GYERMEKJÁTÉK

 

Miután a csomagkihordó bevágta maga mögött az ajtót, Sam Weber úgy gondolta, hogy a hatalmas ládát a szobáját bevilágító egy szál villanykörte alá kellene tolnia. Addig még rendben is volna, hogy a küldönc azt mondja elnyújtott hangon: – Nem t'om, kérem. Mi nem ködjük, csak házhó visszük őket – de azért lennie kell valami ésszerű magyarázatnak is. Sam a szükséges egy-két méterrel arrább taszigálta a dobozt, s közben előbb önkéntelenül, aztán már meglepődve és bosszankodva mormogott. A küldemény igencsak nehéz volt – csodálkozott is, hogy bírta felcipelni a csomagkihordó a harmadik emeletre.

Felegyenesedett, és töprengve szemlélte a csillogó lapocskát, amelyen a neve, a címe és a felirat állt: Kellemes ünnepeket 2353 karácsonyán.

Mi ez, vicc? Nem jutott eszébe senki, aki mulatságosnak tartaná, hogy egy négyszáz évvel későbbre keltezett üdvözlő lapot küldjön neki. Hacsak nem a jogi karról szeretné tudatni vele valamelyik vicces kedvű végzős évfolyamtársa, hogy szerinte mikorra várhatja Weber az első ügyfelét. De még így is…

A betűk furcsa rajzolatúak voltak, inkább zöldes erezetre, mint vonalakra emlékeztettek. Maga a lap pedig aranyból volt! Most már tényleg érdekelte a dolog. Letépte az üdvözlő kártyát, kihámozta a dobozt a csomagolásból, aztán – hátrahőkölt. Tömörnek tűnő, kockaszerű, barna tömb állt előtte, teteje, oldala egyforma, sehol egy nyílás, sehol egy fogantyú. Úgy rémlett neki azonban, hogy amikor arrább tolta, megzörrent benne valami. Megragadta a sarkait, s nyögve, erejét megfeszítve felemelte. A kocka alsó lapja éppoly sima volt, mint a többi, s azon sem talált semmiféle rést. A tömb tompán visszahuppant a padlóra.

– Hm! Végül is nem az ajándék a lényeg, hanem az, ami benne testet ölt – bölcselkedett.

Sok ajándékot még meg sem köszönt. Maggie néninek valami különlegeset kellene kiötlenie. A nyakkendők, amelyeket a nagynénjétől kapott, kubista borzalmak voltak ugyan, de az is igaz, hogy ő még egy árva zsebkendőt sem küldött neki idén karácsonyra. Az utolsó fillérét is arra a Tinának vett melltűre költötte. Nem éppen gyűrű, de az adott körülmények között talán annak fogja tekinteni a lány…

Megfordult, hogy az ágyához menjen, amely az idők folyamán az asztal és a szék szerepét is átvette. Dühödten belerúgott a roppant dobozba.

– Hát ha nem nyílsz ki, akkor nem nyílsz ki.

Mintha a rúgástól felocsúdott volna, a doboz kitárult. A tetején gyorsan szélesedő rés nyílt, s felső lapja széthajlott, mint a banánhéj. Sam égnek emelte karját, és imát rebegett az összes istenekhez, Allahtól Jupiterig. Azután eszébe jutott, hogy mit mondott az előbb.

– Csukódj be! – parancsolta. – A doboz bezárult, s megint oly sima lett, mint a bársony.

– Nyílj ki! – A doboz kinyílt.

No hát akkor ennyit a mutatványosdiból. Sam lehajolt, és bekukkantott a doboz belsejébe.

Polcok kusza szövevényét látta maga előtt, amelyen kék folyadékokkal telt üvegcsék, vörös porokkal töltött korsók és átlátszó csövecskék sorakoztak – ez utóbbiakban sárga, zöld, narancs–, mályva– és még sok egyéb színű anyagot fedezett fel, de a színkavalkád elég sok elemét nem tudta azonosítani. A láda alján hét bonyolult készülék hevert mintha mániákus rádióamatőrök szerelték volna össze őket. Aztán még egy könyv is volt ott.

Kiemelte, és futólag megállapította, hogy bár minden lapja fémből van, könnyebb, mint bármely hagyományos kötet, ami valaha is a kezében volt. Odament vele az ágyhoz, s leült. Hosszú, mély lélegzetet vett, és az első oldalhoz lapozott. Hhuhh – eresztette ki tüdejéből a levegőt.

A betűk girbegurba, zöldes csíkokból formálódtak.

 

Emberépítő 3.

Ez a játékkészlet kizárólag tizenegy és tizenhárom év közötti gyermekek számára készült.

A felszerelés – amely sokkal kidolgozottabb, mint az 1, és a 2. Emberépítő készlet esetében – alkalmas arra, hogy segítségével az említett korcsoporthoz tartozó gyermekek tökéletesen kifejlett emberi lényeket építhessenek és állíthassanak össze a legmegfelelőbb eljárással.

A szellemileg visszamaradt gyermekek is létrehozhatnak gyermekeket és emberkéket a korábbi készletek használati utasításai alapján. A játékhoz két szétszerelő is tartozik, hogy az Emberépítőt veszteség nélkül újra és újra felhasználhassák.

Csakúgy, mini az 1. és a 2. készlet forgalomba hozásakor, most is javasoljuk, hogy szétszerelések alkalmával mindig kérjék ki egy népességellenőr tanácsát.

Pót- és tartalék alkatrészek az alábbi helyen szerezhetők be:

Emberépítő Társaság, Ohio állam, Glunt City, Átlós szint 928.

Ne feledje: Ideje kárba vész, ha farigcsál kővel - építsen embert Emberépítővel!

 

Weber lehunyta a szemét. Mi is az a poén, amit a tegnapi filmben látott? Irtózatos nagy poén volt. Ami azt illeti, a film is irtózatos volt. Bájos kis Technicolor produkció. Vajon mennyit kereshetett vele a rendező egy hét alatt? És az operatőr? Ötszázat? Ezret? Fásultan kinyitotta a szemét. A szoba közepén még mindig ott állt a kockaforma roppant doboz, s remegő kezében meglapult a könyv is, benne a felhívással: 

Ideje kárba vész, ha farigcsál kővel – építsen emberi Emberépítővel! 

Nem éppen balzsamként hat az ilyesmi egy ifjú ügyvéd idegrendszerére. Az ég legyen irgalmas!

A következő oldalon a pót- és tartalék alkatrészek árlistája szerepelt. Egy rattel ötvenért már vehetett volna is egy liter hemoglobint, három negyvenötért pedig három gramm különféle enzimet. A lap alján hirdetésre bukkant: 

Építsen Mars-lakót! E borzongató élmény az Öné lehet, ha megveszi sorozatunk 4. darabját!

Alatta kövérkés betűkkel ez állt:

2348-ban bejegyzett szabadalom.

A harmadik oldalra lapozva megtalálta a tartalomjegyzéket. Az izgalomtól nyirkos lett a tenyere. Megragadta az ágy szélét, és olvasni kezdett.

 

I. fejezet        Kis biokémiai ABC

II. fejezet       Hogyan teremtsünk egyszerű élőlényeket házon belül és kívül

III. fejezet     Emberkék – avagy mi teszi képessé őket arra, hogy bármilyen munkát elvégezzenek

IV. fejezet     Csecsemők és más apró emberi lények

V. fejezet      Ikrek minden célra; Önmagunk és barátaink hasonmásának megalkotása

VI. fejezet     Ami az emberépítéshez nélkülözhetetlen

VII. fejezet    Emberek összeállítása

VIII. fejezet   Emberek szétszerelése

IX. fejezet      Időtöltés unalmas perceinkre – az élet új fajtáinak létrehozása

 

Sam bevágta a könyvet a dobozba, és a tükörhöz rohant. Az arca – bár falfehér volt lényegileg semmit nem változott. Nem alkotta meg az ikertestvérét, nem szerelt össze magának emberkét, és az élet új fajtáját sem hozta létre, hogy unalmas perceit kitöltse. Olyan fene klassz minden, hogy jobb se kell. Kiguvadt szemét nagy műgonddal visszatuszkolta az üregébe.

Drága Maggie néni – kezdte írni izgatottan –, a karácsonyra küldött nyakkendők csodálatosak, ennél szebb ajándékot elképzelni sem lehet. Csak az a baj… Csak az a baj, hogy az életemen kívül nincs mit adnom viszonzásképpen.

Ki a fene vehette a fáradságot, hogy egy ilyen tréfát kiötöljön? Lew Knight? Kétségkívül eléggé érzéketlen, de az is valószínűtlen, hogy egy szemernyit se tisztelné karácsony ünnepét. Aztán meg nincs se elég képzelőereje, se elég türelme ahhoz, hogy ilyen elmélyült munkát végezzen.

És Tina? Ő aztán igazán meg tudja kavarni a dolgokat. De hát amellett, hogy kétszer állt sorba, mikor a szemkápráztató asszonyi idomokat osztogatták, azt semmiképpen sem lehet ráfogni, hogy túl sok humorérzéke lenne. Sam közelebb húzta a bőrborítású dobozt, és gyengéden végigsimította. Mintha Tina parfümjét árasztotta volna – a világ egy szempillantás alatt megszűnt számára.

A fémes üdvözlő kártya rávillant a padlóról. Talán a hátoldalán rajta van a feladó neve! Felvette és megfordította. Töretlen aranyfelület, semmi egyéb. Biztos volt benne, hogy arany, hiszen az apja ékszerész volt valamikor. A lapocskának már a puszta értéke kizárja a tréfa lehetőségét. De hát akkor mire megy ki ez a játék?

Kellemes ünnepeket 2353 karácsonyán! 

Mire jut vajon az emberiség négyszáz év elteltével? Eljut a csillagokig vagy még tovább – elképzelhetetlen messzeségekbe? Apró emberkékkel végezteti a gépek és robotok munkáját? A játékok pedig…

Talán a doboz alján lapul még egy másik névkártya vagy néhány útbaigazító megjegyzés. Lehajolt, hogy kipakolja a küldemény tartalmát, de a szeme megakadt egy jókora szürkés üvegedény oldalába metszett feliraton: 

Dehidratált központiidegrendszer-preparátum.

Kizárólag emberi lények előállítására.

Sam megtántorodott, és elborzadva meredt maga elé.

– Csukódj be!

A fedőlap összezárult. Megkönnyebbülten felsóhajtott, s úgy döntött, hogy lefekszik. Vetkőzés közben eszébe jutott, milyen kár, hogy nem kérdezte meg a csomagkihordótól, melyik vállalat alkalmazottja. Ennek az adatnak a birtokában könnyebben ki tudná deríteni, honnan származik ez a rémséges ajándék.

– Úgy látszik tehát – motyogta elszenderedve –, hogy nem maga az ajándék a lényeg, hanem az, ami benne testet ölt. Nos, hát, boldog karácsonyt.

 

Másnap reggel, amint Lew Knight beviharzott a maga Jó reggelt, kollégák! – felkiáltásával, Sam már várta az első csipkelődő megjegyzéseket. Lew nem az az ember, aki magába tudná fojtani a heccelődést. De most beletemetkezett a The New York State mellékletébe, és egész délelőtt azt böngészte. Az irodában gyakornokoskodó másik öt ügyvédjelölt pedig vagy túl nemtörődömnek, vagy túl elfoglaltnak tűnt ahhoz, hogy Emberépítő készleteken törje a fejét. Sehol egy gúnyos mosoly, egy fürkésző tekintet, még egy burkolt célzás sem.

Tíz órakor belejtett Tina is – úgy nézett ki, mintha csak most lépett volna elő valamelyik magazinból, csak hát éppen fel volt öltözve.

– Jó reggelt, ügyvéd urak! – mondta.

Ki-ki emésztése pillanatnyi intenzitásától függően viszonozta a köszönést – ragyogd arccal, epedezve vagy éppen csak biccentve. Lew Knight epedezve. Sam Weber ragyogó arccal. Tina az összes üdvözlést elraktározta, s miközben a haját rendezgette, analizálta a helyzetet. Vizsgálódásának eredményét hűen tükrözte, hogy kihívóan Lew asztalának dőlt, s megkérdezte, milyen munkára számíthat a délelőtt folyamán.

Sam dühödten nekikezdett Hackleworth Magánjogi sérelmekről című kézikönyvének.

Tina elméletileg mind a hét fiatalember titkárnője, üzenetátvevője és időpont-egyeztetője volt. Ezzel szemben egész napi tennivalója abból állt csupán, hogy vagy két borítékot megcímzett, és esetenként lepecsételt egy-egy levelet. Úgy hetente egyszer legépelt egy ügyfél után sóvárgó levélkét, de hát abból se lett soha jogi eljárás. Így aztán Tina csinos kis divatlapgyűjteményt rendezett be a felső fiókjában, a másik kettőbe meg egy hiánytalan kozmetikai szalont varázsolt. A nap egyharmadát a mosdóban töltötte, harisnyákról meg egyebekről tereferélt más titkárnőkkel. A nap hátralevő kétharmadát példás következetességgel annak az ügyvédnek szentelte, aki aznap reggel a legférfiasabbnak tűnt. A fizetése ugyan kevés volt, de a napjai nem üresjáratban teltek.

Nem sokkal ebéd előtt előállt a reggeli postával.

– Úgy gondoltam, kevés tennivaló akad ma délelőtt… – kezdte.

– Helytelenül gondolta, Hill kisasszony – közölte vele némi ingerültséggel Sam, és remélte, ennyi jól is áll neki. – Alig győztem kivárni, hogy égető társadalmi kötelezettségei között rám is szánjon néhány percet. Az esetleges hivatali teendőket ugyanis el kellene végeznünk.

Tina szinte kővé dermedt.

– De hát ma ne-nem hétfő van. Somerset és Ojack csak hétfőnként küld önnek anyagot. Samnek megvonaglott az arca a gondolatra, hogy ha Somerset és Ojacktől nem kapná hetente egyszer ezt a lélekölő maszlagot, csak névleg – ha nem csak elméletben lenne ügyvéd.

– Egy levelet diktálok, Hill kisasszony – mondta határozottan. – Ha előszedte a szükséges dolgokat, kezdhetjük is.

Tina elővett egy gyorsíró füzetet meg egy ceruzát, s idegesen megigazította a haját. – Céges papír, mai dátum – kezdte Sam. – A címzett Glunt City Kereskedelmi Kamarája, Ohio állam.

 

Tisztelt Uraim!

Szíveskedjenek tájékoztatni, hogy nyilvántartásukba felvettek-e a közelmúltban egy Emberépítő Társaság vagy ehhez hasonló elnevezésű intézményt. Ha nem, akkor azt legyenek szívesek közölni, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló nevű vállalat bejelentette-e mostanában az Önökhöz való csatlakozás szándékát. Érdeklődésem nem hivatalos jellegű, egy ügyfeleim nevében szeretném megszerezni a kért információkat. Ügyfelemet ennek az intézménynek az egyik terméke érdekli, de a címüket sajnos elvesztette. Aláírás, majd a következő utóirat: Ügyfelem arra is kíváncsi lenne, hogy egy Átlós sugárút vagy Átlós szint nevű utcában milyen vállalatok működnek. Az erre a címre vagy az ide települt szervezetekre vonatkozó bármely információ rendkívül nagy segítséget jelentene számunkra.

 

Tina nagy kék szemét a férfira emelte. – Ó, Sam – sóhajtotta, fittyet hányva a hivataloskodó hangnemnek –, ó, hát van még egy ügyfeled. Úgy örülök neki. Kicsit baljós alak ugyan, és olyan különös modora van, hogy biztos voltam benne…

– Micsoda? Miféle baljós alakról beszélsz?

– No, hát az ú-új ügyfeledről. – Samnek az az érzése támadt, mintha hozzá akarta volna tenni: bo-bolond. – Amikor bejöttem reggel, egy hosszú fekete kabátos, borzasztó magas, idős ember beszélgetett a liftessel. Odafordult hozzám – mármint a liftes, úgy értem –, és azt mondta: "Bemutatom Weber úr titkárnőjét. Ő minden szükséges ínformációt meg tud adni önnek." Aztán meg mintha rám kacsintott volna, ami talán kissé udvariatlan volt, már én úgy gondolom legalábbis, hát szóval tudod. Aztán ez az idős úr szigorúan rám nézett, én meg borzasztó kényelmetlenül éreztem magam. Miközben kiment, ezt mormogta: "Vagy ábrándoznak, vagy állati módra viselkednek. Sohasem normálisak. Sohasem kiegyensúlyozottak." Azt hiszem, ez sem volt túl udvarias. No hát persze ezt csak azért mondom, hogy ha ő az új ügyfeled… – Tina visszaült a helyére, és megint sóhajtozni kezdett.

Magas, baljós kinézetű öregúr, hosszú fekete kabátban, aki a liftest faggatja róla. Aligha lesz ez hivatalos ügy. Neki pedig igazán semmiféle rejtegetni való titka nincs. Talán a szokatlan karácsonyi ajándékkal van kapcsolatban? – morfondírozott magában Sam.

…de hát ő a kedvenc nagynénikém, tudod – hallotta Tina hangját –, és olyan váratlanul toppant be. – A lány a karácsonyra megbeszélt találkájukról magyarázkodott. Samet elöntötte a forróság, ahogy Tina közelebb hajolt hozzá.

– Sose izgasd magad – nyugtatgatta. – Tudom jól, nem tehetsz róla, hogy nem jött össze a dolog. Egy kicsit bánkódtam ugyan, amikor bejelentetted, de túltettem magam rajta. Csinos-lányra-soha-nem-haragszik-Sam, így ismernek engem. Velem ebédelnél?

– Ma? – igazított helyre egy hajfürtöt villanásnyi mozdulattal a lány. – Megbeszéltem ugyan már Lew-val, mármint Knight úrral, de biztos nem zavarná, ha te is jönnél.

– Remek. Akkor mehetünk is. – Most legalább megtudja Lew, milyen is az, amikor valakit a saját fegyverével vernek meg.

Sam el volt készülve a legrosszabbra, s nem is kellett csalódnia – Lew Knight ebéd helyett vetélkedésre készült. Sajnos Lew bő lére eresztve tudott áradozni következő ügyéről, a tiszteletdíj várható összegéről és a későbbiekben learatható dicsőségről. Sam néhányszor megpróbált előhozakodni azzal az érdekfeszítő végrendelettel, amelyet Somerset és Ojack számára megfogalmazott, de végül föladta. Ekkor Lew is rögtön ejtette Rosenthal kontra Rosenthalt, és sokatmondóan Tinára sandított.

Ahogy kijöttek az étteremből, a hó már latyakos volt. A kirakatokból sorra bevették a karácsonyra kiállított tárgyakat. Az egyikben összeszerelhető játékokat vett észre. Szikrázó műhó és flitter csillogott rajtuk. Rádióépítő, felhőkarcoló-építő, repülőgép-építő. Ideje kárba vész, ha farigcsál kővel…

– Hazamegyek – szólalt meg hirtelen. – Valami nagyon fontos jutott az eszembe. Ha történne valami, hívjatok föl.

Szabad a pálya, Lew, mondta magában, miközben letelepedett a földalattin. Az igazság viszont sajnos az; hogy akkor is csaknem éppolyan szabad lenne, ha nem hagyta volna ott őket. Sakáltermészetű Lew Knight – így nevezték az egyetemen. Attól a perctől kezdve, hogy Tina lenyűgöző adottságai felkeltették az érdeklődését, Sam esélyei egy pillanat alatt a nullára csökkentek.

Tina aznap nem viselte a tőle kapott melltűt. Jobb kezének kisujján viszont feltűnően villogtatott egy addig még nem látott gyűrűt. Van, aki megkapja, van aki nem, dünnyögött Sam. Én nem. Pedig nem lett volna rossz, ha ebben az esetben több szerencsével jár.

Ahogy kitárta szobájának az ajtaját, igencsak meglepődött. Bevetetlen ágya gyűrött sztoicizmussal árulkodott egy soha el nem jövő szobalányról. Ez korábban – természetesen – nem fordulhatott elő. Azelőtt nem szokta kulcsra zárni az ajtót. A lány bizonyára azt gondolhatta, hogy egyedüllétre, nyugalomra vágyott. Talán így is van.

Maggie néni nyakkendői szemérmetlenül virítottak az ágy lábánál. Levetett kalapjával és kabátjával együtt behajította őket a szekrénybe. Aztán a mosdókagylóhoz ment, és aprólékos gonddal kezet mosott. Megfordult. Igen, helyben vagyunk. Előtte állt a nagy, kockaszerű tömb, amely napközben agyának valamely eldugott zugában húzódott meg. Ott állt, és kétségkívül magába zárta az emlékezetében élő különös gyűjteményt.

– Nyílj ki! – utasította, s a doboz engedelmeskedett. A fémes könyv, amely még mindig a tartalomjegyzéknél volt kinyitva, a doboz alján hevert. Egy része belecsúszott valami furcsa készülék tartótokjába. Mindkettőt óvatosan kiemelte. Kicsúsztatta a könyvet a tartókeretből, és tanulmányozni kezdte a készüléket. Sima zöld lapra szerelt mikroszkópféleség volt, elektroncsővel és huzaltekerccsel. Megfordította a szerkezetet.

Az alján ugyanolyan erezetes betűkkel, amilyenek a könyvben is szerepeltek, ez állt:

Munkapaddal kombinált elektronmikroszkóp.

Nagyon óvatosan letette a földre. Egyenként kiszedegette a többit is, az alapfokú biokalibrátortól az azonnali életrekeltőig. A nyirkot tartalmazó fiolákat és a legfontosabb porcokkal telt üvegeket nagy gonddal öt sokszínű sorba rendezte a doboz mellett. A mellkas falait elképesztően vékony és redőzött hártya alkotta, amely a legkisebb nyomásra is háromdimenziós emberi szervvé alakult át – ennek a formája és a mérete azután finom mozdulatokkal tovább volt alakítható. Ezek a szervek nyilvánvalóan előregyártott formák voltak.

Szép kis gyűjtemény. Ha lenne hozzá valami szilárd tudományos magyarázat, ez a doboz elképzelhetetlen gazdagságot jelenthetne. Vagy igen hasznos nyilvánosságot. Vagy – nos hát, valamit biztosan jelentenie kell!

Csak lenne hozzá valami szilárd tudományos magyarázat!

Sam elnyúlt az ágyon, és a könyvet felütötte a Kis biokémiai ABC-nél.

Aznap este kilenckor lekuporodott a munkapaddal kombinált elektronmikroszkóphoz, és néhány apró üvegcsét kezdett el nyitogatni. Kilenc negyvenötre Sam Weber megalkotta első egyszerű élőlényét.

A teremtmény nem volt éppen grandiózus, már ha az ember a genezis első részét veszi alapul. Csak a mikroszkóp alatt tekergőző, apró barna képződmény volt, félénken meghúzódott egy darab sós rudacskán, kinyújtotta néhány spóráját, és húsz perc múlva már el is pusztult. De ő hozta létre. Az élet speciális formáját alkotta meg, amely egy speciális sós rudacskán tartotta fenn magát. Sehol másutt nem tudott volna életben maradni.

Weber kiment a konyhába azzal a feltett szándékkal, hogy leissza magát. Egy kis alkohol hatására azonban újra hatalmába kerítette a teremtés varázsa, és visszarohant a szobájába. Aznap már nem járta át újra az a diadalittas öröm, ami a barna képződmény létrehozásakor töltötte el, bár még egy óriás fehérjemolekulát és egy egész láncolat szűrhető vírust is alkotott.

A sarki kis drogériából, ahol reggelizni szokott, felhívta az irodát.

– Egész nap itthon maradok – jelentette be Tinának. A lány kicsit zavarba jött, s ugyanúgy Lew, aki át is vette a kagylót.

– Mi van, kolléga, magánpraxist alakítgatunk ki? A Blackstone fiú mindenesetre egyre ritkábban jár be. Két mentőautó már el is szirénázott a ház mellett.*

– Oké – mondta Sam. – Ha bejön, megmondom neki.

Erősen közeledett a hét vége, és így elhatározta, hogy a következő napot is kiveszi. Hétfőig amúgy sem lenne komolyabb tennivalója – akkor jön Somerset és Ojacktól az egy szem valamirevaló, munkája. Mielőtt hazament, megvett egy bakteriológiai szakkönyvet. Élvezte, hogy – egyre magabiztosabban! – elő tudott állítani egysejtűeket, amelyeknek a rendszertanban való elhelyezéséről korának tudósai még jócskán vitatkoztak. Persze az Emberépítő kézikönyv csupán néhány példát sorakoztatott fel, és megfogalmazta az általános törvényszerűségeket. A bakteriológiai szakkönyv leírásai azonban megkönnyítették a dolgát, és teremtményei lassacskán gomba módra szaporodtak.

Apropó – előállított néhány gombát. Kalapjuk ugyan nem volt valami formás, arra meg aztán igazán nem tudta rávenni magát, hogy megkóstolja őket, de azért tagadhatatlanul heterotróf telepes növények voltak. Ha némi időt szán technikája tökéletesítésére, megoldhatja élelmezési problémáit.

A kézikönyvet jól lehetett követni, s számos illusztráció is helyet kapott benne; ha széthajtotta az oldalakat, táblaképeket vehetett szemügyre. A könyv szerkesztői nagyon keveset tekintettek magától értetődőnek – az egyszerűbb magyarázatokat bonyolultabbak követték. Csak néhány megjegyzés nem volt világos: 

Ezen az elven működnek a phanphophlink játékok; Ha a fogai legközelebb eljokkelnek vagy megdemorodnak, gondoljon a Baktérium cianogenumra és az általa kifejtett hatásra. Ha tart a házában rubikuláris emberkét, szükségtelen az emberkékről szóló fejezettel vesződnie.

Egy rövid szemle után Sam megállapította, hogy a lakásában ugyan mindenféle kacat fellelhető, de rubikuláris emberke biztosan nem. Így aztán feljogosítva érezte magát arra, hogy az emberkékről szóló fejezethez lapozzon.

Némi lelki tusa után tökéletesen meggyőzte magát, hogy az ő esete egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor felnőttek játszanak a gyerekek villanyvonatával – elvégre máris többet ért el, mint amire a világ legjelesebb biológusai a következő és a még későbbi nemzedékeket képesnek tartották. Mi az a probléma vajon, amit még ő sem tudna megoldani?

 

Soha ne feledje, hogy az emberkéket egy és csak egy munkatípus elvégzésére állítják elő. – Dehogy fogom – ígérte Sam. Legyen az egészségügyi emberke, varró emberke, nyomdász emberke vagy akár szannevir emberke, kizárólag az adott munkaterületen lehet alkalmazni. Abban az esetben, ha olyan emberkét hoz létre, amely egynél több funkció ellátására alkalmas, olyan súlyos vétséget követ el, hogy nyilvános dorgálásban kell részesüljön. Az elemi emberke megszerkesztése…

 

Fáradságos munka volt. Háromszor is darabokra szedett növekvő szörnyeket, és megint újba kezdett. Csak vasárnap délutánra sikerült tökéletesítenie az emberkét – de hát az is inkább tökéletlen volt. Hosszú kar– egy hiba következtében az egyik kicsit hosszabbra sikerült, mint a másik –, arctalan fej és törzs – ennyiből állt. Lába nem volt. Se szem, se fül, se nemzőszervek. Sam ágyán hevert, és bugyborékoló hangokat adott ki egy szájszerű nyitáson, ami feltehetően a táplálkozás és a kiválasztás funkcióját is ellátta. Hosszú karjával, melynek feladata egy még kijelöletlen egyszerű cselekvéssor elvégzése, lassú köröket írt le a levegőben. Samnek rá kellett döbbennie, hogy az élet olyan visszataszító is lehet, mint egy tűző napsütésben fedetlenül hagyott latrina.

Szét kellett szerelnie. Hosszúsága hurkaszerű ujjaitól a törzs elkeskenyedő végéig csaknem egyméteres volt – eleve kizárta a kis szétszerelő használatának a lehetőségét, jóllehet azt már ismerte, hiszen azzal szedte szét a gombákat és a többi apró teremtményt. A nagy szétszerelőn sárgásan fénylő szöveget fedezett fel: 

Kizárólag közvetlen népességellenőri felügyelet mellett használható. Kérje az A76-os mintát, vagy lazítsa el a tadját.

Az A76-os minta pontosan annyit mondott neki, mint a szannevir, ugyanakkor jólesően állapította meg, hogy a tadja már kellőképpen laza. Népességellenőr nélkül kellett tehát munkához látnia. A nagy szétszerelő feltehetően ugyanazokon a főbb alapelveken működik, mint a kicsi. Odaerősítette az ágy lábához, és beállította a fókusztávolságot. A készülék sima alján elkezdte nyomogatni a kapcsolótábla gombjait.

Öt perccel később az emberkéből nem maradt más, mint fénylő, ragacsos massza. Takarítás közben Sam kénytelen volt belátni, hogy a nagy szétszerelő működtetésekor tényleg szükség van a népességellenőr irányítására. Vagy legalábbis valamiféle ellenőrre. A lábatlan teremtmény alkotórészeiből annyit mentett meg, amennyit csak tudott, bár erősen kételkedett benne, hogy valaha még az életben használni fogja a készletet. Az viszont biztos, hogy a szétszerelőt soha többé nem alkalmazza. Sokkal kevésbé visszataszító a látvány, ha az egészet belelöki egy húsdarálóba, és addig tekeri a fogantyút, amíg a selejtes képződmény teljesen szétzúzódik.

Bezárta maga mögött az ajtót, és lement bekapni egy felest valahol. Eszébe villant, hogy másnap reggel néhány tiszta lepedőt kell szereznie. Az éjjel a földön fog aludni. Nyakig elmerülve a Somerset és Ojack-ügy apró részleteiben, Sam a tarkóján érezte

Lew tekintetét és Tina zavart pillantásait. Ó, ha tudnák! – lelkendezett. De Tina várhatóan csak annyit mondana rá: "El-ra-ga-dó!", Lew pedig valami ilyesféle bemondást eresztene el: "Nahát! Frankenstein kölyke, személyesen!" Ha meg Lew foglalkozna egy kicsit a dologgal, akkor is csak azon törné a fejét, hogy miként lehetne néhány másolatot készíteni az Emberépítő készletből, aztán meg piacra dobná őket. Ő viszont – nos hát, az ember sok mindent csinálhat ezzel a cuccal. Rengeteg sok mindent.

– Hé, kolléga – telepedett asztala sarkára Lew –, miféle dolog ez a hosszú hétvége, mi? A jogi pályán nem keresi halálra magát az ember, az már igaz, de azért azt nem gondoltam volna, hogy a cimborám mellékesként újságot áruljon a sarkon.

Sam igyekezett nem odafigyelni a csikorgó hangra.

– Egy könyvet írtam.

– Jogi könyvet? Weber és a csőd, mi?

– Nem, egy ifjúsági könyvet. Lew Knight, a neander-völgyi naplopó.

– Á, ilyen címmel nem lehet eladni, nincs benne átütő erő. A közönség olyasmiért töri magát manapság, mint mondjuk Nagyhercegek, nagykutyák, nagyevők. Most jut eszembe, Tina szólt nekem, hogy megbeszéltetek valamit szilveszterre, de úgy gondolja, nem vennéd zokon, ha inkább velem jönne. Én sem hiszem, de azért lehet, hogy rosszul gondolom. Már csak azért is inkább velem jönne, mert a Cigale-ban foglaltam asztalt, s ott nem szokott olyan tömeg lenni szilveszterkor, mint az Automatban.

– Vigyed nyugodtan.

– Remek! – biccentett Lew elmenőben. – Majd elfelejtettem, megnyertem azt a pert. Jó rakás pénzt is hozott a konyhára. Kösz, hogy szóltál.

Amikor Tina behozta a postát, ó is megkérdezte, nincs-e ellenére a programmódosítás. Megint csak á, dehogy! Hol volt Sam több mint két napig? Nagyon elfoglalt volt, borzasztóan elfoglalt. Valami egészen új. Valami igen fontos dolog.

Tina ott állt mellette, amint szétválogatta a postát – félmillió kilométernél garantáltan kevesebbet futott kocsikra szóló ajánlatok, gyöngéd figyelmeztetések, hogy utolsó évi tandíja felével még mindig tartozik, s felszólítások, hogy ideje lenne már befizetnie a hátralékot. Jött egy olyan levél is, amely nem volt se számla, se ajánlat. Sam monoton lüktetésre ítéltetett szíve egy pillanatig elhanyagolta a kötelességét, amikor feltűnt a szokatlan bélyegző: Glunt City, Ohio állam.

 

Tisztelt Uram!

Glunt Cityben jelenleg semmiféle olyan vállalat nincs, amelynek a neve hasonló lenne az Emberépítő Társaság elnevezéshez. Arról sem tudunk, hogy egy ilyen jellegű szervezet csatlakozni kívánna kicsiny közösségünkhöz. Nálunk nincs olyan út, amelyet Átlósnak neveznének. Észak-déli irányú utcáink indián törzsekről kapták nevüket, kelet-nyugati irányú sugárútjainkat pedig az ötös szám szorzataival jelöljük.

Glunt City kicsi, zárt vidéki település, és ilyennek is szeretnénk megőrizni. Csak kiskereskedő cégek, valamint korlátozott szervezettségű szolgáltató vállalatok tevékenykedhetnek itt. Amennyiben Glunt Cityben szeretne letelepedni, és családja mindkét leszármazási ágán tizenöt generációra visszamenően igazolni tudja, hogy fehér, keresztény, angolszász ősöktől származik, akkor örömmel nyújtanánk további információkat is.

 

Thomas H. Plantagenet polgármester

 

Ui.: Magántulajdonban lévő sugárhajtású és légcsavaros repülőgépek számára repülőtér építése van folyamatban városkánk határain kívül.

 

Hát így néz ki a dolog. Egyetlen fiolát vagy üveget sem tud tehát pótolni, még akkor sem, ha lenne vagy egy árva rattelja, amivel fizethetne. Jobb lesz hát, ha csínján bánik az alapanyaggal, és annyit őriz meg belőle, amennyit csak tud. De szétszerelni sem fog semmit, az egyszer biztos.

Az Emberépítő Társaság valamikor a távoli jövőben alakulna meg, amikor a kisszámú lakosság minden tiltakozása ellenére Glunt City már ipari nagyvárossá fejlődött? Vagy ez a csomag irányt tévesztett az emberi időfolyamban, és egy olyan korból származik, amely már egy más dimenziójú földön születik meg? A két különböző kor azonban mindenképpen azonos gyökerű, hiszen máskülönben miként lenne lehetséges, hogy a küldemény azonos nyelvterületről való?! S vajon van valami jótékony célja annak, hogy pont ő kapta ezt a dobozt? Mert máskülönben…

Tina kérdezett valamit. Sam abbahagyta a zavaros töprengést, és visszatért a lány nagyon is kézzelfogható világába.

– Tehát ha még mindig azt akarnád, hogy veled töltsem a szilvesztert, akkor csak annyit kell tennem, hogy megmondom Lew-nak, az anyám eperohamtól tart, és otthon kell maradnom. Akkor, azt hiszem, olcsón át tudnád venni tőle a Cigale-ba szóló helyfoglalást.

– Nagyon kedves tőled, de őszintén szólva, pillanatnyilag hadilábon állok a pénzzel. Meg különben is, azt hiszem, hogy ti sokkal jobban összeilletek.

Lew biztos nem tette volna ezt. Gyönyörűségét leli abban, ha másokat tönkretehet. De Tina és ő tényleg hasonló karaktereknek tűnnek. De hát miért is történt így? Amíg Lew nem vetett szemet Tinára, Sam helyzete biztos volt. Az irodában mindenki tényként könyvelte el a dolgot, és senki sem akart közéjük állni. Lew nem pusztán azért tudta elvenni tőle, mert általában is sikeresebb, és biztos anyagi háttérrel rendelkezik, hanem egyszerűen úgy döntött, hogy kell neki Tina, s meg is szerezte őt.

Fájt az elvesztése. A lányban nem volt semmi különös – műveltsége messze elmaradt az övétől, nemigen lehetett szellemi társ. De akarta őt. Szeretett vele lenni. Ő volt az, akire – helyesen vagy helytelenül – vágyott, és nem volt fontos, kapcsolatukhoz megvolt-e a megfelelő alap. Voltak még emlékei a szüleiről, akik egy vonatszerencsétlenségben haltak meg – elméletileg szöges ellentétei voltak egymásnak, mégis nagyon boldogan éltek együtt. Másnap este még mindig ez a dolog foglalkoztatta, amikor az Önmagunk és barátaink ikertestvérének a megalkotása lapjait pergette. Milyen érdekes is lenne, ha megkettőzné Tinát… Egy nekem, egy Lew-nak.

Csak éppen ott volt a tévedés borzasztó eshetősége. Az emberkéje nem sikerült valami fényesen, a karjai nem voltak egyforma hosszúak. Még elgondolni is szörnyű, milyen lenne egy arányait vesztett Tina, aki – mivel soha nem tudná rávenni magát, hogy szétszerelje – idegenként botorkálna végig az életen. Aztán a könyv is figyelmeztette: 

A hasonmás, bár külső jegyeit tekintve csaknem megegyezik az eredetivel, nem élte át a lassú és mások által gondosan irányított növekedést, fejlődést. Idegileg labilis lesz, szokatlan helyzetekben nehezen tudja majd feltalálni magát, igen hajlamos lesz a neurózisra. Csak a legtökéletesebb felszerelés birtokában lévő szakképzett testalkotó hozhatja létre az ember hibátlan másolatát. Az Ön által alkotott hasonmás életképes és szaporodásra is alkalmas lesz ugyan, de sohasem válhat a társadalom teljes értékű és megbízható tagjává.

 

Azért mégis megpróbálhatná. Nem valószínű, hogy észrevehető eltérés származna abból, ha Tina kissé labilisabb alkatú lenne, sőt, talán előnyére is válna.

Kopogtattak. Kinyitotta az ajtót, testével eltakarta a dobozt. A szállásadónője volt. – A szobáját a múlt héten végig zárva találtuk, Weber úr. Ezért nem takarított a szobalány. Gondoltuk, nem akarja, hogy bárki zavarja.

– Így is van. – Kilépett az előszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Egy nagyon fontos jogi ügyön dolgozom.

– Ó, vagy úgy. – Sam megérezte, hogy háziasszonya roppant kíváncsi, ezért gyorsan témát váltott.

– Milyen elegáns ma este, Lipanti asszony. Már a szilveszterre készül! – Az asszony büszkén simított végig pliszírozott, fekete ruháján.

– I-igen. A húgom feljött ma a férjével Springfieldből, és úgy nézett ki, hogy kiruccanunk egy kicsit. Csak… csak éppen a lány, aki vigyázott volna a gyerekre, telefonált az előbb, hogy nem érzi jól magát. Így hát, azt hiszem, nem megyünk sehova, hacsak nem tudunk, szóval, ha valakit nem tudunk megkérni, hogy vigyázzon rá – mármint úgy értem, valakit, akinek nincs programja ma este, és aki megtenné, hogy… – Rádöbbent, hogy máris szívességet kért, és zavarában elakadt a hangja.

Végül is Samnek semmi terve nem volt aznap éjszakára. És az asszony olyan megértő szokott lenni, amikor neki az "egy-két napon belül mindenképpen rendezem a szoba bérét" taktikájához kellett folyamodnia, De azért ha a föld kétmilliárd lakójából valakinek akad néhány elkölteni való dolcsija, nem kellene rögtön Sam Weberre testálnia az ilyen feladatokat.

Azután eszébe jutott a IV. fejezet, amelyben csecsemőkről és más apró emberi lényekről van szó. Azt az estét követően, amikor darabjaira szedte az emberkét, kis szellemi tornaként végigböngészte a kézikönyvet. Taszította ugyan a gondolat, hogy egy csöppnyi emberen követhet el esetleg valami szörnyű hibát, de a hasonmás-készítés biztos könnyebben megy. Megesküdött viszont az összes szentekre, a próféta szakállára és a burmai csodadoktorra, hogy legközelebb nem lesz szétszerelés. Elképzelhetetlen, hogy a nagyvárosi éjszakában ne lehessen valami más módon is eltüntetni egy félresikerült teremtményt. Majd csak kitalál valamit.

– Szívesen vigyázok a kicsire néhány óráig. – Rögtön el is indult lefelé, hogy elejét vegye az udvarias tiltakozásnak. – Úgy sincs semmi programom ma estére. Ugyan, szóra sem érdemes. Igazán nem fáradság.

A háziasszony lakásában Lipantiné húga idegesen, bizalmatlanul oktatgatta:

– És csak ilyenkor sír csendesen, kitartóan, így aztán ha gyorsan elrendezi, nem lesz nagyobb baj. Legalábbis nem túl nagy.

Kikísérte őket.

– Repülni fogok – biztosította az asszonyt. – Amint megneszelek valamit. Lipantiné kicsit tétovázott az ajtóban.

– Mondtam már magának, hogy délután kereste egy férfi? Már megint?

– Valami magas, idős férfi, aki hosszú fekete kabátot hord?

– És ijesztően belebámul az ember képébe, meg nagyon halkan beszél. Ismeri őt? – Nem nagyon. Mit akart?

– Megkérdezte, lakik-e nálunk egy Sam Weaver nevű ügyvéd, aki a múlt hét java részét a szobájában töltötte. Azt feleltem, hogy olyan ember, akire illik a leírás, lakik itt ugyan, de azt Sam Webernek hívják – a keresztneve, ugye, Sam? -. s az utolsó Weaver nevű lakó jó egy évvel ezelőtt költözött ki. Rám meredt egy pillanatra, aztán azt dünnyögte: "Weaver vagy Weber – lehet, hogy összekeverték a neveket." Ezután egy árva szó nélkül elment, se köszönés, se semmi. Nem mondhatnám, hogy róla lehetne mintázni az udvariasság szobrát.

Sam elgondolkozva ballagott vissza a gyerekhez. Érdekes, hogy milyen éles kép alakult ki benne erről az emberről! Talán azért, mert a két nő, aki ez idáig találkozott vele, nagyon befolyásolható – jóllehet a történetek szerint valóban hatásos lehetett a megjelenése. Tévedésről nemigen lehat szó. Ez az ember mindkét alkalommal őt kereste– ezt bizonyítja, hogy tudott Sam múlt héten kivett szabadságáról. Úgy fest a dolog, mintha nem akarna találkozni vele, amíg minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy Sam valóban az ő embere. Szinte jogászra valló gondolkodás.

Biztos volt benne, hogy ennek a kavarodásnak az Emberépítő készlet az oka. Az ismeretlen csak azóta settenkedik körülötte, hogy 2353-ból megérkezett hozzá ez az ajándék, s ő használni kezdte. De addig, amíg ez a hosszú fekete kabátos alak nem mászik fel hozzá személyesen, és nem közli vele, hogy mit akar, gyakorlatilag nincs mit tennie.

Lehozta az alapfokú biokalibrátort. Fogta a kézikönyvet, és kinyitva az ágyhoz támasztotta, majd maximális teljesítményre állította a készüléket. A kicsi gombócos hangon gügyörészett, ahogy kövérkés testén végiggördült a szerkezet. A készülék nyílásából fémszalag kígyózott elli – a kézikönyv tanúsága szerint hihetetlenül részletes fiziológiai látlelet.

Valóban részletes volt. Sam csak ámult a csodálkozástól, ahogy egy nagyító-berendezésen keresztül szemügyre vette. Bármelyik gyermekorvos boldogan adna tíz évet az életéből, ha ilyen diagnózist készíthetne. Pajzsmirigy-kapacitás, kromoszómaminőség, agyi tartalmak. Az összes információ emberépítési célokra föl használ haté adattömegre volt lebontva. A készülék percnyi pontossággal kimutatta, hogy a soron következő tíz óra folyamán mikor, milyen mértékben tágul a koponyacsont. Nyomon követhető a porcok átalakulása, és meg lehet figyelni a hormonkiválasztás aktív és nyugalmi állapota közti különbségeket.

Ez aztán a tervrajz! Mintha csak méretet venne az ember egy csecsemőről.

Sam magára hagyta a zavarodott kicsit, hadd bíbelődjön a köldökével, ő meg felrohant a lépcsőn. A szalag útmutatása alapján kis egységeket csippentett le a különféle anyagmintákból, majd összerakta őket a kívánt apró méretekre. És mielőtt még rádöbbent volna, hogy mit is csinál, már egy apró emberi lényt formálgatott.

Meglepte, hogy milyen könnyedén halad. Hiába, ebben a játékban már némi jártasságra tett szert – az emberke összeállítása még jóval nagyobb fáradságába került. Nagymértékben leegyszerűsítette a problémákat viszont, hogy most csak másolatot készített, és ínformációkat közlő szalag is a rendelkezésére állt. A gyerek a szeme előtt öltött testet.

Másfél órával azután, hogy az első méréseket végezte, el is készült. Már csak az életre keltés volt hátra. Egy kicsit elbizonytalanodott. A szétszerelés rémisztő eshetősége visszarettentette egy percre, de aztán kiverte a fejéből a gondolatot. Mindenképpen látni kell, hogy milyen munkát végzett. Ha ez a gyerek életképes lesz, mi lenne megoldhatatlan a számára! Másrészt pedig élettelen állapotban sem tarthatja sokáig, hiszen akkor esetleg tönkreteszi, s az alapanyagok is kárba vesznek.

Beindította az életre keltőt. A gyerek megborzongott, és mélyről jövő, hosszú sírásba kezdett. Sam újra leviharzott a háziasszony lakásába, és egy vészhelyzet esetére odakészített négyzet alakú fehér vásznat vett el az ágyról. Ó, igen, még néhány tiszta darabot.

Miután elvégezte a szükséges teendőket, hátralépett, és alaposan megszemlélte a művét. Bizonyos értelemben apának mondhatta magát; mindenesetre kellő büszkeség töltötte el.

Tökéletes kis teremtmény volt, majd kicsattant az egészségtől.

– Hasonmást készítettem – állapította meg boldogan. Minden egyes részlet hibátlan. Az arc két oldala a kellő mértékben különbözik egymástól. A két gyerek emésztési ritmusa teljesen egyforma. Ugyanaz a haj, ugyanolyan színű szem. Vagy talán mégsem? Sam a csecsemő fölé hajolt. Megesküdött volna, hogy a másik apróság szőke. Az övének viszont sötét a haja, s ahogy nézte, egyre sötétebbnek tűnt.

Felkapta a csecsemőt, másik kezével pedig megragadta a biokalibrátort. Amint leért, a gyerekeket egymás mellé fektette. Semmi kétség. Az egyik szőke, a másik, az utánzat, immár kifejezetten barna.

A biokalibrátor más különbségeket is kimutatott: teremtményének kicsit gyorsabb volt a pulzusa, s kevesebb a vörös vérsejtje. Agyának kapacitása egy kevéssel nagyobbnak mutatkozott, jóllehet tartalma nem tért el az eredetiétől. Adrenalin– és epekiválasztásának ritmusa teljességgel másmilyen volt.

Most már bizonyosan hibázott valahol. Függetlenül attól, hogy a gyerek jobb vagy rosszabb képességű, mint a másik, a tény az, hogy nem hű másolatot készített. Egyelőre semmi módon nem tudott megbizonyosodni az általa létrehozott csecsemő életképességéről. A másiknál erre nyilvánvalóan nincs is szükség.

Hol ronthatta el? Hűen követte az utasításokat, a kalibrátor nélkül egy lépést sem tett. És ez sült ki a dologból. Túl későn indította volna be az életrekeltőt? Vagy egyszerűen csak nem volt még elég jártassága?

Az órájára pillantott, közel járt már az éjfélhez. El kellene tüntetni a gyerekteremtés nyomait, még mielőtt a Lipanti nővérek hazaérnének. Sam gyorsan számba vette a lehetőségeket.

Néhány perc múlva már jött is le a lépcsőn egy régi asztalterítővel meg egy kartondobozzal. A kicsit bebugyolálta a terítőbe, majd betette a dobozba, s közben némi örömmel állapította meg, hogy megemelkedett a hőmérséklete. A gyerek gőgicsélve konstatálta a fejleményeket. Eredetije egyet-kettőt oázott válaszként. Sam csendesen kisurrant az utcára.

Férfiak és nők tántorogtak kis trombitákat fújva. Miközben elért a harmadik sarokra, az emberek sűrűn mondogatták egymásnak: hukk, boldog új évet, hukk. Amint balra fordult, meglátta a feliratot: Városi Lelencház. Egy oldalajtó fölött lámpa égett. Megfelelő, de azért elég nagy ez a város neked.

Samnek hírtelen új ötlete támadt, és gyorsan behúzódott egy fasor árnyékába. így biztos hitelesnek fog látszani. Elővett egy ceruzát a belső zsebéből, majd olyan apró betűkkel, amilyenekkel csak tudta, rákaparta a doboz oldalára: Kérem viseljék gondját az én drága kislányomnak. Nem vagyok férjnél Aztán letette a dobozt a küszöb elé, és addig nyomta a csengőt, amíg valami mozgást hallott belülről. Amikor a nővér kinyitotta az ajtót, ő már újra a fasor fedezékében volt, az utca túloldalán.

A köldök csak akkor jutott az eszébe, amikor már visszaért a penzióba. Megállt, és megpróbált visszaemlékezni. Igen, ezt a kislányt köldök nélkül állította össze! A hasa tökéletesen sima volt. Ez lett a kapkodás eredménye. Gyarló emberi munka.

Biztos nagyot néznek majd a lelencházban, amikor kibontják a csecsemőt. Vajon hogy próbálják megmagyarázni? Végigsimított a homlokán.

– Én meg Michelangelo. Ő még egy fölöslegeset is megengedhet magának, én azt az egyet is kifelejtem.

Újév másnapján néhány unott sóhajtástól eltekintve a hivatal egész csendes volt. Már a könyv utolsó érdekfeszítő oldalainál járt, amikor észrevette, hogy két ember toporog zavartan az asztalánál. Kelletlenül nézett fel. Az időtöltés unalmas perceinkre – az élet újfajtáinak létrehozása lebilincselő volt.

Tina és Lew Knight. Sam hitetlenkedve könyvelte el, hogy egyikük sem ül az asztalára. A lány azt a kis gyűrűt viselte bal kezének gyűrűsujján, amit karácsonyra kapott. Lew olyan szelídnek igyekezett látszani, mint egy birka, de nem nagyon sikeredett neki.

– Ó, Sam! Lew tegnap este… Sam, azt akartuk, hogy te tudd meg elsőként… szóval, hát elég nagy meglepetés az ilyesmi… én csaknem… tudtuk persze, hogy nehéz lesz… Sam, mi úgy tervezzük, mármint hogy…

…összeházasodunk. – fejezte be Lew a mondatot, szinte suttogva. Mióta csak ismerte Sam, most látta először bizonytalannak és kétkedőnek; úgy viselkedett, mint aki frissen kikelt oktupuszt talál a reggeli kávéjában.

– Biztosan nagyot néznél, ha tudnád, miként hozakodott elő vele – áradozott Tina. – Olyan nyakatekerten. Olyan félénken. Utána mondtam is neki, azt hittem egy pillanatra, hogy valami egész másról készül beszélni. Elég nehezen értettelek meg, ugye, drágám?

– Hogy? Ja, igen, elég nehezen értettél meg. – Lew korábbi riválisára pislantott. – Elég nagy meglepetés, mi?

– Ó, nem. Egyáltalán nem az. Olyan tökéletesen mentek egymáshoz, hogy kezdettől fogva biztos voltam a dologban. – Sam elmakogta a jókívánságait, s közben magán érezte Tina kutató pillantását. – És most, ha nem haragusztok, gyorsan el kell intéznem valamit. Egy különleges esküvői ajándék.

Lew meghökkent.

– Esküvői ajándék? Ilyen hamar?

– Miért ne? – szólalt meg Tina. – Nem olyan könnyű ám megszerezni a legmegfelelőbb dolgot. És természetes, hogy egy olyan különlegesen jó barát, mint Sam, valami különleges ajándékkal akar kedveskedni.

Ez már sok volt. Sam fölkapta a kézikönyvet meg a kabátját, és elinalt. Mire a penzió vörös lépcsőihez ért, már lehiggadt. A vágás ugyan fájdalmas volt, de azért a szívéig nem hatolt. Még jót is mulatott magában, ahogy eszébe jutott, milyen képet vágott Lew, amikor asszonykája a kabátujjánál fogva ráncigálta.

– Az az ember ma is itt volt, Weber úr. Azt mondta, hogy találkozni akar magával.

– Miféle ember? Az a magas, öreg fickó?

Lipantiné bólintott, és elégedetten fonta össze mellén a karját.

– Micsoda kellemetlen alak! Amikor megmondtam neki, hogy maga nincs itthon, erősködött, hogy azért csak vezessem föl a szobájához. Erre azt feleltem, a maga engedélye nélkül ezt nem tehetem, mire majd felnyársalt a szemével. Én ugyan soha nem hittem, hogy létezhet ördögi szem, bár mindig azt mondom, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, de ha elfogadjuk, hogy van ilyen, hát akkor neki aztán az van.

– Vissza fog jönni?

– Igen. Megkérdezte, mikor szokott általában hazajönni, én meg azt mondtam, úgy nyolc körül. Azt gondoltam, hogy ha nem akarna találkozni vele, még mindig elég ideje maradna átöltözni, megmosdani, s még azelőtt el tudna menni, hogy ő ideérne. Mert már bocsásson meg, Weber úr, amiért ezt mondom – nem hinném, hogy találkozni akarna vele,

– Köszönöm. De ha megjön nyolckor, vezesse csak fel. Ha az az ember, akire gondolok, akkor illetéktelenül birtokában vagyok a tulajdonának. Szeretném megtudni, hogy honnan származik ez a dolog.

Amikor felért a szobájába, gondosan eltette a kézikönyvet, és megparancsolta a doboznak, hogy nyíljon ki. Az alapfokú biokalibrátor nem volt túl nagy, egy újságpapírba be is lehetett göngyölni. Néhány perc múlva már ballagott is be a városba, hóna alatt szorongatva a furcsa alakú csomagot.

Vajon egyáltalán meg akarja még kettőzni Tinát? – tűnődött. Igen, mindennek ellenére igen. Tina még mindig az a nő volt, akire vágyott, s jobban, mint korábban bárkire. Ha az eredeti Lew-hoz is ment férjhez, a másolat mindenképpen az övé lesz. Csak hát – csak hát a másolat azokat a jellemvonásokat fogja örökölni, amelyekkel Tina a mérések pillanatában rendelkezik; így meg könnyen elképzelhető, hogy ő is Lew-hoz fog ragaszkodni. Elég furcsa helyzetet szülne ez. Na de hát attól azért még messze vagyunk. Még talán mulatságos is lenne…

Sokkal inkább izgatta egy esetleges hiba veszélye. Az a Tina, akit ő fog létrehozni, sok mindenben eltérhet a normálistól. A rózsaszínt néhol elfedheti a vörös; mint egy rosszul előhívott színes fénykép, Tina idővel megemésztheti saját gyomrát. Nagyon könnyen lehet, hogy teremtményében különös és gyógyíthatatlan elmebetegség lappang majd, ami csak az után tör a felszínre, hogy kölcsönösen mély vonzalom alakul ki közöttük. Hiszen végül is nincs valami nagy gyakorlata a hasonmáskészítésben és az emberek sokszorosításában. A Lipantiné unokahúga esetében elkövetett hibák mindenesetre erre utalnak.

Sam tisztában volt vele, hogy Tinát akarata ellenére sohasem tudná levetkőztetni. A lovagiasságról alkotott fogalmai és a kisvárosi gyermekkor által belé ültetett szinte babonás tisztelete a női nem iránt iszonyú rémülettel párosult; már csak a gondolatra is megborzadt, hogy egy ilyen szeretett lényt ugyanúgy szét kell esetleg szerelnie, mint… hát igen, mint az emberkét. De ha az összeállítás során elnézne egy alapvető fontosságú dolgot, mi más megoldás kínálkozna?

Megoldás: semmit sem szabad elnéznie. Sam kesernyésen mosolygott, amint az ősrégi lift felfelé zötyögött az irodájához. Bárcsak volna egy kis ideje arra, hogy egy olyan emberen próbálkozzon először, akinek minden megnyilvánulását annyira ismeri, hogy a normálistól való legkisebb eltérés is azonnal szembeötlő lenne. De a fura öregember meglátogatja ma este, és ha az Emberépítő készlet ügyében jön, akkor Sam kísérleteinek azonnal lőttek. És különben is, hol találna egy ilyen embert? Nagyon kevés közeli barátja van, igazán bizalmas pedig egy sincs. És ha valamirevaló munkát akar végezni, akkor olyan embert kell találnia, aki legalább annyira közel áll hozzá, mint saját maga.

Saját maga!

– Megérkeztünk, uram. – A liftkezelő szemrehányóan nézett rá. Sam diadalittas felkiáltására olyan hirtelen állította meg a liftet, hogy még vagy tizenöt centi hiányzott az emelet szintjéig. Ilyesmi akkor történt vele utoljára, amikor legelső alkalommal babrált idegesen a kapcsolótáblán. Megkopott szaktudásán sopánkodva, morózusan csukta be az ügyvéd mögött az ajtót.

Tényleg, hát miért ne saját maga? 

A saját fizikai sajátosságait mégiscsak jobban ismeri, mint Tina jellegzetességeit; hasonmásának bármely pszichikai gyengeségét jóval azelőtt fel tudja ismerni, hogy azok elmezavarrá vagy valami még súlyosabbá fejlődhetnének. És az egészben az a legszebb, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalás sem gyötörné, ha meg kellene szabadulnia egy felesleges Sam Webertől. Sőt éppen ellenkezőleg: a rémület, amely ebben a helyzetben úrrá lenne rajta, a megkettőzött személyiség létezéséből fakadna – a hasonmás elpusztítása csak megkönnyebbülést jelentene. Önmaga ikertestvérének a létrehozása elegendő lesz ahhoz, hogy egy ismerős közegben megszerezze a szükséges gyakorlatot. Ideális helyzet, Aprólékosan kell majd jegyzetelnie, hogy amikor a saját személyes Tináját állítja össze, rögtön tudja, miképpen kerülheti el az esetleges buktatókat. S talán a vén gazembert egyáltalán nem is a készülék érdekli. De ha mégis, Sam még akkor is megfogadhatja háziasszonya tanácsát, és elmehet hazulról, amikor jön az öreg. Mindenütt kedvező kilátások.

Lew Knight alaposan megbámulta Sam kezében a szerkezetet.

– Az ég és minden lakója szent nevére, mi ez? Úgy néz ki, mint egy virágládába való fűnyírógép!

– Ez, hogy úgy mondjam, egyfajta mérőkacat. Egynémely dolgoknak a pontos méretét lehet vele meghatározni. Az ajándékról, amelyet kiterveltem, csak akkor lehet szó, ha tudom a pontos méretet. Vagy méreteket. Kijönnél egy percre, Tina?

– Persze. – Gyanakodva szemlélgette a masinát. – Nem fog fájni? Sam megnyugtatta, hogy egy cseppet sem.

– Csak azt szeretném, ha a ceremónia végeztéig titokban tartanád Lew előtt.

Tina arca most már felderült, s követte Samet.

– Hé, kolléga! – szólt az egyik fiatal ügyvéd Lew-nak, miután Samék kimentek. – Ne hagyja elmenni őket, kollégám. Sam mindig azt mondja, hogy amit egyszer megszerzel, ne engedd ki a kezed közül. Soha nem fogja visszahozni. – Lew erőtlenül felnevetett, és a munkája fölé hajolt.

– Most menj be, kérlek, a mosdóba – magyarázta Sam az elképedt lánynak. – Én kint fogok állni, és majd azt mondom mindenkinek, hogy ne menjenek be, mert rossz. Ha egy másik nő van bent, várd meg, amíg kijön. Azután vetkőzz le.

– Vetkőzzek le?! – visított fel Tina.

Sam bólintott. Aztán nagyon gondosan, a működés minden apró részletére súlyt fektetve elmondta, hogyan kell használni az alapfokú biokalibrátort. Hogyan kapcsolja be a készüléket, miként indítsa el a szalagot. Fontos, hogy testének minden egyes porcikáját végigpásztázza a műszerrel.

– Ez a kis kar teszi lehetővé, hogy a hátadon is végigfuttasd. Azt hiszem, minden világos. Na gyerünk!

A lány tizenöt perc múlva kész is volt, helyreigazgatta a ruháját, és elmélyülten tanulmányozta a szalagot.

– Ilyen különös dolgot még életemben nem láttam. A tekercs szerint a jódtartalmam… Sam sietősen elvette tőle a biokalibrátort.

– Nem érdemes több szót vesztegetni rá. Ez egyfajta kód. Megtudom belőle a pontos méretet, s hogy miből mennyi van. Teljesen oda leszel az ajándéktól, ha meglátod.

– Gondolom. – Tina Sam fölé hajolt, aki letérdelve vizsgálgatta a szalagot, hogy vajon helyesen használta-e a lány a szerkezetet. – Tudod, Sam, én mindig is becsültem az ízlésedet. Szeretném, ha sokszor eljönnél hozzánk, miután összeházasodtunk. Micsoda nagyszerű ötleteid lehetnek! Lew egy kicsit túl… túl törtető, vagy nem? Enélkül persze, tudom, hogy nincs siker, de a siker nem minden. Szóval szerintem az embernek a művelődéssel is törődnie kell. Ugye, továbbra is segítesz nekem ebben, Sam?

– Persze – válaszolt a férfi határozatlanul. A szalag tökéletes volt. No, akkor lássunk munkához! – Szívesen segítek mindenben, amiben csak tudok…

Csengetett a liftért, s közben észrevette, hogy Tina milyen kétségbeesett tanácstalansággal figyeli.

– Ne aggódj, Tina. Nagyon boldog leszel Lew-val. És ez az esküvői ajándék nagyon fog tetszeni neked. – De nem annyira, mint nekem, tette hozzá magában, amint belépett a liftbe.

Amikor hazaért, kicsomagolta a készüléket, és levette a ruháit. Néhány perc múlva önmagáról is volt már egy szalagja. Egy kicsit alaposabban szerette volna átvizsgálni, de a cél közelsége türelmetlenné tette. Bezárta az ajtót, gyorsan eltakarította a szobából a felgyülemlett lim-lomot, megparancsolta a doboznak, hogy nyíljon ki – és már kezdhette is a munkát. Időközben arról sem feledkezett meg, hogy bosszankodva dünnyögjön valamit Meggie néni nyakkendőinek – a piros-kék nyakkendő szinte már az idegeire ment.

Mindenekelőtt a vizet. Akár már rögtön kezdhette is gyűjteni – az emberi testhez, különösen, ha felnőttről van szó, tudvalevően rendkívül sok kell. Előzőleg már vett egy halom lábost – egyetlen árva vízcsapjának jó sok idejébe fog kerülni, míg megtölti ókat. Amint az elsőt a csap alá tette, hirtelen eszébe jutott, hogy a víz kémisi szennyeződései esetleg kihatással lehetnek a végeredményre. Hát persze, nagyon is könnyen! Ezek a 2353-ban játszadozó gyerekek valószintileg a világ legtermészetesebb módján teljesen tiszta H₂O-t használnak majd; a kézikönyv nem szólt erről, ó meg honnan tudja, milyen víz a legalkalmasabb. Mindenesetre az egészet felforralja a kémiai tűzhelyén, és amikor majd Tina összeállításához Iát, tökéletes aqua pora áll a rendelkezésére. Ez még egy érv amellett, hogy először a saját képmását alkossa meg.

Miközben arra várt, hogy fölforrjon a víz, körülbástyázta magát a szükséges kellékekkel – így majd a lehető legkönnyebben érheti el őket. A készletei erősen megfogyatkoztak. A csecsemőhöz elég sok hasznos anyagot felhasznált – igencsak kellemetlen, hogy nem látta előre későbbi terveit, és nem szerelte szét. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy semmiképpen sem hagyhatja életben hasonmását, szóljon bár akármi érv is mellette. Szét kell szerelnie, különben nem lesz elég alapanyaga II. Tinához. (Vagy az elsőhöz?)

Átlapozgatta az alkotórészekről, az emberek össze- és szétszereléséről szóló VI., VII. és VIII. fejezetet. Korábban már rengetegszer átnézte őket – sok jogi vizsgán ment azonban át úgy, hogy az utolsó pillanatban még egyszer átfutotta az anyagot.

Nyugtalanította az idegi labilitás állandó emlegetése. 

A készlet segítségével előállított emberi lények a legjobb esetben is csak a középkori ember babonás hajlamainak és kényszerképzeteinek a szintjére nőhetnek fel. Hosszú távon semmiképpen sem maradnak normálisak – ügyeljünk rá, hogy ne is tekintsük őket annak. 

Tina esetében persze nem lenne számottevő az eltérés – és ennél most semmi sem lehet fontosabb.

Miután az anyagmintákból összeállította a megfelelő méreteket, az életrekeltőt az ágyhoz rögzítette. Aztán rendkívül lassan, szemét le sem véve a kézikönyvről, elkezdte megkettőzni Sam Webert. A következő két órában többet tudott meg fizikai korlátairól és képességeiről, mint bárki más azóta, hogy egy jámbor főemlős rájött arra, miként lehet a mellső végtagok igénybevétele nélkül közlekedni a földön. Furcsa módon se szorongás, se diadalmámor nem fogta el. Éppen olyan volt, mint amikor valaki először szerel össze vevőkészüléket. Gyermekjáték.

Mire elkészült, a fiolák és üvegek nagy része kiürült. A háromdimenziós nedves anyagminták egymás hegyén-hátán zsúfolódtak a dobozban. A kézikönyv elárvultan hevert a padlón. Sam Weber az ágy mellé állt, és lenézett az ágyon fekvő Sam Weberre. Már csak az életre keltés volt hátra. Nem mert túl sokáig várni, nehogy tönkremenjen valami, s megismétlődjenek a kisgyermek készítésekor előállt hibák. Lerázta magáról az émelyítő érzést, hogy mindez rossz álom csupán, körülnézett, vajon a szétszerelő elég közel van-e, és beindította az életrekeltőt.

Az ágyon heverő ember felköhögött. Majd megmozdult. Aztán felült.

– Uhh – nyújtózott egyet. – Egész tűrhető, nem mondom.

Hirtelen leugrott az ágyról, és megragadta a szétszerelőt. Nagy csomókban tépte ki a közepéből a huzalt, azután az egészet levágta a földre, és egy halom ronccsá rugdosta. – Az én fejem fölött ugyan ne lebegjen Damoklész kardja – közölte a tátott szájjal bámuló másik Sam Weberrel. – Bár, ha jól belegondolsz, használhattam volna akár ellened is.

Mikor Sam magához tért, lehuppant az ágyra. Lassan lecsillapodott, és belenyugodott a dologba. A gyámoltalan csecsemő és a szerencsétlen kis emberke szörnyű élménye után álmában sem gondolta volna, hogy a hasonmása ilyen kitörő lelkesedéssel robban az életbe. Az igazság persze az, hogy miért is ne tenné ezt – végül is fizikai és szellemi erejének teljében levő, tökéletesen kifejlett ember.

– Hát ez bizony nagyon nem jó – szólalt meg végül rekedtes hangon. – Labilis alkatú vagy. Téged nem lehet normális emberek közé engedni.

– Hogy én labilis alkatú vagyok? – hördült fel a képmása. – Nézd csak, ki mondja ezt! A fickó, aki egész eddigi életét végigpiszmogta, aki olyan nőt akar feleségül venni, aki biológiai ösztönök kisminkelt és hiú gyűjteménye! Ez a nő térden csúszna bárkihez, akinek van annyi esze, hogy tudja, mivel lehet megfogni őt…

– Tinát kihagyod a játékból, világos?! – csattant fel Sam, bár eléggé kényelmetlenül érezte magát, hogy ilyen lejáratott fordulattal fejezte ki magát.

A hasonmása ránézett és elvigyorodott.

– Jól van, kihagyom. De a testét aztán nem! Figyelj csak ide, Sam vagy Weber, vagy mit tudom én, hogy szólítsalak. Éld csak nyugodtan az életedet, és én is élem a magamét. Még ügyvéd se leszek, ha ez téged boldoggá tesz. De ha már Tináról van szó, hadd mondjak valamit. Nincs elég alapanyagod, hogy másolatot készíts róla, ami, meg kell mondjam, hamvába holt, gyenge kis ötlet volt, bennem viszont éppen elég van az érzéseidből és ellenérzéseidből ahhoz, hogy nagyon akarjam őt. És én meg is tudom szerezni magamnak, te viszont nem. Nincs elég sütnivalód hozzá.

Sam talpra ugrott, a keze ökölbe szorult. Azután észrevette, hogy a másik pontosan olyan termetű, mint ő, sót a tekintete még egy fokkal magabiztosabbnak is mutatja. Semmi értelme a harcnak – legjobb esetben is döntetlen lenne a vége. Újra érvekkel próbált előhozakodni:

– A kézikönyv szerint – kezdte – hajlamos vagy az ideggyengeségre…

– A kézikönyv! A kézikönyv négy évszázad múlva élő gyermekek számára készült, akiknek már válogatott olvasmányok és tudományos ismeretek állnak a hátuk mögött. Szerintem én…

Kétszer egymás után kopogtattak.

 – Weber úr!

– Igen? – reagáltak egyszerre mind a ketten. Hallották, hogy zihál odakint a háziasszony, aki aztán bizonytalanul rákezdte:

– A-az az úr van odalent. Szeretne találkozni magával. Mondhatom azt, hogy itthon van?

– Nem, nem vagyok itthon – szólt a hasonmás.

– Mondja meg neki, hogy egy órája elmentem – mondta Sam ugyanabban a pillanatban.

Még egy görcsös sóhaj, majd gyorsan halkuló léptek.

– Hát ezt jól elintézted! – tört ki Sam alteregója. – Miért nem tudtad befogni a szádat? Nem csodálkoznék, ha a szerencsétlen asszony rögvest szívrohamot kapna.

– Megfeledkezel arról, hogy ez az én szobám, és te csak egy rosszul sikerült kísérlet eredménye vagy! – indulatoskodott Sam. – Pont annyi jogom van, sőt több is… Hé, mi a fenét csinálsz?

A másik kinyitotta a faliszekrényt, és éppen belebújt egy nadrágba.

– Semmi különöset, csak felöltözöm. Éntőlem nyugodtan mászkálhatsz meztelenül, ha ezt izgalmasnak találod, de én egy kicsit normálisabban szeretnék kinézni.

– Azért vetkőztem le, hogy meg tudjam állapítani a méreteimet. Vagy a te méreteidet? Azok az én ruháim, ez az én szobám…

– Ugyan, ne bolondozz. A törvény előtt soha semmit nem tudnál bebizonyítani. Ne akard, hogy olyan közhelyekkel példálódzzam, mint mondjuk: ami a tiéd, az az enyém és így tovább.

Kintről súlyos léptek robaja hallatszott. Az ajtó előtt elhalt a zaj. Mintha cintányérok csattogtak volna körös-körül, és elviselhetetlen hőség rémítette őket. Aztán elenyésztek a fülsiketítő hangok. A falak megszűntek remegni. Csend lett, és égett fa szaga terjengett.

Megperdülve látták, hogy egy hosszú fekete kabátos, iszonyúan magas, iszonyúan öregember lép át az ajtó elüszkösödött maradványain. Jóval magasabb volt, mint a bejárat, s ahogy bejött, nem hajolt le, hanem behúzta a fejét a ruhájába, majd megint kitolta. Weber és alteregója ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz. Mélyen bent ülő szemében semmi fehérség nem volt, csak a feketén szikrázó írisz. Sam Webert a biokalibrátor tapogatóira emlékeztette – inkább csoportosított, következtetéseket vont le, mintsem látott vele.

– Úgy látszik, nemhiába féltem attól, hogy elkésem – dünnyögte végül hátborzongató hangon, elnyelve a szóvégeket. – Amint látom, Weber úr már szíveskedett megkettőzni magát, és így igen kellemetlen, bár szükséges tennivalóknak nézünk elébe. A hasonmás meg összezúzta a szétszerelőt. Hát ez bizony baj, nagy baj. Manuálisan kell elvégeznem a dolgot. Undorító egy munka.

Beljebb ment a szobába, égészen addig, míg csaknem a bőrén érezte a rettegésüket.

– Ez a kis közjáték eddig már négy fő program lebonyolítását zavarta meg, de a készlet visszaszerzésére tett kísérletek közben nem hághattuk át az elfogadott társadalmi normákat, és teljes bizonyossággal kellett megállapítanunk, kihez is került a doboz. Lipantiné idegösszeomlása természetesen sürgős intézkedéseket tett szükségessé.

A hasonmás megköszörülte a torkát.

– Ön ugye…

– Nem, valóban nem vagyok igazi ember, hanem csak finom munkával előállított szerény közalkalmazott. A teljes huszonkilencedik körzet népességellenőreként dolgozom. A lényegre térve: a készletet, ami ide került, eredetileg thregandriai gyermekeknek szánták, akik az én körzetembe jöttek tanulmányi kirándulásra. Egyikük, akinek Weber-specifikációi vannak, a készletet az időúton szerette volna megkapni, de mivel ez eltér a szabályostól, a csomag – dolgavégezetlenül – eltévedt, s végül ezért kötött ki itt. Sajnos olyannyira letért a pályájáról, hogy csak indirekt kutatási módszerekkel sikerült megtalálnunk.

A népességellenőr kis szünetet tartott; Sam alteregója idegesen huzigálta a nadrágját.

Samet viszont kegyetlenül zavarta a meztelensége – ha legalább egy fügefalevéllel eltakarhatná magát! Úgy érezte magát, mintha az édenkertben lenne, s megpróbálna valami értelmes magyarázatot adni arra, miért is evett a tiltott gyümölcsbál. Mogorván vette tudomásul, hogy a ruhának mennyivel nagyobb szerepe van az emberré alakításban, mint bármiféle emberépítő készletnek.

– Természetesen vissza kell szereznünk a készletet – folytatódott a staccato mennydörgés –, és el kell tüntetnünk káros működésének a nyomait. Amint azonban tisztáztuk az ügyet, semmi akadálya annak, hogy Weber úr élete visszatérjen a szokott mederbe. A probléma persze az, hogy kettőjük közül melyik az eredeti Sam Weber.

– Én vagyok az – nyögték ki mindketten, majd egymásra meredtek.

– Gond, gond – dünnyögte az öreg. Tüdejéből jeges szélként sóhajtás szakadt ki. – Hogy nekem mindig csak gondjaim vannak! Hát miért nem lehet egyszer már nekem is egy olyan sima ügyem, mint egy testalkotónak?

– Figyeljen csak ide – kezdte a hasonmás. – Az eredeti biztosan…

– Sokkal magabiztosabb és kiegyensúlyozottabb, mint a másolat – szakította félbe Sam. – Így tehát valószínűnek tűnik…

– Hogy meg tudja állapítani, melyikünk az igazi – csapott le hirtelen a mondatra az alteregó. – Abból, amit lát és már eddig is látott, nem tudja megmondani, melyikünk a társadalom teljesebb értékű tagja?

Milyen szemérmetlenül magabiztosnak próbál mutatkozni a kispajtás – álmélkodott Sam. – Hát nem veszi észre, hogy olyasvalakivel áll szemben, aki könnyűszerrel felismeri az idegi különbségeket? A mostani pszichiáterekkel ellentétben, ez az öreg nem csupán tapogatózik, hanem a külsőségeken átlátva, a személyiség legmélyéig képes hatolni.

– Hogyne tudnám. Egy kis türelmet.

Sietség nélkül tetőtől talpig szemügyre vette őket. Feszülten várakoztak. A csönd a fülükben dobogott.

– Igen – mondta végre az öregember. – Igen, nyilvánvalóan.

Aztán előrelépett. Hosszú karja kinyúlt.

És elkezdte szétszerelni Sam Webert.

– De hát várjonnn… – kezdte Weber, jajkiáltása azonban előbb sikollyá fokozódott, majd cseppfolyós motyogásban halt el.

– Jót tenne az idegállapotának, ha nem nézne ide – javasolta a népességellenőr.

A hasonmás mély megkönnyebbüléssel sóhajtott, azután elfordult, és egy inget kapott magára. Mögötte egy darabig – felerősödve majd elhalkulva – folytatódott még a motyogás.

– Tudja – szólt mögüle a szaggatott, dünnyögő hang –, nem az ajándékot féltjük önöktől, hanem azt, ami benne testet ölt. Az önök civilizációja még nem elég érett a befogadásához. Érti, ugye?

– Tökéletesen – válaszolta a Weber-utánzat, miközben csomót kötött Maggie néni piros-kék nyakkendőjére.

 

Etédi Péter fordítása