A Solent hullámzó, a napsugarak által ezüstössé változtatott vize üdítően hatott a túlnépesedett brit városok és hajdan üdén zöldellő, de már mocskossá, meggyötörtté vált vidéki települések, tájak látványa után. A partvidék mentén, bizonyos részeken nem tömörültek vészjósló felhők az égen, a fel-feltámadó óceáni szellők távol tartották innen a vihargomolyokat, bár hogy meddig, azt még a legjobb meteorológusok sem tudták megjósolni. Az emberek már amúgy sem hittek a hivatalos kormányzati előrejelzésekben azóta, hogy a halálos mértékű szennyezés a kupolával fedett városközponton kívülre űzte Párizs lakóinak többségét.
A tanács hat tagja olyan volt, mint egy kisebb hivatalnokcsoport, amelynek ebédidőben sétálni támadt kedve; nem keltettek feltűnést, beolvadtak a Calshot Beachen időző családok, diákok, kirándulók közé. A kavicsos partszakasz még mindig népszerű helynek számított, szívesen jártak ide azok, akik látni akarták a napot, akik szórakoztatónak találták a három nagy kikötő között úszó hatalmas teherhajók látványát. A hely beszélgetésre is kiválóan alkalmas volt, itt senkinek sem kellett attól tartania, hogy lehallgatják. A szél, a hullámok és a közelben tartózkodó emberek hangja olyan háttérzajt alkotott, amelyből még a legérzékenyebb eszközökkel sem igazán lehetett kiszűrni egy-egy dialógust. A távolban ott sötétlett Wight szigete, a szennyezésektől viszonylag mentes menedékhely, ahol csak az igazán gazdagok vásárolhattak maguknak otthont.
A tanács tagjaiban a sziget látványa nem ébresztette fel sem az érdeklődést, sem az irigységet. A kisebb-nagyobb hajókkal éppúgy nem foglalkoztak, mint a nevetgélve játszó gyerekekkel, a napon terpeszkedő elhízott, középkorú párokkal, vagy a világról megfeledkezve csakis egymást látó, fiatal szerelmesekkel. Ők nem lazíthattak, ők nem feledkezhettek meg a problémákról. Hiába sütött a nap, hiába volt tiszta az ég, hiába hullámzott a tenger, őket nyomasztó gondolatok emésztették. A Covenant nevű telepeshajó indulásának meghiúsítására tett kísérletek sorra kudarcba fulladtak. Abban is hiába reménykedtek, hogy Yutanit sikerül kiemelniük a képből: kiderült, hogy a cégvezér jó barátságban áll annak a neojakuza szervezetnek a vezetőjével, akit felbéreltek a meggyilkolására. Tatsuya Himura ahelyett, hogy teljesítette volna a szerződésben vállaltakat, egyszerűen odasétált Yutanihoz és figyelmeztette őt az ellene szőtt merényletre.
Duncan Fields nem volt ott a tanács tagjai között, de ezt mindenki megértette és elfogadta: a Próféta egyszerűen nem bírta a nyitott, tág tereket, rosszul lett, ha a szabadban kellett tartózkodnia. Ha kivitték volna a tengerpartra, biztos csak az eget kémlelte volna, biztos csak a borzalmas űrre tudott volna gondolni, ami odakint, a felhőkön és a légkörön túl rejtőzködött, az űrrel kapcsolatos gondolatok hatására pedig az agyát biztosan elöntik azok a rémképek. Nem, Fields jobban szerette a zárt tereket, a farm sötét szobáit, ahol bármikor rendelkezésére álltak a megfelelő altató- és nyugtatószerek.
– Kezdünk kifutni az időből – jelentette ki az apró termetű Yukiko, akinek a kavicsos partszakaszról hazája, Hokkaido hasonló részei jutottak eszébe.
A mellette haladó termetes férfi bizonyára mazochista volt: a cipőjét a bal kezében tartva, mezítláb lépkedett a kavicsokon. Időnként, amikor egy-egy élesebb darabra lépett, összerándult az arca. Azt állította, szereti a fájdalmat, segít neki a koncentrálásban.
– Mit tehetünk még? – Amikor megvonta a vállát, vastag hája úgy rengett, úgy fodrozódott, mint a sima víztükör, ha követ vetnek belé. – Yutani lányát most már jobban védik, mint a királynőt. Az öreget valóságos hadsereg veszi körül. A három űrkikötőben, ahonnan a Covenantra szállítják az embereket és az anyagokat, fokozták az ellenőrzést. Az is biztos, hogy senkit sem tudunk feljuttatni a hajó fedélzetére.
– Esetleg megpróbálhatnánk elfoglalni egy rakétabázist. – A termetes alak mellett haladó fiatal férfi rálépett valamire, amin megcsúszott a talpa. Káromkodott egyet, majd a társaira nézett.
– Tudom, tudom... Már körbeszimatoltattam. Ez olyasvalami, ami sosem fog megtörténni.
– Hiába próbálkoznánk ezzel – jegyezte meg az idősebb nő, aki egy jégkrémet nyalogatott. – Talán el tudnánk foglalni ezt a bázist, de a fegyverrendszerek programozása és irányítása olyan szaktudást igényel, amivel közülünk senki sem rendelkezik. – Erős hang harsant. A nő összerezzent, pedig csak az egyik nagy teherszállító hajó kürtje szólalt meg. A monstrum hat árbocán automatikusan bevonódtak a vitorlák.
– Más megközelítési módot kell találnunk – mondta egy férfi, aki szokásától eltérő módon nem méretre készített öltönyt, csupán könnyű vászonnadrágot, szandált, és trópusi selyemből szőtt inget viselt. Olyan volt, mint a világ legdrágább üdölőhelyein pihengetve a tőzsdéről és az adóparadicsomokról társalgó mágnások, már csak a koktélospohár hiányzott a kezéből, amibe kis papíresernyőt dugtak. Kimérten lépkedett, de nem valami üzleti terven törte a fejét: azon agyalt, hogyan, esetleg milyen gyilkosságok elkövetésével akadályozhatnák meg a hajó indulását. A többiekhez hasonlóan neki sem volt épkézláb ötlete. A neojakuzák felhasználása ígéretesnek tűnt, de a művelet siker helyett csupán annyit hozott, hogy kiderült: Yutaninak mindenütt vannak ismerősei és szövetségesei.
A tanács túlsúlyos tagja megállt, így a többieknek is ezt kellett tenniük. A férfi felemelte a szabad kezét, beárnyékolta vele a szemét, kinézett a vízre. A teste tohonya volt, de az elméje friss és fürge, az agya szünet nélkül a Próféta és az ügy érdekében dolgozott.
– Azt hiszem, rossz irányba haladunk.
– Ezt hogy érti, Pavel? – Millicent, a magasabb nő beleharapott a jégkrémébe, ami éppen olyan gyorsan olvadt szét, akár a reményeik.
Pavel, a termetes férfi leeresztette a kezét, először a nőre, majd a többiekre nézett.
– Ne felejtsük el, eleinte valamennyien szkeptikusok voltunk. Egészen addig, amíg osztoztunk Duncan próféta látomásaiban. Az mindent megváltoztatott, az az élmény valamennyiünket áttérített. – Kis szünetet tartott. – Ahelyett, hogy újabb frontális támadást indítanánk a Weyland-Yutani ellen, belülről kell végrehajtanunk a műveletet.
A kijelentés hatására a tanács tagjai élénk tárgyalásba kezdtek, röpködtek az ötletek, és nem sokkal később kezdett körvonalazódni egy, a korábbitól jócskán eltérő stratégia.
– Lehetetlen megcsinálni – jelentette ki Pierre határozottan. – A cég reputációja múlik azon, hogy sikerül-e útnak indítani a kolonizációs hajót. Milliárdok forognak kockán! – Mély lélegzetet vett. – De ha be is tudnánk férkőzni valahogy a Weyland-Yutaniba, nem lenne elég időnk a start megakadályozására.
–Nem is – mondta a termetes szláv –, legfeljebb akkor, ha elég mélyen sikerül behatolnunk a cég testébe.
Yukiko keserűen felnevetett.
– Maga most arról beszél, hogy a cégen belülről kellene szabotálnunk a Covenant indulását? Ennyi erővel akár egy egész országot is szabotálhatnánk... belülről!
– Miért ne? – nézett rá Pavel. – Már előfordult ilyesmi.
Az elegánsan öltözött férfi, a báró, akinek érdekében állt, hogy megvédje az emberi fajt önmagától, mélyen elgondolkodott, magában sorra megvizsgálta a szervezet rohamosan csökkenő számú lehetőségeit.
– Tudom, eléggé valószínűtlennek látszik, de Pavel talán tényleg rátapintott a lényegre – mondta. – Ha nem tudjuk levágni a kígyó fejét, a testet kell támadnunk. Egyetlen céget sem vesznek körül áthatolhatatlan falak. Ha be kell jutnunk a Weyland-Yutaniba annak érdekében, hogy megállítsuk a gyarmatosításra irányuló küldetést, akkor azt fogjuk tenni. Valahogyan... Még akkor is, ha néhány élettel kell fizetnünk ezért. – Végignézett a társain. – Még akkor is, ha a mi életünkkel kell fizetnünk.
A csapat technikai szempontból legképzettebb és leggyakorlatiasabb tagja, az ifjú Pierre fogalmazta meg elsőként a nyilvánvaló kérdést.
– Hogyan fogjuk meghekkelni az indulást? Ha nem jutunk be, nem okozhatunk komoly károkat.
A báró elegáns bajsza kissé megemelkedett.
– Pierre, ez a feladat önre vár.
A francia elhúzta a száját.
– Kissé sokat kér tőlem...
A báró megvonta a vállát.
– Maga is éppen olyan jól tudja, mi a tét, mint itt bármelyikünk. Maga is pontosan tudja, az emberiségnek mivel kell szembenéznie, ha kudarcot vallunk.
– Még mindig nem értem, hogy miért olyan kevesen hisznek. – Az idősebb nő óvatosan belecsúsztatta a félig elfogyasztott jégkrémet az egyik zsebébe.
– Ha megmutatnánk nekik az igazat – mordult fel Pavel –, őrültnek tartanák a Prófétát. Az én hazámban valamivel jobb a helyzet. Nálunk hagyománya, történelme van a próféták elfogadásának.
– Meg lehet csinálni – bólogatott a francia. – Nehéz lesz, és ha kudarcot vallunk, esetleg olyan nyom marad utánunk, amit lekövethetnek. Valamennyiünket leleplezhetik, de... Igen, meg lehet csinálni. Csupán egyetlen lehetőségünk lesz. Azután meg... – Megvonta a vállát.
– Azután, ha ez sem jön be – mondta Yukiko –, közülünk azok, akik megússzák a dolgot, megpróbálják újraszervezni a mozgalmat. Addig fogunk küzdeni, míg le nem állítják a Covenant küldetését! – Elhallgatott, majd hozzátette: – Ahhoz pedig, hogy esetleg mindez az életünkbe kerülhet... Nos, ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy már rég az ügynek szenteltük magunkat.
– Működni fog – mondta az angol báró könnyed és magabiztos hangon. – Csupán arra van szükség, hogy bejussunk a cégbe. Ha egyszer bent vagyunk, meg tudjuk tenni... Nos, meg tudjuk tenni azt, ami szükséges.
– Ami szükséges – ismételte Yukiko, miközben valamennyien visszafordultak és elindultak, ki-ki a saját közlekedési eszköze felé. Yukiko nem ellenezte a döntést, amit sikerült meghozniuk. A tanács mindig is a konszenzus elvén működött. Japánként ezt különösen nagyra értékelte. Egyébként is, tisztában volt azzal, hogy kezdenek kifogyni a lehetőségekből. És persze az időből is.
* * *
Yutani egy tiszta törülközőt tett a nyakába, mielőtt beszállt az egyik privát liftbe, amivel feljuthatott háromszintes rezidenciájának második emeletére. Az elsőn berendezett edzőterem már üres volt, a kendómestere rögtön azután távozott, hogy összeszedte a holmiját. A megerőltető testgyakorlás Yutanit fizikailag mindig megviselte, viszont szellemileg minden esetben felfrissítette. Miután lezuhanyozott az edzőterem melletti fürdőben, szeretett volna eltölteni egy nyugodt estét. Fontolóra vette, hogy hívat egy kurtizánt, aki majd elszórakoztatja az éjszaka folyamán, de azután megállapította, fáradt ehhez.
Már nem volt elég fiatal ahhoz, hogy a kendóedzés után nővel legyen, de ez nem igazán számított. Korábban már átnézte az előző napi üzleti jelentéseket, úgy gondolta, lefekvés előtt még átfutja a híreket, esetleg a sporteredményeket, aztán befejezi a napot. Az amerikai Buckminster Fuller tanácsait megfogadva hozzászoktatta magát ahhoz, hogy keveset, három-négy órát aludjon éjszakánként. Ennyi is elegendőnek bizonyult.
Tisztában volt vele, karbantartás és szervizelés szempontjából a szoftverre legalább annyi gondot kell fordítani, mint a hardverre.
Ahogy leült a projektorként is használható üres fallal szemközti díványra, az autobár azonnal odavitt neki egy pohár gyöngyöző, tapebara kivonattal ízesített, jégben hűtött ásványvizet. A dívány párnáit optimálisan az ő testmagasságához és súlyához igazították. Néhány halkan elmormolt parancs elég volt ahhoz, hogy a fal látszólag eltűnjön, képek jelenjenek meg a helyén. Megszólalt a halk zene. A képek bizonyos időközönként változtak, a zenét felváltotta két hírolvasó hangja. Miközben beszéltek, a szövegükhöz tartozó képek körbemozogtak: időnként előttük lebegtek, időnként mögöttük, attól függően, mit követelt meg a sztori.
Yutani végignézte a jelentést arról a nem túlságosan erős cunamiról, ami a nap folyamán érte el Chile partjait. A száguldó víztömeg mintha a lábait csapdosta volna, de a szórakoztató rendszer epidermális érzékkeltőit ezúttal nullára állította, így nem érezte a hullámok érintését. A jelek szerint se a cunami, se a víztömeg mozgását előidéző földrengés nem okozott nagyobb károkat. Ez jó hír volt: a Weyland-Yutaninak Valparaisóban is voltak érdekeltségei.
Eltűnt a vizes kép. A két hírolvasót féltucat alak váltotta fel.
Egy hosszú asztalnál ültek, egyforma ruhát viseltek, egyforma hangon beszéltek, még a mosolyuk is egyforma volt.
Yutani kissé összeráncolta a homlokát, de csupán ennyi volt a reakciója.
– Vonalban vagyunk? – kérdezte az egyik alak a szomszédjától.
Az ügyes digitális maszkolásnak köszönhetően valamennyien férfinak látszottak.
– Ezt könnyen kideríthetjük. – Egy másik alak egy láthatatlan kamera felé fordult. – Hideo Yutani, hall engem?
– Nemcsak hallom, de látom is önöket – felelte Yutani, miután egy kézmozdulattal aktiválta az egyik speciális berendezést.
– És mi is látjuk önt. – A csoport harmadik tagja előrehajolt. – Elég jól ahhoz, hogy megállapítsuk: vélhetőleg beindított egy kereső- és rögzítőeszközt. Rá fog jönni, hiába tette. A tartózkodási helyünket éppúgy elmaszkoltuk, mint a személyazonosságunkat. Egy ilyen szimpla, kétirányú kommunikációs csatornán keresztül nem árthatunk magának, ezért kérem, nagyon figyeljen arra, amit mondani fogunk. Nem volt egyszerű dolog feltörni a magán szórakoztató rendszerét. Csak az időt pazarolnánk, ha most megszakítaná az összeköttetést és leadná a vészjelzést, ugyanis ebben az esetben mindent elölről kellene kezdenünk. Mert újra és újra megtesszük, ha szükséges!
Yutani bólintott, de nem állította le a nyomkövetőt és a rögzítőeszközt sem. Biztos volt benne, az illető igazat mondott a maszkolásról, de abban reménykedett, így is hozzájuthat valamilyen, később talán hasznosnak bizonyuló információmorzsához. Az utóbbi időben csupán egyetlen olyan csoporttal volt dolga, amely képes lehetett ledönteni a biztonsági torlaszokat a cégnél is, az otthonában is.
– Önök a Jutou Kartellhez tartoznak? Nekik dolgoznak?
A kérdésére mind a hat alak arckifejezése meglepetté vált. Válaszként ennyi is elég volt.
– Nincs közünk az említett céghez – jelentette ki az egyik alak. – Mi a Próféta követői vagyunk. Földmentőknek nevezzük magunkat. – Csalódnia kellett, ha arra számított, hogy ünnepélyesen kiejtett szavaival bármiféle hatást gyakorol Yutanira.
– Sosem hallottam magukról.
– Ez szándékos volt a részünkről – mondta a hat közül az egyik. – Egy nap azonban meg fog ismerni minket.
– Igen, ebben biztos vagyok – bólintott Yutani. – Nyilvános tárgyaláson, aminek a végén önöket börtönbüntetésre fogják ítélni társadalomellenes terrorizmus miatt. Az ilyen bírósági eljárásokat a közmédiában is be szokták mutatni.
– Nem vagyunk társadalomellenesek! – A válaszoló sértődött hangja hallatán Yutani megértette, sikerült rátapintania az egyik gyenge pontjukra. – Mi az emberek érdekeit tartjuk szem előtt. Az emberekért küzdünk, a Próféta nevében. Mindent és bármit megteszünk, ami szükséges az emberi faj jövője szempontjából.
Yutani gépiesen bólintott. Fontolóra vette, hogy behívja a testőreit, hadd legyenek a tanúi, de erről végül letett. A testőrök semmit sem tehettek hozzá a beszélgetéshez, jelenlétük viszont véget vethet ennek a váratlan társalgásnak. Azt akarta, arra volt szüksége, hogy ezek hatan beszéljenek. A csend ritkán informatív.
– Igazán nemes cél – mondta könnyed hangon. – Az idők kezdete óta szinte valamennyi fanatikus csoport ilyesmire hivatkozott.
– Mi nem vagyunk fanatikusok! – válaszolta a hatok egyike. – Mi az igazság mellett köteleztük el magunkat.
– Ez csupán nézőpont kérdése – mondta Yutani. – Maguk azok, akik megpróbálták szabotálni a Covenantot. Maguk próbálták elrabolni a lányomat. Maguk próbáltak beszivárogni a hajó biztonsági csapatába, és amikor ez nem sikerült, maguk próbálták megölni a biztonságiak vezetőjét. – A hangja metszőn szarkasztikussá változott. – Persze, feltételezem, mindez elfogadható az önök részéről, hiszen... Hiszen nem fanatikusok, ugye?
– Ha attól, hogy felcímkéz minket, jobban érzi magát, ám tegye! – mondta a hatok közül az, aki legelőször megszólalt. – A célunk valóban nem más, mint az emberiség védelme, a faj fennmaradásának biztosítása.
Yutani pislogott párat.
– És ugyan miből gondolják, hogy éppen maguk hozzák el a fajunk számára a megváltást?
– Itt nem megváltásról van szó – mondta a hatok egyike. – Itt az életben maradás a tét.
Bármilyen abszurd is volt a helyzet, Yutani nem bírta visszatartani magát, erre is reagált.
– Mert van valami, ami fenyegeti az emberiség létét? Ugyan mi az?
– Ooodél! – válaszolták a hatok kórusban. Yutani valahogy zavarónak és nyugtalanítónak találta, ahogy elkántálták a különös szót.
– Elnézést, micsoda? Ez valami játék? – kérdezte bosszúsan. – Egy bonyolult művelet, amit valójában csak azért hajtanak végre, hogy szórakozzanak?
– Ez nem játék, Hideo Yutani – felelte a negyedik beszélő eltúlzottnak tűnő komolysággal. – Ooodél, vagyis: O. D. É. L. „Odakünn démonok léteznek.” A Próféta a látomásain keresztül megmutatta nekünk, hogy a galaxis tele van ellenséges, vérszomjas életformákkal, amelyek, ha rálelnek a Földhöz vezető útra, mindent megtesznek majd az itt élő, domináns és intelligens létforma kiirtásáért. Azért, hogy megsemmisítsenek minket.
Yutani megállapította, hogy a jelentésekben szereplő „próféta” létező személy. Elégedett volt. Ez is több a semminél! Minden nyomot értékelnie kellett.
– Értem – felelte. – Ezek szerint maguk nem egyszerűen fanatikusok, hanem eszelős fanatikusok.
– Nem vagyunk fanatikusok! – felelte a hatok közül az egyik.
Yutani habozás nélkül visszavágott:
– Esetleg van maguk között asztrofizikus vagy xenobiológus? Szerintem nincs. Viszont szabotőrök, emberrablók, gyilkosok biztosan vannak, és valamennyien valami megtévesztés áldozataivá váltak. Minél tovább tart ez az egész, annál inkább úgy érzem, csak az időmet vesztegetem. Viszont kétségtelen, felpiszkálták az érdeklődésemet. Árulják el, hogyan szereztek tudomást ezekről a bizonyos ellenséges szándékú létformákról, amikor a legjobb felderítő hajóink, a legjobb tudósaink sem találtak még bizonyítékokat arra, hogy létezhetnek ilyenek?
– Tudjuk – jelentette ki a hatok egyike teljes meggyőződéssel. – Tudjuk, mert a Próféta ezt mondta.
– Á! – Yutani ivott egy kortyot a hideg italból. – A Próféta. Azok alapján, amit eddig elmondtak, számíthattam volna rá, hogy egy ilyen részletes és alapos, tudományos tényeken nyugvó magyarázatot kapok.
– Mi viszont számítottunk arra, hogy gúnyolódni fog, és nem félünk ettől. Az igazság örököseit nem bántja a cinizmus. – Az első beszélő pózt váltott az asztal mögött, de a társai nem tették ugyanezt.
Ezek szerint – állapította meg Yutani – a digitális maszkolásuk nem tökéletes. Tudta, minél tovább léteznek az ilyen maszkok, annál valószínűbb, hogy összeomlanak. Lehet, hogy mégis hasznos lesz, ha rögzítem az egészet...
– A Próféta látomásai nem részletesek, és... – kezdte a hatok egyike.
– De annyira azért részletesek, hogy megrémítsék magukat – vágott közben Yutani. – Annyira azért részletesek, hogy önök hajlandóak financiális „támogatást” biztosítani a számára.
– A Prófétának adott támogatásunk minimális – felelte a beszélő. – Csak az alapvető, legfontosabb dolgokat kapja meg tőlünk. Nem próbál pénzt gyűjteni, ha erre gondol. Ami azt illeti, gyűlöli a látomásokat, és bármit megadna azért, hogy megszűnjenek.
Yutani meglepőnek találta ezt a választ. Érezte, a beszélő igazad mond.
– Kár, hogy én nem láthatom azt, amit ő. – Legyintett. – Ki tudja? Talán ezek a látomások meggyőznének arról, hogy töröljem a küldetést. Ezt akarják elérni, nem igaz? Meg akarják akadályozni, hogy a Covenant elstartoljon. Meg akarják akadályozni, hogy az emberiség letelepedjen a csillagok között.
– Igen, pontosan ezt akarjuk – mondták egyszerre ketten is.
– Nem tudjuk megmutatni önnek a Próféta látomásait – mondta egy harmadik.
Yutani felmordult.
– Hm. Vajon ez most miért nem lep meg?
– Azt viszont megtehetjük – folytatta a beszélő –, hogy megmutatjuk önnek azokat a képeket, amelyeket a kreatív művészeinknek sikerült megalkotniuk. A látomások interpretációit.
– Rajta! – mondta Yutani könnyed hangon. – Nyűgözzenek le! Győzzenek meg! Hiszen csak egy több milliárd dolláros vállalkozásról van szó. Biztos vagyok benne, a prófétájuk képzelgései rá fognak bírni, hogy kérdezősködés nélkül elálljak az egésztől!
Az egyik beszélő bólintott, intett valakinek. A többiek nem hajtották végre ezt a mozdulatot, ami azt jelentette, hogy a csoportos maszkolás kezdett szétesni. Yutani tudta, ha egy kicsit húzza az időt, ha beszélteti a hatokat, talán megtudhat valamit, ami tényleg hasznos.
A hatok hirtelen eltűntek, rémálmok jelentek meg a helyükön. Az egymást követő képek viszonylag fotorealisztikusak voltak. A kompozíciók eléggé bizonytalannak tűntek, de a részletek így is hatásosnak bizonyultak, alkalmasak voltak érzelmek kiváltására. Yutani érezte, pattanásig feszülnek az idegei. Összeszorította a fogát.
Kortárs horroron és tradicionális kaidonon nőtt fel, egykönnyen nem lehetett felzaklatni ilyesmivel, a dívány és a fal közötti teret megtöltő formákhoz, lényekhez hasonlókat azonban még sosem látott, ilyenekről még sosem olvasott. Azt sem igazán tudta megállapítani, hogy a mészárlás áldozatai emberek voltak-e. Valóban ez lenne a pokoli jövő, ami az emberi fajra vár? Úgy érezte, az alakok rázuhannak, szétnyomják – önkéntelenül hátrahőkölt, szinte belepréselődött a puha párnákba.
A képeket kimondottan ügyes digitális művészek készítették. Yutani még sosem tapasztalt olyan nyers érzelmeket, amilyeneket a látvány kiváltott belőle. Az örvénylő erőszak, a förtelmes részletek folyamatosan villództak előtte, egészen addig, amíg félig-meddig könyörgő hangon felkiáltott.
– Jól van, elég, elég... Elég már! – Szakadt róla a víz; biztos volt benne, virtuális látogatói észlelik ezt.
A képek eltűntek, a helyükön ismét a hat, teljesen egyforma alak jelent meg. A hatok közül az egyik kissé előredőlt.
– Ne szégyellje a reakcióját! – mondta. – A mienk ugyanilyen volt. Tudnia kell, hogy mi valamennyien a tanúi voltunk annak is, hogy a Próféta mit él át, hogyan szenved, amikor ezek a látomások rátörnek. – Lassan megrázta a fejét. – Nem számít, milyen ügyes a művész, akivel dolgoztatunk, azokat a borzalmas pillanatokat senki sem képes reprodukálni, megjeleníteni mások előtt.
Yutani lassan kiürítette a poharát. Azonnal utasította az autobárt, készítsen még egy italt. Annak is megitta a felét, mielőtt válaszolt.
– Nagyon hatásos – mondta. – De miért ennyire biztosak benne, hogy ezek a látomások, amelyeket a Prófétájuk tapasztalt meg... Hogy ezek azt jelentik, hogy... – Felnézett a mennyezetre, gyors kézmozdulatot tett, mintha biztatná magát, hogy mondja ki. – Azt jelentik, hogy odakint, valahol az űrben ilyen lények élnek? Hogy ott ólálkodnak a térben vagy más világokon? Nem szeretném bagatellizálni a dolgot, ezek valóban nagyon erőteljes képek, de nem lehetséges, hogy csupán hétköznapi rémálmok elemei?
– A Próféta – válaszolt a hatok egyike –, amikor ébren van, nagyon pontosan meghatározza a képek eredetét, a lények tartózkodási helyét.
Yutani a homlokát ráncolta.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy egy bizonyos próféta képes megadni a látomásai forrásának stelláris koordinátáit?
A váratlan látogatás kezdete óta először tűnt úgy, hogy a hatok közül néhányan elbizonytalanodnak. Egyikük azonban megőrizte korábbi határozottságát, végül ő válaszolt Yutani kérdésére.
– A Próféta erre természetesen nem képes. Ő csupán felmutat az éjszakai égboltra, és elismétli, újra meg újra közli: „odakünn démonok léteznek”. Amikor ébren van, akkor is úgy retteg ezektől a szörnyektől, hogy éjszaka ki sem mer lépni a szabadba, és egyszerűen nem hajlandó felnézni a csillagokra. – A beszélő hangja egyre magabiztosabbá vált. – A látomásaiban hinni kell. Muszáj hinni bennük! A kolóniák felkeltik a figyelmet... A kolóniák miatt az ismeretlen erővel és tudással rendelkező démonok képesek lesznek eljutni a Földre! Nem túlzás, amikor azt mondjuk: az emberi faj puszta létezése forog kockán. – Beszéd közben a hangja egyre erősebbé, egyre szenvedélyesebbé vált, de kis szünetet követően sikerült lecsillapítania magát. – Ezt a kockázatot nem vállalhatjuk – folytatta. – Ha elég elszántak vagyunk, ha az egész emberi faj elég elszánt, akkor helyrehozhatjuk azokat a károsodásokat, amelyeket mi okoztunk ennek a bolygónak. Nincs szükségünk arra, hogy felfedjük magunkat, hogy ilyen felkészületlenül kilépjünk az űrbe... Abba a világba, ahogy ismeretlen szörnyek olálkodnak, talán a közelben, talán távolabb. Ez megkérdőjelezhetetlen. A Covenant nem indulhat útnak!
– Nem mi választottuk magunknak ezt az utat – vette át a szót az egyik társa. – Amióta feleszméltünk, közülünk sokan megpróbáltak beszélni másokkal, megpróbálták figyelmeztetni az embereket, hogy milyen veszélyeket vállalunk akkor, ha kilépünk a saját világunk határain túlra. Senki sem hallgatott meg minket. Semmibe vettek bennünket. Ez a közöny kényszerített rá minket arra, hogy összefogjunk és titkokban folytassuk tevékenységünket... Több kísérletet is tettünk a misszió megállítására. Mindannyiszor kudarcot vallottunk. Természetesen tudjuk, milyen kockázatot vállalunk azzal, hogy közvetlenül önnel beszélünk, de mivel fogytán az idő, arra gondoltunk, csak úgy állíthatjuk le a folyamatot, ha megértetjük a Weyland-Yutani fejével a motivációinkat.
– Most már látta a bizonyítékot – mondta a hatok közül egy másik személy. – Most már mindent megérthet. Mi a testünket, a lelkünket, az elménket és a vagyonunkat is arra áldozzuk, hogy megvédjük a Földet és lakóit. Csupán annyit kérünk öntől, gondolja át, amit mutattunk. Azután döntsön! Ön kiemelkedően sikeres és intelligens üzletember, már számtalanszor bebizonyította ragyogó képességeit. Biztosak vagyunk benne, hogy most, amikor már ismeri az igazságot, megfelelő módon fog határozni. Kérem, ne felejtse el: ezzel a döntésével most a bolygónk sorsát jelöli ki.
Yutani bólintott. Egy törülközővel felitatta a verítéket az arcáról, a nyakáról.
– Most aztán feladták nekem a leckét – mondta kimért hangon. – Fogalmam sem volt... – Elhallgatott. A szájához nyomta a törülközőt, megtörölgette az állát. Amikor leeresztette a kendőt, határozottan kijelentette: – Értem, hogy önök hisznek abban, amit elmondtak, én viszont nem tudom leállítani a Covenant misszióját. Ha megtenném, azonnal megkérdőjeleznék a kompetenciámat. Annyit viszont megtehetek, hogy elhalasztom az indulást. Menet közben beszélek bizonyos ügyosztályok kulcspozícióban lévő munkatársaival. Azt hiszem, ha összedolgozunk, találhatunk egy megfelelő megoldást, és megakadályozhatjuk a jövőbeli problémák felmerülését. – Egy pillanatra összeszorította a fogát. – Igen, azt hiszem, ezt el lehet intézni. Nem egy nap, nem is kettő alatt, de mindenképpen a hajó indulása előtt. – Meglepetten látta, hogy a hat, tökéletesen egyforma, maszkolt személy megőrizte a nyugalmát. Végül a bal szélső, legtávolabbi szólalt meg.
– Ezzel most nagy megkönnyebbülést okozott nekünk – mondta. – Igazán nem szeretnénk megsérteni, de továbbra is figyelni fogjuk a Covenant projektet, mivel szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy ön állja a szavát.
– Ez természetes. – Yutani gyorsan megitta az italát. Remegett a keze. – Az önök helyében én ugyanezt tenném. Igen, ez az egyetlen értelmes dolog.
– Nos, ebben az esetben nem zavarjuk tovább – közölte a hatok egyike. – Kérjük, gondolja át a látottakat és a hallottakat! Gondoljon át mindent, amiről beszélgettünk!
Yutani élénken bólogatni kezdett.
– Nyugodtan keressenek ismét, ha szükségét látják! Ígérem, mostantól azonnal reagálok. Habozás nélkül! Kérem, keressenek!
A fal és a dívány közötti tér ismét üressé vált. Eltelt egy másodperc, azután ismét megjelentek a hírolvasók – mintha mi sem történt volna.
Yutani valóban azt tette, amit az utolsó beszélő javasolt: ülve maradt és átgondolta a látottakat. Egy valamiben már biztos volt: azonnali és hathatós választ kell adnia a történtekre. Gyorsan és határozottan cselekedett. Az első dolga az volt, hogy ledobta a törülközőt, amit korábban nem azért tartott a szája elé, hogy eltakarja rémült hüledezését, hanem azért, hogy ne lássák meg visszafojthatatlan nevetését. Ezt követően ellenőrizte, hogy mindenről készült-e felvétel, majd kikapcsolta a díványba épített fűtőegységet, amelynek köszönhetően olyan erősen izzadt a beszélgetés során. Megírt egy üzenetet, amelyben azonnali hatállyal elbocsátotta a toronyház elektronikus biztonságáért felelős csoport vezetőjét, majd felhívta Londont. Tudta, abban a városban számtalan pszichiáter él és dolgozik, köztük jeles specialisták is. Olyasvalakire volt szüksége, aki jártas volt a pszichotikus rendellenességek területén. Azonnali hatállyal fel akarta vetetni az illetőt – vagy akár többen is lehettek – a Weyland-Yutani fizetési listájára.