Caesar tábora
Alexandria előtt.
Caesar, Agrippa, Meceanas, Dolabella, Gallus, Proculeius, Mások
jönnek.
CAESAR.
Menj Dolabella, mondd, hogy adja meg
Magát. Hijába minden; s késedelme
Magának árt csupán.
DOLABELLA.
Caesar, megyek. (El.)
Dercetas jő, Antonius kardjával.
CAESAR.
Mi az?
S ki vagy te vakmerő, ki így mersz közelítni?
DERCETAS.
Nevem Dercetas;
Antoniust szolgáltam én, a legjobb
Szolgákra legméltóbbat. Ő míg élt
S szólt: volt uram; csak gyűlölői ellen
Tartottam éltemet. Ha fölfogadsz:
Caesarnak az leszek, mi néki voltam;
Ha nem fogadsz el: vedd el életem’.
CAESAR.
Mit mondasz?
DERCETAS.
Caesar, ezt: Antonius
Meghalt!
CAESAR.
Ily Nagy leomlását, nagyobb
Dörgés jelentené: a kerek világ
Miért nem űz vad oroszlányokat
A városokba, s odvaikba a
Polgárokat? Antonius halála
Nem egyesé. E névben a fél világ
Feküdt.
DERCETAS.
De, Caesar, ő meghalt. Nem a
Törvény szolgája, nem bérelt gyilok,
Nem, – az a kéz maga, mely hírnevét
Tettekben írta meg, az verte át,
Szivébül kölcsönzött erővel, a
Szivét! Ez itt a kardja. A sebet
Rablám meg érte. Nézd, a legnemesb
Vér foltja rajta!
CAESAR.
Sírtok, oh barátim?
Az istenekre! Ily hír egy király
Szemébe könyet csalhat!
AGRIPPA.
Különös,
Hogy a természet azt siratni készt,
Mit hőn ohajtánk!
MECAENAS.
Benne bűn s erény
Egyensúlyozta egymást.
AGRIPPA.
Ritka szellem,
Minő csak embert lelkesíthete!
De, istenek, ti bűnt dobtok belénk,
Hogy emberek legyünk! – Caesar megindúlt!
MECAENAS.
A nagy tükörben, mely előtte áll,
Magát szemléli!
CAESAR.
Oh Antonius!
Én juttatálak erre! Ám kimetszük
A kelevényt testünkön. Vagy napom
Hanyatlott volna így le, vagy tiédet
Kellett leűznöm. Ketten az egész
Világban meg nem férheténk! – De hadd
Sirassam el, szívvér-becsű könyekkel,
Hogy – oh barátom, osztozóm a becsvágy
Útján s a föld biralmain, csaták
Tüzében hű bajtársam, jobb kezem,
Te szív, melytől lángját kapá szivem –
Oh, hogy csillagjaink, megférhetetlen’,
Egyenlőségünket nem tűrheték,
S egymást zúzák szét! halljátok, barátim –
De nem, majd jobb időben mondom el!
Hirnök jő.
Ez ember, arczán hordja küldetését;
halljuk, mi hírt hoz. – Szólj, ki vagy?
HIRNÖK.
Szegény
Egyiptomi. – Királynőm, megmaradt
Egyetlen birtokába, sírlakába
Zárkózva: vágynék tudni czélzatid’;
Hogy mit reá jövőben sorsa hoz,
Készen találja.
CAESAR.
Mondd: legyen nyugodt,
És nem sokára megtudandja, mily
Kegygyel, mi tisztesen gondoskodám
Felőle – Caesar nem lehet kegyetlen.
HIRNÖK.
Így tartsanak meg a nagy istenek! (El.)
CAESAR.
Jer, Proculeius. Menj s mondd meg neki:
Gyalázatát nem czélzom. Adj vigaszt,
Minőt keserve megkiván, nehogy,
Halálcsapással nemesen kifogjon
Rajtunk. Rómába elvihetnem őt:
Örök fény volna diadalmamon.
Menj, és sietve hozz felőle hírt,
Mit szól s mikép leléd.
PROCULEIUS.
Caesar, megyek. (El.)
CAESAR.
Gallus, kisérd el! (Gallus el.)
Hol van Dolabella?
Hadd menjen ő is!
AGRIPPA és
MECAENAS.
Dolabella!
CAESAR.
Hagyjátok el! most jut eszembe még,
Mit bíztam őrá. Mindjárt visszatér.
Sátramba jertek; elbeszélem ott,
Mi kénytelen vonattam én e hadba,
Mily békítőleg és szelíden írtam
Folyvást. Jertek, mindent előadok. (Mind
el.)