A hajó sohasem lett volna képes felemelkedni a felszínről, de ahogy a Föld körül keringett, mint egy alvó bálna a végtelen, sötét óceánban, nem a tömege jelentette a problémát.
Mélyűri hajtóműve páratlan volt, a legmodernebb berendezéseket helyezték el benne, létfenntartó rendszereinek működését másodlagos biztonsági rendszerek segítették. A küldetése nemes volt: egy kolóniát kellett találnia, túl kellett juttatnia az emberiség magvait azon a kis kék-fehér golyóbison, ahol a faj kifejlődött.
A hajó azok számára, akiket kiválasztottak az új világot megcélzó utazásra, lehetőséget adott arra, hogy megszökjenek annak a pusztításnak, kiszipolyozásnak, kizsákmányolásnak a hatásai elől, amelyet vétkesen közömbös és nemtörődöm elődeik tevékenysége miatt kellett elszenvednie mocsoktengerré változott szülőbolygójuknak.
Az űrsiklóban, szkafanderbe öltözötten ülő Jacob Branson kinézett a hozzá legközelebbi ablakon, és elismerő csodálattal mérte végig a Covenant vonalait, ő volt a hajó kapitánya; a Covenant volt az ő hajója...
A hajója és a jövője.
Tisztában volt azzal, hogy a hajóra telepített, mindent látó, mindent halló mesterséges intelligencia, Anya mellett nem sok tennivalója lesz majd azon kívül, hogy elviseli a mélyálmot, amíg eljutnak arra a bizonyos, távoli világra, amit kiválasztottak a számukra – amíg megérkeznek az Origae-6-ra.
A tervek szerint útközben többször is kilépnek majd a fénysebességnél gyorsabban végrehajtott repülési szakaszokból, hogy feltöltsék a hajó energiakészleteit. Ezekre a megszakításokra rutinszerű feladatként tekintett mindenki. Jacob arra számított, hogy minden rendben fog történni, és a legénységének, valamint személy szerint neki a lehető legkevesebb alkalommal kell majd közbeavatkoznia a folyamatokba.
Érezte, hogy Indri Mithun őt figyeli. A karó vékony, sötét bőrű férfi az övével szemközti ülésben foglalt helyet, és újra meg újra úgy tett, mintha a bal szeméhez illesztett komputerlencsét igazgatná, valójában azonban a kapitányt nézte. Jacobnak már kezdett az idegeire menni a dolog; zavarta, hogy Mithun a felszállás első pillanatától fogva, a repülés során végig ezt csinálja.
– Nézze, Mithun, ha kérdezni vagy mondani akar valamit, akkor ki vele! Nyugodtan, bármiről is legyen szó.
A Weyland-Yutani képviselője mögötti ablakon túl feltűnt a Föld ívelt pereme, amely mintha együtt mozgott volna a dokkolásra készülő űrsiklóval. Mithunon látszott, azon töpreng, hogyan reagáljon a felszólításra. Megpróbált határozottan nézni és beszélni, de amikor megszólalt, a hangja eléggé zavartnak és bizonytalannak tűnt.
– Nem én kértem a feladatot, nem én akartam szemmel tartani magát.
Jacob összepréselte az ajkait, és bölcsen bólintott.
– És én sem kértem senkitől, hogy tartsanak szemmel, vagyis ebben azonos oldalon állunk. – Arra számított, Mithun erre tesz valamilyen megjegyzést. Amikor ez elmaradt, úgy döntött, tovább erőlteti a dolgot. – Szóval, a megfigyelt szeretne megtudni valamit a megfigyelőjétől, ha nem bánja... Árulja el, egészen pontosan miért figyel engem?
A Társaság képviselője nyelt egyet, ismét megpiszkálta a komputerlencséjét, majd megigazította a zubbonya alatti inggallért. A jelek szerint nem igazán tudta, mihez kezdjen a kezeivel. Ahogy észrevette, hogy Jacob összehúzott szemmel figyeli, a mozdulatai felgyorsultak és még ügyetlenebbekké váltak. Az ablakon túl a delejes hatású kozmosz úgy forgott, mint a körhintán ülők körül a világ.
– Meg kell értenie, kapitány, hogy az embereink és a gépeink ugyan tökéletesek a tulajdonságok felmérésében, a paraméterek meghatározásában, de ha egy ilyen történelmi jelentőségű vállalkozás végrehajtására kijelölt legénység tagjairól van szó, folyamatosan, újra és újra ellenőriznünk kell a kiválasztás helyes voltát.
Jacob elmosolyodott.
– Örültem volna, ha nem használja a „vállalkozás” szót ezzel a küldetéssel kapcsolatosan.
Ezúttal volt is némi értelme annak, hogy Mithun megigazította a komputerlencséjét. Az arckifejezése elárulta, pontosan érti, Jacob mire gondolt.
Jacob csalódott volt: válaszként egy nevetést, de legalább egy mosolyt várt, de a jelek szerint a Társaság embere nem volt az a barátkozós típus.
– Ez most valami vicc volt. Értem – felelte Mithun, bár valószínűleg éppen a lényeget nem értette. – Feltételezem, jobb lett volna, ha más kifejezést használok a...
– Térjen már a lényegre, Mithun! – Az űrsikló előtt, ahogy a monitorokon is, egyre közelebb kúszott hozzájuk a Covenant irdatlan tömege.
A Társaság képviselője bólintott; a jelek szerint megkönnyebbülésére szolgált, hogy már nem kell udvariasságot és tapintatosságot színlelnie.
– Jól van. Őszintén szólva vannak néhányan, akik nem egészen biztosak abban, hogy a Társaság a legmegfelelőbb párt választotta a vállal... a küldetés vezetésére – mondta Mithun.
Jacob a szemébe nézett; Mithun ezúttal állta a pillantását, egyetlen arcizma sem rándult össze.
– A küldetés irányítója nem más, mint Anya – mondta Jacob. – Én csak a hajó kapitánya vagyok, a feleségem pedig a rakományért felel. A helyettesem nem ő, hanem Oram.
– Mi nem is Daniels miatt aggódunk – felelte Mithun határozottan sokkal inkább ön miatt.
– Értem. És megtudhatnám, mivel adtam önöknek... bárkik is legyenek, okot az aggodalomra?
Mithun arcán váratlanul halvány mosoly jelent meg.
– Vannak olyan személyek, akik úgy vélik, ön túlságosan... laza. Nem elég komoly ahhoz, hogy önre bízzuk egy ilyen óriási és bonyolult vállalkozás vezetését.
Az űrsikló lassított – közeledett a dokkolófedélzethez. Jacob testén enyhe remegés futott végig, ahogy a kisebb jármű bekerült a Covenant mesterséges gravitációs mezőjébe.
– És elárulná, hogy önök milyen okok miatt vonták le azt a fölöttébb tudománytalan következtetést, hogy túlságosan „laza” vagyok?
– Bizonyos levelezésekből. – Mithun félrefordította a fejét; lerítt róla, ismét kényelmetlenül érzi magát. – Azokból az üzenetváltásokból, amelyeket ön eszközölt bizonyos személyekkel. Ezekből az üzenetekből az derül ki, hogy kimondottan lelkesedik a projekttel nem szoros összefüggésben álló dolgok iránt. A Társaságnál vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy például a sportok iránti rajongása elterelheti a figyelmét a kötelessége teljesítéséről.
– Sportok. – Jacob olyan váratlanul hajolt a Társaság képviselője felé, hogy Mithunnak összerándult az arca. – Ide hallgasson, Mithun! Az egyik ok, ami miatt én lettem a Covenant kapitánya, éppen az volt, hogy empátiával viseltetem a telepesek érdekei iránt. Amint megérkezünk az Origae-6-ra, nekem kell majd felügyelnem a kolónia megalapítását. Ehhez egészen más képességek és tulajdonságok szükségesek, mint mondjuk egy csillaghajó kapitányi tisztének betöltéséhez. – Hátradőlt az ülésében. – A Társaság olyasvalakit akart, aki egy személyben mindkét feladatot el tudja látni. Ezért választottak engem. A névtelen „azok” pedig, akik a Társaságnál rosszallják a kinevezésemet... Nos, felköthetik magukat.
Enyhe rázkódást éreztek – az űrsikló célba ért a dokkban. Jacob örömmel tapasztalta a teljes értékű gravitáció jelenlétét. Zéró g-nél nehéz lett volna bárkibe belerúgni, márpedig egyre nagyobb kedve támadt ahhoz, hogy ilyen módon fejezze ki a véleményét Mithunnak, pontosabban a hátsójának. Nyugi! – parancsolt magára. – Mithun talán egy hét alatt többet keres, mint te egy év alatt, de hiába, mert ő csak egy céges kedvencke, egy reménybeli titán, te pedig... Te pedig valódi kapitány vagy! Elhatározta, felülemelkedik a kicsinyességen. Tisztában volt a saját képességeivel, és azzal is, mi vár rá. Bízz magadban, a tudásodban, az ügyességedben! Csak nyugi! Már túl késő ahhoz, hogy a Weyland-Yutani valaki mást állítson a neked ígért posztra!
– Az a helyzet, hogy az igazgatótanácson belül elhangzottak bizonyos megjegyzések – folytatta Mithun, miután az űrsikló dokkolása befejeződött és megkezdték a kiszállást. – A többség elégedett az ön kinevezésével. Hideo Yutani is közéjük tartozik, de a Weyland-kontingensen belül vannak olyan személyek, akik még mindig úgy érzik, bizonyítékokat kell kapniuk.
– Most ugrat, igaz? – kérdezte Jacob. – A két cég már jó ideje egy Társaságot alkot. Weyland-Yutani. – Elindult az egyik széles folyosón. – Azt hittem, az ilyen belső harcok, meg a hasonló ostobaságok rég véget értek.
– A cégek egyesítése sosem zajlik le zökkenőmentesen – magyarázta Mithun. – Azok, akik az ilyen folyamatok során megőrzik a pozíciójukat, általában gyorsan alkalmazkodnak az új körülményekhez, de mindig lesznek néhányan, akikben megmaradnak bizonyos rossz érzések.
Jacob – maga sem tudta, miért – kezdte megsajnálni a fickót.
– És ezek a „néhányak” – mondta megenyhülő hangon – megkérdőjelezik a képességeimet, nem hisznek abban, hogy alkalmas vagyok kapitánynak?
– Ők mindent megkérdőjeleznek – mondta Mithun komoran.
– Ezért küldték ide magát, ezért kell követnie engem mindenhová. Azért, hogy lássa, hogyan viselkedem nyomás alatt, az indulást megelőző feszült időszakban.
– Többé-kevésbé erről van szó. – Amióta az űrsikló elhagyta a Földet, először jelent meg őszinte mosoly Mithun keskeny arcán.
Két rakodómunkás közeledett feléjük, akik egy telepakolt önjáró platót kísértek a raktárcsarnok irányába. Jacob és Mithun kénytelen volt félrehúzódni előlük. Pár másodpercig a falhoz tapadtak, majd könnyed léptekkel továbbmentek. A Covenant belsejében a fény erős volt, de nem harsány, a szem könnyen hozzászokott, ugyanakkor semmi sem maradt megvilágítatlanul.
– Árulja el, ha megteheti: eddig hogyan teljesítettem? – kérdezte Jacob, amikor továbbmentek.
– Azon kívül, hogy van némi hajlama a szarkazmusra – felelte Mithun –, örömmel jelenthetem, egészen jól!
– Helyes. Nem szeretném, ha ilyen röviddel indulás előtt rúgnának ki. Miután már berendezkedtem, miután elstartoltunk, miután befeküdtem a mélyálomba, amúgy se számít majd a dolog. A vészhelyzeteket kivéve a legénység tagjait és a telepeseket csak közvetlenül az úti célunk elérése előtt szabad felébreszteni a mélyálomból. Minden más megoldás szabályellenes. – Rávigyorgott a cég képviselőjére. – Egyébként nem hiszem, hogy az indulásig hátralévő rövid idő alatt a Weyland-Yutani képes lenne megváltoztatni a korábbi, velem kapcsolatos döntését.
Mithun ezúttal nem mosolygott.
– Tudja, kapitány, szinte már kedvelem magát – mondta –, ezért elárulok valamit. Ha a Weyland-Yutani azt érzékeli, hogy veszélybe kerültek a befektetései valamelyik nagyobb vagy akár apróbb projektben, akkor bármit megtesz az érdekei megvédéséért.
Jacob megtorpant és homlokráncolva a nála alacsonyabb férfira nézett.
– Ez azt jelenti, képesek lennének kirángatni engem a mélyálomból? Hogy képesek lennének akár most leváltani a posztomról?
A legfeljebb hatvanöt kilós Mithun úgy egyenesedett ki, mintha jóval termetesebbnek képzelné magát.
– Ez azt jelenti, az ön számára az lenne a legjobb, ha kiváló teljesítményt nyújtana a Covenant kapitányaként, és semmi olyasmit nem tenne, amivel elbizonytalaníthatja a kompetenciájába vetett hitet. Az lenne a legjobb, ha ezt az állapotot minimum addig fenntartaná, míg a hajó áthaladt a Neptunusz pályáján.
– Köszönöm. – Jacob elmosolyodott. – Amíg úton vagyunk, megpróbálok úgy viselkedni, ahogy elvárják tőlem.
– Ezt igazán nagyra értékelem – mondta Mithun. – Így nemcsak önmagának kedvez, de az én dolgomat is jócskán megkönnyíti, már ami a jelentések megírását illeti.
– Miféle jelentésekről van szó?
Mindkét férfi megfordult, és a feléjük közeledő nőre, Danielsre nézett. Annak ellenére, hogy az indulás előtti végső előkészületek komoly megterhelést jelentettek a számára, Jacob felesége, a Covenant rakományért és terraformáló eszközökért felelős tisztje megőrizte a higgadtságát, és a tekintete is érdeklődő maradt. Nem is sejtette, ezzel milyen komoly hatást gyakorolt a Weyland-Yutani képviselőjére. Mindkét férfinál alacsonyabb volt, de valahogy mégis sikerült elérnie, hogy magasnak tűnjön. Valósággal sugárzott belőle a magabiztosság, és – Mithun legalábbis így látta – jóval határozottabb volt a férjénél.
Miközben Jacob azért fáradozott, hogy a kemény tesztek elvégzése során megszerezze a kapitányi pozíciót, Daniels könnyen és gyorsan teljesítette a vele szemben támasztott elvárásokat. Jacobot sosem zavarta, hogy – mivel a telepeshajók legénységének kiválogatásakor előnyt élveztek a párok – esetleg éppen a felesége kiváló teljesítménye miatt kapta meg a kapitányi posztot. Tisztában volt azzal, hogy mindketten ugyanolyan képzettek, mindketten alkalmasak vezetőnek. Talán csak egyetlen különbség volt közöttük: a felesége nem volt annyira... „laza”, mint ő.
Mithun előtt nem csókolták meg egymást – a legénységet alkotó párok a többiek jelenlétében tartózkodtak az intimitástól –, erre amúgy sem volt idejük.
– Az én jelentéseimről – mondta Mithun szinte bocsánatkérő hangon.
Jacob rávigyorgott a feleségére, és közben a Társaság képviselője felé biccentett.
– Mr. Mithun azt a feladatot kapta, hogy egy darabig váljon az árnyékommá. A Társaság így szeretne meggyőződni arról, hogy semmi őrültséget nem fogok tenni, miután elindultunk. Semmi őrültséget, vagy... ami még rosszabb: semmi lazaságot!
Daniels rávillantotta fekete szemét a Weyland-Yutani képviselőjére, majd azon a csendes és kedves, de mégis kemény és határozott hangon, amit a legénység tagjai és a hajó felkészítésén dolgozó munkások serege már oly jól ismert, kijelentette:
– Nagyon helyes! Tartsa csak szemmel! – mondta kifejezéstelen arccal. – Jacob eszelősen laza. Vagy lazán eszelős? Én már csak tudom, hiszen évek óta el kell viselnem a dolgot! – Mielőtt Mithun bármit felelhetett volna, Daniels hozzátette: – Egyébként ő a legjobban képzett telepeshajó-kapitány, akit a Weyland-Yutani fellelhet. Nekem aztán elhihetik!
Jacob szeretettel mosolygott rá a feleségére.
– Elfogult vagy.
– Hát persze, hogy az vagyok! Ettől függetlenül: a Társaság szerencsés, hogy neki dolgozol. Én is szerencsésnek vallhatom magam, hogy az enyém vagy. Te meg azért vagy szerencsés, mert a tiéd vagyok.
– És ha esetleg én is szerencsés leszek – tette hozzá Mithun, mindent elkövetve annak érdekében, hogy barátibbá változtassa a hangnemet –, akkor pár napon belül ismét szilárd talaj lesz a talpam alatt, megszabadulhatok ettől a nyomasztóan megvilágított környezettől, és olyan levegőt lélegezhetek be, amit nem mesterséges módon tisztítanak.
Jacob együtt érzőn bólintott, és közben kissé megnyugodott.
– Jól van. Akkor nézzük végig együtt a legfontosabbakat, hajtsuk végre a szükséges ellenőrzéseket! Ha gyorsan haladunk, talán már a következő teherszállító siklóval visszatérhet a Földre.
A Társaság képviselőjéből valósággal sugárzott, hogy éppen ez az, amire vágyik.
– Boldogan utazom akár teherszállítóval is. Ha szükséges, akár egy ládába is betehetnek. Őszintén bevallom, gyűlölöm az űrt. Sötét, halálos, és nem nevezhető barátságosnak.
Daniels megpróbálta elrejteni valódi érzéseit, amikor válaszolt.
– Azt hiszem, önből nem válna valami jó telepes...
– Telepes? Ugyan! – Mithun már a puszta gondolattól megrázkódott.