19.

A hír, hogy Kazan professzor súlyos beteg, és nincs mód a megfelelő ápolására, sokkal jobban kétségbe ejtette az embereket, mint a hurrikán okozta károk. A legérzékenyebben azonban mégis Johnnyt érintette.

Tudat alatt, ha nem is fogalmazódott meg benne, a sziget lett végre igazi otthona, a professzor pedig az édesapját helyettesítette, akire már csak halványan emlékezett. Itt biztonságban érezte magát, ami után annyira vágyott, és amit akaratlanul is mindig megtalálni igyekezett. És most ez a biztonság forog veszélyben, mert nem tudnak száz mérföld távolságra, az óceánon keresztül üzenetet küldeni – egy olyan korban, amikor nem probléma a közvetlen kapcsolat a Föld és a Hold, illetve más égitestek között.

Mindössze száz mérföld! De hiszen ő maga nagyobb távolságot tett meg, amikor annak idején a szigetre érkezett...

Az emlék hatására, minden kétséget kizáróan, már pontosan tudta, mit kell tennie. Ha a delfinek elhozták őt a Delfin-szigetig, akkor most nyugodtan megtehetik vele a fennmaradó utat a kontinensig.

Biztos volt benne, hogy Susie és Szputnyik, ha felváltva húzzák az akvaplánt, nem egészen 12 óra alatt megtehetik ezt a száz mérföldet. Ez lenne a fizetség az együtt töltött órákért, a zátony körüli közös vadászatokért és felfedezésekért. A két delfin társaságában teljes biztonságban érezte magát az óceánon; a két állat ismerte minden gondolatát, még csak nem is kellett használnia a kommunikátort.

Johnny visszagondolt néhány közös utazásukra. Egyszer Susie Mick nagy akvaplánját vontatva, Szputnyik pedig Johnnyt egy kisebben, eljutottak a körülbelül tíz mérföldre levő, szomszédos Wreck-sziget zátonyáig. Az utazás alig tartott tovább egy óránál.

De hogyan tudna bárkit meggyőzni arról, hogy ez nem őrült, öngyilkos mutatvány? Csupán Mick értené meg. A többiek bizonyára megakadályoznák, ha sejtenék, mit forgat a fejében. Nos, addig kellene elindulnia, amíg nem szereznek tudomást a tervéről. Mick Johnny várakozásának megtelelően állt a dologhoz. Nagyon komolyan vette a tervet, de egyáltalán nem örült neki.

– Biztos, hogy meg lehet csinálni – mondta –, de nem mehetsz egyedül.

Johnny megrázta a fejét.

– Gondoltam erre – felelte. Életében most először örült annak, hogy kis növésű. – De emlékezz csak a versenyekre. Hányszor nyertél te? Túl nehéz vagy – csak késleltetnél bennünket.

Johnnynak ebben tökéletesen igaza volt, ezt Mick sem tagadhatta. Még a sokkal erősebb Susie sem tudta őt olyan gyorsan húzni, mint Szputnyik Johnnyt.

Mick ekkor újabb érvvel próbálkozott.

– Több mint 24 órája vagyunk elvágva a kontinenstől. Előbb vagy utóbb csak ide küldenek valakit, hogy megtudják, mi történt, mivel nincs semmi hír rólunk. Lehet, hogy feleslegesen kockáztatod az életed.

– Ez igaz – látta be Johnny. – De kinek az élete a fontosabb, az enyém vagy Kazan professzoré? Ha sokáig várunk, talán már késő lesz. Azonkívül éppen elég tennivalójuk van az embereknek odaát egy ilyen vihar után. Egy hét is beletelhet, amíg eszükbe jutunk.

– Van egy ötletem – mondta Mick. – Mindent előkészítünk, és indulás előtt, ha még mindig nem jön segítség, és a professzor állapota sem javul, újra megbeszéljük a dolgot.

– De nem árulod el senkinek? – aggódott Johnny.

– Hát persze hogy nem. Mellesleg hol van Susie és Szputnyik? Biztos vagy benne, hogy megtalálod őket?

– Igen. Ma kora hajnalban a gát közelében voltak, minket kerestek. Gyorsan itt lesznek, ha megnyomom a SEGÍTS! gombot.

Mick kezdte összeszámolni az ujjain a szükséges felszereléseket.

– Kell egy kulacs víz, lapos műanyag kulacsban. Néhány sűrített étel, egy iránytű, a búvárfelszerelésed, más nem jut eszembe. Ja, és egy zseblámpa, nem tudod az egész utat nappal megtenni.

– Éjfél körül akarok indulni, akkor az út első szakaszán a hold világít, és valamikor a nap folyamán érnék partot.

– Látom, alapos tervet dolgoztál ki – bólintott Mick, kissé irigy csodálattal. Még mindig reménykedett benne, hogy nem lesz szükség erre a vállalkozásra, valami csak történik közben. De ha nem, minden tőle telhetőt megtesz majd, hogy útnak indítsa Johnnyt a távoli kontinens felé.

A többiekkel együtt nekik is segíteniük kellett a gyors helyreállító munkában, így sötétedésig nem sokkal tehettek. Sőt olyan feladatok is akadtak, amelyeket még alkonyat után, a petróleumlámpák halvány fényénél is folytattak, és a két fiú csak késő este jutott hozzá, hogy befejezzék az előkészületeket.

Szerencsére senki sem látta őket, amikor a kis akvaplánt levitték a kikötőbe, és a felborult és összetört bárkák között vízre bocsátották. A felszereléseket és a hámokat már hozzáerősítették. Már csak a delfinek hiányoztak – és a végső, szükséges indok az indulásra. Johnny Micknek adta a kommunikátort.

– Próbáld hívni őket. Én addig beugrom a kórházba. Tíz percen belül itt leszek.

Mick fogta a kis szerkezetet, és a mélyebb vízbe gázolt. A parányi számlap foszforeszkáló betűi tisztán látszottak, de erre nem volt szükség, mert akárcsak Johnny, ő is vakon tudta használni a kommunikátort.

Lemerült a meleg, nedves sötétségbe, és végigfeküdt a korall-homokon. Egy pillanatig habozott, ha akarná, most még visszatarthatná Johnnyt. Mondjuk, nem csinál semmit a kommunikátorral, és aztán azt mondja, hogy a delfinek egyáltalán nem jelentkeztek. Mindamellett előfordulhat, hogy valóban nem jönnek.

Nem, nem tudja becsapni a barátját, még hajó oka van is rá, még ha óvni akarja is őt, nehogy kockára tegye az életét. Csupán abban reménykedhetett, hogy Johnnyt a kórházban jó hírrel fogadják: a professzor túl van a veszélyen.

Azon tűnődve, vajon egész életében bánni fogja-e tettét, Mick megnyomta a SEGÍTS! gombot, és a sötétben jól hallotta a halk zümmögést. Tizenöt másodpercet várt, aztán újra meg újra megnyomta.

Ami Johnnyt illeti, nem áltatta magát. Amint zseblámpája fényét követve végigment a parton, majd a közigazgatási központba vezető ösvényen, számot vetett azzal a lehetőséggel, hogy talán utoljára lépeget itt a Delfin-szigeten, hogy talán nem éri meg már a holnapi napot sem. Ez olyan tehertétel volt, amellyel kevés hozzá hasonló korú fiúnak kellett szembenéznie, de ő ezt önként vállalta. Nem tartotta hősnek magát, csupán csak a kötelességét tette. Boldog volt a szigeten, olyan életformát talált itt, amely mindent megadott neki, amire szüksége volt. Ha meg akarja őrizni, akkor most harcolnia kell érte – ha kell, az élete árán is.

A kórház alacsony épülete, amelyben egy évvel ezelőtt pecsenyévé égett hajótöröttként ébredt, némán állt a sötétben. A függönyök mind összehúzva, csupán egyetlen ablakból szűrődött ki a petróleumlámpa sárga fénye. Johnny nem tudta megállni, hogy be ne lessen a kivilágított szobába: az iroda volt, és Tessie nővér ott ült az íróasztalnál. Egy nagy füzetbe vagy naplóba írt, és teljesen kimerültnek látszott. Többször a szeméhez emelte a kezét, és Johnny döbbenten eszmélt rá, hogy a nővér sír. A felismerés, hogy ez az erőteljes, életrevaló asszony sír, elég bizonyíték volt arra, hogy a helyzet kétségbeejtő. Talán már el is késett – gondolta Johnny hirtelen elszoruló szívvel.

A helyzet, ha nem is ennyire kétségbeejtő, de meglehetősen súlyos volt. A nővér kissé összeszedte magát, a megszokott, hivatalos kifejezést erőltette arcára, amikor Johnny halkan kopogott, és belépett az irodába. Valószínűleg mindenki mást kidobott volna, aki ebben az éjszakai órában zavarja, de Johnnyt már kezdettől fogva a szívébe zárta.

– Nagyon beteg – suttogta. – A megfelelő gyógyszerekkel néhány óra alatt rendbe hozhatnám. De mivel... – Tehetetlenül megvonta a vállát, majd hozzátette: – És nemcsak a professzor, két másik betegem is van, akiknek tetanusz elleni injekciókra lenne szükségük.

– Ha nem kapunk segítséget – mondta halkan Johnny –, gondolja, hogy túléli?

Tessie nem válaszolt; ez a hallgatás éppen elég volt, Johnny egy percig sem tétovázott.

Amikor visszatért a partra, Susie-t Mick már az akvapján elé fogta, Szputnyik pedig türelmesen várakozott mellette.

– Öt perc alatt itt voltak – mondta Mick. – Majd frászt kaptam, amikor megjelentek a sötétben. Nem vártam őket ilyen gyorsan.

Johnny megsimogatta a két vizesen csillogó testet, és a két delfin gyengéden hozzádörgölődzött. Vajon hol és hogyan vészelték át a vihart, tűnődött Johnny, mivel nem tudta elképzelni, hogy a sziget körül élő tengerlakók közül bárki is túlélhette a katasztrófát. Szputnyik hátuszonya mögött volt ugyan egy vágás, de egyébként a hurrikán semmilyen nyoma sem látszott rajtuk.

Kulacs víz, iránytű, zseblámpa, lezárt élelmiszeres doboz, békalábak, búvárszemüveg, légzőpipa, kommunikátor – Johnny valamennyit ellenőrizte.

– Kösz mindent, Mick. Hamarosan visszajövök.

– Nagyon szeretném, ha veled mehetnék – jegyezte meg Mick fojtott hangon.

– Nincs miért aggódnod – mondta Johnny, bár ebben már nem volt egészen biztos. – Szputnyik és Susie majd vigyáznak rám, nem igaz? – Mivel semmi más nem jutott eszébe, amit még mondhatna, elhelyezkedett az akvaplánon, jelt adott az indulásra, és búcsút intett szomorú barátjának, miközben Susie nekivágott vele a tengernek.

Éppen idejében hagyta el a szigetet, még látta a part felé közeledő, imbolygó lámpafényeket. Amint eltűnt az éjszakában, kis lelkiismeret-furdalást érzett, hogy Micknek egyedül kell szembenéznie a botránnyal.

Meglehet, hogy százötven évvel ezelőtt Mary Watson a partnak éppen erről a részéről vágott neki végzetes menekülési kísérletének, abban a kis vastartályban lebegve gyermekével és a haldokló inassal. Milyen különös, az űrhajók és az atomenergia korában, amikor a különböző bolygókon településeket létesítenek, majdnem ugyanúgy kell cselekednie, méghozzá ugyanarról a szigetről indulva el.

De lehet, hogy mégsem volt olyan különös. Ha nem hallotta volna a történetet, talán nem támad az az ötlete, hogy megismételje. És ha sikerrel jár, akkor Mary Watson nem halt meg hiába, azon az elhagyatott zátonyon, negyven mérföldre északra.