ELSŐ FEJEZET
Sötétség, amelyben már felsejlik valami

Ma egy rend­kí­vül fur­csa mon­da­tot hal­lot­tam, annyi­ra fur­csa és ért­he­tet­len volt, hogy im­már egy órá­ja jár­ká­lok a szo­bám­ban, az osz­tá­lyun­kon, és raj­ta töp­ren­gek, s vé­gül is arra az el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tok, hogy egye­lő­re sem­mit sem je­len­tek Kuz­mics­nak. A mon­dat úgy hang­zik, mint­egy jel­szó: „A Tre­t­ya­kov­ká­ban, a Ku­in­dzsi-te­rem­ben.” Vagy mint egy egy­sze­rű jel­hang. Ha ez a mon­dat jel­szó, ter­mé­sze­te­sen.

Je­len­leg egy szer­fö­lött szo­kat­lan, azt is mond­hat­nám, ti­tok­za­tos eset­tel fog­lal­kozunk. Az a hely­zet, hogy vá­rat­la­nul el­tűnt, il­let­ve el­rej­tő­zött egy em­ber. Nem kö­ve­tett el sem­mi tör­vény­be üt­kö­zőt, sem­mit el nem lo­pott, el­len­ke­ző­leg, őt lop­ták meg. És lám, még­is, ami­kor szál­lo­dai szo­bá­já­ban föl­fe­dez­te a lo­pást, ez az em­ber si­et­ve el­il­lant.

A tet­test kü­lön­ben le­tar­tóz­tat­tuk. Sze­mé­lyé­ben igen ügyes szál­lo­dai tol­vajt fog­tunk fü­lön, aki vé­gig­fosz­to­gat­ta Moszk­va, Le­nin­grád, Har­kov szál­lo­dá­i­nak egész so­rát. Az ilye­ne­ket „pend­li­zők­nek” hív­juk. El­fo­gá­sá­hoz Moszk­vá­ban Var­va­ra Glo­to­va, az egyik kö­tött­áru­gyár dol­go­zó­ja nyúj­tott se­gít­sé­get, aki­vel ez az alak, név sze­rint Mu­sansz­kij, meg­is­mer­ke­dett, és ud­va­rol­ni pró­bált neki. Ami­kor első íz­ben el­men­tem Var­va­rá­hoz, ott ta­lál­tam To­li­kot, aki hogy, hogy nem, fél­té­keny lett rám. Kel­le­met­len, csú­nya his­tó­ria ke­re­ke­dett ak­kor a do­log­ból, Kuz­mics ké­sőbb ala­po­san meg­mos­ta érte a fe­jem, To­lik ugyan­is ve­re­ke­dést pro­vo­kált – így hát, an­nak el­le­né­re, hogy erős, mint egy bi­valy, de csak nyers erő­vel ren­del­ke­zik elég­gé ke­mé­nyen hely­ben­hagy­tam: mi­vel kés­sel tá­madt rám. Szó­val kel­le­met­len his­tó­ria volt, még most is res­tel­lek vissza­em­lé­kez­ni rá.

Egy szó, mint száz, Var­va­ra se­gí­tett ne­künk, hogy le­fü­lel­hes­sük ezt a Mu­sansz­kijt. Min­den lo­pá­sát be­is­mer­te, köz­tük az utol­sót, a „lak­osz­tály­be­lit” is. Ál­lí­tá­sa, sze­rint csu­pán két női ka­bát­kát vitt el. De hogy a szál­lo­dai ven­dég hová tűnt el on­nan, azt per­sze Mu­sansz­kij nem tud­ta meg­mon­da­ni.

Az az em­ber Pen­zá­ból ér­ke­zett Moszk­vá­ba, de mind ez ide­ig még nem tért haza, bár el­tű­né­se óta már két hét telt el. Min­den jel arra vall, hogy meg­le­he­tő­sen gya­nús fi­gu­ra.

Ha pon­to­sak aka­runk len­ni, a kö­vet­ke­ző össze­ge­zés­re jut­ha­tunk: a szál­lo­dát si­et­ve el­hagy­ta, amint a lo­pást föl­fe­dez­te a szo­bá­já­ban; a re­pü­lő­jegy nyil­ván­va­ló­an ha­zug­ság, mi­vel elő­ször is az­nap egyet­len re­pü­lő­gép sem hagy­ta el a vá­rost fe­dél­ze­tén Ivan Ha­ri­to­no­vics Nyi­ko­lov­val, má­sod­szor, le­het, hogy Nyi­ko­lov ha­mis sze­mély­azo­nos­sá­gi­val re­pült, vagy egy­ál­ta­lán nem re­pült el, ha­nem, mond­juk, vo­nat­tal ment, ami nem ke­vés­bé gya­nús; és vé­gül itt ez a szál­lo­dai szo­bá­já­ban ta­lált, szá­mok­kal te­le­írt, ért­he­tet­len föl­jegy­zés.

Okunk volt rá ele­gen­dő, hogy ér­dek­lőd­jünk ez után a sze­mély után. Kuz­mics rám bíz­ta a dol­got.

Ki hát va­ló­já­ban ez az Iván Ha­ri­to­no­vics Nyi­ko­lov, vagy, ahogy egyik ba­rá­tom szok­ta mon­da­ni, „lét­ér­de­kei mi­lyen va­dász­te­rü­let­re ve­zér­lik”?

E te­kin­tet­ben Pen­za sem­mi ér­de­kes­ség­gel nem szol­gált szá­munk­ra, csu­pán for­má­lis tá­jé­koz­ta­tás­ra szo­rít­ko­zott. Ez vi­szont azt je­len­ti, hogy Nyi­ko­lov pol­gár­társ vagy igen ügye­sen lep­le­zi sö­tét te­vé­keny­sé­gét, va­ló­di „va­dász­te­rü­le­tét”, vagy az is le­het, hogy ez nem Pen­zá-ban van, vé­gül meg­es­het, hogy egy­ál­ta­lán nincs is szó sö­tét üzel­mek­ről, az egész csak os­to­ba­ság, a vé­let­le­nek egy­be­esé­se. De ez utób­bit nem tar­tom va­ló­szí­nű­nek.

Pen­za te­hát egye­lő­re sem­mit sem adott szá­munk­ra.

Né­hány adat­mor­zsát er­ről a ti­tok­za­tos Nyi­ko­lov­ról azért a szál­lo­dá­ban is fel­csi­pe­get­he­tünk, ott, ahol la­kott. Igaz ugyan, hogy on­nan már két hete el­tűnt, de va­la­ki ta­lán csak em­lék­szik rá. Pél­dá­ul egy bi­zo­nyos Vik­tor Szko­bij, a szom­széd szo­ba la­kó­ja, az egyik is­mert NB II-es fut­ball­csa­pat edző­je. A csa­pat­nak némi kel­le­met­len­sé­gei van­nak, ő in­té­zi az ügye­ket a sport­bi­zott­ság­nál.

Tőle hal­lot­tam va­la­mi fi­gye­lem­re­mél­tót a szom­széd szo­ba volt la­kó­já­ról.

Tu­dod – me­sél­te, az eszem meg­állt, mi­cso­da lány jött el egy­szer hoz­zá. Már az ut­cán meg­akadt raj­ta a sze­mem. Előt­tem ment. A lába, az alak­ja, a vál­lá­ra omló haja, első osz­tá­lyú! Az­tán lá­tom, hogy be­megy az én szál­lo­dám­ba, és föl­lif­te­zik a má­so­dik eme­let­re. Ez az­tán már iga­zán kí­ván­csi­vá tett ugye­bár. Ész­re­vét­le­nül kö­vet­tem, mint egy nyo­mo­zó. – Vik­tor vi­dá­man ka­csin­tott. – A lány meg, kép­zeld, oda­megy a mel­let­tem levő szo­bá­hoz, be­ko­pog – most fi­gyelj! –, és ami­kor a szom­szé­dom aj­tót nyit, a kö­vet­ke­ző fura mon­da­tot mond­ja neki: „Jó na­pot. Ma vol­tam a Tre­t­ya­kov­ká­ban, a Ku­in­dzsi-te­rem­ben.” És ne­vet. El tu­dod kép­zel­ni? A szom­szé­dom dü­hö­sen vá­la­szolt erre va­la­mit, és be­tes­sé­kel­te.

Így hal­lot­tam elő­ször ezt a fur­csa mon­da­tot. De kez­det­ben nem tu­laj­do­ní­tot­tam neki kü­lö­nö­sebb je­len­tő­sé­get. El­ső­sor­ban a lány sze­mé­lye fog­lal­koz­ta­tott.

Be­szél­ge­tő part­ne­rem ezt tel­je­sen ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek tar­tot­ta, és is­mét rám ka­csin­tott.

– Re­mek nő! – foly­tat­ta ál­mo­doz­va. – Ez min­den, amit mond­ha­tok ne­ked. Nem ol­csó lány­ka. Sok do­hány kell hoz­zá, bi­zo­nyá­ra. Azt hi­szem, én sem szűk­mar­kús­kod­nék vele.

Vik­tor jó­ké­pű fiú, nap bar­ní­tot­ta, és ha­nyag ele­gan­ci­á­val, ki­tű­nő­en öl­tö­zött. Ide­á­lis hős egy sze­rel­mi re­gény­hez, ami­lyen­ről csak ál­mod­hat az em­ber. A ka­ros­szék­ben ké­nyel­me­sen hát­ra­dől­ve, lus­tán szív­ja füst­szű­rös ci­ga­ret­tá­ját. Egy gön­dör haj­tincs a hom­lo­ká­ba hull, de Vik­tor hát­ra­ve­ti egy büsz­ke fej­moz­du­lat­tal.

– Ha jól ér­te­lek, té­ged ez az úri­em­ber ér­de­kel – szé­les moz­du­lat­tal a szom­szé­dos „lak­osz­tály” felé in­tett –, en­gem vi­szont a lány, aki…

Már tud­tam, mire akar ki­lyu­kad­ni, és meg­ráz­tam a fe­jem.

– Nem. En­gem a lo­pás ér­de­kel, ami ott tör­tént, és a gyil­kos­sá­gi kí­sér­let a szo­ba­asszony el­len. Tudsz er­ről az eset­ről, elég nagy port vert föl.

– Á, ne kö­dö­síts! – Az uj­já­val ha­mis­ká­san meg­fe­nye­ge­tett. – Ne­ked arra az em­ber­re van szük­sé­ged.

– Ter­mé­sze­te­sen – he­lye­sel­tem és mind­azok­ra, akik itt jár­tak nála. Épp a lo­pás­sal kap­cso­lat­ban.

– Ezek sze­rint nem tud­já­tok, hol la­kik, me­lyik vá­ros­ban? – kér­dez­te ér­dek­lőd­ve Vik­tor. – De hi­szen a sze­mé­lyi­jét le­ad­ta, és ki­töl­töt­te a be­je­len­tőt.

– Ez mind is­me­re­tes. Pen­zá­ban la­kik. Csak mind­ed­dig nem ér­ke­zett haza. Mi pe­dig mi­előbb sze­ret­nénk min­dent tisz­táz­ni. Nem tu­dod, hová akart utaz­ni Moszk­vá­ból?

Vik­tor el­gon­dol­ko­zott, te­kin­te­te el­ré­vedt. Az­tán meg­von­ta a vál­lát.

Ki tud­ja? Azt hal­lot­tam, hogy kü­lön­bö­ző vá­ro­sok­ba te­le­fo­nált.

– Hová, nem em­lék­szel?

– Pél­dá­ul Rosz­tov­ba meg Ogyesszá­ba. Em­lí­tett még egy vá­rost, de an­nak még a hí­rét sem hal­lot­tam soha. Pe­dig mi sok he­lyen meg­for­dul­tunk a csa­pat­tal.

Las­sacs­kán egy terv fo­gam­zott meg ben­nem. De a be­szél­ge­té­sün­ket még ko­rai len­ne be­fe­jez­ni.

– És itt ki­járt nála, nem em­lék­szel? A lá­nyon kí­vül, ter­mé­sze­te­sen.

Egy­szer ott ér­tem nála va­la­mi pa­sast. Épp el­men­ni ké­szült. Olyan da­gadt volt, hogy a za­kó­ja majd szét­re­pedt, a rö­vid­re sza­bott nad­rág meg csak úgy lö­työ­gött raj­ta. Na­gyon le­tört­nek lát­szott.

– Hogy hív­ják, nem em­lék­szel?

– Egy­szer mond­ta a ne­vét Iván Ha­ri­to­no­vics. Várj csak… Gri­go­rij… az­tán meg… Szem­jo­no­vics vagy Szer­ge­je­vics… Nem em­lék­szem pon­to­san. Már bú­csúz­kod­tak. Az a da­gadt egy­re csak si­rán­ko­zott: „Ne te­gyél tönk­re…” Rossz volt hall­gat­ni. És még va­la­ki ke­res­te Iván Ha­ri­to­no­vi­csot, egy­szer nap­köz­ben…

Vik­tor most már jól be­le­len­dült a vissza­em­lé­ke­zés­be.

– Csak azt sze­ret­ném tud­ni, mi­től fél­he­tett úgy ál­lan­dó­an? – foly­tat­ta, és újabb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. – Az a má­sik, egy cin­gár, ak­ta­tás­kás alak, ami­kor meg­lát­ta, hogy a szom­széd szo­bá­ból lé­pek ki, oda­jött hoz­zám, és tu­dod, rend­kí­vül ud­va­ri­a­san, nagy fé­lén­ken meg­kér­dez­te: „Meg­mon­da­ná, ké­rem, hogy a szom­széd­ja, Iván Ha­ri­to­no­vics itt­hon van-e?” Mire én: „Ko­pog­jon be hoz­zá. Le­het, hogy itt­hon van.” „Ko­pog­tam. De sen­ki sem vá­la­szolt. Gon­do­lom, eset­leg le­pi­hent, nem? Ak­kor iga­zán kel­le­met­len len­ne há­bor­gat­nom… Ta­lán majd ké­sőbb vissza­jö­vök.” Erre azt mon­dom neki: „Es­tén­ként ál­ta­lá­ban itt­hon van.” – „De nap­köz­ben mi­kor ta­lál­hat­nám itt­hon, azt nem tud­ná meg­mon­da­ni? Este sem­mi­képp se tu­dok el­jön­ni, se te­le­fo­nál­ni.” – „Nap­köz­ben – mon­dom – nem szo­kott itt­hon len­ni.”

Erre már föl­fi­gyel­tem. Ez az em­ber a szál­lo­da­fo­lyo­són, fur­csán vi­sel­ke­dett. Mi az, hogy még te­le­fo­nál­ni sem tud este? És mi­ért a szom­szé­dot fag­gat­ja, mi­ért nem kér­de­zi meg az eme­let­ügye­le­tes nő­től? Ő az­tán pon­to­san tud­ja, hogy Nyi­ko­lov itt­hon van-e vagy sem.

Már este hat óra. Te­hát leg­ke­ve­sebb két óra hosszat el­ül­dö­gél­tem ez­zel a talp­ra­esett Vik­tor­ral. Igaz, nem hi­á­ba­va­ló­an.

Most majd az eme­let­ügye­le­tes­sel kell be­szél­ni, Je­ka­tye­ri­na Oszi­pov­ná­val. De elő­ze­te­sen be­me­gyek a szál­lo­da igaz­ga­tó­he­lyet­te­sé­nek a szo­bá­já­ba, és meg­ké­rem, hogy hasz­nál­has­sam a te­le­fon­ját. Már tud­ta, hon­nan jö­vök, szé­les moz­du­lat­tal be­tes­sé­kelt, és ta­pin­ta­to­san ki­ment a szo­bá­ból.

Val­ja Gye­nyi­szo­vot hí­vom, ezen az új ügyön ő dol­go­zik ve­lem.

Ami azt il­le­ti, elég kü­lö­nös ez az ügy, ha az em­ber kí­vül­ál­ló­ként nézi. Ke­re­sünk va­la­kit, aki sem­mi­lyen bűn­tet­tet nem kö­ve­tett el leg­alább­is a mi ér­te­sü­lé­se­ink sze­rint nem –, for­má­li­san ke­res­sük, csak­is azért, hogy át­ad­has­suk neki a tőle el­lo­pott két női ka­bát­kát, és meg­tud­juk, nem hi­ány­zik-e más hol­mi­ja is. Per­sze e mö­gött a his­tó­ria mö­gött alig­ha­nem jó­val fon­to­sabb do­log lap­pang, ha nem csal a nyo­mo­zói ösz­tö­nünk.

Meg­adom a fel­ada­tot Val­já­nak, és meg­egye­zünk, hogy két óra múl­va ta­lál­kozunk. Az­tán is­mét föl­me­gyek a má­so­dik eme­let­re, és meg­ke­re­sem az eme­let­ügye­le­test.

Kér­dé­sem­re nyu­god­tan, meg­fon­tol­tan így vá­la­szol:

– So­kan jár­tak hoz­zá. De hát ki győ­zi min­det meg­je­gyez­ni? Egy­szer pél­dá­ul be­ál­lí­tott hoz­zá egy fér­fi – erre fel­fi­gyel­tem –, pi­ros­pozs­gás, te­kin­té­lyes em­ber; tud­ja, a ka­bát­ja ki­gom­bol­va, meg a za­kó­ja is, bi­zo­nyá­ra me­le­ge le­he­tett. Nem tu­dom, mi tör­tén­he­tett köz­tük, de ami­kor ki­jött a szo­bá­ból, csak annyit mond­ha­tok, nem le­he­tett rá­is­mer­ni. Kré­ta­fe­hér volt, alig állt a lá­bán, és a za­kó­ja alatt ál­lan­dó­an a szí­vét ta­po­gat­ta, kép­zel­je el. Nagy ke­ser­ve­sen el­von­szol­ta ma­gát az asz­ta­lo­mig, le­hup­panj egy fo­tel­ba, és így szólt: „Nincs vé­let­le­nül szív­csöpp­jük?” Azt se tu­dom, ho­gyan ju­tott el ha­zá­ig. Két na­pig nem ment ki a fe­jem­ből.

Ma­gam­ban azt mon­dom, hogy ez az eset sok­kal in­kább gon­dol­ko­dás­ra kész­tet, hogy ki is az a Nyi­ko­lov, mint az az os­to­ba mon­dat a Tre­t­ya­kov­ká­ról. Va­la­mi lé­nye­ge­set rejt ma­gá­ba, olyas­mit, ami új­fent meg­győz, hogy fon­tos és fel­tét­le­nül szük­sé­ges foly­tat­nunk a ku­ta­tást.

„Még va­la­ki ke­res­te egy­szer nap­köz­ben…” – em­lé­kez­tem vissza Vik­tor sza­va­i­ra.

És ek­kor újabb öt­le­tem tá­madt. Si­et­ve el­bú­csúz­tam, és szin­te fut­va tér­tem vissza Vik­tor szál­lo­dai szo­bá­já­ba. Vá­rat­lan be­top­pa­ná­som per­sze meg­lep­te, sőt egy ki­csit meg is ijedt.

– Fel­is­mer­néd azt az em­bert – sze­gez­tem neki a kér­dést –, aki­vel nap­köz­ben ta­lál­koz­tál a szál­lo­da fo­lyo­só­ján? Nos, hát azt, aki nem akar­ta há­bor­gat­ni Nyi­ko­lo­vot.

– Azt hi­szem, föl­is­mer­ném – fe­lel­te bi­zony­ta­la­nul Vik­tor.

Meg­be­szé­lem Vik­tor­ral, hogy más­nap be­jön hoz­zánk az osz­tály­ra.

És már­is ro­ha­nok a hi­va­tal­ba, ahol Val­ja Gye­nyi­szov vár rám.

Val­ja ter­mé­sze­te­sen a he­lyén van. Mint min­dig, most is ki­mért, ele­gáns és ko­moly. Tu­dom, hogy Val­ja ti­tok­ban elé­ge­det­len a maga tö­ré­keny, kis­sé nő­i­es kül­se­jé­vel. Bi­zo­nyá­ra ezért fog­lal­ko­zik olyan meg­szál­lot­tan a csel­gánccsal és az úszás­sal, mind­két sport­ág­ban első osz­tá­lyú ver­seny­zői fo­ko­za­ta van. A kül­se­je ugyan mit sem vál­to­zott a sport­tól, ezért az­tán sen­ki se hi­szi el, hogy Val­ja néha még Pe­t­ya Suhmint, a moszk­vai „Di­na­mó” baj­no­kát is le­győ­zi csel­gáncs­ban.

Mi­kor Val­ja meg­lát, tar­tóz­ko­dó­an köz­li:

– Szvet­lá­na ke­re­sett te­le­fo­non…

Pe­t­ya Suhmin az ő he­lyé­ben most biz­to­san rám ka­csin­ta­na, és föl­tét­le­nül meg­eresz­te­ne egy tré­fát. Val­ja vi­szont ko­moly és ta­pin­ta­tos, ilyes­mit so­ha­sem en­ged meg ma­gá­nak.

Ön­kén­te­le­nül az órám­ra né­zek. Még csak nyolc óra.

– No, mi új­ság ná­lad? – kér­de­zem Val­já­tól. Mi az ered­mény?

– Itt van, nézd meg.

Egy pa­pír­la­pot nyújt fe­lém, ér­ke­zé­sem­kor ezt ta­nul­má­nyoz­ta igen el­me­rül­ten.

Val­ja kí­no­san pre­cíz és rend­sze­re­tő. Ez oly­kor rend­kí­vül hasz­nos, bár so­ka­kat ide­ge­sít, és mo­soly­gás­ra kész­tet, mint pél­dá­ul Pe­t­ya Suhmint. Ezen egyéb­ként nincs mit cso­dál­koz­ni. Pe­t­ya még a nyak­ken­dő­jét sem tud­ja ren­de­sen meg­köt­ni, még azok­ban a rit­ka és ün­ne­pé­lyes pil­la­na­tok­ban sem, ami­kor e kel­lé­ket elő­rán­ci­gál­ja a zse­bé­ből.

Val­ja ez al­ka­lom­mal egész táb­lá­za­tot ál­lí­tott össze.

Tes­sék, nézd meg. Itt van­nak a vá­ro­sok, aho­vá az az alak te­le­fo­nált, ez itt a be­szél­ge­té­sek idő­tar­ta­ma per­cek­ben, ezek a hí­vott szá­mok, to­váb­bá: a na­pok és órák, ami­kor a be­szél­ge­té­sek le­zaj­lot­tak. Ez a ro­vat még üres, ide hol­nap be­írom ne­ked mind­azok­nak a ne­vét, akik­kel a kü­lön­bö­ző vá­ro­sok­ban be­szélt.

Iga­zán re­mek fiú ez a Val­ja! Az ilyen se­gí­tő­társ kész gyö­nyö­rű­ség. Ha ezen az ügyön nem Igor­ral fo­gok együtt dol­goz­ni, Val­já­nál jobb mun­ka­tár­sat ke­res­ve sem ta­lál­ha­tok. Igor­ral szem­ben Val­já­nak csak egyet­len hi­bá­ja van: nincs kez­de­mé­nye­ző ké­pes­sé­ge, fan­tá­zi­á­ja, ke­vés az öt­le­te, és má­sok fan­tá­zi­á­ját sem tud­ja meg­moz­gat­ni. Val­ja vég­re­haj­tó, ide­á­lis vég­re­haj­tó­tí­pus. Ami­kor konk­rét fel­ada­tot kap, ör­dö­gi ta­lá­lé­kony­sá­got és ap­ró­lé­kos­sá­got ta­nú­sít, hogy tel­je­sít­se, de hogy más­nak fel­ada­tot ad­jon, át­te­kint­sen vagy még in­kább meg­ter­vez­zen egy egész ak­ci­ót, a nyo­mo­zás­nál va­la­mi­lyen új utat ja­va­sol­jon, arra bi­zony nem ké­pes.

Ta­nul­má­nyoz­ni kezd­jük Val­já­val Nyi­ko­lov in­ter­ur­bán te­le­fon­be­szél­ge­té­se­i­nek táb­lá­za­tát. A ti­zen­egy nap alatt, amíg a szál­lo­dá­ban la­kott, Nyi­ko­lov öt vá­ros­sal be­szélt. Vik­tor most már el is so­rol­ja ne­kem min­det: Ogyessza és Rosz­tov, Le­nin­grád és Sza­ra­tov, vé­gül az a ki­sebb vá­ros, ame­lyet sem Vik­tor, sem én nem is­me­rünk, Pu­nyezs. Ami­kor Val­ja a vá­ros­ra mu­tat, így szól:

– Ke­rü­le­ti köz­pont.

És meg­ne­ve­zi az egyik észa­ki te­rü­le­tün­ket.

Va­la­mennyi vá­ros­sal, Ogyessza ki­vé­te­lé­vel, há­rom­per­ces be­szél­ge­tést foly­ta­tott Nyi­ko­lov, Ogyesszá­val hét per­cig be­szélt, Pu­nyez­zsal vi­szont mind­össze más­fél per­cig. E szám mel­lett a táb­lá­za­ton egy „S” betű áll.

– Sür­gős – köz­li szűk­sza­vú­an Val­ja.

Ez már mond va­la­mit. Va­ló­szí­nű, hogy erre a pu­nye­zsi be­szél­ge­tés­re, ha még oly rö­vid ide­ig tar­tott is, Nyi­ko­lov­nak ége­tő szük­sé­ge volt.

Egyéb­ként igen ér­de­kes a be­szél­ge­té­sek na­pok sze­rin­ti meg­osz­lá­sa is. Moszk­vá­ba ér­ke­zé­sé­nek ha­to­dik nap­ján Nyi­ko­lov Sza­ra­to­vot hív­ta fel, a (nyol­ca­dik na­pon Le­nin­grá­dot és Ogyesszát, a ki­len­ce­di­ken Rosz­to­vot, és el­uta­zá­sát meg­elő­ző­en pe­dig Pu­nyezst. Kü­lön­ben a je­lek sze­rint Nyi­ko­lov vá­rat­la­nul és si­et­ve uta­zott el, amely­nek bi­zo­nyá­ra a szál­lo­da­szo­ba­be­li lo­pás volt az oka. Két női ka­bát­ká­nak az el­lo­pá­sa? Fur­csa… Vagy nem­csak két női ka­bát­ról van szó? Le­het, hogy Mu­sansz­kij va­la­mit el­hall­ga­tott elő­lünk. Hol­nap meg­mu­tat­juk őt Vik­tor­nak.

Ad­dig azon­ban még egy do­log hát­ra­van: sür­gő­sen meg kell ér­dek­lőd­ni mind az öt vá­ros­ban, nem szállt-e meg va­la­me­lyik szál­ló­juk­ban egy bi­zo­nyos Iván Ha­ri­to­no­vics Nyi­ko­lov, vagy nem tar­tóz­ko­dik-e azon sze­mé­lyek egyi­ké­nél, akik­kel Moszk­vá­ból te­le­fo­non be­szélt. Kár, hogy Val­ja ezt rög­tön nem in­téz­te el, és én sem gon­dol­tam e fon­tos rész­le­tek­re, ami­kor a fel­adat­tal meg­bíz­tam.

Val­ja fi­gyel­me­sen vé­gig­hall­ga­tott, én pe­dig egyet­len per­cig sem ké­tel­ked­tem ben­ne, hogy pon­to­san, kö­rül­te­kin­tő­en és gyor­san vég­re fog­ja haj­ta­ni az új fel­ada­tot.

Val­ja a táv­be­szé­lő-ál­lo­más­ra in­dul, én pe­dig fel­tár­csá­zom Szvet­ka szá­mát. Ami azt il­le­ti, ez bi­zony nem is olyan egy­sze­rű.

Még­is ha­ma­ro­san sze­ren­csém van.

– Vi­tyik! – ki­ált­ja bol­do­gan a kagy­ló­ba Szvet­ka. – Vég­re! Már alig győz­tem ki­vár­ni a hí­vá­so­dat. Na­gyon fá­radt vagy?

Nem, ter­mé­sze­te­sen nem va­gyok fá­radt. Egy szem­pil­lan­tás alatt ma­gam­ra ka­pom a ka­bá­to­mat, fo­gom a sap­ká­mat, és már a kap­cso­lón a ke­zem, hogy el­olt­sam a vil­lanyt a szo­bá­ban, ami­kor ész­re­ve­szek az író­asz­ta­lo­mon egy ott­fe­lej­tett ira­tot: Val­ja táb­lá­za­ta.

Nincs mit ten­ni, még ma­rad­nom kell. Ki­ve­szem a pán­cél­szek­rény­ből a Nyi­ko­lov-ügy vé­kony dosszi­é­ját, s ahogy nagy hév­vel ki­nyi­tom, ki­re­pül be­lő­le egy vé­kony pa­pír­la­pocs­ka, és ke­ring­ve a pad­ló­ra száll. Azon­nal rá­is­me­rek Nyi­ko­lov rej­té­lyes szám­osz­lo­pa­i­ra, bár a kis pa­pír­lap az írott fe­lé­re esett. Le­ha­jo­lok érte, és ek­kor a tisz­ta hát­ol­da­lán ért­he­tet­len, ku­sza vo­na­lak há­ló­ja öt­lik a sze­mem­be.

Ez annyi­ra kí­ván­csi­vá tesz, hogy sap­ká­ban, ka­bát­ban az író­asz­tal­hoz ülök, és meg­gyúj­tom az asz­ta­li lám­pát. De amint kö­ze­lebb hú­zom a lám­pát, a vo­na­lak nyom­ban el­tűn­nek a pa­pí­ron. Ek­kor döb­be­nek rá, hogy ez Va­la­mi­lyen írás le­nyo­ma­ta az elő­ző lap­ról, hi­szen azt, ame­lyet a ke­zem­ben tar­tok, egy jegy­zet­tömb­ből sza­kí­tot­ták ki; az egyik szé­le egye­net­le­nül csip­kés.

Az asz­ta­li lám­pát, amennyi­re csak le­het, tá­vo­labb to­lom, ki­kap­cso­lom az erős mennye­ze­ti vi­lá­gí­tást, és most a fer­de fény­su­ga­rak­ban elég­gé ol­vas­ha­tó­an be­tűk buk­kan­nak elő!

Vé­let­len, a vak vé­let­len ve­ze­tett rá erre a fel­fe­de­zés­re! Ki tud­ja, mi­kor vet­tük vol­na ész­re!

S íme, igaz hogy ke­ser­ves mun­ká­val, de még­is meg­fej­tet­tem ezek­nek a ki tud­ja, mi­kor s ki ál­tal le­írt sza­vak­nak a le­nyo­ma­tát. Egy tisz­ta pa­pír­ra kü­lön-kü­lön le is ír­tam őket. Mind­össze négy szó. Az ér­tel­mük, hát­bor­zon­ga­tó ér­tel­mük egy­re vi­lá­go­sab­ban ki­bon­ta­ko­zik előt­tem.

Si­et­ve az órám­ra pil­lan­tok. Késő! Késő a tu­do­má­nyos-tech­ni­kai osz­tály­ra ro­han­nom, ahol a szak­ér­tők el­ol­vas­sák az egész föl­jegy­zést, ele­jé­től a vé­gé­ig. Kuz­mics sincs már itt. Te­hát az ügyet hol­nap­ra kell ha­lasz­ta­ni.

Igen, a nyo­mo­zás lán­ca áram­mal te­lí­tő­dött, most már fe­szült­ség alatt van, s azt hi­szem, a nyo­mo­zás nem­csak hogy ér­tel­met nyert, ha­nem egye­ne­sen ha­laszt­ha­tat­lan, szük­ség­sze­rű.

Mint a hí­mes to­jást ra­kom a pa­pír­la­pot az irat­tar­tó­ba, és be­zá­rom a pán­cél­szek­rény­be. Köz­ben ész­re­ve­szem, hogy az iz­ga­lom­tól eny­hén resz­ket a ke­zem.

És újra csak a meg­fej­tett sza­va­kat lá­tom ma­gam előtt: „… bi­tang­gal… vég­leg… mind­nyá­jan össze­gyűl­nek”.

Va­la­mi­lyen ve­szé­lyes do­log­nak kell tör­tén­nie, amit va­la­ki elő­ké­szít.