2.

A stadion alatt szövevényes folyosórendszer húzódott. Itt készültek fel a viadorok a küzdelemre, itt látták el a klánok kegyére érdemesült sebesülteket. Az aréna alatt futott a járatok java, innen helyezhették el a különös csapdákat és egyéb mechanikus berendezéseket, melyek az összecsapásokat színesebbé varázsolták.

A győztesekről szürkébe öltözött navorok mosták le a vért és az aréna mocskát, a díszruhákat azonban tilos volt kezükkel érinteniük - azokat Drayen csapatának tagjai maguk öltötték fel saját apró fülkéikben, melyeket, úgymond, elmélyülés céljára bocsátottak rendelkezésükre a viadal előtt. A fiatal boszorkánymester és társai fertályóra múlva felsorakozva várták, hogy felvezessék őket á díjátadás színhelyére. Elégedetten méregették egymást, a friss kötéseket és a küzdelem más látható nyomait - fájdalmukat enyhítette a bizonyosság, hogy valamennyien megtették a magukét.

A folyosókról hosszú, félhomályos lépcső vezetett fel az északi lelátón kialakított díszpáholyhoz. Ezt a fedett építményt több tucat boszorkánymester és varázsló vigyázta, védőkörök és rúnák kerültek a talapzatra; az elit testőrség fegyverforgatói a trónt állták körül, a stadionban több kémlelőnyílás mögött számszeríjászok lapultak. Mikor a győztesek kiértek a dohszagú folyosóról, a nap éppen alábukott a nyugati horizonton. Díszes vértezetű Agitor Imperalis kísérte a jövevényeket a helytartó színe elé.

Drayennek voltaképp csalódást okozott a találkozás. A helytartó nagyúr volt, a leghatalmasabb azok közül, akiket életében látott; tisztavérű kyr, egy a Birodalom Nemes Házainak legkiválóbbjai közül - öles termete, fehér sörénye és égkék szemei dacára mégis hiányzott belőle az igazi méltóság. Talán a gondolatai kalandoztak másutt, talán a főváros kormányzásával járó terhek nyomasztották: kisugárzásai oly bizonytalanok voltak, hogy meghökkentették a boszorkánymestert. Kísértést érzett a bizonytalanság okainak felderítésére, de idejekorán észbe kapott: egy ilyen nagyhatalmú urat talán még egy rangbéli sem fürkészhet meg büntetlenül: Aki az arénában diadalt arat, jutalmat érdemel - a rá jutó kegy azonban nem véd a modortalanság következményei ellen, melyek a, felsőbb körökben a szóbeszéd szerint mindig halálosak. Drayennek, ahogy a helytartó felé közeledett, eszébe villant, hogy egy ilyen nagy ember torokmetszése - látszat ide vagy oda - csak tökéletes lehet:

Az Agitor egy kézmozdulattal megálljt parancsolt a menetnek. Második intésére az arénamesterek legidősebbike kivált övéi közül, s az arany kimérát szorongatva közelebb lépett. A kiméra ébenfekete talapzaton nyújtózott, ugrásra kész tartása az összecsapás előtt álló gladiátorok feszült várakozását idézte. A helytartó átvette, majd szemmagasságba emelte a szobrot.

- A győzteseknek - mondta, és mélyen zengő hangja helyreállította személye varázsát: Drayen most csakugyan félelmetesnek, élet és halál urának látta. Szobor volt maga is, s akár az, amelyet jobbjával magasra emelt, Toront és a Hatalmasokat szimbolizálta. A boszorkánymester mélyen meghajolt előtte - meghajolt a Birodalom nagysága előtt, és a tudat, hogy a kiválasztott néphez tartozik, oly hosszú idő után ismét megdobogtatta szívét.

A varázst tulajdon tőrvetője, az a vézna, égő szemű fráter törte meg, mikor váratlanul mozgásba lendült. Mielőtt bárki feleszmélt volna, már a trón felső lépcsőjén állt, baljának ujjai a helytartó csuklójára kulcsolódtak.

- Velem jössz, grashrat! - szakadt ki torkából a mély, bántóan nem emberi hang. Az első szó kimondásának pillanatában mélybíbor szikrák örvénye ölelte körül a két alakot. A tőrvető a testőrök, arénamesterek és viador. ok szeme láttára kettéhasadt, a vézna testből valami még véznább, valami inas és iszonytató vergődött az alkonyi fényre. Már nemcsak baljával tartotta fogva a helytartót: az, ami pillanatokkal ezelőtt a tőrvető eleven testének, most belülről szétmarcangolt húsnak látszott, nyúlványokat növesztett, és sokszorosan körülfonta a fehér sörényű férfit. Drayen szoborért nyúló keze megállt a levegőben. A helytartó égkék szemei mintha az ő tekintetét keresték volna, aztán halványulni kezdtek, de nem az élet, nem is az alkonyi nap fénye lobbant ki bennük. Ahogy a testőrök végre moccantak, a nagyúr és a szörnyeteg körvonalai kezdtek elbizonytalanodni, mintha forró levegőn vagy hullámzó vízen át bámulta volna őket az ember. Drayen hallotta az acélcsörgést, a kiáltásokat, de ahogy ösztöneitől vezérelve nekilendült, már csak a kavargó bíborszikrákat látta maga előtt: a helytartónak, akár a tőrvetőben megbúvó lénynek, nyoma veszett bennük.

- Syiarch! Árulás! - bömbölte valaki. - A földre, senkik! Halál arra, aki moccanni mer!

Drayen, akinek lendületét már senki és semmi nem fékezhette meg, társai döbbent arcát látta utoljára, mielőtt a szikrák örvénye befogadta. Arra gondolt, hogy a történtek után nem szeretne a helyükben lenni - aztán csak zuhant, zuhant a helytartó nyomában, míg a Semmi bömbölő szelei ki nem oltották a tudatát.