HETEDIK FEJEZET
A testvéreket nem választják.

Késő este.

Még min­dig Kuz­mics­nál ülök. Szo­ká­sa sze­rint a te­nye­ré­vel ősz feje búb­ját dör­zsöl­ge­ti, és ko­mo­ran így szól:

– Mit je­lent az, hogy „el­tűnt”? Mi­fé­le os­to­ba­ság ez?

Dü­hös és ag­gó­dó. Ezt na­gyon jól lá­tom. Én is leg­alább úgy ag­gó­dom, mint ő. És én is ha­rag­szom.

– Va­la­mi még­is­csak tör­tént mon­dom.

Pá­ni­kot kel­te­nek. Nem a szál­lo­dá­ban aludt, és nem adott hírt ma­gá­ról. Mi van ab­ban? A mi mun­kánk­ban min­den elő­for­dul­hat.

– Pon­to­san így van – erő­sí­tem meg nyo­ma­té­ko­san.

– Ugyan, hagyd már! – le­gyint Kuz­mics. – Mi ez a lel­ki­zés ná­lad, mondd meg, légy szí­ves. Fi­a­tal vagy még az ilyen lel­ki­zés­hez!

– Nem kel­lett vol­na egye­dül el­kül­de­ni. Nem én lel­ki­zek, ha­nem ő.

– A fe­né­be is! – rob­ban ki Kuz­mics. – Úgy lát­szik, finnyás úri kis­asszo­nyok­kal dol­go­zom! Lel­kük van sze­gény­kék­nek! Ide­ge­sek let­tek. – Össze­sze­di ma­gát, és így szól: – Jól van, elég le­gyen. Er­ről töb­bet egy szót se hall­jak.

– En­ged­je meg, hogy Pu­nyezs­ba men­jek, Fjo­dor Kuz­mics – mon­dom, ami­lyen nyu­god­tan csak tu­dom.

– Nem en­ge­dem meg. Ogyesszá­ba mégy. Ot­ka­len­ko majd elő­ke­rül, ne félj. Ha pe­dig hü­lye­sé­ge­ket csi­nált… De nem! Ta­lán első nap­ja is­mer­jük?

– Nem ez a do­log lé­nye­ge. Ő egy­sze­rű­en…

– Elég, azt mon­dom! – sza­kít fél­be Kuz­mics. – Az üggyel fog­lal­kozzunk in­kább. Te­hát Ogyessza. Mi­lyen té­nyek ve­zet­tek el hoz­zá?

– Mind­járt is­mer­te­tem – mon­dom kel­let­le­nül. – A hely­zet a kö­vet­ke­ző. Ogyesszá­ba Zu­rih te­le­fo­nált Ga­li­na Ko­cser­gá­nak, és to­vább be­szélt vele, mint a töb­bi­ek­kel. Az­u­tán a nő el­uta­zott, ál­lí­tó­lag a be­teg any­já­hoz. Gye­nyi­szov meg­ál­la­pí­tot­ta: az any­ja nem volt be­teg, csak épp az idő­sebb lá­nyá­nál élt egy hó­na­pig, és most Ga­li­ná­val együtt vissza­tért Ogyesszá­ba. – Szin­te ész­re­vét­le­nül már en­gem is ma­guk­kal ra­gad­nak az ese­mé­nyek. To­váb­bá: Zu­rih a kap­cso­lat­tar­tás­hoz meg­ad­ta Nyi­ko­lov­nak Ga­li­na Ko­cser­ga ogyesszai cí­mét és nem va­la­ki má­sét. Eb­ből azt a kö­vet­kez­te­tést le­het le­von­ni, hogy üz­le­ti kap­cso­la­ta­ik alig­ha­nem most is fönn­áll­nak.

– Igen… igen – bó­lo­gat he­lyes­lő­en Kuz­mics.

– To­vább: Kl­jacs­ko sür­gő­sen Ogyesszá­ba re­pült. Hogy mi­lyen cél­lal, az egye­lő­re nem is­me­re­tes. Ugyan­ott, vagy­is Ogyesszá­ban élt és dol­go­zott Zu­rih. Va­ló­szí­nű­leg on­nan küld­ték ki­kül­de­tés­re Moszk­vá­ba, és ter­mé­sze­te­sen oda szál­lít­tat­ta el a hi­ány­cikk­nek szá­mí­tó ke­ram­zi­tot is. Mi van még? Ko­cser­ga ben­ne van ab­ban a ka­bát-spe­ku­lá­ci­ó­ban, ame­lyet Zu­rih­nál is föl­fe­dez­tek. Vé­gül Zu­rih a leg­bi­zal­ma­sabb vi­szony­ban állt ez­zel a nő­vel, és Moszk­vá­ban egy drá­ga gyű­rűt aján­dé­ko­zott neki, vé­set­tel. Azt hi­szem, ez min­den… Igen, és még az is fel­te­he­tő, hogy Zu­rih pon­to­san Ogyesszá­ba irá­nyí­tott va­la­mi bi­tan­got, aki fel­hív­ta Pi­rozs­ko­vot. Ezek a té­nye­ink Ogyesszá­ról.

Nem ke­vés… nem ke­vés… – mond­ja Kuz­mics. – Egy­ál­ta­lán nem ke­vés… Ezt re­mé­lem, ma­gad is lá­tod? Így te­hát utaz­nod kell. – Te­nye­ré­vel ha­tá­ro­zot­tan az asz­tal­ra csap. – Fel­tét­le­nül utaz­nod kell. Ott na­gyon ko­moly a hely­zet.

– Igen­is, Fjo­dor Kuz­mics.

– Te­hát uta­zol. De nem egye­dül.

Mi­ért? Ott ki­tű­nő mun­ka­tár­sak van­nak.

– Ez igaz. És még­is egy olyan em­ber­nek kell mel­let­ted len­nie… Össze van ez ala­po­san ga­ba­lyod­va. Ez a Ga­li­na nevű nő, meg az egész kör­nye­ze­te… An­nak az em­ber­nek nem­csak okos­nak, ta­pasz­talt­nak kell len­nie, ha­nem… szó­val más­mi­lyen­nek, hogy min­dent más­ként lás­son, azt is ész­re­ve­gye, amit eset­leg te nem látsz meg.

Kuz­mics han­go­san gon­dol­ko­zik, mel­lé­vel az író­asz­ta­lá­ra dől, hu­nyor­gó sze­me va­la­ho­vá a messze­ség­be ré­ved, mint­ha ott pró­bál­na föl­fe­dez­ni va­la­mit. Nem me­rem rá­szán­ni ma­gam, hogy meg­sza­kít­sam gon­do­la­ta­i­nak fo­na­lát…

– I… gén, egy egé­szen más em­ber kell… de egy­szer­s­mind… – dör­mö­gi Kuz­mics. – Ez a Ga­li­na ke­mény dió… És az egész kör­nye­ze­te… a kap­cso­la­tai…

Hát­ra­dől szé­ké­ben, és ku­ta­tó­an néz rám.

– És mi len­ne… ha egy nőt kül­de­nénk ve­led?…

– Nőt? – kér­de­zem ámul­va. – Ugyan mi­ért?

– Igen… lát­szik, hogy nők­kel nem dol­goz­tál mond­ja rend­kí­vül ko­mo­lyan Kuz­mics. – Pe­dig a nők, drá­ga ba­rá­tom, fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű mun­ka­tár­sak le­het­nek. Olyan adott­sá­ga­ik van­nak, ame­lyek be­lő­lünk hi­á­nyoz­nak. Nem vet­ted ész­re? Pél­dá­ul kü­lön­le­ges in­tu­í­ció és rend­kí­vü­li meg­fi­gye­lő­ké­pes­ség. Hoz­zá­juk őszin­téb­bek, előt­tük ha­ma­rabb meg­nyíl­nak.

Ön­kén­te­le­nül el­mo­so­lyo­dom.

– Meg­győ­zött, Fjo­dor Kuz­mics.

– Re­mé­lem mond­ja ugyan­olyan szi­go­rú­an a fő­nök. Eb­ben nem is­mer tré­fát.

– Csak ép­pen meg­fe­le­lő em­bert kell ta­lál­ni – jegy­zem meg.

– Ter­mé­sze­te­sen – he­lye­sel Kuz­mics. – Ta­lá­lunk. Van is ilyen em­be­rünk.

– Ki az?

Mond­juk, akár Lena Zla­to­va. Ki­tű­nő mun­ka­társ.

– Lena?!

E pil­la­nat­ban, úgy lát­szik, rend­kí­vül bam­ba ké­pet vá­gok. Kuz­mics ma­gá­ban ne­vet.

– Is­me­red őt? – kér­de­zi.

– Nem, de…

– Majd meg­is­me­red. Ad­dig azt hidd el, amit mond­tam róla.

El­ha­tá­ro­zom, hogy nem ma­gya­ráz­ko­dom. Kuz­mics újra azt mon­da­ná, hogy ezek az én ri­go­lyá­im, meg az ide­ge­im. De kü­lön­ben sem tu­dok meg­ma­gya­ráz­ni sem­mit. A fe­jem olyan, mint egy méh­kas.

Reg­gel egy ma­gas, kar­csú nőt ta­lá­lok Kuz­mics dol­go­zó­szo­bá­já­ban. Vö­rö­ses­sző­ke haja tö­mör konty­ba van tűz­ve a tar­kó­ján, kis­sé be­esett ar­cán eny­he pír, két vé­kony szem­öl­dö­ke kö­zött füg­gő­le­ges, szi­go­rú ránc, a te­kin­te­te hű­vös és fi­gyel­mes. Csak egy sza­ru­ke­re­tes szem­üveg hi­ány­zik az or­rá­ról. Ti­pi­kus „ta­ní­tó néni”.

Né­hány­szor már ta­lál­koz­tunk a kü­lön­bö­ző ér­te­kez­le­te­ken, de tu­laj­don­kép­pen nem is­mer­jük egy­mást. Kuz­mics alig­ha­nem tud­ja ezt, és ép­pen ezért buz­gón és tö­ké­le­tes hi­va­ta­los­ság­gal mu­tat be ben­nün­ket egy­más­nak.

– Vi­ta­lij Pav­lo­vics Lo­szev had­nagy. Je­le­na Pav­lov­na Zla­to­va had­nagy…

Itt egy pil­la­nat­ra meg­áll, el­cso­dál­koz­va a ne­vek vá­rat­lan egy­be­esé­sén, vé­gig­néz raj­tunk, és el­ne­ve­ti ma­gát.

Ön­kén­te­le­nül, bár rend­kí­vül tar­tóz­ko­dón mi is el­mo­so­lyo­dunk.

– Va­ló­ban ha­son­lí­ta­nak egy­más­hoz – mond­ja Kuz­mics. – Mind­ket­ten ma­ga­sak, so­vá­nyak, sző­kék. Még az ar­cuk­ban is van ha­son­ló­ság.

– Vén­sé­gem­re hú­gocs­ká­ra tet­tem szert! – tré­fál­ko­zom min­den kü­lö­nö­sebb lel­ke­se­dés nél­kül.

Úgy lá­tom, Lena se fo­gad­ja ezt a gon­do­la­tot va­la­mi nagy el­ra­gad­ta­tás­sal.

– Mi­ért? Ez a le­gen­da még hasz­nunk­ra le­het – ál­lít­ja tel­jes ko­moly­ság­gal Kuz­mics. – Ad­dig is szí­ves­ked­je­nek a ne­vü­kön szó­lí­ta­ni egy­mást. Kez­det­től szok­ja­nak hoz­zá.

– Jó reg­gelt, Len­ocs­ka – mon­dom eny­he gúnnyal.

– Jó reg­gelt, Vi­ta­lij – fe­le­li tar­tóz­ko­dón Lena.

Én bi­zony egy­ál­ta­lán nem va­gyok meg­elé­ged­ve egy ilyen hu­gi­cá­val. Ez af­fé­le kék­ha­ris­nya. Ugyan mit eszik raj­ta Igor?

Kü­lön­ben, úgy ér­zem, én sem nyer­tem meg va­la­mi kü­lö­nö­sen a tet­szé­sét.

Kuz­mics sze­rin­tem min­dent ész­re­vesz, de nem mu­tat­ja.

– Te­hát – mond­ja – hol­nap re­pül­tök, ked­ve­se­im. Egy na­pot adok a föl­ké­szü­lés­re. Te, Vi­ta­lij, ha­la­dék­ta­la­nul is­mer­tesd meg Lenát az üggyel. Min­dent be­szél­je­tek meg. A le­gen­dá­to­kat is gon­dol­já­tok ki: kik vagy­tok, hon­nan jöt­te­tek stb. Ez a kap­cso­la­tok ese­té­re! És ne fe­led­jé­tek el, a fel­ada­to­tok nem csu­pán Zu­rih föl­ku­ta­tá­sa és le­tar­tóz­ta­tá­sa. Le­het, hogy egy­ál­ta­lán nem is ta­lál­já­tok ott. A kap­cso­la­ta­it is föl kell de­rí­te­ne­tek, min­den olyan szá­lat, ame­lyek a gyil­kos­ság­hoz ve­zet­tek; ezek föl­lel­he­tők ott, mert Kl­jacs­ko nem hi­á­ba re­pült Ogyesszá­ba. Este ta­lál­kozunk, és min­dent vég­le­ge­sen tisz­tázunk. Igen. Kér­dés van?

Len­á­ra néz.

– Egye­lő­re nincs – fe­le­li a lány.

– Egy van – mon­dom én. Az­óta nem te­le­fo­nált új­ból Pu­nyezs­ba, Fjo­dor Kuz­mics?

– Nem – mond­ja tar­tóz­ko­dó­an Kuz­mics. – No, men­je­tek.

El­hagy­juk a dol­go­zó­szo­bát. Ud­va­ri­a­san ma­gam elé en­ge­dem Lé­nát.

Út­köz­ben be­né­zek abba a szo­bá­ba, ahol Val­ja Gye­nyi­szov ül. Sze­ren­csé­re a he­lyén van.

– Gye­rünk – mon­dom neki. – Hozd a dosszi­é­kat is. A kol­lé­gát be kell avat­ni a dol­gok­ba.

Egy ide­ig hár­mas­ban tár­gyal­juk a kü­lön­fé­le rész­le­te­ket, és Lena rö­vid köz­be­szó­lá­sa­i­ból és kér­dé­se­i­ből meg­győ­ző­döm róla, hogy min­dent ki­tű­nő­en meg­ér­tett, és nem újonc a mun­kánk­ban. Ez né­mi­leg meg­bé­kít vele. Az­tán Val­ja el­megy, és ket­tes­ben ma­ra­dunk.

– No hát ak­kor – mon­dom – a „fiú-lány­test­vér” va­ri­ánst hasz­nál­juk a kül­vi­lág szá­má­ra? Min­den más, gon­do­lom, sok­kal bo­nyo­lul­tabb len­ne.

– Ne­kem is ez a vé­le­mé­nyem – egye­zik bele Lena.

– Ak­kor te­gezzük egy­mást – mon­dom nagy bát­ran, és hoz­zá­te­szem: – Te­hát fe­jezzük be a le­gen­dán­kat. Kik a szü­le­ink? A te szü­le­id pél­dá­ul, kik?

– Ne­kem nin­cse­nek szü­le­im – fe­le­li hal­kan Lena. – És nem is­me­rem őket. Ma­rad­junk in­kább a ti­e­id­nél.

– Hogy­hogy nem is­me­red őket? – sza­kad ki be­lő­lem a kér­dés.

Lena el­for­dít­ja a te­kin­te­tét, és szag­ga­tot­tan mond­ja:

– El­pusz­tul­tak. A fron­ton. A mama rá­di­ós volt. A papa pe­dig… fel­de­rí­tő. Együtt hal­tak meg. A há­bo­rú be­fe­je­zé­se előtt egy hó­nap­pal. Nem tu­dom, ho­gyan. Két­éves vol­tam… – El­hall­gat.

Én is hall­ga­tok. Hir­te­len na­gyon kí­no­san ér­zem ma­gam. Ta­lán azért, mert el­len­sé­ge­sen érez­tem irán­ta? Vagy azért, mert ne­kem él­nek a szü­le­im, ott van Szvet­ka, és ál­ta­lá­ban mert sze­ren­csés va­gyok, és min­de­nem meg­van? Neki pe­dig…

– Hogy kik a szü­le­id, tu­dom – mond­ja Lena. – És azt is, hogy hív­ják őket. Le­gye­nek ők. Így könnyebb. Men­jünk to­vább.

Össze­sze­dem a gon­do­la­ta­i­mat, és azt ja­vas­lom:

– Az ün­ne­pek­re ér­kez­tünk Ogyesszá­ba.

– A ba­rá­ta­ink­hoz?

– Nem. A ba­rá­tok meg­köt­he­tik a ke­zün­ket. Azért jöt­tünk, hogy meg­nézzük Ogyesszát. És szál­lo­dá­ban la­kunk.

– Igen. Így jobb.

Szó­val egé­szen tűr­he­tő le­gen­dát ál­lí­tunk össze. Este még min­dent tisz­tázunk Kuz­miccsal.

Ki­kí­sé­rem Lé­nát, és bú­csú­zó­ul meg­jegy­zem:

– Tu­dod, ami­kor majd uta­zunk, öl­tözz fel egy ki­csit… me­ré­szeb­ben.

Most elő­ször el­mo­so­lyo­dik. Ked­ves a mo­so­lya.

Még jó­for­mán vissza sem érek a szo­bám­ba, ami­kor meg­szó­lal a te­le­fon. Iz­ga­tott és va­la­hogy is­me­rős le­ány­hang azt kér­di:

– Lo­szev elv­társ­sal be­szél­het­nék?

– Tes­sék, hall­ga­tom.

– Ó, jó na­pot! Nágya Pi­rozs­ko­va be­szél. Tud­ja, az előbb ta­lál­koz­tam az­zal a fi­a­tal­em­ber­rel.

– Mi­lyen fi­a­tal­em­ber­rel?

– Ame­lyik hoz­zánk te­le­fo­nált.

– És be­szélt vele?

– Igen, igen.

– Be tud jön­ni hoz­zám?

– Én… itt va­gyok szem­ben egy te­le­fon­fül­ké­ben…

– Hát ak­kor mire vár?! Jöj­jön azon­nal!

Két perc múl­va Nágya meg­je­le­nik a szo­bám­ban. Rö­vid bőr­ka­bát­ja ki­gom­bol­va, sze­me iz­ga­tot­tan csil­log, haja kó­cos, ke­zé­ben hosszú szí­jon szép tás­ka. A lány erő­sen li­heg. Szem­mel lát­ha­tó­an sza­ladt.

Ahogy leül az asz­ta­lom­hoz, kis­sé meg­nyug­szik, és sza­po­ra szó­val me­sél­ni kezd.

– Egye­ne­sen az ál­lo­más­ról jöt­tem ma­gá­hoz. A ba­rát­nő­met kí­sér­tem ki. Ki­jev­be uta­zott a szü­le­i­hez, az ün­ne­pek­re. Szó­val ott ál­lunk a ko­csi­ja mel­lett. Kö­rü­löt­tünk uta­sok. És ak­kor egy­szer­re oda­jön hoz­zánk az a fi­a­tal­em­ber. Tök­ré­sze­gen. És így szól: „Szó­val itt vagy, te kis lo­tyó. Jól van, csak flan­gálj, flan­gálj, amíg le­het.” – „Mit akar tő­lem?” – kér­dem. Köz­ben csak úgy resz­ket ke­zem-lá­bam. Ő meg rö­hög: „Mondj kö­szö­ne­tet – azt mond­ja hogy nem fek­tet­te­lek le. Apád­nak kö­szönd meg.” – „Hagy­jon bé­kén – mon­dom. – Nem is­me­rem ma­gát.” Mire ő: „Én vi­szont is­mer­lek. Meg­mu­tat­tak ne­kem. Ha majd vissza­jö­vök, ve­lem fogsz sé­ta­fi­kál­ni.” Még mon­dott va­la­mi eh­hez ha­son­lót. Majd meg­hal­tam a ré­mü­let­től.

– Mást nem mon­dott?

– Nem… De, vár­jon csak! Azt mond­ta: „Ha aka­rod, gye­re, el­jö­hetsz ve­lem Ogyessza-anyánk­ba.” Din­ka, a ba­rát­nőm csak áll, resz­ket. Akár­csak én.

– Mi­lyen az a fi­a­tal­em­ber? Hogy volt öl­töz­ve?

– Mi­lyen? Ha­tal­mas, óri­á­si. Akár egy bika. A sze­me vér­ben úszik. A ru­há­za­ta… Nem em­lék­szem, mi volt raj­ta. Sem­mi kü­lö­nös.

Töb­bet nem si­ke­rül meg­tud­nom tőle. Nágya sze­mé­ben könnyek pil­log­nak, a szá­ja szé­le resz­ket, és se­hogy sem tud­ja ki­nyit­ni a tás­ká­ját, hogy elő­ve­gye a zseb­ken­dő­jét.

Se­gí­tek. Az­tán egy po­hár vi­zet adok neki.

– No, és most – mon­dom, ami­kor lá­tom, hogy egy kis­sé meg­nyug­szik – mond­ja el, mi­ért ment el a szál­lo­dá­ba ah­hoz az em­ber­hez?

– Mi­fé­le kap­cso­lat­ban…

– Köz­vet­len – vá­gok köz­be. – Köz­vet­le­nül kap­cso­lat­ban van az­zal, ami tör­tént. No, be­szél­jen…

– Én… ma­gam sem tu­dom… – kín­ló­dik Nágya. – El­jött hoz­zánk, a la­ká­sunk­ra… A papa még nem volt ott­hon… Be­szél­ge­tés­be ele­gyed­tünk… Az­tán azt mond­ta, hogy van neki va­la­mi­lyen aján­dé­ka… ame­lyet sze­ret­ne ne­kem adni…

– Mi­lyen os­to­ba maga, már el­né­zést! – fa­ka­dok ki.

– Igen, os­to­ba va­gyok – mond­ja Nágya meg­adó­an.

Ön­kén­te­le­nül eszem­be jut Var­va­ra, vil­lám­ló te­kin­te­te, a meg­ve­tés a hang­já­ban, ami­kor Zu­rih­ról be­szélt.

– Csak nem egy kar­kö­tőt akart ma­gá­nak aján­dé­koz­ni? – kér­dem mo­so­lyog­va.

– De igen. Hon­nan tud­ja?

Nágya láng­vö­rö­sen ül előt­tem, és nem meri rám emel­ni a sze­mét. Ha most lát­ta vol­na az a szép­fiú, Vik­tor Szbo­kij. Kü­lön­ben vé­le­mé­nyem sze­rint Zu­rih­nak esze ágá­ban se volt ud­va­rol­ni en­nek a lány­nak.

– Mit akart ma­gá­tól? – kér­dem is­mét.

– Ő… ő iga­zán nem volt to­la­ko­dó, be­csü­let­sza­vam­ra… Egy­sze­rű­en azt akar­ta, hogy be­fo­lyá­sol­jam a pa­pát…

– No és be­fo­lyá­sol­ta?

Nem tu­dom pa­lás­tol­ni ha­ra­go­mat és meg­ve­té­se­met.

Nágya még mé­lyebb­re hajt­ja a fe­jét.

– Meg­pró­bál­tam… – fe­le­li sut­tog­va. – A papa ret­te­ne­te­sen rám ki­a­bált… és ő is azt mond­ta, hogy… os­to­ba va­gyok…

Men­jen és ha­la­dék­ta­la­nul hoz­za ide azt a kar­kö­tőt mon­dom neki. – Ha­la­dék­ta­la­nul. írás­ba fog­lal­juk a dol­got, aho­gyan kell.

Nágya föl­áll és el­megy. Olyan, mint egy meg­vert kis­ku­tya, mint egy utá­la­tos kis­ku­tya.

 

Este so­ká­ig ülünk Kuz­mics­nál, le­gen­dánk „tar­tós­sá­gát” pró­bál­gat­juk. Hi­szen va­ló­szí­nű­leg kap­cso­la­tot kell majd te­rem­te­nünk Ga­li­na Ko­cser­ga rend­kí­vül gya­nús kör­nye­ze­té­vel, és eset­leg ma­gá­val Zu­rih­hal is. Itt az­u­tán nem sza­bad hi­báz­nunk, pon­to­san kell ját­sza­nunk a sze­re­pün­ket. Okos és ve­szé­lyes el­len­fél­lel van dol­gunk, Kuz­mics te­le­fo­nál Ogyesszá­ba. Ami­kor a be­szél­ge­tés be­fe­je­ző­dik, óva­to­san meg­kér­dem:

– Más­ho­vá nem te­le­fo­nál, Fjo­dor Kuz­mics? Pél­dá­ul, Pu­nyezs­ba?

– Te­le­fo­nál­tam – fe­le­li ko­mo­ran Kuz­mics. – Sem­mi újat nem tud­nak mon­da­ni.

Nem tu­dom rá­szán­ni ma­gam, hogy Lena je­len­lé­té­ben kér­dez­zek még va­la­mit. És, úgy lát­szik, Kuz­mics sem akar­ja ezt.

Ol­dalt san­dí­tok.

Lena most is egy­sze­rű fe­hér ka­bá­tot, sö­tét szok­nyát vi­sel, min­den dí­szí­tés nél­kül, az ajka sincs ki­rú­zsoz­va. Egész lé­nye va­la­hogy szok­vá­nyos, sze­rény. Még nyú­lánk, kar­csú alak­ja, dús vö­rö­ses­sző­ke haj­ko­ro­ná­ja sem te­szi fel­tű­nő­vé. Igaz, egy ki­csit meg­vál­toz­tat­ta a frizu­rá­ját, de ez a ne­vet­sé­ges kí­sér­let sem­mi­lyen ered­mény­re nem ve­ze­tett, sem­mi­vel sem csök­ken­tet­te szép­sé­gét és bá­ját. Még­is­csak fur­csa lány. Va­la­hogy olyan zár­kó­zott, hall­ga­tag. Bi­zo­nyá­ra nem tud gyor­san kö­zel ke­rül­ni az em­be­rek­hez.

Lena lát­szó­lag tö­ké­le­te­sen nyu­godt és szenv­te­len. De ész­re­ve­szem, hogy Kuz­mics utol­só sza­va­i­ra meg­re­meg vé­kony orr­cim­pá­ja, és egy pil­la­nat­ra be­ha­rap­ja alsó aj­kát. Azt hi­szem, még­is­csak sejt va­la­mit.

Késő este ér­ke­zem meg Szvet­ká­hoz.

– Megint re­pül­nöm kell – mon­dom bűn­tu­da­to­san, mi­köz­ben le­ve­tem a ka­bá­to­mat az elő­szo­bá­ban. – Megint, Szvet­ka.

– Jaj, mi­cso­da mun­kád van! – bosszan­ko­dik. – Sze­gény fe­le­sé­ged!

Szvet­ka szo­ká­sá­hoz hí­ven a lá­bát is föl­rak­ja a he­ve­rő­re, ké­nyel­me­sen be­fész­ke­li ma­gát a pár­nák közé, és ég­szín­kék ken­dő­jé­be bur­ko­lóz­va meg­kér­di:

– És hová re­pülsz, Vi­tyik?

Mo­soly­gok és hall­ga­tok.

– Á! – Szvet­ka mor­co­san le­gyint. – Ter­mé­sze­te­sen egy N. nevű nagy­vá­ros­ba. Egy kis séta lesz az egész, igaz? Soha nem fo­gom ezt meg­szok­ni.

– És tu­dod-e, hogy ki­vel re­pü­lök?

– Ki­vel?

– Az­zal a bi­zo­nyos Lé­ná­val.

– Mi­fé­le Lé­ná­val?… Jé, őve­le?…

– Pon­to­san.

Szvet­ka hosszan néz rám, majd vá­rat­la­nul így szól:

– Ne­héz dol­god lesz, Vi­tyik…

Reg­gel Vo­lo­gya jön ér­tem. Az ut­cán még egé­szen sö­tét van.

Az elő­szo­bá­ban föl­ka­pom a bő­rön­dö­met, ame­lyet még teg­nap este be­pa­kol­tam, no per­sze nem öt perc alatt, mint az el­ma­rad­ha­tat­lan ak­ta­tás­ká­mat szok­tam. Ez al­ka­lom­mal a „ru­hat­áram” is alap­ve­tő­en meg­vál­to­zik. A pu­ló­ve­rem fölé könnyű, me­leg, vil­lám­zá­ras po­ro­lon­ze­két hú­zok, di­va­tos sap­kát il­lesz­tek a fe­jem­re, a nya­kam­ba pe­dig élénk szí­nű szép se­lyem­sá­lat kö­tök, ame­lyet teg­nap kap­tam Szvet­ká­tól. Fu­tó­lag a tü­kör­be pil­lan­tok: meg va­gyok elé­ged­ve ma­gam­mal.

Ami­kor ki­me­gyek, Vo­lo­gya tö­ké­le­te­sen nyu­god­tan fo­gad. Hoz­zá van szok­va a na­gyobb sza­bá­sú „át­lé­nye­gü­lé­sek­hez” is.

Még ott­hon­ról te­le­fo­nál­tam Lé­ná­nak, most érte me­gyünk.

El­su­han­nak mel­let­tünk az is­me­rős moszk­vai ut­cák, te­rek, par­kok. Min­den ki­halt és sö­tét, csak a lám­pák vi­lá­gí­ta­nak.

És most sze­rin­tem a leg­szebb moszk­vai su­gár­út, a Le­nin­grá­di kö­vet­ke­zik. Alul­já­ró­ból fu­tunk ki rá, a „Di­na­mó” sta­di­on mel­lett. Bal­ra sö­tét­lő fal­ként egy tér sűrű lom­bú fái hú­zód­nak. Jobb­ról pe­dig, mint va­la­mi lá­to­más, hir­te­len föl­buk­kan a Nagy Pé­ter-ko­ra­be­li ősi pa­lo­ta. Majd a fény­nya­lá­bok kö­ze­pet­te, a fá­kon túl szin­te fe­lénk úszik a köz­pon­ti re­pü­lő­tér két ha­tal­mas, csil­lo­gó pa­ra­le­le­pi­pe­don­ja.

A gép­ko­csi se­be­sen su­han elő­re.

A Pesz­csa­na­ján csök­kent­jük a se­bes­sé­get, ne­hogy túl­hajt­sunk Lená­ék há­zán. A meg­adott ház­szám­nál meg­ál­lunk.

A ka­pu­alj­ból szin­te ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban ki­ug­rik egy ma­gas, kar­csú fi­gu­ra, és fe­lénk sza­lad. Ez Lena. Nem, nem ő, és még­is­csak ő. Nem tu­dom pa­lás­tol­ni cso­dál­ko­zá­so­mat, de a mo­so­lyom ugyan­csak bam­ba. Lena vi­dá­man ne­vet, amíg ki­nyi­tom neki a ko­csi hát­só aj­ta­ját. Le­het, hogy az én kül­ső­met ta­lál­ja mu­lat­sá­gos­nak?

Lena ki­tű­nő sza­bá­sú, ha nem té­ve­dek, mű­bőr tra­péz­nad­rá­got vi­sel, rö­vid, élénk­pi­ros, hát­ra ve­tett ka­puc­ni­jú ka­bát­ja ki van gom­bol­va, gyö­nyö­rű, min­tás kö­tött mel­lény lát­szik ki aló­la, vö­rö­ses­sző­ke haja a vál­lá­ra om­lik; a nya­kán könnyű nylon­sál, ke­zé­ben szép, tar­ka cím­kés, vil­lám­zá­ras bőr­tás­ka. És ami a leg­fon­to­sabb, mind­ez rend­kí­vül jól áll neki. Lena hety­ke, ka­cér és hi­he­tet­le­nül fi­a­tal.

– Hahó, fiúk, dob­ja­tok ki gyor­san a rep­tér­re! – ki­ált­ja paj­ko­san. – Két csók mind­egyi­kő­tök­nek.

– No, jól adja! – mond­ja za­var­tan Vo­lo­gya.

– Lám csak, mi­lye­nek ná­lunk a tisz­tek! – dünnyö­göm, és alig tu­dok ma­gam­hoz tér­ni a cso­dál­ko­zás­tól.

Lena ügye­sen el­he­lyez­ke­dik mö­göt­tünk a hát­só ülé­sen, és be­csap­ja az aj­tót. Vo­lo­gya úgy in­dít, hogy szin­te hely­ből el­re­pü­lünk.

– Nos, tet­szik a hú­gocs­kád? – kér­di ha­mis­ká­san Lena.

– De még mennyi­re! – fe­le­lem egé­szen őszin­tén.

Nem, ha­tá­ro­zot­tan nem is­me­rek rá, és tu­laj­don­kép­pen kez­dem meg­ér­te­ni Igort. Kü­lön­ben hú­gocs­ka ide, hú­gocs­ka oda, de az bi­zo­nyos, hogy egy ilyen se­gí­tő­társ nagy hasz­nom­ra lesz.

A vnu­ko­vói re­pü­lő­tér­re re­kord­idő alatt érünk ki.

Is­mét a re­pü­lő­tér is­me­rős zson­gá­sa fo­gad. Föl­szál­lás…

Kis ide­ig hall­ga­tunk. Az­tán Lena nyu­god­tan, szin­te szenv­te­le­nül meg­kér­di:

– Mi­előtt ki­jöt­tünk, nem be­szél­tél az ügye­le­tes­sel?

– De be­szél­tem.

– Mi van Pu­nyez­zsal?

Ér­zem, hogy min­den ideg­szá­lát meg­fe­szít­ve pró­bál­ja pa­lás­tol­ni iz­gal­mát. Na­gyon kí­no­san ér­zem ma­gam.

– Hall­gat… Lena – fe­le­lem –, de mondd csak, hogy ke­rül­tél hoz­zánk, nyo­mo­zók­hoz?

– Mint a töb­bi­ek. – Lena meg­von­ja a vál­lát.

– A nők nem úgy jön­nek hoz­zánk, mint a töb­bi­ek.

– Hát egy ki­csit vi­tá­ba száll­tam a ve­ze­tő­ség­gel.

– És az­előtt?

– A jogi ka­ron vé­gez­tem. Kü­lön­ben még rád is em­lék­szem. Egy év­vel fö­löt­tem jár­tál.

– Hm… Én va­la­hogy nem em­lék­szem rád.

– Ó, hát hogy is em­lé­kez­nél… Hogy mer­tünk vol­na egy ilyen nagy­me­nő­vel szó­ba áll­ni? Rá­adá­sul te vol­tál az év­fo­lyam­bi­zott­ság tit­ká­ra. Meg­jegy­zem, ak­ko­ri­ban re­me­kül ko­sa­raz­tál. Mi, kis­lá­nyok, gyak­ran el­jár­tunk meg­néz­ni. Te vol­tál a ked­ven­cünk. – Lena paj­ko­san ne­vet.

– Ne mondd… – Fa­nya­rul el­mo­so­lyod­tam. – De hát mondd, mi von­zott hoz­zánk? Nem az a ki­mon­dot­tan női fog­lal­ko­zás.

– Ál­ta­lá­ban nem. De kü­lön­le­ges ok­ból igen. – Lena el­ko­mo­ro­dik.

– Mi az a kü­lön­le­ges ok?

– Hagy­jál…

– No de még­is – kö­töm az ebet a ka­ró­hoz. – El­hall­gat­nád a bá­tyád elől? Nem szép do­log.

– Szó­val volt egy eset. Mo­zi­ból tér­tünk haza. Há­rom lány. Ötöd­éve­sek vol­tunk. Hu­li­gá­nok kö­töt­tek be­lénk. Meg­pró­bál­tak be­von­szol­ni ben­nün­ket egy ud­var­ba. Ami­kor ez nem si­ke­rült, egyi­kük kést rán­tott. És szúrt. Ver­át ta­lál­ta… Szin­te esze­met veszt­ve ron­tot­tam rá. Meg­le­pe­té­sé­ben el­ej­tet­te a kést. Én meg föl­kap­tam… Ab­ban a pil­la­nat­ban, ki tud­ja, mi­ért, az apám­ra gon­dol­tam, akit nem is is­mer­tem… Én is szúr­tam… Kés­sel, kép­zeld el! A hu­li­gán fel­or­dí­tott. Ré­mü­le­té­ben. A kés épp csak meg­kar­col­ta… Ek­kor már töb­ben oda­fu­tot­tak. A tá­ma­dó­in­kat, a hu­li­gá­no­kat el­fog­ták, és bí­ró­ság elé ál­lí­tot­ták. De Vera meg­halt a kór­ház­ban … A leg­jobb ba­rát­nőm, a leg­de­re­kabb em­ber, akit a vi­lá­gon a leg­job­ban sze­ret­tem… Ak­kor ha­tá­roz­tam el… meg­es­küd­tem… ál­lan­dó­an az apám­ra gon­dol­tam ak­kor… – Lena el­hall­gat, és az ab­lak­hoz ha­jol.

Gyű­lö­let és a jó­ság la­ko­zik en­nek a fi­a­tal nő­nek a lel­ké­ben, mint va­la­mennyi­ünk­ben is.

A mi mun­kánk­ban, ami­kor az em­ber ál­lan­dó­an va­la­ki­nek a ke­gyet­len­sé­gé­be üt­kö­zik, ami­kor időn­ként ret­te­ne­tes hi­bá­kat és tra­gé­di­á­kat lát, va­la­ki­nek az igaz­ság­ta­lan ha­lá­lát és va­la­ki­nek az er­köl­csi ka­taszt­ró­fá­ját, ak­kor ön­kén­te­le­nül is meg­pró­bál­ja meg­ál­la­pí­ta­ni az oko­kat, meg­ma­gya­ráz­ni ezt az egé­szet a maga szá­má­ra, így ez­u­tán, azt is mond­hat­nám, böl­cseb­bé vá­lik a min­den­na­pi élet­ben, és ter­mé­sze­te­sen, bi­zo­nyos mér­ték­ben pszi­cho­ló­gus­sá és szo­cio­ló­gus­sá is lesz. Igaz, nem min­den­ki kö­zü­lünk, de aki gon­dol­ko­dik, föl­tét­le­nül. És egy­re töb­ben van­nak ilye­nek. Úgy ér­zem, Lena is pon­to­san ilyen em­ber. Meg­ér­tet­te a leg­fon­to­sab­bat, ami­ért dol­gozunk, ami­ért min­dent vál­la­lunk, töb­bek kö­zött a ne­héz mun­ka va­la­mennyi ve­szé­lyét is. Lena nem vé­let­le­nül csep­pent kö­zénk.

Egyik ci­ga­ret­tát a má­sik után szí­vom és gon­dol­ko­zom.

Lena hall­gat, ki­néz az ab­la­kon.

Az ogyesszai re­pü­lő­té­ren vár­nak ben­nün­ket.

Még le sem érünk a lép­csőn, ami­kor egye­ne­sen a le­szál­ló­sá­von föl­buk­kan egy új, fe­ke­te „Vol­ga”, két bal­lon­ka­bá­tos fi­a­tal­em­ber száll ki be­lő­le, és ha­tá­ro­zot­tan el­in­dul fe­lénk.

– Üd­vöz­let a bá­tyus­nak és a hu­gi­cá­nak – mond­ja vi­dá­man egyi­kük. – Azt gon­dol­ták, nem is­me­rünk ma­guk­ra ezek­ben a sze­re­lé­sek­ben?

Ke­zet szo­rí­tunk.

Ész­re­ve­szem, hogy te­kin­te­tük meg­ál­la­po­dik Lé­nán.

Elő­ször a szál­lo­dá­ba me­gyünk.

– Az uta­sí­tás­nak meg­fe­le­lő­en – mond­ja élén­ken Sztasz egy lu­xus­lak­osz­tályt biz­to­sí­tot­tunk önök­nek. Ter­mé­sze­te­sen az össze­köt­te­té­se­ink ré­vén. És el­né­zést, de némi bak­sist is be kel­lett vet­ni.

– Nem lesz jó, ha a ma­guk ko­csi­ján me­gyünk mon­dom a kol­lé­gák­nak.

Sztasz ne­vet.

– Ez egy­ál­ta­lán nem a mi ko­csink. Bo­csá­nat, de „fe­ke­te fu­var”. Bor­ja szí­ve­sen meg­ke­res egy hár­mast, amíg a gaz­dá­ja bo­rot­vál­ko­zik, és csó­kol­ja ifjú hit­ve­sét.

Az­zal meg­ve­re­ge­ti a so­főr vál­lát. A fiú za­var­tan el­ne­ve­ti ma­gát.

Sztasz – erős, kö­zép­ter­me­tű fér­fi, az arca ke­rek, mo­soly­gós, a sze­me ra­vasz pil­lan­tá­sú, sző­ke haja – a tar­kó­ján már ész­re­ve­he­tő­en rit­kul – gon­do­san el­vá­laszt­va – Sztasz elöl ül, a ve­ze­tő mel­lett.

Ve­lünk, a hát­só ülé­sen, Lena má­sik ol­da­lán Ljo­va fog­lal he­lyet. So­vány, iz­mos fi­a­tal­em­ber. Arca szög­le­tes, éles met­szé­sű, két arc­csont­ja erő­sen ki­áll, vé­kony, eny­hén sas­or­ra tö­vé­nél össze­ér sűrű fe­ke­te szem­öl­dö­ke, ki­bo­rot­vált arca szin­te li­lás a sok bo­rot­vál­ko­zás­tól.

– Cso­dá­la­tos időnk van – foly­tat­ja a cse­ve­gést Sztasz. – Ogyessza el­ké­nyez­tet ben­nün­ket. A lá­nyok vi­rul­nak, mint a mag­nó­li­ák.

Va­ló­ban, Ogyesszá­ban még na­gyon me­leg van. Az ut­cá­kon a nők tar­ka, ki­vá­gott ru­há­ban jár­nak, so­kan nap­er­nyő­vel, s a fér­fi­ak is könnyű, vi­lá­gos öl­tönyt vi­sel­nek. Azt hi­szem, mi is el­bú­csúz­ha­tunk me­leg pu­ló­ve­rünk­től. Már itt is a szál­lo­da.

A lu­xus­lak­osz­tály fény­űző­en be­ren­de­zett há­rom szo­bá­ja ámu­lat­ba ejt ben­nün­ket. Nincs sem­mi mo­dern, min­den régi és te­kin­té­lyes, be­le­ért­ve a zon­go­rát és a már­vány­ta­lap­za­tú ha­tal­mas vá­zát a fo­ga­dó­szo­bá­ban, va­la­mint a dol­go­zó­szo­ba kar­csú, haj­lí­tott lábú ma­ha­gó­ni he­ve­rő­jét és a zöld posz­tós nagy író­asz­talt, a jó­ko­ra bronz tin­ta­tar­tó­val. A ma­gas ab­la­ko­kon szép át­tet­sző tüll és két­ol­dalt sú­lyos, min­tás zá­ró­füg­göny. Egé­szen ké­nyel­met­le­nül ér­zem ma­gam ek­ko­ra pom­pa lát­tán.

A fiúk el­kö­szön­nek. Meg­egye­zünk, hogy egy óra múl­va ta­lál­kozunk bent a hi­va­tal­ban. A ko­csit nem fo­gad­juk el.

Lé­ná­val be­jár­juk a bi­ro­dal­mun­kat. Ha­tal­mas, és va­la­ho­gyan csak meg kell szok­nunk.

Az­tán már a nap­fény­ben für­dő, lár­más ut­cá­kat jár­juk.

Meg­ál­lunk az üz­le­tek ki­ra­ka­ta előtt, s a hang­ver­seny­pla­ká­tok­nál és a ki­osz­kok­nál. Még meg is ven­dé­gelem Lé­nát fagy­lalt­tal.

Vég­re oda­érünk a nem túl nagy bi­zo­má­nyi áru­ház­hoz, és a bá­mész­ko­dók­kal együtt mi is né­ze­get­ni kezd­jük a ki­ra­ka­tok­ban el­he­lye­zett tár­gya­kat, és köz­ben elég élén­ken ki­cse­rél­jük be­nyo­má­sa­in­kat, vi­tat­kozunk. Egé­szen jól si­ke­rül.

Köz­ben min­den­kit lá­tok, aki csak a bi­zo­má­nyiban tar­tóz­ko­dik, s az el­adó­nők kö­zött meg­pró­bá­lom fel­is­mer­ni Ga­li­na Ko­cser­gát. De az is­mer­te­tő­je­lek egyik lány­ra se il­le­nek.

To­vább­me­gyünk.

– Pi­ma­szul szem­ügy­re vett egy pofa, ott an­nál az, üz­let­nél – mon­dom. – Ész­re­vet­ted?

– De mennyi­re – bó­lint Lena. – Ta­lál­kát is adott. Hét­kor a Rak­par­ton, a Ri­che­lieu-szo­bor mel­lett.

– Hát erre mi­kor volt ide­je? – cso­dál­ko­zom.

Lena ne­vet.

– Ami­kor a ki­ra­ka­tot bá­mul­tad. Olyan ér­de­kes fi­a­tal­em­ber…

– Kü­lön­ben – mon­dom – az egyik asszony a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta: – „Ez a fiú meg lány test­vé­rek, vagy mit sem ér­tek a ter­mé­szet­hez”.

– Iga­zán? – élén­kül fel Lena. – Kép­zeld, az a fiú meg mit sú­gott ne­kem: „Hagy­ja a báty­ját, és tölt­se ve­lem az es­tét. Lesz in­ter.” Mi az, hogy „in­ter”?

– In­terklub vagy más­képp a ten­ge­ré­szek nem­zet­kö­zi klub­ja. Gal­já­nak ott kü­lön­ben sok is­me­rő­se van.

Össze­né­zünk. Mind­ket­tőnk­nek ugyan­az vil­lan az eszé­be.

A rend­őr­ség épü­le­té­hez érünk. Egé­szen kö­zöm­bö­sen lé­pünk be, mint­ha sem­mi kö­zünk sem len­ne eh­hez az in­téz­mény­hez. Az elő­csar­nok­ban az őr­szem hi­tet­len­ked­ve nézi iga­zol­vá­nyun­kat.

Sztasz dol­go­zó­szo­bá­já­ban tart­juk a meg­be­szé­lést.

Sztasz kü­lön­ben, mint ki­de­rül, őr­nagy, a vá­ro­si bűn­ügyi rend­őr­ség he­lyet­tes ve­ze­tő­je. Lám, mi­lyen csa­ló­ka le­het a kül­ső. És ra­vasz fiú, nem mond­ta meg rög­tön a rang­ját.

Rész­le­tes je­len­tést te­szek min­den­ről, ami Ogyesszá­ba ho­zott ben­nün­ket.

– Mi már köz­ben el­len­őriz­tük – mond­ja Sztasz –, Ga­li­na ma dol­go­zik. Úgy­hogy ne csüg­gedj. Még ma is­mer­kedj meg vele.

– Az in­ter is megy – jegy­zi meg Ljo­va. – Ami pe­dig a hoz­zánk irá­nyí­tott ban­di­tát il­le­ti, majd csak ki­okos­ko­dunk va­la­mit. Van ná­lunk egy hely, amely mág­nes­ként vonz­za az ilyen­faj­ta fic­kó­kat az egész vá­ros­ból. Majd szét­né­zünk ott ezek­ben a na­pok­ban.

– Pon­to­san – bó­lint Sztasz. – Ljo­vus­ka he­lye­sen fog­ta meg a dol­go­kat.

– Mi­fé­le hely az? – kér­de­zem.

– Majd meg­lá­tod – fe­le­li ti­tok­za­to­san Sztasz. – Ma ve­gyük az in­tert. Mind­ket­tő­tö­ket be­jut­ta­tunk, ha si­ke­rül. – Most Lé­ná­hoz for­dul. – Te, hu­gi­ca, ne ag­gódj.

Nyit­va tart­juk a sze­mün­ket. Kü­lön­ben az a fic­kó, aki meg­is­mer­ke­dett ve­led, je­len­ték­te­len jam­pec. Is­mer­jük. De van­nak bi­zo­nyos kap­cso­la­tai.

– Nem ag­gó­dom – mo­so­lyog Lena, és csak úgy mel­lé­ke­sen meg­kér­di: – Mi­lyen az össze­köt­te­tés önök­nél Moszk­vá­val?

– Nor­má­lis – cso­dál­ko­zik Sztasz. – Mi­ért?

– Csak úgy… Min­den es­he­tő­ség­re.

Én per­sze tu­dom, mi­ért kér­de­zi, és azt mon­dom:

– Ké­sőbb te­le­fo­nál­nunk kell. Le­het, hogy újabb ada­to­kat ka­punk.

Lena há­lás pil­lan­tást vet rám. Igen, ez a kis­lány a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban kezd tet­sze­ni ne­kem.

A meg­be­szé­lés után Lé­ná­val el­vá­lunk egy­más­tól. Ő a vá­ros­ba megy, csa­tan­gol­ni, én a bi­zo­má­nyi áru­ház­ba in­du­lok.

Ga­li­na Ko­cser­ga egye­lő­re az egyet­len olyan szál a ke­zünk­ben, amely Zu­rih­hoz ve­zet. És rend­kí­vül óva­to­sak­nak kell len­nünk, ne­hogy el­sza­kít­suk ezt a szá­lat, vagy ami még rosszabb en­nél, ne­hogy vé­let­le­nül raj­ta ke­resz­tül vész­jel­zést ad­junk a ban­dá­nak. Úgy lát­szik, Zu­rih egye­lő­re nincs itt. Kü­lön­ben leg­alább egy­szer biz­to­san ta­lál­ko­zott vol­na Ga­li­ná­val ezek­ben a na­pok­ban. Az utób­bi idő­ben Sztasz em­be­rei gon­do­san fi­gye­lik Ga­li­nát, aki ál­ta­lá­ban igen fur­csán vi­sel­ke­dik. Szin­te se­ho­va nem jár, sen­ki­vel nem ta­lál­ko­zik, egy­sze­rű­en ke­rü­li a tár­sa­sá­got, s es­tén­ként ott­hon ül. Igaz, Ljo­va sze­rint – aki, mint ki­de­rül, igen jól is­me­ri ezt a nőt – Ga­li­na han­gu­lat­em­ber, ami­kor mu­la­tós ked­ve ke­re­ke­dik, úgy het­ven­ke­dik, hogy nem is­mer ha­tárt, de ami­kor bú­nak eresz­ti a fe­jét, még csak szó­ba se áll sen­ki­vel. Úgy lát­szik, most ép­pen ilyen han­gu­lat­ban van. Ez per­sze meg­ne­he­zí­ti a dol­go­mat.

A bi­zo­má­nyi áru­ház­nál most is száj­tá­tók bá­mész­kod­nak a ki­ra­kat­ba ki­ál­lí­tott tár­gyak előtt. Kö­ze­lebb me­gyek, és egy ide­ig én is ott ácsor­gók. Ki kell gon­dol­nom va­la­mi­lyen okot a meg­is­mer­ke­dés­re. Vá­rat­la­nul egy für­ge kis su­hanc buk­kan föl mel­let­tem, sváj­ci­sap­ká­ban, és va­la­mi el­kép­zel­he­tet­le­nül tar­ka ing­ben, amely alól ki­lát­szik csi­kós mat­rózt­ri­kó­ja.

– Akar gu­mit? – kér­de­zi hal­kan, és ol­dalt néz. – Pa­ra­gua­yi. Le­het róla szó…

– Mit? – kér­de­zem vissza.

– Há! Apa­fej! Akarsz rág­ni vagy nem? – vi­gyo­rog. – Lu­xus kül­föl­di árum van.

– Aha, rá­gó­gu­mi? – ta­lá­lom ki vég­re, mit akar.

– Egy ken­gu­ru gyor­sab­ban kap­csol. Szó­val igen vagy nem? Vagy már­is…

Nem tud­ja be­fe­jez­ni a mon­dó­ká­ját. Mel­let­te két vö­rös kar­sza­la­gos ifjú buk­kan föl.

– Ér­de­kel­ne ben­nün­ket az a kül­föl­di áru – mond­ja csú­fon­dá­ro­san egyi­kük. – Gye­rünk, al­kud­junk meg. No, szedd a pis­kó­tá­i­dat, te szá­raz­föl­di pat­kány.

– Ön­kén­tes rend­őrök… – szű­ri a szót a fo­gai közt a su­hanc. – Li­dérc­nyo­más ez, nem élet.

És en­ge­del­me­sen megy az if­jak után.

Ez a kis zsá­ner­kép ér­de­kes öt­le­tet su­gall. Be­lé­pek a bi­zo­má­nyi áru­ház­ba.

A nap­fé­nyes utca után a he­lyi­ség sö­tét­nek tű­nik. Sze­mem azon­ban las­san meg­szok­ja, és már tá­jé­ko­zód­ni tu­dok ma­gam kö­rül. So­kan van­nak oda­bent. Bal­ra hosszú pult hú­zó­dik, ott edé­nye­ket és más an­tik cse­cse­be­csé­ket áru­sí­ta­nak; tá­vo­labb, azt hi­szem, az ék­szer- és óra­rész­leg. Jobb­ra, a fal mel­lett vé­gig fér­fi­öl­tö­nyök, női ru­hák, ka­bá­tok van­nak föl­ag­gat­va.

Szem­ügy­re ve­szem az el­áru­sí­tó­nő­ket. Nem, egyik sem ha­son­lít Ga­li­ná­ra. Kér­de­zős­köd­ni per­sze nem aka­rok róla. Hon­nan fo­gom föl­is­mer­ni? Is­me­ret­sé­günk csak most jö­het lét­re.

Egy da­ra­big ott ácsor­gok a pult előtt, a vá­sár­lók kö­zött, sőt még ér­dek­lő­döm is va­la­mi után. Majd­nem egy fej­jel ma­gas­lok ki az em­be­rek kö­zül, így min­dent ki­tű­nő­en lá­tok kö­rös-kö­rül.

Vég­re föl­buk­kan Ga­li­na is. A rak­tár­he­lyi­ség­ből jön ki. Azon­nal rá­is­me­rek. Re­mek lány! Fe­ke­te sze­me ki­hí­vó és me­rész, az ajka telt, vér­pi­ros, a ter­me­te kar­csú, a lába gyö­nyö­rű. Eszem­be jut az öreg Bur­la­kov, és ahogy Ga­li­ná­ról ára­do­zott.

No, de an­nál jobb. Egy is­mer­ke­dé­si kí­sér­let egy ilyen szép lánnyal sen­ki­nek sem lesz fel­tű­nő, még ma­gá­nak Ga­li­ná­nak sem. Bár a fel­ada­tom ter­mé­sze­te­sen nem a leg­könnyebb. El tu­dom kép­zel­ni, hány ilyen is­mer­ke­dé­si kí­sér­let zaj­lik le na­pon­ta. Itt föl­tét­le­nül va­la­mi­lyen ügyes hú­zás­ra van szük­ség. És az, ami az ut­cán ju­tott az eszem­be, sze­rin­tem a leg­meg­fe­le­lőbb.

Szin­te ész­re­vét­le­nül kö­ze­lí­tem meg a pul­tot, ahol Ga­li­na áll. Az, hogy ész­re­vét­le­nül, nem a leg­ta­lá­lóbb ki­fe­je­zés. Nyil­ván­va­ló­an ész­re­vesz­nek. Egy olyan laj­tor­ját, mint én, nem le­het nem ész­re­ven­ni. Ami­kor a lány mel­lé érek, és csu­pán az el­adó­pult vá­laszt el ben­nün­ket egy­más­tól, oda­ha­jo­lok hoz­zá, és ke­gyet­le­nül ke­rék­be tör­ve anya­nyel­ve­met, hal­kan így szó­lok:

– Ma­de­mo­i­sel­le, mu­tat­ni ne­kem va­la­mit ér­de­kest és ab­szo­lút ázsi­a­it?

– Mit mu­tas­sak ön­nek? – mo­so­lyog csá­bí­tó­an.

– Ó-ó! Ahol akar­ja, ma­de­mo­i­sel­le.

Gal­já­ból ki­puk­kad a ne­ve­tés.

– Hol vagy mit? – kér­de­zi.

– Nem egé­szen ér­te­ni kér­dés. Ön len­ni cso­dá­la­tos, ma­de­mo­i­sel­le. Olyan kis­lány… hogy én el­fe­lej­tek sza­vak. Le­het sze­mé­lye­sen ön­nek aján­dék adni? Vagy ez… hogy is mond­jak?… Meg­sér­te­ni önt?

– Nem sza­bad – mond­ja szi­go­rú­an Gal­ja, de a sze­me to­vább ne­vet.

– A tör­vény ilyen, igen?

– Igen, igen – fe­le­li, s nem tud­ja meg­áll­ni mo­soly­gás nél­kül.

– Mi­lyen kár. Sze­ret­tem vol­na na­gyon. Hoz­ni ma­gam­mal egy ked­ves­ség…

– És mit kér cse­ré­be? – kér­di ka­cé­ran Gal­ját.

– Ó-ó! Egy séta a szép­sé­ges Ogyesszá­ba bele. Egy ebéd. Kész!

– Va­ló­ban?

Gal­ja olyan ha­mis­ká­san néz rám, hogy egy pil­la­na­tig va­ló­di iz­gal­mat ér­zek. Bo­szor­kány ez, nem lány!

– Sza­vam­ra! – mon­dom, és föl­eme­lem a ke­zem, mint­ha es­küd­nék.

– Meg­gon­do­lom.

– És so­ká­ig? Örök­ké­va­ló­sá­gig?

– De hi­szen dol­go­zom.

– Ó-la-lá! Ér­tem. Örök­ké­va­ló­sá­gig, te­hát es­tig, igen?

Gal­ja egy pil­la­na­tig ne­vet­ve hu­nyo­rog, tud­tom­ra adva ez­zel, hogy el­ta­lál­tam.

– És hány óra­kor?

Lá­tom, hogy ha­bo­zik. És azt is ész­re­ve­szem, hogy föl­kel­tet­tem az ér­dek­lő­dé­sét. De a ha­bo­zá­sa, úgy lát­szik, va­ló­di. A sze­me vá­rat­la­nul el­gon­dol­ko­zó lesz, két szép szem­öl­dö­ke közé szi­go­rú ránc éke­lő­dik. Szem­mel lát­ha­tó­an va­la­mi­lyen bel­ső harc ját­szó­dik le ben­ne. Vég­re fel­só­hajt, el­mo­so­lyo­dik, nap­su­ga­ras te­kin­te­tet vet rám, és így szól:

– Rend­ben. Üsse kő. – Le­hal­kít­ja a hang­ját, és gyor­san kö­rül­néz. – Jöj­jön hét­re az ope­rá­hoz. Tud­ja, hol van?

– Ó, igen. Tu­dom, tu­dom. Grand merd, ma­de­mo­i­sel­le.

Mo­so­lyog­va fe­lém bic­cent.

A ve­vők kö­zött la­ví­roz­va a ki­já­rat felé tar­tok. A sze­mem sar­ká­ból lá­tom, hogy Gal­ja fi­gyel, mire moz­du­la­ta­im ön­kén­te­le­nül ügye­sek­ké, haj­lé­ko­nyak­ká vál­nak. Sze­ret­nék én is jó be­nyo­mást kel­te­ni.

Va­jon mért só­haj­tott fel, ami­kor vég­re rá­szán­ta ma­gát a ta­lál­ká­ra, és mi­ért mond­ta, hogy „üsse kő”, s mi­ért né­zett kö­rül olyan ag­go­dal­ma­san?!

Este Lé­ná­val el­in­du­lunk a ta­lál­ká­ra. Lena min­den­nel tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban van: a fi­ú­ja je­len­ték­te­len alak, de fi­gye­lem­re mél­tó kap­cso­la­tai van­nak. Gyak­ran jár az in­terklub­ba, és ott min­den­kit is­mer. Le­het, hogy Gal­ját és tár­sa­sá­gát is is­me­ri.

Előt­tem jó­val bo­nyo­lul­tabb fel­adat áll. Még nem gon­dol­tam vé­gig, ho­gyan vi­sel­ked­jem Gal­já­val, és ho­gyan nyer­jem meg a bi­zal­mát, azt szin­tén nem tu­dom. Eb­ben sen­ki sem ad­hat ta­ná­csot. A hely­szí­nen kell tá­jé­ko­zód­nom, a hely­zet­től füg­gő­en.

Egyet­len do­log­ban ál­la­po­dunk meg: Lena az in­terklub­ból nem megy el se­ho­vá, akár­hogy erős­kö­dik is az a fic­kó. Én pe­dig, ha si­ke­rül, oda­me­gyek Gal­já­val. És össze­is­mer­te­tem Lé­ná­val. Ha nem me­gyek, az is­mer­ke­dést el­ha­laszt­juk. Ez min­den­kép­pen szük­sé­ges, együtt kell mo­zog­nunk. Eszem­be jut­nak Kuz­mics sza­vai. Az, amit nem ér­tek, vagy nem si­ke­rül meg­tud­nom, az ta­lán si­ke­rül Lé­ná­nak.

Tíz perc­cel a meg­be­szélt idő előtt érek az ope­rá­hoz. Kell egy kis idő a tá­jé­ko­zó­dás­ra.

Az ope­ra előt­ti, óri­ás pla­tá­nok­kal öve­zett ked­ves kis té­ren ün­nep­lő ru­hás tö­meg.

Kö­rös-kö­rül min­dent ala­po­san szem­ügy­re ve­szek, de nem lá­tok sem­mi gya­nú­sat. Igaz, a tö­meg­ben itt-ott túl nagy­han­gú cso­por­tok­ban su­han­cok lóf­rál­nak, né­me­lyik­nek a há­tán gi­tár, má­sok, úgy vé­lem, ki­csi­ben üz­le­tel­nek. De mind­ez nem ér­de­mel kü­lö­nö­sebb fi­gyel­met.

Azok ket­ten vi­szont igen, akik moz­du­lat­la­nul áll­nak a fák ár­nyé­ká­ban. Kül­ső­leg sem­mi­ben sem kü­lön­böz­nek a tö­meg­ben föl­buk­ka­nó su­han­cok­tól. Az ő ru­há­za­tuk is rend­kí­vül tar­ka. Fe­szes nad­rág­juk lent óri­ás tra­péz­ban vég­ző­dik, szé­les bőr­ö­vük dí­szes, in­gük nyi­tott, a nya­kuk­ban tar­ka ken­dő, fe­jü­kön le­vá­gott el­len­ző­jű kis sap­ka. Ci­ga­ret­táz­nak és néha pár szót vál­ta­nak hal­kan egy­más közt. És mint­ha fe­lém né­ze­get­né­nek. Va­jon ezek mért nem ve­gyül­nek el a tö­meg­ben, mért nem ki­a­bál­nak, kö­töz­köd­nek és rö­hö­gé­sé­i­nek a töb­bi­vel együtt? És mi­ért nem megy oda hoz­zá­juk sen­ki? Le­het, hogy a part­ner­nő­jük­re vár­nak?

De lám, már itt is van Gal­ja. Szin­te vá­rat­la­nul buk­kan föl mel­let­tem. Flit­ter­rel dí­szí­tett szép fe­ke­te ru­há­já­hoz könnyű pe­le­rint vi­sel, a nya­kán grá­nát nyak­lánc, fü­lé­ben szin­tén jó­ko­ra grá­nát fü­lön­füg­gő. Ki­fes­tett sze­me csil­log. Gal­ja rend­kí­vül szép, de va­la­hogy ki­hí­vó, túl fel­tű­nő a szép­sé­ge.

– Jó na­pot, drá­ga ogyesszai ven­dég – mond­ja kis­sé gu­nyo­ro­san, és ke­zet nyújt.

Uj­ján gyű­rű ra­gyog. Há­rom kis bri­li­áns, mint há­rom csöpp bor­só, függ egy arany­ágacs­kán. Igen, ez az a gyű­rű.

– Ó, ma­de­mo­i­sel­le! Maga el­ra­ga­dó – mon­dom, és őszin­tén gyö­nyör­kö­döm ben­ne. – Ki­me­he­tek erre a tér­re? Ki­me­gyek, le­tér­de­lek, s úgy ké­rem a bo­csá­na­tát.

– No­csak? Ezek sze­rint vét­ke­zett? – Olyan hun­cu­tul mo­so­lyog, hogy egy pil­la­nat­ra szin­te el­vesz­tem a fe­jem.

– Ó, igen. Vét­kes va­gyok ön­nel szem­ben.

– No, hát ak­kor be­szél­jen – int Gal­ja, és va­la­hogy fur­csa, mér­le­ge­lő pil­lan­tást vet rám.

– És utá­na nem ker­get el? – kér­dem, most már min­den ak­cen­tus nél­kül.

Gal­ja olyan han­go­san ka­cag, hogy utá­nunk for­dul­nak.

– Csak vár­tam… mi­kor fog­ja… meg­elé­gel­ni… – mond­ja szin­te ful­do­kol­va a ne­ve­tés­től. – Jó he­lyen tet­te­ti ma­gát… Ogyesszá­ban.

Kí­no­san ér­zem ma­gam, de elé­ge­dett va­gyok. Gal­já­nak eszé­ben sincs, hogy ha­ra­gud­jon, s úgy lát­szik, ő is elé­ge­dett. Hogy én mért va­gyok elé­ge­dett, azt tu­dom. De hogy ő mi­vel elé­ge­dett? És az a fur­csa te­kin­te­te…

– Men­jünk in­nen – mond­ja és be­lém ka­rol.

Ki­érünk a Gye­ri­bá­szovsz­ka­já­ra. A szé­les jár­dá­kat el­le­pik a sé­tá­lók. Mint­ha egész Ogyessza itt kor­zóz­na.

Gal­ja be­for­dul ve­lem va­la­mi­lyen mel­lék­ut­cá­ba, az­tán egy má­sik­ba, har­ma­dik­ba. Kö­rös-kö­rül már min­den csen­des, ki­halt és sö­tét. Lép­te­ink tom­pán kop­pan­nak a kő­la­po­kon.

– So­ká­ig ma­rad a vá­ros­ban? – kér­di Gal­ja.

– Egy­ál­ta­lán nincs ked­vem el­men­ni in­nen – fe­le­lem.

– Tény­leg sze­rel­mes lett?

Gal­ja hang­já­ból eny­he gúny csen­dül ki.

– Nem szo­kott hoz­zá?

– Sőt, tor­kig va­gyok vele – fe­le­li tet­te­tett só­haj­jal. Eb­ben a pil­la­nat­ban gyors lép­te­ket hal­lok a há­tunk mö­gött. Töb­ben van­nak. Si­et­nek.

Fütty ha­sít a le­ve­gő­be.

– Hé, fiú! – ki­ált­ja va­la­ki.

Vissza­né­zek.

Egész kom­pá­nia ér utol ben­nün­ket, öten van­nak. Egy ma­gas, be­he­mót fic­kó lép hoz­zám, tar­ka in­get, váll­ra ve­tett za­kót vi­sel. Hát per­sze, ez állt ott az ope­rá­nál a fák alatt, csak ak­kor zakó nél­kül.

– Hová hú­zod a csí­kot a csa­junk­kal? – kér­de­zi pi­ma­szul. – Te csa­var­gó… Vagy té­ved­nék?

A töb­bi­ek meg­pró­bál­nak kö­rül­fog­ni.

A ház fa­lá­hoz hú­zó­dom.

– Fiúk, mire való ez? – mond­ja bi­zony­ta­la­nul Gal­ja.

– Kopj le – pa­ran­csol rá a ma­gas fic­kó. – Itt most ne­künk, fér­fi­ak­nak lesz be­szél­get­ni­va­lónk.

– Va­la­mit nem ér­tesz – mon­dom neki, ami­lyen nyu­god­tan csak tu­dom. – Meg­ma­gya­rá­zom.

– Még ugat is – mond­ja va­la­me­lyik.

– Ve­re­ked­ni fo­gunk? – kér­de­zem.

– Há! Ő fog ve­re­ked­ni! Hal­lot­tá­tok? – mond­ja a ma­gas gú­nyo­san. – Te va­rangy – for­dul hoz­zám, mind­járt ki­csi­ná­lunk, ér­ted?

Kést szo­ron­ga­tó, fe­lém len­dü­lő kéz­re le­szek fi­gyel­mes. Ohó!

El­ka­pom a le­csa­pó kart, gya­kor­lott moz­du­lat­tal ki­csa­va­rom, és te­nyér él­lel ke­mé­nyet ütök rá. Tá­madóm or­dít­va hem­pe­re­dik a jár­dá­ra. Az ütés, amit ka­pott, ga­ran­tál­ja, hogy az ese­mé­nyek to­váb­bi me­ne­té­be már nem fog be­avat­koz­ni.

A töb­bi­ek rám ron­ta­nak.

A föld­re ve­tem ma­gam, és mind­két lá­bam­mal has­ba rú­gom a ma­gas fic­kót. Az ilyen rú­gás iszo­nya­tos. A ma­gas össze­gör­nyed, las­san a föld­re hup­pan, és tá­tott száj­jal kap­kod le­ve­gő után. Ugyan­eb­ben a pil­la­nat­ban bal­ról erős, de nem elég szak­sze­rű ütést ka­pok az ál­lam­ra.

Talp­ra ug­rok. Most hár­man van­nak előt­tem. A hosszú a föl­dön fet­reng, és hö­rög­ve át­ko­zó­dik. A má­sik fic­kó a fal mel­lett fek­szik, és hal­kan nyö­szö­rög.

Elő­re­len­dü­lök. A düh szin­te kor­bács­ként vág vé­gig raj­tam. Ket­ten el­ug­ra­nak, de a har­ma­di­kat si­ke­rül el­kap­nom, s foj­tó fo­gást al­kal­ma­zok. A há­tam­ra ka­pok egy ütést. Meg­for­du­lok, s a má­so­dik csa­pás már a foj­tó fo­gás­ban ver­gő­dő fic­kót éri. Tes­te el­ne­he­ze­dik. Tel­jes ön­kí­vü­let. El­en­ge­dem a ke­zem. És nyom­ban há­rí­tok egy újabb ütést.

Eb­ben a pil­la­nat­ban az utca vé­gén egy autó buk­kan fel. Fény­szó­ró va­kí­tó fé­nye, mo­torzú­gás, és ri­asz­tó szi­ré­na­vij­jo­gás …

Kö­rül­né­zek. Gal­ja ré­mül­ten la­pul a fal­hoz. El­ka­pom a ke­zét, és be­hú­zom a ház sö­tét ka­pu­al­já­ba. Még csak az hi­ány­zik, hogy rend­őr­ség­re ke­rül­jünk.

Va­la­mi­lyen is­me­ret­len ud­var­ba ju­tunk, át­sza­la­dunk raj­ta, majd ki­nyi­tok egy nyi­kor­gó aj­tót, amely fö­lött pis­lá­ko­ló lám­pa ég.

Mö­göt­tünk, az ut­cán rend­őr­sí­pok szól­nak. Igen, a jár­őrö­ző rend­őr­ko­csit lát­tuk.

Egy­más­ra né­zünk Gal­já­val. Ma­ga­san a mennye­zet alatt pis­lá­kol a lám­pa. Ez a ház ka­pu­al­ja. Szem­közt ki­já­rat az ut­cá­ra.

– Maga az­tán fér­fi – mond­ja Gal­ja el­is­me­rő­en. – Ma­gá­val nincs mi­től fél­nem!

A hang­ja nyu­godt s ta­lán vi­dám is egy ki­csit. Azt hi­szem, né­mi­képp el­tú­loz­ta az imén­ti ijedt­sé­gét az ut­cán.

– És ma­gá­val nem kell fél­ni? – kér­dem.

Gal­ja föl­ne­vet.

– Ma­gá­nak nem. Há­rom be­teg­la­pot töl­te­tett ki, annyi biz­tos.

– És még mi a biz­tos?

– Az, hogy én nő va­gyok – mo­so­lyog Gal­ja. – Azt hi­szi, kö­zöm­bös ma­rad­hat­nék?

Láb­ujj­hegy­re áll, és gyön­gé­den át­fog­ja a nya­kam.

Ek­kor eszem­be vil­lan fur­csa te­kin­te­te ott, az ope­rá­nál és az a két néma fi­gu­ra az ár­nyék­ban. Szó se róla, van min töp­ren­ge­ni.

Szót­la­nul le­po­ro­lom a nad­rá­gom, meg­iga­zí­tom a za­kó­mat, meg­fé­sül­kö­döm, és Gal­já­hoz for­du­lok.

– Hogy fes­tek? Nem szé­gyell így ve­lem jön­ni?

– Ma­gá­val most se­ho­va sem szé­gyel­lek el­men­ni.

Tás­ká­já­ból zseb­ken­dőt vesz elő, újra fel­pi­pis­ke­dik, és óva­to­san meg­tör­li az ar­com. Fáj az arc­cson­tom.

– Tud­ja, van itt egy hely, aho­vá sze­ret­nék el­men­ni – mon­dom. – Csak azt nem tu­dom, hogy le­het oda be­jut­ni.

– Mi­lyen hely­ről be­szél? – kér­de­zi Gal­ja. – Ogyesszá­ban nin­csen olyan hely, aho­vá nem le­het be­jut­ni.

– A ten­ge­ré­szek in­terklub­ja. Is­me­ri?

– Ojjé! – mond­ja Gal­ja. – Gye­rünk. Min­den el lesz in­téz­ve.

Ki­me­gyünk az ut­cá­ra.

A há­tam még­is­csak sa­jog, de nem szó­lok.

Ki­érünk a ten­ger­part­ra. Jobb­ról és bal­ról a ten­ger­par­ti sé­tány hú­zó­dik. És pont előt­tünk, a té­ren, Ri­che­lieu-nek, Ogyessza ala­pí­tó­já­nak ma­gá­nyos szob­ra. Ko­mo­ran nézi a ten­gert és a hí­res lép­csőt, amely hul­lá­mok­ban eresz­ke­dik le a ki­kö­tő­höz, ezt a gyö­nyö­rű, szé­les, száz­ki­lenc­ven­két fokú lép­csőt, ame­lyet sze­rin­tem az egész vi­lág is­mer.

Tő­lünk jobb­ra az in­terklub fé­nyei lát­sza­nak, ab­la­kai a ten­ger­par­ti sé­tány­ra néz­nek.

– Min­dent el­in­té­zek ne­ked – mond­ja Gal­ja, és hoz­zám si­mul. – Vagy ne le­gyen a ne­vem „ma­de­mo­i­sel­le Gal­ja”.

Az in­terklub­ból ze­ne­szó hal­lat­szik.

Gal­ja va­la­mit súg a be­já­rat­nál ál­lók­nak, s ab­ban a pil­la­nat­ban be­en­ged­nek ben­nün­ket.

Szép ez a klub, vi­dám és lár­más. A nagy­te­rem­ben ze­ne­kar har­sog. A bár­pult­nál és a bü­fé­nél ten­ge­ré­szek cso­por­to­sul­nak. Tár­sa­sá­guk­ban csi­no­san öl­tö­zött, ki­pi­rult lá­nyok. Di­va­to­san hosszú hajú fi­a­tal­em­be­rek. A ten­ge­ré­szek kö­zött sok a kül­föl­di, föl­is­mer­ni őket az ar­cuk­ról, zub­bo­nyuk sza­bá­sá­ról, a zub­bony­uj­jak­ra varrt bo­nyo­lult rang­jel­zé­sek­ről. Gö­rö­gök, ola­szok, an­go­lok…

Mi­lyen ra­gyo­gó, ün­ne­pi és vi­dám itt a han­gu­lat!

Vé­gig­me­gyünk a nagy­ter­men.

Út­köz­ben meg­né­zem ma­gam a tü­kör­ben. Ami azt il­le­ti, nem fes­tek va­la­mi ró­zsá­san. A sze­mem alatt ha­tal­mas vö­rö­ses-vi­o­la­szí­nű mo­nok­li, raj­ta ke­reszt­ben be­he­gedt kar­co­lás, a za­kóm pisz­kos, gyű­rött, a nad­rá­gom szin­tén. No, mind­egy.

– Lö­työ­günk egy ki­csit? – kér­de­zi Gal­ja. – Vagy mit csi­nál­junk?

– Ugyan, ugyan. Ter­mé­sze­tes, hogy lö­työ­günk – fe­le­lem vi­dá­man.

Ke­zét a vál­lam­ra te­szi.

A ze­ne­kar majd meg­sza­kad a nagy igye­ke­zet­től. A kis emel­vé­nyen egy ve­rej­té­ke­ző if­jonc gyöt­rő­dik mik­ro­fon­nal a ke­zé­ben, fe­ke­te far­mer­dzse­ki­ben, hogy mit üvölt, le­he­tet­len meg­ér­te­ni, de nem is szük­sé­ges.

A te­rem vi­gad és ha­ho­tá­zik. Jó­sá­gos ég, mi min­dent nem tán­col­nak itt erre a ne­ki­va­dult mu­zsi­ká­ra.

Te­kin­te­tem­mel Lé­nát ke­re­sem.

Itt van. Va­la­mi­lyen kül­föl­di ten­ge­rés­szel tán­col. De hol a lo­vag­ja? Ohó, ott jön már ő is, le­ké­ri Lé­nát a ten­ge­rész­től, és fagy­lalt­tal ven­dé­ge­li meg. Lét­ra­ter­me­tem ma­ga­sá­ból min­dent ki­tű­nő­en lá­tok. No, azt hi­szem, most ép­pen itt az idő!

– Hahó! Kit lá­tok? A hú­gocs­kám!

– A hú­god­dal vagy itt? – ámul Gal­ja.

Va­la­hogy egész könnye­dén és ter­mé­sze­te­sen tért át a te­ge­zés­re. Még­is­csak sok min­dent él­tünk át együtt.

– Hát per­sze. Re­mek test­vér. Mind­járt be­mu­ta­tom.

Ez per­sze, mint ki­de­rül, nem olyan egy­sze­rű, mint gon­dol­tam. Ami­kor vég­re oda­tán­co­lunk Lé­ná­hoz meg a ga­val­lér­já­hoz, már meg­et­ték a fagy­lal­tot, és most szen­ve­dé­lye­sen tán­col­nak va­la­mit. A fi­a­tal­em­ber le nem ve­szi ra­jon­gó te­kin­te­tét Lé­ná­ról. A hú­gom ki­pi­rult, vö­rö­ses­sző­ke haja a vál­lá­ra om­lik. Fan­tasz­ti­ku­san mo­zog a szűk bőr­nad­rág­ban; ez már szu­per­mo­dern vo­nag­lás. Hon­nan szed­te mind­ezt? Ne­vet­het­nék fog el.

– Hel­lo, Len­ka! – ki­ál­tok neki.

Lena ész­re­vesz, meg­áll, majd oda­ci­pe­li hoz­zánk a part­ne­rét. Meg­is­mer­ke­dünk.

– Goga – mu­tat­ko­zik be a fi­a­tal­em­ber.

Mint ki­de­rül, is­me­rik egy­mást Gal­já­val.

– Csao, Goga – ne­vet Gal­ja, de lá­tom, hogy nem na­gyon örül a ta­lál­ko­zás­nak.

Goga is meg­le­he­tő­sen tar­tóz­ko­dó.

– Mi tör­tént ve­led, Vi­ta­lij? – csap­ja össze a ke­zét Lena, ahogy szem­ügy­re ve­szi óri­ás mo­nokli­mat.

Fö­lé­nye­sen le­gyin­tek.

– El­es­tem. Meg­csúsz­tam. Hisz tu­dod, a sima úton is elő­for­dul ve­lem néha.

– Ve­re­ke­dés­be ke­ve­red­tél? – fag­gat to­vább Lena. – Ugye, iga­zam van? – for­dul Gal­já­hoz.

– Ret­te­ne­te­sen si­et­tem a ta­lál­ká­ra – vá­gok köz­be gyor­san. – Gal­ja már így ta­lál­ko­zott ve­lem.

– Pon­to­san – he­lye­sel Gal­ja vi­dá­man. – De így is tet­szik. Vagy egy­ál­ta­lán nem ér­tek a fér­fi­ak­hoz.

Gal­ját in­nen is, on­nan is kö­szön­tik, oly­kor elég bi­zal­ma­san. Az egyik fic­kó meg­pró­bál­ja el­vin­ni tő­lem, de Gal­ja bi­zony­ta­la­nul vissza­uta­sít­ja. Az is­me­ret­len san­dán rám pil­lant. „Ma­de­mo­i­sel­le Gal­ja” lo­vag­já­nak len­ni, úgy lát­szik, nem élet­biz­to­sí­tás. Más nem hi­ány­zik, mint még egy ve­re­ke­dés mi­at­ta. Kü­lön­ben az az első, azt hi­szem, egy­ál­ta­lán nem volt vé­let­len. A nőcs­ke alig­ha­nem pró­bá­ra akart ten­ni a maga mód­ján. De mért volt erre szük­sé­ge, azt sze­ret­ném tud­ni.

Kis idő múl­va va­la­mennyi­en ki­me­gyünk a bü­fé­be.

– Hű, de el­fá­rad­tam – mond­ja Lena.

– Kí­sérd haza a höl­gyet, Go­gocs­ka – pa­ran­csol­ja ked­ve­sen Gal­ja.

– És te nem félsz itt ma­rad­ni? kér­di epé­sen Goga.

– Nem fé­lek, Go­gocs­ka – fe­le­li ugyan­olyan hang­nem­ben Gal­ja.

Bort iszunk, al­mát, édes­sé­get eszünk.

Az­tán Lena föl­áll az asz­tal­tól.

– Me­gyek. Vi­tal­ka, ne ma­radj soká.

– Re­mek hú­god van – jegy­zi meg Gal­ja. – És na­gyon ha­son­lí­to­tok egy­más­hoz.

– Igen, azt mond­ják bó­lin­tok.

Is­mét be­me­gyünk a te­rem­be, ahol dü­bö­rög a ze­ne­kar.

A tö­meg­ben né­hány­szor fel­buk­kan az a fic­kó, aki az előbb el akar­ta kér­ni Gal­ját. Mint­ha fi­gyel­ne. Jó lesz meg­je­gyez­ni min­den­eset­re. Még egy fur­csa do­log­ra le­szek fi­gyel­mes, Gal­ja, úgy lát­szik, ko­mo­lyan meg­ijedt et­től a fic­kó­tól. Ab­ban már nem va­gyok biz­tos, hogy ott a ve­re­ke­dés­nél is meg volt ijed­ve. Még­is­csak fél va­la­ki­től? Le­het, hogy az utób­bi na­pok­ban ezért nem jár el ott­hon­ról?

Még so­ká­ig tán­co­lunk. So­ká­ig pe­zseg kö­rü­löt­tünk a vi­dám­ság és a ka­ca­gás. A ten­ge­ré­szek ér­tik a mód­ját.

Gal­ja föl­he­vült és so­kat Ígé­rő pil­lan­tá­so­kat vet rám. Én azon­ban nem na­gyon bí­zom a si­ke­rem­ben. Ez a lány jó­val ra­va­szabb és zár­kó­zot­tabb, mint gon­dol­tam. S az az ér­zé­sem, hogy va­la­mi­ért szük­sé­ge van rám.

– Tet­szik itt ne­ked? – kér­di Gal­ja.

– Na­gyon. – Bár… nem min­den.

– Mi nem tet­szik?

– Pél­dá­ul az a fic­kó, aki bi­zal­ma­san akart be­szél­ni ve­led.

Gal­ja mo­so­lyog.

– Már­is fél­té­keny vagy?

– Egy ki­csit.

– Nincs ér­tel­me. Ez, drá­gám, nem az az eset. Ez… De ne is be­szélj ne­kem Sze­nyecs­ká­ról. Lát­ni se aka­rom.

– Sze­nyecs­ka vi­szont épp el­len­ke­ző­leg.

– Hi­á­ba töri ma­gát…

Gal­ja arca hir­te­len gond­ter­helt, go­nosz ki­fe­je­zést ölt. Ilyen­nek még nem lát­tam. Az­tán gyor­san ész­be kap, és újra mo­so­lyog.

– Nem fáj? – kér­di ked­ve­sen, és te­nye­ré­vel vé­gig­si­mít ar­co­mon.

Igen, könnyen meg­szé­dí­ti a fi­ú­kat, de az­tán dob­ja őket, s ak­kor a kegy­vesz­tett úgy néz majd a ve­tély­tár­sá­ra, ahogy Sze­nyecs­ka né­zett rám az imént. Vagy itt ko­mo­lyabb do­log­ról le­het szó kö­zöt­tük?

Va­la­mi­lyen ész­re­ve­he­tet­len ol­dal­aj­tón Gal­ja ki­ve­zet az ud­var­ra.

– Ez meg mire jó? – cso­dál­ko­zom.

Szük­sé­ged van ta­lán ezek­re a fö­lös­le­ges ta­lál­ko­zá­sok­ra? – kér­di ne­vet­ve. – Vagy azt hi­szed, hogy min­den mo­nok­li­ért fi­zet­ni fog­nak ne­ked?

So­ká­ig me­gyünk a ki­halt, ho­má­lyos ut­cá­kon. Gal­ja va­la­hol messze la­kik, egy kis fa­ház­ban, a Nagy Szö­kő­kút­hoz ve­ze­tő úton.

A ka­pu­ban el­bú­csúzunk.

Meg­pró­bá­lom át­ölel­ni Gal­ját, de vá­rat­la­nul ki­bú­jik az öle­lés­ből, és szi­go­rú­an mond­ja:

– En­gedj el. Majd ké­sőbb. Most nagy bá­na­tom van. El­vesz­tet­tem azt az em­bert, akit sze­ret­tem.

– El­ha­gyott? – kér­dem mél­tat­lan­kod­va.

– Nem. Meg­öl­ték…

– Ko­mo­lyan mon­dod?

– Gon­do­lod, ilyes­mi nem lé­tez­het? De bi­zony lé­te­zik – majd sut­tog­va te­szi hoz­zá: – És en­gem is… meg­öl­het­nek. – Hir­te­len meg­ra­gad­ja a ke­zem, és hoz­zám si­mul. – Ugye, nem hagysz el? Leg­alább egy hé­tig nem hagysz ma­gam­ra? No, es­küdj meg…

 

Na­gyon ké­sőn érek vissza a szál­lo­dá­ba.

Út­köz­ben még be­né­zek a rend­őr­ség­re, és össze­köt­te­tés­be lé­pek Moszk­vá­val.

Az ügye­le­te­s­ünk a kö­vet­ke­ző­ket köz­li ve­lem:

– Ér­te­sí­tés jött Pu­nyezs­ból. Ot­ka­len­ko meg­ke­rült. Él. Az az em­ber pe­dig oda­uta­zott önök­höz Ogyesszá­ba, úgy­hogy vi­gyáz­za­nak.

– Mi tör­tént Ot­ka­len­kó­val?

– Os­to­ba­sá­got csi­nált. El­kap­kod­ta a dol­got. He­ves­ke­dett. Hol­nap rész­le­tes je­len­tést kap. Egye­lő­re ez min­den.