4. Varázslatos vizeken

Miután a Brujería elhagyta Kékrévet, egy álló héten keresztül megállás nélkül hasította a hullámokat nyugati irányban. Két nappal azután, hogy eltűnt mögöttük a kalózok kikötője, egyetlen hajóval sem találkoztak többé, és mintha a tenger is színtelenebbé, üresebbé vált volna körülöttük. A hetedik napon Dubloon Hawkins felbontott egy üveg óbort, és azt mondta, ez az a határ, amit soha egyetlen hajó sem szelt át, vagy ha igen, hát soha nem tért vissza, hogy beszámoljon arról, mit rejtenek ezek a vizek. 

   A nyolcadik napon rettenetes viharba kerültek. Ilyen ítéletidőt a legtapasztaltabb matróz sem látott még. A hullámok szinte természetfeletti erővel ostromolták a hajót, és már-már elnyeléssel fenyegették, amikor mintegy varázsütésre kitisztult az ég, és mintha egy egészen más világba kerültek volna. 

   Keserű volt itt a levegő, akárcsak a felfröccsenő tengervíz, az eső vagy a napkorong fénye. Ha leszállt az este, a hullámokon lidércfények táncoltak. Hiába csitult el a szél, a hajót hatalmas erő, titokzatos áramlat ragadta magával tovább, nyugat felé. 

   Robertnek el kellett ismernie, hogy a Brujería legénysége valóban hétpróbás tengerészekből állt. Úgy tették a dolgukat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy katedrális méretű krák bukkan fel előttük a hullámokból, vagy a semmiből támadó vihar rángatózó halakat zúdít a fedélzetre. Számukra azonban ez nem okozott különösebb fejtörést: a kapitányuk erre fordította a kormányrudat, mert illő részesedést ígértek neki a busás kincsekből – ha pedig ő mondja, hát biztosan így is lesz. 

   Robert a kabinjában hevert, Tivald a titkosíráson dolgozott, Stabforth vagy el sem mozdult a fedélzetről, vagy a térképeket egészítette ki, Isabel pedig egyre több időt töltött a kapitány társaságában, akivel remekül megértették egymást. Esténként a kapitány szalonjában közösen ülték körbe a vacsoraasztalt. Minden nap más és más ország butéliáit nyitották meg, vagy Kékrévben erjesztett italokat ittak, amelyeknek még nem is volt rendes nevük, és a pazar lakomák közben vagy Stabforth szórakoztatta őket az adomáival, vagy Dubloon Hawkins a merész tengerészhistóriákkal. 

   Robert egy hónappal ezelőtt még versenyre kelt volna velük nagyotmondásban, most mégis ritkán vett részt a társalgában. Szótlanul, el-elmosolyodva hallgatta a többieket, és hiába unszolták, alig evett. 

   Gyengesége azonban rohamosan foszlott le róla. Talán nemcsak a tenger, hanem a levegő is varázslatos tulajdonságokkal bírt errefelé, mindenesetre érezte, hogy napról napra erősödik. Kezdetben csak sétált, a Brujería tekervényes folyosóit vagy a fedélzetet járta, később azonban, amint egyre inkább erőre kapott, elszántan gyakorolta a vívást a raktér egyik néptelenebb zugában Isabel vagy Stabforth társaságában. A második hét végére a csúnya hegen kívül csak rá nem jellemző mélázása és soványsága emlékeztette szörnyű sérülésére. 

   Időről időre szárazföld közelébe értek, párás őserdőkkel benőtt szigetekhez vagy kopár szikladarabokhoz. Ilyenkor az iránytű és Stabforth térképvázlata alapján újból és újból meghatározták a helyzetüket. Az égboltban nem bízhattak: a csillagok bizonyos éjszakákon egyszerűen eltűntek a helyükről, hogy a következő éjjelen minden ugyanolyan legyen, mint előtte. 

   Két napon keresztül bűbájos köd nehezedett a hajóra, és szomorúsággal itatta át minden deszkáját és vasalását. Ekkor történt, hogy Tivald befejezte a hajónapló átírását. A kasztilliai tudós a szalonba hívta össze a társaságot, hogy beszámoljon a felfedezéséről, és akkora felhajtást rendezett az eset körül, mintha feltalálta volna a használható kronométert. Kezdésként megpróbálta elmagyarázni, mekkora tudományos sikernek könyvelheti el a számokból, syrneth jelekből és matematikai formulákból megalkotott írás megfejtését. 

   – Milyen sajnálatos, hogy a herceg után már csak második lehetsz – mondta Robert kicsit rosszmájúan, amivel sikerült Tivald lelkébe gázolnia. 

– Rendben van, nem kell dicsérned – mondta a tudós kissé neheztelve. – Lássuk inkább az unalmas, száraz, tényeket. – Nagy levegőt vett. – 1521-ben történt, hogy a Greybeard nevű karavella kifutott San Cristobal kikötőjéből. Az avaloni hajó indulása szokatlan érdeklődést keltett, mert kapitánya, Rufus Richardson egyike volt azon keveseknek, akikről azt szokás mondani, hogy már életükben legendává váltak. Ez a vakmerő szerencsevadász megjárta a Tiltott-tengert és a legendás Lángok Folyosóját, eljutott a Félhold Birodalmába, roppant cethalakat szigonyozott az északi vizeken... és minden alkalommal valami olyasmire vállalkozott, amire előtte még senki. Nem csoda hát, hogy San Cristobalban vad találgatások kaptak szárnyra, vajon ezúttal mire készülhetett. De a Greybeard legénységéből egyetlen szót sem lehetett kihúzni. A hajót rengeteg ivóvízzel és élelemmel rakták meg, tehát hosszú út várt rá, de hogy merre indult, az már nem derült ki. 

   – Senki sem tudta – mondta Tivald jelentőségteljesen –, hogy a Greybeard kapitánya egyáltalán nem az a magányos farkas, mint akinek mindenki gondolta. Nem bizony. Rufus Richardson akkor már hosszú évek óta a vaticinus egyháznak dolgozott, és veszett híre, rengeteg barátja olyan ajtókat is megnyitott előtte, amelyek más előtt zárva maradtak volna. A sors fintora, hogy számtalanszor olyan helyekre szólította a feladata, amelyeket maguk a vaticinusok nyilvánítottak tiltott területnek. Vakmerő útjairól mindig felbecsülhetetlenül értékes hírekkel tért vissza, ez a megbízatása azonban túltett az előzőkön. Ha jól értettem, ezúttal magáról a hierofánstól kapta az utasításokat, a pénzt, a felszerelést és ezt a csodálatos titkosírást is, amivel mindent le kellett jegyeznie. A Greybeardnek ugyanis egy legendás tengert kellett aprólékosan felderítenie. Az úticélja pedig, nos, ki nem találnátok, egy sziget volt valahol azokon a vizeken. 

– A Hét Város Szigete – mondta Robert. 

   – Igen is, meg nem is – csóválta meg a fejét Tivald, de az értetlen tekintetekkel mit sem törődve, zavartalanul folytatta. – A napló részletesen beszámol arról a rengeteg viszontagságról, csodáról és kalandról, amit útközben átéltek. Erre nem szükséges kitérnem, azt hiszem. Elég, ha kinézünk az ablakon, hiszen mi magunk is Rufus Richardson nyomában járunk. 

   – Talán még a Felfedezők Társasága sem tudja, de igazából a Greybeard volt az első hajó, ami kikötött Kékrévben. A naplóból legalábbis ezt egészen biztosra veszem. A helymeghatározás ugyan a korabeli eszközök hiányossága miatt szörnyen pontatlan, és az egész akkoriban nem volt több vízből kiálló romoknál, mindazonáltal a leírás alapján nehéz lenne bármi mással összetéveszteni. Rufus Richardson innen kiindulva derítette fel a környező tengerszakaszt, amíg rá nem bukkant erre a különös áramlatra, ami most a Brujería körül sustorog. Félreértés ne essék: tudta, mit keres. Biztosan tudom, hogy rendelkezett ugyanazzal a térképpel, mint mi. A naplóban meg is nevezi San Eliseót, és azt írja, onnan származott az a vázlat, amivel megbízói ellátták. 

   – Tehát a herceg innen tudta, hol kell keresgélnie – jegyezte meg Robert. 

   – Nem kizárólag innen, mert a napló a szentélyt nem említi, csak a várost. De való igaz, a Greybeard krónikája alaposan megkönnyítette a dolgát. Feltételezem, Kékrév térképét is Richardson jegyzetei miatt szerezte meg: biztosan úgy gondolta, ha San Eliseóban csődöt mond a kutatás, még mindig megpróbálkozhat a kalóztanya körüli vizek felderítésével, mint valaha a Greybeard legénysége. 

   – No persze – mondta Stabforth. – És mihez kezdett volna, ha megtalálja ezt az áramlatot? En még így sem vagyok biztos benne, vajon jó irányba tartunk-e még. 

   – De mi történt a Greybearddel? – kérdezte Isabel türelmetlenül. 

   – Richardson kapitány szintén hosszú ideig bolyongott ezen a különös tengeren, és számos érdekes felfedezést örökített meg feljegyzéseiben, amelyeket alkalomadtán szívesen megosztok az érdeklődőkkel. Most legyen elég annyi, hogy egy napon hatalmas vihar tört rájuk szinte a semmiből, és már-már azzal fenyegette őket, hogy hullámsírba küldi a hajót. Kisebb-nagyobb veszteségekkel azonban átvészelték a semmihez sem fogható ítéletidőt, és mire a fergeteg elült, egy csodálatos sziget előtt találták magukat, ahol fűszerek bódító illata szállt, ismeretlen növények pompáztak mindenhol, és csillogó tornyok törték át az őserdő lombkoronáját. A sziget nem volt lakatlan: a csónakjukat bennszülöttek fogadták a parton. És el lehet képzelni a meglepetésüket, amikor ezek a vademberek elkorcsosult, régies, de felismerhetően vodaccei nyelven szóltak hozzájuk. Kétség sem térhetett hozzá: megtalálták a Hét Város Szigetét, és a númai varázslók népének leszármazottait. Nagyon barátságosan bántak az idegenekkel, azonban Richardson több furcsaságról is említést tesz. 

   – Kincsekről? – kérdezte Robert. Tivald savanyú pillantást vetett rá. 

   – Többek között igen – felelte. – De nem egészen úgy, ahogyan gondolnánk. Valóban elképesztő kincseket láttak a saját szemükkel, színezüst szobrokat, aranytálakat és meg nem tudnám mondani, mit még, azonban... 

– Azonban? – kérdezte Isabel és Stabforth egyszerre. 

   – Azonban még egy vacak aranykanalat sem vihettek magukkal. A törzs tagjai ott éltek az egykori fényűző pompa maradványai között, és nem nyúltak az égvilágon semmihez. A felfedezőknek sem engedték... az átok miatt. A törzs tagjai szerint halál fia bárki, aki az ősök kincseihez nyúl. 

   – Ó, az átok – mondta Stabforth elégedetten, mint aki már várt valami hasonlót. 

   – Volt még valami, ami felpiszkálta a kapzsiságukat. Hasonló tilalom vonatkozott a sziget egész belsejére, ahol a városok álltak valaha. Felfedezőinknek még azt sem engedték, hogy a partvidéket elhagyják. 

   – Mi volt ennek az oka? – kérdezte Isabel élénken. 

   – A törzs főnöke elmesélte, hogy a népük valaha hét hajóval érkezett erre a hatalmas szigetre, mégis egyetlen törzs maradt csak belőlük hírmondónak. Ahogy az történni szokott, ellenszegültek az istenek parancsának, akik mindent nekik adtak az új földön, egy kivétellel. Nem mehettek fel a sziget közepén magasodó hegyre. Soha. Azt hinnénk, ezt nem olyan nagy erőfeszítés betartani. A varázslók azonban kíváncsi szerzetek voltak, és amint egyre öregedtek... ez az ő esetükben egész nemzedékeket jelentett... annyira arcátlanná váltak, hogy megszegték a parancsot. Felmentek a hegyre, és találtak ott valamit. Azt nem tudom, mi lehetett, de sokra nem mentek vele, az biztos, hiszen annak rendje és módja szerint hamarosan meglakoltak tettükért. Az isteneik elküldtek közéjük egy náluk is hatalmasabb varázslót, aki megalázta és legyőzte közülük a legnagyobbat, majd megátkozta a szigetet. 

   – Mintha ezt már hallottam volna valahol – jegyezte meg Robert halkan, de a többiek rá se hederítettek. Tivald egyre lelkesebben folytatta. 

   – Ezután rohamos gyorsasággal bekövetkezett a vég. A nép megfogyatkozott, elkorcsosult, és az átokkal sújtott helynek a közelébe sem ment. Nem vagyok egészen biztos benne, vajon itt megfelelően fordítottam le a szöveget, de Richardson azt írja, a törzs szerint az egyik város népe például nyomtalanul eltűnt. Szerintük a sötétség falta fel a testüket és lelküket. 

   – Gondolom, Rufus Richardsonnak azért egy egyszerű babona nem okozott különösebb fejfájást – morogta Stabforth. 

   – Így igaz – bólintott Tivald. – Felszerelt egy kisebb expedíciót, és titokban elküldte őket erre a bizonyos hegyre. Nagy bánatára ő az első napokban belázasodott, ezért nem vezethette személyesen a csoportot. Teltek-múltak a napok, de az emberei csak nem jöttek vissza. Már-már utánuk indultak volna, amikor felbukkant a csoport egyetlen túlélője, egy Riley nevű matróz, de ő is... borzalmas állapotban. 

   Elhallgatott, és töltött magának egy pohár bort. Senki sem szólt. A szalonban nyomasztó volt a csend. 

   – Az az ember teljesen megtébolyodott – folytatta Tivald komoran. – Nem beszélt, nem evett, nem ivott, nem ismert meg senkit, csak gubbasztott a sarokban. Azt sem tudták kiszedni belőle, mi történt a többiekkel. Valami végzett velük? Baleset érte őket? Nem derült ki soha. A helyzetet súlyosbította, hogy a felbőszült bennszülöttek zaklatni kezdték őket. Amikor több matróz is meghalt, a legénység fellázadt. 

   – Feltételezem, hogy Richardson ezek után nem kívánt tovább időzni a szigeten – mondta Stabforth. 

   – Ismét igaza van – bólintott Tivald. – Egyébként okult a történtekből, és biztonság kedvéért megtiltotta az embereinek, hogy akár egy szöget is magukkal hozzanak a szigetről. Vitorlát bontottak, és elindultak hazafelé. A balszerencse azonban nem tágított a hajóról. Borzalmas viharok csaptak le rájuk. Emberek betegedtek meg. A legénység megint lázadozni kezdett. Valami nem volt rendjén a hajón, azt mondták. Aztán kiderült, hogy valaki a tilalommal mit sem törődve, elhozott egy aranykorsót a szigetről. A tengerbe hajították az elátkozott tárggyal együtt, és úgy tűnt, ezzel sikerült elhárítaniuk a csapásokat, mert innentől kezdve remek széllel haladtak, és hamarosan felbukkant előttük Kasztillia partja. Megjegyzem, a tolvajhoz hasonló sorsra jutott volna a tébolyult Riley is, akit szánalomból magukkal hoztak a szigetről, de egyre kevésbé viselték szokatlan viselkedését. Ő azonban megsejthette ezt, mert az első kikötőben, San Gustavóban megszökött a hajóról. Nem bánta senki. – Tivald szomorú pillantást vetett hallgatóságára. 

   – De Rufus Richardson tévedett – mondta. – A balszerencse nem hagyta el őket, és a Greybeard soha többé nem futott ki a tengerre. Csak feltételezem, hogy annak rendje és módja szerint jelentést tett a felfedezéseiről. Talán sikeres útnak könyvelték el a kalandot, és megjutalmazták, nem tudom. Az átok azonban, amely a sziget óta kísérte őket, tovább szedte áldozatait. 

   – A Greybeard rejtélyes körülmények között porrá égett. A legénység tagjait különös sorscsapások érték. Sorban meghaltak... általában balszerencsés véletlenek, kikötői verekedés során. Mindezt az utolsó néhány bejegyzésből tudom, amit már valaki más írt, nem titkosírással. Úgy sejtem, Richardson közeli barátja lehetett. Azt írta, a kapitány utolsó kívánságát teljesíti azzal, hogy megőrzi, és elrejti ezt a naplót, még akkor is, ha Rufus nem volt teljesen a régi önmaga, amikor erre megkérte. Zaklatottnak tűnt, és rettegett. Egy csodálatos szigetről beszélt, de nem árulta el a helyét. Azt állította, valakik üldözik, csak azért, mert jártak ott. Egy titkos szövetségről zagyvált, akik sorban eltüntetik a legénysége tagjait, és ha őt is utolérik, a napló lesz az egyetlen forrás, ami beszámolhat az őket ért sorscsapásokról. Azt nem tudom, hogy Rufus Richardson utólag törölte-e a sziget helyére vonatkozó feljegyzéseket, vagy azok soha nem is kerültek a könyvbe, mindenesetre a hercegnek így is jó szolgálatot tett. 

– Sokra ment vele – morogta Robert mogorván. 

   – A napló további sorsát nem ismerem – mondta Tivald zavartalanul. – Az ismeretlen barát feltehetően betartotta a szavát, és úgy elrejtette az iratokat, hogy ezek az üldözők, ha léteztek egyáltalán, nem fértek hozzá soha többé. 

   Robertnek eszébe jutott Tivald története a herceg és Maupertuis titokzatos üldözőiről, akiknek állítólag szintén a naplóra fájt a foguk. 

– Mi lett a kapitány sorsa? – kérdezte halkan. 

   – Ezt a végére akartam hagyni – válaszolta Tivald különös hangon. – A legutolsó bejegyzésből ugyanis ez is kiderül. Rufus Richardsont néhány nap múlva holtan találták egy fogadóban. Senki sem tudta, hogyan halt meg, hiszen seb nem volt a testén, és a szobában minden ajtó meg ablak be volt zárva. 

* 

A rákövetkező napokban a keserű áramlat egyre sebesebben sodorta a hajót az ismeretlenbe. Aranyszínű lett az ég, aztán akvamarin, majd olyan, mint a napon szikkadó moszat, végül ismét köd ereszkedett rájuk. 

   – Ez a történet a szigetről, a varázslókról... – mondta Robert Tivaldnak. – Ez Szent Brendanus legendája, ha nem csalódom. 

– Valóban – biccentett Tivald. 

– Egy és ugyanaz lenne a két sziget? – kérdezte Robert. 

   – Ezek szerint igen – bólintott Tivald. – A Greybeard a Hét Város Szigetét találta meg, pedig a titokzatos térképük szerint ott Szent Brendanus szigetének kellett volna lennie. 

   Az árbocőr kiáltása harsant a fejük felett. Robert megfordult, és elakadt a lélegzete. A hajó túloldalán vakító fény szaggatta szét a ködöt előttük. 

– Mi ez már megint? – kérdezte Tivald fáradtan. 

   – Nem emlékszel? – pillantott rá Robert meglepetten. – Hiszen most beszéltünk Szent Brendanus legendájáról. 

   Tivald vállat vont, Robert azonban nem felejtette el, melyik passzusnál volt kinyitva Federico Cochas könyve. 

   – De amikor közelebb értek, és meglátták a part vonalát – idézte, többé-kevésbé pontosan –, a Szent azt mondta: Nem Theus fénye ez, hanem a Légió ármánya... 

   Aztán elhallgatott, és dobogó szívvel nézte, amint hatalmas, sötét folt bontakozik ki előttük a ritkuló ködből, mintha egy nagy szörnyeteg közeledne feléjük feltartóztathatatlanul.