MÁSODIK FEJEZET
Mindenki, akire szükségünk van, eltűnt

Szvet­ka édes­any­ja, Anna Mi­haj­lov­na nyit aj­tót. Ket­tes­ben él­nek, az édes­apa ré­gen meg­halt, ami­kor Szvet­ka még egé­szen ki­csi volt. Ké­sőbb ugyan volt egy mos­to­ha­apa is, de nem so­ká­ig. Ál­ta­lá­ban nem ala­kult va­la­mi sze­ren­csé­sen Anna Mi­haj­lov­na ma­gán­éle­te, ami nagy igaz­ság­ta­lan­ság, mi­vel re­mek asszony. Szvet­ka édes­any­ja szer­kesz­tő egy nagy ki­adó­nál. Rend­kí­vül ta­pasz­talt, nagy tu­dá­sú szer­kesz­tő. Sok is­mert író kéri, hogy ő szer­kessze a köny­ve­i­ket. De ami a leg­fon­to­sabb, min­den­ki sze­re­ti, egy­sze­rű­en nem le­het nem sze­ret­ni, annyi ben­ne a jó­ság és élet­öröm, bár ko­ránt­sem egész­sé­ges. Apa nem egy­szer ja­va­sol­ta, hogy fe­küd­jön be hoz­zá a kli­ni­ká­ra, de Anna Mi­haj­lov­na ilyen­kor csak ne­vet­ve le­gyint. Még so­sem hal­lot­tam, hogy va­la­mi­re pa­nasz­ko­dott vol­na, és or­vos­hoz ment vol­na.

– No, Vi­ta­lij is itt van! – ki­ált fel Anna Mi­haj­lov­na, ahogy aj­tót nyit. – Eredj, gyor­san mosd meg a ke­zed, va­cso­rá­val vá­runk.

Mint­ha anyá­mat hal­la­nám. Mel­lé­ke­sen szól­va, a két mama rend­kí­vül gyor­san össze­ba­rát­ko­zott, és sze­rin­tem több min­dent át­vet­tek egy­más­tól.

Szvet­ka ter­mé­sze­te­sen te­le­fo­non cse­veg. Ami­kor meg­hall­ja, hogy meg­ér­kez­tem, be­le­ki­a­bál a kagy­ló­ba:

– Zo­jeny­ka, csó­kol­lak! Meg­jött Vi­tyik! Hol­nap majd még fel­hív­lak.

Hát per­sze, egy­sze­ri te­le­fon­nal hogy is le­het­ne min­dent meg­be­szél­ni.

Szvet­ka le­csap­ja a kagy­lót, és ki­sza­lad hoz­zám.

Anna Mi­haj­lov­na ta­pin­ta­to­san ki­megy a kony­há­ba, és on­nan ki­a­bál­ja:

Szveta, en­gedd el Vi­ta­lijt, éhes! Elég lesz, elég lesz már, lesz még al­kal­ma­tok csó­ko­lóz­ni! Mint­ha egy év­szá­za­da nem ta­lál­koz­ta­tok vol­na!

Va­cso­ra köz­ben Szvet­ka ti­tok­za­to­san és ag­gód­va néz rám, majd hir­te­len ki­je­len­ti:

– Tu­dod, hogy Alla ott akar­ja hagy­ni Igort?

Föl­ne­ve­tek.

– Már leg­alább szá­zad­szor akar­ja. Még hogy Igor el­en­ged­né, no hi­szen!

Nem, nem – ráz­za a fe­jét Szvet­ka. – Most va­ló­ban na­gyon ko­moly a do­log. – És kis szü­net után so­kat­mon­dó­an te­szi hoz­zá: – Teg­nap Igo­ron ide­gen köl­ni szag ér­ző­dött, eh­hez mit szólsz? És gya­nús pi­ros fol­tok vol­tak a szá­ja kö­rül.

– Mi-cso-da? – ámul­tam. – Mi­fé­le köl­ni?

– Os­to­ba­ság! – mond­ja el­lent­mon­dást nem tű­rő­en Anna Mi­haj­lov­na. – Alla min­dig kép­ze­leg.

– Úgy bi­zony – csat­la­ko­zom én is. – Sőt még hol­mi pi­ros fol­to­kat is ki­ta­lált.

Ne­vet­het­né­kem van.

Szvet­ka gé­pi­e­sen veti hát­ra a hom­lo­ká­ból az egyik mak­ran­cos haj­tin­cset, és he­ve­sen til­ta­ko­zik:

– Hogy­hogy ezt nem ér­ted, mama? Nyil­ván­va­ló­an csó­ko­ló­dzott va­la­ki­vel. No de majd el­lá­tom a ba­ját!

– Eszed­be ne jus­son – fi­gyel­mez­te­tem fe­nye­ge­tő­en.

– Mert még majd ve­led is csó­ko­lóz­ni fog. Igor min­den­ki­vel csó­ko­ló­zik. Aki­nek ilyen di­lis fe­le­sé­ge van, még a lám­pa­osz­lo­pot is meg­csó­kol­ja, nem­csak a nő­ket.

– Hal­lod, mit mond, mama?

– Aha! Iga­za van – le­gyint Anna Mi­haj­lov­na. Vi­gyázz, te ne le­gyél olyan sza­már. Kü­lön­ben Vi­ta­lij­jal együtt meg­szö­künk tő­led.

Köz­ben be­fe­jezzük a va­cso­rát, ci­ga­ret­tát ve­szek elő, ké­nyel­me­sen rá­gyúj­tok, és azt ja­vas­lom:

– Lás­sunk mun­ká­hoz.

Ez azt je­len­ti, hogy most már ki tud­ja, há­nyad­szor meg­be­szél­jük, kit hív­junk meg az es­kü­vőnk­re, hol ren­dezzük meg, mit ad­junk a ven­dé­gek­nek; tu­cat­nyi ha­son­ló prob­lé­ma vár még meg­ol­dás­ra.

– Nem, nem! – ki­ált­ja ne­vet­ve Szvet­ka. – A má­sik mama nél­kül én sem­mit sem be­szé­lek meg. Ti könnyel­mű­ek vagy­tok és kon­tá­rok!

Anna Mi­haj­lov­na meg­sér­tő­dik. Ál­ta­lá­ban könnyen megy ez nála, de egy perc múl­va már épp­oly könnyen el is fe­lej­ti.

Késő es­tig el­ül­dö­gé­lek ná­luk. Sem­mi ked­vem el­men­ni. És Szvet­ka is azt akar­ja, hogy mi­nél to­vább ma­rad­jak, annyi bi­zo­nyos.

Reg­gel a le­he­tő leg­ki­tű­nőbb han­gu­lat­ban je­le­nek meg a mun­ka­he­lye­men, bár min­den igye­ke­ze­tem­mel azon va­gyok, hogy ezt lep­lez­zem.

Igor már ott ül az író­asz­ta­lá­nál, s egy pa­pírt ta­nul­má­nyoz el­mé­lyül­ten. Ko­mor­nak lát­szik. Alig fo­gad­ja a kö­szö­né­se­met, mint­ha kel­le­met­len­sé­ge­it ne­kem is kö­szön­het­né.

A szo­bá­ba be­lép Val­ja Gye­nyi­szov. Mint min­dig, most is szenv­te­le­nül és ud­va­ri­a­san kö­szön, majd fe­lém nyújt­ja a már is­me­rős táb­lá­za­tot. Lá­tom, hogy a teg­nap még üres ro­vat most majd­nem tel­je­sen ki van tölt­ve. Nem tu­dom ala­po­sab­ban meg­néz­ni, mert az író­asz­ta­lo­mon meg­szó­lal a te­le­fon.

Lo­szev elv­tár­sat kér­ném – hal­lat­szik egy is­me­ret­len női hang.

Tes­sék, hall­ga­tom.

Itt Je­ka­tye­ri­na Oszi­pov­na be­szél, az eme­let­ügye­le­tes a szál­lo­dá­ból… – mond­ja. – Ön teg­nap kint járt ná­lunk… a szál­lo­dá­ban…

Igen, igen! Én va­gyok, Je­ka­tye­ri­na Oszi­pov­na. Jó na­pot kí­vá­nok!

– Egy le­vél ér­ke­zett… Szó­val, an­nak az em­ber­nek… aki el­uta­zott… Tu­laj­don­kép­pen to­vább kéne kül­de­nünk… de én még­is úgy gon­dol­tam, hogy előbb ér­te­sí­tem önt… hi­szen ér­dek­lő­dött… – mond­ja aka­doz­va.

He­lyes fe­le­lem. – Meg­kap­juk az ügyész en­ge­dé­lyét, és el­hozzuk azt a le­ve­let. Ké­rem, ne­hogy to­váb­bít­sa.

Je­len­tő­ség­tel­je­sen Val­já­ra né­zek.

A mun­ka­nap el­kez­dő­dik, a meg­szo­kott, ren­des mun­ka­nap­ja­ink egyi­ke.

Val­ja el­megy az ügyész­hez en­ge­dé­lyért, az­tán a le­vé­lért. Ezen kí­vül el­vi­szi kül­de­mé­nyün­ket a tu­do­má­nyos-tech­ni­kai osz­tály­ra. Ott majd el­ol­vas­sák a föl­jegy­zés le­nyo­ma­tát, a tel­jes szö­ve­get. Én pe­dig te­le­fo­ná­lok a nyo­mo­zónk­nak, Sza­sa Gra­csev­nek, aki Mu­sansz­kij ügyé­vel fog­lal­ko­zik.

Egy vagy ta­lán más­fél óra múl­va Val­ja vissza­tér, és meg­je­le­nik ná­lunk a lab­da­rú­gó-edző, az ele­gáns, jó meg­je­le­né­sű és kis­sé iz­ga­tott Vik­tor Szbo­kij is.

Ad­dig­ra már si­ke­rült át­néz­nem Val­ja Gye­nyi­szov táb­lá­za­tá­nak új be­jegy­zé­se­it. A ro­vat­ban ott áll Nyi­ko­lov be­szél­ge­tő part­ne­re­i­nek neve, címe, sőt még a mun­ka­he­lye is, négy vá­ros­ból; csu­pán a szá­mom­ra is­me­ret­len Pu­nyezs vá­ro­si elő­fi­ze­tő hi­ány­zik. A négy, már fel­de­rí­tett part­ner rend­kí­vül ér­de­kes fi­gu­ra.

Te­le­fo­ná­lok Sza­sa Gra­csev­nek, majd uta­sí­tá­so­kat adok Vik­tor­nak. Mu­sansz­kij azo­no­sí­tá­sát a sza­bá­lyok­nak meg­fe­le­lő­en, hi­va­ta­los for­má­ban vé­gezzük.

Az egyik szo­bá­ban négy fér­fi so­ra­ko­zik fel a fal mel­lett, köz­tük az egyik Mu­sansz­kij. Mind a né­gyen meg­kö­ze­lí­tő­en egy­for­ma ko­rú­ak, ma­gas­sá­gú­ak és test­al­ka­tú­ak, akár­csak Mu­sansz­kij­nak, egyi­kük­nek sincs sza­kál­la, ba­ju­sza vagy szem­üve­ge, és fe­ke­te a ha­juk.

Itt fog­lal he­lyet a szo­bá­ban a két ha­tó­sá­gi tanú is, akik vé­let­le­nül épp az osz­tá­lyon vol­tak, s akadt egy kis sza­bad ide­jük.

Úgy ve­szem ész­re, hogy Mu­sansz­kijt nyug­ta­la­nít­ja az el­kö­vet­ke­ző el­já­rás, bár a kül­se­je nem­igen árul­ko­dik er­ről, gya­nak­vó, és alig ész­re­ve­he­tő­en hu­nyo­rog.

Ami­kor vég­re min­den ké­szen áll, meg­kér­jük Vik­tort, hogy fá­rad­jon be, Sza­sa Gra­csev pe­dig fel­te­szi neki a kér­dést:

– E négy sze­mély kö­zött fel­is­me­ri-e azt az em­bert, aki­vel a szál­lo­da fo­lyo­só­ján ta­lál­ko­zott?

Vik­tor fi­gyel­me­sen szem­ügy­re ve­szi a fal­nál so­ra­ko­zó­kat. Szin­te égek a tü­rel­met­len­ség­től, de ter­mé­sze­te­sen igyek­szem ezt nem ki­mu­tat­ni. Vik­tor pe­dig szem­mel lát­ha­tó­an húz­za az időt, ját­szik az ide­ge­im­mel. In­kább mon­da­ná azt mi­előbb, hogy nem is­me­ri fel, és az­zal vége, be­fe­jez­tük.

A fe­szült csend ta­lán egy per­cig tart. Az­tán Vik­tor vég­re-va­la­há­ra, őszin­te él­ve­zet­tel, hogy a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba ke­rült, ne­vet­ve mond­ja:

– Föl­is­me­rem ezt a pol­gár­tár­sat. – És Mu­sansz­kij­ra mu­tat.

Az egy­ked­vű­en vál­lat von.

– Gyor­sab­ban is meg­mond­hat­ta vol­na – jegy­zi meg.

– Én pél­dá­ul rög­tön meg­is­mer­tem ma­gát.

A fel­is­me­ré­si el­já­rás ha­ma­ro­san be­fe­je­ző­dik, s azt ja­vas­lom Sza­sa Gra­csev­nek, hogy en­nek alap­ján hall­gas­sa ki Mu­sansz­kijt. Mu­sansz­kij azon­ban vá­rat­la­nul ki­je­len­ti:

– Til­ta­ko­zom. Fá­radt va­gyok, és ebéd­idő van. Per­sze nap­nál vi­lá­go­sabb, mi­ért til­ta­ko­zik. Nem a fá­radt­ság­ról és nem is az ebéd­ről van itt szó. Csak hát sze­ret­né át­gon­dol­ni az újabb hely­ze­tet, amely­nek, úgy lát­szik, va­la­mi­fé­le je­len­tő­sé­ge van a szá­má­ra.

No, se­baj, hadd gon­dol­ja át.

Val­já­val vissza­me­gyünk a szo­bánk­ba. Mi­előtt fel­nyit­nám a szál­lo­dá­ból el­ho­zott le­ve­let, meg­kér­de­zem Val­ját:

– Meg­tud­tál va­la­mi újat?

– A szál­lo­dá­ban is­mét ott járt az a fér­fi, aki­nek Je­ka­tye­ri­na Oszi­pov­na szív­csöp­pe­ket adott. Em­lék­szel?

– Hogy­ne. És mi tör­tént?

Je­ka­tye­ri­na Oszi­pov­na meg­em­lí­tet­te neki a le­ve­let. Erre kész­sé­ge­sen föl­aján­lot­ta, hogy majd to­váb­bít­ja Nyi­ko­lov­nak. Je­ka­tye­ri­na Oszi­pov­na erre azt vá­la­szol­ta, hogy a le­ve­let ők ma­guk is el tud­ják kül­de­ni. Ek­kor száz ru­belt kí­nált fel… a le­vé­lért. Mit szólsz eh­hez?

– Egy röp­ke pil­la­nat­ra mint­ha Val­ját is cser­ben­hagy­ta vol­na ren­dít­he­tet­len nyu­gal­ma.

Elő­ve­szem a bo­rí­té­kot. Fel­adó nincs raj­ta. A fel­adás he­lyé­nek pos­ta­bé­lyeg­ző­je ol­vas­ha­tat­lan. Na­gyí­tót kell elő­ven­nünk. Nagy ne­he­zen ki­be­tűzzük a vá­ros ne­vét. Ez már va­la­mi új.

– I-igen…

Meg­csó­vá­lom a fe­jem, és a szo­kott óva­tos­ság­gal föl­nyi­tom a bo­rí­té­kot.

„Üdv! Jó, hogy kö­zöl­ted ve­lem, hol és ho­gyan száll­tál meg. Le­ve­lem­nek ott kell ta­lál­nia! Nagy szük­ség van rád! A néni meg­be­te­ge­dett, ál­la­po­ta sú­lyos. Nem tu­dom, mit csi­nál­jak. Pe­t­ya bá­csi. „

– Is­mer­jük mi eze­ket a né­ni­ket! – jegy­zi meg epé­sen Val­ja.

– Épp az a baj, hogy nem is­mer­jük őket – fe­le­lem neki. – Meg az­tán rend­sze­rint nem is lé­tez­nek.

– Hát ez az – hagy­ja hely­ben Val­ja. – Meg­kér­dezzük ezt a vá­rost is.

– Sort kell rá ke­rí­te­ni.

Két­ke­dő­én csó­vá­lom a fe­jem. Nincs nagy bi­zal­mam eh­hez a vá­ros­hoz.

Kü­lön­ben is egy­re job­ban ide­ge­sí­te­nek ezek a fel­ku­ta­tá­sok. Vég­té­re is mi az ör­dög­nek kell ne­künk ez a Nyi­ko­lov? Hi­szen egye­lő­re még sem­mi­lyen bűn­tet­tet nem kö­ve­tett el. És nél­kü­le is van elég dol­gunk, Val­já­nak is, meg ne­kem is. Mind­amel­lett ér­zem, hogy ad­dig úgy­sem nyug­szom, amíg meg nem ta­lá­lom ezt a gya­nús ala­kot. Min­den tény mö­gött, amit tu­dok róla, va­la­mi fur­csa és ért­he­tet­len lap­pang, A té­nyek pe­dig szin­te ma­guk­tól hul­la­nak az ölem­be. De egye­lő­re egyik sem se­gít, egyik sem adja ke­zem­be a fo­na­lat, amely el­ve­zet­ne eh­hez az em­ber­hez. Rend­kí­vül moz­gé­kony és ak­tív. Ah­hoz, hogy fel­ku­tas­suk, ren­ge­teg ener­gi­á­ra és idő­re van szük­ség. Kü­lön kell ez­zel fog­lal­koz­ni. Eset­leg így te­gyek je­len­tést Kuz­mics­nak?

Elő­ször vé­gig kell vin­ni azt, amit már el­kezd­tünk. Egy óra múl­va ki­hall­gat­juk Mu­sansz­kijt. Ez min­den egyé­ben kí­vül még ér­de­kes is: hogy ha­tá­ro­zott, mit sü­tött ki, az ör­dög­be is?! Ad­dig is pró­bá­lunk el­iga­zod­ni ezek közt a vá­ro­sok közt.

Val­ja fel­té­te­le­zi, hogy Nyi­ko­lov min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint a ha­to­dik vá­ros­ba uta­zott, Pe­t­ya bá­csi­hoz, aki nem tud­ja, hogy mit csi­nál­jon nél­kü­le. Ezt én két­ség­be vo­nom. Hi­szen a le­vél nem ta­lál­ta itt Nyi­ko­lo­vot. És mind­össze há­rom nap­ja ad­ták fel, kö­vet­ke­zés­képp uta­zá­sa ak­kor vált szük­sé­ges­sé, és a „néni” is épp ak­kor „be­te­ge­dett meg”.

Fi­gyel­me­sen át­ol­va­som az utol­só ro­va­tot Val­ja táb­lá­za­tán. Kik­kel is be­szélt Nyi­ko­lov? Ogyesszá­ban va­la­mi Ga­li­na Oszt­a­pov­na Ko­cser­gá­val, egy bi­zo­má­nyi áru­ház el­adó­nő­jé­vel. Rosz­tov­ban Le­onyid Va­szil­je­vics Pa­la­tov­val, egy gyár be­ru­há­zá­si osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­jé­vel, Le­nin­grád­ban Oreszt An­to­no­vics Szo­kolsz­kij­jal, az egyik ipar­cikk-ke­res­ke­del­mi szer­ve­zet igaz­ga­tó­he­lyet­te­sé­vel; Sza­ra­tov­ban Oleg Iva­no­vics Kl­jacs­kó­val, a vá­ro­si po­li­kli­ni­ka or­vo­sá­val. Pu­nyezs­ban, az is­me­ret­len kis vá­ros­ban vi­szont a sür­gős és rö­vid be­szél­ge­tés, nem tud­ni, ki­vel zaj­lott le, az in­ter­ur­bán köz­pont­ban nem je­gyez­ték fel. Hogy ez ho­gyan tör­tén­he­tett, a te­le­fo­nos­lá­nyok sem tud­ták meg­ma­gya­ráz­ni Val­já­nak. „Elő­for­dul” – mond­ták. Könnyen le­het, hi­szen több ezer be­szél­ge­tést bo­nyo­lí­ta­nak le, min­den meg­es­het.

Val­já­val újra és újra át­nézzük azok­nak a sze­mé­lyek­nek a jegy­zé­két, akik­kel Nyi­ko­lov be­szélt. Egy né­ven mind­un­ta­lan meg­akad a sze­mem. Hol ta­lál­koz­tam vele? Mi­kor és mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött? Nem tu­dok vissza­em­lé­kez­ni rá. Ez rend­kí­vül bosszant, akár­csak a mama kak­tu­szá­nak lát­ha­tat­lan tüs­ké­je, amely egy­szer az uj­jam­ba fú­ró­dott, és csak ak­kor em­lé­kez­te­tett ma­gá­ra, ami­kor ez­zel az uj­jam­mal hoz­zá­ér­tem va­la­mi­hez.

Az asz­ta­lon meg­szó­lal a te­le­fon. Gye­re be, mond­ja iz­ga­tott han­gon Sza­sa Gra­csev.

Mu­sansz­kij gör­nyed­ten ül Sza­sa Gra­csev író­asz­ta­la előtt, két ke­zét a tér­de közé fog­ja, és te­kin­te­tét a pad­ló­ra sze­ge­zi. Sűrű, fe­ke­te szem­öl­dö­ke az orra tö­vé­nél össze­ér, bo­ros­tás ar­cán vib­rál­nak az iz­mok.

Gra­csev va­la­mit ír.

Ami­kor be­lé­pek, mind­ket­ten föl­eme­lik a fe­jü­ket.

– Ve­zes­se a ki­hall­ga­tást – mond­ja hi­va­ta­los han­gon Sza­sa, és föl­áll az író­asz­tal­tól.

A he­lyé­re ülök, és gyor­san ki­töl­tőm a ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­könyv első ro­va­ta­it. „A fő­fel­ügye­lő meg­bí­zá­sá­ból… – írom –… a ki­hall­ga­tást ve­ze­ti a bűn­ügyi rend­őr­ség fel­ügye­lő­je, V. P. Lo­szev rend­őr had­nagy.”

Majd Mu­sansz­kij­hoz for­du­lok.

Mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött ta­lál­ko­zott Szbo­kij pol­gár­társ­sal?

– A leg­drá­ma­ibb kö­rül­mé­nyek kö­ze­pet­te – vi­gyo­rog Mu­sansz­kij. – Épp lo­pás­hoz ké­szü­lőd­tem.

Pár pil­la­na­tig hall­ga­tunk.

Majd Mu­sansz­kij las­san, ko­mo­lyan be­szél­ni kezd, de to­vább­ra is a pad­lót bá­mul­ja, és a tér­de közé szo­rít­ja a két ke­zét.

Rend­ben. Egyet-mást be­is­me­rek. Is­te­nem­re mon­dom, nem akar­tam rá­szed­ni ezt az em­bert. De maga – gyors, gú­nyos pil­lan­tást vet rám –, maga már meg­ta­lál­ta a hoz­zá ve­ze­tő ös­vényt, és ter­mé­sze­te­sen nem tér le róla. Így van, ugye?

Vál­lat vo­nok.

Igen so­kat ígé­rő be­ve­ze­tés mon­dom. De nem egé­szen ér­tem, kire gon­dol.

– Ezt maga ál­ta­lá­ban nem érti. Kü­lön­ben… – gú­nyo­san föl­ne­vet –, azt hi­szem, nem kezd­te vol­na el ezt a be­szél­ge­tést. De az ös­vényt már meg­ta­lál­ta. Sej­tem, mi lesz a kö­vet­ke­ző kér­dé­se. Hi­szen én na­gyon jól em­lék­szem arra a ta­lál­ko­zás­ra a szál­lo­dá­ban, és az utol­só szó­ig em­lék­szem a fi­a­tal­em­ber­rel foly­ta­tott be­szél­ge­tés­re. Maga azt fog­ja kér­dez­ni – újra a sze­mem­be néz, de most már me­rő­en –, hon­nan tu­dom an­nak az em­ber­nek a ne­vét, aki a szál­ló­ban la­kott. Így van?

– Így van – bó­lin­tok.

– No, lát­ja? – Mu­sansz­kij ön­elé­gül­ten mo­so­lyog. – Nem va­gyok én olyan hü­lye, már el­né­zést ké­rek. Igen, tud­tam a ne­vét. Sőt nem­csak a ne­vét, te­he­tem hoz­zá. Ab­ban a lak­osz­tály­ban na­gyobb fo­gás­ra szá­mí­tot­tam, mint az a két lep­ra női ka­bát. Biz­to­sít­ha­tom.

Szót­la­nul hall­ga­tom. Még ma­gam sem hi­szek egé­szen a si­ker­ben, eb­ben a szé­dü­le­tes si­ker­ben!

– És meg is ta­lál­tam vol­na – foly­tat­ja Mu­sansz­kij ha az a szo­ba­asszony nem jön be a szo­bá­ba. Nem akar­tam én bán­ta­ni. Ma­gam sem tu­dom, mi ütött be­lém. Nem hi­szi? Ez a maga dol­ga. Pe­dig pon­to­san így tör­tént. Va­la­mi za­va­ros hul­lám csa­pott át fö­löt­tem, va­la­mi meg­pat­tant ben­nem…

Nem sza­kí­tom fél­be, hadd be­szél­je ki ma­gát. Nem aka­rom ki­zök­ken­te­ni eb­ből az ál­la­po­tá­ból, ha már el­ha­tá­roz­ta, hogy min­dent el­mond.

– Te­hát – foly­tat­ja – el­mon­dom ma­gá­nak azt, amit még sen­ki­nek se mond­tam el. – Iro­ni­kus pil­lan­tást vet az ol­dalt ülő Sza­sa Gra­csev­re. – En­nél az ügy­nél se­gí­tő­tár­sam is volt, még­pe­dig igen hasz­nos se­gí­tő­tár­sam.

– Ek­kor hir­te­len fél­be­sza­kít­ja sza­va­it és meg­kér­de­zi:

– Mi­ért nem je­gyez?

– Jegy­zek – fe­le­lem.

– Jól is te­szi – mond­ja kü­lö­nös él­lel Mu­sansz­kij. – Bár amit hal­la­ni fog, alig­ha írja le majd szí­ve­sen. Mi­vel a se­gí­tő­tár­sam… a se­gí­tő­tár­sam Var­ja Glo­to­va volt.

M őst már le nem ve­szi ró­lam a sze­mét. De ke­mé­nyen tar­tom ma­gam, s lát­szó­lag tel­je­sen nyu­godt va­gyok.

– Glo­to­va kö­zöl­te ve­lem – foly­tat­ja nyu­god­tan Mu­sansz­kij hol szállt meg ez az Iván Ha­ri­to­no­vics, el­mond­ta, hogy tele van do­hánnyal, és azt ta­ná­csol­ta… lá­to­gas­sam meg.

Mit tud még er­ről az Iván Ha­ri­to­no­vics­ról?

Mu­sansz­kij pi­ma­szul fe­le­li:

Par­don. Én nem aka­rok se­gí­te­ni ma­gá­nak. Ke­res­se meg, és fog­ja el. Ezért fi­ze­tik. Vagy ta­lán ne­kem is fi­zet érte? Ak­kor min­den rend­ben. Ak­kor haj­lan­dó va­gyok. Mennyit ad? Sze­mé­lyes szim­pá­ti­á­ból még ár­en­ged­ményt is fel­aján­lok.

Igen, Mu­sansz­kij meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak az ilyen be­szé­det. Én vi­szont nem en­ged­he­tem meg ma­gam­nak. Nem en­ged­he­tem meg, és nem fe­lel­he­tek neki ha­son­ló­kép­pen.

Örök­re meg­je­gyez­tem egy ese­tet. Mun­kám kez­de­tén, az első hó­nap­ban le­tar­tóz­tat­tunk egy ban­di­tát, aki kés­sel tá­madt egy nőre va­la­mi sö­tét ka­pu­alj­ban. Ami­kor még min­dig fel­he­vül­ten hoz­zá­kezd­tünk a ki­hall­ga­tá­sá­hoz, ez a mocs­kos ál­lat az ar­com­ba kö­pött. El­vesz­tet­tem az ön­ural­ma­mat. Az un­dor­tól és gyű­lö­let­től el­va­kul­tan ne­ki­len­dül­tem és meg­ütöt­tem. Az­tán ki­ro­han­tam a mos­dó­ba. A ke­zem resz­ke­tett, hány­in­ger foj­to­ga­tott. Reg­gel ma­gá­hoz hí­va­tott Kuz­mics, és kö­rül­be­lül eze­ket mond­ta: „Te, fiam, ne­künk nem fe­lelsz meg. Ide­ges vagy. De fő­ként se ma­ga­dat, se min­ket nem tisz­telsz. Ki­vel ke­rül­tél egy szint­re? Idá­ig süllyed­tél? Ezt a mo­nok­lit most úgy fog­ja vi­sel­ni, mint va­la­mi ki­tün­te­tést, min­den­ki­nek meg­mu­tat­ja: „Tes­sék, ez a rend­őr­ség!” Szé­gyen, gya­lá­zat! Ar­ról nem is szól­va, hogy ezek után ha­ra­pó­fo­gó­val se hú­zol ki be­lő­le sem­mit. Pe­dig raj­ta ke­resz­tül kell el­jut­nunk az egész ban­dá­juk­hoz. Egy­szó­val kö­szön­jük alás­san. Eredj a sze­mély­ze­ti osz­tály­ra. Al­kal­mat­lan vagy a mi mun­kánk­ra.” Ilyes­mit mon­dott ne­kem ak­kor Kuz­mics. És még hoz­zá­tet­te: „Ke­zet emel­ni egy em­ber­re, aki a ha­tal­má­ban van, csak a gyá­va, az al­jas vagy a hü­lye ké­pes. Ezt jól je­gyezd meg. Most pe­dig el­me­hetsz.” Meg is je­gyez­tem. Arra pe­dig, ami más­nap tör­tént, a mai na­pig is szé­gyel­lek vissza­gon­dol­ni. Hogy kér­lel­tem Kuz­mi­csot, meg a fiúk is hogy kö­nyö­rög­tek ér­tem!…

Hát ez tör­tént. Ezért nem vá­la­szol­hat­tam Mu­sansz­kij pi­masz­sá­gá­ra ha­son­ló pi­masz­ság­gal.

Kü­lön­ben sem érek rá, ezer dol­gom van. Ezért be­fe­je­zem a ki­hall­ga­tást. Mu­sansz­kij már úgy­sem mond más ér­de­ke­set. Azt hi­szem, nem is tud töb­bet. Bár amit mon­dott, az is fi­gye­lem­re mél­tó. Fő­kép­pen Var­va­ra sze­re­pe.

De mint ki­de­rül, még en­nél is fon­to­sabb a tu­do­má­nyos-tech­ni­kai osz­tály szak­ér­tői vé­le­mé­nye. Re­konst­ru­ál­ták an­nak a bi­zo­nyos föl­jegy­zés­nek a tel­jes szö­ve­gét. A kö­vet­ke­ző­kép­pen fest a ki­emelt, ál­ta­lam ki­si­la­bi­zált szö­veg­ré­szek­kel együtt: „Gye­re el, ta­nács­koz­nunk kell. Ez­zel a BI­TANG­GAL VÉG­LE­Ge­sen le kell szá­mol­ni, ami­kor MIND­NYÁ­JAN ÖSSZE­GYŰL­NEK.”

Er­ről te­szek je­len­tést a mun­ka­nap vé­gén, a Kuz­mics­nál tar­tott meg­be­szé­lé­sen.

– I-igen… – mond­ja töp­ren­gő­en Kuz­mics, ami­kor be­fe­je­zem a je­len­tést. – I-igen… Va­ló­ban ér­de­kes for­du­la­tot vesz­nek a dol­gok. De egye­lő­re még min­den ho­má­lyos…

– Fjo­dor Kuz­mics – vá­gok köz­be tü­rel­met­le­nül. – Még­is arra ké­rem, já­rul­jon hoz­zá, hogy ta­lál­koz­zam Var­va­rá­val.

– Le­het – egye­zik bele Kuz­mics. – Sőt, szük­sé­ges. Ha­nem ezek a vá­ro­sok… Mondd csak el újra, kik­kel is be­szélt ott.

Nem hagy­ják nyu­god­ni ezek a vá­ro­sok. De en­gem sem.

Ami­kor be­fe­je­zem Val­ja táb­lá­za­tá­nak fel­ol­va­sá­sát, Kuz­mics egy kis ide­ig hall­gat, majd el­gon­dol­koz­va mond­ja:

– Igen, ez­zel a Var­va­rá­val fel­tét­le­nül ta­lál­koz­ni kell. Te pe­dig – for­dul Val­já­hoz –, még­is­csak légy szí­ves, tudd meg, kik ezek az em­be­rek, ab­ban a négy vá­ros­ban. Ta­lán az ot­ta­ni elv­tár­sa­ink is­me­rik őket. Úgy lát­szik, mind­egyik­kel be­szél­nünk kell Nyi­ko­lov­ról. Per­sze, óva­to­san.

– Ki fog be­szél­ni? – kér­dem fél­té­ke­nyen.

– Ha kell, ak­kor mi is a tett­hely­re uta­zunk – fe­le­li Kuz­mics. – Ott az­tán majd meg­lát­juk. Eb­ben a sö­tét­ség­ben meg kell vi­lá­go­sod­nia va­la­mi­nek.

Meg is vi­lá­go­so­dik.

A kö­vet­ke­ző na­pon.

Há­rom óra táj­ban Igort és en­gem vá­rat­la­nul ma­gá­hoz hí­vat Kuz­mics. Val­ja Gye­nyi­szov már ott ül nála.

– No­csak, is­mé­teld el – pa­ran­csol rá Kuz­mics.

– A kö­vet­ke­ző új­sá­gom van – mond­ja Val­ja. – Akik a táb­lá­za­ton sze­re­pel­nek, mind egy szá­lig el­tűn­tek.

De ezt meg­elő­ző­en, még reg­gel, egy má­sik ese­mény is tör­tént.