NYOLCADIK FEJEZET
Árnyak

Reg­gel azt mond­ja Lena.

– Goga mind­járt itt lesz. Ma­radj a dol­go­zó­szo­bá­ban, jó?

– Ugye, te félsz a he­ves lo­va­god­tól? – mon­dom mo­so­lyog­va.

Lena vá­la­szul meg­ve­tő­en vál­lat von.

– Hogy föl­vi­lá­go­sít­sa­lak, nem­csak tán­col­ni tu­dok. Ha szem­te­len­ked­ni pró­bál… Ér­ted – szól el­gon­dol­koz­va, és ki­néz az ab­la­kon. – Teg­nap, ami­kor el­jöt­tünk az in­terklub­ból, ezt mond­ta: „Jobb len­ne, ha a bá­tyád messze el­ke­rül­né ezt a lányt, kü­lön­ben igen meg­jár­hat­ja.” Fag­gat­tam, hogy mit je­lent­sen ez, de töb­bet nem le­he­tett ki­húz­ni be­lő­le. „Majd meg­mon­dom a bá­tyád­nak. Nem nők­re tar­to­zik.” Tu­dod, iszo­nyú­an fon­tos­nak tart­ja ma­gát.

– És ter­mé­sze­te­sen meg akart csó­kol­ni? – kér­de­zem ár­nya­lat­nyi fél­té­keny­ség­gel a han­gom­ban.

– Te tán nem akar­tad meg­csó­kol­ni Gal­ját? – ne­vet Lena.

– Meg­pró­bál­tam – is­me­rem be. – De hall­gasd csak meg, mi lett be­lő­le… – El­me­sé­lem a Gal­já­ék ka­pu­já­nál le­zaj­lott be­szél­ge­tést. – Nyil­ván­va­ló­an fél va­la­ki­től – mon­dom be­fe­je­zé­sül. – Va­ló­szí­nű­leg at­tól, aki meg­öl­te a sze­re­tő­jét. És az min­den bi­zonnyal Kl­jacs­ko volt. Itt már Zu­rih is bele van ke­ver­ve az ügy­be. Úgy, hogy a te Go­gád va­la­ki­nek a nyo­má­ra ve­zet­het ben­nün­ket, vagy leg­alább utal­hat rá. Ezt is meg­kö­szön­nénk.

Lena két­ke­dő­én meg­ráz­za a fe­jét.

– Alig­ha. Kis­hal ez csak, és plety­kák­kal táp­lál­ko­zik. De még­is be­szél­ned kell vele.

– Igen, ter­mé­sze­te­sen.

Meg­szó­lal a te­le­fon.

– Bá­tyó? Szer­vusz. Hogy alud­ta­tok?

– Ki­tű­nő­en. Szer­vusz, Sztasz.

Az őr­naggyal már­is köz­vet­len, ba­rá­ti a kap­cso­la­tunk. Ez az­tán a jó fő­nök, ál­la­pí­tom meg ma­gam­ban.

– Re­mé­lem, ed­dig sen­ki nem bán­tott ben­ne­te­ket Ogyesszá­ban? Az­az­hogy csak té­ged. A hú­gocs­kád­ról tu­dom, hogy nem.

– En­gem meg­pró­bál­tak. De azt hi­szem, én bán­tot­tam őket. Még­hoz­zá ko­mo­lyan. Bi­zo­nyá­ra a napi je­len­tés­be is be­ke­rül­tek.

– Iga­zán? Csak nem az a há­rom gentle­man a Gre­csesz­ka­ján?

– Le­het­sé­ges. Még nem tu­dom az ut­cák ne­vét. Ha be­me­gyek, min­den­ről rész­le­tes je­len­tést te­szek.

– Küld­jek ko­csit?

– Van lá­bam. Egy-más­fél óra múl­va ott va­gyok.

– Gye­re – mond­ja Sztasz. – Vár­lak.

– Moszk­vá­ból sem­mi új­ság? – Lena für­ké­szőn néz rám.

– Ma fel­hív­juk őket.

Nem tu­dom el­mon­da­ni Lé­ná­nak azt, amit teg­nap éj­sza­ka meg­tud­tam az ügye­le­tes­től, jobb, ha egye­lő­re ma­gam nyug­ta­lan­ko­dom.

Lena még meg­pró­bál kér­de­zős­köd­ni, el­ső­sor­ban azok­ról, akik be­ke­rül­tek a napi je­len­tés­be, de eb­ben a pil­la­nat­ban ud­va­ri­a­san ko­pog­nak az aj­tón. Meg­jött Goga. Uzs­gyi be a szom­széd szo­bá­ba.

A fér­fi du­ru­zso­ló hang­ját és Lena vi­dám cse­ve­gé­sét hal­lom a nap­pa­li­ból. Sem­mi­lyen más zaj nem szű­rő­dik át hoz­zám. Úgy lát­szik, egé­szen ren­de­sen vi­sel­ke­dik ez a Goga.

Az­tán Lena ki­nyit­ja az aj­tót, és han­go­san így szól hoz­zám:

– Vi­ta­lij, gye­re át hoz­zánk, légy szí­ves. Goga mon­da­ni akar ne­ked va­la­mit.

Lus­tán nyúj­tóz­kod­va, mint­ha föl­éb­resz­tet­tek vagy va­la­mi­ben meg­za­var­tak vol­na, be­me­gyek a dol­go­zó­szo­bá­ba.

Most, a nap­pa­li vi­lá­gí­tás­nál meg­fe­le­lő­kép­pen szem­ügy­re ve­he­tem Go­gát.

Ma­gas, so­vány fi­a­tal­em­ber, bár ész­re­ve­he­tő­en ala­cso­nyabb ná­lam, arca hosszú­kás, nap­bar­ní­tot­ta, szá­ja éles met­szé­sű, szem­öl­dö­ke sűrű, fe­ke­te, haja hosszú, hát­ra­fé­sült, majd­nem a vál­lá­ig ér, szé­les po­fa­sza­kállt vi­sel. Öl­tö­zé­ke ugyan­az, mint teg­nap, szűk nad­rág, szí­nes ing. De a sze­re­lé­se mára egy fém­gom­bos far­mer­dzse­ki­vel is ki­egé­szült, amely rend­kí­vül elő­nyö­sen hang­sú­lyoz­za kar­csú csí­pő­jét és szé­les vál­lát. Szó, ami szó, jó­ké­pű fi­a­tal­em­ber. De kis­sé dül­ledt, fe­ke­te sze­mé­ben va­la­mi he­be­hur­gya­ság és bi­zony­ta­lan­ság lát­szik, bár moz­du­la­tai rend­kí­vül fesz­te­le­nek. Szó­val va­ló­ban kis ha­lacs­ka, nem so­kat nyom a lat­ban.

– Üdv! – Goga szán­dé­ko­san erő­sen meg­szo­rít­ja a ke­zem. – Ide­fü­lelj. Ogyessza taps­sal fo­gad. És Gal­ját hol csíp­ted fel, te gön­dör hajú, szép, sze­rel­mes le­gény, mi? Sze­ret­ném tud­ni.

– A bi­zo­má­nyiban volt ki­ál­lít­va. Mi­ért? – ne­ve­tek ön­elé­gül­ten. – Még egy ilyen csi­nos ba­bá­val nem ta­lál­koz­tam Ogyesszá­ban!

– Ha! – Goga fe­szes csí­pő­jét csap­kod­ja. – Te egé­szen el vagy tá­jol­va! Vagy az agyad­ra ment a me­leg! Ide­fü­lelj! Rossz lóra tet­tél. Ezt én mon­dom ne­ked, Goga. Ér­ted? Fe­jezd be, amíg nem késő. Kö­nyö­rög­ve kér­lek.

– Ugyan mi­ért?

– Gal­ka meg­bé­lyeg­zett. Ér­tesz már?

Őszin­tén cso­dál­ko­zom.

– Sem­mit sem ér­tek. Ma­gya­rázd meg, kér­lek.

– Ko­losszá­lis! Sem­mit nem ért, hal­lot­tak még ilyet? No, hát ak­kor jól nyisd ki a fü­led. Ki­zá­ró­lag a hú­god ked­vé­ért mon­dom. – Goga ki­fe­je­ző, lán­go­ló te­kin­te­tet vet Len­á­ra. – Hogy az­tán ne sír­jon a báty­já­ért. Ne­kem is fáj­na.

– Jól van, meg­jegy­zem – mon­dom tü­rel­met­le­nül.

De mond­jad már.

– Csak azért, hogy tudd. – Goga ti­tok­za­tos ar­cot ölt. – Gal­ká­nak volt egy kü­lön­le­ges kap­cso­la­ta. Egy te­kin­té­lyes em­ber­rel. Még a bőre alatt is do­hány volt. Ez­re­sei vol­tak. Ma­gam lát­tam. Azt mond­ják, mi­at­ta dob­ta Gris­kát, az él­mun­kást. A fér­jét. Az­tán őt is pléh­re csúsz­tat­ták. Erre el­ha­tá­roz­ta, hogy pél­dás bosszút áll. Ez az os­to­ba tyúk.

– No hát ez már…

– Csi­ga­vér. – Még nem fe­jez­tem be – vág köz­be fon­tos­kod­va Goga. – A lány­hoz nem­rég re­pült ide va­la­mi gya­gyás pa­sas Orosz­or­szág­ból. Az új ká­de­re. És a do­log­nak – hang­ja tra­gi­kus sut­to­gás­ba ment át – arany­sza­ga volt. Még­hoz­zá ide­gen arany sza­ga. Ka­pis­ká­lod? És ez a pasi e mi­att az arany mi­att már, azt mond­ják, há­rom mé­ter föl­det ka­pott a fe­jé­re. És Gal­ká­nak is tönk­re­te­szik most az éle­tét. Itt pusz­tul­jak el, ha nem így lesz. Az arany­ra fe­ne­mód ha­rap­nak. Fő­leg az ide­gen arany­ra. Ér­ted már?

– Kik te­szik tönk­re Gal­ka éle­tét?

– Van­nak em­be­rek…

Tisz­tá­ban va­gyok vele, hogy töb­bet nem tud. A má­sok­tól hal­lot­ta­kat mond­ta el. De amit hal­lott, meg­le­he­tő­sen hi­te­les. Fi­gyel­met ér­de­mel. Kü­lö­nö­sen, ha össze­ve­tünk bi­zo­nyos té­nye­ket. De va­ló­ban arany len­ne be­le­ke­ver­ve ebbe a do­log­ba? Kié, Zu­ri­hé? Több mint va­ló­szí­nű. Te­hát Kl­jacs­ko és Gal­ja el­ha­tá­roz­ták, hogy be­csap­ják? És a pó­kok­kal teli szennyes kas­ban meg­kez­dő­dött a küz­de­lem. Igen, az arany­ért Zu­rih gyil­kol­ni is tud. Hi­deg­vér­rel. És nem is egy­szer. Per­sze a más ke­zé­vel. Ha el­kap­hat­nánk ezt a ke­zet…

– Gye­rünk. Lena meg­bo­csát ne­künk. Még len­ne hoz­zád né­hány sza­vam – mon­dom, át­ka­rol­va Goga vál­lát.

– Téte-á-téte? Azt min­dig le­het.

Át­me­gyünk a szom­széd szo­bá­ba, és így szó­lok:

– Elő­ször is Gal­ja most már az én nőm. Vi­lá­gos?

– Mi­ért ne len­ne!

– Ak­kor hát kös­sünk szer­ző­dést. Te meg­tu­dod ne­kem, ki akar­ja tönk­re­ten­ni az éle­tét. De pon­to­san, vagy min­den­nek vége. Én pe­dig azon­kí­vül, hogy biz­to­sí­tom a si­ke­re­det Lé­ná­nál…

– Elég! Szót se töb­bet! – ki­ált­ja szen­ve­dé­lye­sen Goga. – Több­re nincs szük­sé­gem. Csak ezért meg­tu­dom!

– Már hogy ne vol­na, Go­gocs­ka, hogy ne vol­na. El sem tu­dod kép­zel­ni, mi min­den­re lesz még szük­sé­ged. És én se­gí­tek ne­ked.

Goga vi­dá­man néz rám.

– Úgy lá­tom, a ter­me­ted­hez mé­re­tez­ték a gó­gyi­dat. Ez már biz­tos. Meg kell mond­jam, tet­szel ne­kem.

– Eb­ben az eset­ben…

– Eb­ben az eset­ben – je­len­ti ki ün­ne­pé­lye­sen Goga – ke­zet rá. Alá­írom a szer­ző­dést. És majd meg­tu­dod, ki is az a Goga, vagy itt vesszek el!

 

Ami­kor Lé­ná­val oda­érünk a ka­pi­tány­ság­hoz, az őr­sze­mes rend­őr már vi­dá­man és ba­rát­sá­go­san tisz­te­leg, bár tar­ka ru­há­za­tunk a szi­go­rú rend­őrzub­bo­nyok, sze­rény, sö­tét szí­nű za­kók és fe­hér in­gek kö­zött sze­met szúr. Ész­re­ve­szem, hogy a mun­ka­tár­sak kö­zül egye­sek cso­dál­ko­zó, má­sok meg­ér­tő pil­lan­tá­so­kat vet­nek ránk.

Ami azt il­le­ti, erre a nép­sze­rű­ség­re sem­mi szük­sé­günk, és már a kez­det kez­de­tén meg kel­lett vol­na egyez­nünk, Sztasszal, hogy ta­lál­ko­zá­sa­in­kat más­hol bo­nyo­lít­suk le.

Sztasz ki­tö­rő öröm­mel fo­gad ben­nün­ket.

Ljo­va is itt van. Most is, mint min­dig, sze­rény és hall­ga­tag, fél­re­hú­zód­va ül a dí­vá­nyon, és va­la­mi­lyen pa­pí­ro­kat ta­nul­má­nyoz. Ba­rá­ti­an bó­lint fe­lénk.

– Szer­vusz­tok, szer­vusz­tok – mond­ja élén­ken Sztasz.

– Nagy­sze­rű hí­re­ink van­nak a szá­mo­tok­ra. Hogy alud­tál, hú­gocs­ka? – for­dul Lé­ná­hoz, és ki tud­ja, mi­ért, együtt ér­ző­en néz rá. – Na­gyon vö­rös a sze­med.

Én is ész­re­ve­szem, hogy Lena fá­radt­nak s va­la­hogy ki­al­vat­lan­nak lát­szik. A régi vi­dám­ság szin­te ész­re­vét­le­nül le­tör­lő­dött az ar­cá­ról, sze­mé­ben nyug­ta­lan­ság és tü­rel­met­len­ség buj­kál.

– Jól alud­tam, és min­den rend­ben van – fe­le­li kur­tán Lena, és meg­kér­de­zi: – Mi­lyen hí­rei van­nak?

Kar­csú, ma­gas alak­ja e pil­la­nat­ban fur­csa fe­szült­ség­be der­med, bár két ke­zét ha­nya­gul mo­dern bőr­nad­rág­ja au­tó­s­zse­bé­be süllyesz­ti, hát­ra­ve­ti dús vö­rö­ses­sző­ke haj­ko­ro­ná­val öve­zett fe­jét, és egész lé­nye hety­ke­sé­get, ma­ga­biz­tos­sá­got su­gár­zik. De a hang­já­ban meg a te­kin­te­té­ben gyá­mol­ta­lan­sá­got vagy in­kább fáj­dal­mat fe­de­zek fel, ame­lyet már nincs ere­je el­tit­kol­ni elő­lünk. Le­het­sé­ges, hogy meg­ér­zi a bajt?

– Mind­járt adom a je­len­tést, a le­he­tő leg­jobb for­má­ban – mond­ja tré­fá­san Sztasz, mi­köz­ben oda­megy a pán­cél­szek­rény­hez, s mint­ha nem ven­né ész­re Lena lel­ki­ál­la­po­tát. – Két igen fon­tos köz­le­mény ér­ke­zett Moszk­vá­ból. De ül­je­tek le – te­szi hoz­zá si­et­ve. – Ül­je­tek már le! Már nem kell, hogy nő­je­tek. Kü­lö­nö­sen sze­re­tett bá­tyus­kád­nak.

Le­ülünk. Sztasz pe­dig pa­pí­ro­kat szed elő a pán­cél­szek­rény­ből, és vissza­tér az író­asz­ta­lá­hoz.

– Te­hát lás­suk csak. – Le­rak­ja a pa­pí­ro­kat. – Ve­gyük sor­já­ban. Elő­ször is Moszk­va kö­zöl­te a Pu­nyezs­ból ér­ke­zett köz­le­ményt…

Ön­kén­te­le­nül Len­á­ra pil­lan­tok. Egye­ne­sen ül, moc­ca­nás nél­kül, a fo­tel kar­fá­ját mar­kol­ja, szin­te ug­rás­ra ké­szen, hogy el­fus­son va­la­ho­vá, s le nem ve­szi a sze­mét Sztasz­ról. Szá­ja gye­re­ke­sen el­nyí­lik.

– …Te­hát Pu­nyezs­ból – is­mét­li Sztasz. – Re­mé­lem, is­me­ri­tek ezt a kis vá­rost?

– De még mennyi­re – fe­le­lem. – No, mi új­ság?

– Kol­lé­gá­tok ott egy kis hi­bát kö­ve­tett el. És az ilyes­mi­ért ál­ta­lá­ban meg­fi­zet az em­ber. Szó­val fi­gyel­je­tek. A köz­le­mény, meg kell hagy­ni, igen rész­le­tes.

A kö­vet­ke­ző­ket tud­juk meg:

Igor, ami­kor reg­gel meg­ér­ke­zett a te­rü­le­ti köz­pont­ba, azon­nal meg­is­mer­ke­dett a Kl­jacs­ko-féle gyil­kos­ság egész anya­gá­val. A he­lyi bűn­ügyi rend­őr­ség mun­ka­tár­sa­i­nak si­ke­rült meg­ta­lál­ni­uk azo­kat az em­be­re­ket, akik lát­ták Kl­jacs­kót az ál­lo­má­son, ami­kor Ogyesszá­ból meg­jött. Az ál­lo­má­son sen­ki se vár­ta, így ott tud­ta meg, mi­kor in­dul a he­lyi vo­nat Pu­nyezs­ba. Pu­nyezs­ban, mint ahogy Igor föl­té­te­lez­te, elég ha­mar si­ke­rült meg­ál­la­pí­ta­ni, kik­hez ér­kez­tek más vá­ro­sok­ból ven­dé­gek. Kö­zé­jük tar­to­zott egy bi­zo­nyos Pjotr Go­ro­hov is, aki a hely­be­li fa­meg­mun­ká­ló üzem­ben dol­go­zott mun­kás­ként, s ed­dig már két­szer volt el­ítél­ve rab­lá­sért. Kl­jacs­ko meg­gyil­ko­lá­sa után en­nek az em­ber­nek nyo­ma ve­szett. A fe­le­sé­ge ki­je­len­tet­te, hogy Pjotr ro­kon­lá­to­ga­tás­ra uta­zott Vo­ro­nyezs­be. Az el­len­őr­zés azon­ban ki­de­rí­tet­te, hogy oda nem ér­ke­zett meg.

Igor még az­nap Pu­nyezs­ba uta­zott. Ott úgy ha­tá­ro­zott, hogy maga be­szél Go­ro­hov fe­le­sé­gé­vel, és egye­dül in­dult el hoz­zá. A pu­nye­zsi bűn­ügyi ha­tó­ság egyik mun­ka­tár­sa ta­lál­ko­zott Igor­ral, s azt ta­ná­csol­ta, ne men­jen egye­dül. A ház gya­nús, Go­ro­hov kap­cso­la­ta­it még nem si­ke­rült tel­jes egé­szé­ben tisz­táz­ni, s maga a ház sincs föl­de­rít­ve. De Igor ra­gasz­ko­dott az el­ha­tá­ro­zá­sá­hoz. A je­len­tés ki­fe­je­zet­ten alá­húz­ta, hogy Ot­ka­len­ko szá­za­dos rend­kí­vül ide­ges volt, és na­gyon si­e­tett a nyo­mo­zás­sal. Azon az éj­sza­kán Igor nem tért vissza a szál­lo­dá­ba.

Reg­gel Go­ro­hov há­zát üre­sen ta­lál­ták. Csak ádáz küz­de­lem nyo­ma­it le­he­tett föl­fe­dez­ni és vér­nyo­mo­kat a pad­lón. Az egész na­pos ku­ta­tás ered­mény­te­le­nül zá­rult. Este vi­szont sír­va ro­hant be a rend­őr­ség­re Go­ro­hov fe­le­sé­ge, ahol szív­ro­ha­mot ka­pott. Or­vost hív­tak. Az asszo­nyon ve­rés nyo­ma­it fe­dez­ték fel. Csak nagy ne­he­zen tért ma­gá­hoz, ami­kor is a kö­vet­ke­ző­ket tud­ta el­mon­da­ni.

Né­hány perc­cel Igor meg­ér­ke­zé­se után a ház­ban meg­je­lent a fér­je két előt­te is­me­ret­len fér­fi­val. Mind­hár­man erő­sen it­ta­sak vol­tak. Ho­gyan tört ki a ve­re­ke­dés, nem em­lék­szik rá. Már nem tu­dott ki­sza­lad­ni a la­kás­ból. Ket­tő­jü­ket, úgy em­lék­szik, Igor meg­se­be­sí­tet­te, de őt is meg­szúr­ták, és va­la­mi­lyen sú­lyos tárggyal há­tul­ról le­ütöt­ték. Az­tán az esz­mé­let­len szá­za­dost át­hur­col­ták egy el­ha­gyott csűr­be, a fo­lyó mel­lé, aho­vá őt is be­zár­ták. Go­ro­ho­va sza­vai sze­rint a fér­je és cim­bo­rái úgy dön­töt­tek, hogy azon­nal el­hagy­ják a vá­rost. Egész éj­jel Igort ápol­ta, az­tán el­gyö­tör­tén el­aludt. Csak es­te­fe­lé éb­redt fel, Igor szin­tén. Majd­nem meg­fagy­tak ab­ban az el­ha­gyott csűr­ben, ahon­nan nagy ne­he­zen si­ke­rült ki­sza­ba­dul­nia, s úgy ro­hant ide a rend­őr­ség­re.

A nyo­mo­zók azon­nal a hely­szín­re si­et­tek, és a csűr­ben va­ló­ban meg­ta­lál­ták a se­be­sült Ot­ka­len­kót. Azon­nal kór­ház­ba szál­lí­tot­ták. Az ál­lo­má­son tar­tott sür­gős el­len­őr­zés meg­erő­sí­tet­te, hogy a há­rom bű­nö­ző el­hagy­ta a vá­rost. Egyi­kük, fel­te­he­tő­en maga Go­ro­hov, Ogyesszá­ig vál­tott je­gyet. A pénz­tá­ros­nő ész­re­vet­te, hogy na­gyon sok pénz volt ná­luk. Raz­zi­át tar­tot­tak a vo­na­ton, amely­re az ogyesszai köz­vet­len ko­csi volt kap­csol­va, de ez nem járt ered­ménnyel. Go­ro­hov min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint a te­rü­le­ti köz­pon­tig uta­zott, ott az­u­tán jobb­nak lát­ta, ha egy má­sik vo­nat­tal megy to­vább; dör­zsölt fic­kó le­het. Bi­zo­nyos, hogy Go­ro­hov Kl­jacs­ko gyil­ko­sa. A he­lyi bűn­ügyi rend­őr­ség nagy erők be­vo­ná­sá­val eb­ben az irány­ban foly­tat­ja to­vább a nyo­mo­zást.

A tá­jé­koz­ta­tó­ban ez­u­tán Go­ro­hov sze­mély­le­írá­sa kö­vet­ke­zett. És vé­gül rá­mu­tat­tak: an­nak a le­he­tő­sé­ge is fönn­áll, hogy Go­ro­hov Ogyesszá­ban is föl­buk­kan­hat, mi­vel föl­té­te­lez­he­tő­en ta­lál­koz­ni akar Zu­rih­hal.

Kü­lön csa­tol­ták a je­len­tés­hez azo­kat a tá­jé­koz­ta­tó­kat, ame­lyek Zu­rih ré­geb­bi, Sza­ra­tov­ban ki­sza­bott bün­te­té­se­i­re vo­nat­koz­tak; itt, az épí­tő­ipa­ri szer­ve­ze­tek­nél hosszabb ide­ig dol­go­zott, s ká­ruk­ra sú­lyos bűn­cse­lek­mé­nye­ket kö­ve­tett el. A je­len­tés ugyan­csak kö­zöl­te a Go­ro­hov bün­te­tett elő­éle­té­re vo­nat­ko­zó ada­to­kat és a bün­te­té­sek ki­töl­té­sé­nek he­lyét. Ki­de­rült, hogy Zu­rih és Go­ro­hov egy ide­ig ugyan­azon a fe­gyenc­te­le­pen tar­tóz­ko­dott. Az el­len­őr­zés azt is meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Mi­ha­il Alek­szand­ro­vics Zu­rih se­hol sincs be­je­lent­ve, sem Sza­ra­tov­ban, sem Moszk­vá­ban.

Sztasz vég­re be­fe­je­zi az ol­va­sást.

Len­á­ra pil­lan­tok. Ugyan­olyan egye­ne­sen és moz­du­lat­la­nul ül, mint az előbb, fur­csa, fe­szült test­hely­zet­ben, kar­csú uj­ja­i­val a fo­tel kar­fá­já­ra ka­pasz­kod­va. Ajka be­ha­rap­va, a sze­me össze­húz­va, mint­ha füst ment vol­na bele.

Sztasz föl­néz az ira­tok­ból, és ag­gód­va kér­di:

– Mi van ve­led, hú­gocs­ka? Ta­lán csak nem a fér­jed Ot­ka­len­ko szá­za­dod?

Ó, ezek a fiúk a bűn­ügyi rend­őr­sé­gen olya­nok, hogy sem­mit sem le­het el­tit­kol­ni elő­lük.

– Nem – fe­le­li re­ked­ten Lena, és el­for­dít­ja a te­kin­te­tét.

Sztasz most rám néz, és én tü­rel­met­le­nül vá­la­szo­lok néma kér­dé­sé­re.

– Ugyan, de­hogy, nem. – Majd rö­vid hall­ga­tás után, más han­gon hoz­zá­te­szem: – Ot­ka­len­ko a ba­rá­tom… és az övé is.

De a cso­dá­la­tos Sztasz, úgy lát­szik, min­dent meg­ért. Kü­lön­ben azt hi­szem, Ljo­va szin­tén. Fe­ke­te sze­me együtt ér­ző­en néz Len­á­ra.

Ezek az em­be­rek na­gyon jól tud­ják, hogy mun­kánk­ban mi a koc­ká­zat, a ve­szély és a vesz­te­ség. Úgy vé­lem, ér­zé­keny­sé­gük ro­kon a front­ka­to­ná­ké­val, akik­re szin­tén asszo­nyok vár­tak, oly­kor egé­szen kö­zel és ugyan­csak fegy­ver­tűz­ben.

Sztasz is­mét el­ko­mo­lyo­dik, és szag­ga­tot­tan mond­ja:

– Rend­ben van. Hagy­juk. Meg­is­mét­lem en­nek a Go­ro­hov­nak a sze­mély­le­írá­sát; Fi­gyel­je­tek.

Ez al­ka­lom­mal egé­szen las­san ol­vas. Én pe­dig a „mo­za­ik­port­ré” alap­ján meg­pró­bá­lom el­kép­zel­ni ma­gam­ban ezt a ban­di­tát.

– Most pe­dig – mond­ja Sztasz – nézzük a ket­tes­szá­mú köz­le­ményt. Moszk­va Ro­go­zin­ról is kül­dött ada­to­kat. Egy bi­zo­nyos Nyi­ko­lov… ne­ked, azt hi­szem, is­mer­ned kell – Sztasz fe­lém bic­cent (úr­is­ten, én ne is­mer­ném Nyi­ko­lo­vot!) szó­val Nyi­ko­lov le­ve­let ka­pott Zu­rih­tól, Moszk­vá­ból. Kéri, hogy Nyi­ko­lov ne ír­jon neki arra az ogyesszai cím­re, ame­lyet adott neki. Ez a cím, úgy­mond, töb­bé nem lé­te­zik. Per­sze ír­hat ugyan­ab­ba a bol­dog Ogyesszá­ba, de a pos­tá­ra küld­je a le­ve­let, pos­te res­tan­te. Egy­szó­val így ál­lunk, ked­ve­se­im. Ér­zi­tek a dol­go­kat?

– Érezzük, érezzük – fe­le­lem a töb­bi­ek he­lyett is, mi­vel Ljo­va hall­gat, és Lena sem szól. – Úgy lát­szik, Zu­rih vég­leg sza­kí­tott Gal­já­val, ha… ha­csak gon­do­lat­ban már el nem te­met­te.

– Ez is elő­for­dul­hat – he­lye­sel Sztasz. – Meg­kér­dez­tük az ogyesszai be­je­len­tő hi­va­talt – Zu­rih ná­lunk sincs be­je­lent­ve.

– Ha­ma­ro­san meg fog ér­kez­ni.

– Nem, ő már itt van Ogyesszá­ban – mond­ja meg­győ­ző­dés­sel Sztasz, és még az ök­lé­vel is rá­csap az író­asz­tal­ra. – Az én szi­ma­tom meg­ér­zi eze­ket a sa­ká­lo­kat. Így van, Ljo­vus­ka? Mon­da­ni akarsz va­la­mit?

– Aha – fe­le­li Ljo­va. – Sze­ret­nék. Van itt ná­lunk ven­dég­ség­ben még egy ban­di­ta… És ez föl­tét­le­nül meg­je­le­nik azon a bi­zo­nyos he­lyen. Hova is me­het­ne más­ho­vá?

– Így van, Ljo­vus­ka. Ott igen ko­mo­lyan kell majd dol­goz­ni, ha­jói ér­tet­te­lek.

– Mi­fé­le hely­ről van szó? Mond­já­tok meg vég­re – ké­rem.

– Ott Ljo­vus­ka a ve­zér – ne­vet Sztasz. – Ne­hogy azt hidd, hogy min­dig ilyen csön­des. Min­dig ép­pen olyan, ami­lyen­nek len­nie kell. Igaz, Ljo­vus­ka? És ez az egész, amit ki­eszelt, nagy­sze­rű öt­let. Ma­gad is meg­győ­ződsz majd róla.

– Azt a he­lyet – jegy­zi meg sze­ré­nyen Ljo­va – a tol­va­jok és más hit­vány gaz­em­be­rek ma­guk kö­zött nem ne­ve­zik más­ként, csak a „Nap­fé­nyes völgy­nek”, vagy a má­sik ne­vén „Pa­ra­di­csom­kert­nek”. Re­mek hely. Majd meg­mu­tat­juk.

– Rend­ben – mon­dom. – De csak hol­nap, ha nincs el­le­ne ki­fo­gá­so­tok.

Ljo­va Sztasz­ra néz, Sztasz be­le­egye­ző­en bó­lint.

– Ha hol­nap, hát hol­nap. Bár ami azt il­le­ti, ma este is el­me­het­nénk. Per­sze csak ké­sőbb.

– Ma ran­de­vúm van – mon­dom ne­vet­ve. – Ga­locs­ká­val. Azt mond­tam neki, hogy alig bí­rom ki­vár­ni az es­tét. És ad­dig még van egy má­sik ké­nyes ügyecs­kém is.

Jó­val a Mol­do­van­kán túl, az egyik új épü­let ud­va­rán he­lyez­ke­dik el az épí­té­sze­ti igaz­ga­tó­ság, amely­re szük­sé­günk van, rö­vi­dít­ve az É. I. Lé­ná­val so­ká­ig bo­lyon­gunk az ut­cá­kon, amíg rá­aka­dunk.

Egész úton hall­ga­tunk, be­szél­ge­té­sünk szó­ra­ko­zott „igen­re”, „nem­re” kor­lá­to­zó­dik, vagy rö­vi­den az utat tu­da­kol­juk a já­ró­ke­lők­től. Szün­te­le­nül Igor jár az eszem­ben, Lé­ná­nak is, eb­ben biz­tos va­gyok. Ho­gyan kö­vet­he­tett el ilyen ret­te­ne­tes hi­bát? Ho­gyan le­he­tett olyan meg­gon­do­lat­lan? A min­dig hi­deg­vé­rű, kö­rül­te­kin­tő és óva­tos Igor! Mi­ért si­e­tett? Mi­előbb vissza akart vol­na tér­ni Moszk­vá­ba, a kel­le­met­len­sé­ge­i­hez? Nem, ter­mé­sze­te­sen Lé­ná­hoz si­e­tett, nem tud­ta, hogy el­jött ve­lem, azt gon­dol­ta, ott­hon vár rá. Kü­lön­ben nem ez a lé­nyeg. Vég­ered­mény­ben én is si­e­tek Moszk­vá­ba, Szvet­ká­hoz. Csak én nem en­ged­he­tek meg ma­gam­nak olyan hi­bát, kü­lö­nö­sen az­u­tán, ami Igor­ral tör­tént. Egy­sze­rű­en fel­mond­ták a szol­gá­la­tot az ide­gei, a leg­utób­bi ese­mé­nyek tel­je­sen ki­ké­szí­tet­ték. Ha ott le­het­tem vol­na mel­let­te… Hogy érez­he­ti most ma­gát a kór­ház­ban, egye­dül?…

Se­ho­gyan sem tu­dok el­sza­kad­ni ezek­től az át­ko­zott gon­do­la­tok­tól. Gyö­tör­nek és min­den­ho­vá kö­vet­nek. Pe­dig most egé­szen más­ra kéne gon­dol­nom. Egy bi­zo­nyos Inga Kri­vo­lap­ra, aki bú­za­vi­rág­kék ka­bát­kát vett Ga­li­na Ko­cser­gá­tól, és egy bi­zo­nyos Bog­dan Tyel­jas­ra, aki ál­lí­tó­lag ben­ne volt a do­log­ban, ami­kor a húsz ton­na ke­ram­zi­tot el­lop­ták Moszk­vá­ban. Bi­zo­nyos ada­to­kat kap­tunk er­ről a két sze­mély­ről, az ogyesszai elv­tár­sak­tól. Inga csak Gal­ját is­me­ri, de egy­ál­ta­lán nin­cse­nek bi­zal­mas ba­rát­ság­ban, és ezért Inga alig­ha van be­avat­va Gal­ja tit­ka­i­ba. Bog­dan Tyel­jas vi­szont túl je­len­ték­te­len fi­gu­ra az üz­le­te­lő tol­va­jok kö­zött ah­hoz, hogy Zu­rih­ról va­la­mi­lyen ada­tok­kal ren­del­kez­zék, nem is be­szél­ve a köz­vet­len kap­cso­lat­ról: ez utób­bi tel­je­sen ki­zárt­nak lát­szik. Tyel­jas ak­kor, ott Moszk­vá­ban is egé­szen más em­ber­rel állt össze­köt­te­tés­ben. En­nek el­le­né­re mind­eze­ket a kap­cso­la­to­kat el­len­őriz­ni kell, ha má­sért nem, leg­alább azért, hogy az em­ber tisz­ta lel­ki­is­me­ret­tel fél­re­dob­has­sa őket.

A ben­nün­ket ér­dek­lő épí­té­sze­ti igaz­ga­tó­ság, mint már em­lí­tet­tem, az ud­var mé­lyén he­lyez­ke­dett el, egy ta­ka­ros kis ház föld­szint­jén.

Lena egy pad­ra te­le­ped­ve vár rám a ho­mo­ko­zó mel­lett, ahol az ap­ró­sá­gok sür­gö­lőd­nek. Az ud­var nap­fény­ben für­dik, a né­hány fi­a­tal, nem­rég ül­te­tett fács­ka még cse­kély ár­nyé­kot sem ad.

Lena most rö­vid, szür­ke szok­nyát és azt a hí­res bú­za­kék ka­bá­tot vi­se­li, ame­lyet kü­lön erre a cél­ra hoz­tunk ma­gunk­kal Moszk­vá­ból. Annyi bi­zo­nyos, hogy cso­dá­la­to­san jól áll neki ez a ka­bát. A cse­lek­vé­si ter­vünk Lé­ná­val nagy vo­na­lak­ban kész, s a ka­pott ér­te­sü­lé­se­ken ala­pul.

Lena te­hát ott ül a pá­don, és a leg­újabb ri­gai di­vat­la­pot né­ze­ge­ti. Én pe­dig be­lé­pek a hű­vös és ho­má­lyos ka­pu­alj­ba, és hoz­zá­fo­gok a kér­de­zős­kö­dés­hez.

In­gát elég ha­mar meg­ta­lá­lom, s Bog­dan Tyel­jas­nak is egy­ket­tő­re nyo­má­ra ju­tok. De elő­ször In­gá­ra van szük­sé­gem. A lány épí­tész­tech­ni­kus, és a költ­ség­ve­té­si rész­le­gen dol­go­zik, a ti­zen­egyes szo­bá­ban, egy hosszú fo­lyo­só vé­gén.

Oda in­du­lok.

A szo­ba igen tá­gas, vi­lá­gos, te­le­zsú­fol­va asz­ta­lok­kal, a fa­lak men­tén üve­ge­zett szek­ré­nyek so­ra­koz­nak, meg­töm­ve kö­vér irat­tar­tók­kal és pa­pír­te­ker­csek­kel.

Rög­tön rá­is­me­rek In­gá­ra, a szo­bá­ban lévő nők va­la­mennyi­en jó­val idő­seb­bek nála. Rend­kí­vül ma­gas, so­vány, csú­nya, fe­ke­te hajú lány, szin­te ma­jom­sze­rű­en moz­gé­kony arc­cal és élénk fe­ke­te szem­mel. Leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re és örö­möm­re épp az is­me­rős bú­za­vi­rág­kék ka­bát­ka van raj­ta, amely neki is jól áll.

Oda­me­gyek az asz­ta­lá­hoz, és vi­dá­man meg­szó­lí­tom:

– Jó na­pot. Ha nem té­ve­dek, maga Inga?

A táb­lá­za­tok­tól és út­mu­ta­tók­tól el­sza­kad­va rám néz, és ő is el­mo­so­lyo­dik.

– Jó na­pot. Hon­nan is­mer?

– A dol­gok cso­dá­la­tos egy­be­esé­se ré­vén – mon­dom. – Azon­kí­vül Zi­nocs­ka Udal­co­va is meg­kért, hogy ad­jam át üd­vöz­le­tét.

– Ó, csak­ugyan?! – csap­ja össze a ke­zét Inga. – Ő be­szélt ma­gá­nak ró­lam?

– Pon­to­san – erő­sí­tem meg lel­ke­sen.

Fel­ug­rik az író­asz­tal­tól, meg­iga­zít­ja a ka­bát­ját, az­tán a ha­ját, és oda­szól az egyik nő­nek:

– Ok­sza­na Pet­rov­na, rög­tön vissza­jö­vök. Ez az elv­társ most jött hoz­zám Moszk­vá­ból.

A szom­szé­dos író­asz­tal­nál ülő nő né­mán bó­lint, és kí­ván­csi te­kin­te­tek­től kí­sér­ve ki­lé­pünk a fo­lyo­só­ra.

– Maga tény­leg moszk­vai? – kér­di Inga.

– Tény­leg moszk­vai va­gyok – fe­le­lem. – A hú­gom­mal jöt­tünk ide pi­hen­ni né­hány nap­ra. No és per­sze egy és más el­in­téz­ni­va­lónk is akad. Jöj­jön, be­mu­ta­tom a hú­gom­nak. Az ud­va­ron vár rám.

– Hogy­ne, me­he­tünk.

Ki­me­gyünk az ud­var­ra, és oda­ve­ze­tem In­gát a pad­hoz, ame­lyen Lena ül és ol­vas­gat.

A két lány né­hány pil­la­na­tig cso­dál­koz­va nézi egy­mást, az­u­tán ne­ve­tés­ben tör ki. A két egy­for­ma ka­bát­ka ha­tott rá­juk ilyen el­len­áll­ha­tat­la­nul.

– Még egy ba­rát­nő­jé­vel ta­lál­koz­tunk itt – mon­dom. – Gal­ja Ko­cser­gá­val, is­me­ri?

Inga arca hir­te­len el­ko­mo­ro­dik.

– Jaj, gye­re­kek. Nem aka­rok mon­da­ni sem­mit Gal­já­ra, de jó lesz, ha tá­vol tart­já­tok tőle ma­ga­to­kat. Kü­lön­ben sem a ba­rát­nőm, már azt is meg­bán­tam, hogy ezt a ka­bát­kát meg­vet­tem tőle, bi­zony is­ten.

– Ugyan, sze­rin­tem… – pró­bá­lok el­lent­mon­da­ni.

– Á, ne is mond­ja! – sza­kít fél­be Inga. – Szép lány. De hall­gas­sa­tok a sza­vam­ra.

Úgy vé­lem, itt a leg­al­kal­ma­sabb pil­la­nat, hogy a lá­nyo­kat ma­guk­ra hagy­jam, s így szó­lok:

– Rend­ben van. Be­szél­ges­se­tek. Ne­kem el kell in­téz­nem va­la­mit. Mind­járt jö­vök.

Még ta­lál­koz­nom kell Bog­dan Tyel­jas­sal. Lena majd egye­dül min­dent el­in­téz. Most már hi­szek ben­ne. Te­het­sé­ges és ügyes mun­ka­társ. El tu­dom kép­zel­ni, mi­lyen ne­héz le­het most neki. Bár er­ről egy árva szót sem szólt.

Az én dol­gom is meg­le­he­tő­sen bo­nyo­lult.

Bog­dan Tyel­jast sem kell so­ká­ig ke­res­gél­nem. Tyel­jas meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan korú, vö­rös hajú, für­ge kis em­ber­ke, el­ál­ló la­pát­fü­le van, és ke­rek szem­üve­get vi­sel.

– Sze­ret­nék be­szél­ni ma­gá­val – mon­dom neki, halk, de szug­gesz­tív han­gon, át­ha­jol­va az író­asz­ta­lán.

Tyel­jas meg­ér­tő­én bó­lint, és ki­me­gyünk ci­ga­ret­táz­ni a fo­lyo­só­ra.

Ott a ke­rek szem­üveg mö­gött ide-oda fut­ko­só, gya­nak­vó sze­mé­be né­zek, és ri­de­gen mon­dom:

– Üd­vöz­le­tét hoz­tam ma­gá­nak a Tre­t­ya­kov­ká­ból, a Ku­in­dzsi-te­rem­ből. Gri­go­rij Ma­ka­ro­vics vissza­tért, és ő is üd­vöz­le­tét kül­di.

– Mer­ci – fe­le­li elég tar­tóz­ko­dó­an Tyel­jas. A gya­nak­vás nem tű­nik el a sze­mé­ből.

Ez fur­csa. Le­het, hogy nem is­me­ri a Tre­t­ya­kov­ká­val kap­cso­la­tos ne­vet­sé­ges jel­szót? Ezt bi­zo­nyá­ra Zu­rih eszel­te ki. Vi­szont Gri­go­rij Ma­ka­ro­vi­csot is­mer­nie kell. És bíz­nia kell ben­ne.

– Meg­hagy­ták, hogy kö­zöl­jem – mon­dom –, a ke­ram­zit-ügy­le­tet csu­pán elő­leg­nek te­kint­se. Most va­la­mi ér­de­ke­sebb kö­vet­ke­zik.

– Tu­dom – mond­ja vá­rat­la­nul Tyel­jas.

Ez már iga­zán fur­csa. Az ál­ta­la is is­mert Gri­go­rij Ma­ka­ro­vics, aki két évet ült, va­ló­ban vissza­tért, de egy má­sik tröszt­nél dol­go­zik, és ada­ta­ink sze­rint régi al­vi­lá­gi cim­bo­rá­i­val nem tart sem­mi­lyen bű­nös kap­cso­la­tot. Más is­me­ret­sé­ge pe­dig nem volt Tyel­jas­nak Moszk­vá­ban. Vagy most már van? Ki­ala­kult az új bű­nö­ző-lánc? De ha már tud­ja, hogy va­la­ki üze­ne­tet hoz­hat neki Gri­go­rij Ma­ka­ro­vics­tól, ak­kor en­nek ugyan­an­nak a régi lánc­nak kell len­nie. A múlt­ban ez a lánc Tyel­jas­tól Gri­go­rij Ma­ka­ro­vi­csig ter­jedt, on­nan Bur­la­ko­vig, és vé­gül Zu­ri­hig. De két köz­be­eső lánc­szem most ki­esett. Az is meg­le­het, hogy Tyel­jas er­ről nem tud. Mi ma­rad más hát­ra? Ta­lán Zu­rih maga vet­te föl vele a kap­cso­la­tot? Ki­zárt do­log. Ah­hoz túl kis em­ber Tyel­jas. No de pró­ba sze­ren­cse!

– Volt a ven­dég ma­gá­nál? – kér­dem óva­to­san.

– Vagy nem – ne­vet ra­va­szul Tyel­jas. – Vagy azt hi­szi, én már sem­mit sem szá­mí­tok? Hát ve­gye tu­do­má­sul, igen­is szá­mí­tok.

Majd szét­ve­ti a nagy ön­elé­gült­ség.

– Tyo­ma volt? – mon­dom az első ne­vet, ami eszem­be jut.

– Szjo­ma volt – vi­gyo­rog most már vi­dá­man Tyel­jas, ki­vil­lant­va ló­fo­ga­it.

– Ér­tem… Össze kell hoz­nunk egy ko­moly ta­lál­ko­zót, hogy meg­be­szél­hes­sük az ügyet. Hár­mas­ban.

Tyel­jag ér­dek­lőd­ve kér­di.

– Ki a har­ma­dik?

– Ő maga – fe­le­lem so­kat­mon­dó­an.

– Ő ugyan nem jön el – ráz­za a fe­jét Tyel­jas. – Vagy egyet­len ru­belt se ke­res­sek egész éle­tem­ben.

Gú­nyo­san kér­dem:

– Tőle tud­ja ezt? Vagy maga ilyen zse­ni­á­lis jö­vő­be látó?

– Mit szól hoz­zá, ő maga mond­ta.

– És ré­gen?

Alig bí­rom lep­lez­ni iz­gal­ma­mat.

– Mind­össze há­rom nap­ja. – Egy­más után haj­lít­ja be az uj­ja­it. – De nem. Par­don! Négy nap­ja.

– Van kap­cso­la­ta? Mert ak­kor sze­ret­nék át­ad­ni neki va­la­mit.

– Az ün­ne­pek­re… föl fog hív­ni te­le­fo­non.

– Nagy­sze­rű! Majd éh is te­le­fo­ná­lok ma­gá­nak.

– A szá­ma?

Eré­lyes va­gyok, szi­go­rú és cél­ra­tö­rő. Nem ha­gyok neki lé­leg­zet­vé­tel­nyi szü­ne­tet sem.

Egy má­sod­per­cig ha­bo­zik, az­tán meg­ad­ja a hi­va­ta­li és ott­ho­ni te­le­fon­szá­mát. Föl­jegy­zem.

– Ma­gát hogy hív­ják? – kér­di Tyel­jas. – Ha ér­dek­lőd­nek.

– Oleg Iva­no­vics – mon­dom is­mét az első eszem­be jutó ne­vet, és hir­te­len rá­esz­mé­lek, hogy így hív­ták a meg­gyil­kolt Kl­jacs­kót.

Ez mel­lé­fo­gás volt. Ami azt il­le­ti, tá­vol­ról egy ki­csit ha­son­lí­tok a sze­gény Kl­jacs­kó­hoz, de ta­lán va­la­mi­vel ma­ga­sabb va­gyok nála. Csak ne­hogy jég­re vi­gyen ez al­ka­lom­mal, már­mint a ter­me­tem. No de most már úgy­is mind­egy.

– A maga újabb ré­sze­se­dé­sé­nek az elő­le­ge ná­lam van – mon­dom Tyel­jas­nak be­fe­je­zé­sül. – A kö­vet­ke­ző, biz­to­sabb ta­lál­ko­zó­nál oda­adom.

Lá­tom, hogy már­is fel­csil­lan a sze­me en­nek a csir­ke­fo­gó­nak. Mi­lyen könnyen meg­vá­sá­rol­ha­tó az ilyen sze­mét alak!

Tyel­jas ló­fo­ga­it mu­to­gat­va, hí­zel­ke­dő­en mo­so­lyog.

– Szol­gá­la­tá­ra. En­nél na­gyobb örö­möt nem is sze­rez­he­tett vol­na.

El­bú­csúzunk.

– Mi­ha­il Alek­szand­ro­vics­nak a leg­alá­za­to­sabb üd­vöz­le­tét a Tre­t­ya­kov­ká­ból – mon­dom, és én is mo­soly­gok. – A Ku­in­dzsi-te­rem­ből, ne fe­led­je.

– Igen, igen. Ugyan de­hogy. Au re­vo­ir! – tüs­tén­ke­dik Tyel­jas.

A te­rem­té­sit, mi­cso­da si­ker! Ha el­gon­do­lom, hogy et­től a je­len­ték­te­len fi­gu­rá­tól, aki­től őszin­tén szól­va sem­mit se vár­tam, egy­szer­re mennyi min­dent meg­tud­tam. Lám, az em­ber so­ha­sem tud­ja, hol nyer­het vagy hol ve­szít­het.

Sztasz­nak te­hát iga­za volt. Zu­rih itt van Ogyesszá­ban. Ez már biz­tos. Bár ed­dig csak az ár­nyé­ka vil­lant el előt­tem.

Igen, az ügy ko­moly for­du­la­tot vesz, min­den­re föl kell ké­szül­ni. Zu­rih nem Tyel­jas…

Ki­me­gyek az ud­var­ra.

A lá­nyok bú­csú­zó­ul ép­pen ked­ve­sen össze­csó­ko­lóz­nak, és meg­be­szé­lik az újabb ta­lál­ko­zót. Úgy lát­szik, meg­tet­szet­tek egy­más­nak.

Út­köz­ben az­tán Lena olyan új­sá­gok­kal lep meg, hogy a vé­gén egy pil­la­nat­ra még a Tyel­jas­sal foly­ta­tott be­szél­ge­tés­ről is meg­fe­led­ke­zem.

– Tu­dod-e – mond­ja Lena –, hogy ez az Inga egé­szen ren­des lány. Igaz, egy ide­ig ba­rát­ko­zott Gal­já­val, de csak ad­dig, amíg ki nem is­mer­te. Ma az­u­tán vég­leg össze­vesz­tek. Egy fiú mi­att.

Lena ha­mis­ká­san néz rám.

– Mi­fé­le fiú mi­att? – kér­dem cso­dál­koz­va.

– Rög­tön meg­tu­dod. Reg­gel Gal­ja föl­hív­ta In­gát, és azt mond­ta, hogy föl­tét­le­nül be­szél­nie kell vele. Az ebéd­szü­net­ben az­tán, vagy­is mint­egy két órá­val ez­előtt ta­lál­koz­tak. Úgy kez­dő­dött, hogy Gal­ja ja­va­sol­ta In­gá­nak, se­gít­sen ér­té­ke­sí­te­ni eze­ket a bi­zo­nyos ka­bát­ká­kat.

A ka­bá­tok most Gal­já­nál van­nak, jó né­hány da­rab. Kü­lön­ben nem­rég ér­kez­tek Moszk­vá­ból. De nem ez a leg­ér­de­ke­sebb. Gal­ja azt ígér­te, hogy az egész be­vé­telt fe­le­zik egy­más­sal. A ha­szon­ból ez al­ka­lom­mal sen­ki más­nak nem szán­dé­ko­zik adni. Az az em­ber, aki a ka­bá­to­kat hoz­ta, az ő sza­va­i­val élve: gaz­em­ber, és vég­ér­vé­nye­sen meg akar sza­ba­dul­ni tőle. Már azt is tud­ja, ho­gyan. Most nyisd ki a fü­led. – Lena pár pil­la­nat­nyi szü­ne­tet tart. – Ugyan­is Ogyesszá­ba ér­ke­zett egy fi­a­tal­em­ber, aki fü­lig sze­rel­mes belé, és min­dent meg­tesz neki, amit csak pa­ran­csol. Tu­dod-e, ki ez a fi­a­tal­em­ber?

– Ó, igen – mon­dom ne­vet­ve. – Tűz­be megy érte. Eb­ben nem ké­tel­ked­hetsz.

– Nem is ké­tel­ke­dem. Az­tán lesz majd egy nagy ve­re­ke­dés. Gal­ja fog­ja meg­ren­dez­ni. Az a fi­a­tal­em­ber, úgy lát­szik, je­les ve­re­ke­dő. Gal­ja már ki­ta­pasz­tal­ta. Én meg, kép­zeld csak, nem is tud­tam.

Most Lena néz rám mél­tat­lan­kod­va.

– Igen, van né­hány do­log, ami­hez ért – dünnyö­göm za­var­tan.

– Ez a fi­a­tal­em­ber még ha­zud­ni is tud – mond­ja ta­gol­tan Lena.

– Min­den­ről je­len­tést tett Sztasz­nak – men­te­ge­tő­zöm.

– Jó, jó! Ezt meg­jegy­zem ma­gam­nak – mond­ja vész­jós­ló­an Lena, majd így foly­tat­ja:

– Te­hát ve­re­ke­dés lesz. És Gal­ja majd gon­dos­ko­dik róla, hogy mind­ket­ten a rend­őr­ség­re ke­rül­je­nek. A fi­a­tal­em­ber nem­igen kap tíz nap­nál töb­bet. Hi­szen olyan ren­des, fiú. – Lena ezt el­vi­sel­he­tet­le­nül epés han­gon mond­ja. – A má­sik­nak vi­szont sok van a füle mö­gött. Jó ide­ig ülni fog. Re­mek öt­let, igaz?

– I-igen – he­lyes­lek. – Nem rossz.

– Ek­kor ve­szett össze vele Inga – foly­tat­ja Lena. – Azt mond­ta, hogy ez al­jas­ság az­zal a fi­a­tal­em­ber­rel szem­ben. És az egész, úgy ahogy van, al­jas do­log. A maga ré­szé­ről eb­ben nem kí­ván részt ven­ni. Most már el tu­dod kép­zel­ni, mi lesz itt ma este?

Kis ide­ig szót­la­nul lé­pe­ge­tünk. Az­tán így szó­lok:

– Tu­dod, azt hi­szem, Gal­ja nem Zu­rih­hal akar össze­ug­rasz­ta­ni. Ő nem áll le ve­re­ked­ni. És női ka­bá­to­kat se szál­lít. Ez va­la­ki más le­het. Zu­rih­hal Tyel­jas fog össze­hoz­ni.

El­mon­dom a be­szél­ge­té­sün­ket az­zal az alak­kal.

– …Igaz, úgy ér­zem, hogy va­la­mit nem mon­dott el. Vagy va­la­mi­ben ha­zu­dott – fe­je­zem be sza­va­i­mat. – Ez már ilyen. Ke­zes­ked­ni nem le­het érte. És hogy hová fog el­ve­zet­ni, azt még nem tud­ni.

– Ez ter­mé­sze­te­sen így van – he­lye­sel Lena. – An­nál fon­to­sabb szá­munk­ra a Gal­ja-vo­nal. Na­gyon fé­lek a mai ta­lál­kád mi­att. Ha va­la­mi tör­té­nik, mo­noklik­kal már nem úszod meg…

– Va­ló­szí­nű…

Az út hát­ra­lé­vő ré­szét a szál­lo­dá­ig az esti terv meg­be­szé­lé­sé­re for­dít­juk. Meg­pró­bá­lunk min­dent fi­gye­lem­be ven­ni.

A szál­lo­dá­ból te­le­fo­ná­lok Sztasz­nak.

 

Már al­ko­nyo­dik, ami­kor oda­érek a ház­hoz, ahol Ga­li­na Ko­cser­ga la­kik. Si­ke­rül fi­gyel­me­sen szem­ügy­re ven­nem az ala­csony léc­ke­rí­tést, a kis­ka­put, az ap­rócs­ka, bok­ros ud­vart, a két vas­tag tör­zsű, te­re­bé­lyes gesz­te­nye­fát és mö­göt­tük az igény­te­len, föld­szin­tes, üve­ge­zett ve­ran­dás há­zacs­kát, te­te­jén a kis­sé csá­lé­ra álló te­le­ví­zi­ós an­ten­ná­val.

Az utca, ame­lyen ál­lok, csön­des és ki­halt. A jár­dák itt olya­nok, akár az alag­utak. Ha­tal­mas, vén aká­cok ha­jol­nak fö­lé­bük. Az asz­falt re­pe­dé­se­i­ben fű nő. A fák közt alig lát­szó út­test macs­ka­kő­vel van ki­rak­va. Igen, itt akár­mennyit me­reszt­ge­ti is az em­ber a sze­mét, sem­mit és sen­kit sem vesz ész­re.

Meg­nyi­tom a kis­ka­put. Zár­va. Min­den kü­lö­nö­sebb ne­héz­ség nél­kül ki­akasz­tom a hosszú, könnyen járó kam­pót.

A ház­hoz la­pos kö­vek­kel ki­ra­kott ös­vény ve­zet.

Alig te­szek raj­ta né­hány lé­pést, ami­kor dró­ton sik­ló lánc csör­gé­sét és hör­gő ku­tya­uga­tást hal­lok.

Egy elég­gé nagy, lom­pos ku­tya buk­kan fel előt­tem. Fur­csa, hogy Gal­ja nem fi­gyel­mez­te­tett rá. A ku­tya va­dul ugat, de nem ro­han rám. Bé­ké­sen szó­lok hoz­zá:

– Jól van, öreg cim­bo­ra! Ne ha­ra­gudj. Ven­dég­ség­be jöt­tem, ér­ted?

De a ku­tya to­vább­ra is fe­nye­ge­tő­en ugat.

Ek­kor las­san, de ha­tá­ro­zot­tan elő­re lé­pek egyet. A ku­tya még va­dab­bul tom­bol, de meg­hát­rál. Még egyet lé­pek, majd még egyet. Így ju­tunk el a tor­ná­cig. Ek­kor le­ha­jo­lok, ki­nyúj­tom a ke­zem, és meg­si­mo­ga­tom az ál­lat vas­tag bun­dás nya­kát. Az uga­tást halk, elé­ge­dett szű­kö­lés vált­ja fel. A ku­tya el­is­mert.

Ma­gam sem tu­dom, mi­ért, de a ku­tyák ál­ta­lá­ban meg­ba­rát­koz­nak ve­lem, bár­me­lyik ku­tya. Biz­to­san meg­ér­zik, hogy nem fé­lek tő­lük, sze­re­tem őket. Nem volt olyan eset, még gye­rek­ko­rom­ban sem, hogy va­la­mi­lyen ku­tya meg­ha­ra­pott vol­na. Vi­szont akadt egész cso­mó más ese­tem. Ó, mennyit me­sél­het­tem vol­na a ku­tyák­kal kö­tött is­me­ret­sé­ge­im­ről.

Így te­hát most már nyu­god­tan föl­me­gyek a tor­nác­ra, és be­ko­po­gok. Az ajtó gyor­san ki­nyí­lik, mint­ha va­la­ki fi­gyelt vol­na az ab­lak­ból.

Az aj­tó­ban ott áll Gal­ja. Mé­lyen ki­vá­gott, ün­nep­lő ruha van raj­ta, csu­pasz kar­ján gyö­nyö­rű kar­kö­tő, a nya­kán gyön­gyök vil­lóz­nak. Meg­fog­ja a ke­zem.

– Ó, el­fe­lej­tet­te­lek fi­gyel­mez­tet­ni Csi­bész­re.

– Jó kis csi­bész – mor­gok. – Ez egy ban­di­ta.

– Ugyan, ne be­szélj. Az is­me­rő­sö­ket nem ha­rap­ja meg. – Gal­ja ne­vet. – Csak ugat. Így az­tán rög­tön tu­dom, hogy ven­dég jött.

Be­me­gyünk a min­den­fé­le bú­tor­ral te­le­zsú­folt szo­bá­ba, ame­lyek kö­zül egy kü­lön­bö­ző mé­re­tű kris­tá­lyok­kal és por­ce­lá­nok­kal ro­gyá­sig meg­ra­kott polc ra­gad­ja meg a fi­gyel­me­met. A mennye­zet­ről cif­ra bronz­csil­lár csüng, tej­fe­hér gyer­tya­égők­kel és jég­csap­sze­rű kris­tály­dí­szek­kel. Va­ló­sá­gos cso­da, nem is csil­lár, le­het vagy fél ton­na sú­lyú.

Gal­ja nyo­má­ban én is a dí­vány­hoz lé­pek.

– A mama ma éj­jel az is­me­rő­se­im­nél al­szik – köz­li ka­cé­ran. – Egye­dül le­szünk. Nincs el­le­ne ki­fo­gá­sod?

– El va­gyok ra­gad­tat­va.

A han­gom egé­szen meg­győ­ző­en cseng, és azt hi­szem, Gal­ja meg van ve­lem elé­ged­ve.

– Mind­járt meg­va­cso­rázunk – mond­ja élén­ken –, sen­ki mást nem vá­rok.

Szó­val ma se­ho­vá sem me­gyünk. Így hát a meg­ter­ve­zett ak­ció el­ha­lasz­tó­dik. Ma vi­szont fel­té­te­lez­he­tő­en az el­csá­bí­tás, a „le­bék­lyó­zás” es­té­je lesz, hogy az­u­tán, a sze­re­lem­től el­va­kul­tan akár­mi­lyen harc­ba be­le­ves­sem ma­gam érte. Biz­to­san meg is kap­nám a tíz na­po­mat, mint „ren­des” fiú. Mind­ez, is­te­nem­re mon­dom, egy­ál­ta­lán nem ere­de­ti.

Gal­ja föl­áll a dí­vány­ról, bi­zo­nyá­ra meg akar­ja te­rí­te­ni az asz­talt, de vissza­hú­zom a kar­já­nál fog­va. Mo­so­lyog­va vissza­ül.

– Mi­lyen szép ez a gyű­rű – mon­dom, ahogy el­né­ze­ge­tem a há­rom kis bri­li­ánst az arany­ágacs­ka szo­rí­tá­sá­ban.

– Aján­dék­ba kap­tam – só­hajt fel szo­mo­rú­an Gal­ja.

– At­tól az em­ber­től?

– Ter­mé­sze­te­sen…

Még csak el sem pi­rul.

– Tu­dod, ki ölte meg?

Kö­ze­lebb ha­jol, s szin­te sut­tog­va mond­ja:

– Meg­mu­ta­tom ne­ked, ki tet­te. – Vál­la hi­deg­le­lő­sen meg­rán­dul. – Itt van, Ogyesszá­ban. Most mi­at­tam jött…

– Mi­ért nem je­len­ted a rend­őr­sé­gen?

– Mit kép­zelsz? Fé­lek… Vagy nem ér­ted, mi­ről van szó?

– Hü­lye­ség.

– Igen, igen. Meg is öl­het. De hagy­juk. Majd meg­lá­tod.

– Hol fo­gom meg­lát­ni?

– Ké­sőbb. – Gal­ja fel­ug­rik a dí­vány­ról. – El­mon­dok róla min­dent. De ké­sőbb. Most pe­dig va­cso­rázzunk, vagy mit csi­ná­lunk?

– Vagy mit csi­ná­lunk? – ne­ve­tek rá.

Gal­ja tré­fá­san meg­fe­nye­get.

– Te na­gyon für­ge gye­rek vagy. De elő­ször csak va­cso­rázzunk. Az­u­tán majd be­szé­lünk a do­log­ról.

Ezek sze­rint ma nem vár rám sem­mi­lyen kel­le­met­len­ség. Ga­locs­ka sem olyan os­to­ba, hogy az első pil­la­nat­ban be­avas­son sö­tét ügye­i­be. Mára, úgy lát­szik, csak a lé­lek­ta­ni elő­ké­szí­té­se­met ter­vez­te be.

Gal­ja köz­ben für­gén meg­te­rí­ti az asz­talt. A fő­he­lyet raj­ta egy te­kin­té­lyes pa­lack vod­ka és egy üveg ko­nyak fog­lal­ja el. Könnyű ita­lok a terv­ben nin­cse­nek elő­irá­nyoz­va. Az elő­éte­lek közt meg­je­le­nik egy egész tál pom­pás sült szkumb­ria is. Az igaz­ga­tó­ság a költ­sé­ge­ket il­le­tő­en szem­lá­to­mást nem szűk­mar­kús­ko­dik.

Gal­ja lel­ke­sen kí­nál­gat, és egy­re-más­ra töl­tö­ge­ti a vod­kát. Nagy igye­ke­zet­tel, fok­ról fok­ra ré­sze­ge­dem le. Ugyan­ilyen igye­ke­zet­tel de­monst­rá­lom nö­vek­vő sze­rel­me­met. A túl­zot­tan he­ves val­lo­má­sok elől azon­ban Gal­já­nak, hála az ég­nek, ki kell tér­nie. El­vég­re még­is­csak a kö­zel­múlt­ban ve­szí­tet­te el a sze­re­tett fér­fit. Ez a kö­rül­mény, amely­re akar­va-aka­rat­lan, ál­lan­dó­an em­lé­kez­nie kell, arra kény­sze­rí­ti, hogy kis­sé tar­tóz­ko­dó le­gyen. Én pe­dig tisz­te­lem az ér­zé­se­it.

Meg­le­he­tő­sen so­ká­ig csak a meg­szo­kott könnyed, gond­ta­lan fe­cse­gés fo­lyik köz­tünk, amely­ben azért itt-ott Gal­ja jel­le­mé­nek iga­zi alap­vo­ná­sai is föl­lel­he­tők.

– …Ugyan, hagyd – mond­ja Gal­ja. – Ha min­den­kit saj­nálsz, nem ma­rad ma­gad­nak a saj­ná­lat­ból. És ha te nem saj­ná­lod ma­gad, ugyan ki fog saj­nál­ni? Ne fe­lejtsd el, hogy min­den szent­nek maga felé haj­lik a keze.

– De még­is… – pró­bá­lok el­len­sze­gül­ni, hogy el­nyújt­sam a vi­tát.

– Vagy nem! – sza­kít fél­be in­du­la­to­san Gal­ja. Ó, te még na­gyon zöld­fü­lű vagy ezek­ben a dol­gok­ban. Sen­ki­nek se higgy, sen­ki­nek se! Én már rég el­vesz­tet­tem a hi­te­met. Hogy tud­jad! Van­nak rossz és na­gyon rossz em­be­rek, no meg sem­mi­lye­nek; eze­ket nyá­la­s­ok­nak ne­ve­zem.

– És az, akit sze­ret­tél, mi­lyen volt?

– Ő? Hát sem­mi­lyen. Ez a baj. Gyen­ge volt. És nem hall­ga­tott rám. Erős­nek és bá­tor­nak kell len­ni. Sze­ret­ni is így kell. Te tudsz sze­ret­ni? Tűz­be tud­nál men­ni a sze­rel­me­dért? Tudsz így sze­ret­ni? Egy nő­nek sem­mi más nem kell a fér­fi­től, ezt je­gyezd meg, ked­ves.

Ó, igen! El tu­dom kép­zel­ni, mi­lyen könnyen és gyor­san el­csá­bí­tot­ta ezt a lányt Zu­rih a pén­zé­vel meg az aján­dé­ka­i­val, s tet­te még rosszab­bá, mint ami­lyen ad­dig volt. Sö­tét üzel­me­i­be is be­le­von­ta, ügyes spe­ku­láns­nőt fa­ra­gott be­lő­le. És most ez a kis nős­tény ra­ga­do­zó min­den bi­zonnyal a mes­te­rét is rá akar­ja szed­ni az arannyal, még­pe­dig ala­po­san. Egy füst alatt pe­dig egy cso­mó ka­bát­kát akar meg­ka­pa­rin­ta­ni… Eh­hez kel­lek én neki.

Lám csak, mi lett eb­ből a nő­ből. Ko­ráb­ban – biz­tos va­gyok ben­ne – csak os­to­ba, csi­nos lány volt, meg­ej­tő­en csá­bí­tó, os­to­ba lány, aki kö­rül csak úgy nyü­zsög­tek a min­den ren­dű és ran­gú hó­do­lók, és saj­ná­lat­ra mél­tó sor­sá­hoz ezek a „hó­do­lók” is mind hoz­zá­já­rul­tak va­la­mi­vel. Ha meg­kér­dez­ném ar­ról a régi, má­sik éle­té­ről?

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azon­ban Gal­ja hir­te­len is­mét ko­moly és ha­tá­ro­zott. Azt gon­dol­ja ta­lán, hogy ele­get it­tam már, és nincs erőm, hogy ra­vasz­kod­jam vele.

– Meg­ten­nél a ked­ve­mért va­la­mi óri­á­si dol­got? Igen vagy nem? – kér­di, és kö­nyö­rög­ve néz a sze­mem­be, – mint­ha a gon­do­la­ta­im­ban pró­bál­na ol­vas­ni.

– Meg – je­len­tem ki el­szán­tan. – Mi­ről van szó?

– Ar­ról az em­ber­ről… be­szé­lek. En­gem is… az­zal fe­nye­get, hogy meg­öl.

Hang­ja el­ful­lad, meg­re­meg. Úgy lát­szik, va­ló­ban fél „at­tól az em­ber­től”.

– Mi­ért? – kér­de­zem.

A kér­dést gyor­san, erő­sza­ko­san és va­la­hogy ügyet­le­nül te­szem föl. Lá­tom, hogy Gal­ja kis­sé za­var­ba esik, és ka­pás­ból vá­la­szol.

– Nem vi­szo­noz­tam a sze­rel­mét. Már rég­óta meg akar sze­rez­ni ma­gá­nak. Fél­té­keny­ség­ből ölt, tu­dom.

– Majd én meg­mu­ta­tom neki, mi az a vi­szon­zás mon­dom fe­nye­ge­tő­en.

– Mu­tasd meg. Föl­tét­le­nül mu­tasd meg – sut­tog­ja for­rón és kö­nyö­rög­ve Gal­ja, mi­köz­ben hoz­zám si­mul, mint­ha vé­del­met ke­res­ne. – Te olyan erős vagy.

Fuj! Szép kis je­le­net! Mint a rossz re­gé­nyek­ben. És még azt mond­ják, hogy az élet­ben ilyes­mi nem for­dul elő. Ne­vet­het­né­kem tá­mad, de fé­ke­zem ma­gam. Nincs mit ten­nem.

– Légy nyu­godt – tü­ze­lem ma­gam. – Hol ez az alak?

– Hol­nap – mond­ja Gal­ja. – De nem. Hol­nap ün­nep. Hol­nap­után el­me­gyünk egy hely­re, ott meg­mu­ta­tom ne­ked.

– Mi­fé­le hely­re? – kér­dem nyer­sen.

Ez most meg­en­ged­he­tő: még­is­csak it­tam, és iz­ga­tott is va­gyok.

– Van ná­lunk egy jó kis hely – mo­so­lyog Gal­ja. „Pa­ra­di­csom­kert”, így hív­ják. Nem hal­lot­tál róla?

Ámul­va né­zek rá. Gal­ja a maga mód­ján fo­gad­ja ámu­la­to­mat, és han­go­san ka­cag.

…Késő este in­du­lok haza.

Az ud­va­ron most már egé­szen más­ként ro­han a lá­bam­hoz Csi­bész, és hal­kan nyü­szít. Uj­ja­im­mal be­le­tú­rok sűrű bun­dá­já­ba, és ezt dünnyö­göm neki:

– No, ba­rá­tocs­kám, mi­cso­da gazd­asszonyt vá­lasz­tot­tál ma­gad­nak…

 

Más­nap vá­rat­la­nul erős hi­deg­re for­dul az idő. A le­ve­gő­ben itt-ott hó­pely­hek szál­lin­góz­nak. A li­lás­fe­ke­te fel­hők kö­zül csak rit­kán ku­kucs­kál ki a nap.

De a vö­rös dra­pé­ri­ák­kal és zász­lók­kal dí­szí­tett Ogyessza még­is örül az ün­nep­nek. A zson­gó lár­ma, zene és dal be­árad a szál­lo­da ab­la­ka­in.

Lé­ná­val pu­ló­vert, ze­két öl­tünk, és csa­tan­gol­ni in­du­lunk a vá­ros­ba.

Ki­érünk a Ten­ger­par­ti sé­tány­ra, ahon­nan az egész ki­kö­tőt és a zász­ló­dísz­be öl­tö­zött hó­fe­hér ha­jó­kat is jól le­het lát­ni, vé­gig­me­gyünk a hí­res Gye­ri­bá­szovsz­ka­ján, ahol lár­más, tar­ka em­ber­tö­meg höm­pö­lyög az út­tes­ten. A ka­bá­to­kon és ze­ké­ken vö­rös sza­la­gok vi­rí­ta­nak, a fe­jek fe­lett zász­lók lo­bog­nak, arc­ké­pek, transz­pa­ren­sek, lég­göm­bök le­beg­nek.

Ilyen zsi­bon­gó lár­mát, har­sány ka­ca­gást és ki­rob­ba­nó jó­ked­vet még egyik vá­ros­ban sem lát­tam. Va­ló­ban ez a cso­dá­la­tos és egye­dül­ál­ló Ogyessza és a hí­res Gye­ri­bá­szovsz­ka­ja!

Lé­nát ké­zen fo­gom, ne­hogy el­vesszen a tö­meg­ben, és néha rá­pil­lan­tok mo­soly­gó, ki­pi­rult ar­cá­ra. Most Lena is jól érzi ma­gát, és örü­lök, hogy leg­alább egy idő­re el­sza­kadt szo­mo­rú gon­do­la­ta­i­tól, sú­lyos gond­ja­i­tól.

Vá­rat­la­nul Goga buk­kan fel előt­tünk, fe­ke­te bőr­za­kó­ban, nya­ká­ban élénk szí­nű sál. Úgy ug­rik elő a tö­meg­ből, mint ör­dög a do­boz­ból. A ta­lál­ko­zás­ra gon­dol­va, egy pil­la­nat­ra el­bo­rul a ked­vem, hisz egé­szen más hul­lám­hossz­ra han­gol­tam ma­gam az előbb.

– Üd­vöz­le­tem! – har­sog­ja Goga kis vö­rös zász­la­ját len­get­ve.

Ön­kén­te­le­nül sze­ret­ném ki­tép­ni ke­zé­ből a zász­lócs­kát.

Goga oda­ug­rik hoz­zám, egé­szen kö­zel, és fe­jét föl­emel­ve, a fü­lem­be súg­ja:

– Gyer­tek utá­nam. Mu­ta­tok egy há­zat. Egy han­got se! A kér­dé­se­ket ké­sőbb. Egye­lő­re „csak is­me­rő­sök va­gyunk, mi­lyen fur­csa”. Ahogy a nép­dal mond­ja.

Majd gá­lán­san meg­ha­jol Lena előtt, még ke­zet is csó­kol.

Nincs mit ten­nünk, be­for­du­lunk egy csön­des ut­cá­ba, és meg­in­du­lunk Goga után, aki gond­ta­la­nul lép­ked előt­tünk. Úgy lát­szik, va­la­mi­lyen meg­gon­do­lás­ból nem akar­ja dob­ra ver­ni is­me­ret­sé­gün­ket.

Pró­bá­lom meg­je­gyez­ni az ut­cá­kat, ame­lye­ken ha­la­dunk.

Vég­re Goga be­for­dul egy régi, nagy épü­let ka­pu­ján; ab­la­kai csúcs­íve­sek, a be­já­rat mel­lett kő­orosz­lán.

A tá­gas és ho­má­lyos ka­pu­alj­ban Goga meg­vár ben­nün­ket. Ami­kor be­me­gyünk, ké­zen fog­va fél­re­von, és az ud­var mé­lyé­re mu­tat, ahol egy kis fa­ház áll.

– Ott, ab­ban a vis­kó­ban – sut­tog­ja Goga, és fé­lén­ken kör­be­s­an­dít – húz­ta meg ma­gát ide­ig­le­ne­sen az az alak. Fi­gyel­mez­tet­lek: ban­di­ta. Ez akar­ja ki­ké­szí­te­ni Gal­kát.

– Mi­ért?

– A kap­zsi­ság öli meg az em­bert – só­hajt föl Goga.

– Azt mond­ják, el­du­gott va­la­mit, és nem adja vissza. Meg­sze­gi a tör­vényt az os­to­ba.

– Azt mond­tad, arany­sza­ga van a do­log­nak.

Goga bó­lint.

– Pon­to­san. – Az­tán ész­be kap­va si­et­ve hoz­zá­te­szi:

– Egy muk­kot se. Én el­tű­nök. Majd gyer­tek utá­nam. Vi­lá­gos? De ne azon­nal.

Vissza­me­gyünk Lé­ná­hoz. Goga csá­bí­tó mo­sollyal bú­csú­zik tőle.

– Meg­en­ge­di, hogy este le­fény­ké­pez­zem? – kér­di gá­lán­san.

Ti­tok­ban bic­cen­tek Lé­ná­nak.

– Jöj­jön csak – egye­zik bele vi­dá­man Lena.

Goga meg­le­he­tő­sen si­et­ve és szem­lá­to­mást meg­könnyeb­bül­ten el­tű­nik. Va­ló­ban so­kat koc­káz­ta­tott az­zal, hogy ide­ho­zott ben­nün­ket?

Lé­ná­val, egy­mást át­ka­rol­va, mint a sze­rel­me­sek, akik vég­re egy el­du­gott kis sar­kot ta­lál­tak, egy kis ide­ig még ott ál­lunk a ka­pu­alj­ban. Lena feje mel­lől gon­do­san vé­gig­ta­nul­má­nyo­zom az ud­vart és mé­lyén a ma­gá­nyos kis fa­há­zat.

– Ki le­het az az alak?… – dünnyö­göm el­gon­dol­koz­va. – Hon­nan ér­ke­zett, és ki hív­ta ide…

– Zu­rih hív­ta – fe­le­li meg­győ­ző­dés­sel Lena, ar­cát mel­lem­re hajt­va. – Most az­tán meg­ér­ke­zett… Le­het, hogy épp ez az az alak, Pu­nyezs­ból, mit gon­dolsz?

– Le­het­sé­ges. Na­gyon va­ló­szí­nű. Hej, ha csak egy pil­lan­tást vet­het­nék rá!

– Ne iz­gulj! Majd má­sok szem­ügy­re ve­szik.

– Mi len­ne, ha be­men­nénk az ud­var­ba? – ja­vas­lom. – Hi­szen ez nem is­mer ben­nün­ket. Leg­alább kö­ze­lebb­ről szem­ügy­re ve­het­nénk ezt a vis­kót.

– Nem kell – uta­sít­ja el Lena ha­tá­ro­zot­tan a ja­vas­la­to­mat. – Jobb, ha nem me­gyünk. Ki tud­ja, mi tör­tén­het?

Sze­ren­csé­re rá hall­ga­tok.

Vissza­té­rünk a szál­lo­dá­ba, de min­den es­he­tő­ség­re szá­mít­va, meg­jegy­zem a ház­szá­mot és az oda­ve­ze­tő utat.

A cí­met azon­nal köz­löm Sztasszal is.

– Min­den rend­ben lesz mond­ja a te­le­fon­ba. Este várd Ljo­vát, úgy ahogy meg­be­szél­tük. Meg­ér­tet­tél?

Es­te­fe­lé be­ál­lít hoz­zánk Ljo­va. Meg­le­he­tő­sen ha­nyag öl­tö­zet­ben. Pisz­kos, fol­tos zakó, ócs­ka, gyű­rött sap­ka, össze­csa­vart szür­ke sál­ja alól ki­lát­szik ki­gom­bolt in­gé­nek ké­tes tisz­ta­sá­gú nya­ka. Ar­cán több na­pos, fe­ke­te bo­ros­ta. Egy­szó­val Ljo­va elég vissza­ta­szí­tó­an fest.

– Ne­ked is ha­son­ló öl­tö­zé­ket kel­le­ne sze­rez­ned – mond­ja za­vart mo­sollyal.

Lé­ná­val mun­ká­hoz lá­tunk. Erre a vál­to­zat­ra már Moszk­vá­ban gon­dol­tunk.

Meg­hagy­ták, hogy kö­zöl­jem a kö­vet­ke­ző­ket – mond­ja köz­ben Ljo­va. – Azon a cí­men va­ló­ban la­kik egy jö­ve­vény. Egye­lő­re csak azt si­ke­rült ki­de­rí­te­ni, hogy Moszk­vá­ból ér­ke­zett.

Ne­sze ne­ked! Mi­lyen jó, hogy nem men­tünk be az ud­var­ba!

Már sö­tét­ség eresz­ke­dik a vá­ros­ra, ami­kor vég­re in­du­lunk.

Ljo­va kri­ti­kus ala­pos­ság­gal még egy­szer vé­gig­néz raj­tam.

– Már csak a ma­gas­sá­god­ból kéne le­ven­ni, és min­den tö­ké­le­te­sen rend­ben len­ne – mond­ja ne­vet­ve. – Hogy ne szúrj sze­met az em­be­rek­nek. Ez mun­kánk első szá­mú pa­ran­csa.

– Ez ne­héz lesz – fe­le­lem. – De ha pa­ran­cso­lod…

– Hagyd el – le­gyint Ljo­va. – Nyo­mo­ré­kok­ra szin­tén nincs szük­sé­gem.

– Gye­re­kek, az­tán óva­to­sak le­gye­tek – mond­ja Lena, és rám néz: – Ne­kem már csak az hi­ány­zik, hogy ve­led is tör­tén­jen va­la­mi.

– Azt hi­szem, baj van az ide­ge­id­del, hú­gocs­kám. – Meg­si­mo­ga­tom a ha­ját, mint egy kis­gye­rek­nek. – Ne ag­gódj. Nem lesz itt baj.

Ljo­va pe­dig, a mi szé­gyen­lős, ke­vés sza­vú Ljo­vánk ek­kor egész be­szé­det, még­hoz­zá igen for­más be­szé­det vág ki.

– Majd­nem el­fe­lej­tet­tem – mond­ja. – Ma te­le­fo­nál­tunk Moszk­vá­ba, a mun­ka­he­lye­tek­re. Cvet­kov őr­nagy kö­szönt ben­ne­te­ket az ün­nep al­kal­má­ból, és meg­hagy­ta, hogy dol­goz­za­tok nyu­god­tan. Ba­rá­to­tok, Ot­ka­len­ko szá­za­dos jól érzi ma­gát. Ő is üd­vöz­le­tét kül­di. Két nap múl­va ha­za­szál­lít­ják Moszk­vá­ba a szü­le­i­hez. Ez van. Hogy ér­tet­té­tek?

Össze­né­zünk Lé­ná­val: aj­kán hal­vány, el­kín­zott mo­soly je­le­nik meg.

– Úgy ér­tet­tük, aho­gyan kell – fe­le­lem, és én is el­mo­so­lyo­dok.

– No, men­je­tek fiúk, men­je­tek – mond­ja Lena.

Ér­zem, hogy sze­ret­ne egye­dül ma­rad­ni, leg­alább egy kis idő­re, hi­szen ha­ma­ro­san itt lesz Goga.

Ki­lé­pünk ele­gáns szál­lo­dai szo­bánk­ból, si­et­ve le­sza­la­dunk a sző­nyeg­gel bo­rí­tott lép­csőn, és el­ha­la­dunk az ámu­ló, arany­suj­tá­sos por­tás meg egy lár­más kül­föl­di tu­ris­ta­cso­port mel­lett.

A be­já­rat­nál gép­ko­csi vár ránk.

Ami­kor el­hagy­juk a szál­lo­dát, Ljo­va így szól:

– El­mon­dom, hova me­gyünk. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­gat, mint­ha erőt gyűj­te­ne a hosszú mon­da­ni­va­ló­hoz. – Tu­laj­don­kép­pen egy elég igény­te­len sö­rö­ző. De! – Ljo­va fi­gyel­mez­te­tő­en eme­li fel mu­ta­tó­uj­ját. – A ve­ze­tő­je tö­ké­le­te­sen meg­bíz­ha­tó em­ber. Elő­ször! Igen jó az épü­let be­osz­tá­sa: vész­ki­já­ra­tok, szárny­épü­le­tek. Ez má­sod­szor! Har­mad­szor pe­dig – és ez a leg­fon­to­sabb! Egye­sek itt hi­tel­be ihat­nak. Meg ehet­nek is. A ze­né­szek ki­tű­nő­ek. A re­per­to­ár­juk ki­me­rít­he­tet­len. „Ki­rály­nék” is meg­for­dul­nak itt. Szó­val min­den fon­tos és ér­de­kes ta­lál­ko­zás itt zaj­lik le. Egész Ogyesszá­ban rek­lá­mozzuk. Ter­mé­sze­te­sen a „mi pub­li­ku­munk” kö­re­i­ben. Az ide­ér­ke­zők kö­zül sen­ki nem ke­rü­li el ezt a he­lyet. Ve­szé­lye­sebb ala­kok is fel­buk­kan­nak itt. És utol­já­ra még ki­rúg­nak a hám­ból. Ma­gunk közt így is ne­vezzük ezt a he­lyet: „Vége, és punk­tum!” De a hely­szí­nen egyet sem fo­gunk el. Szó sincs róla! Ott min­den tisz­ta és ve­szély­te­len. Jó­val tá­vo­labb és egé­szen má­sutt kap­juk el őket, ami­kor már el is fe­lej­tet­ték, hogy ott töl­töt­ték az es­tét. Hi­szen van­nak más he­lyek is, ahol ná­lunk „be­je­lent­kez­het­nek”. – Ljo­va, hang­já­ban in­kább düh ér­ző­dik, mint ra­vasz­ság. – Egyet azon­ban ne fe­lejts el. Ezek ott egy­más közt vi­tat­koz­nak, és le is szá­mol­nak egy­más­sal.

– Gal­ja hol­nap ide akar el­jön­ni ve­lem. Meg akar mu­tat­ni va­la­kit.

– Ez az, ez az. Hol is mu­tat­hat­ná meg, ha nem ott? De elő­ször mi né­zünk meg min­dent, hogy is­mer­kedj ki­csit a kör­nye­zet­tel. Kü­lön fo­gunk ülni. Nem is­mer­jük egy­mást.

Az autó eköz­ben egy­re csak ka­nya­rog a fé­nye­sen ki­vi­lá­gí­tott, za­jos ut­cá­kon. De mi­nél tá­vo­labb ke­rü­lünk a vá­ros köz­pont­já­tól, az ut­cák an­nál nép­te­le­neb­bek, sö­té­teb­bek lesz­nek.

Vég­re az autó meg­áll.

– In­nen már gya­log me­gyünk – ma­gya­ráz­za Ljo­va. Mi­nek kelt­sünk fel­tű­nést, nem va­gyunk jam­pe­cek.

Ki­száll a ko­csi­ból, én a nyo­má­ban.

El­ha­la­dunk két-há­rom csön­des, sö­tét, ab­la­ka­i­val, mint­egy álom­ba me­rült ház­tömb mel­lett – la­kó­ik bi­zo­nyá­ra va­la­mennyi­en ott van­nak az ün­nep­lő ut­cá­kon. – be­for­du­lunk a sar­kon, és vá­rat­la­nul egy egé­szen né­pes tér­re érünk.

A tér túl­ol­da­lán egy ház alag­so­rá­nak szé­les, el­füg­gö­nyö­zött, be­lül­ről meg­vi­lá­gí­tott ab­la­ka­it pil­lan­tom meg, fö­löt­tük vö­rö­ses zöld ne­on­föl­irat; hal­lom a ki­szü­rem­lő mu­zsi­kát, és már tu­dom, hogy ez az a bi­zo­nyos hely, a „vége, punk­tum!”

Át­vá­gunk a té­ren.

A jár­dá­ról kes­keny kő­lép­cső ve­zet le­fe­lé a sör­bár aj­ta­já­hoz.

Ljo­va azon­ban a szom­széd ka­pu­alj­ban tű­nik el, át­megy a sö­tét ud­va­ron, és be­nyit egy szin­te ész­re­ve­he­tet­len kis aj­tón. Úgy kö­ve­tem, akár az ár­nyék.

– In­nen a tér­re és a má­sik ut­cá­ra is ki le­het jut­ni – mond­ja. – Át­já­ró ház. Menj ki a tér­re, és mint min­den­ki más, menj be a bár­ba. Én már ott le­szek. Sze­vasz.

Ljo­va el­tű­nik.

Kis ide­ig a sö­tét­ben áll­do­gá­lok, hogy hoz­zá­szok­jon a sze­mem. Az ud­vart min­den­eset­re föl kell de­rí­te­ni. Csak ak­kor óva­ko­dok ki a tér­re, mi­után az ud­vart már ala­po­san át­ta­nul­má­nyoz­tam.

Ér­zem, hogy most ve­szi kez­de­tét a leg­fon­to­sabb, ami­ért Lé­ná­val ide­re­pül­tünk. Már rá­buk­kan­tunk Zu­rih nyo­má­ra, más-más irány­ból ezen a nyo­mon ha­la­dunk és va­la­me­lyik cin­ko­sá­nak a nyo­mán, akit va­ló­szí­nű­leg nem is­me­rünk; ez a cin­kos kü­lö­nö­sen meg­bíz­ha­tó és ve­szé­lyes, ha azt a fel­ada­tot kap­ta, hogy szá­mol­jon le Gal­já­val. Le­het, hogy ez a bi­zo­nyos sze­mély Moszk­vá­ból ér­ke­zett, de az sincs ki­zár­va, hogy ez maga Go­ro­hov, „Pe­t­ya bá­csi”, Kl­jacs­ko gyil­ko­sa, aki Igort is meg­se­be­sí­tet­te. Ó, ha el­kap­hat­nám!… Ér­zem, hogy ide­ge­im pat­ta­ná­sig fe­szül­nek, a tor­kom ki­szá­rad.

Las­san lép­ke­dek le­fe­lé a csor­ba lép­cső­kön, és be­nyi­tok a bár üve­ge­zett aj­ta­ján.

A ru­ha­tár­ban arany­suj­tá­sos egyen­ka­bá­tot vi­se­lő, bor­zas, so­vány if­jonc ve­szi el a ka­bá­tom. Für­kész sze­me fi­gyel­me­sen vé­gig­ta­po­gat. Ért­he­tő: elő­ször va­gyok itt.

Be­me­gyek a te­rem­be. Meg­le­he­tő­sen tá­gas, ala­csony, már meg­sö­té­te­dett mennye­zet­tel, rend­szer­te­le­nül szét­ra­kott vé­kony fém­lá­bú, pi­ros és szür­ke mű­anyag asz­tal­kák­kal. Ren­ge­te­gen van­nak, alig lát­ni sza­bad he­lyet. Zaj, hő­ség, do­hány­füst. A te­rem mé­lyén, a kis do­bo­gón he­lyez­ke­dik el a kis ze­ne­kar, amely szen­ve­dé­lyes hév­vel va­la­mi­lyen pat­to­gó rit­mu­sú, egy­szer­s­mind szo­mor­kás szá­mot ját­szik.

Vég­re ész­re­ve­szek egy sza­bad he­lyet az ab­lak­nál, és oda­evic­ké­lek az asz­ta­lok kö­zött. Át­lé­pek va­la­ki­nek a lá­bán, va­la­ki ol­dal­ba lök, és ré­sze­gen rö­hög. Meg­bot­lok, és ön­kén­te­le­nül be­le­ka­pasz­ko­dom va­la­ki­nek a vál­lá­ba. Itt nem szo­kás bo­csá­na­tot kér­ni.

Vé­gül el­ter­pesz­ke­dem a szé­ken, mint­ha ott­hon vol­nék. Itt az­u­tán nincs ki előtt fe­szé­lyez­nem ma­gam.

Az asz­ta­lom­nál még va­la­mi­lyen pá­rocs­ka ül. A fiú azon mes­ter­ke­dik, hogy a lányt meg­csó­kol­ja, át­öle­li a nya­kát, ma­gá­hoz húz­za, a lány rám néz, he­ve­sen el­len­áll, és han­go­san ne­vet. A le­ány­zó hi­he­tet­le­nül ki van má­zol­va és igen­csak ré­szeg. Úgy lát­szik, a fiú is ele­get nya­kal­ha­tott, és már nem ura cse­le­ke­de­te­i­nek. A kis­asz­ta­lon a vod­kás­üveg az ital némi ma­rad­vá­nyá­val, meg üres sö­rös­kor­sók, az al­ju­kon össze­gyűlt hab. Mind­két sö­rös­kor­só össze van rú­zsoz­va. Mel­let­tük egy össze­gyűrt cso­mag ol­csó ci­ga­ret­ta.

Fi­a­tal pin­cér­nő lép hoz­zám, gyű­rött fe­hér kö­tény­ben, tu­pí­ro­zott ha­ján ka­cér fe­hér bó­bi­ta ül. Erő­sen ki­fes­tett sze­me für­gén vil­lan kö­rül. Gyors, ta­pa­dós pil­lan­tást vet rám. Igen, itt jól meg­né­zik az új ven­dé­get, és ter­mé­sze­te­sen meg is jegy­zik ma­guk­nak.

Ha­nya­gul két kor­só sört és saj­tos szend­vi­cset ren­de­lek. Hosszú lá­bam se­ho­gyan sem fér el a kis asz­tal alatt, és ki­nyú­lik az asz­ta­lok köz­ti át­já­ró­ba. Egész test­tar­tá­som ál­mos nyu­gal­mat áraszt. Pe­dig be­lül min­den ideg­szá­lam meg­fe­szül, s mint­ha egyet­len ideg­cso­mó­ba len­nék össze­fog­va. A le­he­tő leg­fi­gyel­me­seb­ben ta­nul­má­nyo­zom kör­nye­ze­te­met, s is­mer­ke­dem a kö­rül­mé­nyek­kel. Ér­de­kes ala­kok vesz­nek kö­rül: fi­a­ta­lok és idő­seb­bek, sza­kál­la­sok és egé­szen csu­pasz ké­pű­ek, lá­nyok és fiúk, ré­sze­gek és jó­za­nok, vi­dá­mak és gond­ter­hel­tek, han­gos­ko­dók és csön­de­sek. Be­szél­get­nek, vi­táz­nak és ve­sze­ked­nek, ölel­kez­nek, ne­vet­gél­nek és vi­son­ga­nak. A zaj, a lár­ma időn­ként a ze­ne­kart is túl­har­sog­ja.

Jó messze, az egyik asz­tal­nál meg­pil­lan­tom Ljo­vát, ép­pen össze­koc­cint­ja a sö­rös­kor­só­ját va­la­ki­vel.

A te­rem­be egy­re újabb ven­dé­gek lép­nek be, és za­jo­san csat­la­koz­nak az asz­ta­lok­nál ülő tár­sa­sá­gok­hoz.

Az egyik be­lé­pő hir­te­len is­me­rős­nek tű­nik. So­vány, kö­zép­ter­me­tű alak, az arca sá­padt, hosszú­kás, szem­üve­ges, kis ba­ju­sza van, és a feje ko­pasz, to­jás ala­kú. De hogy hol lát­tam mát, se­hogy se si­ke­rül fel­idéz­nem. Fur­csa. Pe­dig e té­ren nem pa­nasz­kod­ha­tom az em­lé­ke­ze­tem­re.

Nem vet­tem ész­re, hogy ke­rült ez az em­ber a te­rem­be. Csak azt lá­tom, hogy fi­gyel­me­sen néz jobb­ra-bal­ra, majd egy pil­la­nat­ra hir­te­len el­tű­nik a ru­ha­tár füg­gö­nye mö­gött, mint­ha hir­te­len és vá­rat­la­nul be­rán­tot­ták vol­na oda. Majd is­mét fel­buk­kan, s az asz­ta­lok kö­zött át­fu­ra­kod­va he­lyet fog­lal a kö­ze­lem­ben.

Ez az em­ber sze­ré­nyen ül­dö­gél, a sö­rét kor­tyol­gat­ja, és az egyik asz­tal­tár­sá­val be­szél­get. Időn­ként azon­ban el­ka­pom za­va­ros és kö­zöm­bös, ta­lán túl­zot­tan is kö­zöm­bös pil­lan­tá­sát. Mi­ért is­me­rős ne­kem ez az em­ber?

Úgy lát­szik, va­la­mi ér­de­ke­set me­sél. Még há­rom vagy négy fi­a­tal­em­ber te­lep­szik az asz­ta­lá­hoz, köz­tük Ljo­va is. Ne­vet­gél­nek, de oly­kor egy-egy in­du­la­tos ki­ál­tás is fel­csat­tan.

Az­tán a kom­pá­nia las­sacs­kán szét­szé­led. El­megy az az em­ber is, lus­tán, rá­érő­sen.

Kü­lö­nö­seb­ben ér­de­kes ezen az es­tén már nem tör­té­nik. Las­san ki­iszom a har­ma­dik kor­só sö­rö­met is. A pá­rocs­ka mel­let­tem to­vább hu­za­ko­dik egy­más­sal.

Ek­kor Ljo­va jelt ad a tá­vo­zás­ra. Oda­hí­vom a pin­cér­lányt és fi­ze­tek. Az asz­ta­lom­nál ülő szép lány kí­ván­csi, pi­masz pil­lan­tás­sal bá­mul utá­nam.

A ru­ha­tár­ban Ljo­va sut­tog­va tár­gyal va­la­mit a por­tás­fi­ú­val, és ami­kor az át­ad­ja neki a ka­bát­ját, szem­reb­be­nés nél­kül a mar­ká­ba szór egy cso­mó ap­ró­pénzt.

El­ső­nek lé­pek ki a tér­re.

Ljo­va ak­kor ér utol, ami­kor már át­vá­gok a té­ren, és bent já­rok ab­ban a sö­tét mel­lék­ut­cá­ban, ahon­nan ki­jöt­tünk jó há­rom órá­val ez­előtt.

– Nos, mit szólsz hoz­zá? Az él­ve­ze­tek ten­ge­re, mi?

– An­nak lát­szik.

– Ha­ma­ro­san ki­füs­töl­jük ezt az egész fer­tőt, meg­lá­tod mond­ja dü­hö­sen és meg­győ­ző­dés­sel. Aki nem akar jó útra tér­ni, azt rá­kény­sze­rít­jük. Aki pe­dig… azt el­küld­jük gyógy­ke­ze­lés­re. Hogy az em­be­rek sza­ba­dab­ban lé­le­gez­hes­se­nek.

– Nem lesz az egy­ha­mar.

– Ohó! Je­gyezd meg, Ogyessza tü­rel­mes, de ha egy­szer meg­ha­rag­szik… Ez a vá­ros már ezek­nél ádá­zabb ban­di­ták­kal is vég­zett. Ezt én mon­dom ne­ked.

Ljo­va iz­ga­tott, és egy idő­re szo­kat­la­nul be­szé­des­sé vá­lik.

– Mel­les­leg a fü­lem­be súg­tak itt va­la­mit – mond­ja. – Fi­gyelj csak jól. Ket­ten ér­kez­tek. Az egyik be akart jön­ni a te­rem­be, de nyom­ban vissza­hú­zó­dott, és azt mond­ta a tár­sá­nak: „Ott ül egy régi ha­ver. Rög­tön ki­szúr­tam a mocs­kot, bár masz­kí­roz­za ma­gát. Eredj és nyisd ki a csi­pá­dat! Ezt ki kell csi­nál­ni. Ne­kem ide ti­los a be­me­net.” Az a má­sik be­ment, és úgy lát­tam, jól meg­né­zett.

– Az a szem­üve­ges, ba­ju­szos, to­jás­fe­jű?

– Pon­to­san.

– Is­me­rős az az alak va­la­hon­nan.

– Hát ez az…

– A má­sik mi­lyen volt?

– A má­si­kat nem tud­tam meg­fi­gyel­ni. Ka­bá­tot, sap­kát vi­selt, nagy­da­rab fic­kó volt.

– No, majd meg­lát­juk…

Lám, is­mét két ár­nyék buk­kant fel előt­tünk. Kik ezek?

– A hol­nap­ra ter­ve­zett it­te­ni lá­to­ga­tá­so­dat Gal­já­val elő kell ké­szí­te­ni – mond­ja nyug­ta­la­nul Ljo­va. – Ezt a fic­kót mi rög­tön ho­rog­ra akaszt­juk, ahogy meg­je­le­nik. És ha le­het, a má­si­kat is. Te vi­szont jól je­gyezd meg, hogy ez itt nem kul­túr­park, a ven­dé­gek pe­dig nem út­tö­rő­gyer­kő­cök. Itt könnyen rá­fáz­hat az em­ber, vi­lá­gos?

Be­for­du­lunk a sar­kon. Az autó már vár ben­nün­ket, és ami­kor be­ülünk, a mo­tor azon­nal felzúg, s a ko­csi elő­re­len­dül.

Igen, a mi mun­kánk­nál bár­mely pil­la­nat­ban rá­fáz­hat az em­ber.