1. Az óceánon is túl

 

Leszállt az este, az égen ismeretlen csillagképek ragyogtak. Feltámadt a szél, és a Martichoras hamarosan úgy szelte a vizet, mintha megkönnyebbült volna, hogy a sötétség végre eltakarta előle az óceán sivárságát. Amióta napokkal ezelőtt elhagyták a Thalúziai-szigeteket, egyetlen vitorla vagy távoli hegycsúcs, de még egy árva szikladarab sem törte meg a látóhatár egyhangúságát. 

   Egy tengerjáró hajón még éjszaka sem teljes a csend, a Martichoras fedélzetén is a megszokott neszeket lehetett hallani. Eresztékek nyikorogtak, vitorlák pattogtak. Deszkák nyöszörögtek a matrózok léptei alatt. Ajtók nyíltak-csukódtak. A fedélköz függőágyai között hangos hortyogás morajlott. 

   Kezdetben a raktér szurokfekete sötétségében is csak a szokásos zörejek születtek: hullámok döndültek a palánkon, patkányok motoztak a hordók között. Azonban egyszer csak minden átmenet nélkül elhalt az apró lábak neszezése. 

   Nyomasztó csend támadt egy pillanatra, aztán több tucat patkány menekült rémülten. Nem is tértek vissza egy ideig. Várakozó hallgatás nehezedett az alsó fedélközre. 

   Az egyik folyosón óvatos léptek közeledtek, gyertyafény kúszott végig a felhalmozott rumoshordókon. Elegáns, aranysújtásos kabátot viselő alak jelent meg az ajtónyílásban. Egyik kezében lobogó gyertyát, a másikban káprázatos tőrkardot szorongatott. Ingerült fejmozdulattal igazított a helyére egy hosszú, fekete tincset, ami az arcába hullott. A bal vállát frissen átvérzett gyolcskötés takarta, de nem foglalkozott vele. 

Sokáig mereven állt az ajtóban. Tekintete módszeresen és alaposan kutatta végig az alacsony mennyezetű raktárhelyiséget, majd lassú léptekkel elindult, és sorban bevilágított az árnyékos zugokba. Eközben egy pillanatra sem eresztette le rapírját, mint aki támadástól tart. Pedig egyedül volt, és azt a nyílást leszámítva, ahol ő belépett, az egyedüli kijáratnak a szemközti lépcső és egy csukott ajtó kínálkozott odafent. 

   Az utolsó ládahalomhoz ért, amikor valami reccsent. A fegyveres alak villámsebesen megpördült. Kulcs csikordult a lépcső melletti ajtó zárjában. 

   – Ki jár odalent? – kérdezte egy bizonytalan hang. Hajólámpás fénye derengett. 

   A gyertyát szorongató férfi a helyére lökte a kardját. Bizalmatlan pillantást vetett az imbolygó árnyékokra, majd határozott léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. 

   – Monsieur Maupertuis? Ön az, uram? – A matróz úgy bámult rá, mint aki kísértetet lát. – Megpillantottam a fényt, és... Minden rendben, uram? – kérdezte gyorsan, amikor a montaigne-i nem felelt. De Maupertuis csak merev arccal elsétált mellette, vissza sem nézett. 

   A matróz keresztet vetett, és hideglelős arccal bámult utána, majd gyors mozdulattal becsapta, és bezárta a raktérbe vezető ajtót. 

* 

A Martichoras a világ másik végébe tartott, a látóhatáron is túlra. Hosszú, végtelennek tűnő út volt ez, és Robert számos tapasztalattal gazdagodott közben. 

   Megtudta, milyen az igazi tengeribetegség. Felfedezte a Martichoras minden zegét-zugát, és belekóstolt valamicskét a tengerészek életébe. És soha nem hitte volna, hogy így lesz, de beleszeretett a tengerbe: talán nem is csoda, hiszen heteken át nem látott mást, csak a végtelen víztömeget, alkonyatkor és napkeltekor, szélcsendben és viharban, álnoknak és nyugodtnak egyaránt. 

   Útjuk elején a La Boca del Cielo szinte áttetszően kék vizén hajóztak, ami egyre sötétebb lett, míg igazán méregzölddé nem vált, és ahogy teltek-múltak a napok, észrevétlenül mosódott át a Tajtékos-tenger szürkeségébe. Itt kétszer is viharba kerültek, mintha a kezdeti jó széljárás ezeken a csalfa vizeken bosszulta volna meg magát. Robert az első alkalommal a fedélközben maradt, és biztosan tudta, hogy a hánykolódó hajóval együtt fog a tenger fenekére kerülni, majd amikor ez nem következett be, tőle szokatlan módon fohásszal köszönte meg Theus gondoskodását. A következő alkalommal cseppet sem rettegett kevésbé, de legalább hinni merte, hogy a Martichoras épségben átvészeli a hullámok őrjöngését. 

   Látott kevély hadihajókat és szerény kereskedőbárkákat, szörnyeket és igazi tengeri csodákat. A La Boca del Cielo ugyan a kalózairól híres, de most szerencséjük volt, csak a legendás bálnákat látták, és Robert ámultan hallgatta a méltóságteljes sorban vonuló teremtmények énekét. Egyszer napokig sodródtak a könnyű ködben, ahol hátborzongató, néma árnyék kísérte őket hűségesen, még a figyelmeztető kürtszóra sem felelt – káprázat volt vagy lidérc, senki sem tudta megmondani. A Tajtékos-tengeren napokon át követte őket egy hatalmas négyárbocos, ami fekete volt, mint a kalózok szíve, és a legénység idegesen motyogva készült az összecsapásra, amíg egyszer csak el nem tűnt, ugyanolyan váratlanul, mint ahogyan felbukkant. Láttak káprázatból szőtt zátonyokat, kétszer talán krákot is vagy vándorló szigetet, és mielőtt kitört volna a vihar, az utasok nagy ámulatára igazi lidércfény táncolt az árbocok tetején. Majd hosszú hetek után Robert megpillanthatta a Thalúziai-szigeteket messze nyugaton, amiről korábban álmodni sem mert volna. 

   Ezeken a vizeken sok hajóval találkoztak, a Felfedezők egyik karavellájával, egy avaloni galeonnal, ami lehetett kalóz vagy kalózvadász egyaránt, még egy osszor szlup is az útjukba akadt, de a herceg határozott parancsára minden alkalommal csak zászlójeleket váltottak, és elkerülték őket. Akárcsak az ismertebb kikötőket: egyetlen egyszer vetettek horgonyt, akkor is egy néptelen öbölben, ahol forrásvízzel, gyümölccsel és vadhússal töltötték fel a készleteiket. Nem időztek itt hosszan, de Robert mégis sokáig álmodott a hófehér fövenyről, a meleg szélről, a pálmafák közül felrebbenő színpompás madarakról. Legalább vigasztalhatta magát a szárazföld emlékével, mert hamarosan ismét üresen tátongott körülöttük a látóhatár, mintha nem is létezne más a világon, csak a végtelen víz, és néha úgy érezte, hogy lelkiállapota is átvette a tenger szeszélyességét. 

   Mire megközelítették a rejtélyes Kékrévet, mindössze egyre ritkuló naplójegyzetei kínáltak fogódzót számára, ha esetleg fel akarta idézni az út eseményeit. Igaz, azért akadtak pillanatok, amelyeket semmiképpen nem tudott volna elfelejteni: ilyen volt kibontakozni látszó, majd kínos véget ért kurta kalandja Isabellel, vagy az éjszaka, amikor a titokzatos hajószakács nyomába eredt – Tivald nagy felfedezéséről nem is beszélve. 

* 

Az út elején, amikor lelkiismeretesen jegyzetelgetett a naplójába, még egészen más dolgok kötötték le a figyelmét: az első oldalakat teljesen elborították a hajóról és a legénységről készült vázlatai 

   A Martichoras észak-eiseni fleute volt, háromárbocos, zömök hajó, szűkülő tatfelépítménnyel és meglepően tágas terekkel a fedélközben. Kereskedőbárkának szánták, ezért tervezői mindössze annyi ágyút szereltek rá, amennyit a legszükségesebbnek ítéltek, de a számukat a jelenlegi kapitány nagylelkűen megduplázta. Volt is rá oka, mert a Martichoras a tengerek zsoldosa volt, mindenre kapható, kellően titoktartó legénységgel, és megbízatásai során nem egyszer került veszélyes helyzetekbe. 

   A legénység biztosra vette, hogy ez a kaland is hasonlónak ígérkezik. Szófukar megbízójuk ugyan felfedezőútról és tudományos kutatásról beszélt, de ők kincset szimatoltak, idegen szigeteket és bajt – Robert nem tudta, vajon a tapasztalataik tették őket ilyen gyanakvóvá, vagy esetleg a herceg környezetéből fecsegett nekik valaki. 

   Kezdetben idegenkedve járta a fedélzetet, az első hét végén azonban nem csupán az ő tengeribetegsége, hanem a legénység ellenszenve is enyhült. Robert mindig is értett hozzá, hogyan kell barátokat szerezni. Először csak úgy őgyelgett a matrózok körül, később óvatosan beleszólt valamelyik vitájukba, végül beszállt hozzájuk kockázni. Amikor először veszített jelentős összeget, befogadták. 

   Különös társaság volt ez, csupa barátságos gazember, akik kereskedőnek vagy kalóznak túl becsületesek voltak. A tengert vallották hazájuknak, a Martichorast az otthonuknak, gazdájuknak pedig azt, aki eleget fizetett nekik. A hercegnek sem mondtak nemet bő egy évvel ezelőtt, habár egészen eddig apró-cseprő feladatokat teljesítettek neki – ez volt az első alkalom, hogy komolyabb útra indultak, ráadásul úgy, hogy megbízójuk személyesen elkísérte őket. 

   A jelek szerint ennek a legénység nem örült különösebben. Robertnek úgy tűnt, mintha a hercegtől ezek a marcona alakok is tartanának valamelyest – még akkor is, ha inkább a nyelvüket vágták volna ki, mint ezt a többiek előtt bevallják. A varázslóval szemben nem voltak fenntartásaik, nyíltan éreztették vele, mennyire utálják: ezt tehették, mert Maupertuis egyszerűen tudomást sem vett róluk. 

   De akár kedvelték a herceget, akár nem, mégis ő fizette a bérüket – és meg kellett adni, nem is próbált beleszólni a hajó irányításába. Alig mozdult ki a kapitány kabinjából, amit de Espinoza készségesen átengedett neki, és egyetlen matróz sem akadt, aki három lépésnél közelebb került volna hozzá. Amikor azonban San Eliseóban felbukkant Stabforth, Pendeira meg a többiek, a fedélzeten nem lehetett különösebben rózsásnak nevezni a hangulatot. 

   Nem a helyszűke okozott gondot. A Martichoras kevesebb emberrel hajózott a megszokott létszámnál, tehát ha nem is fejedelmi körülmények között, de jutott hely a jövevényeknek – Pendeirának és Isabelnek még egy-egy apró kabint is lakhatóvá tettek, a többieknek pedig a fedélköz függőágyai mellett alakítottak ki egy zugot. A kapitány büszkeségén mégis komoly csorbát ejtett, hogy nem kérték ki előtte a véleményét, mellesleg igaza volt abban, hogy a Martichoras ezek után valóságos úszó lőporos hordóvá vált. 

   Az utasok jól tudták, hogy mindannyian zsarolással jutottak a helyükhöz, és a kényszerű alku feszültségei már indulás előtt megmérgezték a levegőt. Egyik csoport sem bízott a másikban, és az amúgy is puskaporos hangulatot fokozta Gustavo Pendeira önteltsége, aki nem átallotta magával hozni újdonsült tudományos tanácsadóját, Tivaldot, és védőőrizetnek Juan Vicente Vergarát négy emberével együtt, köztük a tapasztalt Diegóval, aki nem tudta, hogy ez most elismerés-e vagy büntetés. Pendeira ezen kívül hívő kasztilliaiként elképzelhetetlennek tartotta, hogy esetleg hónapokon át nélkülöznie kelljen a lelki támaszt és a feloldozást, ezért saját papról is gondoskodott. Robertet meglepte, hogy éppen Fra Domenicóra esett a választása, de mint kiderült, Pendeira, Stabforth és Cochas annak idején nem egy kalandban élvezhette a harcias szerzetes támogatását. Ezt legalább a legénység egy része – köztük a szintén kasztilliai kapitány – örömmel fogadta, habár az objektáns vagy avaloni matrózok ezen is csak morogtak, a hercegről nem is beszélve. Robert tudta, hogy amióta Montaigne ura egy varázsló-császár, a vaticinusok iránti tisztelet nagyrészt a múlté, de a nemes olyan feltűnően kerülte az atyát, hogy az még egy dekadens arisztokratától is szokatlan volt. 

   Robert mindenesetre megpróbált mindenkitől egyenlő távolságot tartani, ő ugyanis sem a herceget, sem Pendeirát nem kedvelte – és ami azt illeti, megérteni sem tudta őket. 

   Vagy talán a világot nem értette? Hiszen különös hely ez, ahol kényszeresen a kalandok körül forog az élet és az igazi hősök villámkezű vívók, pimasz szerencsevadászok és hasonló kétes alakok, akiket állandóan hajmeresztő helyzetekbe sodor a vérük. Mintha a kalandvágy amolyan láthatatlan kipárolgásokkal terjedő kórság lenne, mint a mocsárláz, amitől egyes emberek rögtön vakmerő idealistákká és bajkeverőkké – és ezzel mások szemében igazi hősökké – lényegülnek át. Cinikusabb pillanataiban azzal az eretnek gondolattal kacérkodott, hogy a Teremtő csak azért oltja be ezzel a kiválasztottakat, hogy utána elégedetten figyelje, milyen történetek bontakoznak ki abból, ha minden megfontolást sutba hajítva eszeveszett vállalkozásokba fognak. Sajnálatos módon az tökéletesen megerősítette titkolt elméletét. A kincses sziget legendája elég csáberővel bírt ahhoz, hogy Gustavo hosszú évek alatt kiépített szervezetét alvezérei kezében hagyva, alig maroknyi fegyveres kíséretében szálljon fel egy vadidegen hajóra. A herceg pedig talán ugyanezen okból eltűrte Pendeira nagystílű zsarolását, és engedte, hogy az embereit is magával hozza, mindezt úgy, hogy a legénységet leszámítva Maupertuis volt az egyetlen embere, testőre, komornyikja, titkára és öltöztetője egy személyben. Hihetetlennek tűnt elsőre, de a csapat dúsgazdag vezetője – aki örökké hófehér ruhájában mutatkozott, habár Robert remélte, hogy nem ugyanabban – nemhogy szolgák légióját, hanem egyetlen cselédet sem hozott magával. Robert ellenérzéseit ez csak tovább növelte, és ha a tengerészektől nem hallott volna káprázatos tengerparti palotájáról, szolgahadáról és mértéktelen költekezéséről, arra gyanakodott volna, pompája pusztán álca. Így viszont maradt a kérdés – minek ez a látványos lemondás a világi hívságokról? 

   Irigyelte Jerome Stabforth-t, aki a jelek szerint sohasem kételkedett az indítékaiban. A felfedezőnek ez volt az élete – rejtélyek és csetepaték, fogadók és útvesztők, állandóan úton, új kihívások nyomában –, és Isabel hasonló magabiztossággal állította, hogy kevés izgalmasabb dolgot tud elképzelni annál, mint dagadó vitorlákkal száguldani az ismeretlen felé. Igaz, eddig kevés izgalomban volt része. A matrózok szerint a nők balszerencsét hoznak a hajóra, és először nem is akarták a fedélzeten látni. Kapitányi parancsra végül engedtek, de Srabforth jobbnak látta, ha Isabel elkerüli őket. A lány kezdeti mélységes felháborodása hamar unalommá apadt a kabinja fogságában; olyannyira – gondolta Robert rosszmájúan –, hogy még vele is olyan kedvesen bánt, mintha soha nem is estek volna karddal egymásnak. 

* 

Amikor nem a lányt szórakoztatta, nem a Medve történeteit hallgatta, és nem Diegóval meg Tivalddal kockázott, akkor azzal a néhány tengerésszel töltötte az idejét, akikkel egészen összebarátkozott. Mint a legtöbb hajón, itt különös alakok szolgáltak, szinte Théa összes nemzetiségéből. A kapitány, Alfonso Domingo de Espinoza neves család sarja volt, egykori párbajhős és lányszöktető. John Johnson, a navigátor, Avalonból származott, és azt mesélték róla, hogy otthon egy szerelmes tündér várja. Paul, az eiseni kormányos valaha egy világítótorony őre volt, és a viharban sziklára futtatta a hajókat. Sztyepan, az osszor fedélzetmester fekete sörényével, kiugró állkapcsával egy fenevadra emlékeztetett, és három hajótörést is épségben átvészelt. A legkülönösebb szerzet talán Giuseppe, a vodaccei ágyúmester volt, akiről azt suttogták, kockán szerezte a balszerencséjét, de hiába tette fel tétnek, mindig nyert, ezért nem engedték játszani. 

   Robert nem tudott betelni a tengerészbabonákkal, a matrózok pedig válogatás nélkül ontották a hajmeresztő történeteket, és lassan az egész legénység elismerte, hogy a fiatal Gillingford mégsem az a mulya fráter, mint elsőre hitték. Egyetlen kivétel azonban mégis akadt. 

   A hajószakács, aki továbbra is úgy kerülte, mintha pestises lenne, komor, szófukar alak volt, hosszú hajjal, őszes borostával. Avaloninak született, de ugyanazt a keveréknyelvet beszélte, amit a hat tengert és hét országot megjárt tengerészek többsége. William Abernethynek hívták, de a Martichorason hamar elnevezték Sótlan Williamnak, de nem a főztje, inkább a szófukarsága miatt. Értette a dolgát, tapasztalt tengerésznek tűnt, és állítása szerint az összes tengeren hajózott már. Különösebben nem kérdezősködtek utána – a szakácsot közvetlenül az indulás hajnalán fogadták fel, amikor Sztyepan végleg letett arról, hogy az elődje esetleg időben felbukkan utolsó kimenőjéről. Hiába sejtették, hogy egy bordélyban fetreng részegen, ezzel senki sem mert a herceg elé állni. Szakács nélkül azonban mégsem futhat ki egy hajó, ezért a fedélzetmester tett egy próbát a kikötői csapszékekben, mielőtt a kapitányhoz fordult volna az elkerülhetetlennel. Ekkor igazították útba Williamhez, aki Theusnak hála, valóban szakácsként keresett magának hajót, ha nem is túlságosan lelkesen: Sztyepan számtalanszor elmesélte, hogyan kellett felkönyörögni a Martichorasra, és alkudozás közben szépen fel is srófolta az árat. 

   Robertnek más helyzetben eszébe sem jutott volna egy egyszerű hajószakács után kérdezősködni. Most viszont mégis megtette. Nem tetszett neki ez az ember. Vagy talán csak az elmúlt időszak eseményei tették ilyen óvatossá és gyanakvóvá? 

   Azt még nem találta különösnek, hogy William nagy ívben elkerüli az úri kompániát – hiszen a matrózok többségének szintén nem akadt dolga az utasokkal, az egyetlen Robertet leszámítva. Az már jobban zavarta, hogy a látszólagos ellenszenv dacára olyan sokszor botlott váratlanul Sótlan Williambe, hogy idővel már-már az a gyanúja támadt, a különös alak szabályosan kémkedik utána. 

   Ettől kezdve ő is megpróbálta szemmel tartani a férfit, és hamarosan több apróság is szemet szúrt neki. Egyrészt egyre biztosabbra vette, hogy Sótlan William lehet ugyan jó szakács, de hajón nem szolgált: világos, cserzetlen bőre nem vallott tengerjáróra, és feltűnően szűkszavúvá vált, ha korábbi útjai felől faggatták. Ráadásul merő véletlenségből kétszer is tanúja volt, amint a férfi éjszakánként eltűnik a raktérbe vezető lépcsőn. 

   Mit dolga lehet odalent? Ki ez az alak? Miért figyeli őt? Van valami köze ehhez a rejtélyes éjszakai sétáknak? Robert oldalát addig furdalta a kíváncsiság, míg elhatározta, hogy személyesen jár utána a dolognak. A többieknek nem szólt a gyanújáról, azonban az egyik éjjel Sótlan William nyomába eredt. 

   Mezítláb osont a gyertyát szorongató férfi mögött. Szűk folyosókon haladtak, dohos szagú válaszfalak között, alacsony nyílásokon át. Egyre lejjebb, a fedélköz alá, a raktérbe, és onnan még lejjebb, a hajó hasába, ahol sózott hússal megrakott hordók álltak egymás hegyén-hátán. A hajószakács magabiztosan haladt előre, mindössze egyszer állt meg, de akkor hosszabb időre, egy tágasabb raktárhelyiségben, ahová Robert nem merte követni. A folyosón lapulva hallgatta, ahogy Sótlan William odabent járkál, valamit rakosgat, még beszélt is, bár a hajó állandó nyöszörgése miatt nem értette, mit. 

   Természetesen az első gondolata az volt, hogy a hajószakács bújtat valakit idelent. Amint a távozó férfi léptei elhaltak a folyosón, meggyújtotta a saját gyertyáját, majd tőrt szorongatva berontott, hogy szembenézzen a rejtélyes potyautassal. 

És nem talált odabent senkit, csak kétszersülttel meg babbal teli, feltornyozott ládákat. A helyiség üres volt, csupa fekete árnyék és sötét zug, s Robert hiába nézett be minden sarokba, nem talált ott senkit. Egy pillanatra az a kellemetlen érzése támadt, hogy valaki figyeli, de ez hamar elmúlt. Semmi nyomát nem találta potyautasnak. 

   Amikor később a furcsa eseten tűnődött, arra jutott, hogy Sótlan William alapos ember, aki minden éjjel megnézi, nem dézsmálja-e valaki a készleteket. És ha motyog magában mindenféle furcsaságokat, hát nem ő az első tengerész, aki kicsit különccé válik az óceánon. A következő néhány napban azért elkerülte a szakácsot: biztosan a bűntudata miatt érezte úgy, hogy Sótlan William mindent tud. Mindenesetre elhatározta, továbbra is rajta tartja a szemét a férfin. Akkortájt tűnt fel neki Maupertuis viselkedése, aki egy ideig szintén úgy járta a hajó folyosóit, mint aki keres valakit, és Robert izgatottan várta, történik-e valami. 

   De hiába várt. Ráadásul közvetlenül ezután került sor arra a bizonyos kínos jelenetre Isabellel, és ez hosszú időre minden mást kivert a fejéből. 

* 

Robert eredetileg csak meg akarta nézni, hogy érzi magát a lány, akit Stabforth feloldott ugyan a kabinfogság alól, de kizárólag az ő társaságában mutatkozhatott a fedélzeten. 

   A tengerre már leszállt az éjszaka. Isabel gyertyát gyújtott, és beszélgettek ugyan, de nagyrészt semmiségekről, a társalgás is akadozott, míg a végén mindketten elhallgattak. Csendes, szomorkás este volt, amit még lehangolóbbá tett a hullámok egyhangú sustorgása. Egyre többet ittak a vörösborból, és Robert egyszer csak azon kapta magát, hogy Antonio Gastróra emeli a poharát. Isabel csatlakozott hozzá, és az aldanaira emlékeztek, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy túl keveset tudnak az életéről és annál többet a haláláról. Robert hosszas habozás után megkérdezte a lánytól, mi volt közöttük, de Isabel csak szomorúan mosolygott, és azt mondta, Antonio merész udvarló volt, semmi több, és az ifjú nem kérdezősködött többet. Kesernyés csend telepedett a zsúfolt kabinra. 

   – Furcsa fintora a sorsnak – mondta végül Robert, aki gondolatban újra a númai barlangban járt –, hogy Maupertuis kaputárgya vagy micsodája egész végig Stabforth-nál volt, mégsem használta addig... a sorsdöntő pillanatig – tette hozzá, mert eszébe jutott, vajon mi történt volna, ha nem érkezik váratlan segítség. 

   – Dehogynem – igazította ki Isabel. – No persze, sokra ment vele. Ha egyszer a Medve állandóan a zsebében hordta azt a véres medált... 

   – Szóval hiába kémlelt át állandóan? – Talán a bor tette, de Robertnek hirtelen vigyorognia kellett. – És mi lett volna, ha megpróbál átlépni? – A gondolat különösen mulatságosnak tűnt, még Isabel is elmosolyodott, de a következő pillanatban váratlanul lefoszlott az arcáról a vidámság. 

   Robert zavartan elhallgatott. A lány eddig állhatatosan kerülte a témát, és sohasem beszélt arról, milyen érzés volt átlépni a semmibe Maupertuis oldalán. Mint mindig, most is komoran meredt maga elé, és úgy húzta össze magán a ruhát, mintha fázna. 

Robert töltött még neki, és inkább valami másra terelte a szót. 

   Sok mindenről beszélgettek, míg a végén természetesen a Hét Város Szigetére terelődött a szó, meg a kincsekre, amit mindketten nagy, vasalt ládákban képzeltek maguk elé, és tervezgetni kezdték, mit kezdenek majd a vagyonnal. 

   – Ha rengeteg pénzem lesz, visszaállítom a birtokunk régi pompáját, meg... nagy palotát építek, és bálokat rendezek... és közben sorra töröm össze az udvarlóim szívét – magyarázta Isabel, kicsit már akadozva, mert a harmadik palackot bontották fel. Jókedvüket csak fokozta, amikor Robert suttogva bevallotta, hogy John Johnsonnak hála, most Maupertuis készletét pusztítják. – És te? Hazatérsz a birtokodra? – kérdezte Isabel. – Emlékszem ám a találkozásunkra... amikor azt mondtad, gróf vagy. – Hirtelen támadt gyanakvással pillantott a másikra, aki váratlanul teljesen lefoglalta magát egy újabb gyertya meggyújtásával.. – Tényleg gróf vagy? – kérdezte bizalmatlanul. 

   – Igen is, meg nem is – mondta a fiatalember kurtán, de a lány nem érte be ennyivel. 

   – Ezt meg hogy értsem? – kérdezte kíváncsian, majd felderült az arca. – Elűztek az elsőszülöttként neked járó birtoktól, igaz? Azóta csavarogsz, hogy világlátott vívómesterként viszatérj a kastélyodba, és megküzdj az álnok lélekkel, aki kitúrt... 

   – Nem igazán – szakította félbe Robert sóhajtva. – Inkább úgy mondanám, hogy az apám gróf volt, ezért én is az vagyok. Mivel birtoka már neki sem volt, nehezen örökölhettem volna bármit. Talán Avalonban akad valahol egy tenyérnyi földdarab, ami esetleg... hangsúlyozom, esetleg engem illetne, ha egy nagyobb létszámú sereg élén megkísérelném visszaperelni magamnak... 

– Ki volt az édesapád? – kérdezte Isabel. – Úgy értem, valójában.  

Robert tűnődve nézett rá. 

   – Apám a Bűbájos-szigeteken született – mondta végül –, annak is egy, igen bűbájos szegletében, aminek jelentős szerepe volt abban, hogy álmodozó világcsavargó vált belőle. Furcsa helynek képzelem, ahol senki sem tudhatja, mi a káprázat és mi a valóság. Emlékszem, apám azt mesélte, hogy Norgalesben... így hívják a helyet... mindig köd van, és foszladozó, vékony a fátyol a halandók meg a Sidhe népe között. Örökké azzal nyaggattam, mikor visz magával oda, a druidák ősi városába. Persze mindig csak ígérgetett, aztán... aztán nem lett belőle semmi. 

– Hogyan került Eisenbe? 

   Elmenekült, amikor Margaret, a Vaskirálynő elfoglalta a trónját, és buzgón, amolyan vaticinus hévvel égetni kezdte a másképpen gondolkodókat – válaszolta Robert, és vállvonással tűrte Isabel haragos pillantását. – Jobbnak látta hajóra szállni. A kontinensre vitorlázott, élt Montaigne több városában, aztán Eisenbe vándorolt, megmentette az anyámat egy csapat útonállótól, pisztollyal, kalaplengetve, ahogy kell, és természetesen házasság lett a dologból. Aztán letelepedtek, megszülettem én, az apám meg valószínűleg megölette magát valami ostoba, sötét ügylet során. 

   – Szegény édesapám – sóhajtotta Isabel szomorúan. – Vele talán nem ugyanez történt? – tette hozzá a bortól támadt érzelgősséggel. – Mit nem adnék, ha itt lehetne... ez volt az ő igazi élete. – Merengve elhallgatott, majd hirtelen Roberthez fordult. – Sötét ügylet? – kérdezte felcsillanó szemmel. – Mi lehetett az? 

   – Nem tudom – felelte Robert őszintén. – Az apámról azt suttogták, hogy egy titkos csoportosulás ügyében szimatolt, és az ő nagy, lángoló igazságvágyát ismerve az biztosan valami nagyon gonosz, szörnyen titkos társaság lehetett. Az anyám egyszer azt mondta, egy eltűnt grimoárt kerestetett vele valaki. De őszintén szólva, inkább valami kisstílű szervezkedés volt az, amit mondjuk az értékes dracheneisen megszerzésére szőttek a pohos kalmárok, vagy tudom is én. – Búsan megcsóválta a fejét. – Az én apám legnagyobb átka az volt, hogy egész életében lovagi ideálokat kergetett, de soha egyetlen méltó ügyet... vagy legalább méltó ellenfelet nem talált. Ellentétben... bocsáss meg ezért... don Cochasszal – tette hozzá. 

   – De hát ez szörnyen izgalmas! – mondta Isabel lelkesen. Robert megütközve meredt rá. 

   – Micsoda? – kérdezte, némileg ostobán. – Mi olyan izgalmas? Az édesapád... 

   – A te édesapád – vágta rá a lány. – Az avaloni lovag, aki titokzatos összeesküvés meg varázspraktikák nyomaira bukkan, ezért egy rejtélyes társaság nyomtalanul eltünteti. Most mondtad. 

   – Nem – ingatta a fejét Robert. – Én nem egészen így fogalmaztam. Forrófejű bolond volt, aki belekeveredett valamilyen titkos szélhámosságba, ezért végeztek vele, én ezt mondtam. Nézd, ha minden szóbeszéd igaz lenne, Théát zsúfolásig megtöltenék a rejtélyes összeesküvők. Nem mehetnél le egy borospincébe anélkül, hogy ne ugrasztanál szét néhány csuklyás alakot. A Kreuzritterek, a Láthatatlan Kollégium... kétlem, hogy bármelyik valóban létezne. Legendák, semmi több. 

   – Az én apám is egy legendát követett – mondta a lány dacosan. 

   – Miért, mi mit keresünk? – kérdezte Robert, és kitöltötte a palack alján maradt bort 

   – Hogyhogy mit keresünk? – nézett rá Isabel értetlenül. – Kincses szigetet, kalandot, kalózokat... 

   – Látom, ez legalább akkora csáberővel bír számodra, mint a fekete lebernyeg, meg a titkos társaságok. 

   – Ahhoz képest, milyen lesújtó véleménnyel vagy a vállalkozásunkról – mondta a lány epésen –, kissé furcsállom, hogy mindössze alig néhány héttel ezelőtt szakadtál a nyakamba, de tessék, most együtt hajózunk a világ túlsó felére. Minek ilyen hatalmas áldozatot hozni, ha nem is hiszel benne? 

   – Magam sem értem – válaszolta Robert zavartan. – Mindenesetre csak remélni tudom, hogy a végén kiderül. 

   – Akkor minek keveredtél bele? – kérdezte a lány kissé enyhébben. 

   – Hát ez az! – csattant fel Robert. – Belekeveredtem, és benne is ragadtam! 

   – Mire gondolsz? – kérdezte Isabel hamiskás mosollyal. 

   – Szerintem sejted te azt. Amikor az estélyen követtem Pendeirát, a bor és a dac dolgozott bennem, és mire felocsúdtam volna, máris megkértek, hogy segítsek neked. A bajba jutott hölgyeken pedig segítünk, igaz? Mivé lenne a világ, ha nem tennénk? 

   – Ez nagy igazság – mondta vidáman lány. – Magam is így gondolom, ezért ráérő időmben szívesen segítek a bajba jutott lovagokon – fűzte hozzá árnyalatnyi gúnnyal. 

   – Bevallom, akkor nem egészen sejtettem, mi lesz ebből – folytatta Robert, és zavartan forgatta a kezében a poharát. – Amikor megláttam az, édesap... szóval a szobát, majdnem sarkon fordultam, de mégis, hogyan tehettem volna? Egy lovag nem fordul sarkon, még egy ilyen botcsinálta lovag sem, mint én. De őszinte leszek. A temetés után el akartam mesélni mindent, amit Gastróról megtudtam, a levelet, amit a mesterének írtam, aztán adieu, boldoguljatok, ahogy tudtok. De valaki szépen leütött, és mire magamhoz tértem, börtönben voltam, aztán egy hajón, meg ágyútűzben, és háztetőkön rohangáltam a fél várossal a sarkamban, a végén meg egy titkos társaság búvóhelyén derült ki, hogy egyenesen a viperafészekbe keveredtem, és egy egész szentélyt is a nyakamba robbantottak... – Kifulladva elhallgatott, és nagy levegőt vett. – Onnantól már csak sodródtam az árral – mondta borúsan –, ami a végén erre a hajóra vetett. Te mit tennél, ha egyszer azon kapnád magadat, hogy a feje tetejére áll az egész világod? – tört ki belőle a kérdés, a lány azonban nem válaszolt. Láthatóan lefoglalták a saját gondolatai. 

   – Pendeira milyen pofátlanul a nyakamba varrt! – mormogta végül dühösen. – Már akkor gyanút foghattam volna. Egy vadidegent, aki ráadásul igen kétés körülmények között bukkant fel. 

   – Biztosan szörnyen megdöbbent, hogy don Federico egyáltalán a városban van. 

   – No igen, ez nem kétséges – fortyant fel Isabel. – De a találkozója a bíborossal persze fontosabb volt. Te meg kapóra jöttél neki, így nem kellett személyesen dajkálnia engem. Nem fűlött hozzá a foga. Nyűg voltam a vállán. 

   – Ha Gustavo már akkor sejti, hová vezet ez az egész, biztosan nem kever bele engem – tűnődött Robert. 

   – Hirtelen kellett döntenie – mondta a lány. – De mit számított az neki? Sohasem vett komolyan. 

– Biztosan tudta, milyen remek érzéked van a túlzásokhoz.  

– Aljas – mondta a lány, de nem tűnt komolynak. 

   Feszengő, bizonytalan hallgatás telepedett közéjük. Isabel fátyolos szemmel méregette Robertet, mint aki kérdezni akar valamit. A fiatalembernek hirtelen melege lett attól a pillantástól. A lány végül letette a poharat. 

– Szóval azt mondod, miattam keveredtél ennyi zűrbe? 

   – Hát... – kezdte Robert kissé bizonytalanul, de Isabel nem hagyta, hogy befejezze. 

   – És ha nem vágnak fejbe, elszeleltél volna? – Isabel még közelebb húzódott. Robert megbabonázva nézte, aztán elkapta a tekintetét és felhörpintette a bort. 

– Talán – felelte végül. 

– Akkor nem tudtam volna bocsánatot kérni tőled. 

– Miért? 

   – Mert belekevertelek – mondta Isabel, és elfújta a gyertyát. A fiatalembernek elakadt a lélegzete. 

   A sötétben halk motozás hallatszott, mint amikor valaki kényelmesen elhelyezkedik a takarón. 

   – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte a lány halkan. 

– Persze – mondta Robert. – Bármit. Persze. 

– És kiállhatatlan szipirtyóként is viselkedtem... néha. 

– Igen, de... 

– Te egy fafej vagy. Én meg sokat ittam. Csókolj meg. 

   – Igen, de... – próbálkozott utoljára Robert, de elakadt a hangja.  

Egy ideig csend volt, habár közel sem lehetett volna néma csendnek nevezni. 

Ekkor borgőzös fejében megszólalt egy halk, kétkedő hang. 

   És most mi lesz, kérdezte gonoszul, megcsókolod, és utána mihez kezdtek? Egy nincstelen senki vagy. Egy hajón utaztok a semmibe. Ennek a lánynak szelesebbnél szelesebb elképzelései vannak az életről. 

   – Isabel... – szólalt meg végül a férfi tétovázva, mint aki mindjárt valami rossz hírt fog közölni. A másik azonban elégedetten felsóhajtott, helyezkedett még egy kicsit, aztán Robert nem fejezhette be a mondatot, mert a lány ismét alaposan megcsókolta, többször is. 

   Hirtelen lepergett előtte a jövő: Stabforth pótatyai haragja, esküvő egy fehér falú templomban, kopott ház Kasztilliában, rengeteg gyerek és elveszett álmok. 

   – Szerintem ez... nem jó ötlet – mondta, és legszívesebben már abban a pillanatban felképelte volna magát. De ezzel már elkésett. Kimondta. 

   Kényelmetlen némaság támadt. Isabelből szinte tapinthatóan áradt a döbbenet és a sértettség. 

   Aztán pokróc zizzent a sötétben. A lány felállt. Padlódeszkák nyikordultak, ajtó nyílt, csillagfényes éjszakai ég rajzolta körbe a kirohanó lány alakját. 

   Robert még sokáig meredt a sötétbe. Azzal töltötte az idejét, hogy a válogatott szitkokat vagdosott a saját fejéhez. 

* 

Mivel a következő napokban kénytelen volt lemondani az Isabellel folytatott beszélgetéseiről – a lány ki sem mozdult a kabinból, ő pedig nem mert bekopogtatni hozzá –, ezért az ideje legnagyobb részét Stabforth és Tivald társaságában töltötte. 

   A Medve mellett sohasem unatkozott. Az avaloni élő legenda volt a felfedezők között. Járt a misztikus vodaccei bányarendszerben, sidhe sírbuckák között és a fagyos északon. A Charouse alatti katakombákban eltűnt montaigne-i felfedezők nyomát kutatta, a párálló őserdőkben kolosszális templomok között ásott, és ezeket a kalandokat olyan nagy hangon és élvezetesen tudta elmesélni, hogy állandó közönség kísérte rögtönzött előadásait. 

   Tivalddal már nehezebben találta meg a hangot. Nehezen tudta megbocsátani neki azt, hogy Pendeira szolgálatába szegődött, és ezt napjában többször is éreztette vele. Az egyik alkalommal a tudósnak azonban végleg elfogyott a türelme. Az eddigi kitérő válaszok helyett igen részletes magyarázattal szolgált. 

   – Azért, mert kiszabadultam a börtönből, még nem lettem szabad – vágta az emberke a fiatalember fejéhez. – Ez az ajánlat kapóra jött nekem, nem is tagadhatom. Egy kis ideig távol lehetek Kasztilliától meg az inkvizíciótól. 

– Sohasem mondtad el, hogy az inkvizíció vetett börtönbe. 

   – Mert annyira lefoglalt a saját nyomorúságod, hogy nem kérdezted. Nézd, tudós vagyok, és az inkvizíciónak köszönhetően cudar idők járnak ránk. Majd' ezer éven keresztül mást sem teszünk, csak követjük a Teremtő parancsát, és megpróbáljuk a legapróbb részletekig kifürkészni Theus titkait. Az egyház mindig úgy hitte, hogy a tudomány eszköz, és arra való, hogy megismerjük általa a Teremtő világát. – Vállat vont, és szomorkás mosollyal Robertre nézett. – Most meg úgy gondolják, közeleg a Negyedik Próféta eljövetele, és nem ez az a pillanat, amikor bele kell ütnünk az orrunkat az Ő titkaiba. Most fel kell készülnünk a túlvilágra. 

– Vérpaddal fenyegetőznek, igaz? 

   – Nos, valójában a vérpadról lehet igazán kimondani az igazságot – mondta Tivald tűnődve. – Persze ez sem engem, sem egyéb tudós barátaimat nem vigasztalna. Hallottál már Alvaro Arciniegáról? 

– Nem én – mondta Robert. 

– Majd fogsz! – bólogatott az emberke. – Nagy ember, nagy tudós. De ő sokkal veszedelmesebb nézeteket hangoztatott, mint én, és mellesleg nem olyan jámbor, mint szerény személyem. 

– Mi történt? 

   – Leszúrt három inkvizítort, lóra pattant, és meg sem állt... – Hirtelen elhallgatott. – Meg sem állt, ki tudja meddig – mondta gyorsan. Robert figyelmét nem kerülte el a kurta szünet. 

– És te? – kérdezte. 

– Én? – kérdezte Tivald. – Mi van velem? 

   – Te miért nem küzdesz ellenük? Megszöktettek. Mehetnél felforgató eszméket hirdetni. Értem én, hogy Kasztillián kívül tágasabb, de miért menekülsz rögtön egy világvégi szigetre? 

– Mondjuk a kincsért? – vetette fel Tivald. 

   – A választ elfogadom – bólintott Robert. – Én azonban eddig úgy hittem, távol állnak tőled az ilyen... anyagias szempontok. 

   – Igazad volt – bólintott az emberke, aztán bizalmasan közelebb hajolt hozzá. – Azonban ez már csak egy hosszú út vége... egy kísérlet eredménye. 

   – Kísérlet? 

   – Azért kerültem börtönbe – suttogta Tivald, mint aki bizalmas titkot gyón meg –, mert filozófiai kísérletet végeztem. 

   Robert úgy meredt rá, mintha az emberkének váratlanul két feje nőtt volna. 

   – A vaticinus tudomány szerint minden emberi döntésnek vagy tettnek van magyarázó oka. Ha valaminek magyarázó oka van, akkor az nem szabad. Tehát: nincs olyan emberi döntés vagy tett, amelyik szabad lenne. Ez a determinizmus. 

   – Más tudósok, köztük én is... mármint jó ideig magam is közéjük tartoztam – folytatta Tivald egyre lelkesebben –, azt állítják, ha nincsen lehetőségünk választani, akkor a természet nem jóindulatú, hanem személytelen erő. Ez viszont már közel jár az istenkáromláshoz. 

   – Már nem tartozol közéjük? 

– Elbizonytalanodtam – mondta Tivald komoran. – De akkoriban úgy döntöttem, kísérletezni fogok. Történt egy apró baleset... pontosabban nem is olyan apró, mert az egyetem egész déli szárnya kiégett. Azonban ellenlábasaim, akiket régóta zavartak a nézeteim, azt terjesztették rólam, hogy a rektor ellen próbáltam merényletet elkövetni. Mintha ilyen ostobán tenném, de hagyjuk. Tudtam, hogy fogdmegekkel jönnek értem. A barátaim... vannak befolyásos barátaim, tudod... felnyergelt lóval vártak, a családom biztos menedéket biztosított. És én úgy döntöttem, ha ez az út, amit a Teremtő szemmel láthatóan kijelölt nekem, akkor én bizony választani fogok... és hagytam magamat elfogatni. 

   – És? – kérdezte Robert hitetlenkedve. – Ez volt a nagy kísérlet? Életed végéig robotolnál egy börtönszigeten, abban a biztos tudatban, hogy jól megmutattad neki odafent? 

   – Úgy terveztem, meg fogok szökni – mondta az egykori magiszter egyszerűen. 

   – Neked elment az eszed – mondta Robert, aki ezúttal némi tisztelettel meredt az emberkére. – Mi van akkor, ha Theus tényleg azt az utat jelölte ki neked, hogy elutasítsd a segítséget, és börtönbe kerülj? Sohasem tudhatod meg, hogy egy váratlan lépés a te szabad akaratodból, vagy a Teremtő tervei szerint történt. 

   – Nos... – kezdte volna az emberke, de az ifjú belefojtotta a szót. 

   – Várjunk csak! – mondta bizonytalanul. – Valóban megszöktél. Pontosabban megszöktettek. 

   – Igen, így van – biccentett Tivald. 

   – De neked ehhez az égvilágon semmi közöd nem volt! 

   – Így igaz. 

   – Akkor viszont mégis csak egy előre kijelölt úton haladtál. 

   – Hát ez az! – jelentette ki a tudós diadalmasan, mint aki egy jó képességű diákját faggatja. – Remek, remek. Magam is ugyanerre a következtetésre jutottam. 

   – Egyszerűbb lett volna, ha hagyod a filozófiát és megkérdezel egy értelmesebb halandót – mondta Robert. – Ezek szerint teljesen felesleges volt elfogatnod magadat, nem is beszélve az életveszélyről, amibe a San Andreason keveredtél, vagy erről az utazásról, amiről csak a kincsvadászok védőszentjei tudhatják, mi lesz a vége. 

   – Ez a tudomány szépsége – mondta Tivald boldogan. – Viszont utolsó állításodat kénytelen vagyok cáfolni. Az előbb finoman fogalmaztam, amikor azt mondtam, hogy elbizonytalanodtam korábbi nézeteimmel kapcsolatban. Ez nem igaz. Határozottan cáfolom azokat, és most úgy vélem, Theus igenis kijelölte az utamat, és nem kisebb okból, minthogy rábukkanjak egy titokra. Egy titokra, ami sejtéseim szerint az egész expedíció sorsát meghatározhatja. 

   – Mi lenne az? – kérdezte Robert bizalmatlanul. 

– Ha elárulnám, nem lenne titok – mondta Tivald. 

– Ó, ezt az érvet ismerem – vágta rá a fiatalember. – Magam is gyakran használtam, amikor halvány fogalmam sem volt arról, mit is lódítottam valójában. 

   – No jó – sóhajtotta a másik. – Még nem tudom pontosan, és óvatosnak kell lennem, mert... – Bizalmatlanul elhallgatott, és csak kurta töprengés után folytatta. – De azt hiszem, itt és most én vagyok az, aki képes megfejteni ezt a bizonyos rejtélyt, tehát célja van annak, hogy itt vagyok. 

   – És akkor Theus személytelen erő, aki erre az útra sodort, vagy éppen ellenkezőleg, segítő hatalom? 

   – Magam is bizonytalan vagyok a kérdésben – felelte Tivald méltóságteljesen. – Hosszas kutatás vár rám, attól tartok. Ez még csak a kezdet. 

   – Ha olyan nagy horderejű dologra bukkantál – mondta Robert óvatosan, aki elképzelni sem tudta, miféle titok lehet a hajón, ami az egész expedíció sorsát meghatározhatja –, nem akarod megosztani velem, nehogy... tudod, ha bármi történik... 

De a tudós csak mosolygott. 

   – Ne félts te engem – mondta, és többet nem lehetett kihúzni belőle, pedig Robert még sokáig próbálkozott. 

   Mindenesetre nem hagyták nyugodni a tudós szavai, és egyre többször vette észre, hogy önkéntelenül is a legénységet vagy az utastársait fürkészi. Kezdte börtönnek érezni a hajót. Egyszerre próbálta szemmel tartani a hajószakácsot, kitalálni, kire vagy mire célozhatott Tivald, kiengesztelni Isabelt, tűrni a fedélzeten egyre erősödő, álnok feszültséget, és a bizonytalanság lassan, de biztosan kezdte felőrölni. 

Szinte megkönnyebbüléssel fogadta, amikor megtámadta őket egy kalózhajó.