20.

Johnny boldogan engedte át a delfineknek a navigálást, amíg jócskán maguk mögött nem hagyták a zátonyt. Csodálatos hangradar-rendszerük, amely a sötét óceánt Johnny számára nem érzékelhető visszhangokkal töltötte meg, pontosan meghatározta haladási irányukat. Harmincméteres körzetben minden tárgyat, minden nagyobb halat jelzett nekik. Több millió évvel az előtt, hogy az ember feltalálta a radart, a delfinek (akárcsak a denevérek) már minden részletében tökéletesítették azt. Igaz, hogy ők hang- és nem rádióhullámokat használnak, de az elv ugyanaz.

A tenger hullámzott, de nem túl erősen. Néha sűrű vízpermet zúdult Johnnyra, időnként az akvaplán orra belefúródott egy hullámba, de legnagyobbrészt kényelmesen siklott tova a felszínen. A sötétben nehéz volt megállapítani a sebességet. Ha felkapcsolta zseblámpáját, úgy tűnt, őrült gyorsasággal szelik a vizet, de Johnny tudta, hogy legfeljebb tíz mérfölddel haladhatnak.

Johnny az órájára nézett. Tizenöt perc már eltelt, és amikor hátranézett, nyomát sem látta a szigetnek. Azt hitte, lát még néhány fénypontot, de már azok is eltűntek. Már jó pár mérföldre távolodott a szárazföldtől, sebesen száguld az éjszakában, egy olyan küldetést vállalva, amely egy évvel ezelőtt még megrémítette volna. Mégse félt – vagy legalábbis uralkodni tudott félelmén, mivel tudta, hogy barátok vannak mellette, akik meg tudják védeni őt a bajban.

Ideje volt, hogy beállítsa az irányt. A navigáció már nem okozott problémát. Ha csak megközelítően is nyugatnak tart, előbb vagy utóbb kiköt Ausztrália több ezer mérföld hosszú partszakaszának valamelyik részén. Amikor ránézett az iránytűjére, legnagyobb meglepetésére látta, hogy nincs szükség irányváltoztatásra. Susie pontosan nyugat felé úszott.

Az állat értelmének ilyen nyilvánvaló, közvetlen bizonyítékát Johnny eddig még sohasem tapasztalta. Mick SEGÍTS! jelzése elegendő volt. Nem kellett pontosabban meghatározni, melyik irányból várható a segítség; Susie már tudta, mint ahogy valószínűleg ismerte a queenslandi partvonal minden centiméterét.

De vajon a tőle telhető legnagyobb sebességgel úszik-e? Johnny habozott: hagyja rá, vagy tudassa vele küldetésének sürgősségét? Végül úgy döntött, hogy abból baj nem származhat, ha megnyomja a GYORSAN billentyűt.

A jeladás pillanatában gyenge rántást érzett, de nem tudta megállapítani, vajon növekedett-e valamit is a sebesség. Talán elég a puszta figyelmeztetés. Johnny bizonyos volt benne, hogy Susie pontosan tudja, mit tesz, és a legmegfelelőbb sebességet alkalmazza. Ha gyorsabb úszásra ösztökélné, csak kifárasztaná.

Komor feketeség vette körül, mivel a hold még nem foglalta el őrhelyét, és az orkán által ittfelejtett, alacsonyan szálló felhők jóformán teljesen eltakarták a csillagokat. Még az óceán megszokott foszforeszkálása is eltűnt; meglehet, hogy a tenger mélyének csillogó lényei még nem tértek magukhoz a hurrikán okozta megrázkódtatástól, és amíg el nem múlik ez a sokkhatás, nem világítanak. Pedig Johnny örült volna barátságos csillogásuknak. Voltak pillanatok, amikor megrémítette a koromsötét éjszakában való eszeveszett száguldás. És ha észrevétlenül egy hatalmas hullám – vagy akár egy szikla – tornyosul fel előtte, miközben orrával mintegy nyolc centiméterrel a víz fölött siklik tova? Hiába bízott Susie-ban, időről időre felágaskodott benne ez a félelem, amit minden alkalommal le kellett gyűrnie.

Csodálatos pillanat volt, amikor a keleti égbolton megpillantotta a hold első, halvány fényeit. Az eget még mindig sűrű felhőtakaró borította, és bár magát a holdat nem láthatta, sugarainak derengése egyre világosodott körülötte. Nem lehetett kivenni egyetlen részletet sem, de hogy láthatta a horizontot, már önmagában ez visszaadta lelki nyugalmát. Most legalább saját szemével is meggyőződhetett arról, hogy sem szikla, sem zátony nem állja útját. Susie víz alatti érzékelő képessége sokkal kifinomultabb volt, mint gondolta.

Amint mélyebb vizekre értek, a kellemetlen, fodrozódó kis hullámok, amelyeken az akvaplán eddig bukdácsolt, elmaradtak. Ehelyett hosszú, egymástól több méter távolságban görgő hullámok hátán suhantak tovább. Aligha tudta megállapítani a magasságukat, mivel hason feküdt, és így a valóságosnál sokkal nagyobbnak látta őket. Susie félúton felhágott a hosszú, lapos emelkedőre, aztán a mozgó hullámhegy tetején az akvaplán egy pillanatra a levegőbe emelkedett, majd lesiklott a völgybe – és az egész mutatvány kezdődött újra elölről. Johnny már régen megtanulta, hogy rábízza magát a hullámhegyekre és – völgyekre, és ügyesen egyensúlyozzon az akvaplánon. Akárha biciklizne, teljesen ösztönösen cselekedett.

A fogyó hold sarlója végre keresztültörte magát a felhőkön. Johnny csak most látta igazán a körülötte hömpölygő, végtelen víztömeget, az óriási hullámokat, amint kifogyhatatlanul belevesznek az éjszakába. Fehér tarajuk ezüstösen csillogott a holdfényben, és ez még jobban kihangsúlyozta a hullámvölgyek mély feketeségét. Az akvaplán hol sötét völgyekbe szállt alá, hol meg gördülő hullámhegyek tetejére kapaszkodott fel, mintha csak éjszakából nappalba, nappalból éjszakába utazna.

Johnny megnézte az óráját. Négy órája vannak úton. Ez, kis szerencsével, negyven mérföldet jelent, és azt is, hogy nem lehet már messze a hajnal. A világosban könnyebb lesz legyűrnie álmosságát. Kétszer már elbóbiskolt, lecsúszott az akvaplánról, és prüszkölve tért magához a sós vízben. Egyáltalán nem volt kellemes érzés ott lebegni a sötétben és várni, amíg Susie visszafordul, és felszedi.

A keleti égbolt lassan világosodott. Amint hátranézett, a felkelő nap első sugarait várta, Johnny visszaemlékezett arra a napfölkeltére, amelyet a Santa Anna roncsairól látott. Milyen elhagyatottnak érezte magát akkor, és a trópusi nap milyen könyörtelenül fölégette! Most nyugodt és bizakodó volt, bár vissza már nem fordulhatott, hiszen mindkét irányban ötven mérföldnyi tenger választotta el a szárazföldtől. A naptól sem kellett többé félnie, bőre már csokoládébarnára sült.

A hirtelen felbukkanó nap elűzte az éjszakát, és amint a hátán érezte a sugarak melegét, Johnny megnyomta az ÁLLJ gombot. Ideje volt, hogy Susie-nak pihenőt adjon. Hadd szerezze meg reggeli táplálékát. Johnny lecsúszott az akvaplánról, előreúszott, meglazította a hámot – Susie pedig felszabadultan, vidáman a levegőbe szökellve elúszott. Szputnyiknak nyoma sem volt; talán valahol másutt vadászik, mihelyt azonban hívják, azonnal jön.

Johnny feltolta búvárszemüvegét, a szertespriccelő vízcseppek miatt egész éjszaka viselte, és lovaglóülésben elhelyezkedett a himbálódzó akvaplánon. Egy banán, két húsos tekercs és egy korty narancslé – ennyi elegendőnek is bizonyult reggelire. A többit későbbre hagyta. Ha minden simán megy, akkor is legalább 5-6 órai utazás áll előtte.

Tizenöt perces pihenőt hagyott a delfineknek, ő pedig ezalatt az akvaplánon fekve, a hullámok hátán ringatózott. Aztán megnyomta a hívó gombot, és várta, hogy az állatok visszatérjenek, öt perc múlva kezdett kicsit aggódni. Ennyi idő alatt három mérföldet is megtehetnek, de csak nem mentek ilyen messzire? Aztán rögtön megnyugodott, mihelyt meglátott egy ismerős hátúszót, amint a vizet szelve egyenesen feléje tart.

Egy pillanattal később azonban hirtelen felült. Ez az úszó természetesen ismerős volt, de nem az, amelyet várt. Egy kardszárnyú delfinhez tartozott.

Az a néhány perc, amíg Johnny szembenézett a harminc csomóval közeledő váratlan halállal, szinte örökkévalóságnak tűnt. Aztán egy halvány reménysugár csillant föl benne, és bizakodni kezdett. Az állat minden bizonnyal az ő jeladására jött ide, lehetséges, hogy...?

Igen. Amint a hatalmas fej mindössze egy-két méterre tőle a felszínre emelkedett, felismerte az ellenőrző szerkezet áramvonalas dobozát, amely még mindig szilárdan ült a masszív koponyán.

– Halálra ijesztettél, Hóka! – mondta Johnny, miután magához tért az ijedtségtől. – Légy szíves, máskor ne csinálj ilyet!

Mindamellett még most sem érezhette magát teljes biztonságban. A legutolsó jelentések szerint Hóka továbbra is csak halat evett, legalábbis a delfinek részéről nem érkezett semmilyen panasz. De Johnny nem volt sem delfin, sem Mick.

Az akvaplán erős hintázásba kezdett, amint Hóka nekiment, és Johnny egyebet nem tehetett, mint hogy erősen kapaszkodott, nehogy a vízbe pottyanjon. Ez azonban csupán egy gyenge lökés volt – a leggyengébb, ami egy négy és fél méteres jószágtól kitelik, – és amikor Hóka ugyanezt a manővert a másik oldalról szándékozta megismételni, Johnny már sokkal jobban érezte magát. Nem volt kétséges, hogy csupán barátkozni akart, és Johnny egy néma, de hálás „köszönömöt” küldött Micknek.

Kicsit ugyan még remegve, Johnny kinyújtotta a karját, és megveregette Hóka hátát, amikor az hangtalanul, könnyedén elsiklott mellette. Bőre éppen olyan ruganyos tapintású volt, mint a delfineké – ami persze nagyon is érthető. Nehéz volt elképzelni, hogy a tengerek réme szintén egyfajta delfin, csupán valamivel nagyobb a többinél.

Úgy látszik, értékelte Johnny meglehetősen ideges simogatását, mert visszatért, újabb kedveskedést várva.

– Remélem, egyedül vagy, teljesen egyedül – mondta Johnny barátságosan. Aztán hirtelen megfagyott ereiben a vér.

Hóka nem volt magában, nem is volt szükségszerű, hogy egyedül legyen. Lovagja kényelmesen közeledett feléjük – teljes kilencméteres hosszával.

Csak a hím állatnak van ekkora hátúszója, hosszabb, mint egy ember. A hatalmas fekete háromszög, akár egy vitorla, lassan közeledett az akvaplán felé, amelyen Johnny szoborrá merevedve ült. Csupán egyetlen gondolat motoszkált a fejében: „Ezt nem kondicionálták – nem úszkált békés egyetértésben Mickkel.”

Ez volt a legnagyobb állat, amelyet Johnny valaha is látott. Akkorának tűnt, mint egy hajó. Hóka mellette közönséges delfin. De mégis ő volt a helyzet ura – vagy úrnője –, mert amikor hatalmas társa lassan az akvaplán körül kezdett cirkálni, Hóka a belső pályán körözött, mindvégig Johnny és a hím állat között maradva.

Egy ízben megállt, és fejét jó másfél méterre kiemelve a vízből, Hóka háta fölött egyenesen Johnnyra bámult. Éhség, értelem és kegyetlenség tükröződött azokban a szemekben – vagy csak Johnny felajzott képzeletének tűnt úgy? –, de barátságnak nyoma sem volt. És a kör egyre szűkült, néhány percen belül még nekinyomja Hókat az akvaplánnak.

Hókának azonban más elképzelései voltak. Amikor kísérője már három méterre megközelítette az akvaplánt, és minden más kilátást elfogott Johnny elől, hirtelen feléje fordult, és gyengén oldalba bökte. Johnny a vízen keresztül tisztán hallotta az „ütődést” – ettől egy kisebbfajta hajó biztosan léket kapott volna.

A hatalmas állat megértette a gyengéd figyelmeztetést, és Johnny óriási megkönnyebbülésére egyre távolabb került tőle. Tizenöt méter után egy újabb kis zsörtölődés, majd egy másik oldalba lökés következett. És ezzel befejeződött a közjáték. Hóka és kísérője pillanatok alatt eltűntek Johnny szeme elől, egyenesen észak felé tartva. Amint figyelte távolodásukat, Johnny ráeszmélt, hogy éppen szemtanúja volt, amint egy kegyetlen szörnyeteg papucsférjjé juhászodik. Eltiltották az étkezések közötti extra falatozástól.

Jó időbe tellett, amíg újra összeszedte magát. Még soha életében nem félt ennyire, és ezt egyáltalán nem szégyellte; akadt éppen elég más is, ami miatt félhetett. Végül abbahagyta az állandó hátratekintést – vajon mi történik mögötte? –, és rátért a dolgok lényegére. Első kérdés: hol van Susie és Szputnyik?

Johnny nyomukat sem látta, de ez egyáltalán nem lepte meg. Bizonyára észrevették a kardszárnyúakat,. és bölcsen távol tartották magukat. Még ha bíztak is Hókában, okosabbak voltak annál, semhogy közel kerüljenek a párjához.

Egészen elijesztették volna őket, vagy – még elgondolni is borzasztó – ellenségeik talán már fel is falták mindkettőt? Ha nem térnek vissza, Johnny tudta, hogy neki is vége, mivel legalább negyven mérföldre van az ausztrál partoktól.

Nem merte újra megnyomni a hívógombot; képes, és visszahozza a kardszárnyúakat, pedig egyetlen porcikája sem kívánta még egyszer átélni azt, még ha biztos lehetett is benne, hogy ugyanolyan szerencsés vége lesz az egésznek. Nem tehetett mást, mint ült és várt, körbefürkészte a tengert, egy normál nagyságú hátúszó után kutatott, amely nem magasabb harminc centiméternél.

Tizenöt végtelen hosszú perc múlva, déli irányból Szputnyik és Susie közeledett. Valószínűleg megvárták, míg megtisztul a terep. Johnny még soha életében nem örült úgy senki emberfiának, mint amilyen boldogan most a két delfint köszöntötte. Amikor lecsúszott az akvaplánról, hogy megerősítse a hámot, gyengéden megveregette, megcirógatta őket, és beszélt hozzájuk, mintha csak értenék őt. Valóban megértették, noha csak néhány szót tudtak angolul, de nagyon érzékenyen reagáltak Johnny hanghordozására. Mindig tudták, mikor örül, vagy mikor mérges, és minden bizonnyal most is osztoztak vele a megkönnyebbülés eme fergeteges érzelemkitörésében.

Bekapcsolta Szputnyik hámjának a csatjait, ellenőrizte, hogy szabadon maradtak-e az orrnyílása és uszonyai, majd visszamászott az akvaplánra. Amint végighasalt rajta, és megtalálta a helyes egyensúlyt, Szputnyik máris elindult.

De nem nyugat felé, Ausztrália irányába tartott, hanem délnek fordult.

– Hé! – kiáltott Johnny. – Rossz irányba mész!

Aztán eszébe jutottak a kardszárnyúak és rájött, hogy ez nem is olyan rossz ötlet. Hagyta, hadd menjen Szputnyik a saját feje után, aztán majd meglátja, mi történik.

Johnny még sohasem utazott ilyen gyorsan az akvapiánon, mint most. Bár a sebesség, ilyen közel a vízhez, meglehetősen csalóka volt, de nem lepte volna meg, ha 15 csomót (kb. 30 kilométert) tennének meg óránként. Szputnyik húsz percen át tartotta az irányt, aztán, ahogy ezt Johnny remélte és várta nyugatnak fordultak. Ha szerencséjük van, semmi sem állja útjukat Ausztráliáig.

Időről időre hátranézett, nem követik-e, de egyetlen hatalmas hátúszó sem bukkant fel a mögötte elterülő végtelenségben. Egy ízben egy nagy rája szökött a víz fölé, néhány száz méterre tőlük, egy pillanatra a levegőben maradt, akár egy óriási, fekete denevér, aztán nagy csobbanással, amit több mérföldnyi távolban is hallani lehetett, visszazuhant a tengerbe. Az óceán nyüzsgő életének ez volt az egyetlen megnyilvánulása, amit Johnny útjának második szakaszában látott. Kilenc óra felé Szputnyik lassítanj kezdett, de azért továbbra is elég erővel húzott. Johnny nem akart addig megállni, míg meg nem pillantja a partot; akkor majd Susie-t köti be, aki ezalatt jól kipihenhette magát. Amennyiben helyesen ítélte meg a sebességet, Ausztrália nem lehet már tíz mérföldnél messzebb, és minden pillanatban felbukkanhatnak partjai.

Eszébe jutott, annak idején hogyan pillantotta meg a Delfin-szigetet, hasonló, mégis olyan más körülmények között. Olyan volt, mint a látóhatár szélén, a forró ködpárában lebegő kis felhő. Ami felé most közeledett, az nem sziget volt, hanem egy óriási kontinens, több ezer mérföld hosszú parsai. Még a leggyengébb navigátor sem téveszthetne el egy ilyen célpontot – neki pedig kettő volt a legjobbak közül. Nem aggódott de kezdett kicsit türelmetlenné válni.

A partot akkor pillantotta meg először, amikor egy szokatlanul nagy hullám a magasba emelte az akvaplánt. Akaratlanul is felnézett, amikor egy pillanatig a hullám taraján lebegett. És ott, messze előtte egy fehér vonalat látott, amely a látóhatár teljes hosszában nyúlt végig...

Szíve a torkában dobogott, és érezte, hogy tüzel az arca. Csupán kétórányira van a biztonság és a professzor számára a segítség. Hosszú szánkózása az óceánon hamarosan befejeződik.

Fél óra múlva egy nagyobb hullám hátáról még jobban szemügyre vehette az előtte húzódó partot. És ekkor rájött, hogy a tenger még nem fejezte be a vele való cicázást, a legnehezebbje még hátra van.