LENT, A HALOTTAK KÖZÖTT

 

Klass professzor ismét szerepel sorozatunkban, ezúttal azzal a történettel; ami valószínűleg legmegrázóbb és legjobb műve, és amelynek hangja sokkal komorabb, mint a maróan szatirikus vagy kedvesen humoros hangvétel, ami legtöbb munkájára jellemző. A Lent a halottak között sok tekintetben kiemelkedő mű, a téma megválasztásában és kidolgozásában legalább egy évtizeddel megelőzte korát. Akár kommentárként is olvasható a vietnami háborúról, a környezetvédő mozgalomról és Nixon elnökségi periódusáról, és mindenképpen a tudományos fantasztikus irodalom egyik legélesebben háborúellenes darabja. Klass még legalább három kitűnő történetet publikált 1954-ben. Ezek: The Tennets (F&SF, Április), Project Hush (Galaxy, február) és a remek, Party of the Two Parts (Galaxy, augusztus). Sajnos, ezeket egyszerűen képtelenek voltunk beszorítani ebbe a válogatásba.

 – Martin H. Greenberg

 

 

Mikor még jóval fiatalabb és gondtalanabb voltam, úgy láttam, hogy mindenki szívből gyűlöli a háborút; és ha egy népet mégis belekényszerítenek, a legjobb esetben is kelletlen undorral fogja végigharcolni.

Manapság azonban nagy megdöbbenésemre azt tapasztalom, hogy vannak olyanok (még a tudományos-fantasztikus írók között is), akik képesek őszintén hirdetni, hogy a háború nem is olyan rettenetes; ellenkezőleg, természetes és nélkülözhetetlen emberi tevékenység.

Ez talán azért van, mert Vietnam óta mindig gondosan kiválasztott ellenfelekre mértünk csapást, olyan félelmetes flottákra és seregekre, mint például a kambodzsai, a grenadai, a nicaraguai vagy a líbiai. Vagy talán mert ezek az emberek olyan tündérmesébe illó csillagháborús védőpajzsról álmodoznak, ami mögül a megtorlás veszélye nélkül lehetne támadni.

De nekem az olyan történetek, mint a Lent, a halottak között mutatják meg a háború igazi arcát, ha betépjük róla a velejéig hazug Rambo-álarcot.

– Isaac Asimov

***
 

 

A Hulladékművek külső kapuja előtt ácsorogtam, és éreztem, hogy a gyomrom émelyegni kezd, éppúgy, mint akkor, amikor egy teljes földi alflotta – majdnem húszezer ember – a szemem láttára robbant szét apró darabokra a második szaturnuszi csatában, több mint tizenegy évvel ezelőtt. De akkor hajók szétszórt törmelékét láttam a fedélzeti képernyőn, és hallani véltem az emberek halálsikolyát; a radarernyőn figyeltem a dobozszerű hanty gépek árnyait, amint megállíthatatlanul törtek élőre a rettenetes, sodródó roncsok között – AKKOR érthető volt, miért kúszik. Lassan lefelé, mint valami tekergőző kígyó, a halálfélelem jeges verejtéke a homlokomon és a nyakamon.

 

Most viszont semmi ehhez hasonló nem tárult a szemem elé, csak egy hatalmas, ormótlan épület, olyan, amihez hasonló sok száz van Öreg-Chicago forgalmas külvárosaiban – egy egyszerű gyár, zárt kapukkal és jókora gyakorlóterekkel övezve, a Hulladékművek. Mégis, a bőrömön gyöngyöző verejték még dermesztőbb, a gyomrom háborgása még hevesebb volt, mint bármikor korábban, a számtalan öldöklő csata során, amelyek ezt az intézményt életre hívták.

Ami persze nagyon is érthető, mondtam magamban. Amit érzek, az csupán a félelem legősibb formája, a legalapvetőbb viszolygás és undor, amire csak az emberi szervezet képes. Teljesen érthető volt a dolog, de ez csöppet sem segített rajtam. Még mindig képtelen voltam jelentkezni a kapuőrségnél.

Az egész akkor kezdődött, amikor észrevettem a hatalmas; szögletes tartályt a kerítés mellett, amiből a jellegzetes tompa szag áradt, tetején a megszokott felirattal

 

NE PAZAROLD A HULLADÉKOT!

GYŰJTS MINDEN HULLADÉKOT IDE!

 

 ne feledd:

 

MINDEN RUHA ÚJRASZABHATÓ,

MINDEN TESTRÉSZ RENDBE HOZHATÓ,

MINDEN ANYAG ÚJRA HASZNOSÍTHATÓ!

GYŰJTS MINDEN HULLADÉKOT IDE!

Begyűjtési Főhatóság

 

Hajszálra ugyanilyen szögletes, rekeszekre osztott konténereket és ugyanilyen feliratokat láttam minden laktanyában, kórházbán és pihenőtáborban, el egészen az aszteroidákig. De most, hogy itt találkoztam velük, hirtelen egészen új jelentést kaptak. Azon tűnődtem, vajon a kisebb emlékeztetők is ki vannak-e ragasztva odabent. Tudjátok, ilyenek, hogy: "Minden erőforrásra szükségünk van a győzelemhez – és a HULLADÉK A LEGNAGYOBB TERMÉSZETES ERŐFORRÁSUNK". Rendkívül eredeti ötlet lenne pont ezt az épületet kitapétázni velük.

"Minden testrész rendbe hozható…" Megfeszítettem kék egyenruhába bújtatott jobb kezem izmait. Határozottan a sajátomnak éreztem, mindig is annak fogom. Néhány év múlva, feltéve, ha még életben leszek, a vékony fehér heg a könyökömnél teljesen eltűnik majd. Így igaz. Tényleg minden testrész rendbe hozható. Mindegyik, kivéve egyet. A legfontosabbat.

Egyre kevésbé éreztem kedvet ahhoz, hogy bemenjek.

És ekkor megláttam a srácot, aki az arizonai támaszpontról jött.

Közvetlenül a kapuőrség bódéja előtt állt, kétségekkel küszködve, akárcsak jómagam. A sapkáján vadonatúj fényes Y virított, egy pöttyel a két szár közt: ez a csúzliparancsnokok rangjelzése. Előző nap, az eligazításon még nem ezt viselte; ezek szerint épp most jött meg az előléptetése. Rettentő fiatalnak látszott, és rémesen be volt ijedve…

Emlékeztem rá az eligazításról. Ő volt az, aki csak félénken merte feltenni a kezét; amikor kérdezni lehetett; aztán mikor rá került a sor, kicsit felemelkedett, és tátogott párat, mielőtt sikerült kiböknie:

– Bocsánat a kérdésért, uram, de ugye… ugye nem büdösek?

Elemi erővel tört ki a röhögés, a katonák, akiknek egész délután borotvaélen táncoltak az idegeik, pokolian örültek, hogy végre valaki olyat kérdezett, amiről legalább azt hihetik, hogy vicces.

Az eligazítást tartó ősz hajú tiszt, aki épp csak elmosolyodott, megvárta, amíg elül a nevetés, aztán csak ennyit mondott komoly hangom:

– Nem, egyáltalán nem büdösek. Kivéve persze, ha nem fürdenek. Akárcsak önök, uraim. Erre mindannyian elnémultunk. Még a kölyöknek is, miközben fülig vörösödve leült, megfeszült az állkapcsa erre a figyelmeztetésre. És húsz perccel később, amikor vége lett az eligazításnak, én is kezdtem érezni, hogy sajog az arcom a kőkeménnyé merevedett izmoktól.

"Akárcsak önök, uraim…"

Keményen megráztam magam, és odasétáltam a sráchoz.

– Üdv, parancsnok! – mondtam. – Régóta itt tipródik?

Kipréselt magából egy mosolyt…

– Több minit egy órája, parancsnok. A nyolc tizenötössel jöttem az arizonai támaszpontról. A többiek még jóízűen aludtak a múlt éjszakai buli után. Én korán lefeküdtem, hogy minél több időm legyen felkészülni erre a dologra. De úgy látszik, nem sokat segített.

– Ismerem ezt az érzést. Bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet megszokni. Bizonyos dolgokat nem is SZABAD megszokni.

A srác tekintete a kitüntetéseimre esett.

– Úgy látom, nem először lesz csúzliparancsnok…

MÉG HOGY NEM ELŐSZÖR? MÁR VAGY HUSZADSZOR, FIAM! De aztán emlékeztettem magam, hogy mindenki azt mondja, a kitüntetéseimhez képest túl fiatalnak látszom, és a pokolba is, ez a fiú fehér, mint a fal.

– Hát nem először, az igaz. De most lesz először táplegénységem. Ez éppolyan új nekem, mint neked. Sőt tudod mit, parancsnok? Én is kivagyok. Mi lenne, ha együtt rohamoznánk meg ezt a kaput? Azzal a legnehezebb részén már túl lennénk.

Nagyot bólintott. Egymásba karoltunk, és odamasíroztunk a kapuőr elé. Megmutattuk neki a behívóinkat. Kinyitotta a kaput, és csak ennyit mondott:

– Végig egyenesen. A tizenötödikre bármelyik bal oldali lifttel mehetnek.

Így aztán még mindig kart karba öltve továbbmasíroztunk a főbejárathoz, fel a hosszú lépcsőn, és beléptünk az épületbe a felirat alatt, ami vörös és fekete betűkkel hirdette:

 

AZ EMBERI PROTOPLAZMA

ÚJRAHASZNOSÍTÓ KÖZPONTJA.

HARMADIK KÖRZET -

VÉGTERMÉK-ELŐÁLLÍTÓ ÜZEMEGYSÉG

 

Az előcsarnokban néhány öreg; de rendkívül egyenes tartású férfi és rengeteg egyenruhás, meglehetősen csinos lány látványa fogadott minket.

Megelégedéssel nyugtáztam, hogy a lányok többsége terhes. Ez volt az első kellemes látvány napok óta. Beléptünk az egyik liftbe, és bemondtuk a kezelőlánynak az emeletet. Megnyomta a megfelelő gombot, aztán vártunk, hogy megteljen a felvonó. Ez a lány nem látszott terhesnek. Azon járt az eszem, vajon mi baj lehet vele.

Még épp idejében sikerült megfékeznem meglóduló fantáziámat, amikor pillantásom útitársaink váll lapjaira esett. Ez kis híján ott helyben betett nekem. A váll-lapokon egy piros kör volt, benne fekete betűkkel "FFE" és alatta fehérrel "R-4". FFE annyit tesz, mint Földi Fegyveres Erők – világos, ez a rövidítés minden tényleges állományú egyenruháján szerepel. De vajon itt a Művekben miért nem az R-1-et, a személyi állomány rövidítését használják? Az R-4 az ELLÁTÓ részleg rövidítése! ELLÁTÓ!

Az FFE-ben mindig megbízhat az ember. A legkülönfélébb rendű és rangú harcmorál-specialisták ezrei dolgoznak náluk azon, hogy az állomány harci szelleme állandóan magas szinten maradjon – és minden nyavalyás alkalommal, amikor valami jelentéktelen apróságról van szó, a jó önég, megbízható FFE garantáltan a lehető legvisszataszítóbb nevet fogja kiválasztani!

No persze, mondtam magamban, az ember nem várhatja el, hogy egy huszonöt éves öldöklő, irgalmat nem ismerő csillagközi háború után minden szép eszme friss, üde és harmatos maradjon. De ne nevezzük ma fiunkat ELLÁTÓKNAK, uraim, az isten szerelmére! Legalább itt a Hulladékművekben ne! Próbáljuk meg legalább a látszatot megőrizni…

Ekkor a lift elindult fölfelé, a kezelőlány pedig sorra mondta be az emeleteket, így aztán volt megint min gondolkodnom.

– Harmadik emelet: Holttestfelvétel és -osztályozás – fuvolázta a lány.

– Ötödik emelet: Előkészítő szervfeldolgozás.

– Hetedik emelet: Agyhelyreállítás és idegbehangolás.

– Kilencedik emelet: Kozmetikai részleg. Elemi reflexek és izomtónus.

Ezen a ponton arra kényszerítenem magam, hogy ne figyeljek oda többé, úgy, mint amikor egy nehézcirkáló fedélzetén ül az ember, és mondjuk, a hátsó géptermet megfricskázza egy hanty lajhár lövése. Ha az ember párszor már átélt hasonlót, megtanulja, hogyan csukja be a fülét, miközben valami ilyesmit mormol maga elé: "Senkit sem ismerek abban a nyavalyás gépteremben, senkit az égvilágon, és néhány perc múlva minden csendes és nyugodt lesz megint." És néhány perc múlva tényleg minden csendes és nyugodt megint. A bökkenő csak az, hogy akár tetszik, akár nem, utána biztos, hogy tagja leszel annak az osztagnak, amelyik parancsot kap, hogy menjen be a gőzben úszó terembe, vakarja le a pépet a falakról, és pofozza helyre a hajtóműveket.

Akárcsak most. Mert alighogy sikerült elterelnem a figyelmemet a lány hangjáról, felértünk a tizenötödik emeletre ("Utolsó eligazítás és behajózás"), és ki kellett szállnunk.

A srác már teljesen zöld volt. A térde megroggyant, a vállai görnyedten lógtak, mintha a kulcscsontjai összeestek volna. Megint rém hálás voltam neki. Nincs jobb gyógyír az elesettségre, mintha van körülöttünk valaki; aki még nálunk is elesettebb.

– Gyerünk, parancsnok! – súgtam oda neki. – Nézzünk szembe velük. Akár úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy az olyan fickóknak, mint amilyenek mi vagyunk, ez szinte családi összejövetel.

Ezt nem kellett volna mondanom. Úgy nézett rám, mintha pofon ütöttem volna.

– Köszönöm a figyelmeztetést, uram, de nekem semmi közöm hozzájuk – mondta. – Még ha egy gépen harcolunk, akkor sem. – És úgy indult a bejelentkező pult felé, mint aki karót nyelt.

Tőből le tudtam volna harapni a nyelvemet.

Utánasiettem.

– Bocsáss meg, fiú! – mondtam neki komolyan. Azok a szavak csak úgy kicsúsztak a fene nagy számon. Ne orrolj meg rám! – A fenébe is, nekem is végig kellett hallgatnom a saját hülyeségemet!

Megállt, gondolkozott kicsit, aztán bólintott. És rám mosolygott.

– Rendben. Nincs harag. Mocskos egy háború ez, nem igaz?

Visszamosolyogtam rá.

– Hogy mocskos-e? Azt mondják, ha az ember nem vigyáz, még a fogát is otthagyhatja.

A bejelentkező pultnál egy kedves kis szőke fogadott minket. Az egyik kezén két, a másikon egy karikagyűrű volt. Tudtam, hogy a legújabb szokás szerint a bolygó innenső felén ez azt jelenti, hogy már kétszer megözvegyült.

Átvette a behívókat és bájosan a következő szöveget olvasta az előtte álló mikrofonba:

– Figyelem, végleges beosztás! Figyelem, végleges beosztás! A következő gyártási számú harci állomány azonnal jelentkezzen behajózásra: 70 623 152, 70 623 109, 70 623 166 és 70 623 123. Továbbá: 70 538 966, 70 538 923; 70 538 980 és 70 538 937. Minden adatot és számozott rubrikát ellenőrizzenek a 2145. június 15-i 7896-os számú FFE-utasítás 362-es FFE/AGO nyomtatványán. Utána jelentkezzenek végső eligazításra! Vége.

Le voltam nyűgözve. Szinte teljesen ugyanaz az eljárás, mint amikor az ember az ellátóbázisra repül tatfúvóka-utánpótlásért.

A lány felnézett; és küldött felénk egy elbűvölő mosolyt.

– A legénységük perceken belül itt lesz, uraim. Addig, kérem, foglaljanak helyet!

Addig, kérem, helyet foglaltunk.

Néhány perc múlva felállt, hogy kivegyen valamit a faliszekrényből, amiben a kartotékok voltak. Ahogy visszafelé jött, láttam, hogy terhes – talán a harmadik vagy a negyedik hónapban lehetett –, és persze elégedetten bólintottam. A szemem sarkából észrevettem, hogy a kölyök hajszálra ugyanúgy bólint. Egymásra néztünk és elvigyorodtunk.

– Mocskos egy háború, nem igaz? – mondta.

– Hova valósi vagy? – kérdeztem tőle. – A kiejtésed után ítélve nem ide, a Harmadik Körzetbe.

– Nem bizony. Skandináviában születtem, a Tizenegyedik Katonai Körzetben. Göteborg a szülővárosom, Svédországban. De azután; hogy megkaptam a… az előléptetésemet, persze nemigen volt kedvem többé az öregeim közelében maradni. Így aztán kérvényeztem, hogy helyezzenek át ide a Harmadikba, úgyhogy mostantól, amíg csak egy lajhárral össze nem csókolódzom, ide szól az eltávozásom, no meg az itteni gyengélkedőhöz tartozom.

Már hallottam arról, hogy a legtöbb fiatal csúzliparancsnok hasonlóképpen van ezzel. Ami engem illet, nekem sosem volt lehetőségem kipróbálni, milyen érzés hazalátogatni az ősökhöz. Az öregem a Neptunusz visszavételéért indított öngyilkos kísérletkor hagyta ott a fogát, jó pár évvel ezelőtt, amikor én középiskolásként még csak az elemi harcfogásokat tanultam, anyám meg Raguzzi tengernagy vezérkari adjutánsa volt, amikor a Thermopülai zászlóshajó telitalálatot kapott két évvel később a Ganymedes védelmében vívott legendás ütközetben. Ez persze még a Tenyésztési Előírások előtt történt, amikor még nők is szolgálhattak a harci övezetek adminisztratív posztjain.

Viszont, jut eszembe, a bátyáim közül még legalább kettő életben lehet. De mióta megkaptam az Y-omat a pöttyel, nem is próbáltam kapcsolatba lépni velük. Ezek szerint valószínűleg én is úgy vagyok vele, mint ez a kölyök – és ez csöppet sem meglepő.

– Maga svéd? – kérdezte a szőke lány. – A második férjem is Svédországban született. Nem ismerte véletlenül? Sven Nosennek hívták. Úgy tudom, rengeteg rokona volt Oslóban.

A srác gondterhelten ráncolta a homlokát, mintha erősen gondolkodna. Na persze, most gondolatban végigveszi az összes oslói ismerősét. Végül megrázta a fejét.

– Sajnos, attól tartok, nem ismertem. Igaz, amíg be nem hívtak, nemigen mozdultam ki Göteborgból.

A lány nem tudott elfojtani egy elnéző mosolyt a srác provincializmusa hallatán. Tipikus, üresfejű, szőke csinibaba. Igaz, ugyanakkor manapság itt a belső bolygókon rengeteg intelligens, tüzesvérű szépség ötödrendű, visszamaradt tahókkal kénytelen beérni, akik a férfiasságnak legfeljebb ha a minimumával büszkélkedhetnek. Vagy egy igazolással a helyi spermabanktól. Ez a tündérke itt már a harmadik férjét fogyasztja.

Habár, gondoltam, ha feleségre vadásznék, lehet, hogy én is ilyet választanék, hogy segítsen elfelejteni a lajhárlövedékek átható bűzét és a tarackok nyüszítő jau-jau hangját. Könnyen lehet, hogy én is jobb szeretnék egy kedves és egyszerű nőhöz hazajönni a hantyokkal vívott kimerítő csatározások után, amelyek során az ember gondolatainak legnagyobb részét az köti le, hogy megpróbálja kitalálni: most éppen milyen harci ritmust diktálnak azok a tetves rovarok. Ha házasságon törném a fejem, egy ilyen szemrevaló bűbájgombóc talán még alkalmasabb is lenne… de hisz úgyis mindegy. Talán… Mint lélektani probléma persze érdekes.

Észrevettem, hogy a lány hozzám beszél:

– Önnek sem volt még ilyen legénysége, igaz, parancsnok?

– Már hogy zombik, úgy érti? Nem, még nem, hála istennek!

Rosszalló fintor jelent meg az arcán. Ez éppolyan bájos volt, mint az egyetértő fintora.

– Mi itt nem szeretjük ezt a szót.

– Jó, akkor hát tápok.

– Mi itt a tá… ezt a kifejezést sem szeretjük. Ugyanolyan emberi lények, mint ön, parancsnok. Szinte teljesen olyanok, mint ön.

Már épp kezdtem megorrolni rá, pont úgy, mint a kölyök rám az előtérben. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy ő mit sem tudhat a róluk szerzett tapasztalataimról. A pokolba is, ez nincs rajta a behívónkon! Elmosolyodtam.

– Akkor árulja el; önök itt hogyan nevezik őket?

A szőke kihúzta magát ültében.

– MI itt kisegítő katonáknak hívjuk őket. A zombi, vagyis élőhalott kifejezés az elavult 21-es modell megjelölésére szolgált, aminek a gyártása már több mint öt évvel ezelőtt megszűnt. Az önök legénysége a 705. és 706. mintájú, amelyek gyakorlatilag tökéletesek. Sőt néhány tekintetben…

– Nincs többé kékes bőr? Sem alvajárás lassított felvételben?

Hevesen megrázta a fejét. Kétségkívül átrágta magát a téma irodalmán. Lám, nem is bűbájgombóc. Nem túl eredeti koponya, az igaz, de a férjeinek volt legalább kivel beszélgetniük két bevetés között. Lelkesen tovább csicsergett:

– A cianózis a rossz vérellátás követkeltében lépett fel; a vér a második legbonyolultabb szövetrekonstrukciós probléma, amit meg kell oldanunk. A legbonyolultabb természetesen az idegrendszer rendbe hozása. Habár általában a vér kerül a legrosszabb állapotba, mire a testek megérkeznek, ma már nagyon megbízható pótszíveket tudunk beépíteni. De a legapróbb agyi vagy gerincoszlopi sérülés esetén is mindent elölről kell kezdeni, az újrahangolásról nem is beszélve! Lorna, az unokahúgom az idegbehangoló részlegnél dolgozik, és ő mesélte, hogy elég egyetlen téves kapcsolás, tudja, hogy van az, parancsnok, a munkaidő vége felé már fáradt az ember szeme, meg aztán már igencsak figyeli az órát, csak egyetlen hibás kapcsolás, és az elkészült személynek olyan rosszak lesznek a reflexei, hogy vissza kell küldeni a harmadik emeletre, és lehet elölről kezdeni az egészet. De ne aggódjanak emiatt. A 663-as modell óta kettős ellenőrző rendszerrel dolgozunk az idegbehangoló részlegen. És a 700-as modell – az egyszerűen CSODÁLATOS!

– Ez már igen! Jobbak, mint a jó öreg anyuka szemefénye-típus?

– Hááát… – felelte a lány sokat sejtetően. – Fogadom, meg lenne lepve, parancsnok, ha látná a legfrissebb teljesítménymutatókat. No persze, még mindig gondot okoz az a lényeges hiányosság, az egyetlen tevékenység, amire nem képesek…

– Egyetlen dolog nem fér a fejembe! – vágott közbe a kölyök. – Miért kell holttesteket használniuk? Az a test leélte az életét, végigharcolta a maga háborúját, miért nem hagyják utána békében? Tudom persze, hogy a hantyoknak csak a királynők számát kell megnövelniük a zászlóshajóikon, és máris biztosították a túlerejüket; tudom, hogy az emberanyag a legnagyobb problémánk, de már réges-rég képesek vagyunk protoplazmát gyárilag előállítani. Miért nem építjük fel az egész testet szintetikus alapanyagokból, a lábujjaktól egészen a homloklebenyig, és gyártunk becsületes, istenhívő androidokat, amelyek nem árasztanák a halál dögletes bűzét, amikor az ember találkozik velük!

A kis szőke igazán bedühödött.

– A mi termékünk NEM BŰZLIK! A kozmetikai részleg garantálja, hogy az új modelleknek kevésbé van testszaga, mint akár magának, fiatalember! És szeretném, ha tudná, hogy mi nem újraélesztünk holttesteket, csupán újrahasznosítjuk az emberi protoplazmát, ismét felhasználjuk az elhasználódott és sérült sejtalkotó anyagokat, ott, ahol jelenleg a legégetőbb hiány jelentkezik: a harci állomány területén. Maga sem beszélne holttestekről, azt biztosíthatom, ha látná, sokszor milyen állapotban érkeznek be hozzánk a testek! Néha egy egész konténerben – egy konténer húsz halottat tartalmaz – nem találunk egyetlen ép vesére való anyagot! Ilyenkor veszünk egy kis bélfalat, egy darab lépet, módosítjuk a szerkezetüket, aztán óvatosan összekapcsoljuk őket, megind…

– Pontosan erről beszélek. Ha már az egész ilyen bonyolult, miért nem használnak természetes nyersanyagokat?

– Például mit? – kérdezett vissza a lány.

A srác türelmetlen mozdulatot tett fekete kesztyűs kezével.

– Alapelemeket, mint például a szén, a hidrogén, az oxigén meg a többi. Ez sokkal tisztábbá tenné az egész folyamatot.

– Az alapelemeket is venni kell valahonnan – vetettem közbe szelíden. – A hidrogént és oxigént csakugyan nyerhetjük vízből és levegőből. De honnan vegyük a szenet?

– Ugyanonnan, ahonnan a többi szintetikus anyagelőállító: szénből, olajból, cellulózból.

A lány hátradőlt a széken, és elmosolyodott.

– Azok is szerves anyagok – emlékeztette a srácot. És ha már olyan nyersanyagokat használunk, amik valaha élő szervezet részei voltak; miért ne választanánk azt, ami a legközelebb áll a végtermékhez? Ezt diktálja a gazdaságosság, higgye el, parancsnok! A legjobb és legolcsóbb nyersanyag a kisegítő katonák gyártásához a katonák teste maga.

– Hát persze – mondta a srác. – Logikus. Más haszna úgy sincs a halott, öreg, elgyötört katonatesteknek. Mégiscsak jobb felhasználni őket, mint beásni a földbe, ahol csak hulladék lenne, értéktelen hulladék.

A kis szőke először egyetértően mosolygott, aztán hirtelen rámeredt a srácra, láthatóan nem tudta hova tenni a dolgot. Nagyon zavartnak látszott. Amikor a pulton megszólalt a csipogó, örömmel hajolt fölé.

Elismerően figyeltem. Kétségkívül nem bűbájgombóc. Nagyot sóhajtottam. Tudjátok, a civil dolgokban sokszor tévedek, de csak egyetlen terület van, ahol mindig melléfogok: a nők. Ami megint csak azt igazolja, hogy az a pokoli sok furcsaság; ami velem történt, még jó is, hogy így esett.

– Parancsnok – mondta a lány a srácnak –, legyen szíves az 1591-es szobába fáradni. A legénysége egy perc múlva ott lesz. – Aztán hozzám fordult. – Önt pedig, parancsnok, az 1524-esben várják.

A srác kimérten bólintott, és merev tartással kiment. Megvártam, amíg becsukódik mögötte az ajtó, aztán odahajoltam a lányhoz.

– Bárcsak újra megváltoztatnák a Tenyésztési Előírásokat! – mondtam neki. – Magából remek második vonalbeli eligazítótiszt válna. Többet tudtam meg a Hulladékművekről magától, mint tíz eligazításon.

Gondterhelten fürkészte az arcomat.

– Remélem, komolyan mondja, parancsnok. Tudja, itt mindannyiunknak borzasztó fontos ez a fejlesztőmunka. Mind nagyon büszkék vagyunk arra a fejlődésre, amin a Harmadik Körzet Végtermék-előállító Üzemegysége keresztülment. Másról sem beszélünk, csak az új eredményekről; mindenütt, még az ebédlőben is. És csak későn kaptam észbe, hogy önök esetleg… – egy pillanat alatt vérvörössé vált az arca, ahogy csak a szőkéké tud – magukra vehetik, amit mondtam. Igazán sajnálom, ha…

– Nincs miért bocsánatot kérnie – biztosítottam. Maga egyszerűen csak a műhelytitkokról mesélt itt nekünk. Valahogy úgy, mint amikor a múlt hónapban kórházba kerültem, és véletlenül hallottam két sebészt arról beszélgetni, hogyan kell egy emberi kart rendbe hozni. Az egész úgy hangzott, mintha arról beszélnének, hogyan kell új kart készíteni egy értékes karosszékre. Igazán érdekes volt, rengeteget tanultam belőle.

Ahogy kisétáltam, hálás arccal nézett utánam, ami az egyetlen elképzelhető mód, ahogyan egy nőt hagyni szabad, én pedig elballagtam az 1524-es szoba felé.

Ezt nyilvánvalóan tanteremnek használták, amikor éppen nem arra szolgált, hogy újrahasznosított emberi hulladékot vegyen át benne az ember. Néhány szék, egy széles tábla, a falakon pár magyarázó ábra. Az egyik a hantyokról rendelkezésünkre álló alapvető információk listája volt, rajta mindaz a kevés adat, amit ezekről a rovarokról a vérzivataros negyedszázad alatt, amióta a Naprendszer elfoglalására betörtek a Pluto mellett, képesek voltunk összegyűjteni. A szöveg nem sokat változott ahhoz képest, amit nekem kellett bevágnom a középiskolában: egyedül a szellemi képességeikről és a motivációjukról szóló rész lett valamivel hosszabb. Persze ez is puszta elmélet csupán, de jóval alaposabban átgondolt, mint az én időmben. A legnagyobb koponyák újabban arra a következtetésre jutottak, hogy kapcsolatfelvételi kísérleteink a hantyokkal nem azért maradtak eredménytelenek, mert ez a faj megszállottan, mindenáron hódítani akar, hanem mert – akárcsak közösségalkotó kisebb és kevésbé intelligens rovartestvéreik itt a Földön – az engesztelhetetlen idegengyűlölet alaptermészetükhöz tartozik. Ha például egy hangya ismeretlen hangyavárra téved zutty! –, se szó, se beszéd, már el is nyelték a bejáratnál. A kapaőrség hangyai még gyorsabban reagálnak, ha a betolakodó más rovarfajhoz tartozik. Ez a magyarázata annak, hogy a hantyok, tudományos fejlettségük ellenére – ami jó néhány tekintetben a miénket is felülmúlja – képtelenek énkivetítésre, azaz empátiára, ami elengedhetetlen feltétele lenne annak, hogy felismerjék: egy teljesen idegenszerű lénynek is lehetnek érzései persze joga is! –, és intelligenciája alapvetően ugyanolyan mértékben, mint nekik. Nos, lehet, hogy ez így igaz. Csakhogy közben mi patthelyzetbe kerültünk, egyetlen, véget nem érő ütközetet vívunk velük már huszonöt éve, miközben a frontvonalak hol egészen a Szaturnuszig távolodnak, hol viszont még a Jupiternél is közelebb kerülnek. És azon a valószínűtlen lehetőségen kívül, hogy egyszer esetleg sikerül olyan erejű fegyvert kifejlesztenünk, amivel tönkre tudjuk tenni a flottájukat, még mielőtt megduplázhatnák harci erejüket (amit eddig egyszer már megtettek), csak akkor van esélyünk a győzelemre, ha sikerül felfedeznünk azt a csillagcsoportot, ahonnan jöttek, építeni nem is egy, hanem egy egész flottányi csillaghajót – és megtorpedózni a határoszágukat, vagy akár csak eléggé rájuk ijeszteni ahhoz, hogy expedíciós seregeiket védelmi célokra vonják vissza. Csak az a "ha" ne volna…

Ahhoz, hogy jelenlegi állásainkat tartani tudjuk, amíg azt a "ha"-t sikerül valahogy kiküszöbölni, a születési rovatoknak mindig hosszabbaknak kell lenniük, mint a veszteséglistáknak. Az elmúlt évtizedben ezt nem sikerült elérnünk, dacára a mind szigorúbb és szigorúbb Tenyésztési Utasításoknak, amelyek viszont teljes sikerrel rombolták szét mindazt, amit civilizációnknak évezredek során a társadalmi fejlettség és az erkölcs terén sikerült elérnie. És egy szép napon a Begyűjtési Főhatóságon rádöbbent valaki, hogy azoknak a hajóknak, amelyek a harcvonalban vannak, majdnem a fele az előző csaták fémhulladékából készült. És elgondolkodott azon, vajon honnan lesz a legénység, ami kezeli majd az újra és újra helyrehozott hajókat.

És ekkor születtek meg először azok a lények, akikre a szőke tündérke és munkatársai csakis a kisegítő katonák nevet találják ildomosnak.

A jó öreg Dzsingisz kánon voltam másodtiszt, egy számítógép kapitánysága alatt, amikor utánpótlás címén az első szériát megkaptuk belőlük. Hát haver, nekem elhiheted, igencsak jó okunk volt rá, hogy zombiknak, azaz élőhalottaknak kereszteljük el őket. A legtöbbjük pont olyan kék volt, mint az egyenruhája, a ziháló légzésük olyan hangos volt, mintha beépített hangszórók közvetítették volna az asztmájukat, a szemeik kb. annyira csillogtak az értelemtől, mint a vazelin – na és a járásuk!

Az egyik barátom, aki elsőként hagyta ott a fogát a 2143-as Nagy Áttöréskor, Johnny Cruro mondogatta mindig, hogy olyan a járásuk, mintha egy meredek hegyoldalban próbálnának lemászni, aminek az aljában egy nagy, nyitott családi kripta tátong. Az izmaik feszesek voltak, mint a felajzott íj. A kezük és a lábuk csigalassúsággal mozgott, és minden mozdulatuk egy rándulásban ért véget. Az idegeinkre mentek.

Semmire sem lehetett őket használni, csak a legprimitívebb rutinmunkákra, sőt még azokra is csak üggyel-bajjal. Ha például megparancsoltad nekik, hogy tisztítsanak meg egy fegyverállványt, egy óra múlva vissza kellett menned, hogy leállítsd őket, mert különben addig sikamikálták volna, amíg csak ki nem lyukad a hajó oldala. No persze azért nem voltak teljesen elviselhetetlenek. Johnny Cruro gyakran mondogatta, hogy ismert egy-kettőt közülük, akik, ha jókedvükben voltak, megütötték egy fejlődésben visszamaradt óriás csecsemő szintjét.

De az FFE-ből végül is amiatt vonták vissza őket, ahogy harc közben viselkedtek. Nem mintha összeroppantak volna az ütközetek alatt – épp ellenkezőleg. Az öreg teknő rázkódott, minden eresztékében recsegett-ropogott, ahogy másodpercenként újabb és újabb nyaktörő mutatványokra kényszerült; a tűzfolyosó mentén a mordályok, gyorstüzelők meg nukleáris tarackok fénylő aranysárgává váltak az iszonyatos hőtől; a fedélzeti hangszóróból egyfolytában ömlöttek a parancsszavak, gyorsabban az emberi izom reakcióidejénél; a különleges akcióbrigádok az egyik veszélyeztetett helyről a másikra rohantak a rettentő sietségtől eltorzult arccal – körülötted mindenki őrült tempóban dolgozott, szitkozódott, és közben azon járt az esze, vajon a hantyoknak miért tart ilyen sokáig elintézni egy ilyen nagy és lassú célpontot, mint a Kán… és akkor egyszer csak megláttál egy zombit, ahogy gumiszerű kezeiben egy seprűt szorongatott, és a fedélzetet sepregette a maga bamba, visszamaradt és hátborzongatóan komoly módján…

Szemtanúja voltam, amikor egy egész kezelőraj bepörgött tőlük, és elkezdték vaskesztyűs kézzel és hosszú feszítővasakkal püfölni őket; egyszer még egy tisztet is láttam, amint a vezérlőszoba felé rohanva megállt, kirántotta a pisztolyát, és egymás után eresztette bele a sorozatokat egy kék bőrűbe, aki békésen sertepertélt egy benyílóban, miközben a hajó orra éppen készült leszakadni. És ahogy a zombi értetlenül és zokszó nélkül a padlólemezekre zuhant, a fiatal tiszt megállt fölötte, és csillapítólap ezt ismételgette, mintha, csak egy acsarkodó kutyához beszélne:

– Feküdj, fiú, feküdj, LEFEKÜDNI, LEFEKÜDNI, A MINDENSÉGEDET, LEFEKÜDNI!

Ez volt az oka annak, és nem a használhatatlanságuk, hogy végül is a zombikat visszavonták, túl sokakat kapott el miattuk a háborús neurózis. Talán, ha ez nincs, lassacskán megszoktuk volna őket – az Isten tudja, az ember harc közben valahogy mindenhez képes hozzászokni. De a zombik végtelen nyugalma több volt, mint egyszerű beletörődés.

Egy cseppet sem izgatta őket az a lehetőség, hogy ismét meghalhatnak!

Igaz, mindenkitől azt hallom, hogy a legújabb zombimodell sokkal jobb. Ajánlom is, hogy így legyen. Mert lehet ugyan, hogy egy csúzli mindössze egy apró pötty egy óriás kamikáze járőrhajó hasa alatt, de reménytelen feladata végrehajtásához – a visszatérésről, nem is beszélve – a fedélzeten lévő összes ember tökéletes munkája kell. És egy ilyen elképesztően kis hajón a kezelőknek ki kell jönniük egymással, mert rettentő szűk körletekben vannak összezsúfolva…

Csizmatalpak csattogása hallatszott a folyosóról. Az ajtó előtt megálltak. Vártak. Én is vártam. A bőröm bizseregni kezdett.

Hirtelen tétova, csoszogó zajt hallottam. Ők is tartanak a velem való találkozástól! Odasétáltam az ablakhoz, és lebámultam a gyakorlótérre, ahol az öreg veteránok, akik szellemileg és fizikailag már túl lestrapáltak voltak ahhoz, hogy rendbe lehessen hozni őket, a fakózöld egyenruhájú zombikat egzecíroztatták zárt alakzatban, hogy bejáródjanak az újonnan behangolt reflexeik. Hirtelen a középiskolai atlétikai pálya képe jelent meg előttem, ahol jómagam ugyanígy kúsztam-másztam hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. És ugyanazok az ősi, kutyaugatás-szerű vezényszavak szűrődtek fel most hozzám: "Vált, két, há, négy! Vált, két, há, négy!" – Csak éppen nem "Vált" volt az első vezényszó, hanem valami más, új keletű kifejezés, amit nem tudtam kivenni.

És aztán, amikor a hátul összekulcsolt kezeim már elfehéredtek a szorítástól; hallottam, hogy nyílik az ajtó, és négy pár csizma masírozik be a szobába. Az ajtó becsukódott, és a négy pár csizma összecsattant vigyázzállásban.

Megfordultam. Tisztelegtek. A fenébe is, mondtam magamban, persze hogy tisztelegnek, én vagyok a parancsnokuk. Viszonoztam a tisztelgést, és a négy kar katonásan lecsapódott.

– Pihenj! – mondtam.

Terpeszállásba álltak, a kezüket összekulcsolták a hátuk mögött. Gondolkoztam. – Pihenőhelyzet! – Ellazították az izmaikat. Megint gondolkoztam, és aztán ezt mondtam: – A pokolba is, emberek, üljünk le, és ismerkedjünk össze!

Elnyújtóztak a székekben, én pedig leültem az előadói asztal mögé. Egymásra bámultunk. Az arcuk merev volt, éber, semmit nem lehetett leolvasni róluk.

Azon tűnődtem, vajon az én arcom milyen lehet most. Az eligazító előadások és a hosszas felkészülés ellenére most, hogy szemtől szembe találkoztam velük, meg kell vallanom, megdöbbentem. Kicsattanóan egészségesek, normálisak és elszántak voltak.

De ez még nem minden.

De ez még korántsem minden.

Arra, ami miatt most kísértést éreztem, hogy kirohanjak az ajtón, és ki az épületből, hiába próbáltam felkészíteni magam azóta, hogy az utolsó eligazításon átestem, ott az arizonai támaszponton. Négy halott ült velem szemben. Négy nagyon híres halott.

A nagydarab fickó, aki teljesen elterpeszkedik a székben, Roger Grey, aki több mint egy évvel ezelőtt esett el, amikor kis felderítőhajójával nekirepült egy hanty zászlóshajó első hajtóműveinek. A zászlóshajó szépen kettérepedt, mint egy kagyló. Szinte az összes elképzelhető kitüntetés és a Nap-gyűrű. Grey lesz a másodpilótám.

A karcsú, éber emberke a bozontos, fekete hajkoronával Wang Hsi. Őt a 2143-as Nagy Áttörés után ölték meg, miközben az aszteroidákra való visszavonulást fedezte. A szemtanúk azt mesélték, hogy a hajója még azután is tüzelt, hogy háromszor telibe találták. Szinte az összes elképzelhető kitüntetés és a Nap-gyűrű. Wang Lesz a fedélzeti mérnökünk.

A sötét bőrű, apró figura Juszuf Lamehd. Egy egészen jelentéktelen csetepatéban esett el a Titán közelében, de addigra ő volt a legdíszesebben dekorált ember az egész FFE-ben. DUPLA Nap-gyűrű. Lamehd lesz az irányzónk.

A kövér fickó pedig Stanley Weinstein, az egyetlen hadifogoly, akinek valaha is sikerült megszöknie a hantyok fogságából. Igaz, mire a Marsra megérkezett, nem sok maradt belőle, de a hajó, amit elkötött, volt az első ellenséges gép, amit az emberiség sértetlen állapotban tanulmányozhatott. Akkoriban a Nap-gyűrű még nem létezett, így azt még posztumusz sem kaphatta meg, viszont mindmáig neveznek el katonai akadémiákat róla. Weinstein lesz a navigátorunk.

Keményen megráztam magam, hogy magamhoz térjek. Ezek itt nem azok a legendás hősök, valószínűleg egy részecske sincs bennük Roger Grey véréből vagy Wang Hsi húsából… Csupán remekbe szabott és nagyon hű másolatok; azon aprólékos szabványadatok alapján gyártották őket, amelyek akkor kerültek a FFE egészségügyi aktáiba, amikor Wang még csak hadapród volt, Grey pedig egyszerű újonc.

Szerte a világon száz vagy talán ezer Juszuf Lamehd és Stanley Weinstein szaladgál, emlékeztettem magamat – és mindannyian ugyanarról a futószalagról kerültek le, mindössze néhány emeletnyire innen.

"Csak a bátraké a jövő!" – ez a Hulladékművek jelszava, és ezt a jövőt úgy próbálják meg biztosítani számukra, hogy minden olyan FFE-katonáról, aki valami kiemelkedő hőstettet visz véghez, jó minőségű szériák készülnek. De véletlenül tudomásom volt arról, hogy van még egy-két kategória, akik szintén számíthatnak erre a megtiszteltetésre, és arról is, hogy a hősszériák gyártásának alapvető okainak édeskevés közük van a harci morálhoz.

Az elsődleges ok természetesen ismét csak az ipari gazdaságosság. Ha tömegtermelésről van szó, márpedig a Hulladékművek esetében feltétlenül, a józan ész is azt diktálja, hogy gazdaságosabb néhány szabványosított modellt gyártani, mint egyedi darabokkal bíbelődni – amivel esetleg egy ötletdús kisiparos hozakodna elő. És ha már szabványmodellekről van szó, miért ne lehetne olyan halottakat kiválasztani, akikhez kellemes asszociációk társulnak a tervezők rajzasztalán születő névtelen figurák helyett?

A másik ok talán még fontosabb és sokkal nehezebben megfogható. A tegnapi eligazítást vezető tiszt említette, hogy van bizonyos várakozás – úgy is mondhatnánk, egyfajta babonás hiedelem–, miszerint, ha kellő precizitással másoljuk le egy hős vonásait, izomzatát, emésztőrendszerét és agykérge barázdáit, akkor talán sikerül egy újabb hőst építenünk. Természetesen az eredeti személyiség nem reprodukálható – azt az egyedi környezet és egyéb, rendkívül nehezen megfogható tényezők alakították ki hosszú évek során – de az kétségkívül feltételezhető, legalábbis a biotechnikusok szerint, hogy a céltudatos vakmerőség egyedül a testfelépítés függvénye…

És legalább ezek a zombik nem LÁTSZANAK zombiknak!

Hirtelen ötlettől vezérelve kivettem az útiparancsokat tartalmazó papírtekercset a zsebemből, és úgy tettem, mintha tanulmányoznám, aztán mintegy véletlenül engedtem kicsúszni az ujjaim közül. Ahogy a tekercs estében szétnyílt, Roger Grey utánanyúlt és elkapta. És már nyújtotta is felém, ugyanolyan könnyed, ám mégis energikus eleganciával. Jóleső érzéssel vettem el a papírt. Úgy, hát ilyen a mozgása. Szeretem, ha egy másodpilóta így mozog.

– Köszönöm – mondtam.

Válaszul csak bólintott.

Ezután Juszuf Lamehdet vettem szemügyre. Igen, benne is megvan az a leírhatatlan adottság, ami első osztályú irányzóvá tesz valakit. Szinte lehetetlen pontosan megmondani, mi ez, de ha az ember besétál egy félreeső bárba, mondjuk az Erosz egyik szórakozónegyedében, és meglátja egy csúzli legénységét egy asztal körül tolongani, gondolkodás nélkül meg tudja mondani, hogy az öt fickó közül melyik az irányzó. Egyfajta precízen adagolt, érzékenység ez, halálos nyugalom és káprázatos reflexek keveréke. De akármi is legyen, ez az, ami egy irányzót ösztönösen vezérel, ahogy az elsütőgomb felett ül, már túl a csúzlival való támadáskor kötelező spirál-csavar-orsó kombinációin; a célpont már lőtávolon belül van, és ugyanakkor a biztonságos visszatérés érdekében újra el kell kezdenie a megtévesztő manővereket. Lamehdben olyan erősen megvolt ez a bizonyos adottság, hogy látatlanban nagy összegben mertem volna fogadni rá bármelyik másik FFE-s irányzó ellenében, akit valaha is láttam akció közben.

A navigátor és a fedélzeti mérnök más. Őket először látni kell nyomás alatt dolgozni, hogy ítéletet lehessen alkotni róluk. De már így, első látásra tetszett nekem az a nyugodt és magabiztos tartás, amivel Wang Hsi és Weinstein kutató tekintetemet állták. Határozottan szimpatikusak voltak.

Óriási kő esett le a szívemről. Napok óta most először éreztem nyugodtnak magam. Határozottan tetszett a legénységem, még ha zombik is. Velük menni fog a dolog.

Így döntöttem, és ezt meg is mondom nekik.

– Emberek! – kezdtem. – Azt hiszem, remekül ki fogunk jönni egymással. Úgy tűnik, minden együtt van, ami egy jól működő, hatékony csúzlihoz kell. Ami engem illet…

Hirtelen elhallgattam. Ezek a hideg, némileg gúnyos tekintetek! Ahogy egymásra néztek, és röviden, megvetően fújtak egyet, amikor azt mondtam, hogy remekül ki fogunk jönni egymással… Hirtelen rádöbbentem, hogy amióta csak beléptek ide, egyikük sem szólt egy szót sem; csak figyeltek némán, és a tekintetük nem volt éppen barátságos.

Megálltam a beszédben, és hosszút, mélyet lélegeztem. Most először jutott el a tudatomig, hogy eddig csak a probléma egyik fele miatt aggódtam, mégpedig lehet, hogy éppen a kevésbé lényeges fele miatt. Eddig csak az foglalkoztatott, vajon én hogyan reagálok majd rájuk, mennyire tudom elfogadni őket, mint bajtársaimat. Hiszen mégiscsak zombik. Az egy percig sem jutott eszembe, hogy vajon ők hogyan éreznek irántam.

És nyilvánvalóan volt valami nagyon nem helyénvaló abban, ahogy irántam éreztek.

– Na, mi az, emberek? – kérdeztem. Mindannyian kérdően néztek rám. – Mi jár az eszükben?

Csak néztek rám merően. Weinstein az ajkát biggyesztette, és előre-hátra hintázott, a szék nyikorgott alatta. Senki sem szólt egy szót sem.

Kijöttem az íróasztal mögül, és elkezdtem fel-alá sétálni a teremben. Egy pillanatra sem vették le a tekintetüket rólam.

– Grey! – mondtam. – Nekem úgy tűnik, mintha valami nagyon nyomná a lelkét. Nem akarja elmondani nekem?

– Nem, parancsnok – felelte határozottan –, nem akarom elmondani.

Elhúztam a szám.

– Ha bármelyikőjüknek volna valami mondanivalója, akármi legyen is az, itt most nyugodtan elmondhatja. Minden szó köztünk marad. Sőt feledkezzünk el most olyan dolgokról is, mint rendfokozatok és FFE-szabályzat. – Vártam. – Wang? Lamehd? Maga, Weinstein? – Szótlanul meredtek rám. Csak Weinstein széke nyikorgott, ahogy előre-hátra hintázott rajta.

Teljesen tanácstalan voltam. Mi bajuk lehet velem? Most látnak életükben először. De egy dologban teljesen biztos voltam: én nem leszek hajlandó olyan legénységgel küszködni a csúzli fedélzetén, ami ilyen egyöntetű, alig leplezett ellenszenvvel viseltetik irántam. Nem leszek hajlandó ezekkel a tekintetekkel a hátamban nekivágni az űrnek. Akkor már egyszerűbb, ha nekinyomom a fejem egy mordály csövének, és meghúzom a ravaszt.

– Ide figyeljenek! – mondtam nekik. – Teljesen komolyan gondoltam, hogy feledkezzünk most meg a rendfokozatokról és az FFE-szabályzatról. Én egy jó hangulatú hajó parancsnoka szeretnék lenni, ezért tudnom kell, mi az ábra. Együtt fogunk élni, így öten, összezsúfolva az elképzelhető legkényelmetlenebb körülmények között; egy apró hajót fogunk irányítani, aminek kizárólagos célja az, hogy iszonyatos sebességgel keresztülmanőverezve a jóval nagyobb ellenséges hajók tüzén és radarrendszerein, túlméretezett fedélzeti tarakcjából egyetlen pusztító lövést adjon le. És ki kell jönnünk egymással, akár jó viszonyban vagyunk, akár nem! Mert ha nem tudjuk elviselni egymást, ha van valami rejtett ellenségeskedés közöttünk, a hajó nem fog teljes hatékonysággal működni. Akkor pedig végünk, még mielőtt…

– Parancsnok – mondta Weinstein hirtelen, miközben a széke fémes csattanással megállt a padlón. Szeretnék kérdezni magától valamit.

– Rendben – mondtam, és a megkönnyebbüléstől akkorát sóhajtottam, mint egy kisebbfajta hurrikán, Kérdezzen, amit csak akar.

– Amikor ránk gondol, parancsnok, vagy rólunk beszél, melyik szót használja?

Ránéztem, és megráztam a fejem.

– Hogyan?

– Amikor rólunk beszél, parancsnok, vagy amikor ránk gondol, zombiknak hív bennünket? Esetleg tápoknak? Ezt szeretném tudni, parancsnok.

Annyira udvarias, kiegyensúlyozott hangon mondta mindezt, hogy hosszú időbe tellett, mire képes voltam teljes egészében felfogni, miről beszél.

– Szerintem – mondta Roger Grey épp csak egy árnyalattal kevésbé udvarias és kiegyensúlyozott hangon –, szerintem a parancsnok az a típus, aki kutyaeledelnek nevez bennünket. Eltaláltam, parancsnok?

Juszuf Lamehd összefonta a karjait a mellkasa előtt, és látszott rajta, hogy nagyon alaposan átgondolja a dolgot.

– Azt hiszem, igazad van, Rog. A kutyaeledel-típus. Határozottan a kutyaeledel-típus.

– Nem – mondta Wang Hsi. – Ő nem használ ilyen szavakat. Zombik igen, kutyaeledel nem. A beszédéből látni, hogy sohasem pörög be annyira, hogy visszakívánjon minket a konzervdobozba. És szerintem tápnak sem gyakran nevez bennünket. Az a fajta fickó, aki ha találkozik egy másik csúzliparancsnokkal, azt mondja neki: "Öregem, hogy nekem milyen édes, belevaló zombijaim vannak, ilyeneket még életedben nem láttál!" – Ez a véleményem. Neki mi zombik vagyunk.

És aztán csak ültek, és szótlanul bámultak rám. És a szemükben nem gúny volt. Hanem gyűlölet. Visszamentem az íróasztal mögé, és leültem. A szobában semmi sem mozdult. Az udvarról, tizenöt emelet mélységből, felhallatszottak a vezényszavak. Vajon honnan szedték ezt a zombi-kutyaeledel dolgot? Egyikük sem készülhetett hat hónapnál régebben, egyikük sem járhatott még a Hulladékművek területén kívül. A behangolásuk gépi úton történik, nagy körültekintéssel és gondosan ellenőrzött körülmények között, ennek következtében szakterületeiken kitűnően képzett, garantáltan kitartó; alkalmazkodóképes és teljesen emberi koponyák kerülnek le a futószalagról, amelyekben a legmodernebb pszichiátria segítségével küszöbölnek ki minden lehetséges kiegyensúlyozatlanságot. Biztos, hogy nem a behangoló részleg a ludas a dologban. Akkor pedig HONNAN… Ebben a pillanatban tisztán hallottam. A szót. A szót, amit odalenn a gyakorlótéren a "Vált!" helyett kiáltottak. Azt a furcsa, új szót, amit eddig képtelen voltam elkapni. Az, aki odalent az ütemet diktálta, nem azt kiáltotta, hogy "Vált, két, há, négy!"

Hanem ezt: "Táp, két, há, négy!"

Hát nem az FFE-re vall ez az egész? – kérdeztem magamtól. Vagy éppenséggel bármelyik másik hadseregre, helytől és időponttól tökéletesen függetlenül a Csillagászati összegeket költenek egy életbevágóan fontos termék előállítására, a legjobb koponyák alkotják meg szigorú szabványok alapján, hogy aztán a hadi felhasználás legeslegelső állomásán olyat tegyenek vele, ami tönkreteheti az egészet. Biztos voltam benne, hogy azok a tisztviselők, akik odakint annak a lánynak a hozzáállásáért felelősek, tehetetlenek az öreg, kiszuperált egzecíroztatógépekkel szemben, akik odalent gyötrik a rajaikat a gyakorlótéren. Szinte magam előtt láttam a begyöpösödött, perverz koponyákat, akik az előítéleteikre éppolyan büszkék, mint a kínkeservesen szerzett, hiányos harci tapasztalataikra, és akik révén az ilyen fiatalok, mint ezek itt velem szemben, először kóstolnak bele a laktanyaélet ízébe és a nagybetűs "Életbe". Istenem, milyen ostoba is ez az egész.

De vajon tényleg az? Mert persze másképp is fel lehet fogni a dolgot, túl azon a tényen, hogy ide már csak azok a katonák kerülnek, akik semmilyen más posztra nem alkalmasak, mert fizikailag teljesen elhasználódtak, szellemileg pedig tökéletesen eltompultak. Ez a katonai szemlélet egyszerű gyakorlatiassága. A harci övezetekben állandó fizikai és lelki gyötrelemnek van kitéve az ember, az előretolt harcállások pedig, ahol a csúzlik kerülnek bevetésre; még ennél is rosszabbak. Ha az emberanyag vagy a harci felszerelés ott mond csődöt, az nagyon sokba kerül. Minél hátrább lévő harcvonalban következik be a csőd, annál jobb.

Lehet, hogy ez így logikus, gondoltam. Lehet, hogy van annak értelme, hogy élő embereket gyártanak halottak húsából (a Jóisten a megmondhatója, az emberiség talán már tényleg elérte azt a pontot, amikor az utánpótlást mindenképpen meg kell oldani VALAHOGY), iszonyú költségek árán és olyan aprólékos műgonddal, amiről az embernek a vattába csomagolás és a legprecízebb óraszerszámok jutnak az eszébe, hogy aztán a gyártás gondosságával homlokegyenest ellenkező módon kitegyék őket a lehető legdurvább legocsmányabb bánásmódnak, ami a gondosan beléjük csepegtetett lojalitást gyűlöletté, lelki alkatuk hajszálpontos egyensúlyát pedig neurotikus érzékenységgé változtatja.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez a taktika, agyafúrt-e, vagy agyalágyult, sőt még azt sem, hogy vajon a legfelsőbb polcokon ülő nagyfejűek egyáltalán felmérték-e egész jelentőségében. Én csak a saját dilemmámat láttam, és azt, hogy számomra rettentően nagy falatnak tűnik. Visszagondoltam arra is, hogy ÉN mit éreztem ezek iránt az emberek iránt, mielőtt találkoztam velük, és bizony felfordult akkori önmagamtól a gyomrom.

De ahogy magamba néztem, támadt egy ötletem is. – Én is kérdeznék valamit – vetettem fel. – Hogyan neveztek ti engem?

Zavartan néztek rám.

– Tudni akarjátok, hogyan hívlak én titeket – magyaráztam. – Először mondjátok meg ti, hogy hívjátok az olyanokat, mint én, az olyan embereket, akik… SZÜLETTEK. Bizonyára ti is találtatok néhány találó jelzőt ránk.

Lamedh szélesen elvigyorodott, hófehér foga kivillant sötét bőréből:

– Virsigliknek – mondta. – Virsigliknek hívjuk magukat. Néha vérbeli virsigliknek.

A többiek is megszólaltak. Voltak más nevek is, nem is egy. Azt akarták; hogy halljam mindegyiket. Egymás szavába vágtak, úgy köpték a szavakat, mintha mindegyik egy-egy rám kilőtt lövedék lenne; ahogy kiejtették őket, az arcomba bámultak, hogy lássák, milyen hatást tesznek rám. Voltak köztük mókásak és gusztustalanok egyaránt. A MÉHECSKE és MBRIÓ különösen elbűvöltek.

– Rendben – mondtam egy idő múlva. – Jobban érzitek magatokat?

Mindannyian lihegtek, de a közérzetük jobb lett. Láttam rajtuk, és ők is tisztában voltak vele. A légkör megenyhült.

– Először is – mondtam –, szeretném, ha észrevennétek végre, hogy már mindannyian nagy fiúk vagytok, akik ki tudnak állni magukért. Mostantól kezdve, ha együtt megyünk egy csehóba vagy pihenőtáborba, és, valaki, aki veletek egy rangban van, valami olyasmit találna mondani, ami a kifinomult füleiteknek nagyon zombiszerűen hangzik, jogotokban áll odamenni hozzá, és darabokra szedni, persze, csak ha tudjátok. Ha pedig az illető velem van egy rangban, akkor minden valószínűség szerint én fogom darabokra szedni, egész egyszerűen azért, mert én egy igen érzékeny parancsnok vagyok, és nem szeretem, ha az embereimet ócsárolják. És bármikor, ha úgy érzitek, hogy nem kezellek úgy benneteket, ahogy száz százalékig emberi lényeket és teljes jófiú Napállam-polgárokat stb. illenék, akkor jogotokban áll odaállni elém, és ezt mondani: "Na ide figyelj, te mocskos mbrió, uram…"

Mind a négyen elvigyorodtak. Kedvesen, melegen. Aztán a mosolyok lassan eltűntek, és a szemeikbe visszatért a hidegség. Megint úgy néztek rám, mint valami kívülállóra. Csikorgattam a fogaimat.

– Ez nem olyan egyszerű, parancsnok – mondta Wang Hsi. – Sajnos. Ön nevezhet minket száz százalékig emberi lényeknek, de mi nem vagyunk azok. És ha valakinek kedve támad, hogy tápnak vagy kutyaeledelnek nevezzen minket, bizonyos fokig joga van hozzá. Mert mi nem vagyunk olyan jók, mint… mint önök, anyától születettek, és ezt mi is jól tudjuk. És soha nem is leszünk olyan jók. Soha.

– Nem értem! – tört ki belőlem. – Hiszen néhány teljesítménymutató tekintetében…

– Teljesítménymutatóktól, parancsnok – mondta Wang Hsi csendesen –, senkiből nem lesz ember.

Jobboldalt Weinstein bólintott, kicsit gondolkodott, aztán hozzátette:

– Sem embercsoportokból egy közös faj.

Tudtam, mi következik. És szerettem volna kitörni innen, leszáguldani a liften, és kirohanni az épületből, még mielőtt bárki is még egyet szólhatna. "MÁR MEGINT OTT VAGYUNK – mondtam magamban –, OTT TARTUNK, FIÚ, MEGINT UGYANOTT" Azon kaptam magam, hogy idegesen fészkelődöm az íróasztal mögött; inkább felálltam, és ismét járkálni kezdtem föl-alá.

Wang Hsi nem hagyta ennyiben a dolgot. Tudhattam volna, hogy nem fogja.

– "Kisegítő katonák" – folytatta maga elé meredve, mintha most először venné alaposan szemügyre ezt a kifejezést –, kisegítő katonák, nem pedig katonák. Mi nem vagyunk katonák, mert a katonák emberek. Mi pedig, parancsnok, nem vagyunk emberek.

Egy pillanatig csend volt, aztán fülrepesztő erővel szakadtak ki belőlem ezek a szavak:

– És MIÉRT gondoljátok, hogy ti nem vagytok emberek?

Wang Hsi meglepetten nézett rám, de a válasza csendes és nyugodt volt.

– Nagyon jól tudja, hogy miért. Hiszen látta a műszaki leírásunkat, parancsnok. Azért nem vagyunk emberek, teljes értékű emberek, mert nem vagyunk képesek szaporodni.

Kényszerítettem magam, hogy leüljek, és remegő kezeimet gondosan a térdemre fektettem.

– Olyan sterilek vagyunk– hallottam Juszuf Lamehdet megszólalni -; mint a forrásban levő víz.

– Rengeteg olyan ember van – kezdtem –, aki…

– Itt nem rengeteg emberről van szó – vágott közbe Weinstein –, hanem rólunk! MINDANNYIUNKRÓL!

– Mert táp vagy te – mormolta Wang Hsi –, s ismét táppá leszesz. Legalább egy lehetőséget adhatnának nekünk. Lehet, hogy nem is sikerülnének olyan rosszul azok a gyerekek.

Roger Grey hatalmas kezével nagyot csapott a széke karfájára.

– Pontosan erről van szó, Wang! – kiáltotta dühösen. – A mi gyerekeink esetleg még jobban sikerülnének, mint az ő gyerekeik. És akkor mivé lenne a fene büszke, kanos, gúnyolódó, dicső virsigli emberi faj?

Ott ültem, és meredten néztem őket, de most egészen más kép jelent meg előttem, mint eddig. Most nem futószalagokat láttam, amint lassan emberi szöveteket és szerveket szállítanak, amiket aztán komoly arcú biotechnikusok vesznek munkába. Most nem többtucatnyi, erősítő tápoldatban úszó férfitestet láttam behangoló automatákra kapcsolva, amik éjjel-nappal táplálják beléjük mindazokat az információkat, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy a legpusztítóbb harci övezetekben is megállják a helyüket.

Ezúttal egy laktanya képe jelent meg előttem, tele hősökkel, sok közülük egyszerre két-három példányban. Ott ültek és panaszkodtak, ahogy minden laktanyában és minden bolygón teszik a katonák, akár hősöknek látszanak, akár nem. Csakhogy az ő panaszaik fájóbb megaláztatásokról szóltak, mint eladdig bármilyen katonáké – olyan megaláztatásokról, amik olyan mélyre hatolnak, mint amilyen mélyen az emberi személyiség gyökerezik.

– Ezek szerint ti tényleg azt hiszitek – és annak ellenére, hogy az arcomon folyt a verejték, a hangom lágy volt –, hogy a szaporodás képességét tudatosan hagyták ki belőletek?

Weinstein felmordult:

– Csak ezt ne, parancsnok! Kérem, hagyjuk a dajkameséket!

– Az még sohasem tűnt fel nektek, hogy az emberi faj legnagyobb problémája jelenleg éppen a szaporodás? Higgyétek el nekem, emberek, másról sem hallani odakinn! Az elemi iskolák szónoki versenyein, a kerületi döntőkben a szaporodáskutatás legújabb eredményeiről kell beszédeket tartami, archeológusok és gombaszakértők havonta publikálnak újabb és újabb könyveket, amelyek egészen új nézőpontokból világítják meg a kérdést. Mindenki tisztában van azzal, hogy ha nem sikerül megoldanunk ezt a problémát, a hantyok hamarosan gondoskodnak arról, hogy már ne is legyen mit megoldani. Tényleg komolyan gondoljátok, hogy ilyen körülmények között BÁRKINEK is szándékosan tönkretennék a szaporodási képességét?

– Ugyan mit számít az, hogy néhány hím táp besegít-e, vagy sem! – vetette ellen Grey. – A legfrissebb adatok szerint a spermabankok állománya öt éve a legmagasabb szinten van. Egyszerűen nincs szükség ránk.

– Parancsnok! – Wang Hsi felszegte háromszögletű állát. – Most hadd kérdezzek én valamit. Tényleg azt várja tőlünk, hogy elhiggyük, hogy az a tudomány, amelyik képes egy élő, kifogástalanul működő emberi szervezetet felépíteni, rekonstruálva a teljes emésztőrendszert és az elképzelhetetlenül bonyolult idegrendszert, mégpedig élettelen, bomló protoplazmadarabkákból, képtelen lenne akár egyetlen ivarsejtet reprodukálni?

– El kell hinnetek – feleltem –, mert így igaz. Wang hátradőlt a székben, akárcsak a többiek. Nem néztek többé rám.

– Még sohasem hallottátok – győzködtem őket –, hogy az ivarsejt sokkal inkább az egyén része, mint bármely más darabkája? Hogy egyes bogaras biológusok egyenesen azt állítják, hogy az emberi szervezet, akárcsak minden egyéb élőlény teste, csak tartóedény, ami kizárólag az ivarsejtek szaporodását szolgálja? Ez a legösszetettebb biotechnikai talány, amit csak ismerönk! Higgyétek el nekem, emberek – tettem hozzá mély meggyőződéssel –, amikor azt állítom, hogy a biológia még nem oldotta meg az ivarsejtek problémáját; a színtiszta igazat mondom. Ha valaki tudja, hát én vagyok az.

Erre felfigyeltek.

– Ide hallgassatok! – mondtam. – Ellenségeink, a hantyok egyetlen dologban hasonlítanak hozzánk. A rovarok és a meleg vérű állatok szinte minden tekintetben különböznek egymástól. Viszont egyedül a közösségben élő rovarok és a közösségben élő emberek között találunk olyan egyedeket, akik habár nem tudják önmagukat reprodukálni, mégis döntő jelentőséggel bírnak a fajfenntartás szempontjából. Például egy meddő óvónő kétségbevonhatatlanul alapvető szereppel bír nemcsak a felügyelete alá tartozó gyerekek személyiségének, hanem még a testalkatának az alakításában is.

– Negyedik bevezető előadás a kisegítő állomány részére – mondta Weinstein száraz hangon. – Szó szerint idézte a könyvet.

– Voltak sebesüléseim – mondtam. – Tizenötször kaptam súlyos sebet harc közben. – Megálltam előttük, és elkezdtem feltűrni az ingujjamat a jobb karomon. Az ing csatakos volt az izzadságtól.

– Tudjuk, hogy sokszor megsebesült, parancsnok vetette közbe Lamehd bizonytalanul. – Látjuk a kitüntetéseiből. Nem kell…

– És minden egyes alkalommal, amikor megsebesültem, úgy helyre hoztak, hogy nyoma sem maradt a dolognak. Nézzétek meg ezt a karomat! Megfeszítettem az izmaimat. – Amíg meg nem pörkölődött egy kisebb csetepatéban, sohasem tudtam ekkorára növeszteni az izmaimat. Jobb kart építettek a csonkra, mint az eredeti volt, és higgyétek el, a reflexeim sem voltak még ilyen kitűnőek, mint most.

– Mit értett az alatt – kezdte Wang Hsi –, amikor azt mondta, hogy…

– Tizenötször sebesültem meg – harsogtam túl a hangját –, és tizennégyszer tökéletesen rendbe hoztak. A tizenötödik alkalommal – A TIZENÖTÖDIK ALKALOMMAL –, nos, a tizenötödik alkalommal nem tudtak segíteni rajtam. Egy fikarcnyit sem.

Roger Grey szólásra nyitotta a száját.

– Szerencsére – suttogtam –, olyan helyen sebesültem meg, ahol nem látszik.

Weinstein kérdezni akart valamit, de aztán meggondolta magát, és visszaült. Elárultam, amire kíváncsi volt.

– Egy nukleáris tarack volt. Mint később kiderült, egy hibás lövedék. De az is elég volt ahhoz, hogy a másodosztályú cirkálónkon a fél legénységet megölje. Én megúsztam, de a légnyomás odavágott.

– A légnyomás – Lamehd gyorsan átgondolta a dolgot – hatvan méteren belül mindenkit sterilizál. Hacsak nincs az emberen…

– Nem volt rajtam. – Már nem izzadtam. Túl voltam rajta. Kiböktem féltve őrzött kis titkomat. Mélyet lélegeztem. – Láthatjátok, én csak tudom, hogy ezt a problémát még nem sikerült megoldani.

Roger Grey felállt, és csak ennyit mondott:

– Halihó! – Kezet ráztunk. Olyan volt a keze, mint bárki emberfiáé. Csak talán egy kicsit erősebb.

– A csúzlik személyzete – folytattam – önkéntesekből áll. Kivéve két kategóriát: a parancsnokokat és a kiegészítő állományt.

– Vajon miért? – kérdezte Weinstein. – Talán mert az emberi faj ezeket tudja a legkönnyebben nélkülözni?

– Pontosan – mondtam. – Azért, mert az emberi faj ezeket tudja a legkönnyebben nélkülözni.

– Nos, ott egye meg a fene! – Juszuf Lamehd nevetett, ahogy felállt, és kezet rázott velem. – Isten hozta minálunk!

– Köszönöm – mondtam –, FIAM.

Láttam rajta, hogy meglepte a hangsúlyom.

– Ez még hátravan a történetből – magyaráztam. Sohasem sikerült megnősülnöm, és az eltávozásaimon mindig annyira siettem leinni magam, hogy sosem volt időm betérni egy spermabankba.

– Ohó! – mondta Weinstein, és barátságosan körbemutatott a teremben. – Szóval ez itt…

– Úgy bizony, ez itt a családom. Az egyetlen, amihez tartozom. Már éppen eleget szereztem ezekből – és a kitüntetéseimre csaptam – ahhoz, hogy jó minőségben termeljenek újra. Mint csúzliparancsnok biztosra vehetem.

– De azt nem tudhatod – jegyezte meg Lamehd –, hogy mekkora szériát fognak belőled legyártani. Az attól függ, még hány ilyen plecsnit sikerül összeszedned, mielőtt végleg… NYERSANYAG lesz belőled, ha szabad így mondanom.

– Így bizony – mondtam, és rettentően könnyűnek, súlytalannak és nyugodtnak éreztem magam. Kiadtam magamból a titkot, és végre úgy érezhettem, nem köt többé a szaporodás és az evolúció évmilliárdos láncolata. És még én akartam nevelni őket! – Mondd nyugodtan, hogy nyersanyag, Lamehd!

– Azt hiszem, fiúk – folytatta Lamehd, mindannyian szeretnénk, ha a parancsnok szerezne még jó pár plecsnit. Remek fickó, bárcsak több is lenne belőle a testületben.

Mindannyian körülálltak, Weinstein, Lamehd, Grey, Wang Hsi. Csupa barátságos és tettre kész fickó. Kezdtem érezni, hogy miénk lesz az egyik legjobb csúzli a… Az ördögbe is, mi az, hogy az EGYIK legjobb? A legjobb, barátom, a legjobb!

– Rendben – mondta Grey, bármire készen állunk. Vezess minket, apu!

 

Novák Gábor fordítása