14.

Johnny és Mick naponta együtt úsztak a két delfinnel, igyekeztek kitapasztalni értelmük és együttműködési készségük határait. Az állatok ezúttal elviselték Micket, és engedelmeskedtek kívánságainak, ha a kommunikátort használta, de továbbra is barátságtalanok maradtak vele szemben. Néha megpróbálták megijeszteni: fogaikat kivillantva nekirontottak, és csak az utolsó pillanatban tértek ki előle. Johnnyval sohasem űztek ilyen tréfát; gyakran óvatosan megharapdálták békalábát, vagy gyengéden hozzádörgölődtek, mintegy azt remélve, hogy viszonzásul Johnny is megnevetteti, megsimogatja őket.

Ez az előítélet bosszantotta Micket; fel nem foghatta, hogy Susie és Szputnyik vajon miért részesítenek előnyben „egy ilyen méreten aluli kis sápadtarcút”, mint Johnny. A delfinek azonban éppoly szeszélyesek, mint az emberek, és nem lehet számon kérni az ízlésüket. Egyszer aztán Mick számára is eljött a „nagy lehetőség”, méghozzá teljesen váratlanul.

Esetenkénti vitától-veszekedéstől eltekintve, a két fiút szoros barátság fűzte egymáshoz, és jóformán örökké együtt voltak. Johnnynak valóban Mick volt az első igazi jó barátja. Ennek is megvolt az oka, bár Johnnyban ez nem tudatosodott. Miután egészen kis korában elvesztette szüleit, óvakodott újra kockára tenni az érzelmeit; most azonban, hogy teljesen új életet kezdett, nagyrészt felengedett a múlt nyomasztó hatása.

Amellett Mick olyan ember volt, akire bárki csodálattal tekinthetett. Mint a legtöbb szigetlakó, Mick is remek testalkatú fiú volt, tengerhez szokott ősei gondoskodtak erről. Értelmes és talpraesett, és számtalan olyan ismeret birtokosa, amelyekről Johnny még soha életében nem hallott. Voltak persze hibái is – de jelentéktelenek –, a meggondolatlanság, a dolgok felnagyítása és a más kárára kieszelt csínyek iránti hajlandósága, melyek néha kellemetlen helyzetekbe sodorták.

Johnnyval féltőn, majdhogynem apaian viselkedett, mint ahogy nagydarab emberek gyakran teszi a náluk jóval alacsonyabb növésűekkel. Meglehet, hogy ez a melegszívű fiú, aki népes családjával élt a szigeten – négy báty, három nővér, számtalan nagynéni, nagybácsi, unokatestvérek –, megérezte a világ másik végéről megszökött árva pajtása belső magányát.

Amióta csak megtanulta a lemerülés alapvető szabályait, Johnny állandóan azzal nyaggatta Micket, hadd mehessen felfedező útra a zátonyon túlra, ahol a mély vízben, nagy halak között próbálhatja ki új tudományát. Mick azonban még várt. Kis dolgokban ugyan türelmetlen volt, de ha fontosabbról esett szó, tudott óvatos is lenni. Nagyon jól tudta, hogy óriási különbség egy védett kis medencében vagy a gát közelében búvárkodni, mint a nyílt óceánban. Hiszen annyi minden balul üthet ki: a víz alatt erős áramlatok vannak, váratlanul vihar törhet ki, cápák kellemetlenkedhetnek – a tenger még a leggyakorlottabb búvár számára is százféle meglepetést tartogat. Könyörtelenül elbánik azokkal, akik hibáznak, és újabb próbára nincs többé mód.

Johnny számára egészen váratlanul jött el a „nagy” alkalom. Tulajdonképpen Susie és Szputnyik voltak ezért a felelősek. Kazan professzor úgy határozott, ideje, hogy szabadon engedje őket, és a „saját lábukra álljanak”. Egy évnél tovább sohasem tartott delfint a medencében, úgy érezte, ez nem lenne becsületes. Elvégre társas lények.

A szabadon engedés után legtöbbjük a sziget közelében maradt, és bármikor el lehetett érni őket a víz alatti hangszórón keresztül. A professzor biztos volt abban, hogy Susie és Szputnyik is pontosan így cselekednek majd.

Ők azonban egyszerűen nem voltak hajlandók elmenni. Amikor a medence kapuját kinyitották, egy darabon beúsztak a tengerhez vezető csatornába, azután nagy sietve visszafordultak, mintegy attól félve, hogy kizárják őket.

– Én tudom, mi a baj – utáiatoskodott Mick. – Sunyira megszokták, hogy mi etetjük őket, hogy egyszerűen lusták maguk megszerezni a táplálékukat.

Valami lehetett benne, de nem felelt meg a teljes igazságnak. Mert amikor Kazan professzor megkérte Johnnyt, ússzon végig a csatornán, a delfinek követték őt a nyílt vízig. Még csak nem is kellett megnyomnia egyetlen gombot sem a kommunikátoron.

Ezután a fiúk már nem úsztak többé az üresen maradt medencében, mivel – bár erről senki sem tudott – Kazan professzornak más tervei voltak. Reggelente, rögtön első iskolai órájuk után, Mick és Johnny találkozott a két delfinnel, és elhagyták a zátonyt. Általában Mick akvaplánját, kicsi deszkatutaját vitték magukkal, amelyre rátehették felszereléseiket és az esetleges halzsákrnányt.

Mick hajmeresztő történetet mesélt arról, hogy egyszer ugyanezen az akvaplánon ült, és egy tigriscápa, ólálkodott körülötte, falatozni próbált a tizenhárom kilós barracudahaiból, amelyet ő ejtett el, de bolond fejjel a vízben húzott maga után.

– Ha sokáig akarsz a Nagy-korallzátonyon élni – mondta Mick –, a megszigonyozott halat mindig emeld ki a vízből, amilyen gyorsan csak tudod. Az ausztrál cápák a legaljasabbak a világon – évente három-négy búvárt is elkapnak.

Ezt jó tudni: Johnny azt latolgatta, vajon mennyi időt venne igénybe, amíg egy cápa keresztülrágja Mick akvaplánjának ötcentis üveggyapotját, ha valóban megpróbálná...

Ám Susie és Szputnyik kíséretében nem kellett cápáktól tartaniok. Jóformán eggyel sem találkoztak. A két delfin jelenléte olyan csodálatos biztonságérzetet adott, amit eddig még egyetlen búvár sem élvezett a nyílt óceánon. Néha Einar és Peggy is csatlakozott hozzájuk, egyik alkalommal pedig egy egész csapat, legalább ötven delfin kísérte őket úszás közben. Ez persze már túl nagy létszám volt, a látási viszonyok ebben a tömegben szinte a nullára csökkentek, de Johnnyt nem vitte rá a lélek, hogy megbántsa őket, és megnyomja a MENJ gombot.

A szigetet körülölelő korallplató sekély medencéiben Johnny már éppen eleget úszott, de a zátonytól messzebb való búvárkodás sokkal félelmetesebb élményt jelentett. A víz néha olyan kristálytiszta volt, hogy úgy érezte, a levegőben lebeg, és semmi sem tartja. Lenézett, és csak a tizenkét méter mélyen elterülő csipkés korallvidéket látta, közben szinte semmit; újra és újra meg kellett magát nyugtatnia, hogy semmiképpen sem zuhanhat le.

A sziget körül futó zátony néhol meredek, majdhogynem függőleges korallfalban végződött. Csodálatos volt e falfelület mellett lassan alámerülni, és csodálni a mélyedésekben és hasadékokban élő, pompásan mintázott halakat. Egy-egy lemerülés után Johnny megpróbálta azonosítani a zátony legfeltűnőbb lényeit az intézet kézikönyveiben, de legtöbbnyire egyiknek sem volt érthető neve, csupán kiejthetetlen latin szavakat talált.

Majd mindenütt találkozhatott az ember gömbölyű vagy hegyes sziklákkal, melyek magányosan meredtek fel a tengerfenékből, és majdnem elérték a vízfelszínt. Mick „bombák”-nak hívta őket, és Johnnyt gyakran a Grand Canyon lecsiszolt sziklaformáira emlékeztette. Ezeket azonban nem eróziós erők formálták, önmaguktól alakultak ilyenné, mivel számtalan korallállat vázának felhalmozódásából keletkeztek. A több tonna súlyú, 3-6 méter magas, tömör, élettelen mészkőváz fölött a felszínnek már csak egy vékony rétege volt élő. Ha a víz mélye zavarossá vált, mint általában szélvihar és felhőszakadás után, kissé rémisztő volt a váratlan találkozás egy ilyen kőszörnyeteggel, amint egyszerre csak előtűnt a homályból.

Sok követ üregek hálóztak keresztül-kasul, melyek mind lakottak voltak; egyáltalán nem volt ajánlatos bármelyikbe is belépni, anélkül hogy az ember tudná, ki van odabent. Lehetett egy undok, állkapcsát egyfolytában csattogtató murénaangolna; vagy egy barátságos, ám veszélyes, mérges végű tüskéit pulykatollhoz hasonlóan libegtető tengerisüncsalád, a nagyobb üregekben pedig rendszerint tőkehal vagy fűrészes sügér lapult.

Ezek közül néhányan jóval nagyobbak voltak Johnnynál, de teljesen ártalmatlanok, és idegesen visszahúzódtak, ha feléjük közeledett.

Meglepően rövid idő alatt megismerte az egyes halfajtákat, és már tudta, hol találja őket. A fűrészes sügérek sohasem kóborolnak messzire a barlangjuktól, és Johnny néhányukat hamarosan személyes barátainak tekintette. Egy sebhelyes veterán szájnyílásának alsó részébe horog ágyazódott be, egy darabka zsineg még most is kilógott belőle. Az emberiséggel kapcsolatos kellemetlen élménye ellenére sem volt barátságtalan, sőt Johnnyt egészen közel engedte magához.

Fűrészes sügérek, murénák, tengerisünök – a tenger alatti világ állandó lakói. Johnny lassan kezdte megismerni és megszeretni ezt a világot. Néha azonban váratlan és izgalmas látogatók is érkeztek a mélyebb régiókból. A zátony vonzerejéhez tartozott az is, hogy az ember sohasem tudta, mit talál odalent, még ha tucatszor is lemerült már ugyanazon a helyen, és úgy ismerte, akár a tenyerét.

Természetesen a cápák voltak a leggyakoribb csavargók a zátony körül. Johnny sohasem felejtette el az elsőt, amellyel találkozott, amikor egy nap Mickkel együtt, fittyet hányva kísérőikre, a szokásosnál egy órával korábban mentek ki. Johnny nem is látta közeledését: egyszerre csak ott volt a szeme előtt egy szürke, pompásan áramvonalas, eleven torpedó, amely lassan, könnyedén siklott feléje. Olyan gyönyörű és méltóságteljes volt, hogy benne fel sem merült a veszély gondolata. Amikor azonban már hat méter sem volt közöttük, aggódva nézett körül, Mick után. Megkönnyebbült, amikor feje fölött észrevette fújtató barátját, aki nyugodtan figyelte a helyzetet, de szigonyos puskáját készenlétben tartotta.

A cápa, mint majdnem minden fajtájabeli, csupán kíváncsi volt. Hideg, merev pillantással méregette Johnnyt – milyen más volt a delfinek barátságos, értelmes tekintete – aztán három méterre, tőle jobbra elkanyarodott. Johnny tisztán látta a cápa orra előtt úszó kalauzhalat meg a hátára tapadt bojtorjánhalat – egy tengerjáró „autóstopos”, aki tapadókorongja segítségvel potyán végigutazgatja egész életét.

Egyetlen, amit a búvár a cápával szemben tehet: óvakodik tőle és békén hagyja, abban a reményben, hogy az is ugyanezt teszi vele Ha az ember nyugodtan szembenéz vele, általában odébbáll. Ám ha valaki elveszti a fejét, és menekülni próbál nos az ilyen bolond ember talán nem is érdemel részvétet. A cápák ugyanis minden erőlködés nélkül óránként harminc mérfödet képesek megtenni, míg a búvárok csupán hármat.

A cápáknál sokkal nyugtalanítóbb volt egy csapat barracuda mely ott kószált a zátony szélénél. Johnny igencsak örült, hogy fölötte ott lebegett az akvaplán, amikor első alkommal észre vette a körülötte hemzsegő ellenséges tekintetű, agresszív lebiggyesztett állkapcsú, ezüstös tengeri „tüskéket”. Nem túl nagy állatok – legfeljebb kilencven cm hosszúak –, de több százan voltak, és szinte falként vették őt körül. És ez a fal egyre közeledett, amint az állatok összetekeredtek, hogy jobban megfigyelhessék őt, míg Johnny egyszer csak semmit sem látott, csupán csillogó testüket. Összevissza hadonászott a karjával, és nagyot kiáltott a víz alatt, de mindhiába: zavartalanul bámulták őt – aztán minden látható ok nélkül hirtelen megfordultak, és eltűntek a víz kékjében.

Johnny a felszínre emelkedett, megragadta az akvaplánt és aggódva tárgyalta meg a dolgot Mickkel. Fejét pillanataként a víz alá nyomta, vajon nem tért-e vissza a horda.

– Nem törődnek veled – nyugtatta meg Mick – Gyávák ezek. Ha egyet megölsz közülük, a többiek mind elmenekülnek. Johnny örömmel hallotta ezt, és a legközelebbi találkozásnál sokkal nyugodtabb volt. Mindamellett egyáltalán nem repesett ha ezek az ezüstös vadászok idegen földről származó űrhajóflottaként körülfogták.

Meglehet, hogy egy szép napon egyikük megprólbál támdni, és akkor az egész horda megindul...

A zátony felfedezésében egyetlen komoly probléma adódott: túlságosan nagy kiterjedésű volt. Legnagyobb része jóval az úszásra alkalmas térség mögé nyúlt, és a szinte a látóhatárt súroló oldalára még soha senki se merészkedett ki. Johnny gyakran szeretett volna messzebbre is eljutni, ismeretlen területre, de erőt kellett volna tartalékolnia a hosszú visszaútra is. Az egyik fárasztó hazatérés közben, amikor segített Micknek a mintegy negyvenöt kiló hallal megrakott akvaplánt tolni, eszébe jutott a megoldás.

Mick kétkedve fogadta, de abban egyetértett, hogy kitűnő ötlet, amennyiben sikerül.

– Nehéz lesz a delfineknek megfelelő hámot készíteni – mondta. – Olyan áramvonalasak, hogy kicsúsznának belőle.

– Én valamiféle rugalmas gallérra gondoltam, amit az uszonyok előtt kötnénk rájuk. Ha elég széles, és elég feszes, megmaradna. De tartsuk titokban, a többiek úgyis kinevetnének.

Hasznos tanács volt, de egyszerűen kivihetetlen. Mindenki kíváncsi volt rá, miért kell nekik laticel, rugalmas heveder, nylonzsinór, furcsa alakú műanyag darabkák, végül is meg kellett mondaniuk az igazat. Reménytelen volt az első kísérletet titokban végezni és Johnnynak meglepően nagy nézőközönsége akadt, amikor felkötötte Susie-ra a hámot.

A tömegből feléje szálló tréfákat és jó tanácsokat elengedte a füle mellett, mialatt a delfin köré csatolta a szíjakat. Susie hitt Johnnyban, és egyáltalán nem ellenkezett. Biztos volt abban, hogy nem tesz neki semmi rosszat. Csupán egy furcsa, újfajta játékról van szó, és ő kész volt megtanulni a szabályokat.

A hám a delfin áramvonalas testének elülső részére került, az uszonyok és hátúszó megakadályozta (legalábbis Johnny remélte), hogy hátracsússzon. Johnny nagyon vigyázott arra, hogy a fej hátsó felén levő fecskendőnyílást szabadon hagyja, amelyen keresztül a delfin lélegzett, ha a felszínre jött, és amely lemerüléskor automatikusan bezárult.

Johnny a hámhoz erősítette a két nylonkötelet, és néhányszor jól meghúzta. Úgy tűnt, minden rendben van, így a szabad végeket Mick akvaplánjához kötötte, és ő is helyet foglalt a deszkalapon.

A tömeg gúnyos éljenzésben tört ki, amikor Susie, maga után húzva Johnnyt, elindult. Nem volt szüksége semmiféle jelzésre; mint mindig, Susie most is gyorsan átlátta a helyzetet, és pontosan megértette Johnny szándékát.

Mintegy száz méter után Johnny megnyomta a kommunikátoron a BALRA gombot. Susie azonnal reagált, majd a JOBBRÁ-t próbálta ki, és Susie újra engedelmeskedett. Az akvaplán már gyorsabban siklott, mint ahogy ők Mickkel úszni tudnának, és a delfin még jóformán meg sem erőltette magát.

Egyenesen a nyílt óceán felé haladtak, amikor Johnny így dünnyögött magában: „Majd én megmutatom nekik!” – és jelzett: GYORSAN! Az akvaplán ugrott egyet, és szinte repülni kezdett a hullámok hátán, amint Susie teljes sebességre kapcsolt. Johnny kissé hátrább csúszott, így a deszkalap könnyebben siklott tova, és az orra nem bukott előre a vízbe. Rettentő izgatott volt, és büszke magára; kíváncsi volt, vajon milyen gyorsan száguldanak. Ha rákapcsol, Susie legalább harminc mérföldet képes megtenni egy óra alatt; de még az akvaplánnal és a mozgását korlátozó hámmal együtt is elérte talán a 15-20 mérföldet. És ez komoly sebességnek számít, ha az ember a víz fölött hasal, és a szétszóródó vízcseppek az arcába csapódnak.

Aztán egy hirtelen pukkanás, és az akvaplán az egyik, Johnny meg a másik oldalra repült. Amikor Johnny prüszkölve a felszínre került, megállapította, hogy nem tört el semmi; csupán Susie repült ki a hámból, akár dugó az üvegből.

Nos, az első kísérletnél számolni lehet ilyen apró technikai zavarokkal. Bár sokat kellett visszafelé úsznia a partig, ahol az emberek bizonyára jót mulatnak majd a rovására, Johnny mégis elégedett volt. Újfajta hatalomra tett szert a tenger fölött, ami lehetővé tette, hogy sokkal kényelmesebben bebarangolja a zátonyt; újfajta sportot eszelt ki, amely egy szép napon sok ezer embernek és delfinnek szerez majd egyaránt örömet.