7.

A Repülőhal szárnyashajó ötven csomóval száguldva közeledett nyugat felől, két óra alatt szelve át az óceánt Ausztrália partjaitól. Amikor a Delfin-sziget zátonyának közelébe ért, behúzta hatalmas vízisítalpjait, a vízbe merült, mint a hagyományos hajók, és alig 10 csomóval, kényelmesen fejezte be utazását.

Amikor a hajó feltűnt a láthatáron, a sziget egész lakossága a hullámtörő gáthoz özönlött. Johnnyt is odahajtotta a kíváncsiság, türelmesen ácsorgott a parton, és a fehérre festett hajót figyelte, amint óvatosan, a korallok között szirénázva navigált a csatornában.

Kazan professzor – makulátlan fehér tropikál öltönyben, fején széles karimájú kalappal – elsőként lépett a partra. A fogadó bizottság – műszakiak, halászok, a hivatali személyzet, a gyerekek serege – lelkesen üdvözölte. A szigeten élő kis közösség rendkívül demokratikus volt, az emberek között teljes egyenlőség uralkodott. De Kazan professzor, ezt Johnny hamarosan észrevette, valahogy mégis különcnek számított, és a szigetlakók a tisztelet, a ragaszkodás és a büszkeség furcsa elegyével kezelték őt.

Johnny azt is megfigyelte, hogy aki az érkezésére lejött a partra, annak illett segítenie a kirakodásnál. A következő órában Johnny is részt vett a csomagok és utazóládák látványos hömpölygésében, ahogy a hajóról a raktárakba kerültek. Éppen befejezték a munkát, és Johnny jólesően hajtott fel egy pohár hideg italt, amikor a hangszórón keresztül felkérték, mielőbb jelentkezzék a műszaki részlegnél.

Amint megérkezett, egy elektronikus berendezésekkel zsúfolt, hatalmas helyiségbe vezették. Kazan professzor és Dr. Keith egy bonyolult ellenőrzőasztal mellett ültek, és ügyet sem vetettek rá. Johnny nem bánta, figyelmét teljesen lekötötte az ott folyó munka.

A hangszóróból furcsa hangok sorozata ismétlődött újra és újra. Nagyon hasonlított a delfinek hangjához, amit Johnny már hallott, de volt benne valami alig észrevehető különbség. Aztán vagy tucatnyi ismétlés után rájött, hogy mi az. A hangokat nagymértékben lelassították, hogy az apró részletek az emberi fül számára is pontosan kivehetők legyenek.

De ez még nem volt minden. A hangszóróból kiszűrődő delfinhangokkal egyidejűleg egy hatalmas televíziós képernyőn fény- és árnyfoltok jelentek meg. A világos és sötét hullámsávok egyfajta térképet alkottak, és bár Johnny gyakorlatlan szeme semmit sem tudott kiolvasni belőle, a tudósok számára nyilvánvalóan nagyon sokat jelentett. Elmélyülten figyeltek minden egyes felvillanást, és néha állítottak valamit a vezérlőművön, ami a képernyő egyes részeit megvilágította, a többit pedig beárnyékolta.

A professzor észrevette Johnnyt, kikapcsolta a hangot, és forgószékén pördült egyet.

A képet azonban nem kapcsolta ki, s az hangtalanul és folyamatosan villogott tovább, szinte hipnotizáló ritmussal, úgyhogy Johnny önkéntelenül is oda-odapislogott.

Mindazonáltal Johnny kihasználta az alkalmat, hogy alaposan szemügyre vegye Kazan professzort. A tudós hatvan felé járó, ősz hajú, zömök férfi volt; kedves, de kissé réveteg arckifejezése arról árulkodott, hogy bár mindenkit a barátjának tekint, jobban szereti, ha magára hagyják a gondolataival. Remek társalgó lehetett a pihenés óráiban, de máskülönben, még ha beszélt is valakihez, úgy tűnt, gondolatban valahol egész,en máshol jár. Mindamellett nem lehetett rásütni a köznapi értelemben vett „szórakozott professzor” bélyeget; senki sem tudott úgy koncentrálni, mint ő, ha gyakorlati munkáról volt szó. Mintha képes lenne egyszerre két síkban is mozogni: agyának egyik részében a mindennapi élet eseményeit raktározza, a másikban pedig mélyreható, tudományos problémákkal viaskodik. Nem csoda hát, ha gyakran előfordult, hogy valamiféle belső hangra figyelt, amit rajta kívül senki sem hallhatott.

– Ülj le, Johnny – szólalt meg végül. – Dr. Keith üzent nekem rólad, mialatt odaát voltam a kontinensen. Remélem, tudod, milyen szerencsés vagy?

– Igen – felelte Johnny komolyan.

– Már néhány száz éve tudjuk, hogy a delfinek néha partra segítik az embert – valójában ezek a legendák több mint kétezer évre nyúlnak vissza, de mostanáig senki sem vette túl komolyan őket. Téged azonban nemcsak egyszerűen partra löktek, hanem több száz kilométeren keresztül vezettek is. És ráadásul éppen ide hoztak. De miért? Ez az, amit nagyon szeretnénk megtudni. Esetleg van valami ötleted?

Johnnynak hízelgett a kérdés, de nem tudott mit kezdeni vele.

– Hát – kezdte lassan –, talán tudták, hogy maguk itt delfinekkel foglalkoznak. De hát vajon honnan tudták?

– Erre könnyű a válasz – szólt közbe Dr. Keith. – Azok a delfinek, akiket szabadon engedtünk, elmondták nekik. Emlékezzék csak, professzor úr, a fényképekről, melyeket első alkalommal megmutattam neki, Johnny ötöt felismert közülük.

Kazan professzor bólintott.

– Igen... és ez nagyon értékes információ. Azt jelenti, hogy a part menti fajok, melyekkel dolgozunk, és mélytengeri rokonaik azonos nyelven beszélnek. Ezt eddig nem tudtuk.

– De a szándékaikat illetően még mindig sötétben tapogatózunk – mondta Dr. Keith. – Ha ennyi nehézséget vállalnak olyan delfinek, akiknek soha nem volt közvetlen kapcsolatuk az emberrel, akkor feltehetően akarnak valamit tőlünk,.. mégpedig nagyon. Johnny megmentése talán olyasmit jelent, hogy: „Segítettünk nektek – most segítsetek ti nekünk.”

– Elfogadható elmélet – helyeselt Kazan professzor. – De csupán találgatással nem kapunk választ a kérdésre. Egyetlenegy mód van rá, hogy megtudjuk Johnny barátainak a célját: ha megkérdezzük tőlük.

– Amennyiben megtaláljuk őket.

– Ha valóban akarnak tőlünk valamit, nem lehetnek nagyon messze. Meglehet, hogy kapcsolatba tudunk lépni velük, anélkül hogy elhagynánk ezt a szobát.

A professzor beállított egy kapcsolót, és a levegő újra megtelt hangokkal. Johnny hamarosan rájött, hogy ezúttal nemcsak egyetlen delfin hangját hallja, hanem az egész óceán minden hangját-zaját.

Sziszegés, csikorgás, morajlás szinte hihetetlen keveréke. A hangkavalkádba csiripelés is vegyült, valószínűleg madaraké, halk, távoli morgás és a milliónyi hullám mormolása.

Egy ideig mindannyian a különböző zajok e lenyűgöző tarkaságát figyelték, aztán a professzor egy másik gombot nyomott meg a hatalmas gépen.

– Ez a nyugati hidrofon volt – magyarázta Johnnynak. – Ez pedig most a keleti. Ez mélyebben van a víz alatt, a zátony végénél.

A hangkép megváltozott, a hullámok mormolása elmosódottabbá vált, de az óceán ismeretlen lényeinek morgása, csikorgása sokkal erősebben hallatszott. A professzor egy ideig még figyelte a zajokat, majd az északira, végül pedig a délire kapcsolt.

– Átvizsgálná a szalagokat az analizátorral? – kédezte Dr. Keith-től. – De most is esküdni mernék rá, hogy húsz mérföldes körzeten belül nem találunk nagyobb delfincsapatokat.

– Ebben az esetben fuccs az elméletemnek!

– Nem feltétlenül, húsz mérföld semmi a delfineknek. Ne feledje, hogy vadászok, és nem maradhatnak egy helyben. Mindenhová követniük kell zsákmányukat. A csapat, amely megmentette Johnnyt, rövid idő alatt elfogyasztja a zátony körüli halállományt.

A professzor felállt, majd hozzátette:

– Magára hagyom, hogy megcsinálja az elemzést. Ideje, hogy megnézzem a medencét. Gyere velem, Johnny, szeretném bemutatni neked néhány jó barátomat.

Amint a part felé sétáltak, előbb úgy tűnt, a professzor gondolatai nagyon messze járnak, de váratlanul éles, dallamos füttyögetéssel lepte meg Johnnyt.

Jót mulatott a fiú megdöbbenésén.

– Az ember sohasem fog folyékonyan beszélni delfinül – mondta –, de én megpróbálkozom egy tucat köznapi kifejezéssel. Persze kitartó munkára van szükség, és félek, hogy meglehetősen borzalmas a kiejtésem. Csak azok a delfinek értik meg, mit is akarok mondani, akik jól ismernek. És néha, azt hiszem, csupán udvariaskodnak.

A professzor kinyitotta a medencéhez vezető kaput, majd mindjárt gondosan be is zárta maga mögött.

– Mindenki szeretne játszani Susie-val és Szputnyikkal, de nem engedhetem meg – magyarázta Johnnynak. – Legalábbis addig nem, amíg megpróbálom angolul tanítani őket.

Susie, egy jól táplált, vagy 150 kilós, izgatott matróna, amint feltűntek a látogatók, félig kiemelkedve a vízből, felágaskodott. Kilenchónapos fia, Szputnyik, sokkal tartózkodóbb volt, vagy talán sokkal élénkebb; kissé anyja mögé bújt.

– Hello, Susie! – köszönt a professzor, tisztán ejtve ki mindem hangot. – Hello, Szputnyik! – Aztán, ajkát lebiggyesztve, újra belefogott az előbbi komplikált fütyülésbe. Félúton valamit elhibázott, és halkan káromkodott a foga között, mielőtt elölről kezdte volna az egészet.

Susie nagyon mulatságosnak találta a dolgot. Delfinnevetéssel többször elvakkantotta magát, majd egy vízsugarat spriccelt feléjük, de elég jól nevelt volt ahhoz, hogy célt tévesszen. Aztán odaúszott a professzorhoz, aki a zsebéből egy ínyencfalatokkal teli műanyag zacskót varázsolt elő.

Kivett egyet, és a magasba tartotta, mire Susie néhány métert hátrált, majd mint egy rakéta, kilőtte magát a vízből. Ügyesen kivette az élelmet a professzor ujjai közül, és halk csobbanással a víz alá merült. Újra felbukkant, és érthetően azt mondta:

– Kösz`nöm `fesszor.

Újabb falatra várakozott, de Kazan professzor megrázta a fejét.

– Nem, Susie – mondta, és megveregette a hátát. – Nem kapsz többet, hamarosan itt a vacsoraidő.

Susie horkantott egyet, mintegy kifejezve méltatlankodását, majd körbeszáguldott a medencében, akár egy motorcsónak.

Amikor Szputnyik az anyja után ment, a professzor odaszólt Johnnynak:

– Próbáld meg te etetni... azt hiszem, bennem nem bízik. Johnny fogta az eledelt, amely erős hal-, olaj- és vegyszerszagot árasztott. Mint később megtudta, ez a delfineknek a cigarettát vagy a cukorkát jelentette. A professzor csak sokéves kutatás után jött erre rá; az állatok annyira szerették ezt a csemegét, hogy jóformán mindenre kaphatók voltak érte. Johnny a medence szélére térdelt, és meglóbálta az ínyencséget.

– Szputnyik! Szputnyik, ide!

A kisdelfin kiemelkedett a vízből, és bizonytalanul méregette Johnnyt. Az anyjára nézett, aztán Kazan professzorra, majd újra a fiúra. Látszott rajta, hogy csábítja a dolog, mégsem jött közelebb; ehelyett horkantott egyet, hirtelen a víz alá merült, és a mélyben vad nyargalásba kezdett. Látszólag minden különösebb cél nélkül; mint az olyan ember, aki nem tudja elhatározni magát, összevissza száguldott.

Talán fél a professzortól – vélte Johnny. A medence szélén vagy tizenöt méternyire eltávolodott a tudóstól, és újra hívta Szputnyikot.

Feltételezése helyesnek bizonyult. A delfin felmérte az új helyzetet, megfelelőnek tartotta, és lassan Johnny felé úszott. Kicsit még mindig gyanakodott, amikor felemelte az orrát, és kinyitva a száját, elővillantotta megszámlálhatatlan apró, de tűhegyes fogát. Johnny nagy megkönnyebülést érzett, amikor a delfin elvette a csemegét, anélkül hogy megsértette volna az ujjait. Elvégre Szputnyik mégiscsak húsevő állat, és nem volt túlságosan ínyére, hogy egy félig felnőtt ragadozót etessen puszta kézzel.

A kisdelfin a medence szélénél körözött, újabb falatra várakozva.

– Nem, Szputnyik – mondta Johnny, akárcsak a professzor korábban Susie-nak. – Nem, Szputnyik! Hamarosan itt a vacsoraidő.

A delfin egészen a közelében maradt, úgyhogy Johnny kinyújtotta a karját, és megsimogatta. Szputnyik kicsit megijedt ugyan, de nem húzódott el, és hagyta, hogy a fiú végigsimítsa a hátát. Johnny meglepetten tapasztalta, hogy az állat bőre puha és rugalmas, akár a gumi; legkevésbé sem hasonlít egy hal pikkelyes testéhez; aki egyszer megsimogatott egy delfint, többé nem felejti el, hogy a delfin meleg vérű emlős.

Johnny szívesen játszott volna még Szputnyikkal, de a professzor már hívta. Amint elhagyták a medence területét, a tudós vidáman megjegyezte:

– Mélyen meg vagyok sértve. Nekem még sohasem sikerült közel kerülnöm Szputnyikhoz. Neked pedig azonnal sikerült. Úgy látszik, értesz hozzájuk. Volt valaha kedvenc háziállatod?

– Nem – felelte Johnny. – Kivéve néhány bacilust, de az is régen volt már.

– Nos – kuncogott a professzor –, azt hiszem, azokat kihagyhatjuk a számításból.

Kis idő múlva a professzor egészen más hangon kezdett beszélni; nagyon komolyan magyarázott Johnnynak, mintha vele egyidős, felnőtt ember, nem pedig egy több mint negyven évvel fiatalabb fiú lépkedne mellette.

– Tudós vagyok, de nem tagadom meg babonás, orosz paraszt őseimet sem. Bár a józan eszem azt súgja, hogy lehetetlen, mégis kezdem azt hinni, hogy a sors küldött téged ide. Először is, úgy érkeztél ide, mintha a görög hitvilág elevenedett volna meg. A monda szerint Arion lovagolt delfinháton. Aztán meg Szputnyik eszik a kezedből. Ez természetesen csupán a véletlen játéka, de józan eszű ember felhasználja a véletleneket a maga számára.

„Hova a csudába akar kilyukadni?” – morfondírozott magában Johnny. De a professzor hallgatott. Mielőtt azonban visszaértek volna a műszaki részleghez, hirtelen, mosolyogva megjegyezte:

– Az az érzésem, hogy neked nem nagyon sietős a hazamenetel. Johnnynak egy pillanatra elállt a szívverése.

– Igy igaz – buzgólkodott. – Szeretnék itt maradni, amíg csak lehet. Szeretnék többet tudni a delfinjeiről.

– Nem az enyémek – javította ki határozottan a professzor. – Minden egyes delfin önálló jogú lény, olyan egyed, aki sokkal nagyobb szabadságot élvez, mint amilyet mi bármikor is megismerhetünk szárazföldünkön. Nem függnek senkitől, és remélem, soha nem is fognak. Segíteni akarok nekik, nem csupán a tudomány kedvéért, hanem mert örömömre szolgál, hogy ezt teszem. Sose vedd őket állatszámba; a saját nyelvükön a Tenger Népének mondják magukat, és ez a legtalálóbb kifejezés rájuk.

Johnny első ízben látta ilyen lelkesnek a professzort, de megértette az érzéseit. Ő maga is a Tenger Népének köszönheti az életét, és remélte, hogy egyszer majd törleszteni tudja nekik ezt az adósságát.