6.

Mick Nauruval mint útikalauzzal csupán egy bökkenő volt – alaposan kiszínezte a dolgokat. Képtelen történeteinek nagy része olyan nyilvánvaló túlzás volt, hogy senki sem vette komolyan őket, de Johnnyban időnként mégis kétségek támadtak. Vajon igaz-e például, hogy Tessie nővér – vagy ahogyan a szigetlakók hívták: Kéttonnás Tessie – azért jött el otthonról, mert Tonga nagyra nőtt lányai kicsúfolták kis termete miatt? Johnny ezt nem hitte, de Mick erősködött, hogy ez a színtiszta igazság.

– Kérdezd meg tőle, ha nekem nem hiszel – mondta; fekete, göndör hajtincsekkel keretezett arca halálosan komoly volt.

Szerencsére, voltak könnyebben ellenőrizhető információk is, és ha igazán fontos ügyekről esett szó, nem lódított. Amikor Dr. Keith Johnnyt rábízta, Mick gyorsan körbevezette őt a szigeten, és megismertette vele a terepet.

A sziget ugyan kicsi volt, de meglehetősen változatos, és Johnny csak néhány nap múlva ismerte ki magát rajta. Az első, amit megtanult, a Delfin-sziget lakosságának megoszlása volt: egyfelől a kutatóállomás tudósai és műszaki emberei, másfelől a halászok, akik a bárkákat kezelték, és a tengerből éltek. A halászközösségből kerültek ki az erőműtelep, a vízellátás és más, nélkülözhetetlen szolgáltatások emberei: mint a kifőzde, a mosoda dolgozói, valamint, akik a gazdaságban gondozták a tíz féltve őrzött tehenet.

– A teheneket azért hoztuk ide – magyarázta Mick –, mert a professzor megpróbálta felhasználni a delfintejet. Ez volt az egyetlen eset, hogy zendülés tört ki a szigeten.

– Mióta élsz itt? – kérdezte Johnny. – Itt születtél?

– Á, nem, a Darnley-szigetről jöttünk, a Torres-szorosból. öt évvel ezelőtt költöztünk ide, amikor tizenkét éves voltam. Jó fizetést adnak, és a munka érdekesnek ígérkezett:

– És tényleg érdekes?

– Meghiszem azt! A világért se mennék vissza Darnley-ra vagy akár a kontinensre. Majd ha meglátod a zátonyt, rögtön megérted, hogy miért.

Letértek a taposott ösvényekről, és keresztülvágtak a kis erdőn, amely a sziget nagy részét beborította. A fák ugyan sűrűn nőttek egymás mellett, mégsem volt nehéz utat törniök közöttük, nem akadályozta őket sem tüske, sem kúszónövény, pedig Johnny eddig úgy képzelte, ezek minden trópusi erdőben megtalálhatók. A sziget növényvilága vadon nőtt, de nem okozott gondot senkinek.

Némelyik fa törzsét, közvetlenül a föld felett, mintha kis vesszőnyalábok támasztották volna, és Johnny csak később jött rá, hogy ezek a támasztékok tulajdonképpen a fák részei. Úgy látszik, nem bíztak a lágy termőtalajban, és a föld fölé, mintegy támfalként, külön gyökereket növesztettek.

– Pandanusok – magyarázta Mick. – Sokan kenyérfának hívják, mert gyümölcséből egyfajta kenyeret lehet csinálni. Egyszer ettem ilyet. Borzalmas! Vigyázz!

Már elkésett. Johnny jobb lába térdig besüppedt a talajba, és miközben azzal veszkődött, hogy kiszabadítsa magát, a bal lába még mélyebbre merült.

– Sajnálom – mondta Mick, bár egyáltalán nem látszott szomorúnak. – Előbb kellett volna szólnom. Ez egy „birkamadár”-kolónia. A föld alatt készítik a fészküket, mint a nyulak, ezért néhány helyen rögtön beszakad a föld, amint rálépsz.

– Köszönöm a felvilágosítást – jegyezte meg gúnyosan Johnny, miközben nagy nehezen kikecmergett, és leporolta magát. Úgy látszik, még nagyon sok mindent kell megtanulnia a Delfin-szigeten.

Még jó néhányszor pórul járt a birkamadarak – illetve ékfarkú vészmadarak, hogy a rendes nevüket is említsük – föld alatti odúi miatt, míg kijutottak a fák sűrűjéből, és lesétáltak a partra, a sziget keleti oldalán, szembekerülve a Csendes-óceán végtelen, üres víztükrével. Szinte hihetetlen, hogy ő onnan, a távoli látóhatár mögül került ide, méghozzá csodával határos módon.

Rajtuk kívül teremtett lélek sem volt látható. Ez a partszakasz védtelen volt a szelek támadásaival szemben, ezért az egész település a sziget túlsó oldalán épült fel. Egy hatalmas fatörzs, amelyet a tűző nap hónapok-évek során fehérre szikkasztott, dühöngő hurrikán néma emlékeként feküdt a homokban. Több tonnányi hatalmas, simára kopott koralltömbök hevertek a part mentén, melyeket csak viharos hullámverés sodorhatott ide. Most azonban körös-körül békés csend honolt.

A fiúk elindultak a homokfövenyen, az erdő és a korallok borította part között. Mick valami után kutatott, és hamarosan meg is találta, amit keresett.

Egy nagy valami mászott ki az óceánból, mögötte tankéhoz hasonló nyomok maradtak a homokban. A nyomok végén egy kiegyengetett homokfelület púposodott ki, amelyben Mick puszta kézzel ásni kezdett.

Johnny segített neki, és körülbelül harminc centiméter mélységben több tucat pingponglabda nagyságú és formájú tojást találtak. Héjuk nem volt kemény, hanem hártyaszerű és rugalmas. Mick leverette az ingét, batyut csinált belőle és telerakta tojásokkal.

– Tudod, mik ezek? – kérdezte Mick.

– Hát persze – vágta rá Johnny, szemmel látható csalódást okozva Micknek. – Teknőctojások. Egyszer láttam róluk egy filmet a tévében, hogyan kelnek ki a teknősbébik, és hogyan ássák ki magukat a homokból. Mit akarsz csinálni velük?

– Természetesen megenni. Nagyon finom megsütve, rizzsel.

– Fuj! – fintorgott Johnny. – Várhatod, amíg én megkóstolom!

– Sosem tudhatod – mondta Mick. – Kiváló szakácsunk van.

Johnny és Mick észak felől megkerülték a szigetet, majd nyugati irányban folytatták útjukat, míg végül visszajutottak a településhez. Mielőtt hazaértek, egy hatalmas medence került az útjukba, amelyet csatorna kötött össze a tengerrel. Mivel éppen apály volt, a csatornát zsilipkapuval zárták le, amely a dagály érkezéséig felfogta a medence vizét.

– Hát ez az! – mondta Mick. – E körül forog az egész sziget.

A medencében két delfin úszott körbe-körbe, pontosan úgy, ahogy annak idején a Csendes-óceánban látta őket. Johnny nagyon szerette volna közelebbről is szemügyre venni a két állatot, de a drótháló kerítés miatt nem lehetett a medence széléhez menni. A kerítésen piros betűs, figyelmeztető tábla függött:

CSÖNDET KÉRÜNK – HIDROFONOK BEKAPCSOLVA!

A fiúk, a kérésnek engedelmeskedve, lábujjhegyen odébb mentek.

– A prof nem szereti, ha a delfinek közelében beszélgetnek – magyarázta Mick –, szerinte ez megzavarja őket. Egyszer egy dilis, részeg halász idejött, és mindenféle durvaságot kiabált be nekik. Óriási botrány lett belőle: – a pasas csak úgy repült a következő hajóval!

– Milyen ember a prof? – kérdezte Johnny.

– Nagyszerű – kivéve a vasárnap délutánokat.

– Mi van akkor?

– Az öreg hölgy, a felesége, minden vasárnap reggel hívja, és megpróbálja rábeszélni, hogy menjen haza. Ő pedig nem akar, mert Moszkvában nyáron túl meleg van, télen pedig túl hideg, így aztán szörnyű harc dúl köztük, de néhány havonként kompromisszumot kötnek, és találkoznak valahol, például Jaltán.

Johnny elgondolkodott a hallottakon. Szeretett volna minél többet megtudni Kazan professzorról, abban a reményben, hogy így talán növelheti a szigeten maradásának esélyeit. Mick leírása ugyan kissé aggasztó volt; de mivel a vasárnap éppen elmúlt, a professzor néhány napig megint jókedvű lesz.

– És valóban beszél a delfinek nyelvén? – kérdezte Johnny. – Sose hittem volna, hogy bárki is utánozni tudná azokat a furcsa hangokat.

– Csupán néhány szót tud, de a komputerek segítségével le tudja fordítani a magnószalagra felvett beszédet. Aztán új szalagot tesz fel, és válaszol nekik. Bonyolult dolog, de bevált.

Mick közlése nagy hatással volt Johnnyra, és felkeltette kíváncsiságát. Mindig is szeretett tisztában lenni a világ dolgaival, és el sem tudta képzelni, hogyan lehet egyáltalán hozzákezdeni a delfinnyelv megtanulásához.

– Nos – felelte Mick, amikor Johnny feltette neki a kérdést –, nem gondoltál még soha arra, te hogyan tanultál meg beszélni?

– Azt hiszem úgy, hogy anyámat figyeltem – mondta Johnny kissé szomorúan, mert már alig emlékezett az édesanyjára.

– Nyilvánvaló. A prof is szerzett egy anyadelfint az újszülöttjével együtt, és betette őket egy medencébe. Aztán figyelte a beszélgetésüket, ahogy a bébi növekedett; és így, vele együtt, ő is megtanult delfinül.

– Ez túl egyszerűen hangzik – vélekedett Johnny.

– Ne hidd, hosszú évekig tartott, és még mindig tanul. A szókincse már több ezer szóból áll, és most elkezdte a delfinek történelmének megírását.

– Történelmének?

– Igen, nevezhetjük annak is. Mivel könyvet nem olvasnak, csodálatosan kifejlődött a memóriájuk. El tudják mesélni, mi történt az óceán mélyén sok-sok évvel ezelőtt, legalábbis a prof ezt mondja. És ebben van valami; mielőtt az emberek kitalálták az írást, mindent a fejükben kellett tárolniuk. A delfinek ugyanígy tesznek.

Johnny hazáig ezeken a meglepő dolgokon tűnődött, és ezzel véget ért a szigeti körséta. Amikor végignézett az épületeken, melyek oly sok szorgalmas embernek és gépnek adtak hajlékot, egy nagyon is gyakorlati kérdés jutott az eszébe.

– Ki fizeti ezeket? Egy vagyonba kerülhet a fönntartásuk.

– Nem olyan sok, összehasonlítva a világűrre költött pénzösszeggel – felelte Mick. – A prof tizenöt évvel ezelőtt kezdte, körülbelül hat segítőtárssal. Az első sikerek után a nagy tudományos alapítványok megadtak neki minden szükséges támogatást. Úgyhogy most hathónaponként rendbe kell raknunk a telepet, egy csomó begyepesedett agyú ember miatt, akik ellenőrző bizottságnak nevezik magukat. Hallottam, amikor a prof mondta, hogy sokkal vidámabb volt minden a régi időkben.

Lehetséges – gondolta Johnny. De úgy tűnt, még mindig akad egy csomó vidámság – és elhatározta, hogy ezekben ő is részt vesz.