HATODIK FEJEZET
Mindenre föl kell készülnünk

Oleg Iva­no­vics Kl­jacs­ko, a sza­ra­to­vi or­vos te­hát ha­lott. Még reg­gel kap­tuk az ér­te­sí­tést, és meg­ér­ke­zé­se­mig Igor és Val­ja már sok min­dent ki­de­rí­tett.

A holt­tes­tet vé­let­le­nül fe­dez­ték fel, a vas­úti pá­lya kö­ze­lé­ben, a te­rü­le­ti köz­pont­tól mint­egy száz ki­lo­mé­ter­re, Moszk­vá­tól jó­val észa­kabb­ra. Be volt ásva a hóba, s ha nincs az egyik he­lyi la­kos ku­tyá­ja, bi­zo­nyá­ra ta­va­szig ott fe­küdt vol­na. Kl­jacs­kót va­la­mi­lyen sú­lyos tárggyal a tar­kó­já­ra mért csa­pás ölte meg. Az or­vos­szak­ér­tői vé­le­mény sze­rint a ha­lál há­rom nap­ja állt be, azaz ok­tó­ber hu­szon­ki­len­ce­di­kén, a Kl­jacs­ko el­uta­zá­sát kö­ve­tő na­pon. Sem ira­to­kat, sem pénzt nem ta­lál­tak nála. Vi­szont a za­kó­ja egyik zse­bé­ből elő­ke­rült egy régi re­cept, ame­lyet ő írt meg a Sza­ra­tov vá­ro­si po­li­kli­ni­ka blan­ket­tá­já­ra. A he­lyi rend­őri szer­vek azon­nal kap­cso­lat­ba lép­tek Sza­ra­tov­val. Val­ja Gye­nyi­szov eköz­ben ép­pen Kl­jacs­kó­ról tu­da­ko­zó­dott ná­luk. így az­u­tán rög­tön kö­zöl­ték vele a gyil­kos­sá­got.

Ez­u­tán már Igor lé­pett össze­köt­te­tés­be az il­le­té­kes te­rü­le­ti köz­pont­tal. A ka­pott ada­tok­ból le is von­ta az első fon­tos kö­vet­kez­te­tést: Kl­jacs­kót a te­rü­le­ti köz­pont és a Pu­nyezs köz­ti vo­nal­sza­ka­szon öl­ték meg.

Kuz­mics te­le­füs­tölt dol­go­zó­szo­bá­já­ban ülünk, és Igor ép­pen je­len­tést tesz a tör­tén­tek­ről.

Mint min­dig, most is las­san, meg­fon­tol­tan és lát­szó­lag tel­je­sen nyu­god­tan be­szél. Szé­les arca szög­le­tes ál­lá­val, la­pos or­rá­val szin­te su­gá­roz­za az ököl­ví­vó ren­dít­he­tet­len­sé­gét. Csak néha si­mít vé­gig fe­ke­te ke­fef­rizu­rá­ján, de kes­keny, nem­rég nö­vesz­tett bar­kó­ja alatt idő­ről idő­re cso­mó­ba sza­lad­nak az iz­mok. Tu­dom, hogy Igor ide­ges­ke­dik, bár ezt raj­tam kí­vül sen­ki sem ve­szi ész­re.

– Pu­nyezst il­le­tő­en so­kat töp­reng­tem – for­dul Kuz­mics­hoz. – Úgy vé­lem, hogy ezek ép­pen ott ta­lál­koz­tak. Bár ez elég os­to­ba do­log. Egy kis­vá­ros­ban min­den jö­ve­vény fel­tű­nik.

– Össze­jö­het­tek a te­rü­le­ti köz­pont­ban is – jegy­zi meg halk, nyu­godt han­gon Val­ja. – Sőt, in­kább ott.

– Nem – mond­ja erre Igor ak­kor Kl­jacs­ko mért in­dul rög­tön Pu­nyezs­ba? Sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy va­la­ki várt rá ab­ban a vá­ros­ban, és on­nan már együtt utaz­tak to­vább. És ez az em­ber…

– Állj, áll­ja­tok meg! – ka­pok ész­be. – Hi­szen a Nyi­ko­lov ne­vé­re szó­ló le­vél sze­rin­tem épp ab­ból a vá­ros­ból ér­ke­zett. Pe­t­ya bá­csi írta, hogy a néni be­teg, és kér­te, hogy sür­gő­sen utaz­zon oda. Em­lé­kez­tek? Hol ez a le­vél?

A le­ve­let nyom­ban meg­ta­lál­juk Val­ja irat­tar­tó­já­ban, és kéz­ről kéz­re ad­juk.

– Mind­egy – mond­ja ma­ka­csul Igor. – Ezt az az em­ber Pu­nyezs­ból is ír­hat­ta, de a te­rü­le­ti köz­pont­ban ad­hat­ta fel.

– Ak­kor Pe­t­ya bá­csi­nak hív­ják – mond­ja vál­lat von­va Val­ja, és ma­gá­hoz húz­za a táb­lá­za­tot.

Va­jon Val­ját sem­mi más nem iz­gat­ja eb­ből a his­tó­ri­á­ból, mint an­nak a le­he­tő­sé­ge, hogy még egy ro­va­tot ki­tölt­het a táb­lá­za­tán?

Kuz­mics szót­la­nul san­dít rá. Úgy lát­szik, neki sem tet­szik Val­ja nyu­gal­ma.

– Még­sem sza­bad el­vet­nünk a má­sik fel­te­vést sem mon­dom. – Azt, hogy ott gyü­le­kez­tek ab­ban a te­rü­le­ti vá­ros­ban.

– El­vet­ni még ko­rai len­ne – ért egyet Igor.

– No­csak, Gye­nyi­szov, je­lentsd, mit kö­zöl Sza­ra­tov er­ről a Kl­jacs­kó­ról – szó­lal meg vég­re Kuz­mics.

Val­ja ugyan­az­zal a ren­dít­he­tet­len nyu­ga­lom­mal elő­vesz az irat­tar­tó­já­ból még egy pa­pír­la­pot, s bele-be­le­néz­ve je­len­ti:

– Oleg Iva­no­vics Kl­jacs­ko, kora – har­minc­hét év, a vá­ro­si po­li­kli­ni­ka or­vo­sa, fo­gász, mint­egy tíz éve dol­go­zik ott. Egye­dül­ál­ló. Há­rom éve vált el. A volt fe­le­sé­ge ugyan­csak a kli­ni­kán dol­go­zik, fő­nő­vér. Gyer­me­kei nin­cse­nek. Nagy lá­bon él… azaz csak élt – ja­vít­ja ki ma­gát nagy lel­ki nyu­ga­lom­mal Val­ja, az­tán foly­tat­ja az ada­to­kat Kl­jacs­kó­ról, de most már múlt idő­ben be­szél róla: – Az­zal gya­nú­sí­tot­ták, hogy ara­nyat vá­sá­rolt, és mű­fog­so­ro­kat és ko­ro­ná­kat ké­szí­tett, amit tud­va­lé­vő­én tilt a tör­vény. Az­előtt fog­tech­ni­kus­ként dol­go­zott. Konk­rét ada­tok azon­ban nin­cse­nek el­le­ne. Sza­ra­tov­ban sem­mi­lyen gya­nús kap­cso­la­tá­ról sem tud­nak. Gyak­ran vett ki né­hány nap fi­ze­tés nél­kü­li sza­bad­sá­got. A po­li­kli­ni­kán be­csül­ték és tá­mo­gat­ták.

– Az lát­szik a leg­va­ló­szí­nűbb­nek, hogy Zu­rih épp hoz­zá uta­zott – szó­lok köz­be. – Biz­to­san őt lát­ta az ál­lo­má­son Sztra­ho­vics.

– Le­het­sé­ges – he­lye­sel Val­ja, és hoz­zá­te­szi: – Ez min­den ér­te­sü­lé­sünk Kl­jacs­kó­ról.

Ek­kor eszem­be jut még va­la­mi.

– Ne fe­lejt­sük el – mon­dom hogy Kl­jacs­ko sze­mély­azo­nos­sá­gi­já­val há­rom na­pig élt Moszk­vá­ban Mu­sansz­kij, ugye?

– És Zu­rih Moszk­vá­ba ér­ke­zé­se után te­le­fo­nált Kl­jacs­kó­nak Sza­ra­tov­ba – mond­ja Val­ja, és a táb­lá­za­tát ta­nul­má­nyoz­za. – Öt nap múl­va, ok­tó­ber he­te­di­kén.

– Igen, igen… – Kuz­mics töp­ren­gőn ko­pog szem­üve­gé­vel az asz­ta­lon. – Mind­az, ami Kl­jacs­kó­ra vo­nat­ko­zik, most kü­lö­nö­sen fon­tos. Kü­lö­nö­sen.

Kuz­mics föl­eme­li a házi te­le­font, és egy rö­vid szá­mot tár­csáz. Ahogy az uj­ját né­zem, ki­ta­lá­lom, hogy az ügyész­sé­gi nyo­mo­zón­kat, Sza­sa Gra­cse­vet hív­ja.

– Jó na­pot – zeng Kuz­mics hang­ja a kagy­ló­ban. – Itt Cvet­kov… No, he­lyes, ak­kor es­tét. Ide hall­gass. Vol­na egy ké­ré­sem. Hogy állsz ez­zel a Mu­sansz­kij­jal, meg­ta­lál­tad a lé­lek­ta­ni kap­cso­la­tot vele?… De még mennyi­re? Ak­kor hall­gasd ki, légy olyan jó, még egy lo­pás ügyé­ben. A sze­mé­lyi iga­zol­vány Oleg Iva­no­vics Kl­jacs­ko ne­vé­re szólt. Föl­ír­tad?… Mu­sansz­kij ez­zel tar­tóz­ko­dott Moszk­vá­ban… Kuz­mics le­te­szi a kagy­lót, és Igor­hoz for­dul: – A kö­vet­ke­zőt kell még ten­ni. Lépj össze­köt­te­tés­be Sza­ra­tov­val. Kl­jacs­ko fény­ké­pét azon­nal küld­jék el Pen­zá­ba kép­táv­írón. Az­u­tán hívd fel Ro­go­zint. A fény­ké­pet azon­nal mu­tas­sa meg Sztra­ho­vi­es­nak, ter­mé­sze­te­sen több más fo­tó­val együtt, ahogy kell. Föl­is­me­ri-e azt az em­bert, aki ki­kí­sér­te Zu­ri­hot, vagy nem? Min­dent meg­ér­tet­tél?

Igor ki­mér­ten bó­lint.

– Ak­kor menj és te­le­fo­nálj. És van itt még va­la­mi…

Igor, aki már majd­nem ki­lé­pett a szo­bá­ból, meg­áll és né­mán vissza­for­dul.

Kuz­mics el­gon­dol­koz­va néz rá, és még ennyit mond:

– Hol­nap Pu­nyezs­ba uta­zol. Ahogy Pen­zá­ból meg­kap­tuk az ada­to­kat. Pen­zá­ból és Mu­sansz­kij­ról. Vo­nat­tal mégy. Re­pü­lő­vel most meg­re­ked­het az em­ber, az idő na­gyon vál­to­zé­kony. Elő­ször is nézz be a te­rü­le­ti rend­őr­ség­re. Mit si­ke­rült elő­ás­ni­uk ez alatt az idő alatt, meg­tu­dod. És az­u­tán már Pu­nyezs kö­vet­ke­zik.

Igor most is csak szót­la­nul bó­lint.

Utá­na né­zünk, és a han­gu­la­tunk ész­re­ve­he­tő­en el­rom­lik. Min­den­eset­re az enyém és Kuz­mi­csé. Val­ját sze­rin­tem sem­mi se iz­gat­ja.

Kuz­mics hu­nyo­rog, te­nye­ré­vel ősz feje te­te­jét la­po­gat­ja, és dü­hö­sen így szól hoz­zám:

– No és most hall­jam a le­je­len­té­se­det.

Rész­le­tes je­len­tést te­szek Bur­la­kov­ról, ar­ról, amit meg­tud­tam Pi­rozs­kov­ról, drá­ga­lá­tos le­á­nyá­ról, és an­nak az alak­nak az utol­só te­le­fon­já­ról Pi­rozs­kov­nak.

Ami­kor már ép­pen el aka­runk men­ni, Kuz­mics bi­zony­ta­la­nul, mint­ha ké­tel­ked­ne va­la­mi­ben, így szól hoz­zám:

– Az­tán itt van még va­la­mi… Tu­dod mit, hol­nap kí­sérd el Ot­ka­len­kót – és mér­ge­sen fűzi hoz­zá: – Va­la­hogy nem tet­szik ne­kem.

 

Reg­gel be­me­gyek a gyár­ba. Jó messze van: elő­ször föld­alat­tin me­gyek át­szál­lás­sal, az­tán tro­li­busszal. Rá­adá­sul csúcs­idő van, ten­ger sok a nép.

Szak­mai meg­szo­kás­ból már min­dent fi­gye­lem­mel kí­sé­rek, ami kö­rü­löt­tem tör­té­nik. Egy­szer ré­gen még Kuz­mics mond­ta, ami­kor ész­re­vett egy zse­bem­ből ki­kan­di­ká­ló új­sá­got: „Út­köz­ben sose ol­vass. Egy rend­őr­nyo­mo­zó min­dig fi­gyel­jen, és ve­gyen ész­re min­dent maga kö­rül.” Hoz­zá­szok­tam te­hát, hogy min­dent meg­néz­zek, min­dent ész­re­ve­gyék. És nem­egy­szer csak úgy vé­let­le­nül olyan em­be­rek ke­rül­tek a sze­mem elé, akik rend­kí­vül ér­de­kel­tek. Több­ször elő­for­dult, hogy még ide­jé­ben se­gít­sé­get kel­lett nyúj­ta­nom. Egy­ide­jű­leg út­köz­ben gon­dol­ko­zom is a sa­ját dol­ga­im­ról. Most pél­dá­ul a gyár­ra gon­do­lok: mi­vel is kezd­jem majd ott, ki­vel ta­lál­koz­zam, ho­gyan le­het­ne ki­de­rí­te­ni a leg­job­ban, ki­hez és mi cél­ból uta­zott ide Zu­rih.

Ak­kor érek a gyár­ka­pu­hoz, ami­kor a nap­pa­li mű­szak már mun­ká­hoz lá­tott. A be­já­rat üres. Föl­mu­ta­tom a por­tás­nő­nek az iga­zol­vá­nyo­mat, és kí­ván­csi te­kin­te­té­től kí­sér­ve vé­gig­me­gyek az egész ud­va­ron, az egyik üzem hosszú, há­rom­eme­le­tes épü­le­te men­tén, ahon­nan a gé­pek szűn­ni nem aka­ró dü­bör­gé­se és si­ví­tá­sa hal­lat­szik, egy nem túl nagy egy­eme­le­tes épü­let­hez, ahol a gyár­igaz­ga­tó­ság he­lyez­ke­dik el.

A föld­szin­ten elég ha­mar meg­ta­lá­lom a sze­mély­ze­ti osz­tályt. Ke­zem még ki sem tu­dom nyúj­ta­ni a mű­bőr bo­rí­tá­sú ajtó felé, ami­kor az za­jo­san ki­vá­gó­dik, és ki­ro­bog raj­ta régi is­me­rő­söm – Var­va­ra volt ba­rát­ja, a ter­me­tes To­lik, aki­vel olyan kel­le­met­le­nül ala­kult első ta­lál­ko­zá­sunk. Mi­cso­da ta­lál­ko­zás!

To­lik ke­rek képe lán­gol a düh­től. Úgy lát­szik, föl­iz­gat­ta va­la­mi, és az első perc­ben meg sem is­mer. Meg­szó­lí­tom:

– Jó na­pot, To­lik!

Egy­ál­ta­lán nem aka­rok vele el­len­sé­ges­ked­ni, és nem azért, mert an­nak ide­jén ala­pos fej­mo­sást kap­tam Kuz­mics­tól a mi­att a sze­ren­csét­len ve­re­ke­dés mi­att, és még csak nem is ami­att, hogy Kuz­mics ak­kor azt mond­ta: „Ezt az ese­tet még meg­em­le­ge­ted.” Nem mint­ha To­lik hir­te­len ro­kon­szen­ves­sé vált vol­na szá­mom­ra. Nem, ez a fic­kó – sze­mét alak. De ak­kor hely­te­le­nül jár­tam el vele, mond­hat­nám, szak­mai hi­bát kö­vet­tem el… Már ak­kor va­la­mi ha­ver­ko­dást kezd­het­tem vol­na vele, vagy leg­alább bé­kes­ség­gel kí­sér­tem vol­na ki Var­va­ra la­ká­sá­ból. Most az­tán hely­re­hoz­ha­tom; ha ugyan le­het…

To­lik elő­ször meg­hök­ken­ten néz rám, vé­gül föl­is­mer. Apró sze­me dü­hö­sen hu­nyo­rog, s tom­pa, fe­nye­ge­tő han­gon mond­ja:

– No, jó na­pot…

– Mi­ért vagy ilyen mér­ges? – kér­de­zem, mint­ha mi sem tör­tént vol­na. – Va­la­mi kel­le­met­len­ség? – és az ajtó felé bic­cen­tek, ahon­nan ki­jött.

– Mért ér­de­kel?

– Csak úgy. Hát­ha se­gít­he­tek va­la­mi­ben.

– Pont maga se­gít…

To­lik meg­kö­ze­lít­he­tet­len, nem akar sze­lí­debb hú­ro­kat pen­get­ni.

– Nono! Mit há­bo­rogsz? – mon­dom bé­ké­sen. – Azt hi­szem, sem­mi­vel sem tar­tozunk egy­más­nak.

– Tud­juk, mi­ért…

Nyil­ván­va­ló, hogy meg akar sza­ba­dul­ni tő­lem, de még egy kí­sér­le­tet te­szek a bé­kü­lés­re:

– Ezek sze­rint te itt dol­go­zol?

– Ami volt, el­múlt – fe­le­li gú­nyo­san To­lik, mint­ha köz­lé­sé­nek rend­kí­vü­li mó­don el kéne ke­se­rí­te­nie.

– Te­hát ki­lép­tél?

– Nincs olyan tör­vény, hogy erő­szak­kal itt tart­sa­nak. Még mit nem! Kö­pök rá­juk, az any­juk…

Dur­ván ká­rom­ko­dik, és most már ha­tá­ro­zot­tan há­tat for­dít. Utá­na­né­zek.

– Mi­cso­da nagy tör­vény­tu­dó! – hal­lat­szik egy hang a há­tam mö­gött.

Hát­ra­né­zek. Az aj­tó­ban so­vány kis nő áll, agyon­mo­sott kék kö­peny­ben, fe­hér ken­dő­vel.

– Mért csa­pott ek­ko­ra lár­mát? – kér­de­zem.

– El­ha­tá­roz­ta, hogy ki­lép ma­gya­ráz­za a nő. Erre ter­mé­sze­te­sen azt mond­ják neki: „Dol­gozd le a két he­tet”. Mire or­dí­ta­ni kezd. Neki a mai nap­tól kell, mond­ja, és csak ezt haj­to­gat­ja. Szív­re­pes­ve vár­ják va­la­hol, mi­cso­da drá­ga kincs!

– Hát­ha tény­leg vár­ják.

– Aha. A ha­ver­jai a ka­pun kí­vül. Ivá­szat­ra. Azok biz­tos, hogy vár­ják. Ez már reg­gel le­nyel­te a ma­gá­ét, ez az élős­kö­dő.

Le­gyint és el­megy.

Be­me­gyek a sze­mély­ze­ti osz­tály­ra. Az osz­tály­ve­ze­tő szo­bá­já­ban egy elég fi­a­tal, szé­pen és di­va­to­san öl­tö­zött, mo­soly­gós és rend­kí­vül ked­ves nő fo­gad. Az első pil­la­nat­ban majd­nem za­var­ba esem.

A nő nem­csak ked­ves és ba­rát­sá­gos, ha­nem meg­le­he­tő­sen okos is. Gyor­san meg­ér­ti, mit aka­rok, és hasz­nos ta­ná­csot ad. Ez­u­tán maga hív­ja föl te­le­fo­non a szá­mom­ra szük­sé­ges mun­ka­tár­sat. El­in­du­lok vissza, át az ud­va­ron, a be­já­rat­hoz.

A por­tás kis fül­ké­jé­ben már vár rám a ren­dé­szet pa­rancs­no­ka, egy nyur­ga, ba­ju­szos bá­tyó, régi, ka­to­nai sza­bá­sú kö­peny­ben. Ezt a szi­go­rú és te­kin­té­lyes kül­se­jű bá­tyót ugyan­csak fur­dal­ja a kí­ván­csi­ság, én azon­ban el­ha­tá­ro­zom, hogy még rész­ben sem áru­lom el neki jö­ve­te­lem cél­ját, mi több, igyek­szem fél­re­ve­zet­ni, s ezért seb­ti­ben ki­ta­lá­lok va­la­mit. A bá­tyó „röp­té­ben kap­ja el” a fel­do­bott öt­le­tet, és szo­kat­lan ügy­buz­gó­ság­gal siet a se­gít­sé­gem­re. Az asz­tal­fi­ók­ból elő­sze­de­ge­ti a be­lé­pők el­len­őr­ző szel­vény­tömb­je­it és az ik­ta­tó­köny­vet, s kö­zö­sen pró­bál­juk meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy a múlt hó­nap kö­ze­pén kik jár­tak a gyár­ban ró­zsa­szí­nű be­lé­pő­vel, és ki­hez men­tek.

És kép­zel­jék csak el, elég gyor­san ki­de­rít­jük, hogy ok­tó­ber kö­ze­pén egy bi­zo­nyos M. A. Zu­rih pol­gár­társ a gyár­ban járt. A be­lé­pő­jét maga az igaz­ga­tó ren­del­te meg.

– Elő­for­dul­hat – kér­de­zem a ren­dé­szet ve­ze­tő­jét –, hogy a be­lé­pőt ki­írat­ja va­la­ki, a lá­to­ga­tó pe­dig más­va­la­ki­hez megy?

A bá­tyó el­ko­mo­ro­dik, kér­ges ke­zé­vel a ba­ju­szát hu­zi­gál­ja, egy per­cig erő­sen töp­reng, vé­gül ki­nyö­gi:

– Nem sza­bá­lyos.

– Tu­dom, hogy nem sza­bá­lyos, de elő­for­dul­hat-e?

– Nem tud­ha­tom.

Ki tud­hat­ja?

– Hát… szó­val… az, aki ki­írat­ja.

– Maga nem tud ilyen ese­tek­ről?

– Már­mint én?…

A ren­dé­szet ve­ze­tő­jén egy­re na­gyobb nyug­ta­lan­ság vesz erőt. Szem­mel lát­ha­tó­an fél, ne­hogy csá­vá­ba ke­rül­jön, vagy jég­re vi­gyen va­la­kit a ve­ze­tők kö­zül.

– Igen. Maga, sze­mé­lye­sen – mon­dom, és egy­re vi­lá­go­sabb előt­tem: re­mény­te­len min­den pró­bál­ko­zá­som.

– Hon­nan is tud­nék… Nem tud­ha­tom…

– No, rend­ben van – só­haj­tok be­le­nyug­vón. – Pél­dá­ul az igaz­ga­tó uta­sí­tá­sá­ra né­hány pol­gár­társ­nak ki­ál­lí­tot­ták itt a be­lé­pő­jét. En­nek… en­nek… és en­nek… – Mu­ta­tom a be­jegy­zé­se­ket, és a töb­bi­ek­kel együtt Zu­ri­hot is meg­em­lí­tem. – Ezek mind az igaz­ga­tó­hoz men­tek?

A kö­pe­nyes bá­tyó a ba­ju­szát csa­var­gat­ja, bam­bán me­red az uj­jam­ra, és vé­gül tom­pa han­gon mond­ja:

– Nem tud­ha­tom.

Be­szél­ge­té­sün­ket ér­dek­lő­dés­sel hall­gat­ja egy dun­di, pi­ros­pozs­gás por­tás­lány­ka, aki ka­cé­ran fél­re­csa­pott szür­ke ka­to­nai fü­les sap­kát és szé­les öv­vel szo­ros­ra hú­zott fe­ke­te kö­penyt vi­sel, haj­tó­ká­in zöld há­rom­szö­gek­kel.

– Mit kell itt tud­ni!? – mond­ja könnye­dén, paj­ko­san csil­lo­gó szem­mel. – Ahogy reg­gel, ugye, oda­ad­ja neki a lis­tát Zoja Fjo­do­rov­na, egy­ket­tő­re alá­fir­kant­ja. Nagy do­log!

– Te csak hall­gass, Szazo­no­va – sza­kít­ja fél­be mér­ge­sen a ren­dé­szet ve­ze­tő­je. – Té­ged nem kér­dez­tek.

– Hogy hall­gas­sak, ha maga nem tud vá­la­szol­ni en­nek az em­ber­nek – sér­tő­dik meg a lány.

Telt aj­kát duz­zog­va elő­re­biggyesz­ti, és ma­ga­biz­to­san,az ab­lak alat­ti asz­tal­ká­hoz lép, ame­lyen a ró­zsa­szí­nű be­lé­pő­ket ál­lít­ják ki. Az ab­la­kon túl a be­já­rat lát­szik, meg a má­sik por­tás, aki szin­tén nő.

– És a mai nap­ra is van ilyen lis­tá­ja? – kér­de­zem a fi­a­tal lány­tól.

– Vi­lá­gos, hogy van – fe­le­li hát­ra sem for­dul­va.

– Mu­tas­sa meg.

Ki­írok né­hány ne­vet a jegy­zet­fü­ze­tem­be. Majd el­bú­csú­zok, és is­mét ke­resz­tül­me­gyek az ud­va­ron, a már is­me­rős iro­dai épü­let­rész felé.

Az­u­tán föl­me­gyek az első eme­let­re, és egy perc múl­va már ke­zet fo­gok egy kö­zép­ter­me­tű, fe­ke­te hajú asszonnyal, aki szi­go­rú sza­bá­sú kosz­tü­möt vi­sel; Zoja Fjo­do­rov­na, az igaz­ga­tó tit­kár­nő­je.

Rend­kí­vül te­vé­keny és ener­gi­kus egyé­ni­ség. Min­den ol­dal­ról kér­dé­sek­kel és ké­ré­sek­kel ro­ha­moz­zák, kü­lön­fé­le pa­pí­ro­kat rak­nak elé­be, rá­adá­sul ál­lan­dó­an cseng va­la­me­lyik te­le­fon­ja az író­asz­tal mel­let­ti kis­asz­ta­lon.”

De még szá­mom­ra is sza­kít időt. Gyor­san át­fut­ja a kis jegy­zé­ket, ame­lyet meg­mu­ta­tok neki, és már­is so­rol­ja:.,

– Ez az elv­társ az üzem­bi­zott­ság­hoz megy, ez a fő­me­cha­ni­kus­hoz, ezek ket­ten a köny­ve­lés­be, a töb­bi­ek hoz­zám.

Cso­dá­la­tos Zoja Fjo­do­rov­na em­lé­ke­ző­te­het­sé­ge. A szó szo­ros ér­tel­mé­ben min­den­kit is­mer, aki az el­múlt hó­nap­ban a gyár igaz­ga­tó­já­nál meg­for­dult. Kü­lön­bö­ző ne­ve­ket em­lí­tek neki a föl­jegy­zet­tek kö­zül, köz­tük Zu­ri­hét is.

– Ez az elv­társ – mond­ja róla Zoja Fjo­do­rov­na – Le­nin­grád­ból ér­ke­zett. A ke­res­ke­del­mi rész­le­gük akart szer­ző­dést köt­ni ve­lünk.

– És kö­tött? – kér­de­zem cso­dál­koz­va.

Ki­csit el­si­et­tem a dol­got, hi­szen rész­le­te­seb­ben sen­ki­ről sem ér­dek­lőd­tem, de rend­kí­vül meg­le­pett Zu­rih új sze­rep­kö­re.

– Mind­járt ki­de­rít­het­jük, a terv­osz­tá­lyon vagy az el­adá­si osz­tá­lyon – fe­le­li tett­re ké­szen Zoja Fjo­do­rov­na, és már ve­szi is fel a te­le­font.

Pár pil­la­nat múl­va kö­zük, hogy a le­nin­grá­di ke­res­ke­del­mi rész­leg­gel nem jött lét­re szer­ző­dés.

– Ki ér­dek­lő­dik? – hal­lat­szik egy kí­ván­csis­ko­dó fér­fi­hang a te­le­fon­kagy­ló­ból.

– A köz­pont – fe­le­li Zoja Fjo­do­rov­na, és még csak el sem mo­so­lyo­dik, úgy lát­szik, nem akar­ja hi­á­ba nyug­ta­la­ní­ta­ni a kol­lé­gá­it.

– A le­nin­grá­di elv­társ ér­ke­zé­sé­vel kap­cso­la­to­san? – kér­de­zős­kö­dik áll­ha­ta­to­san’ a kol­lé­ga.

– Bi­zo­nyá­ra.

– Tu­dok fel­vi­lá­go­sí­tást adni.

– Sem­mi­lyen fel­vi­lá­go­sí­tás­ra nincs szük­ség mond­ja szi­go­rú­an Zoja Fjo­do­rov­na.

Jól hal­lom a be­szél­ge­tést, és tisz­tán ki­ér­zem be­lő­le a fe­szült­sé­get, leg­alább­is a vo­nal túl­só vé­gén be­szé­lő sza­va­i­ból.

Ép­pen ezért, hogy hi­bá­mat ki­ja­vít­sam, ki­egé­szí­tő kér­dé­se­ket te­szek föl a töb­bi lá­to­ga­tó­ról is, és Zoja Fjo­do­rov­ná­nak is­mét föl kell hív­nia az el­adá­si osz­tályt.

– Ki­vel be­szélt az osz­tály­ról? – kér­de­zem.

– Az osz­tály­ve­ze­tő­vel, Szi­vo­kony elv­társ­sal.

Ezt a ne­vet meg­jegy­zem.

Ami azt il­le­ti, kez­det­nek nem ke­vés, amit meg­tud­tam. To­váb­bi lé­pé­se­ket egye­lő­re ve­szé­lyes len­ne ten­ni; meg­be­szé­lem előbb a T. T. Vé­del­mi Osz­tá­lyon dol­go­zó kol­lé­gák­kal.

Ide­jé­ben érek ki az ál­lo­más­ra. A sze­rel­vény épp be­állt a pe­ron­ra, utas még alig van a ko­csik mel­lett, így egy­ket­tő­re meg­ta­lá­lom Igort. Fe­ke­te fel­öl­tő­ben, ak­ta­tás­ká­val, egye­dül áll­do­gál az egyik ko­csi mel­lett és ci­ga­ret­tá­zik. Arca ko­mor és gond­ter­helt. Fel­ada­ta igen bo­nyo­lult: a hely­be­li elv­tár­sak­kal együtt föl kell de­rí­te­ni, ho­gyan gyil­kol­ták meg Kl­jacs­kót, szá­mol­va egy sor olyan, az ügyet rend­kí­vü­li mó­don bo­nyo­lí­tó kö­rül­ménnyel, ame­lye­ket egye­lő­re csak sej­tünk. De va­jon gon­dol-e arra, ami vár­ja, vagy arra, amit itt hagy? Ez még kér­dé­ses.

Ahogy ész­re­vesz, ké­nyel­me­sen ő is el­in­dul fe­lém. Kö­szönt­jük egy­mást, majd köz­li:

– Ro­go­zin te­le­fo­nált. Sztra­ho­vics föl­is­mer­te Kl­jacs­kó­ban azt a fér­fit, aki Zu­rih­hal volt ok­tó­ber má­so­di­kán Sza­ra­tov­ban. Ez egy. Ket­tő: Ro­go­zin meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az ok­tó­ber má­so­di­kát meg­elő­ző na­po­kon Kl­jacs­ko rend­sze­re­sen be­járt dol­goz­ni. Har­ma­di­kán azon­ban ki­vett négy nap fi­ze­tés nél­kü­li sza­bad­sá­got. És el­uta­zott va­la­ho­vá. He­te­di­kén tért haza.

– És he­te­di­kén este – fű­zöm hoz­zá – Zu­rih te­le­fo­nált neki Moszk­vá­ból.

– Pon­to­san. Nézzük to­vább. A leg­ér­de­ke­sebb – Igor né­mi­leg föl­élén­kült Mu­sansz­kij az újabb lo­pást is be­val­lot­ta.

– Kl­jacs­ko sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyát? – kér­dem gyor­san.

– Igen. De tu­dod-e, hol kö­vet­te el ezt a lo­pást? Ogyesszá­ban.

– Ez igen… Ezek sze­rint Kl­jacs­ko négy nap­ra Ogyesszá­ba ment? És hol szállt meg?

– Szál­lo­dá­ban.

– Kl­jacs­ko be­je­len­tet­te a lo­pást?

– El­len­őriz­tük. Nem je­len­tet­te. S még az­nap vissza­uta­zott Sza­ra­tov­ba.

Te­hát is­mét Ogyessza. Sű­rű­söd­nek az ese­mé­nyek, össze­fut­nak a szá­lak eb­ben a vá­ros­ban is. Moszk­va, Pu­nyezs, Ogyessza… Igor most Pu­nyezs­ba megy. Va­jon mi vár ott rá?…

Ek­kor hir­te­len ész­re­ve­szek Igor­nál egy ide­gen ak­ta­tás­kát.

– Kié ez az ak­ta­tás­ka? – kér­de­zem.

– Az apá­mé – fe­le­li Igor kel­let­le­nül.

– Nem ott­hon­ról jöt­tél?

– Most az öre­gek­nél la­kom.

Igor még job­ban el­ko­mo­ro­dik.

Is­mét hall­ga­tunk. Ó, de nyo­masz­tó is így ül­nöm egy ba­rá­tom­mal! Erre pél­da még nem volt. Az­előtt bez­zeg sose gon­dol­koz­tam raj­ta, mit mond­jak neki, mit ne. És hogy ho­gyan mond­jam. Soha. Most meg ál­lan­dó­an raj­ta­ka­pom ma­gam.

– Te már… el­dön­töt­ted? – kér­de­zem még­is, nagy el­szá­nás­sal.

– Min­den el­dön­tő­dött ma­gá­tól… Ré­gen… mond­ja fog­hegy­ről Igor, és fi­gyel­me­sen né­ze­get va­la­mit a lába előtt.

Mint­ha fél­ne a sze­mem­be néz­ni, bi­zo­nyá­ra azért, ne­hogy meg­inog­jon, s meg kell­jen vál­toz­tat­nia el­ha­tá­ro­zá­sát. Ne­kem leg­alább­is így tű­nik.

– De hát ma­gá­tól nem dön­tőd­het el. Nem sza­bad, hogy ma­gá­tól el­dön­tőd­jék.

– Á… – Igor el­né­ző saj­nál­ko­zás­sal néz rám. – Ér­tesz is te eh­hez…

– Száz­szor is meg kell gon­dol­ni – mon­dom hal­kan. Ne­hogy ké­sőbb meg­bán­ja az em­ber.

– Ezer­szer meg­gon­dol­tam…

– Egye­dül?

– Cso­da­bo­gár… – Igor ke­se­rű­en föl­ne­vet.

Las­san düh­be gu­ru­lok, és csak ne­he­zen tu­dom le­gyűr­ni ma­gam­ban ezt az ér­zést. Sze­ret­ném neki oda­vág­ni: „Ezt a ba­rá­tod­dal együtt kell meg­gon­dol­ni. A ba­rá­tod­dal és nem egye­dül.” De ter­mé­sze­te­sen nem ezt mon­dom. Egé­szen mást mon­dok.

– Nem ér­tet­tél meg. Lena is így gon­dol­ko­zik?

– Lé­ná­nak eh­hez sem­mi köze. A ket­tőnk ügye Al­lá­val így is, úgy is vé­get ért vol­na. Ho­gyan ma­gya­ráz­zam meg ne­ked… Szol­ga­sá­got kö­ve­tel tő­lem, ér­ted? Tö­ké­le­tes szol­ga­sá­got. És ar­ról ál­mo­do­zik, hogy ő is szol­gál­ni fog. Én ezt nem bí­rom… És ő sem­mit sem akar meg­ér­te­ni… Nem, ezt le­he­tet­len meg­ma­gya­ráz­ni…

– Úgy gon­do­lom…

– Te sem­mit sem gon­dol­hatsz! – sza­kít fél­be nyer­sen Igor. – Sen­ki sem gon­dol­hat. Csak én. No és Alla. Ez min­dig csak két em­ber­re tar­to­zik. Min­dig! Ért­sé­tek meg vég­re, az ör­dög vi­gye el! Csak ket­tő­re!…

Igor majd­nem ki­a­bál. Igen, igen, egé­szen hal­kan, szin­te sut­tog­va be­szél, még­is szin­te ki­a­bál. Az ide­gei már fel­mond­ják a szol­gá­la­tot.

Én is úgy vé­lem, hogy Igort ilyen ál­la­pot­ban tu­laj­don­kép­pen se­ho­vá se le­het­ne el­en­ged­ni, a leg­ke­vés­bé Pu­zseny­ba, ilyen fel­adat­tal… Ek­kor egy egé­szen más gon­do­lat jut az eszem­be: Igor­nak fel­tét­le­nül el kell utaz­nia, át kell áll­nia va­la­mi más­ra, és ez a „va­la­mi” mi­nél ne­he­zebb és ve­szé­lye­sebb, an­nál jobb! Hej, ha leg­alább vele me­het­nék! Ha tud­nék. Meg kell pró­bál­nom, be­szé­lek Kuz­miccsal, és meg­ma­gya­rá­zom neki a dol­got. És ak­kor re­pü­lök.

E pil­la­nat­ban a pe­ro­non meg­szó­lal a mik­ro­fon re­cse­gő, ér­des hang­ja:

– A vo­nat in­du­lá­sá­ig… kér­jük az uta­so­kat…

No, min­den jót – mond­ja Igor, és ke­zet nyújt.

– Azért ne ha­ra­gudj rám.

– Ugyan már! Min­den jót. A mi­előb­bi vi­szont­lá­tás­ra fe­le­lem si­et­ve.

Úgy sze­ret­ném meg­ölel­ni a ba­rá­to­mat. De az­tán csak ke­mé­nyen meg­szo­rí­tom a ke­zét. Úgy lát­szik, még­is túl­zot­tan szen­ti­men­tá­lis va­gyok.

– Ott majd meg­lát­juk, hogy a mi­előb­bi­re, vagy sem ne­vet fa­nya­rul Igor.

– Pol­gár­társ, pol­gár­társ! – ki­ált rá a ka­la­uz­nő. Fog­lal­ja el a he­lyét!

Igor bú­csú­zó­ul fel­eme­li a ke­zét, az­tán meg­for­dul, és föl­ug­rik a mel­let­te el­hú­zó ko­csi lép­cső­jé­re. On­nan még so­ká­ig in­te­get fe­lém.

A va­go­nok egy­re gyor­su­ló iram­ban su­han­nak el a sze­mem előtt.

 

Ami­kor be­érek az osz­tály­ra, meg­tu­dom, hogy Kuz­mics nincs bent. Csak es­té­re jön vissza.

Val­já­val és Pe­t­ya Suhmin­nal le­me­gyünk az ebéd­lő­be meg­ebé­del­ni.

– Ki­kí­sér­ted? – kér­de­zi Pe­t­ya.

– Igen.

– Hm, igen, hadd le­ve­gőz­zön egy ki­csit – mond­ja elé­ge­det­ten. – A messzi uta­zá­sok sze­le, az utak pora és más ef­fé­le. Re­mél­he­tő­leg vissza­vá­gyik majd szép­sé­ges fe­le­sé­gé­hez. Hogy ez mit ki nem gon­dolt! Ne­kem len­ne ilyen fe­le­sé­gem, a te­nye­re­men hor­doz­nám. Még a szél­től is óv­nám!

Vi­dá­man ránk ka­csint.

Meg kell je­gyez­nem, hogy ná­lunk a fiúk elől sem­mit sem le­het el­tit­kol­ni. Min­dent tud­ni­uk kell, és min­dent tud­nak is. Szak­mai meg­szo­kás, bi­zo­nyá­ra. Úgy lát­szik, nem egye­dül én ér­dek­lő­döm bi­zo­nyos dol­gok iránt. Per­sze Lé­ná­ról is biz­to­san tud­nak.

Ebéd után át­me­gyek a T. T. Vé­del­mi Osz­tály mun­ka­tár­sa­i­hoz. Sok min­den­ről kell ta­nács­koz­nom ve­lük. Ki­vá­ló szak­em­be­re­ik van­nak. Pél­dá­ul Edik Al­ba­nyan.

Szak­má­ját il­le­tő­en Edik – gaz­da­sá­gi szak­em­ber, és bár­mi­lyen fur­csa is, az Ál­la­mi Film­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­la köz­gaz­da­sá­gi fa­kul­tá­sán vég­zett. A film­ről ál­mo­do­zott. Két évig a „Mosz­film”-nél, az igaz­ga­tó he­lyet­te­se­ként dol­go­zott. A ké­sőb­bi­ek­ben az igaz­ga­tó­ját ha­mi­sí­tott ki­uta­lá­so­kon kap­ta raj­ta. De a bí­ró­sá­gig nem ju­tott el a do­log. A szél­há­mos cso­dá­la­tos ügyes­ség­gel ki­vág­ta ma­gát. Edik­re rend­kí­vü­li ha­tást gya­ko­rolt az eset. Kü­lön­ben is ér­zé­keny, szen­ve­dé­lyes és ener­gi­kus em­ber. És ön­ér­ze­tes. Ott­hagy­ta a film­stú­di­ót, és egyik ba­rát­ja ta­ná­csá­ra je­lent­ke­zett a T. T. Vé­del­mi Osz­tá­lyon.

Sér­tett igaz­ság­ér­ze­te ve­zet­te oda, az az ér­zé­sem. Ta­pasz­talt szak­em­ber lett be­lő­le. És volt fő­nö­ké­nél jó­val na­gyobb szél­há­mo­so­kat jut­ta­tott a vád­lot­tak pad­já­ra.

Az utób­bi évek­ben Edik épp azo­kon a „vo­na­la­kon” dol­go­zik, ame­lyek en­gem ér­de­kel­nek. Pó­tol­ha­tat­lan konzul­táns le­het a szá­mom­ra.

Elég gyor­san meg­ta­lá­lom, az­tán el­vo­nu­lunk az egyik dol­go­zó­szo­bá­ba.

– Várj csak, ba­rá­tom, várj csak – sza­kít fél­be szi­go­rú­an Edik. – Osszuk két­fe­lé a dol­got. Az épí­té­si ügyek – ez most az én vo­na­lam. A gyár nem az enyém. Egy pil­la­nat!

Föl­kap­ja a te­le­fon­kagy­lót, va­la­mi­lyen szá­mot tár­csáz, és be­le­ki­a­bál a kagy­ló­ba:

– Vo­lo­gya?… Szer­vusz. Azon­nal gye­re a száz­he­tes­be. Itt va­gyok. Van va­la­mi a szá­mod­ra. No, in­dulj már gyor­san, egyik lá­bad ott, a má­sik itt. Amíg el nem megy ez az em­ber.

Ami­kor he­lyé­re te­szi a kagy­lót, cso­dál­koz­va kér­dem:

– Hon­nan szed­ted, hogy el aka­rok men­ni?

– Ugyan! – le­gyint Edik. – Így kell si­et­tet­ni. No, nézzük csak. Ve­gyük elő­ször a te „hű­bé­res fe­je­del­me­det”. Egyet-mást tu­dok adni róla. Biz­to­san hasz­nát ve­szed. Ez­zel a tröszt­tel, tu­dod, volt egy kis mun­kánk. Mind­járt meg­lá­tod. Egy pil­la­nat!

Újra a te­le­fon után nyúl.

– Nyi­nocs­ka? Tu­dod, hogy imád­lak?… Az a hely­zet, hogy sür­gő­sen se­gí­te­ni kell egy ba­rá­tom­nak. Em­lék­szel a ti­zen­he­tes tröszt ügyé­re?… Hogy te mi­lyen okos vagy! Ké­szítsd elő, légy olyan ara­nyos. Rög­tön be­sza­la­dok érte.

Eköz­ben ké­nyel­me­sen be­sé­tál hoz­zánk egy ma­gas, kö­vér, szem­üve­ges fér­fi, sző­ke haja si­mán hát­ra­fé­sül­ve, hú­sos ar­cán ren­dít­he­tet­len nyu­ga­lom, sőt eny­he ál­mos­ság.

– Íme, ő az! – ug­rik fel Edik, és a be­lé­pő­höz for­dul: – Is­mer­ked­je­tek meg, Vo­lo­gya. Ez itt a ba­rá­tom, Lo­szev, a bűn­ügyi rend­őr­ség­től. Ő majd min­dent el­mond ne­ked. Mind­járt vissza­jö­vök…

Az­zal vil­lám­gyor­san ki­ro­bog a szo­bá­ból.

– Szur­kov fő­fel­ügye­lő – mu­tat­ko­zik be Vo­lo­gya, és fe­lém nyújt­ja nagy, pár­nás ke­zét. De kézszo­rí­tá­sa meg­le­pő erő­ről ta­nús­ko­dik.

Újra be­szé­lek a gyár­ról, Zu­rih­ról, és a női ka­bát­kák­ról.

– Azt mond­ja, Le­nin­grád­ból ér­ke­zett? – is­mét­li el­gon­dol­koz­va Szur­kov. – Hm, hm… Több mint va­ló­szí­nű, hogy ott Szo­kolsz­kij bű­vész­ke­dett.

– Pon­to­san – erő­sí­tem meg fel­té­te­le­zé­sét. – Zu­rih épp vele be­szélt Moszk­vá­ból te­le­fo­non.

– Ér­tem, igen. Nos, ezt a csir­ke­fo­gó Szo­kolsz­kijt is­mer­jük. És a le­nin­grá­di elv­tár­sak­kal is kap­cso­lat­ban ál­lunk. Már rá­áll­tak, szem­mel tart­ják. De ez a má­sik… Zu­ri­hot mon­dott?

– Igen, Zu­rih.

– Ez új fi­gu­ra. Föl­de­rí­tet­ték a kap­cso­la­ta­it a mi vo­na­lun­kon? Szo­kolsz­kij, ez egy. És Moszk­vá­ban?

– Egy gyár­ban, Ott az el­adá­si osz­tály ve­ze­tő­je, Szi­vo­kony lát­szik gya­nús­nak.

– Azt is is­mer­jük. De mind­egyi­ket csak ön­ma­gá­ban. Itt vi­szont alig­ha­nem egész lán­co­lat van…

– És mi le­het itt Zu­rih sze­re­pe, mi a vé­le­mé­nye?

Szur­kov nem siet a vá­lasszal, mint­ha la­tol­gat­na va­la­mit.

Rá­gyúj­tok és nem si­et­te­tem.

– Ve­szé­lyes alak – je­len­ti ki vé­gül Szur­kov. – Va­ló­szí­nű­leg ő a szer­ve­ző. És nagy­me­nő. Az áru el­adá­sa más vá­ro­sok­ban fo­lyik.

– Va­ló­ban nagy pén­ze­ket le­het az ilyes­mi­vel ke­res­ni?

– Mit gon­dol? – ne­vet Szur­kov. – Fi­gyel­jen csak ide. Ele­mis­ta szám­ve­tés. A gyár az év fo­lya­mán el­ké­szít eb­ből az áru­fé­le­ség­ből, azaz eb­ből a női ka­bát­ból, mond­juk, há­rom­száz­ezer da­ra­bot. Eb­ből a mennyi­ség­ből kö­rül­be­lül öt­ven­ezer da­rab a va­ló­ban hi­ány­cikk­nek szá­mí­tó, és mond­juk meg őszin­tén, a va­ló­ban gyö­nyö­rű, bú­za­vi­rág­kék szí­nű. Na­gyobb mennyi­ség­hez a gyár­nak nincs fes­té­ke. Mit tesz erre egy szél­há­mos, mint, mond­juk, en­nek az el­adá­si osz­tály­nak a ve­ze­tő­je? Át­ad­ja a hi­ány­cikk­nek szá­mí­tó ka­bá­to­kat há­rom-négy áru­ház igaz­ga­tó­já­nak, akik a „sa­ját” em­be­rei, és ugyan­olyan csir­ke­fo­gók, mint ő. Te­gyük fel, egy ru­bel fel­ár­ral ka­bá­ton­ként. Ez, mint lát­ja, már öt­ven­ezer ru­bel. De mond­juk, hogy nem öt­ven, ha­nem hu­szon­öt­ezer: az áru fe­lét a be­csü­le­tes áru­ház-igaz­ga­tók­nak kell át­ad­nia. Men­jünk to­vább. Ezek a bi­zo­nyos tol­vaj-igaz­ga­tók az­u­tán to­vább­ad­ják a ka­bá­to­kat a spe­ku­lán­sok­nak, szin­tén föl­emel­ve az árat, mond­juk, egy ru­bel­lal. Ez újabb csi­nos sum­ma a zse­bük­ben, megint hu­szon­öt­ezer! Most egy olyan fe­zőr, mint ez a maga Zu­rih­ja, ezek­nek a női ka­bá­tok­nak az el­adá­sát más vá­ros­ban szer­ve­zi meg, ahol ál­ta­lá­ban nem gyár­ta­nak ilye­ne­ket, és az üz­le­tek­ben sem ta­lál­ha­tók. Ő már há­rom, vagy négy ru­bel fel­árat szá­mol ka­bá­ton­ként. Szé­dü­le­te­sen nagy össze­gek! És akár­mi­lyen ma­gas szál­lí­tá­si költ­sé­get is vál­lal­nak, sőt még a he­lyi spe­ku­lán­sok szol­gá­la­ta­it is meg­fi­ze­tik. Íme, ilyen a kép. Ez, je­gyez­ze meg, nem­csak gaz­da­sá­gi kár­te­vés, ha­nem egy­ben po­li­ti­kai és er­köl­csi csa­pás az ál­la­mi ke­res­ke­de­lem rend­sze­ré­re, az irán­ta meg­nyil­vá­nu­ló bi­za­lom szét­rom­bo­lá­sa! Ezért kí­mé­let­le­nül bün­tet­ni kell…

Vo­lo­gya Szur­kov la­pát­ke­ze ököl­be szo­rul, nyu­godt, kis­sé ál­mos ar­cán most első íz­ben hul­lám­zik át iz­ga­lom.

Ma­gam­ban el­is­me­rem, hogy mind­ed­dig nem tud­tam tel­je­sen el­kép­zel­ni a T. T. Vé­del­mi Osz­tály mun­ká­ját a maga fon­tos­sá­gá­ban és bo­nyo­lult­sá­gá­ban, sem óri­á­si fe­le­lős­sé­gét a tár­sa­da­lom iránt. Ki­csit büsz­ke is va­gyok, hogy va­la­mit se­gí­tet­tem a fi­úk­nak ne­héz mun­ká­juk­ban.

– Meg­ál­la­pít­hat­juk te­hát – foly­tat­ja Szur­kov hogy ez az áru­fé­le, a női ka­bát nem­csak Le­nin­grád­ba megy, ha­nem Ogyesszá­ba is. Ter­mé­sze­te­sen nem ha­gyom fi­gyel­men kí­vül a spe­ku­lán­so­kat sem.

– A csa­tor­nák egye­lő­re nem is­me­re­te­sek?

– Az at­tól függ – mond­ja Szur­kov nyo­ma­ték­kal.

Sze­ret­tem vol­na át­néz­ni az Ogyesszá­ra és Le­nin­grád­ra vo­nat­ko­zó anya­got.

Szur­kov las­san meg­bic­cen­ti ke­rek fe­jét.

– Le­het Mind­járt át­kül­dőm a pa­pí­ro­kat.

Köz­ben be­vi­har­zik a szo­bá­ba Edik. A hóna alatt há­rom vas­kos dosszié.

– No, össze­han­gol­tá­tok a dol­go­kat? – kér­di, Szur­kov utol­só sza­va­it hall­va.

– Akad egy és más – mo­soly­gok.

Szur­kov mél­tó­ság­tel­je­sen bó­lint és tá­vo­zik.

– No, azt hi­szem, ná­lam több min­den akad – mond­ja fúj­tat­va Edik, és az író­asz­tal­ra zú­dít­ja irat­tar­tó­it. – Hát, paj­tás, nagy hal ke­rült a há­lód­ba! Elő­ké­szí­tet­tünk né­hány olyan do­ku­men­tu­mot, hogy a tíz uj­ja­dat meg­nya­lod utá­nuk. – Az asz­ta­lon előt­te fek­vő irat­tar­tók felé int. Né­hány friss jel­ző­sza­la­got pil­lan­tok meg ben­nük. – Kép­zeld, még Zu­rih ne­vét is em­lí­tik.

Majd­nem fel­ug­rok a he­lyem­ről.

– Hol em­lí­tik?

– Itt, itt – mo­so­lyog Edik. – De… tu­dod, na­gyon fura do­log ez… – Arca gond­ter­helt­té vá­lik. – Az egyik he­lyen úgy em­lí­tik, mint az egyik rosz­to­vi be­ru­há­zá­si osz­tály ve­ze­tő­jét, majd meg mint va­la­mi­lyen épí­té­sze­ti igaz­ga­tó­ság kép­vi­se­lő­jét Ogyesszá­ból. Nézd csak meg.

Edik ki­nyit­ja az egyik dosszi­ét, és hoz­zá­fo­gunk az ira­tok ta­nul­má­nyo­zá­sá­hoz.

Igen, Zu­ri­hot va­ló­ban em­lí­tik. De csu­pán má­sok ki­hall­ga­tá­sá­val kap­cso­lat­ban. Ott is csak mel­lé­ke­sen, mint alig is­mert, s rá­adá­sul je­len­ték­te­len em­bert. Zu­rih, e ki­hall­ga­tá­sok­ból ítél­ve, nem vett részt azok­ban a fosz­to­ga­tá­sok­ban.

Mint ta­nút, Bur­la­ko­vot is ki­hall­gat­ták. De csak eb­ben a mi­nő­ség­ben. Az egyik he­lyen ő is em­lí­tést tesz Zu­rih­ról. Ez már rend­kí­vül ér­té­kes adat. Te­hát még­is­csak is­me­rik egy­mást!

Kü­lö­nös fi­gye­lem­mel ol­va­som a meg­fe­le­lő részt Bur­la­kov ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­köny­vé­ből.

Azt ál­lí­tot­ta, hogy Zu­rih je­len volt, ami­kor az ügy egyik vád­lott­ja be­lé­pett az iro­dá­já­ba. Zu­rih em­lí­té­sé­re szük­sé­ge volt Bur­la­kov­nak, ez­zel akar­ta bi­zo­nyí­ta­ni:

Ide­gen em­ber előtt nem ad­ha­tott uta­sí­tást, ami­re a vád­lott hi­vat­ko­zott. Az adott eset­ben a csö­vek tör­vény­el­le­nes rosz­to­vi át­irá­nyí­tá­sá­ról volt szó. „Ki volt az az em­ber?” – kér­dez­te a nyo­mo­zó Zu­rih­ról. És Bur­la­kov ha­nya­gul így fe­lel: „Egy elv­társ Ogyesszá­ból.” Ké­sőbb a nyo­mo­zó is­mét rend­kí­vül ér­de­kes kér­dést tesz fel: „Is­me­ri ön Pa­la­to­vot, a rosz­to­vi üzem be­ru­há­zá­si osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­jét?” És Bur­la­kov­nak, úgy lát­szik, igen­lő­en kel­lett vá­la­szol­nia, bár némi fenn­tar­tás­sal: „Igen. Vé­let­le­nül is­mer­ked­tünk meg”. „Hol?” – kér­di a nyo­mo­zó. És itt a cso­dá­la­tos fel­fe­de­zés! Bur­la­kov így vá­la­szol: „Moszk­vá­ban. A Tre­t­ya­kov-kép­tár­ban”. Az ügy­le­tet a csö­vek­kel vé­gül is nem si­ke­rült be­bi­zo­nyí­ta­ni. Pa­la­tov min­dent vissza­uta­sí­tott. Más bi­zo­nyí­té­kok hí­ján Bur­la­kov sze­ren­csé­sen ki­má­szott a do­log­ból, ugyan­úgy, mint ahogy a töb­bi, rend­kí­vül rá­zós his­tó­ri­á­ból is. Meg kell je­gyez­nem, az egyik el­ítélt­nél szó­ba ke­rült a húsz ton­na ke­ram­zit ese­te is, ame­lyet tör­vény­te­len úton irá­nyí­tot­tak Ogyesszá­ba. De eb­ben az ügy­ben sem si­ke­rült bi­zo­nyí­ta­ni sem­mit. Itt ke­rült szó­ba egy bi­zo­nyos Bog­dan Tyel­jas nevű egyén Ogyesszá­ból.

Biz­tos, hogy már vagy négy órá­ja ve­sző­döm ezek­kel az ira­tok­kal, és te­mér­dek ér­de­kes föl­jegy­zést ké­szí­tek. Edik ré­gen el­ment: ren­ge­teg ha­laszt­ha­tat­lan ügye van. Idő­ről idő­re azért be­kuk­kant a szo­bá­ba, aho­vá be­vet­tem ma­gam, és ki­ful­lad­va kér­di:

– No, mi­lyen a fo­gás? – és ne­ki­buz­du­lá­som, va­la­mint nyil­ván­va­ló lel­ke­se­dé­sem lát­tán vi­dá­man rám ka­csint: – Lá­tod, ilye­nek va­gyunk mi! A jó ba­rá­tot soha nem hagy­juk cser­ben.

A kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal meg ok­ta­tó­an és fon­tos­kod­va mond­ja:

– Be­csülj meg. Be­csülj meg ben­nün­ket és tisz­telj, ér­ted-e. Van ná­lunk is var­ga­be­tű meg cik­cakk bő­ven, igaz?

Az­zal vil­lám­gyor­san megint el­tű­nik va­la­ho­vá, úgy­hogy nem is tu­dok vá­la­szol­ni szem­te­len rep­li­ká­já­ra.

Szur­kov­tól is át­hoz­zák az ira­to­kat. Eb­ben is akad­nak ér­de­kes­sé­gek, töb­bek kö­zött né­hány név. Köz­tük szá­mom­ra vá­rat­la­nul egy rend­kí­vül is­me­rős név is föl­buk­kan: Ga­li­na Ko­cser­ga! Az ő se­gít­sé­gé­vel re­a­li­zál­tak né­há­nyat a „mi” ka­bát­ja­ink kö­zül. Az egyi­ket egy bi­zo­nyos Inga Kri­vo­lap, az egyik ogyesszai épí­té­sze­ti iro­da dol­go­zó­ja vet­te meg. Azt hi­szem, épp an­nak az iro­dá­nak a mun­ka­tár­sa, ahol a fen­tebb em­lí­tett Bog­dan Tyel­jas is dol­go­zik. Nyom­ban el­len­őr­zőm ezt a nem kis fon­tos­sá­gú kö­rül­ményt, és lá­tom, hogy pon­to­san így van. Elé­ge­det­ten ké­szí­tek föl­jegy­zést er­ről is.

Lám csak, mit je­lent va­ló­ban ala­po­san ne­ki­fog­ni a mun­ká­nak!

Min­den össze­függ ezen a vi­lá­gon, és min­den­nek meg­van a maga tör­vény­sze­rű­sé­ge, a sa­ját lo­gi­ká­ja. Az em­be­re­ket össze­kap­csol­ják az ér­de­kek és a kö­rül­mé­nyek. A tol­va­jo­kat úgy­szin­tén. Mit le­het ten­ni?

 

Reg­gel min­den­ről je­len­tést te­szek Kuz­mics­nak. Szem­üve­ge fö­lött szót­la­nul rám néz, és ci­ga­ret­tá­ját pu­hít­gat­ja. Ami­kor be­fe­je­zem, kis ide­ig hall­gat. Vár­ja, mint min­dig, hogy a töb­bi­ek ki­fejt­sék vé­le­mé­nyü­ket. De Pe­t­ya és Val­ja Gye­nyi­szov is hall­gat. Úgy lát­szik, most emész­tik meg új­sá­ga­i­mat.

Ak­kor Kuz­mics Val­já­hoz for­dul:

– Mi­lyen ada­ta­id van­nak er­ről a… – hogy­is­hív­ják? – Ga­li­na Ko­cser­gá­ról, Ogyesszá­ból?

Val­ja ko­mó­to­san ki­ol­doz­za irat­tar­tó­já­nak sza­lag­ja­it, és né­hány pa­pír­la­pot vesz elő.

– Ada­ta­ink a kö­vet­ke­zők – mond­ja. – Hu­szon­öt éves. Az apja gé­pész. Az any­ja var­ró­nő. Szé­les körű és gya­nús kap­cso­la­tok. Ud­var­lók tu­cat­szám­ra. Ve­re­ked­tek is mi­at­ta. Spe­ku­lá­ci­ó­val és csem­pész­áru­val is fog­lal­ko­zik. Gyak­ran meg­for­dul az in­terklub­ban. Fű­vel-fá­val össze­ad­ja ma­gát. El­vált. Volt fér­je do­bos egy ze­ne­kar­ban, a szál­lo­da ét­ter­mé­ben ját­sza­nak. Bün­tet­len elő­éle­tű. A va­gány­ne­ve: „Ma­de­mo­i­sel­le Gal­ja”, „Gal­ja ki­rály­nő”, „Gal­ja, van sava-bor­sa”, „Két­csó­kos Gal­ja”… És így to­vább. Ez min­den, egye­lő­re.

– Be­le­va­ló lány­ka – ál­la­pít­ja meg Pe­t­ya Suhmin. Az ilyen­nel kín­lód­hat az em­ber!

– Ko­moly eset – hagy­ja jóvá Val­ja, és ak­ku­rá­tu­sán ra­kos­gat­ja pa­pír­ja­it az irat­tar­tó­ba.

– Nem hoz­zá re­pült va­jon ez a sze­ren­csét­len Sza­ra­tov­ból? – gon­dol­ko­zik to­vább han­go­san Pe­t­ya. – Ak­kor va­la­mi kis sze­rel­mi re­gény is le­he­tett kö­zöt­tük. Az ilyen nő­vel más­képp nem bol­do­gul az em­ber.

– Ogyesszá­val lesz dol­gunk bő­ven – mon­dom. – Ne fe­lejt­sé­tek el, hogy Zu­rih is ott ta­nyá­zik.

– Te­hát így ál­lunk – tesz pon­tot be­szél­ge­té­sünk vé­gé­re Kuz­mics, és je­len­tő­ség­tel­je­sen fi­gyel­mez­tet: – Es­té­re el­ha­tá­rozunk va­la­mit. Ad­dig pe­dig – hoz­zám for­dul – nézz el Bur­la­kov­hoz. Amit Zu­rih­ról mond, biz­to­san ér­de­kes lesz. Meg Ogyesszá­ról. Két igen fon­tos mo­men­tum. Meg­ér­tet­ted?

Mi­után vissza­me­gyek a szo­bám­ba, si­et­ve föl­hí­vom Bur­la­ko­vot, aki mint nyug­dí­jas ilyen­kor in­dul napi sé­tá­já­ra.

Hí­vá­som­ra ma­ga­biz­tos basszus hang vá­la­szol:

– Tes­sék.

– Szve­to­zar Je­re­me­je­vics?

– Sze­mé­lye­sen. Ki­hez van sze­ren­csém?

Ud­va­ri­a­san be­mu­tat­ko­zom és meg­ma­gya­rá­zom:

– Sze­ret­nék ta­lál­koz­ni ön­nel, meg kel­le­ne be­szél­nünk né­hány dol­got. Vol­na egy kis ide­je?

– Ter­mé­sze­te­sen. Ál­lok ren­del­ke­zé­sé­re.

– Mond­juk egy óra múl­va le­het­sé­ges?

– Szí­ve­sen lá­tom. Ma­gam már ne­he­zen moz­du­lok ha­zul­ról.

– Ér­tem, ér­tem. Oda­me­gyek. Sza­bad a cí­mét?

Úgy te­szek, mint­ha föl­ír­nám a cí­mét, és le­te­szem a kagy­lót. Majd új­ból át­né­zem a jegy­ze­te­i­met, és egyet-mást át­gon­do­lok. Az ilyen be­szél­ge­tés­hez még­is­csak föl kell ké­szül­ni.

Pon­to­san egy óra múl­va ér­ke­zem az is­me­rős ház­hoz.

Bur­la­kov maga nyit aj­tót.

Va­ló­ban ha­tal­mas ter­me­tű, va­ló­szí­nűt­le­nül kö­vér em­ber, szin­te be­töl­ti az egész aj­tó­ke­re­tet. Mély rán­cok­tól szán­tott, ró­zsás, szög­le­tes arc, fe­jén ősz ke­fe­haj, mint va­la­mi ezüst gló­ria. Gyű­rött, a sok mo­sás­tól szí­ne­ha­gyott pi­zsa­ma­nad­rá­got és ele­gáns, sö­tét­vö­rös bár­sony há­zi­ka­bá­tot vi­sel, ame­lyet a ha­sán arany zsi­nór fog össze.

– Tes­sék, tes­sék – dör­mö­gi és köz­ben olyan öröm­mel mo­so­lyog, mint­ha ked­ves ven­dég ér­ke­zett vol­na.

Le­ve­tem a ka­bá­to­mat, és a há­zi­gaz­da után be­lé­pek a nap­pa­li­ba. Még a fo­lyo­són meg­ra­gad­ja a fi­gyel­me­met az eme­let­re vivő fa csi­ga­lép­cső, és a sok szép üveg­aj­tó, ame­lyek bi­zo­nyá­ra más szo­bák­ba nyíl­nak.

A nap­pa­li zsú­fo­lá­sig van bú­tor­ral. Ci­kor­nyás, ma­gas tám­lá­jú an­tik szé­kek, a fél fa­lat el­fog­la­ló ha­tal­mas tá­la­ló­szek­rény, se­lyem­mel be­vont tö­mött puf­fok, a sa­rok­ban két zöld posz­tó­kár­pi­tú nagy Vol­taire-ka­ros­szék, szé­pen fa­ra­gott kar­fá­val, ke­rek asz­tal­ka, mű­vé­szi­en meg­mun­kált orosz­lán­lá­bon, fö­löt­te kris­tály­csil­lár, akár a szü­le­tés­na­pi cu­kor­tor­ta a be­le­tűz­delt gyer­tyák­kal. A fa­la­kon ké­tes ér­té­kű fest­mé­nyek, ki­csik és na­gyok arany ke­ret­ben. Fran­cia, olasz után­za­tok, ha nem té­ve­dek.

Bur­la­kov az egyik fo­tel­be ül­tet, ő maga a má­sik­ba te­lep­szik. Mel­let­tünk, mint ki­de­rül, egy egé­szen mo­dern fé­nye­zett fo­lyó­irat-asz­tal­ka. Raj­ta nagy sakk­táb­la, két szí­nes ci­ga­ret­ta­cso­mag, az egyik „Kent”, egy szép gáz­ön­gyúj­tó, és egy jó­ko­ra cseh szí­nes­üveg ha­mu­tar­tó.

– Hall­ga­tom, fi­a­tal­em­ber – har­sog­ja jó­in­du­la­tú­an Bur­la­kov, és ké­nyel­me­sen hát­ra­dől a fo­tel­ben. De apró, szür­ke sze­me lep­le­zet­le­nül vizs­gál­gat vib­rá­ló szem­hé­ja alól. Te­kin­te­té­ben alig ész­re­ve­he­tő iró­nia. Úgy lát­szik, nem vesz ko­mo­lyan. Gyer­kőc, sem­mi más. „An­nál jobb” – mon­da­ná Kuz­mics. De en­gem bosszant a do­log.

– Ar­ról van szó, Szve­to­zar Je­re­me­je­vics – kez­dem óva­to­san –, hogy ben­nün­ket egy olyan em­ber ér­de­kel, aki va­la­mi­kor az ön út­já­ba ke­rült. Ta­lán em­lék­szik még rá. – És csak úgy mel­lé­ke­sen hoz­zá­te­szem: – Ő, ter­mé­sze­te­sen, em­lék­szik önre.

– Ki az il­le­tő? – ér­dek­lő­dik nyu­god­tan Bur­la­kov.

– Egy bi­zo­nyos Mi­ha­il Alek­szand­ro­vics Zu­rih.

– Zu­rih… Zu­rih… – dör­mö­gi Bur­la­kov, töp­ren­gő te­kin­te­te el­ka­lan­do­zik va­la­ho­vá.

Ab­ban, hogy nyom­ban vá­la­szol­jon, za­var­ja az a kel­le­met­len, bár nem egé­szen vi­lá­gos uta­lás, hogy Zu­rih em­lék­szik rá.

Vég­re ne­héz­ke­sen meg­szó­lal:

– Őszin­tén szól­va, nem em­lék­szem ilyen nevű em­ber­re.

– Nem­rég járt Moszk­vá­ban – se­gí­tek neki. – Igaz, hogy a csa­lá­di neve ak­kor épp Nyi­ko­lov volt.

– Ne mond­ja – ne­vet Bur­la­kov. – Bi­zo­nyá­ra szí­nész…

– így sem em­lék­szik?

– Nyi­ko­lov­ra? Hon­nan em­lé­kez­nék?

– Ak­kor elő­ször Zu­rih­ra pró­bá­lom em­lé­kez­tet­ni önt – mon­dom. – És szí­ves en­ge­del­mé­vel nem azok­nak a té­nyek­nek a se­gít­sé­gé­vel, ame­lye­ket ő kö­zöl­het, ha­nem azok­kal, ame­lye­ket ön mon­dott róla. Így, azt hi­szem, könnyeb­ben eszé­be jut.

Bur­la­kov sze­mé­ben bi­zo­nyos óva­tos­sá­got, sőt némi ag­go­dal­mat lá­tok meg­vil­lan­ni. Va­ló­szí­nű­leg nem tud­ja, hogy Zu­rih je­len­leg hol tar­tóz­ko­dik, de föl­té­te­le­zi, hogy már ná­lunk van. S nyil­ván­va­ló­an nem biz­tos ben­ne, hogy Zu­rih hall­gat­ni fog, ha egy­szer hoz­zánk ke­rült.

Az, hogy Bur­la­ko­vot ilyen két­sé­gek gyöt­rik, jó is meg rossz is. Min­den at­tól függ, biz­tos­ra ve­szi-e, hogy Zu­rih ná­lunk van vagy sem. Ha igen, ak­kor ter­mé­sze­te­sen vé­de­kez­ni fog, és mond va­la­mit Zu­rih­ról. Ha vi­szont nem, ak­kor fél tőle, és nem se­gít, hogy a nyo­má­ra buk­kan­junk.

Mennyi­re sze­ret­ném most „be­húz­ni a cső­be”, és kö­zöl­ni vele, hogy Zu­rih ná­lunk van. De ezt sem­mi szín alatt sem te­he­tem. Ha ugyan­is té­ve­dek, és Bur­la­kov tud­ja, hogy Zu­rih va­ló­ban hol van e pil­la­nat­ban, ak­kor a be­szél­ge­tés­nek re­mény­te­le­nül vége sza­kad, és tu­laj­don­kép­pen sem­mit sem tu­dok meg. A do­log lé­nye­ge az, hogy nincs jo­gom be­csap­ni Bur­la­ko­vot, ez becs­te­len mód­szer len­ne. De ah­hoz, hogy lel­ké­ben bi­zony­ta­lan­sá­got és ri­a­dal­mat kelt­sek, és min­den­fé­le ag­go­dal­mat éb­resszek, s ezek se­gít­sé­gé­vel va­la­mi­lyen meg­gon­do­lat­lan bal­lé­pés­re, el­szó­lás­ra kész­tes­sem – igen­is van jo­gom, s min­den­kép­pen meg kell kí­sé­rel­nem. Egy­szó­val túl­jár­ha­tok az eszén, de be nem csap­ha­tom. Hát ilyen bo­nyo­lult, de egy­ben von­zó is a fel­ada­tom.

– No, ez még ér­de­kes is – mond­ja Bur­la­kov. – Mit mond­tam er­ről a Zu­rih­ról? Le­het, hogy ő is eszem­be jut. Ren­ge­teg em­ber­rel ta­lál­koz­tam an­nak ide­jén.

– Em­lé­kez­tet­nem kell még egy do­log­ra, Szve­to­zar Je­re­me­je­vics. Ter­mé­sze­te­sen nem aka­rom boly­gat­ni a régi dol­go­kat…

– Ugyan már – le­gyint hang­sú­lyo­zott nagy­vo­na­lú­ság­gal Bur­la­kov. – Csak raj­ta.

Az­zal elő­a­dom neki a már is­mert ügyet. Köz­ben tud­tá­ra adom, hogy bí­zom az ő tö­ké­le­tes kí­vül­ál­ló­sá­gá­ban és ta­nú­val­lo­má­sá­nak ab­szo­lút igaz­sá­gá­ban. Kü­lön meg­ál­lók an­nál az epi­zód­nál, ahol Bur­la­kov Zu­ri­hot em­lí­ti.

– Zu­rih, Zu­rih… Igen, igen… volt egy ilyen nevű em­ber – s már lát­vá­nyos élénk­ség­gel, mi több, tün­te­tő erő­fe­szí­tés­sel em­lé­ke­zik Bur­la­kov.

– Ki ez az em­ber tu­laj­don­kép­pen? – kér­dem. Mond­ja el, mit tud róla, Szve­to­zar Je­re­me­je­vics. – S nyo­ma­té­ko­san hoz­zá­te­szem: – Na­gyon szá­mí­tunk önre.

– Hát olyan kü­lö­nö­sen ne szá­mít­sa­nak – dör­mö­gi meg­eny­hül­ten Bur­la­kov. – A me­mó­ri­ám, saj­nos, már nem a régi…

– Nem baj. Majd én se­gí­tek.

Lá­tom, hogy Bur­la­kov­nak nem na­gyon tet­sze­nek utol­só sza­va­im. Se­baj, nem­csak szőr­men­tén bá­nok vele. Ne gon­dol­ja, hogy kész­pénz­nek ve­szem min­den sza­vát.

– Mi is az, ami­re em­lék­szem vele kap­cso­lat­ban… – sze­di össze gon­do­la­ta­it Bur­la­kov, és szem­lá­to­mást lá­za­san töp­reng, hogy mit mond­jon Zu­rih­ról. Óva­tos­ko­dik, ne­hogy ba­kot lő­jön, vagy fö­lös­le­ge­sen el­kottyant­son va­la­mit.

Nem sür­ge­tem, hadd gon­dol­koz­zon.

– Ha jól tu­dom, Ogyesszá­ból ér­ke­zett… – kez­di Bur­la­kov. – Igen, igen, Ogyesszá­ból. Ki­kül­de­tés­ben járt, em­lék­szem. Va­la­mi­lyen ta­pasz­ta­lat­cse­re mi­att, ha nem té­ve­dek. Ne­künk vi­szont épp ak­kor egé­szen más mi­att fájt a fe­jünk. Kü­lön­bö­ző vissza­élé­se­ket fe­dez­tünk fel, hi­ány­cikk­nek szá­mí­tó épí­tő­anya­gok tűn­tek el. Mint pél­dá­ul az a bi­zo­nyos húsz ton­na ke­ram­zit is… – Bur­la­kov hang­já­ban ne­mes föl­há­bo­ro­dás ér­ző­dik, be­le­éli ma­gát a dü­hödt le­lep­le­ző sze­re­pé­be. – Per­sze, a tol­va­jok­nak el­kap­tuk a gra­ban­cát. A tör­vény ke­zé­re ad­tuk őket, hogy el­men­jen a ked­vük az ilyes­mi­től. Ez a Zu­rih pe­dig… Most úgy lá­tom, hogy az ő keze is ben­ne volt ezek­ben a dol­gok­ban. De ak­kor igen ked­ve­ző be­nyo­mást tett rám. Olyan oko­san be­szélt, hogy az cso­da!

– Járt az ön la­ká­sán – kér­de­zem, s egy­ben su­gal­lom is a vá­laszt.

– Az em­ber tán rög­tön ész­re­ve­szi a fér­ge­sét? – foly­tat­ja Bur­la­kov. – Az ilyen gaz­em­ber­rel egy púd sót is meg­ehet előbb az em­ber… An­nál in­kább… De itt ész­be kap, és si­et­ve hoz­zá­te­szi: – Az iga­zat meg­vall­va, azt hi­szem, egy­szer járt a la­ká­so­mon, ő kér­te, hogy el­jö­hes­sen.

– A csa­lád­ja Ogyesszá­ban él? – kér­de­zem, és úgy te­szek, mint aki ész­re sem ve­szi el­szó­lá­sát.

– Ugyan, mi­lyen csa­lád az ott?!… – de­rül szé­les mo­soly­ra Bur­la­kov arca. – Tud­ja… van ott egy sze­rel­me!… Járt vele Moszk­vá­ban is. Ó, mi­cso­da lány!… Fe­le­ség­nek túl jó. – Kö­vér ké­pé­re ál­mo­do­zó mo­soly ül ki, s él­ve­zet­tel cset­tint­get.

– Hogy hív­ták a lányt? – kér­de­zem nem hi­va­ta­lo­san, csu­pán tisz­tá­ra fér­fi­ér­dek­lő­dés­ből, Bur­la­kov ke­zé­re játsz­va.

– Ga­li­na Oszt­a­pov­na… – fe­le­li még min­dig ál­mo­doz­va.

Ez az­tán a fel­fe­de­zés! Már csak ezért is ér­de­mes volt föl­ke­res­nem Bur­la­ko­vot.

– Azért még fe­le­sé­ge is le­het, nem? – foly­ta­tom ugyan­olyan hang­nem­ben az ér­dek­fe­szí­tő té­mát.

– Ugyan, mit gon­dol! Mi­fé­le fe­le­sé­ge len­ne ott… – uta­sít­ja el fel­té­te­le­zé­se­met Bur­la­kov, még min­dig a kel­le­mes em­lé­kek ha­tá­sa alatt. – Tán a fe­le­sé­gek­nek vesz­nek olyan aján­dé­ko­kat?

– Mi­lye­ne­ket? – kér­dem kí­ván­csi­an.

– Mint pél­dá­ul az a kö­ves arany­gyű­rű, amely­ben min­den egyes kő leg­alább egy­ka­rá­tos volt. Régi mun­ka. A drá­ga­kö­vek, mint kis bo­gyók, ap­rócs­ka szá­ron függ­nek. Álom­szép gyű­rű, mond­ha­tom ma­gá­nak.

– A te­rem­té­sit! – só­haj­tom el­ra­gad­tat­va.

– Be­lül a gyű­rű­ben vé­set – foly­tat­ja lel­ke­sül­ten Bur­la­kov. – Mint­ha most is lát­nám: „Ga­locs­ká­nak M. Z.-tól örök­re”.

Má­so­dik fel­fe­de­zés, amely nem ér ke­ve­seb­bet az el­ső­nél!

– No, lát­ja – mon­dom „…örök­re”. Úgy lát­szik, még­is­csak a fe­le­sé­ge.

Bur­la­kov lep­le­zet­len gúnnyal néz rám.

– Ej­nye, fi­a­tal­em­ber, mit ért maga eh­hez? – só­hajt fel. – Hát ha ép­pen tud­ni akar­ja, már dob­ta ezt a Ga­locs­kát… úgy be­szé­lik. Ne­sze ne­ked „örök­re”.

Ér­zem, hogy elé­ge­dett – és nem csu­pán a szép Ga­li­na Oszt­a­pov­ná­val kap­cso­la­tos édes em­lé­ke­i­vel, ha­nem az­zal is, hogy ilyen ügye­sen el­te­rel­te a be­szél­ge­tést az ügyes­ke­dé­sek és vissza­élé­sek ve­szé­lyes té­má­já­ról a sze­rel­mi örö­mök csön­des öb­lé­be. Egye­lő­re nem rom­bo­lom szét az il­lú­zi­ó­it. Kü­lön­ben az a tény, hogy ő is sze­mé­lye­sen is­me­ri Ga­li­na Ko­cser­gát, még hasz­nos le­het szá­munk­ra. Er­ről per­sze sej­tel­me sincs.

– Em­lé­kül bi­zo­nyá­ra ön is meg­aján­dé­koz­ta va­la­mi­vel? – mon­dom ha­mis­ká­san. – Nem áll­ha­tott el­len. Ha egy­szer nem a fe­le­sé­ge.

– Ugyan már, öreg em­ber va­gyok!… – le­gyint Bur­la­kov.

De ek­kor hir­te­len rá­esz­mél, hogy a kel­le­té­nél ki­csit töb­bet mon­dott a Zu­rih­hal tar­tott kap­cso­la­ta­i­ról, és vá­rat­lan nyer­se­ség­gel így szól:

– Tu­laj­don­kép­pen mi­lyen ala­pon aján­dé­koz­nék neki va­la­mit is? Tá­vol álló, azt is mond­hat­nám, ide­gen em­be­rek.

Sze­me el­hi­de­gül, s most már ri­de­gen, sőt gya­nak­vó­an néz rám.

Tisz­tá­ban va­gyok vele, hogy a be­szél­ge­tés lí­rai ré­szét be­fe­jez­tük, és vál­lat vo­nok.

– Vég­ered­mény­ben iga­za van – csat­la­ko­zom hoz­zá, majd most már gya­kor­la­ti­a­san kér­de­zem: – Nem em­lék­szik, hogy ez a Zu­rih ak­kor hol dol­go­zott?

– Tud­ja az ör­dög, hogy hol dol­go­zott ez a sem­mi­re­kel­lő. Hogy em­lé­kez­het­nék min­den­re?

Ér­zem, hogy Bur­la­kov­tól töb­bet nem tu­dok meg. Már el­ha­tá­rol­ta ma­gát tő­lem, és le­het­sé­ges, hogy mind­járt vá­dol­ni fog­ja ma­gát fe­cse­gé­sé­ért.

Hej, de sze­ret­ném föl­ten­ni neki be­fe­je­zé­sül azt a csa­lárd kér­dést a Tre­t­ya­kov­ká­val és az­zal a bi­zo­nyos rosz­to­vi Pa­la­tov pol­gár­társ­sal kap­cso­lat­ban, aki­vel ál­lí­tó­lag ott, a Tre­t­ya­kov­ká­ban is­mer­ke­dett meg! De fé­ke­zem ma­gam. Nincs most itt az ide­je, hogy ilyen kér­dé­sek­kel sa­rok­ba szo­rít­sam. Hagy­junk né­hány adut a jö­vő­re is.

Kü­lön­ben így is elé­ge­dett va­gyok e ta­lál­ko­zó­val.

Szí­vé­lye­sen és mind­ket­ten meg­könnyeb­bül­ten bú­csúzunk el egy­más­tól.

 

Este is­mét Kuz­mics­nál gyü­le­ke­zünk.

Be­szá­mo­ló­mat a Bur­la­kov­nál tett lá­to­ga­tás­ról lát­ha­tó elé­ge­dett­ség­gel fo­gad­ja. Még a di­csé­re­tét is si­ke­rül ki­ér­de­mel­nem.

– Nem rossz – mond­ja Kuz­mics, majd hir­te­len ki­je­len­ti: – Te­hát így ál­lunk. Ogyesszá­ba mégy.

– Én?

– Te bi­zony. Ké­szülj föl.

…Más­nap a kö­vet­ke­ző ér­te­sí­tés ér­ke­zik Pu­nyezs­ból: Igor Ot­ka­len­ko el­tűnt.