4.

A különítmény lassan és körülményesen haladt előre: a boszorkánymester nem szokott hozzá a láthatatlanság állapotához, különösen nem úgy, hogy másik két, teljességgel érzékelhetetlen társsal kell együtt cselekednie. Mivel beszélni sem beszélhettek, rövid mentális üzenetekkel igyekeztek összehangolni tevékenységüket.

Útjuk első szakaszán semmi sem törte meg a néma folyosók baljós egyhangúságát. Drayen egyre valószínűbbnek tartotta, hogy a kazamaták központjától meglehetősen távol járnak még. Az is eszébe jutott, hogy eltévedtek és visszafelé haladnak, mikor megpillantották az első őrt.

Két láb magas, hiénaszerűen meredek hátú, csupa karom iszonyat volt. Pihenni látszott, rengeteg szeme közül azonban csak a nagyobbakat hunyta le, a többivel egykedvűen meredt maga elé. A toroniak, noha tudták, hogy nem hallhatja és nem láthatja őket, mégis lélegzetvisszafojtva osontak el mellette. Drayen beleborzongott a bizonyosságba, hogy eleven aquirt lát a történelem előtti fajták egyikének korcs leszármazottját, egy lélekkel bíró fenevadat, akinek ediomadi testvérei meghajoltak ugyan a Hatalmasok akarata előtt, de nem mondtak le arról, hogy adandó alkalommal saját céljaikra használják fel az embert. A Csontváros aquirjai talán torzabbak, talán gyengébbek náluk, ám még színleg sem hódoltak be a felszínt uraló szapora állatok seregének, s a helytartó elrablásával elszántságuknak is tanújelét adták. Hogy maradhattak háborítatlanok ennyi évszázadon át? Hogyan tűrheti ezt a gyalázatot tulajdon székhelyén a császár...?

Több hasonló szerzet mellett jutottak tovább észrevétlenül; mikor a folyosók rendszerében jókora elágazáshoz értek. Néhány, a hombárban látott monstrumhoz hasonló teremtmény különös; faragott díszeket vitt egy távolabbi; bronzveretes ajtó mögött sejthető terem felé.

Kisvártatva valóban hatalmas csarnokba értek, melynek közepén véráztatta kőoltár terpeszkedett. Az aquir szolgák az oszlopokra és falakra díszeket függesztettek, melyek kaotikus mintázata mintha sötét lélekkel ruházta volna fel a köveket. A terem szinte élt, az ezredéves szimbólumokból sütő energiák hullámokban áramlottak a középpontban emelkedő oltár felé.

Mikor minden ébenszín fára festett mágikus jel a helyére került, a szolgák elhagyták a termet, helyüket fekete csuhás alakok vették át. Magasak voltak, mindegyikük hét láb felett lehetett, valószínűtlenül vékony végtagjaik szinte anyagtalanok voltak a súlyos vásznak alatt. Körülállták az oltárt, baljukkal megérintették, majd vérfagyasztó, sokhangú kántálásba kezdtek - Drayennek eszébe ötlöttek a rémmesék, melyek szerint az ősi fajzatok némelyikének tucatnyi szája van.

- Aaayh-achnyr-amarchaanyt, hanahat aaayh-achnyr-amarchaanyt... - A kántálás egyre gyorsabbá vált, a falakra helyezett szimbólumok körül kékes izzás ébredt, nyúlványai a gránittömböt tapogatták, melynek belsejében a percék múlásával baljós ragyogás támadt fel. Az oltár mind áttetszőbbé vált, mintha nem élettelen kőből, hanem jégből vagy valami mélységlakó szörnyeteg kocsonyás húsából formálták volna. A boszorkánymester meg mert volna esküdni rá, hogy a középpontban valami lüktet, de talán csak érzékei űztek tréfát vele - a jelenség éppoly valószínűtlennek rémlett, mint önnön kísértet-állapota. Társaira pillantott: a magitor összehúzott szemmel figyelt, Sarl szellemkezeit a szellempengék markolatán tartva őrködött felette.

"Yperth! Yperth, mi folyik itt?"

"A fenevadak egy épületes szertartása, fiú. Ryek történészei sok efféle ocsmányság leírását hagyták ránk, és bár sok mindenben tévedtek, rátapintottak a lényegre: az aquirok, legyenek bár Valóvérűek, Szolgák vagy Korcsok, nem létezhetnek efféle praktikák nélkül."

"Miért?" "Mert minden tekintetben éppoly torzak, éppoly hiányosak, mint testi valójukban. Bárki, bármi volt is a teremtőjük, nem önálló életre szánta őket: ahhoz, hogy megmaradhassanak, időről időre kapcsolatot kell keresniük a Külső Síkokkal, ahonnét a hatalmukat nyerik. A krónikák megemlékeznek olyan förmedvényekről, akik egész seregeket pusztítottak el egymagukban, de meghaltak, mikor nem tértek vissza idejekorán a föld mélyére. Az aquirok ázalagok, fiú, csak épp nem nedvességre, hanem nyers mágiára van szükségük. Amit látsz - intett az oltár felé -; egy újabb kísérlet arra, hogy a kőből vizet fakasszanak. Remeh Zaron, a Hatodkor legnevesebb aquirkutatója, aki többször megjárta Ediomadot, és végül a Belső Csarnokokban veszett nyoma, a Kegyelem Idejének nevezi. Amit a sötétlátók felsőbb lényeiről tudunk, jobbára neki köszönhetjük. Két fontos istenségről készített feljegyzést: az egyik Salaanych, a Tiszta Vért Szülő. Az ő segítségét kérik szertartásokkal és áldozatokkal, hogy lassítsa vagy megállítsa a faj degenerációját a közeli rokon-nászok ellenére. Beavatkozása nélkül szinte elképzelhetetlen lenne, hogy egyes fajok ilyen sokáig elkerüljék a végzetes szétmorzsolódást. A másik általa említett isten Amarchaanyt, a Hatalom és a Kiválasztottak Ura. Az aquirok isteni eredetűnek tartják a születést, helyesebben azt, hogy a születéskor ki milyen hatalommal, képességekkel jön a világra. Amarchaanyt hatalmában áll eldönteni, ki kinek lesz szolgája vagy ura, de csak a születés pillanatáig avatkozik be ebbe a kiemelkedettségi sorba. Ahhoz hogy valaki kiválasztottá válhasson születése után, hihetetlen képességekre és isteni eredetű hatalomra téve szert, a Kegyelem-szertartások kínálnak lehetőséget. Ezek kivitelezése igen hosszú, és nem mindennapi áldozatot követelnek meg celebrálójuktól. Az isten csak az arra érdemeseket részesít kegyeiben. Ha az áldozat nem méltó az isten figyelmére, Amarchaanyt bosszút áll megidézőjén. Amennyiben az áldozat maga is elég hatalommal rendelkezik - a tudása is fontos, de leginkább az lényeges, ő maga hány szolgával bír -, a szertartás biztosan sikeres lesz. A siker pedig egyet jelent az új képességekkel, hatalommal és a kiválasztottaknak járó szerencsével."

Drayen úgy érezte, a Hatalom Italának maradéka a zsigereiből ismét a torkába tolul.

"A helytartót tehát..."

"Igen. A Csontváros nagyjai közül valaki még nagyobb hatalomra szomjazik, és mert biztosra akar menni, a Birodalom főrangúinak egyikét szemelte ki áldozatul. A helytartó a Nemes Házak egyikének sarja, tiszta vérű calowyni, százezrek ura, aki a császárhoz - a milliók urához - viszonyítva könnyen megközelíthető. Ezért esett rá a választás, és ezért törtek rá épp az ünnepi játékok idején."

"De hogy merészelik...?"

"Hogy mernek ilyen nyíltan dacolni velünk?" Yperth a fiatal boszorkánymesterre villantotta szemét. "Ki tudná megmondani? Talán az bátorította fel őket, hogy vereséget szenvedtünk a legutóbbi Zászlóháborúban. Talán azokat a változásokat is érzékelik a mindenség egyensúlyában, amiket mi nem, és elérkezettnek látják az időt, hogy visszavegyék tőlünk, ami az övék."

"Shulurt?" - hüledezett Drayen. "A császár székvárosát? Tharr nevére, ez őrület!"

"Megmondtam, hogy hiányosak" sugározta az öreg. "Korcs a testük, beteg a szellemük, nem várhatunk tőlük semmi rációt. Ha az, aki az akciót irányítja, csakugyan egy szakadár Valóvérű, ahogy odafent gyanítják, kapcsolatba léphetünk ediomadi ellenfeleivel, a nyomára vezethetjük őket, hogy elvégezzék a piszkos munkát helyettünk. Ám ha a helytartónak időközben a vérét veszik, olyan háború tör ki a Csontvárosban, melynek Shulur látja majd a legnagyobb kárát.

"Meg kell akadályoznunk a szertartást" üzente Sarl, akinek gondolathulláma nyersnek, disszonánsnak rémlett az öregéhez képest. "Erősítést kell kérnünk az alárendelt iskoláktól és az udvari testvériségektől, mielőtt..."

"Egy pillanat" - szakította félbe a magitor. "Odafentről szólnak hozzám."

Drayen hiába koncentrált, csak szótöredékeket hallott abból, amit csoportjuk irányítói az öregnek üzentek. A fejvadászra sandított, aki egy kőszobor árnyaként derengett a fal mellett, és érezte a belőle áradó nyugalmat: a Ködfivér, aki gyermekkora óta járt kart karba fűzve a halállal, nem rettent meg a küszöbönálló összecsapástól sem. A boszorkánymester irigyelte elszántságáért, és átkozta saját könnyelműségét; ami erre a kényszerpályára lökte. Többre vágyott annál, amit az élet odakínált neki - és rádöbbent, hogy Tharr akaratával senki nem dacolhat büntetlenül.

- Igen - suttogott lehunyt szemmel a magitor. - Igen. - Felpillantott, és talányos arccal pillantott a másik kettőre.

"Mi a hír?" firtatta a fejvadász. "Erősítést kapunk?" Az öreg a homlokát ráncolta.

"Azt üzenték, figyeljünk tovább,. és várjunk az új parancsra.

Sarl szeme nagyot villant.

"Várni? De hisz ha az előkészületekkel végeznek, sokkal nehezebb lesz megközelítenünk az oltárt. "Megismétlem: az utasítás úgy szól, hogy figyeljünk és várjunk."

"Hogy ezek a tisztátalan állatok végezzenek a helytartóval? Birodalmi varázstudó nem adhat ki ilyen parancsot!"

A magitor a fejét ingatta csuklyája rejtekében.

"A parancs a legmagasabb helyről érkezett, vértestvérem, és neked, légy bár az elitgárda tisztje, meg kell nyugodnod a Hatalmasok döntésében."

"Esküszó kötelez a helytartó életének védelmére!" Az öreg elkomorult.

"Vagy úgy, hát ezért jelentkeztél a feladatra! És én még azt hittem, a dicsőségre szomjazol."

"Higgy, amit akarsz." A fejvadász Drayen felé fordult. "Képes vagy semlegesíteni a tal'rogah hatását, vajákos?"

"Én? Hisz máig a létezéséről sem tudtam!"

Sarl tekintetében még mindig ott lobogott a sötét tűz. "Raonna tehát azt a sorsot szabta rám, hogy árnyként pusztuljak el." Kivonta hosszabbik pengéjét, és homlokához szorította a vöröses acélt. "Olyan döntés ez, ami ellen nem lázadhatok."

"Gondold meg, mit teszel!" - figyelmeztette Yperth. "A parancs egyértelmű: várnunk kell."

"Akkor csak várj!" - csapott felé a gondolattal a fejvadász. "Várj a fiúval együtt, hátha a hitszegő varázstudók megkönyörülnek rajtatok - én megteszem, amit az esküm követel! - Még egyszer végigmérte őket, aztán előre indult a fal mellett; az oltár sugározta fény akadálytalanul hatolt át a testén.

"Bolond" sugallta a magitor. "Bolond, de hűséges, és a mostani nehéz időkben ez is több a semminél." Drayenre sandított, és a boszorkánymester megrökönyödve fedezte fel ábrázatán a mosolyt. "Őt követed, fiú, vagy visszahúzódsz inkább velem?

"Visszahúzódni...?" "Védettebb helyet kell keresnünk" bólintott a vénember. "Ami idebent készül, nem a magunkfajtának való."