5. A halott városok szigete

Három nap és három éjszaka telt el azóta, hogy a Brujería horgonyt vetett a legendás sziget egyik öblében, és ennyi idő éppen elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjenek: egy elveszett világ halvány emlékei között járnak. 

   Az áttetszően tiszta öböl hullámai békésen nyaldosták a fövenyt. A méregzöld őserdőben különös állatok neszeztek. Az indákkal benőtt romváros némán fogadta őket, csak a színpompás madarak rikoltása visszhangzott a falak romjai között. És mindenhol egy valaha volt világ hétköznapi emlékei fogadták őket: tógás alakok a kopott falfestéseken, virágminták a feltöredezett mozaikpadlókon, az oszlopos átriumok kőmedencéi... és imitt-amott néhány értékesnek tűnő holmi a növénytakaró alatt. Aranykancsók, -tálak,, -ékszerek maradványai. Az újonnan érkezettek azonban óvatosak voltak. Nem nyúltak semmihez. 

Legkevésbé a szobrokhoz. 

   Azok a romváros terein, az elposványosodott szökőkutak között fogadták a betolakodókat. Arctalan, kámzsás alakokat ábrázoltak, de volt valami zavaró abban, hogy minden mással ellentétben rajtuk nem fogott az idő vasfoga. 

   A fák közül kimagasló fehér tornyokon úgy csillogott a napfény, mint egy lecsupaszított állattetem kiálló csontjain. Hatalmas, mogorva építmények voltak, csupasz falú, ablaktalan hengerek. Úgy szakították át a vastag lombkoronát, mintha a szikrázóan kék eget fenyegetnék. 

   Odabent a meredek lépcsőket elborította a törmelék. A szabályos kör alakú kamrákba állatok fészkelték be magukat. A legmagasabb torony teteje egyetlen hatalmas, nyitott falú terem volt. Káprázatos kilátás nyílt innen a tengerre, az őserdőre és a sziget egyetlen hegycsúcsára. Középen, egy fémtükrökkel, kristálylapokkal és rozsdás fémszerkezettel körülvett emelvény felett anyagtalan fénygömb lüktetett. Nappal elhalványult, éjjel felerősödött a fénye. 

   Ez a ragyogás vezette őket az öbölbe. Egyikük sem látott még hasonlót, és a tapasztalt Stabforth tanácsát megfogadva meg sem próbálták megérinteni. 

   Innen, ebből a gigászi toronyból tudták először felbecsülni, milyen hatalmas is lehet a sziget. Ameddig a szem ellátott, párálló őserdők nyújtóztak. A messzeségben felsejlettek egy másik város maradványai is, újabb csorba tornyok az egybefüggő lombok felett. 

   Míg Stabforth távcsövével fentről a romokat fürkészte, a hegyoldalt vagy az őserdőt pásztázta, Robert a tengert nézte szótlanul. Nem tudott betelni a látványával. Amióta megérkeztek, a látóhatáron kékesen villódzó viharfelhők vonultak lassan és méltóságteljesen, de nem jöttek közelebb, mintha éhes ragadozóként kerülgették volna a szigetet. 

   Kint az öbölben két hajó lebegett. A mélyebb vízen a hatalmas Brujelía, kicsivel közelebb a parthoz a Martichoras horgonyzott. Robert még most is megborzongott, ha csak meglátta. 

Pedig már eltüntették, amit a fedélzeten találtak. 

* 

A galeont a Martichoras fogadta, amikor behajózott a tágas öbölbe. 

   A fleute felcsavart vitorlákkal, mozdulatlanul lebegett a tükörsima vízen. A Brujería ágyúlövésére, a matrózok kurjongatására kísérteties némaság felelt, csak a környező sziklák visszhangozták a kiáltásokat, rikácsoló madarakat rebbentve fel a fák közül. A fleute csónakjai a fövenyre húzva hevertek egymás mellett. 

   – Nincs abban semmi különös, ha de Espinoza csapatot küldött a szigetre – mondta Stabforth, mielőtt a hajóhoz eveztek volna. Ez azonban nem magyarázta meg a némaságot – azt pedig, amit a Martichoras fedélzetén találtak, még kevésbé. 

   A csoportot az avaloni vezette, de még a tapasztalt felfedező arca is elfehéredett valamicskét. Robert, aki azt hitte, már egészen megedződött, émelygésével küzdött. 

   Váratlanul tárult eléjük a látvány, mert a fedélzetnek ezt a részét eddig eltakarta a tatfelépítmény. Robert ugyan kételkedett benne, hogy erre felkészülhetett volna: a szagra semmiképpen. 

   Az egyik nyikorgó keresztrúdon felakasztott tetemek lógtak, mint az érett gyümölcsök, és egyszerre mozogtak a hajó ringatózásának ütemére. Fra Domenico prófétai buzgalma ellenére holtában csak szánalomra méltó, pocakos öregember volt. Juan Vicente Vergara arca riasztó grimaszba torzult. A hűséges, jobb sorsra érdemes Diego fennakadt szemekkel lógott. Melléjük húzták fel a négy másik kasztilliait és további három matrózt a Martichoras legénységéből, alattuk pedig, az árbochoz körözve Gustavo Pendeira teste csüngött véres bábuként kifeszített kötelékein. Legyek zümmögtek a melegben. 

   A holttesteken éktelenkedő korbácsnyomok látványa Pendeiránál volt a legocsmányabb, mert őt különösen alapos elbánásban részesítették, és a jelek szerint nagyon sokáig tartott, mire kiszenvedett. Robert mégis akkor lett igazán rosszul, amikor észrevette, hogy az akasztottak testmagasság szerinti sorrendben csüngenek egymás mellett. Az egész vagy torz véletlen volt, vagy volt benne valami különösen embertelen pedantéria. 

   És amikor azt hitte, a helyzet nem lehet rosszabb, a kabinok ajtajában felbukkant a Brujería egyik embere. 

   – Azt hiszem, uram, van odabent valami, amit látnia kellene – mondta a döbbent Stabforth-nak bizonytalanul. 

   Ezzel Stabforth is egyetértett, amikor meglátta a kabinokat összefröcskölő rengeteg vért. Gyomorforgató látvány volt, itt bent bántóan hangosra erősödött a legyek zümmögése. 

– Itt meg mi történt? – szakadt ki belőle. – Disznót öltek? 

   – A fedélközben is küzdelem nyomaira bukkantam – jelentette egy másik tengerész. 

   – És hol vannak a holtestek? – kérdezte Robert tisztes távolból, és az akasztott emberekre mutatott. – Mert biztosan nem ők ontották ki ezt a tengernyi vért. 

   – Azt nem tudom – mondta Stabforth gondterhelten, és megdörgölte a homlokát. 

A szigetet nézte, mintha onnan várná a választ a kérdésre. 

* 

Egy egész napon keresztül törték az utat az őserdőben. Kiálló gyökerek, szúrós bokrok, csörgedező patakok nehezítették az útjukat. Minden várakozásuk ellenére nem találkoztak bennszülöttekkel, még csak települések nyomaira sem bukkantak. 

   A hegy irányába tartottak, ahol Stabforth tűz fényét pillantotta meg az éjszaka. Késlekedés nélkül útnak indultak. A csapatot már korábban összeválogatták, csak azt kellett tudniuk, merre kell keresniük a Martichoras eltűnt legénységét 

   Ezernyi állat rikácsolt körülöttük. Bódító illatú virágok között kaszabolták a sűrű aljnövényzetet. Néha minden átmenet nélkül heves zápor zúdult a nyakukba, de Robert tudta, hogy azok a viharfelhők, amelyeket a világítótoronyból látott, eddig megkímélték őket. 

   Talán arra várnak, hogy feljussunk a hegyre és megszegjük a szigetre nehezedő tilalmat, gondolta. Ilyenkor eszébe jutott a Greybeard története, és megborzongott. Amúgy is mélységesen idegen, nyomasztó hangulat lengte be az erdőt. Meg tudta érteni Dubloon Hawkins embereit, akik azzal a kéréssel fordultak a parancsnokhoz, hogy – mivel nekik kincseket ígértek –, hadd kutassák inkább át a város romjait, amíg mások a veszélyes dzsungelben verejtékeznek. Robert régebben az elsők között csatlakozott volna hozzájuk, most azonban némi meglepetéssel nyugtázta, hogy inkább vállalja a veszélyt, de nem képes a Brujería fedélzetén maradni. Tivald is így érezhetett, de hiába tiltakozott: Stabforth határozott parancsára kizárólag fegyverforgatók tarthattak velük. Isabel természetesen nem hiányozhatott, és a kapitány is elkísérte őket tucatnyi emberével együtt. Ők hallgattak Stabforth-ra, és úgy gondolták, az igazi kincsek az őserdő mélyén rejtőző romtemplomokban várnak rájuk. 

   Az avaloni nem a levegőbe beszélt. Többször bukkantak indákkal benőtt, hatalmas kőtömbökből emelt építményekre, ahol félig beomlott folyosók vezettek a föld alá. A Medve egyelőre megállás nélkül haladt el mellettük, és Robert ezért igazán hálás volt neki. Különösen azért, mert mindannyian tudták, hogy a városokkal ellentétben ezeket semmiképpen nem építhették emberek: ahhoz túlságosan ősiek és idegenek voltak. 

   Stabforth csak a vállát vonogatta, amikor arról faggatták, kik emelhették a templomszerű építményeket, és csak a bejáratok mellett álló szobrokra mutatott. Robert ezt hitte is, meg nem is: a szobrok inkább démonokra vagy bogárszerű lényekre emlékeztettek. 

Betolakodónak érezte magát egy vénséges világban. 

   Ha a fák fölé magasodó, meredeken emelkedő hegyormot nézte, óhatatlanul eszébe jutott, mi várhat rájuk odafent. Mit keres a Martichoras legénysége a sziget mélyén? És ki vezeti őket? 

   Többször merengett azon, milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy néhány hónappal ezelőtt még Pendeirának dicsekedett kitalált expedícióival. Ha valaha visszatér, igazán életszerű részletekkel gazdagíthatná újabb történeteit, habár itt, az őserdőben verejtékezve a gondolat is fájdalmasan átlátszó kóklerkedésnek tűnt. 

   Közeledett az alkonyat, amikor úgy döntöttek, letáboroznak. Egy tavacska partján álltak meg, ahol vízesés zubogott a fenti sziklákról. A nyugalmat a felderítőnek beosztott tengerész zavarta meg, aki a tó túlsó partján megtalálta a másik csapat nyomait. 

Aggodalmas csendben bámulták az eléjük táruló látványt. 

   Robert különösen sokáig nézte a két összekaszabolt tetem egyikét, és furcsán elfacsarodott a szíve. Sztyepan volt az, akiről valaha azt hitte, barátok. 

– Két napja heverhetnek itt – mondta a felderítő. 

– Bennszülöttek – mondta Stabforth, nem túl meggyőzően. 

   – Karddal? Kétlem – ingatta a fejét Dubloon Hawkins. – Ezeket lekaszabolták. Talán ugyanaz támadta meg őket, mint aki a Martichorason is pusztított. 

   – Theus minden szentjére, mi folyik itt? – csattant fel Stabforth ingerülten. – Kiről beszélünk egyáltalán? 

   – Tudjuk, hogy valaki elrejtőzött azon a hajón – mondta Isabel nyugtalanul. – Robert gyanította, mert kileste a hajószakácsot, Tivald pedig hallotta, amint a herceg meg a varázsló erről beszélgetnek. De ha így van, miért várt eddig? – tette hozzá elgondolkodva. 

   – Ez talán tőle kellene megkérdezni, bárki legyen is az – mondta Robert. – Ha már ilyen szívósan vadászik rájuk. 

   Aznap éjjel megkettőzték a muskétás őrök számát, de így sem sokat aludtak. 

* 

Másnap délután a hegy lábához értek, ahol a sziklák között viszonylag könnyedén haladhattak felfelé. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtak a lankás hegyoldalon, úgy tárult ki alattuk a zöld rengeteg, a tenger kéksége és az állhatatos viharfelhők a messzeségben. Magasan járt már a nap, amikor egy kőtömbökkel határolt tisztáson újabb holttestekre bukkantak. A hat matrózzal ugyanúgy végeztek, mint Sztyepannal és társával. Robert ezúttal is talált ismerőst: a véres tetemek között John Johnsonra és Paulra bukkant. Mindkettőjük arcán értetlen, riadt grimasz ült. 

   – Azt hiszem, már sejtem, minek a lángját láttuk a partról – mondta Dubloon Hawkins, és a két hatalmas tábortűz maradványaira mutatott. Első pillantásra látszott, hogy a környező facsoport alaposan megsínylette a tengerészek buzgalmát. 

   – Furcsa – mormogta Stabforth. – Minek kellett nekik ekkora tűz? 

   – Mintha távol akarták volna tartani a sötétséget – morfondírozott a kapitány. 

   Isabel és Robert egymásra néztek. A lány harcias látványt nyújtott háromszögletű kalpagjában, magas szárú csizmájában és férfias zubbonyában, de az arcára jól látható riadalom ült ki. Egészen elsápadt, és Robert tudta, mire gondol. 

   – Talán don Federico is ezzel próbálkozott – mondta halkan, és a rengeteg mécsesre gondolt Cochas szobájában, meg a rémült fintorra az arcán. 

* 

A hegyoldal feléig juthattak, amikor rájuk sötétedett. A sziklák menedékében táboroztak le éjszakára, ahol szúrós, csenevész cserjék sarjadtak, de legalább nem fújt be az egyre pimaszabb szél. 

   Robert az avalonival és Hawkins kapitánnyal ült az alaposan megrakott tábortűz mellett. Isabel kissé távolabb üldögélt, és merengve bámulta a lenti őserdőre telepedő éjszakát. A tűz fénykörének peremén matrózok őrködtek. 

   Robert először arra figyelt fel, hogy valami megcsikordul a fejük felett. Néhány kődarab gurult le fentről. Épp felegyenesedett, amikor meghallotta Isabel hangját. 

   – Valaki jár itt – mondta a lány figyelmeztetően, és a sziklához támasztott kardja felé nyúlt. Stabforth intett a matrózoknak. Dubloon Hawkins óvatosan elhátrált a tűztől. 

Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem fogták. 

   Gyomorforgató zaj hallatszott, és Isabeltől egy lépésnyire vakító folt izzott fel a levegőben. Azonnal akkorára nőtt, mint egy felnőtt ember, és ovális alakot öltött, mint egy elegáns tükör. Egy férfi körvonala rajzolódott ki a fényben, aztán megmozdult, és a túlvilági ragyogás egy pillanatra megvilágította az arcát. 

   Karcsú volt, fekete tincse a homlokába hullott, és nagyon fürgén mozgott. Kihajolt a nyílásból, meglendítette az egyik kezét – valami puffanva Stabforth elé hullott –, a másikkal pedig egyetlen mozdulattal befogta Isabel szemét, és berántotta maga mellé a nyílásba. 

Aztán kihunyt a fény. Az éjszaka hátborzongatóan sötét lett, amíg a dermedten ácsorgó férfiak szeme ismét hozzá nem szokott a tábortűz derengéséhez.