8

Öt perccel korábban 

A testőrök képzettek és tapasztaltak voltak, de későre járt, már elfáradtak, és nem találtak semmiféle okot arra, hogy különleges készültségben álljanak. Úgy gondolták, nincs más dolguk, mint eldiskurálni, időnként a lift irányába nézni, és várni, hogy főnökeik végre kijöjjenek a tanácsteremből. Tudták, a kijelzők és a jelzőhangok azonnal riasztanák őket, ha valamelyik lift felfelé tartana.

A kijelzőkön semmi sem látszott, a jelzőhangok nem szólaltak meg, de az egyik szervizliftből váratlanul három, feketébe öltözött alak ugrott ki. A négy fegyveres testőr közül csupán egy hallotta meg a szint egy másik részén kinyíló fülkeajtó hangját. Ahogy körbenézett, már húzta is ki a pisztolyát a hónaljtokjából. Felkészült rá, ha bármiféle mozgást lát, azonnal riasztja a társait, de erre nem nyílt lehetősége: a torkát szétmetszette egy miniatürizált vezérlőrendszerrel és parányi elektromos hajtóművel ellátott villámgyors suriken. 

A többi testőr észbe kapott; sikerült leadniuk néhány lövést. A lövedékek többsége elvétette a célt. Kettő ugyan telibe talált, de hatástalanul lepattant a flexibilis testpáncélról, amit a behatolók külső, fekete ruhájuk alatt viseltek. A támadók sokkal klasszikusabb eszközöket és módszereket választottak a gyilkoláshoz: különleges dobócsillagokat, késeket, egyéb pengéket.

A behatolókhoz hasonlóan a testőrök is páncélt hordtak a ruhájuk alatt, de ezek nem nyújtottak nekik túl komoly védelmet a mesterien forgatott, tradicionális formájú, de modernizált fegyverekkel szemben. Ahogy a támadók felé rohantak, az egyik őr homlokába belehatolt egy fémcsillag. A fegyver őse legfeljebb beleállt volna a csontba, ez a modern, apró hajtóművel és vezérlőrendszerrel ellátott szerkezet azonban keresztülvágta magát a bőrön, a csonton, az agyvelőn, majd a koponya hátulsó részén kijutva belefúródott a falba. A kis hajtómű még ekkor is dolgozott, bár erő már nem sok maradt benne. Miközben a szétvágott erekből, a férfi fején tátongó lékeken keresztül vér fröcskölt a mennyezet irányába, az áldozat mozgása lelassult, támolygóvá változott. A szeme még akkor is nyitva volt, amikor zsákként az oldalára dőlt.

Egy másik testőrnek sikerült birokra kelnie nála jóval kisebb és vékonyabb testalkatú támadójával. Rettenetes erővel ütötte, majd feszítette félre a feketeruhás karját. A támadó ujjai szétnyíltak, eleresztették az addig markolt kést. Ekkor a bal szemébe ültetett szenzorális chip által irányított kerámiapenge előreröppent és belefúrta magát a döbbent testőr torkába. Az izmos férfi a nyakához kapva tántorodott vissza, vastag ujjaival az önhajtásos fegyvert markolta. Ahogy mindkét kezével szorítva megpróbálta kirántani magából a pengét, a nyélbe épített parányi hajtómű előretolta az eszközt. A penge még mélyebbre hatolt. Az átmetszett nyaki verőérből kiömlő vér végigfolyt a testőr addig makulátlan tisztaságú zakóján.

A legyőzött testőrök vérző testtel, törött csontokkal rogytak a padlóra, egyik a másik után. A behatolók egyszerűen átléptek a négy test fölött – amelyek miattuk váltak mozdulatlanná –, és egyenesen a tanácsterem irányába indultak. 

Ahogy a behatolók a tárgyalóteremben tartózkodók látóterébe kerültek, Hideo Yutani arcán megjelent az a rideg közömbösség, amiről híres volt. Miközben a tanács többi tagja felállt és riadtan, sőt némelyikük rémülten nézett a közeledők felé, az apró termetű Takeshi ülve maradt, és mintha nem is venne tudomást a történtekről, lassan és módszeresen kiürítette a szomszédja számára kikészített, még érintetlen Yamazuki 24-es palackot.

– Mindenki őrizze meg a nyugalmát! – mondta Yutani, ahogy a feketébe öltözött behatolók még közelebb értek az üvegfalhoz. A kezükben tartott kések fenyegetőek voltak és véresek; ez nem igazán segített abban a tanács tagjainak, hogy azt tegyék, amit az elnök tanácsolt nekik. Természetesen Yutani is látta a fegyvereket, de úgy érezte, neki kötelessége megőriznia higgadtságát. – Ezek a banditák egy tömör kvarcfal túlsó oldalán vannak – folytatta. – Nem látok náluk robbanóanyagot. A belépési kódot naponta megváltoztatjuk, azt nem szerezhették meg. – Shiróra nézett, aki leeresztette a kommunikátorát és lassan megrázta a fejét. Yutani bólintott. A behatolók ostobák lettek volna, ha az akciójuk megindítása előtt nem hoznak létre valamilyen kommunikációs blokkot.

Yutani a belső fal felé fordult és arra a két behatolóra nézett, akik elővettek egy-egy lézerfúrót. A tanács tagjai közül néhányan a terem másik oldalába húzódtak, amikor az egyik ember nekilátott, hogy lyukat olvasszon a falba. A másik lézerfúrós eközben az ajtó zárszerkezetén kezdett dolgozni. Egy harmadik ember elővett néhány alkatrészt, amiket gyors, gyakorlott mozdulatokkal összeillesztett. Pár másodperccel később egy ipari erősségű, vízipisztolyra hasonlító tárgyat tartott a kezében.

Az első lézerfúrósnak sikerült lyukat olvasztania a falba. Félrehúzódott, hogy utat engedjen a pisztolyszerű tárgyat tartó embernek, aki bedugta a fegyver csövét a lyukon, majd meghúzta a ravaszt.

Davies és a brit nő behúzódott az asztal alá, a tanács többi tagja másutt próbált fedezéket találni. A fegyver csövét nem hagyta el lövedék, de a teremben hirtelen megváltozott a levegő aromája. 

A halvány illat ironikus módon a cseresznyevirágokéra emlékeztetett.

Az asztal nem védte meg a mögé bújókat az illattól. Davies megállapította magában, hogy egészen kellemes a szag, de azután a vastag szőnyeggel borított padlóra rogyott. Takeshi, aki az elfogyasztott whisky miatt már csak félig-meddig volt tudatánál, ültében előredőlt, fejét az asztal lapjára hajtotta.

Mire a másik lézerfúrósnak sikerült felnyitnia az ajtót, a teremben tartózkodók közül már senki sem volt eszméleténél. A három behatoló belépett a helyiségbe. A hátuk mögül érkező halk zümmögés jelezte, hogy működésbe lépett a személyszállító lift.

– Gyerünk! Jönnek! – Az egyik behatoló megfordult, elrohant a liftek irányába. A lézeres szerszám segítségével összehegesztette az első lift ajtajának két szárnyát. A második lifthez lépett, ott is végrehajtotta a műveletet. Tisztában volt vele, hogy így nem tudja megállítani a biztonságiakat, legfeljebb kicsit feltartóztatja őket, de ennyivel is beérte. Biztos volt benne, egy másik osztag a tűzlépcsőn közeledik felfelé. Ezek nem haladhattak gyorsan, támadásra számítottak, ezért óvatosan mozogtak.

– Megvan! – Az egyik behatoló Jenny Yutanihoz lépett, felültette a padlón fekvő, ájult fiatal nőt. A társa eközben elővett egy apró, henger alakú párásítót. A szerkezetet a nő orra alá tartotta, kettőt pumpált rajta. Amikor Jenny Yutani pislogni és köhögni kezdett, a behatoló gyors mozdulatokkal felpeckelte a száját. Az ellenszer éppen olyan nagy erejű volt, mint a kábítógáz, amit közömbösített. Mire megkötözték a kezét és a lábát, Jenny már magához tért.

– A szemével átkoz minket – jegyezte meg az első behatoló. – Még jó, hogy nem hallani, mit gondol. – Nem törődtek Jenny tiltakozásával, kitolták, kivonszolták a helyiségből.

Jenny idegesen hátranézett. Az egyik behatoló elkapta a pillantását, sietve megnyugtatta:

– Ne aggódjon! Alszanak egy órát, és rettenetesen fájni fog a fejük, amikor magukhoz térnek, de a gáz nem halálos. Hajnalra a maga ostoba, senkivel és semmivel sem törődő apja is jól lesz. 

Ahogy elindultak a lift irányába, Jenny megpróbált ellenkezni, visszafordulni. A behatoló valamivel élesebb hangon rászólt:

– Vigyázzon! Nekünk se lenne jó, ha elesne, magának meg főleg nem. Vagy jön normálisan, vagy visszük, de az fájni fog!

Jenny rámeresztette a szemét, egy pillanatra megfeszítette a testét, de végül azt tette, amit parancsoltak neki. Arra gondolt, az egész nem egyéb, mint egy rafinált emberrablás. Biztosra vette, elrablói előbb-utóbb kapcsolatba lépnek az apjával, megállapodnak vele egy megfelelő nagyságú váltságdíjban, ami kifizetésre kerül. A cégtől repülni fog a biztonsági őrség egy része, azután az élet visszatér a rendes kerékvágásba.

A szeme elkerekedett, amikor az előtéren keresztülhaladva megpillantotta a korábban lezajlott véres összecsapás nyomait, a lemészárolt testőröket. A testek természetellenes pozícióban feküdtek, a szemük üvegessé vált, alattuk és körülöttük hatalmas vértócsák sötétlettek.

Az emberrablók egy sötét, üres liftaknának látszó nyílás irányába tuszkolták. Mielőtt belökték volna, elfojtott nyögést hallatott és kis híján elesett – az egyik cipőjéről letört a tűsarok. Elrablói nem foglalkoztak ezzel, taszítottak rajta egyet. Jennyben iszonyatos félelem áradt szét, arra számított, hogy lezuhan, de a borzalmas érzést felváltotta a megkönnyebbülés, amikor rájött, egy lapos, szilárd felületen áll, és nem, nem fog leesni a több száz láb mély akna aljába.

Két feketeruhás közrefogta. Egy pillanattal később csatlakozott hozzájuk a harmadik behatoló is.

– A lépcsőház ajtaját elintézted? – kérdezte az egyik emberrabló az utoljára érkezőtől, miközben becsukódott mögöttük a lift ajtaja.

A harmadik emberrabló bólintott. Jenny örült volna, ha láthatja az arcukat, nem csak a szemüket, de a három behatoló ebben a retrós, pszeudo-nindzsa felszerelésben felismerhetetlen maradt.

– Felnyitottam, résnyire nyitva hagytam – mondta a harmadik emberrabló. – Amikor átvizsgálják a szintet, észre fogják venni, hogy nyitva az ajtó. Azt hiszik majd, hogy valahol a tetőn vagyunk, helikopterre várunk.

Jenny Yutani nem látta a támadók arcát, de a hangjukat tisztán hallotta, és ez alapján megállapította, hogy a három közül csak egy japán. A másik kettő eléggé európaiasan beszélt. Ezt furcsának találta, ugyanakkor megnyugtatónak is, hiszen azt jelentette, hogy a jakuzának nincs köze a történtekhez. Nem japán származású jakuza pribékekkel olyan ritkán lehetett találkozni, mint hóemberrel a szaunában.

A fémplató ereszkedni kezdett, a motorja szinte zajtalanul működött. Yutani megértette, ha nem lenne felpeckelve a szája, ha tudna kiáltani, az érkező biztonságiak akkor sem hallanák meg a hangját, mert először eszükbe sem jut majd, hogy a támadók éppen ezt az egyébként őrzött és bebiztosított szervizaknát használják visszavonulásuk során.

A hangtalanul lefelé ereszkedő platót nem elegáns, tükrös felületek, csak az akna kopár falai vették körül. Jenny mintha hallotta volna a fal túlsó oldaláról a kilencvenhetedik irányába, vagyis a felfelé tartó biztonságiak hangját, de hiába próbált kiáltani, a pecket profi módon helyezték el a szájában. Csak tompa, elfojtott nyögéseket bírt kipréselni magából. Elrablói nem foglalkoztak ezzel, nem szóltak rá – a testtartásuk, a tekintetük elárulta, még mindig magabiztosak, és borzasztóan elégedettek magukkal.

Ahogy leértek a kettes garázsszintre, a hordozható liftet hátrahagyták az aknában, amit sietve elhagytak. Jennyben egy pillanatra feltámadt a remény, amikor meglátta az egyik elosztószekrénynél dolgozó két, szervizuniformist viselő férfit, ám ez az érzés menten elillant, amikor az egyik fickó gyorsan összeszedte a szerszámait és megkerülte a közelben várakozó furgont, miközben társa kinyitotta a raktér ajtaját és félrehúzódott.

Jenny újra és újra megbotlott, ahogy elrablói a nyitott furgon felé tolták. Menet közben valahogy sikerült lerúgnia a lábáról az ép és a törött sarkú cipőt. Mezítlábasan megállt egy pillanatra, de azután nem is próbált ellenállni, hagyta, hogy betuszkolják a furgon hátuljába. A szerviztechnikus bezárta mögöttük az ajtót. Jenny hallotta a lépteit, ahogy gyorsan előre megy; hallotta, hogy beszáll a társa mellé a sofőrfülkébe.

A hátára fektették. A furcsa pózban fuldokolni kezdett a szájába tömött pecek miatt. Egyik elrablója (az egyik, aki korábban lézervágóval dolgozott) leguggolt mellé.

– Senkinek sem használna, ha most megfulladna. – Jenny arca felé nyújtotta a kezét. – Most kiveszem a szájából a pecket. Ha felemeli a hangját, ha kiáltani vagy sikoltani próbál, a pecek visszakerül, és attól fogva nem érdekel, hogy megfullad-e tőle vagy sem. Megértette?

Jenny bólintott. Miközben a férfi óvatosan kivette a szájából a pecket, átgondolta a lehetőségeit. Az adott helyzetben a legjobb opció is borzalmasan rossznak tűnt. Jól van – gondolta. Elmenekülni talán nem tud, de figyelni, hallgatózni igen. Később bármilyen információ hasznos lehet a rendőrök számára, amit most begyűjt. Ez azt jelentette, hogy beszéltetnie kell az elrablóit.

– Nagyon profin csinálták – jegyezte meg halkan. – Elismerésem... Bár bevallom, a legszívesebben megölném magukat. Láttam, mit műveltek a testőreinkkel. Maguk bűnösök. Gyilkosok és emberrablók!

– A Yutani sokkal több életet veszélyeztet, mint bárki gondolná – jelentette ki az egyik emberrabló, de a társa, aki a jelek szerint a csapat vezetője volt, csendre intette. Jenny érezte, ez a gesztus önmagában véve is arra utal, hogy amit a fickó kikottyantott, annak komoly jelentősége van. De vajon miért?

– Az előtér... tele volt hullákkal. – Jenny erőlködve nyelt egyet. – Igazat mondtak az apámmal és a tanács tagjaival kapcsolatban? Valóban nem haltak meg?

– Már megmondtam, csak alszanak. – A raktér oldalában ülő vezető kissé felemelkedett, kilesett a sofőr és kísérője között, majd letérdelt a nő mellé. – Fejfájással, és remélhetőleg némi bűntudattal fognak magukhoz térni. – Elhallgatott, majd hozzátette: – A testőröket sem öltük volna meg, ha nem próbálnak ellenállni.

– Úgy érti, ha nem próbálják elvégezni a munkájukat? – vágott vissza Jenny. 

A férfira ez nem hatott.

– Higgyen, amit hinni akar! Nem fogom megvitatni magával az ilyen lényegtelen kérdéseket.

– És mi a helyzet az etikával? – próbálkozott a nő. – Etikai kérdéseket hajlandó megvitatni velem? Kezdhetnénk mondjuk a gyilkosság és az emberrablás etikus mivoltával?

A férfi lenézett rá; Jenny meglepetten látta rajta, hogy közel áll a síráshoz.

– Ne akarjon velem etikáról vitázni, Ms. Yutani! Se velem, se a társaimmal. Veszítene. Csúnyán.

Jenny elgondolkodott a válaszon, majd úgy döntött, más irányból próbálkozik tovább.

– Az apám bármilyen váltságdíjat kifizet maguknak. Bármilyen valutában. Kreditben. Elektronikus formátumban. Csak mondják meg, mit akarnak!

– Tényleg megtenné? – A három emberrabló összenézett. Jenny érezte, valami miatt szórakoztatónak találják őt. – Nos, majd meglátjuk. – A vezér ismét közelebb hajolt a nőhöz. – Minket nem érdekel a pénz. Amit mi akarunk, amit közölni is fogunk az apjával meg az igazgatótanáccsal, az...

Az egyik emberrabló jelzett a vezérnek, hogy hallgasson, ám a férfi legyintett.

– Mindegy, hogy most tudja meg, vagy később. – Ismét a fogolyra nézett. – Azt akarjuk, hogy a Weyland-Yutani állítsa le a Covenant küldetését.

Jenny megdöbbent.

– Szóval maguk nem közönséges emberrablók. Maguk fanatikusok. – Tudta, így sokkal nehezebben fog boldogulni az elrablóival. – Van fogalmuk arról, hogy a Weyland-Yutani mit invesztált bele ebbe a misszióba? Van fogalmuk a költségek méretéről? És itt már nemcsak a cégről van szó, hanem arról a több száz telepescsaládról is, amelyik mindenét eladta. Azokról az emberekről van szó, akik végleg búcsút vettek a Földön élő barátaiktól, rokonaiktól. Az ő álmaikat akarják szétrombolni? 

– Lehetséges. – Az emberrablók vezérének válasza végtelenül blazírt volt. – Viszont megmentjük őket a legszörnyűbb borzalmaktól. Őket, és mindenki mást!

Jennynek szüksége volt pár másodpercre ahhoz, hogy megértse a szavak jelentését. Végül nem igazán sikerült neki a dolog, zavartan rázta meg a fejét.

– Ennek semmi értelme... De mit is vártam? A fanatikusok nem szoktak racionálisan viselkedni. Gondolom, már a racionális beszéd is túlságosan nagy elvárás lenne magukkal szemben. Hacsak... Hacsak nem derül ki esetleg, hogy a Jutou Kartellnek dolgoznak!

– A Jut...? – A vezér elharapta a szót. A társaira nézett. Egy pillanattal később mindhárman felnevettek.

Ez sem olyan reakció volt, amilyenre Jenny számított. Amikor a váratlan vidámság pillanatai véget értek, a vezér ismét lenézett rá.

– A végső céljaink vagy világosak a maguk számára, vagy sem... Ezt nem nekünk kell eldöntenünk. Mi beérjük annyival, ha maga is, az apja is, és a Weyland-Yutani valamennyi vezetője megérti: a Covenant küldetését le kell állítani. Végleg. Nem elhalasztani, hanem leállítani. Törölni. Örökre.

Jenny ajka megfeszült.

– Erre nem fog sor kerülni. Megölhetnek, megölhetik az apámat, lemészárolhatják a teljes igazgatótanácsot, de a Covenant el fog indulni, és meg fog történni az Origae-6-os kolonizációja. Az emberi faj ezt követeli!

– Az emberi faj ostoba – jelentette ki a harmadik emberrabló teljes meggyőződéssel.

Jenny pontosan valami ilyesmit várt egy elszánt fanatikustól.

Az elméje hátsó részében egy kirakósjáték darabkái lebegtek, amelyek hirtelen összeálltak, és úgy kapcsolódtak egymásba, mintha összehegesztették volna őket. A nő szeme elkerekedett, amikor ismét végignézett elrablóin.

– A hajón bekövetkezett incidens...! Az a szabotőr, aki kirobbantotta magát a raktérből...! Ő is maguk közé tartozott! – Nem kapott választ, a három emberrabló kerülte a tekintetét. Folytatta: – És ami a minap történt Londonban... Az a nő, aki megpróbálta felvetetni magát a Covenant biztonsági osztagába, meg az a férfi, aki meg akarta ölni a hajó biztonsági főnökét, Lopé őrmestert...! Ők is a maguk megbízottai voltak.

– A bajtársaink – javította ki a csapat vezetője gyorsan. – Jó emberek. Olyanok, akik őszintén hisznek az ügyünkben. Egy nap majd szobrot emelnek a tiszteletükre. Egy nap majd az egész bolygón elismeréssel emlegetik azt, amit tenni próbáltak.

Jenny tisztában volt vele, milyen kockázatot vállal a válaszával, mégsem maradt csendben.

– A hibákat sosem emlegetik elismeréssel. Őrülteknek sosem állítanak szobrot!

A vezető ezen sem sértődött meg.

– Akit tegnap őrültnek tartottak, azt ma már szentnek nevezik. Az idő és a perspektíva lencséin keresztül szemlélve minden cselekedet megváltozik. Nem aggódunk amiatt, hogy a történelem miként fog megítélni minket. Felkészültünk rá, hogy ítélkezzünk magunk felett.

– Erre nem lesz szükség. – Jenny a száguldó furgon eleje felé nézett. – Ezt majd megteszi a bíróság.

– Ahhoz előbb el kellene kapniuk minket – mondta a második emberrabló. Jenny már nem igazán tudta megkülönböztetni őket, de ez nem is számított. Amennyire tudta, kihúzta magát, feszülten fülelt.

– Ami meg is fog történni. Ha nem tévedek, hamarosan.

Egy pillanattal azelőtt hallották meg a szirénák vijjogását, hogy a sofőr mellett ülő férfi hátrafordult. Az arca komor volt.

– Társaságot kaptunk.

A csapat vezetője felállt, előrement, megkapaszkodott a két ülés háttámlájában, és tanulmányozni kezdte a furgon meghökkentően modern és bonyolult műszerfalát.

– Mennyi?

A sofőr mellett ülő ember egy pillantást vetett a jármű hátsó szenzorainak és a kameráinak adatait megjelenítő monitorra. 

– Kettő. A cég biztonsági szolgálatától. – Elhallgatott, és amikor ismét megszólalt, a hangja még komorabb volt, mint korábban. – És van velük két... talán három rendőr járőr. Meg egy helikopter. – Hátranézett a vezérre. – Azt se lehet kizárni, hogy még többen közelednek.

– Kuso – kérdezte a vezér –, szerinted le tudjuk rázni őket?

– Kétséges – mondta a sofőr, hátra se pillantva. – Túl sokan vannak rajtunk, és ahogy Ichiro mondta: valószínűleg még több jön. El kell rejtőznötök. Majd később továbbmentek. És szükség lesz egy megfelelő elterelésre is. – A mellette ülő ember már beütött pár információt a kommunikációs egységébe. – A barátaink tudni fogják, hol vagytok.

– És veletek mi lesz? – A vezérhez közben csatlakozott egyik feketébe öltözött társa, aki előrehajolva a műszerfal kijelzőit kezdte tanulmányozni. Jenny Yutani mellett egyetlen ember maradt.

A sofőr hangja nem változott meg, ahogy válaszolt:

– Elég időt nyerünk nektek ahhoz, hogy felszedjenek benneteket. Megtesszük, amit meg kell tennünk. – Kis szünetet tartott, azután: – Ahogy valamennyien, mi is felkészültünk erre.

A vezér hallgatott.

Yutani törte meg a komor csendet, méghozzá azzal, hogy előrevetődve, vállát a hozzá legközelebb tartózkodó emberrabló ágyékába vágta. Ahogy a férfi összerogyott és két társa reagálni próbált, a nő megfordult, a padlóra dobbantott, és hanyatt vetette magát, egyenesen a hátsó ajtó irányába. Korábban, amikor beszállították, megfigyelte, hol van a nyitókapcsoló, most erre csapott rá egyszerre mindkét összekötözött kezével. A hátsó ajtó engedelmesen kitárult. Jenny tekintete egy pillanatra találkozott a vezérével, de nem habozott, kiugrott a furgonból.

Abban a pillanatban, ahogy elrugaszkodott, hallotta a vezér döbbent kiáltását, hallotta a káromkodását, de ezzel sem foglalkozott. Behúzta a nyakát, megfeszítette a vállait, a térdét felrántotta, a karjait behajlítva a testéhez feszítette. Kemény ütést érzett, ahogy leérkezett a járdára. A teste továbbgurult. A füléből kiszakadt az egyik, több tízezer dollár értékű fülbevaló. A fülcimpájából ömlött a vér, és nemcsak onnan: szétszakadó ruhája alól is vörös cseppek hullottak. Szinte megsüketítette valami süvöltő zúgás; reflektorfények vakították el.

A hang hamar erőtlenné vált, ahogy a legelöl haladó rendőrautó hangos gumisikoltással megállt. Abban a pillanatban, amikor a kétségbeesett sofőr a fékre taposott, hogy ne üsse el az elé kerülő nőt, a jármű kifarolt és csúszni kezdett oldalra. Jenny hallotta, hogy az egyik rendőrtiszt a kommunikátorába üvöltve mentőhelikoptert kér, de közben érezte, hogy kezd átcsúszni az eszméletlenségbe. Kezek ragadták meg, a hátára fordították. Szelíden nyúltak hozzá, de ahogy megérintették a horzsolásait, a legszívesebben felsikoltott volna fájdalmában.

– Életben van! – kiáltott fel a fölébe hajló rendőr.

Jenny úgy hallotta, mintha a közelben járművek fékeznének le és állnának meg.

– Hol van az az istenverte mentő?

Jenny kicsi kora óta foglalkozott az általános harcművészettel; az első dolgok egyike, amit megtanult, az volt, hogyan kell esni. Valószínűnek tartotta, hogy ezek a régi leckék mentették meg az életét. Nem érezte, hogy komolyabb sérülést szenvedett, vagy ha mégis, akkor nem valamelyik létfontosságú szerve károsodott. Mosolyogva zuhant bele az ájulás vermébe. Nemcsak az elrablói voltak képesek arra, hogy feláldozzák magukat egy ügy érdekében.