FEL, KELETRE!

 

 

A New Jersey autópálya nem kímélte a lovakat. New Brunswicktól délre olyan mélyek voltak a kátyúk, és annyi az elszórt szikla, hogy a két férfi lassú ügetésre kényszerült, nehogy lesántuljon a három értékes állat. Természetesen ennyire messze délen nem voltak farmok; más ennivalójuk nem akadt, csak a nyeregtáskák szárított élelmiszerei, az elmúlt éjjel pedig az egyik útmenti töltőállomáson aludtak: függőágyaikat a megbillent, rozsdás kutak közé lógatták fel.

Jerry Franklin azonban tudta, hogy még mindig ez a legjobb, a legegyenesebb út. Az autópálya állami tulajdon, a rajta összegyűlő törmeléket félévente eltakarítják. Nemcsak a lehető legrövidebb idő alatt jutottak el idáig, de még a málhás ló sem kezdett el sántikálni. Amikor a három kettéhasított fatönkre vésett TRENTON felirat után ráfordultak az utolsó szakaszra, Jerry kissé megnyugofott. Apja és annak munkatársai büszkék lettek volna rá – ő is büszke volt magára.

Ám a következő pillanatban ismét elővigyázatossá vált. Megsarkantyúzta a lovát, és felzárkózott vele egyidős társa mellé.

– Ne felejtsd el a protokollt! – figyelmeztette.

– Én vagyok a főnök. Több eszed is lehetne, mint hogy előttem lovagolsz, amikor már ilyen közel járunk Trentonhoz.

Utált a rangjára hivatkozni, de ami tény, az tény, és ha egy alárendelt nem marad meg a maga helyén, akkor idejében le kell törni a szarvát. Végül is ő Idaho szenátorának a fia – méghozzá a legidősebb fia; Sam Rutherford apja pedig csak miniszteri titkár, anyja családjában meg generációkra visszamenőleg mindenki postaforgalmi hivatalnok!

Sam bocsánatkérőleg biccentett, és visszafogta a lovát, míg le nem maradt az illő pár méteres távolságra.

– Valami furcsát véltem látni – magyarázkodott. – Úgy tűnt, mintha egy felderítőcsapat lenne az út mellett... esküdni mernék, hogy bölénybőr köpenyt viseltek.

– A szeminolok nem viselnek bölénybőr köpenyt, Sammy. Hát nem emlékszel a másodéves államtudományi anyagra?

– Soha nem tanultam államtudományt, Mr. Franklin: a műszaki egyetemre jártam. Az én asztalom, hogy a romok közt turkáljak. De abból a kevésből, amit tudok, nekem is úgy rémlik, a szeminolok nem viselnek bölénybőr köpenyt. Ezért voltam...

– Te a málhásállatra figyelj! – szólt rá Jerry. – A tárgyalást bízd rám!

Miközben ezeket a szavakat mondta, nem tudta megállni, hogy remegő ujjaival megérintse a mellkasán nyugvó erszényt. Benne volt a becses állami hivatalos papírok egyik utolsó lapjára gondosan gépelt megbízatása (amelynek hivatalos jellegéből mit sem vont le az a tény, hogy a másik oldalára évekkel ezelőtt egy irodaközi feljegyzést firkantottak), amit személyesen az elnök írt alá. Tintával!

Az efféle dokumentumok megléte fontos volt az ember életének további részében. Persze minden valószínűség szerint át kell majd adnia a tárgyalások során, de az a megbízatás, melyet ez hitelesen bizonyított, írásba lett fektetve a fővárosban, északon.

És apja halála után, mikor övé lesz Idaho két megszentelt mandátumának egyike, ez elég tekintélyt fog biztosítani számára ahhoz, hogy megpróbáljon bekerülni a Költségkijelölési Bizottságba. Vagy ha már itt tartunk, miért ne rögtön – ide nekem az oroszlánt is! – magába a Házbizottságba? Még egyetlen Franklin szenátor sem volt soha tagja a Házbizottságnak...

A két követ abból tudta, hogy megérkezett Trenton külvárosába, hogy elhaladtak az első jerseyi brigád mellett, akik az utat tisztogatták. Egy pillanatra megfélemlített arcok fordultak feléjük, aztán gyorsan visszatértek a munkájukhoz. A brigádok látható felügyelet nélkül dolgoztak. A szeminolok nyilvánvalóan elégnek érezték az egyszerű utasításokat.

Ám amint a takaros romok tömbjei közé értek, melyek a szűkebb értelemben vett várost alkották, és még mindig nem találkoztak fontosabb személyiséggel, mint a fehérek, akkor más magyarázat merült fel Jerry Franklin agyában. Olyan ez az egész, mint egy ostromlott város, de hová lettek a hadviselő felek? Legvalószínűbb, hogy Trenton másik oldalán a Delaware folyót védik... ez az az irány, mely felől Trenton új urai támadástól tarthatnak – nem pedig északról, ahol csak az Amerikai Egyesült Államok terül el.

De ha ez így van, akkor vajon ki az ördög ellen harcolnak? A Delaware folyótól délre csak további szeminolok élnek. Lehetséges volna... lehetséges volna, hogy valami belharc áldozatául estek?

Vagy lehet, hogy Sam Rutherfordnak van igaza? Fantasztikus! Bölénybőrköpenyesek Trentonban! A legközelebbi bölénybőrköpenyesnek csak innen száz mérföldnyire nyugatra, Harrisburgben szabadna előfordulnia!

Azonban amint rákanyarodtak a főutcára, Jerry bosszúsan harapta be az ajkát. Sam jól látta, és ezzel egy-null a javára.

A kiégett parlamentépület előtti széles gyepen tucatnyi vigvam állt elszórtan. És a sátrak között közömbösen üldögélő vagy büszkén lépdelő magas, sötét férfiak mind bölénybőr köpenyt viseltek. Még arra sem volt szükség, hogy magában összehasonlítsa az arcukra mázolt színeket az államtudomány-órán tanultakkal: ezek sziúk.

Tehát a kormány tudomására jutott, a megszállók kilétéről szóló információk teljességgel pontatlanok voltak... mint általában. Nos, nem várhatunk kommunikációs csodát, ha ilyen nagy a távolság.

Ez a pontatlanság azonban megbonyolította a dolgokat. Lehet, hogy érvénytelenné teszi a megbízatását, példának okáért: a megbízólevél egyenesen VII. Osceolának, minden szemiolok uralkodójának volt címezve. És ha Sam Rutherford úgy gondolta, ez jogot ad neki arra, hogy felfuvalkodjon...

Vészjóslóan tekintett hátra. Nem, Sam nem fog gondot okozni. Több esze van annál, mint hogy megpróbálkozzon egy én-megmondtammal. Feljebbvalójának pillantását magán érezve, a miniszteri titkár fia alázattal sütötte le a szemét.

Jerry megelégedett ezzel, és a sziúkkal való legfrissebb politikai kapcsolatok megfelelő adatai után kutatta át az emlékezetét. Nem sok jutott az eszébe – csak a legutóbbi két vagy három egyezmény intézkedései. Ennek elégnek kell lennie.

Megállt egy fontosnak látszó harcos előtt, és körültekintően leszállt a lóról. Azt még csak megússza az ember, hogy lóhátról szólítson meg egy szeminolt, de a sziúk esetében nem így állt a dolog. Ők rendkívül kényesek a protokoll dolgaiban, ha fehér emberekkel érintkeznek.

– Békével érkeztünk – szólította meg a közömbösen álldogáló harcost, aki pont olyan egyenes volt, mint a kezében tartott dárda, és olyan kemény, mint a hátára vetett puska. – Fontos üzenetet és számos ajándékot hoztunk a főnöködnek. New Yorkból jövünk, az a mi főnökünk otthona.

Aztán rövid gondolkodás után hozzátette:

– Tudod, a Nagy Fehér Atyáé... – de azonnal megbánta ezt a kiegészítést. A harcos röviden felkuncogott, szemében vidámság villant. Aztán arca ismét kifejezéstelenné vált, és méltóságteljes nyugalmat öltött magára, ahogy az egy olyan emberhez illik, aki számos hőstettet vitt már véghez.

– Igen, hallottam már róla – válaszolta. – Ki ne hallott volna a Nagy Fehér Atya vagyonáról, hatalmáról és messze nyúló birtokairól? Gyere! Elvezetlek a mi főnökünkhöz. Kövess, fehér ember!

Jerry intett Sam Rutherfordnak, hogy várjon.

Egy nagy, pazarlóan díszes sátor bejáratánál az indián félreállt, és kényelmesen intett Jerrynek, hogy lépjen be.

Odabent homály fogadta, de a derengés épp elég volt hozzá, hogy a fiatalembernek elakadjon a lélegzete. Olajlámpások! Három is! Jól élnek ezek a népek.

Egy évszázaddal korábban, mielőtt a világ összeomlott volna az utolsó nagy háborúban, az ő népének is volt sok olajlámpása. Sőt még talán jobb dolgok is, mint egy olajlámpás, ha az ember hihet a mérnökök meséinek, melyek az esti tűz körül keringenek. Jó volt ezeket a történeteket hallani, ám csak a távoli múlt dicsőségéről szóltak. Pont mint a sztorik a túlcsorduló gabonasilókról és a zsúfolt áruházakról: történelmi büszkeséggel töltötték el, de nem tettek semmit a mai világ fiáért. Összefutott tőle az ember szájában a nyál, de jól nem lakott velük.

Ebben a mindennél fontosabb jelenben az indiánok, akiknek a törzsi szerveződése alkalmazkodott először az új feltételekhez, birtokolták a magtárakat, az indiánoknak volt olajlámpásuk. És az indiánok...

Két feszült fehér ember szolgálta fel a földön kuporgó gyülekezetnek az ételt. Volt közöttük egy idősebb férfi jól megmunkált, izmos testtel, a főnök; három harcos, egyikük meglepően fiatal hozzá, hogy a tanács tagja legyen; és egy középkorú fekete, aki ugyanolyan magára kötözött rongyokat viselt, mint Franklin, csak éppen ezek a rongyok kicsit újabbaknak és tisztábbaknak tűntek.

Jerry karját kiterjesztve, tenyerét lefelé fordítva mélyen meghajolt a főnök előtt.

– New Yorkból jövök, a mi főnökünktől – motyogta. Rá nem jellemző módon eléggé megrettent. Azt kívánta, bárcsak ismerné a nevüket, és akkor összefüggésbe tudná hozni őket a megfelelő eseményekkel. Azt persze tudta, általánosságban, hogy milyen lesz a nevük. A sziúk, szeminolok és a többi, hatalomban és létszámban megújuló indián törzs csupa anakronizmussal tűzdelt nevet viseltek. Furcsa keverék ez, a múlt számos rétege, melyre ráülepedett a pimasz, egyre terjeszkedő jelen. Mint a puska és a lándzsa, az egyik a harcos valóság része, a másik szimbólum, mely sokkal fontosabb, mint a valóság. Vagy mint a vigvamok használata hadjáratok idején, pedig a füstként terjengő pletykák szerint rabszolga-kézműveseik a legátlagosabb indián nemesnek is nedvesség és huzat ellen szigetelt hajlékot tudnak építeni, olyat, amilyenről az Egyesült Államok elnöke a maga különleges szalmazsákján fekve még csak nem is álmodik. Vagy mint a festékkel bemázolt arcok, melyek az újra feltalált, rossz felbontású mikroszkópok lencséibe bámulnak. Vajon milyen lehetett egy mikroszkóp? Jerry megpróbált visszaemlékezni arra a mérnöki ismeretek kurzusra, melyen elsőéves hallgatóként vett részt – és egyáltalán semmi sem jutott az eszébe. Mindegy, az indiánok annyira furák és annyira félelmetesek! Néha azt gondolná az ember, hogy a sors hódítóknak szemelte ki őket, a hódítók gondatlan következetlenségével. Néha...

Észbekapott, hogy arra várnak, folytassa.

– A mi főnökünktől – ismételte meg sietősen –, fontos üzenettel és számos ajándékkal.

– Egyél velünk! – invitálta az idős férfi. – Aztán átadod az ajándékaidat és az üzenetedet.

Jerry hálásan kuporodott le nem messze tőlük. Éhes volt, és a tálakban tornyosuló gyümölcsök között megpillantott valamit, ami minden valószínűség szerint narancs. Annyi szóváltást hallott már arról, hogy milyen is a narancs íze!

Kisvártatva az idős férfi bemutatkozott:

– Három Hidrogénbomba főnök vagyok. Ő itt – mutatott a fiatalemberre – a fiam, Vigyázat! Sugárveszély. Ő pedig – intett a középkorú fekete felé – egyfajta honfitársad.

Jerry kérdő tekintetére és a főnök felemelt ujjának engedélyére a férfi megszólalt:

– Sylvester Thomas vagyok, az Amerikai Konföderációs Államok sziúkhoz küldött nagykövete.

– A Konföderáció? Még megvan? Tíz éve azt hallottuk...

– A Konföderáció él és virul, uram. Legalábbis a Nyugati Konföderáció, melynek fővárosa a Mississippi melletti Jackson. A Keleti Konföderációt, melynek központja a virginiai Richmond volt, elfoglalták a szeminolok. Mi sokkal szerencsésebbek voltunk. Az arapahók, csejennek és – bólintott a főnök irányába – különösen a sziúk, ha fogalmazhatok így, igen kedvesek voltak hozzánk. Engedik, hogy békében éljünk, amíg nyugodtan műveljük a földet és fizetjük a tizedet.

– Akkor talán ön tudja, Mr. Thomas... – kapott a szón Jerry mohón –, hogy a... Texasi Köztársaság... Lehet, hogy Texas is...?

A fekete szomorúan pillantott körbe a vigvamban.

– Sajnos, jó uram, a magányos csillag államát, Texast, már évtizedekkel ezelőtt elfoglalták a kajovák és a komancsok, amikor még kisfiú voltam. Nem emlékszem a pontos dátumra, de azt tudom, még az előtt történt, hogy Kalifornia maradékát az apacsok és a navahók bekebelezték volna, és jócskán az előtt, hogy a mormon nemzet, melynek vezetője akkoriban a magasztos...

Vigyázat! Sugárveszély megmozgatta a vállát és megfeszítette a karizmait.

– Ez a sok beszéd – morogta – sápadtarcúak beszélgetése. Elegem van belőle.

– Mr. Thomas nem sápadtarcú – szólt rá az apja élesen. – Mutass egy kis tiszteletet! Ő a vendégünk és meghatalmazott nagykövet. Nem szabad a sápadtarcú szót használnod a jelenlétében!

Az ifjú mellett ülő idősebb harcosok egyike megszólalt:

– Őseink idejében, a hősök napjaiban, egy Vigyázat! Sugárveszély korú fiú nem merte volna felemelni a hangját a tanácsban, az apja előtt. Különösen hogy olyanokat mondjon, mint most. Robert Lowie alapművére, a Varjú indiánokra hivatkozom, ha valakit érdekel, és Lesser kiváló antropológiai munkájára, A sziú rokonság három típusára. Nos, bár a Lesser által leírt sziú rokonsági minta klasszikus modelljét még nem sikerült rekonstruálnunk, de már kidolgoztunk egy működőképes megállapodást, hogy...

– Az a baj veled, Fényes Könyvborító – vágott közbe a bal oldalán üldögélő harcos –, hogy magad is egyfajta klasszicista vagy. Mindig az aranykorban próbálsz élni a jelen helyett, és ráadásul egy olyan aranykorban, melynek nem sok köze van a sziúkhoz. Ó, megengedem persze, hogy mi vagyunk annyira dakoták, mint a varjúk, legalábbis nyelvészeti szempontból, és hogy felszínesen ránk is igaz az, ami a varjúkra érvényes. De mi következik abból, ha Lowie-t idézzük szóról szóra, és megpróbáljuk szabályait a mindennapi életre alkalmazni?

– Elég! – szólt a főnök. – Kákán Csomót Kereső, elég! És te is hallgass, Fényes Könyvborító... elég, elég! Ezek a törzs belső ügyei. Bár egyfajta emlékeztetőül szolgálnak, a sápadtarcú hajdani nagyságát idézik, még mielőtt megbetegedett, elromlott és gyávává vált volna. Ezek az emberek, mint Lesser és mint Robert H. Lowie, nem voltak-e maguk is sápadtarcúak? Az ő emlékük tiszteletére nem kell-e toleranciát gyakorolnunk?

– Aha – válaszolta Vigyázat! Sugárveszély türelmetlenül. – Ami engem illet, a halott sápadtarcú a jó sápadtarcú. Ennyi.

Pillanatnyi gondolkodás után hozzátette:

– Kivéve az asszonyaik. Kellemes a sápadtarcú nőkkel együtt lenni, ha az ember messze van otthonától és ki akar rúgni a hámból.

Három Hidrogénbomba metsző pillantással hallgattatta el a fiát. Aztán Jerry Franklinhez fordult.

– Az üzeneted és az ajándékaid. Előbb az üzenet.

– Nem, főnök – szólt közbe Fényes Könyvborító tiszteletteljesen, ám határozottan. – Előbb az ajándékok, aztán az üzenet. Így csinálták őseink.

– Ide kell őket hoznom. Azonnal jövök – hátrált ki a sátorból Jerry, és rohant a Sam Rutherford által kipányvázott lovakhoz.

– Az ajándékokat! – hadarta. – A főnöknek szánt ajándékokat!

Mindketten szaggatni kezdték a málhát rögzítő szíjakat. Jerry megrakodva indult vissza az időközben odagyűlt és a tevékenységüket csendes arroganciával szemlélő harcosok között. Belépett a sátorba, a földre helyezte az ajándékokat, és ismét mélyen meghajolt.

– Fényes gyöngyök a főnöknek – nyújtott át két csillagzafírt és egy nagy fehér gyémántot, a legjobbakat, amit a mérnökök az utóbbi tíz évben New York romjai alól kimentettek.

– Ruhaanyag a főnöknek – adott át egy bála len– és egy bála gyapjúanyagot, melyeket New Hampshire-ben kifejezetten erre az alkalomra fontak és szőttek, s nagy nehézségek árán és költséget nem kímélve szállítottak New Yorkba.

– Kedves játékszerek a főnöknek – nyújtott át egy nagy, éppen csak picit rozsdás ébresztőórát és egy drága írógépet; mindkettőt két és fél hónapos munkával mérnökök és kézművesek (a mérnökök olvasták fel a málló dokumentumokat a kézműveseknek) helyezték működésbe elemekkel.

– Fegyverek a főnöknek – adta át a Légierők vezérkari főnökének nagyrabecsült és örökös tulajdonát, a csodaszépen díszített lovassági szablyát. A vezérkari főnök keserűen tiltakozott a kard elkoboztatása ellen („Az ördögbe is, elnök úr, azt akarja, hogy puszta kézzel harcoljak ezek ellen az indiánok ellen?” „Nem, nem akarom, Johnny, de biztos vagyok benne, hogy egy pontosan ilyen jót szerezhetsz a lelkes altisztjeidtől.”)

Három Hidrogénbomba érdeklődéssel vizsgálta meg az ajándékokat, különösen az írógépet. Aztán ünnepélyesen szétosztotta őket a tanács tagjai között, magának csupán az írógépet és az egyik zafírt tartva meg. A kardot a fiának adta.

– Hát, ez nem valami fényes – jelentette ki Vigyázat! Sugárveszély, miután kipróbálta körmével az acélt. – Nem valami fényes. Mr. Thomas sokkal jobb cuccokkal állt elő az Amerikai Konföderációs Államokból a húgom felnőtté avatásának szertartására. – És hanyagul a földre hajította a szablyát.

– De mit is várhat az ember ettől a csapatnyi lusta, mihaszna fehérbőrű görénytől?

Az utolsó szót meghallva Jerry Franklin megmerevedett. Ez azt jelenti, hogy meg kell harcolnia Vigyázat! Sugárveszéllyel – és ez a kilátás csontja velejéig megdermesztette. Különben teljesen elveszti a becsületét a sziúk között.

A „görény” kifejezés a nacsez indiánok besorolási rendszeréből származott, melyet manapság válogatás nélkül alkalmaztak a nemesi indián urak által röghöz vagy üzemhez kötött fehérekre. A „görény” valamivel alacsonyabb rangú, mint a rabszolga, mert csupán egyetlen haszna van: a munkája lehetővé teszi urai számára, hogy a férfikor tevékenységeinek éljenek, vadásszanak, harcoljanak, gondolkodjanak.

Ha az ember hagyja, hogy legörényezzék, és nem áll érte bosszút, akkor tényleg görény – ennyi az egész.

– Az Amerikai Egyesült Államok megbízott képviselője vagyok – szólalt meg Jerry határozottan és tagoltan –, valamint Idaho szenátorának legidősebb fia. Ha apám meghal, én foglalom el a helyét a szenátusban. Szabad születésű férfi vagyok, nemzetem tanácsaiban magas pozíciót töltök be, és bárki, aki görénynek nevez, az egy rohadt, semmirekellő, mocskosszájú hazug!

Igen – kimondta. Látta, ahogy Vigyázat! Sugárveszély felegyenesedik. Csüggedten nyugtázta a jól táplált fiatal harcos izmainak olajozott simaságát. Nincs esélye ellene. Legalábbis puszta kézzel nincs – és erre számíthat.

Vigyázat! Sugárveszély felkapta a földről a kardot, és Jerry Franklinre szegezte.

– Ebben a szempillantásban kettévághatnálak, mint egy vaskos hagymafejet – jelentette ki. – Vagy ringbe szállhatnék veled, kés a kés ellen, és felvághatnám a hasadat. Harcoltam a szeminolokkal és nem egyet meg is öltem, harcoltam apacsokkal is, még komancsokkal is, és azokat is megöltem. De soha nem szennyeztem be a kezem sápadtarcú vérével, és nem szándékozom most elkezdeni. Ezt az egyszerű mészárosmunkát ráhagyom birtokaink felügyelőire. Apám, kint várok, míg a vigvam meg nem tisztul.

Aztán Jerry lába elé vágta a kardot, hogy meg-pendült, és távozott.

Mielőtt a sátrat elhagyta volna, egy pillanatra megállt, és a válla felett visszaszólt:

– Az idahói szenátor legidősebb fia! Idaho anyám családjának a birtoka immár negyvenöt éve! Mikor fejezik be ezek a romantikus gyermekek a játszadozást, és kezdenek el mai világban élni?

– A fiam – mormolta az idős főnök. – Ifjabb generáció. Egy kicsit vad. Nagyon intoleráns. De jóakaratú. Tényleg az, jóakaratú.

Intett a fehér szolgáknak, akik előhoztak egy nagy színes foltokkal borított óriási ládát. Míg a főnök abban kotorászott, Jerry centiméterről centiméterre lazult el. Ez csaknem jobban alakult, mint hogy igaz legyen: nem kell megharcolnia Vigyázat! Sugárveszéllyel, és a becsületét sem vesztette el. Mindent összevéve az egész dolog nagyon jól sült el.

Ami az utolsó megjegyzést illeti... Nos, hogy is foghatna fel egy indián olyan dolgokat, mint a hagyomány és dicsőség, melyek akár örökösen benne lakozhatnak a szimbólumokban? Ahogy apja felállt a Madison Square Garden repedezett mennyezete alatt, és mennydörögve kiáltotta át az Egyesült Államok alelnökének, hogy Idaho szuverén államának népe soha nem egyezik bele és értelme teljes birtokában soha nem egyezhet bele a burgonya megadóztatásába. „Időtlen idők óta a burgonyáról Idaho jut az ember eszébe, a burgonya Idaho büszkesége. Boise népe nemet mond a burgonya megadóztatására, Pocatello népenemet mond a burgonya megadóztatására, maguk a Hegyek Ékkövének hullámzó földjei mondják azt a burgonya megadóztatására: nem, soha, ezerszer is nem!” Amikor apja így beszélt, akkor valóban Boise és Pocatello népének szavát hallatta. Nem a mai romos Boise-ét és a kietlen Pocatellóét, az igaz, de a hajdani nagyszerű városokét... és a Snake folyó két oldalán elterülő gazdag farmokét... és a Sun Valleyét, Moscow-ét, Idaho Fallsét, American Fallsét, Weiserét, Grangeville-ét, Twin Fallsét...

– Nem számítottunk rátok, így nincs túl sok minden, amit cserébe felajánlhatnánk – kezdte magyarázóan Három Hidrogénbomba. – Mindenesetre itt egy apróság. Neked.

Jerrynek elállt a lélegzete: egy piszoly volt, egy igazi, vadonatúj pisztoly. És egy kis doboz töltény. A középnyugati sziú rabszolgaműhelyek egyike készítette, melyről sokat hallott már. De hogy egy ilyet a kezében tarthat, és a magáéknak tudhatja!

A pisztoly egy negyvenötös Szilaj Ló volt, és minden beszámoló szerint sokkal jobb, mint a  nyugatot oly régen uraló apacs fegyver, a harminckettes Geronimo. Olyan fegyver ez, melyet a hadsereg főparancsnoka vagy az Egyesült Államok Elnöke csak remél birtokolni – és most az övé!

– Nem is tudom, hogy... Igazán, én... én...

– Rendben van – mondta neki a főnök barátságosan. – Tényleg rendben van. A fiam ugyan nem helyeselné, hogy tűzfegyvert adok egy sápadtarcúnak, de szerintem a sápadtarcúak pontosan olyan emberek, mint a többi... az egyes ember számít. Te sápadtarcú létedre megbízható férfinak látszol; bizonyos vagyok benne, hogy a pisztolyt bölcsen fogod használni. S most halljuk az üzeneted!

Jerry összeszedte minden képességét, és kinyitotta a nyakában függő erszényt. Tiszteletteljesen előhúzta az értékes dokumentumot, és átnyújtotta a főnöknek.

Három Hidrogénbomba gyorsan átolvasta, majd továbbadta a harcosainak. Fényes Könyvborító kapta meg utoljára, gombóccá gyűrte, és visszadobta a fehérnek.

– Rossz íráskészség – jegyezte meg. – A hely szó háromszor is pontos j-vel szerepel, pedig igazán nem bonyolult megtanulni, mely szavakat kell ly-nal írni. És mi közünk van az egészhez? Ez VII. Osceolának, a szeminolok főnökének van címezve, és arra kéri őt, hogy vonja ki harcosait a Delaware folyótól délre elterülő vidékről, vagy pedig szolgáltassa vissza az Egyesült Államok kormánya által nekiadott túszokat, melyeket az őszinte jóakarat és a békés szándék jeléül adtak át. Mi nem vagyunk szeminolok, miért mutattad meg nekünk?

Míg Jerry aprólékos gondossággal a gyűrődéseket simítgatta ki a papírlapból, és visszahelyezte a dokumentumot az erszényébe, a Konföderáció nagykövete, Sylvester Thomas szólalt fel.

– Azt hiszem, talán megvilágíthatnám – ajánlotta, érdeklődően egyik arcról a másikra pillantva. – Ha nem bánnák, uraim. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok kormánya meghallotta, egy indián törzs átlépte a Delaware folyót ezen a vidéken, és feltételezte, ez az indián törzs a szeminoloké. Bizonyára emlékeznek, hogy a szeminolok legutóbbi hadjárata Philadelphia ellen irányult, és arra kényszerítette az Államokat, hogy kitelepítse és New Yorkba szállítsa a város lakosságát. Érthető tévedés ez; az Amerikai Államok, legyenek bár Konföderációsak vagy Egyesültek – hallatott egy apró, köhögésszerű, diplomatikus nevetést – kommunikációja nem teljesített valami fényesen az utóbbi években. Teljesen világos, hogy sem ennek a fiatalembernek, sem az általa oly jól és hatékonyan képviselt kormánynak nem volt arról tudomása, hogy a sziúk úgy döntöttek, elébe vágnak őfelségének, VII. Osceolának, és Lambertville-nél átlépik a Delaware-t.

– Ez igaz – vágott közbe Jerry buzgón. – Pontosan igy van. És most mint az Egyesült Államok elnöke meghatalmazott nagykövetének, kötelességem, hogy formálisan megkérjem a sziú nemzetet a tizenegy évvel ezelőtt kötött megállapodás, valamint a tizenöt (azt hiszem, tizenöt) évvel ezelőtti másik megállapodás betartására: vonuljon vissza ismét a Susquehanna folyó túlpartjára. Emlékeztetnem kell titeket, hogy amikor kivonultunk Pittsburghből, Altoonából és Johnstownból, akkor megesküdtetek arra, hogy a sziúk nem vesznek el több földet tőlünk, és megvédenek bennünket azon a kicsin, ami nekünk megmaradt. Bizonyos vagyok benne, a sziúk szeretnék, hogy szavatartó népnek gondolják őket.

Három Hidrogénbomba kérdőn tekintett Fényes Könyvborító és Kákán Csomót Kereső arcára. Aztán előredőlt, és könyökét a térdére támasztotta.

– Jól beszélsz, fiatalember – jegyezte meg. – Dicsőségére válsz a főnöködnek... Nos, akkor hát: természetesen a sziúk szeretnék, ha szavatartó embereknek gondolnák őket, satöbbi, satöbbi. De a mi népességünk egyre növekszik. A ti népességetek nem növekszik. Több földre van szükségünk. Ti a földjeitek nagy részét nem használjátok. Nyugodtan kéne üldögélnünk és szemlélnünk, amint az a föld elpocsékolódik? Vagy még rosszabb, éljük meg azt, hogy a szeminolok, akiknek az uralma máris Philadelphiától Key Westig terjed, kaparintsák meg? Légy belátó! Ti vissza tudtok vonulni... más területekre. Még mindig hozzátok tartozik New England túlnyomó és New York állam nagy része. Biztosan nem okoz gondot nektek New Jersey feladása.

Dacára, hogy nem volt természete, és dacára nagyköveti pozíciójának, Jerry Franklin kiabálni kezdett. Túl soknak bizonyult ez így hirtelenjében. Otthon persze, New York legömbölyített romjai között csak megvonja az ember a vállát, de itt a helyszínen, a folyamat kellős közepén... nem, ez túl sok volt.

– Mit adhatnánk még fel? Hova vonulhatnánk még vissza? Nem maradt semmi az Egyesült Államokból, csupán néhány négyzetmérföld, és megint csak vissza kellene vonulnunk. Őseim korában mi nagy nemzet voltunk, óceántól óceánig a mi területeink húzódtak, így szólnak népem legendái, s most földjeink egy nyomorult sarkában kuporgunk, éhezve, mocskosan, betegen, haldokolva és szégyenben. Északról az odzsibvék és krík szorítanak bennünket könyörtelenül dél felé, délről a szeminolok nyomulnak be a földünkre centiméterről centiméterre, és ami a nyugatot illeti, ha a sziúk elvesznek még egy részt New Jerseyből, a csejennek pattannak, és elcsípnek még egy darabkát Elmirából és Buffalóból. Mikor lesz ennek vége... hová mehetnénk?

Az idős férfi kényelmetlenül mocorgott a Jerry hangjából kicsengő fájdalom hatására.

– Nem könnyű, jegyezzük meg, nem tagadom, hogy nem könnyű. De a tények csak tények, és a gyengébb nép alulmarad... Ami pedig a küldetésed tovább részét illeti: ha nem vonulunk vissza a kérésednek megfelelően, akkor neked kérned kell a túszotok visszaszolgáltatását. Ez méltányosnak tűnik számomra. Kell, hogy valamit ti is nyerjetek. Azonban ha az életem függne rajta, akkor sem emlékszem semmiféle túszra. Van nekünk egyáltalán túszunk tőletek?

Fejét lehorgasztva és testileg elcsigázva Jerry nyomorultan mormolta:

– Igen. A határainkon élő minden indián népnél van túszunk. Jóakaratunk és békés szándékaink jeléül.

Fényes Könyvborító csettintett az ujjával:

– Az a lány. Sarah Cameron... Canton... vagy mi is a neve.

– Calvin? – nézett fel Jerry. – Lehetséges, hogy Calvin? Sarah Calvin? Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága főbírójának a lánya?

– Sarah Calvin. Ő az. Velünk van öt-hat éve. Emlékszel, főnök? A lány, akivel a fiad játszadozott!

Három Hidrogénbomba csodálkozva pillantott rá.

– Ő túsz lenne? Azt hittem, valami sápadtarcú leányzó, akit a fiam dél-ohiói birtokairól hozatott fel magának. Nahát, nahát, nahát. Vigyázat! Sugárveszély az apjára ütött, semmi kétség. – Elkomolyodott. – De az a lány soha nem fog visszatérni. Inkább az indián szerelmet választja. Teljes szívéből azt választja. És úgy gondolja, hogy a fiam egy nap majd feleségül veszi. Vagy valami ilyesmi.

Rápillantott Jerry Franklinra.

– Tudod, mit, fiam? Menj, várj odakint, amíg ezt megbeszéljük! És vidd magaddal a szablyát! Ügy tűnik, a fiamnak nem tetszik.

Jerry fáradtan vette fel a kardot, és kivánszorgott a vigvamból.

Eltompulva és érdeklődés nélkül nyugtázta a Sam Rutherford és a lovaik köré gyűlt sziú harcosokat. Aztán a tömeg szétvált egy pillanatra, és megpillantotta Samet, kezében egy palackkal. Tequila! Az az ostoba fráter hagyta, hogy az indiánok tequilával kínálják, s most leitta magát a sárga földig.

Hát nem tudja, hogy fehér ember nem ihat, nem merészelhet inni? Összes, még meg nem kívánt szántóföldjük minden tenyérnyi helyét művelésbe vonták, hogy élelmet termeljenek, s mégis még mindig az éhhalál küszöbén állnak. Gazdaságukban egyáltalán nincs helye az afféle luxuscikkeknek, mint a részegítő italok – s nincs olyan fehér ember, aki élete során akár csak egy pohárnyi ilyen italhoz hozzájusson. Ha egy egész palackkal kap, akkor bűzös bitanggá válik.

Mint most Sam. Szabálytalan félkörben tántorgott fel és alá, szorongatva a palack nyakát, és bolondul lengetve az üveget. A sziúk kuncogtak, egymás oldalát böködték, és mutogattak rá. Sam lehányta a mellkasára és hasára kötött rongyokat, megkísérelte, hogy még egyet kortyoljon, és hanyatt esett. A palack tartalma tovább ömlött kifelé az arcára, amíg ki nem ürült. Hangos horkolásba kezdett. A sziúk megrázták a fejüket, undorodó grimaszokat vágtak, és otthagyták.

Jerry egyre csak nézte, és táplálta a szívében égő fájdalmat. Hova mehetnének? Mit csinálhatnak? És különben is, mi értelme? Akár le is részegedhet, mint Sammy. Legalább eltompulnak az érzései.

Rápillantott a kezében tartott kardra, és a vadonatúj pisztolyra a másikban. Az volna a logikus, hogy elhajítsa őket. Ha komolyan belegondol az ember, hát nem nevetséges, hogy egy fehér ember fegyvert viseljen? Nem szánalmas?

Sylvester Thomas lépett ki a sátorból.

– Nyergelje fel a lovait, drága uram! – suttogta. – Készüljön, hogy azonnal indul, amint visszajöttem. Siessen!

A fiatalember nehézkesen hajolt a lovak fölé és követte az utasításokat; ezt ugyanúgy csinálhatja, mint bármi mást. Lovagoljon? Hova? Minek?

Felemelte Sam Rutherfordot, és rákötötte a lovára. Induljon haza? Vissza az egykori Amerikai Egyesült Államok nagy, hatalmas és tisztelt fővárosába?

Thomas visszatért, karjában egy megkötözött és betömött szájú lányt cipelve, aki vadul tekergőzött, szemében szikrázott a harag és az ellenállás. Folyamatosan azon igyekezett, hogy megrúgja a Konföderáció nagykövetét.

A lány az indián hercegnők gazdag köntösét viselte, haja a sziú nők között éppen dívó módon volt befonva. Arcát gondosan sötétre színezték valamiféle festékkel.

Sarah Calvin. A főbíró lánya. Felkötözték a málhás állatra.

– Három Hidrogénbomba főnök – kezdett magyarázatba a fekete – úgy érzi, fiacskája túl sokat szórakozik a sápadtarcú nőkkel. Azt szeretné, ha ezt eltakarítanátok az útból. A fiúnak le kellene nyugodnia és készülni a főnöki lét felelősségvállalására. Talán ez segíteni fog. És hallgasson rám, a főnök kedveli magát. Arra kért, adjak át egy üzenetet.

– Hálás vagyok. Minden kedvezésért, legyen az bármily kicsi vagy megalázó, hálás vagyok.

– Ne legyen keserű, fiatalúr! – rázta meg Sylvester Thomas ellentmondást nem tűrően a fejét. – Ha élni akar, akkor ébernek kell lennie. S nem tud egyszerre éber és keserű lenni. A főnök azt akarja magával tudatni, hogy nincs értelme hazamennie. Nem mondhatta ki nyíltan a tanácsban, de a sziúk trentoni megjelenésének semmi köze sincs a szeminolok túlparti elhelyezkedéséhez. Az északi odzsibve-krí-montagnais helyzethez van köze. Úgy döntöttek, elfoglalják a keleti partot, ami magában foglalja az ön országából megmaradt darabkát is. Mostanra már valószínűleg Yonkersben vagy Bronxban vannak, valahol New York belsejében. Csupán órák kérdése, és a maga kormánya nem lesz többé. A főnök hallott erről, és szükségesnek érezte, hogy a sziúk egyfajta hídfőállást építsenek ki a parton, mielőtt a helyzet állandósul. Azzal, hogy elfoglalja New Jerseyt, megakadályozza egy odzsibve-szeminol tengely létrejöttét. De magát kedveli, és mint mondtam, azt tanácsolta, ne menjen haza.

– Remek, de hova menjek? Szálljak fel egy esőfelhőre? Vagy le egy kútba?

– Nem – válaszolt Thomas mosolygás nélkül. Felsegítette Jerryt a lovára. – Esetleg elkísérhetne engem vissza a Konföderációba... – szünetet tartott, s mikor a fiatalember dacos arckifejezése nem változott, folytatta. – Nos, akkor talán azt javasolhatom (és ne feledje, ez az én tanácsom, nem a főnöké), hogy induljon el Asbury Parkba. Nincs messze, elfogadható idő alatt odaér, ha jól meghajtja a lovakat. Véletlenül hallottam egy-két jelentést, melyek szerint az Egyesült Államok haditengerészetének néhány egysége ott állomásozik, jelesül a Tizedik Flotta.

– Mondja – hajolt le hozzá Jerry –, hallott más híreket is? Bármit a világ többi részéről? Mi történt azokkal az emberekkel, a ruszkikkal, a szovjetszkikkal, vagy hogy hívták őket, akikkel az Egyesült Államok hosszú-hosszú évekkel ezelőtt annyit foglalkozott?

– A főnök tanácsadói szerint a szovjet oroszoknak jócskán meggyűlt a bajuk egy bizonyos néppel, a tatárokkal. Vagyis azt hiszem, így hívják őket. De, kedves uram, önnek indulnia kell.

Jerry még jobban lehajolt, és megragadta Thomas kezét.

– Köszönöm – mondta. – Ön sok gondot vállalt magára miattam. Nagyon hálás vagyok.

– Kérem – nyugtázta Mr. Thomas komolyan. – Végül is a rakéták vörös fénye, meg ilyesmi. Valamikor egy nemzet voltunk.

Jerry nekiindult, kantárszáron vezetve a másik két lovat. Gyors tempót diktált, az út állapotának megfelelő lehető legkisebb óvatossággal haladt. Mire elérte a 33-as számú főutat, Sam Rutherford, ha nem is volt még teljesen józan, vagy érezte egészen jól magát, képes volt már maga ülni a nyergében. Akkor eloldozták Sarah Calvint, és hátasát közrefogva lovagoltak tovább.

A lány káromkodott és sírt:

– Mocskos sápadtarcúak! Aljas, undorító, büdös fehérbőrűek! Én indián vagyok, nem látjátok, hogy indián vagyok? A bőröm nem fehér, hanem barna, barna!

Nem álltak meg.

 

Asbury Park rongyok, bomlás és menekültek lehangoló keveréke volt. Menekültek északról, Perth Amboyból, és olyan távolról is, mint Newark. Menekültek Princetonból, nyugatról, akik a sziú invázió elől futottak el. És délről is, Atlantic Cityből, még – bármily hihetetlenül hangozzék – a távoli Camdenből is érkeztek, akik a váratlan szeminol támadásról meséltek, mely Három Hidrogénbomba hadseregét szándékozott oldalba kapni.

A három lovat irigykedéssel figyelték, még az állatok mostani izzadt és elcsigázott állapotában is. Az éhesnek élelmet, a gyávának a lehető leggyorsabb szállítóeszközt jelentették. Jerry igen hasznosnak találta a szablyát, és a pisztoly még jobb volt: csak jól láthatóan kellett viselni. Ezeknek az embereknek csupán töredéke találkozott pisztollyal működés közben; erős, babonás félelem töltötte el őket a tűzfegyverek láttán.

Magában nyugtázva ezt a tényt, Jerry jobb kezében tartotta a csupasz pisztolyt, amikor besétált az Egyesült Államok haditengerészeti törzsirodájába az Asbury Park-i tengerparton. Sam Rutherford mellette lépdelt, Sarah Calvin mögöttük zokogott. A fiatalember elsorolta mindhármójuk családi hátterét Milton Chester admirálisnak. A miniszteri titkár fia. A Legfelsőbb Bíróság főbírójának a lánya. Idaho szenátorának legidősebb fia.

– Na már most, elismeri ennek a dokumentumnak a hatályát?

Chester admirális lassan átolvasta a gyűrött megbízólevelet, a nehezebb szavakat maga elé motyogva. Mikor befejezte, tisztelettel forgatta a fejét: először az Egyesült Államok pecsétjére, mely az előtte heverő papíron szerepelt, aztán pedig a Jerry kezében csillogó pisztolyra.

– Igen – válaszolta végül. – Elismerem a hatályát. Az egy igazi pisztoly?

– Negyvenötös Szilaj Ló – bólintott Jerry. – A legújabb modell. Hogyan ismeri el a hatályát?

Az admirális széttárta a kezét.

– Itt minden nagyon zavaros. Az az utolsó hír, amit kaptam, hogy odzsibve harcosok özönlötték el Manhattant, és hogy nincs többé az Egyesült Államoknak semmiféle kormánya. És most még ez is... – hajolt ismét a dokumentum fölé. – Egy magától az elnöktől származó megbízás, amelyben kinevezi önt teljes körű meghatalmazottjának. A szeminoloknál természetesen. De akkor is teljes körű meghatalmazott. Az Amerikai Egyesült Államok utolsó hivatalos megbízása, amennyire én tudom.

Előrenyújtotta a kezét, és érdeklődő vizsgálódással megérintette a Jerry Franklin kezében tartott pisztolyt. Aztán magában bólintott, mint aki elhatározásra jutott. Felállt, és körülményesen tisztelgett.

– Ezennel elismerem önt mint az Egyesült Államok kormányának utolsó hivatalos meghatalmazottját. És a flottámat az ön rendelkezésére bocsátom.

– Jó – tűzte be Jerry övébe a pisztolyt. A kardot emelte fel. – Van hosszú útra elegendő élelme és vize?

– Nincs, uram – válaszolta Chester admirális. – De ezek beszerzése legfeljebb néhány órát vesz igénybe. A fedélzetre kísérhetem, uram? – Az admirális büszkén intett a tengerpart és a hullámtörés irányába, ahol három tizenhárom méter hosszú, négyszögletes vitorlával ellátott szkúner horgonyzott. – Az Egyesült Államok tizedik flottája, uram, várja a parancsait.

Órákkal később, amikor a három hajó a nyílt tenger felé tartott, az admirális bekopogtatott a szűk kapitányi kajütbe, ahol Jerry Franklin pihent. Sam Rutherford és Sarah Calvin az emeletes priccsek felső részén aludtak.

– Mik a parancsai, uram?

Jerry Franklin kisétált a keskeny fedélzetre, felnézett a feszes, foltozott vitorlákra.

– Keletre hajózzon!

– Keletre, uram? Keletre?

– Igen, keletre, ameddig csak lehet. Európa mesés földjére. A helyre, ahol a fehér ember végre a saját lábára állhat. Ahol nem kell az üldöztetéstől félni. Ahol nem kell a rabszolgaságtól rettegni. Keletre hajózzon, admirális, amíg fel nem fedezünk egy új és reményteljes világot – a szabadság földjét!

 

 

Somogyi Eszter fordítása