4. Egy halott ember

 

San Eliseo óvárosa hófehér labirintus volt, ahol napnyugta után méla csend költözött a szűk utcákba. A vasrácsokon túl pompás belső udvarok szenderegtek. Fellocsolt kövezet vizes illata keveredett a kóbor macskák szagával. Nem hallatszott más hang, csak a léptek koppanása. 

Nem találkoztak senkivel. 

Robert a harmadik sarok után képtelen volt fejben tartani, merre járnak. Egyik utca olyan volt, mint a másik. Az ablakokban nem világított fény, egyenletes, puha sötétség hömpölygött a néma házak között, ahol mintha soha nem is lakott volna senki. Egészen megkönnyebbült, amikor időről időre kivilágított térre tévedtek. Ilyenkor mély levegőt vett, mielőtt ismét elnyelte volna őket a fojtogatóan szűk labirintus. 

Kardja díszes kosarával babrált, és minden meredek kanyar után arra számított, hogy egy csapat álarcos útonállóba botlanak. De néhány barátságos ebet leszámítva egy lélekkel sem találkoztak. 

Nem tudta, mióta mentek, és azt sem, pontosan merre Egyszer csak fénypontot pillantott meg valahol előttük. Az egyik hallgatag utca egyetlen kivilágított épülete felé közeledtek. Az ablakokban pislákoló gyertyák meghitt hangulatot árasztottak, mint egy barátságos fogadó a zord rengetegben. 

– Megérkeztünk – mondta Isabel, akiről Robert az idefelé vezető úton mindössze annyit tudott meg, hogy Cochasnak hívják. Megkondított egy harangot, és az udvaron hamarosan sietős léptek csosszantak. 

– Manuel már elment, kisasszonykám – mondta köszönés helyett az a terebélyes matróna, aki hosszasan csörompölt egy hatalmas kulcscsomóval, mire sikerült kinyitnia a rácsot. Kisírt szeme Robertre szegeződött. – Az úr pedig... 

– Señor Pendeira... khmm... barátja – mondta Isabel. – Külhoni. 

– Értem – mondta a matróna, és ebben az egyetlen szóban benne volt mindaz, amit a kasztilliai nép évezredes történelme során a külhoniakról úgy általánosságban gondolt. 

Az udvar egészen nagy volt, de sokkal kisebbnek látszott a falakra aggatott mázas cserepektól, amikből szinte kicsordultak a dúsan burjánzó növények. Középen szomorú pálmafa magasodott. Színes faajtók nyíltak mindenfelé, az udvarra néző ablakok aprók voltak, mint egy mesebeli házikóban. 

– Erre tessék – mondta a matróna, és bevezette őket balra, a nem túl tágas konyhába, ahol legalább tízen ültek, és egyszerre beszéltek, hadonásztak vagy zokogtak. Amikor beléptek, a lármának egy csapásra vége szakadt. 

– A családom – mondta Isabel kurtán. – Ő pedig señor... Gillingford, igaz? 

– Külhoni – tette hozzá a matróna nyomatékosan. 

– Jó estét – mondta Robert. A család – feltehetően nagynénik és különböző unokahúgok, unokaöccsök zaklatott gyülekezete – ellenségesen méregette. Az asztal végében két kislány ült hálóköntösben meg vállkendőben, az álmosságtól félig kábán, és úgy meredtek maguk elé, mint akik megpróbálnak felébredni egy szörnyű rémálomból. A szemöldökfa felett a próféták keresztje ékeskedett, a falat szinte elborították a szentképek.  

Isabel Roberthez fordult. 

– Igazán megtisztelt a nagylelkűségével – mondta színtelen hangon. – Nagyon kedves, hogy hazáig kísért. Feltételezem, most már szívesen visszatérne az estélyre. Inasunk, Manuel elment papért, de hamarosan vissza kell térnie. Ő majd kikíséri a negyedből. 

Robert a csinos arcot nézte. 

– Eddig nem sok hasznomat látta, señorita – szólalt meg végül. – Ha már idáig eljöttem, talán mégis segíthetek valamit. Ha valamiképpen... 

A lány hosszan, némán méregette. 

– Gustavo szerint maga amolyan kalandorféle – mondta. – Aki mindig különös esetekbe ártja magát. Jól emlékszem? 

– Khmm – mondta Robert. A lány értetlenül pillantott rá. – Akarom mondani, persze. – Nem, határozottan nem volt jó érzés belehazudni azokba a szép, barna szemekbe 

– Akkor jöjjön velem. Azt hiszem, mutathatok valamit, ami... ami érdekelheti magát. 

– Rendben, señorita. 

A lány félrehúzott egy másik függönyt, ami egy lépcsőt takart, aztán megtorpant. Kis csend támadt. 

– Isabel – mondta végül. – Hívjon... hívj Isabelnek. 

– Robert – mondta a fiatalember. – De ha ragaszkodsz a senkiházihoz, csak nyugodtan. 

A lány komoran nézett rá. De mielőtt elfordult volna, mintha halvány, nagyon halvány mosoly derengett volna az ajkán, ami azonnal el is illant. 

* 

A ház emeleti szobái a körfolyosóról nyíltak. Némelyiknek csak egyetlen ablaka volt, az is az udvarra nézett, és talán az elzártság miatt sajátos, öreges szagot árasztottak, régi bútorok és cukros sütemények emlékének illatát. 

Isabel édesapja egy ilyen elzárt kuckót választott dolgozószobának. A szétvert ajtó előtt faforgács hevert. Odabent, az erőtlen huzatban alig láthatóan hajladoztak a gyertyák lángjai, amitől úgy tűnt, mintha maguktól mozognának a sarkokban az árnyékok, és ez baljós hangulattal ruházta fel a szobát. Pedig nappali fényben barátságos zug lehetett. A falon festmények lógtak, a vékony párkányon cserepes növények sorakoztak. A sarokban könyvespolc, az asztalon hatalmas rendetlenség; papírlapok, kalamáris, írópult, egy nyitott könyv. 

Első pillantásra az egész azt a benyomást keltette, mintha a szoba lakója megpróbált volna rendet tenni a holmijai között, de a feladat kilátástalanságát felmérve inkább elment felhajtani egy pohárkával. 

Ez a csalóka benyomás csak akkor foszlott szét, amikor Robert tekintete az asztal mellett álló karosszékre tévedt. 

– Theus kegyelmére, ez... – kezdte, de elakadt a hangja. 

Isabel különös, elfojtott hangot hallatott, és kifordult a folyosóra. 

Robert kendőt húzott elő, és megtörölte a homlokát. Kellett ez nekem – tűnődött erőtlenül. A bálban lenne a helyem. Innom kellene és táncolnom. Nem egyre mélyebbre gabalyodni a hazugságaimba.  

Nem értek én ehhez. 

Federico Cochas az ajtó felé néző székben ült, merev testtel, görcsbe rándult ujjakkal, egyik karját a mellkasára szorítva. Fejét kissé elfordította, amitől úgy festett, mintha éppen szólni készülne valakihez a háta mögött. Olyan iszonyatos döbbenet és rettegés fagyott a vonásaira, olyan eszement borzalommal meredt maga elé, amihez foghatót Robert még életében nem látott emberi arcon. 

Halála előtt jóképű férfit lehetett, aki a negyvenes évei közepén járt, divatosan vágott körszakállat viselt, és apró, ékköves függőt hordott a fülében. A halál azonban eltorzította, és rémálomba illő jelenést alkotott belőle. Közvetlenül mellette a padlón szépséges tőrkard hevert, előtte az asztalon vaspántos dobozka állt, felnyitva, telis-tele csupa vacakkal, első látásra megannyi értéktelen holmival. 

Robert nagyot nyelt, és lehunyta a szemét. Most mit tegyek? – gondolta. – Forduljak ki az ajtón és hagyjam itt ezt a szerencsétlen lányt... csak így? Nem, ezt nem tehetem meg vele. 

Megköszörülte a torkát, és közelebb lépett a merev testhez. 

– Ez egy... rendkívül különös történet – mondta a lány az ajtóból halkan, alig hallhatóan. 

Robert megállt és megfordult. 

– Úgy érted, leszámítva... leszámítva ezt... a... – Hirtelen nem találta a megfelelő szavakat. 

– Attól tartok, igen – válaszolta a lány keserűen. Elhallgatott, mint aki megpróbálja eldönteni, mennyit árulhat el, aztán nagy levegőt vett és folytatta. – Az apám nem volt a városban. Hosszú, nagyon hosszú úton járt. Tegnap levelet hozott tőle egy küldönc. Arra kért, hogy este... ma este menjek el a Las Rosas Malvadas nevű fogadóba, és ott találkozzak vele. Vigyek neki... pénzt. Képzelheted, mennyire meglepődtem. A küldönc nem tudott semmit. Ma este úgy tettem, ahogyan kért. Jóval napszállta után elindultam. Útközben azonban észrevettem, hogy nem a kikészített erszényt csatoltam fel, és nincsen nálam elegendő arany. Lélekszakadva rohantam visszafelé, be a kapun, fel a lépcsőn, a szobámba. És akkor... – Elakadt a hangja – Hátborzongató érzés volt. Meghallottam az apám hangját. A saját apámét, akivel találkozóm lett volna a város másik felében. Felkiáltott. 

Robert nagyot nyelt, és észrevette, hogy libabőrös lett a karja. 

– Kiáltott, de nagyon különös hangon. Mint aki... mint aki halálra rémült valamitől. Aztán váratlanul megszakadt a kiáltás, mintha elvágták volna. A szobám mellett a két unokahúgom alszik, ők is hallották, mert kinyílt az ajtajuk, és látnod kellett volna a kislányok arcát. Az a hang... az apám hangja rettenetesen felzaklatta őket. Sírtak. A szobám a folyosó túlsó végén van. Pillanatok alatt ideértem. Az ajtó zárva volt. Egészen biztosan láttam volna, ha valaki kirohan, és becsukja maga után. Nem láttam senkit. Nem jött ki senki. – Lehunyta a szemét. 

– Senki – mondta Robert. 

– Dörömboltem – folytatta Isabel. – Kiabáltam. Semmi. Apám nem válaszolt. Hívtam Manuelt. Be kellett törnünk az ajtót. Hozott egy fejszét. Lassan ment. Nagyon lassan. Odabent mindvégig csend volt. És amikor végre bejutottunk, ez a látvány fogadott. – Elcsuklott a hangja. 

– Értem – mondta Robert, és meglepve tapasztalta, hogy hangja minden várakozása ellenére nem erőtlen nyivákolás, hanem egészen szilárd, magabiztos dörmögés. – Hát lássuk. 

Elszánt arccal munkához látott. 

Az eltökéltség foszlott le róla először. A magabiztosság sem tartott sokkal tovább. 

Megnézte az ajtót. Megvizsgálta az ablak rácsait. Felhajtotta a szőnyegeket. Eltolta az asztalt, belepillantott a fiókokba. Semmi. Mindezekkel egészen hamar végzett Bárcsak tudnám, mit kell ilyenkor tenni, gondolta. Mit keressek? 

Az az érzése támadt, hogy valamiről biztosan megfeledkezett. 

A helyzet kezdett kínossá válni. Kétségbeesetten törte a fejét. Altamira jutott eszébe, ahol egyszer tanúja volt annak, miként dolgozik a Felfedezők Társasága, ha igazán keresnek valamit, akkor egy varázslattal rejtett tárgy után kutattak, és Robert azóta másképpen értékelte a minden követ megmozgat kifejezést. 

Felidézett néhány apróságot, amit tőlük lesett el. Leguggolt, felállt, különböző helyzetekből vizslatta a zsúfolt kamrát, hunyorított és a szeme sarkából pislogott, hátha így szembetűnővé válik az, ami megoldást adhat erre a hátborzongató rejtélyre. Megállt a szoba közepén – vigyázva, hogy elkerülje a halott férfi rettentő tekintetét –, aztán lassú léptekkel visszasétált az asztalhoz. 

– Ennyi? – kérdezte a lány árnyalatnyi csalódottsággal a hangjában. 

– A szakavatott szem pillanatok alatt felméri még az apró részleteket is – mondta Robert, aki kezdett ismét rátalálni magabiztosságára. 

– És milyen apró részletet találtál? 

– Ha őszinte akarok lenni, semmilyet... – ismerte be Robert. – Eddig – tette hozzá sietve. – Ami önmagában is figyelemreméltó. Legfeljebb... – A pislákoló vagy már kihunyt gyertyák felé intett. – Mindig ilyen fényárban dolgozott? 

– Nem – mondta a lány kurtán. 

– Csak kérdeztem – mondta Robert gyorsan. – Tudsz róla, hogy lennének rejtekajtók a házban? 

– A pincében van egy kijárat, ami az utcára vezet – válaszolta a lány. – Arról nem tudok, hogy máshová építettek volna ilyesmit. 

– Nem is igazán tudom elképzelni, hol férne el. 

– Azért nem árt, ha én is megnézem. 

Most már sokkal biztosabban mozgott. Párkányok alá pillantott be, végigsimított a különböző kiszögelléseken, letérdelt a padlóra, úgy kereste az alig látható hasadékokat és gombokat. Végigtapogatta a padló lapjait, a cserepeket, félretolta a festményeket. 

– Semmi – mondta végül. 

– Egy rejtekajtót rengeteg úton-módon módon el lehet rejteni – mondta Isabel. 

– Ó, igen – mondta Robert, és gyermekkorára gondolt, a házra, amit még sötétebbre festettek az eltelt évek, amit kereskedők építettek, akiknek sok féltenivalójuk akadt; szinte most is hallotta, hogyan kopog az eső a tetőn, miközben ő a számtalan rejtekalagút egyikében lapul, ahol nem érték el a nevelőapja ütlegei. 

– Ó, igen – mondta megint, hogy megtörje a súlyossá vált csendet. – De nem hiszem, hogy ennek a szobának lenne más kijárata is. 

Nem halogathatta tovább. Kerülgethette, ahogyan akarta, de nem maradt más: kénytelen volt megnézni azt a rettenetes görcsbe rándult testet. 

Ha már belekezdtél, csináld végig – gondolta, és sóhajtott. 

A mozdulatok szinte maguktól követték egymást, és Robert meglepve tapasztalta, milyen keveset felejtett az alapvető fortélyokból. Úgy tanulmányozta a karosszékben heverő merev tetemet, ahogyan azt seborvos nagybátyja mutatta neki, és egy pillanatra mintha nem is a gyertyafényes kasztilliai szobában lett volna, hanem azon a nyikorgó szekéren, a méregzöld fenyők között, amelyek ágaikon viselték a szürke ég minden súlyát, és a ponyva alatt sebesültek nyöszörögtek, vagy már nem is szóltak semmit. 

Robert gyógyítani sohasem tanult meg, hacsak a sebkötözést nem tekintette tudománynak, ellenben minden elképzelhető sebet látott, amit emberi kéz készítette fegyverrel csak okozni lehet. Isabel édesapján viszont egyetlenegyet sem talált ezek közül. 

Kegyeletből és a lány iránti szánalomból inkább csak a szemével vizsgálódott, mindössze kétszer érintette meg a testet: egyszer félrehúzta a gyolcsinget, és szemügyre vette a hegekkel tarkított izmos mellkast, illetve megtapogatta, félrehajtotta a fejét, hátha eltörték a nyakát. Lefejtette a görcsbe rándult jobb kezet az elnémult szív fölül. A bal kézen vaskos pecsétgyűrű csillant, rajta az F.B.C. monogrammal, egy stilizált tőrrel és lúdtollal. 

– Federico Bernardo Cochas – mondta Isabel alig hallhatóan. – Alatta a családi címer. Birtokunk nemzedék óta nincsen, egy falatnyi földdarabot leszámítva, de a rangunk még a miénk. 

Robert megköszörülte a torkát, végigsimított a haján, és ismét megpróbált úgy tenni, mint aki ura a helyzetnek Életében nem volt még ilyen tanácstalan. 

– Az ajtó be volt zárva. Titkos járat nincsen. Az ablakon rács. A padlón nincsenek vérfoltok – mondta végül. – Sebet nem látok rajta. Várjunk csak! – mondta, és megtorpant. – Ez meg micsoda? 

A halott még mindig görcsösen ökölbe szorította a kezét. Robert óvatosan szétfeszítette az ujjakat. Előhúzott valamit, aztán töprengve Isabelre nézett. 

– Ismerős? – kérdezte. A kezében tartott fényes holmit félénken tapogatta a gyertyafény. 

– Életemben nem láttam – felelte a lány meglepve. – Mi ez? Egy fémtok? 

– Az. Sajnos üres – mondta Robert, és megfontoltan a zsebébe süllyesztette a váratlan leletet. 

A feldúlt asztalra nézett, ahol a szétdobált tekercsek, könyvek és papírlapok között szabaddá tett folton nyitott könyv hevert. Vastag lapú, bőrkötéses füzet volt, színes miniatúrákkal és könyvjelzőkkel. 

Szinte tapintani lehetett rajta a korát – sőt amikor közelebb hajolt hozzá, kiderült, hogy szagolni mindenképpen. 

Szent Brendanus csudálatos utazásáról – mondták szerényen a cirkalmas betűk a borítón –, avagy végtelen tengerek, rémséges szörnyek és káprázatos szigetek krónikája. 

Robert megdörzsölte a szemét. 

– Három lehetőséget tudok elképzelni – mondta. Lehajtotta a fejét, és lassú léptekkel járkálni kezdett fel-alá, nagy ívben elkerülve a néhai Federico Cochast. – Talán megmérgezték – kezdte. – Az megmagyarázná a görcsöt, a kiáltást, az arcát... talán víziói támadtak? 

– De hol mérgezték volna meg? – tiltakozott Isabel. – Nem sokkal előttem érkezett. Martától tudom. Ha kicsit előbb visszafordulok, a kapuban találkozunk. Felrohant a döbbent Manuel mellett, bevágta az ajtót, ráfordította a kulcsot, és hallatszott, hogy vadul szórja szét a papírjait. Habár... ki tudja, talán még korábban megmérgezték. Akkor viszont miképpen jutott el idáig? 

Robert már majdnem tanácstalanul vállat vont, de gyorsan uralkodott magán. 

– Varázslat – folytatta. – Végezhetett vele mágia is. 

– Miféle varázslat? – kérdezte Isabel elgondolkodva. 

Robert széttárta a karját. 

– Ezt olyasvalakitől kellene megkérdezni, aki nálam többet konyít az ilyen praktikákhoz – tiltakozott. 

– Azt hittem, éppenséggel te vagy a kérdés nagy tudora – jegyezte meg Isabel csípősen. 

– A legkézenfekvőbb megoldás a Porté – mondta Robert gyorsan, mint akinek már a nyelve hegyén volt a válasz. – Lyukat hasítanak vele a tér szövedékébe. Egy szempillantás alatt ott teremnek, ahova akarnak. Azaz... – tette hozzá gyorsan, mert felderengett egy félig borgőzös egyetemi előadás emléke. – Nem egészen. Csak megjelölt helyekre léphetnek át, vagy valami hasonló. 

– Nálunk ugyan nem járt eretnek montaigne-i varázsló – mondta Isabel. – Minden bizonnyal feltűnt volna. 

Egyáltalán nem biztos – gondolta Robert, de a véleményét inkább megtartotta magának. 

– Nem tartott esetleg szeretőt? Féltékeny vodaccei boszorkát? – Isabel olyan megvető hangot hallatott, aminek határozottan éle volt, ráadásul fogazott, csúnya és méregbe mártott éle. – Csak kérdeztem – mondta Robert sietve. – A sorsboszorkák kedvükre fonják és tépik az emberi életek szálait, és... 

– Még sohasem hallottam, hogy bárkit közvetlenül meg tudtak volna ölni vele – mondta Isabel fagyosan. – De felesleges ezen rágódni. Apám nem tartott szeretőt, különösen nem vodaccei szajhát. Mi maradt még? 

– A rúnamágusokat és az osszor alakváltókat talán kizárhatjuk – mondta Robert idegesen. – Mármint remélem. 

Kényelmetlen csend ereszkedett közéjük. 

– Tehát? – kérdezte Isabel. 

– Ha nem méreg, nem varázslat – mondta Robert vontatottan –, és tegyük fel, hogy nem hagytam ki semmit... habár ezzel számolnunk kell... nos, akkor képtelen vagyok szabadulni egy gondolattól... 

– Mondjad – nógatta a lány. 

– Az apád berohan a szobájába. Bezárkózik. Mécseseket gyújt. Kutatni kezd. És egyszer csak történik valami. Valami furcsa. Felkapja a fegyvert az asztalról, fordul, állna fel a székéből. Aztán hátranéz talán hangot hall, és meglátja azt, ami a halálát okozza. 

Robert felemelte a fejét, és Isabelre nézett. 

– Szerintem az apád valamit észrevett az ablakban. És az a valami olyan borzalmas volt, hogy egyszerűen... 

Nehéz volt kimondani. 

– Egyszerűen belehalt a félelembe. 

Odakint lassan feltámadt a szél.