6. Kristálytiszta ég

 

San Eliseo felett talán soha nem volt olyan kék az égbolt, mint Federico Cochas búcsúztatásának napján. 

   Hajnalban még friss, sós derengésben álltak a mólók ládahalmai, de mire a város nyüzsgő életre ébredt, az utcákon már elviselhetetlen volt a hőség. Az öböl vizét fodrozó szél nem talált utat a sikátorokba, ahol bágyadtan csüngtek a színes zászlók. A fiesta hivatalosan csak másnap kezdődött, de néhányan korán nekiláttak a mulatozásnak: a csapszékekben tengerészek lármáztak, a kikötőnegyed utcáin szajhák pöröltek a szerencsevadászokkal, és külhoniak vedelték a híres kasztilliai bort. Akadtak, akiket a reggeli napfény sem űzött vissza a szállásukra: a mólók közelében, a Las Palmas nevű kopott fogadó előtt részeg vodaccei kompánia kötekedett néhány avaloni nemessel, mit sem törődve a körülöttük gyülekező szájtátókkal. 

   Az emeleti szobában Robert Gillingfordot kardok csengése és harsány szitkozódás riasztotta fel nyugtalan rémálmából. A bezárt spaletták résein erőszakkal nyomakodott be a kinti forróság és a kikötő felett keringő sirályok halk rikoltozása. 

Megint arról a szobáról álmodott, ahol gyermekkorában lakott, de most csak egyetlen ablaka volt, az ajtónak pedig titokzatos módon nyomaveszett. Először azt hitte az ablakra, hogy nem más, mint feketével és vörössel mázolt kép. Orrfacsaró szag terjengett, és valamiért tudta, hogy az ablak egy visszhangos mészárszékre nyílik, ami üres és halott, mint a kampókon lógó, kivérzett tetemek. Aztán furcsa érzése támadt, mert hirtelen tudta, hogy ez csak álom az álomban, de végre felriadt belőle, és gyermekkori ágyában feküdt megint lehunyt szemmel, és tízéves lehetett, ha nem kevesebb, s fából faragott katonát szorított a kezében. Valami felriasztotta, egy hang talán, de a holdfényes kamrában nem volt senki, legalábbis abban az egy pillanatban nem, amikor résnyire húzott szemmel gyorsan körülpillantott. Mégis hideglelős bizonyossággal érezte, hogy valaki figyeli. A szobában huzat támadt, kellemetlen, fagyos simogatás, és Robert félelmében a fal mellé hengeredett. A világért sem nyitotta volna ki a szemét. És akkor valami megérintette a haját, puhán, mint ahogyan falevél hullik az ágról. Robert ordítani sem mert, mégis fülsértő hang harsant valahol – fájdalmas, kínlódó üvöltés, az álombéli falakon túl. 

   Az egyik részeg vodaccei lármázott odalent, a csetepaté első áldozata; a vállán éktelenkedő sebre szorította a kezét, úgy ordított, végleg kiszabadítva ezzel Robertet gyermekkora hideglelős rémálmából. 

   Bő, fehér inge csuromvizesen tapadt a mellkasára. Nagyot sóhajtott, és megdörgölte a halántékát. Sokáig gubbasztott az ágyon, a fénycsíkokban parádézó porszemeket bámulta, és arra gondolt, hogy az eltelt hosszú évek alatt igazán nem hiányzott neki ez a régi lidércnyomás. Hiszen mind a mai napig nem tudta teljesen meggyőzni magát arról, hogy a holdfényes szobában történt jelenet csak álom volt, semmi más. 

   Gatyára vetkőzött, lemosdott a lavórban, felöltözött, felcsatolta a kardját, és ledübörgött a lépcsőn. Mire kilépett a fullasztóan meleg utcára, a városi őrség hadnagya már a poroszlók karéjában szitkozódó párbajozókat leckéztette törvénysértő viselkedésük miatt. 

* 

A Plaza Mayor, San Eliseo főtere hangulatában hasonlított ugyan a vodaccei piazzákhoz – a város hőseit ábrázoló szobrokon tucatjával tollászkodtak a galambok, és a helybéli naplopók itt is az árkádok alatt hűsöltek –, viszont azokkal ellentétben szabályos, négyszögletes alakja volt, és a környező utcák is úgy festettek, mintha léniával húzták volna meg őket. Nem is illett a zegzugos kikötőnegyed és az óváros labírintusa közé: precíz vaticinus tudósok tervei alapján épült, miután vagy hatszáz évvel ezelőtt a Harmadik Próféta seregei porrá rombolták az akkori belvárost az összes fürdővel és minarettel egyetemben. Később új szívet építettek a városnak, de ellenszolgáltatásképpen igényt tartottak rá, és a szűk, régi sikátorokat rögtön körbe is kerítették az Avenida de los Reyes névre hallgató széles gyűrűvel. 

   A tisztára söpört, zárt tér minden oldalán résnyire nyitott vagy bespalettázott ablakok néztek farkasszemet egymással: a San Benedicto Könyvtár méltóságteljesen hallgatott, helyette csak a mögötte emelkedő csupa csipke, csupa torony székesegyház harangjai beszéltek. 

   Az érces kongás fojtottan visszhangzott végig a boltozatos folyosókon. A vastag ajtók mögött porszagú termek tátongtak. A polcokat rovásig megtöltötték a vaskos fóliánsok. Lakkozott padlódeszkák illata terjengett. A legtöbb olvasóállvány foglalt volt, és a térképek, tekercsek felett összehajoló vaticinus tudósok fojtott hangon sustorogtak egymással. 

   Az egyik félreeső teremben azonban mindössze egyetlen alak üldögélt a bársonyhuzatú karosszékben. Már külsejével kirítt innen: elegáns, de egyszerű kabátot viselt, halántékán árnyalatnyit őszült a haja, és figyelemre méltó, markáns arca volt. Elmélyülten böngészett egy kapcsos könyvet. A borítón aranycirádák vették körül az ovális keretbe foglalt, hét stilizált tornyot. 

   A háta mögött hangtalanul nyílt az ajtó. A résben megjelenő alak nesztelen léptekkel suhant a vastag szőnyegen, egyenesen a neki háttal ülő férfi felé, aki továbbra is odaadó figyelemmel tanulmányozott egy bonyolult térképet. Az alak a női vaticinusok öltözékét viselte, de egyáltalán nem úgy viselkedett, mint Theus felszentelt szolgálónője. Az olvasgató alak nyaka felé nyúlt, lassan és hangtalanul. 

   A markáns arcú férfi villámsebesen megpördült a székében. A kabátujjából kipattanó vékony, hegyes tőr éppen csak elhibázta a behatoló torkát. És csak azért, mert a tőr tulajdonosa így akarta. 

Sokáig szótlanul meredtek egymásra, a férfi meg a fiatal lány. 

   – Te meg mit keresel itt? – kérdezte Gustavo Pendeira, és visszacsattintotta a tőrt a csuklójára erősített hevederbe. 

   – Téged – mondta Isabel, és nagyot nyelt. – Gondoltam, megijesztelek – tette hozzá, és megpróbálkozott egy erőtlen, kislányos mosollyal. 

   – Hogy kerülsz ide? – Pendeira hangja fagyos volt. – Az épületbe bíborosi engedéllyel juthatsz csak be, de feltételezem, azzal nem rendelkezel. A könyvtár környéke viszont nyüzsög az őröktől. 

Isabel mosolygott. 

– A múltkor azt mondtad, van még mit tanulnom. Egy berakodás alatt álló hajóra sem lennék képes felosonni észrevétlenül... ha nem csalódom, ezt a példát hoztad fel nekem – felelte illedelmesnek szánt hangon, amiből nem lehetett nem kihallani a leplezni próbált büszkeséget. – Hát most megmutattam, hogy tévedtél. – Végigpillantott a zárt nyakú, merev szabású vörös papi zubbonyon. – Vannak nők, akik egész életüket ebben a kényelmetlen maskarában töltik. Mit gondolsz, milyen papnő lenne belőlem? 

   – Átkozottul csinos – mondta Gustavo komoran, és könyvjelzőt simított a vastag lapok közé. – Kevesebb feltűnő dolgot tudok elképzelni, az ördögbe is. 

– Mégis bejutottam, nem? Vond vissza, amit mondtál. 

   – Gyerekesen viselkedsz – jegyezte meg a férfi hidegen. Felpattant, az ajtóhoz sietett, kinézett a folyosóra, aztán az ablakhoz lépett, és a leheletnyit félrehúzott függöny mögül tanulmányozta a lenti teret. Nem látta a lány arcára kiülő mélységes megbántottságot, és mire végzett a vizsgálódásával, Isabel már lehajtott fejjel várakozott a fotel mellett. – Mi van, ha követtek? Nem szeretném, ha kiderülne, hogy a látszat ellenére mégis jó kapcsolatot ápolok Ardentével. A végén még a lezárt részlegekbe is kegyeskedik beengedni. 

   – Nem követtek – mondta a lány dacosan. 

   – Honnan tudod? – Gustavo megcsóválta a fejét. – De úgy tűnik, igazad lehet. Na jó, hadd halljam. Miért jöttél ide? 

   Isabel szeme megrebbent. Szája sarkában csalódott fintor jelent meg, de szempillantás alatt el is tűnt. 

   – Elmentem a Las Rosas Malvadas fogadóba – mondta elkomolyodva. – Meg akartam tudni, valóban járt-e ott az apám. 

   – És? – kérdezte Gustavo Pendeira értetlenül. – Ezért jöttél ide? Ezért? 

   Kellemetlen csend támadt. A lány elfordította a fejét. A bespalettázott ablakok résein fénycsíkok furakodtak be, a boltozatos mennyezetre festett képeken buzgón végezték dolgukat a szerzetesek: egyszerű vonalakkal rajzolt városokban terjesztették a tudást, segítettek a rászorulóknak, és kutatták az ismeretlent. 

   – Úgy gondoltam, fontos – szólalt meg végül Isabel. Egy pillanatra semmivé tűnt magabiztossága, és dacos kislány lett megint. Aztán nyelt egy nagyot, és halvány mosolyt erőltetett magára. – Azt hiszem, várhattam volna vele – mondta végül. – Igen, igazad van, mint mindig. 

   – Bocsáss meg nekem – mondta halkan a férfi, és finoman megszorította a fiatal lány kezét. – Udvariatlan voltam, és elfeledkeztem arról, mennyi mindenen mentél keresztül. Ügyesen csináltad. Ritkán hallasz tőlem ilyesmit, való igaz. Ki vele... megtudtad, amit akartál? 

– Igen – felelte a lány. – Apámnak volt ott egy bérelt szobája, és minden holmiját ott tárolta. Elhozattam az összes csomagját. Nem volt sok. – Isabel tekintete meglepően acélossá vált. – Abból, amit az egyik istállószolga mondott, kiderült, hogy azért a szobáért... nem is az én apám fizetett. 

– Mit tudtál meg a fogadóstól? 

   – Egy fiatal férfiról beszélt, aki szinte még kölyök volt. Szerintem ő járt nálam is, de még nem tudom, milyen kapcsolatban állt apával. – A reverenda alól bőrszalagra kötött medált húzott elő. – És van... még valami. Ezt találtam apám zsákjában – mondta. 

   Tenyérnyi kőkorong volt, koncentrikus körökben belevésett mintákkal. A színesre festett kacskaringók a kontyosok betűire emlékeztettek. 

   – Ez meg micsoda? – kérdezte Gustavo. – Ékszer a messzi idegenből? 

   – Fogalmam sincs – felelte a lány. – De hogy fontos, arra mérget vehetsz. 

   – Talán egy térkép – tűnődött Pendeira. – Szimbólum, medál, amit adott helyen fel kell mutatni, vagy éppen egy értéktelen semmiség... Add ide, utánanézek. 

   – Majd én – mondta a lány csökönyösen. 

Gustavo vállat vont, aztán fürkész tekintettel végigmérte Isabelt.  

– Van még valami, igaz? – kérdezte. 

– Beszéltem Fra Domenicóval is – válaszolta Isabel. – Apáról. 

   – Mérget vettem volna rá – morogta Gustavo kelletlenül. – Az öreg vészmadár. Ki vele, hadd halljam, mit mondott Fra Domenico? 

   Isabel arckifejezése nem változott, csak a szemén látszott, hogy nehezére esik erről beszélni. 

   – Hát ez az – válaszolta lassan. – Fra Domenico szerint az apám természetes halállal halt meg. Nem talált rajta sebet. Azt mondta, biztos benne, hogy nem méreg végzett vele. Elképzelése sincsen, mi történhetett vele. 

   – Az apád nem vetette meg a bort, a veszélyt és az éjszakázást – mondta Gustavo epésen. – Önmagát legalább annyira hajszolta, mint a lovait. Számomra egyáltalán nem meglepő, hogy egy ilyen élet... 

   – Elég! – csattant fel a lány. – Csak azért mondod, mert összekülönböztetek. 

Gustavo Pendeira nem szólt semmit. 

   – Nagyon... különös volt az egész – folytatta a lány. – Fra Domenicót mintha kicserélték volna. Egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogyan szokott. Mindvégig a Légió mesterkedéseiről beszélt, meg arra célozgatott, hogy talán apa valami tiltott dologba keveredett. És ahogy engem méregetett... Megijesztett. 

   – Fra Domenico valójában gyáva, mint a nyúl, de ne legyen rá gondod – mondta Gustavo lágyan. – Nem fog bajt keverni, erről biztosíthatlak. 

   – De nem fog az inkvizícióhoz fordulni, ugye? Nem halasztja el a te... – Csak egy pillanatra csuklott el a hangja, és máris úrrá lett az érzelmein. – ...a temetést. 

A férfi gyengéden átölelte Isabelt. 

   – A szertartás ma este lesz – mondta. – Most már nem tehet semmit. 

   – Elegendő, ha valami mondvacsinált ürüggyel elodázza – mondta a lány tétovázva –, és rögtön nyer néhány napot. A Fiesta idején nem temetnek. 

   – Nem lenne okosabb, ha inkább egy kicsit mással is törődnél? – kérdezte a férfi halkan. – Biztosan rengeteg tennivalód van a mai este miatt. 

   – Manuel és Marta mindent elrendeznek – mondta a lány. – És addig... addig sem kell otthon gubbasztanom. Legalább csinálok valamit. Élek. Elmentem a fogadóba. Elfoglaltam magamat. 

   – Hallgass most rám – mondta a férfi. – Nem bujkálhatsz egész nap. Menj szépen haza! Végy egy nagy fürdőt! Gyújtsál gyertyát! Segíts Martának az előkészületekben! Jobb lesz így. 

A lány bólintott. 

   – Láttam a házunk körül egy narancsárust – mondta aztán. – Nagyon kezdő lehet még, ha azt hiszi, hogy napközben bárki vevő lesz a portékájára. Kopaszodó, vékony férfi, örökké az orrát túrja. Nem ismered véletlenül? 

   Gustavo összehúzott szemmel Isabelt nézte, aztán kelletlenül elvigyorodott. 

   – A mindenségit, valóban ragad rád valami – mondta. – Igen, az én emberem. A történtek után úgy véltem, nem árt, ha szemmel tart valaki. Pusztán a biztonság kedvéért. 

   – Jerome bácsi talán már holnap megérkezik a Rosasba – mondta a lány. – Ő majd vigyáz rám. – Lehajtotta a fejét. – Még nem is tudja – suttogta. 

   – Apropó, őr – mondta a férfi. – Mi lett azzal a fajankóval, aki hazáig kísért? Sikerül megszabadulnod tőle? Mélységesen sajnálom, de nem volt más lehetőségem, hogy gondoskodjak a biztonságodról. Az a megbeszélés... 

   – Nem fajankó – mondta a lány, és halványan elmosolyodott. – Vagyis nem biztos, hogy az. Segít nekem megkeresni apám küldöncét. 

   – Hmm – mondta a férfi kelletlen fintorral. – Biztos vagy te ebben? Miért ártaná bele magát egy vadidegen család ügyeibe... különösen ilyen szokatlan körülmények között? 

Isabel végigsimított a halfejet formázó kilincsen. 

– Azt hiszem, szeret – mondta álmatagon, aztán kilépett az ajtón. 

* 

   – Kincsekről van szó, érted? – Robert megtorpant, nagyot fújt, és kalapját hátralökve kendőjével megtörölgette verejtékes homlokát. – Az apja ősi kincsek után szaglászott. Az, hogy ilyen rejtélyesen halt meg, számomra csak azt bizonyítja, hogy nagy titkok lapulnak a háttérben. Nagy, rézkapcsos titkok, rengeteg arannyal. 

   – Don Federicónak valaha jó szimata volt – ismerte be Paco kelletlenül –, legalábbis azt mondják, mindig felismerte a nyertes ügyeket. Állítólag ő győzte meg az előző királyunkat, hogy pénzelje a Morenas csapatot, tudod, akik rábukkantak a beszélő szobrokra a régi ezüstbányában. 

   – Ugye – mondta Robert elégedetten, és körülnézett. – Hol a fertelemben van az az átkozott fogadó? Merre tovább? A San Felipe vagy az Adolfo Martinez lesz az? Theusra, ez egy valóságos útvesztő. 

   A városfal közelében jártak. A házak falába itt mázas cseréptáblákat építettek, és kékkel festették rájuk az utca nevét, leginkább vaticinus szentekét vagy hajóskapitányokét, akik mind messzi, méregzöld szigeteken haltak meg valaha, a sós rengetegen túl, ahová téríteni vagy rabolni mentek. 

– A San Felipe lesz az – mondta Paco nyugodtan. – Nem szégyelled magad, hogy egy gyászoló fehércseléd szoknyájába kapaszkodsz? 

Robert egy pillanatig fürkészve nézett rá, aztán megvonta a vállát. Ma reggel nem sok választotta el attól, hogy postakocsira üljön, de a végén mégis maradt. Maga sem tudta pontosan, miért. Igen, akadt itt titok meg rejtély bőven, egy szép leányzó, meg talán kincs is, amiről mindig is álmodott, de Robert valójában sokkal jobban kedvelte a kényelmes ágyakat és a nyugodt estéket. De Isabel szeme, a mécsesek fényében derengő konyhában... nem utasíthatta el a kérését: csak a titokzatos küldöncöt kellett megkeresnie, nem holmi ostoba virtuskodást vártak tőle. 

   A sikátor nem messze tőlük éles kanyart vett, és a sarkon túl éktelen lárma harsogott. Mintha bútorok borultak volna, részeg hangok vitatkoztak, valaki érthetetlen hangon ordított. Robert megtorpant, és kelletlenül meglazította a rapírját a hüvelyben. Lélek sem járt errefelé, és fullasztó volt a meleg. 

– Biztosan jó helyen járunk? – kérdezte aggodalmasan. 

   – Nem tudom – mondta Paco, és köpött. – Minden fogadóba küldtem embert, ahol az átutazók általában megszállnak. Ha Aldanából jött, biztosan nem indult vissza azonnal. A tegnapot és a mai napot biztosan pihenéssel töltötte, erre mérget vehetsz. 

   – Hacsak nem lihegett a sarkában valaki – jegyezte meg Robert savanyúan, és óvatosan megpróbált kilesni a sarok mögül, ahol most valaki folyamatosan és élvezettel káromkodott érhetetlen kasztilliai tájszólásban. 

   – Az emberem éjjel még látott itt valakit, akire illett a leírás. 

   A kanyar után néhány lépéssel kisebb térré szélesedett az utca, ahol töredezett kútkáva árválkodott a kopár kőlapok között, a városkapuhoz vezető széles utcával szemben. A tér túloldalán, egy boltív mögött a Caballero Blanco nevű fogadó udvara nyílt. Onnan hallatszott a hangzavar. 

– Lehet, hogy megtaláltuk? – kérdezte Robert komoran. 

– Egen – mondta Paco, és elégedetten bólintott. 

Egymásra néztek, majd közelebb lopakodtak az épülethez. Óvatosan belestek az ajtón. 

   A fogadó udvara keskeny volt és hosszú. A falakat behálózó növények között cserepes virágok piroslottak. Az egymásnak támasztott kocsikerekek mellett felborított lócák hevertek, és egy vaskos asztal két oldalán, a szétcsorgott bor tócsái, a pénzdarabok és a kockák felett ellenséges szempárok méregették egymást. Az egyik oldalon négy marcona alak állt, kopott bőrvértben, gyűrött kalpagban és szedett-vedett ruhákban. Velük szemben egy fiatalember támolygott. Elegáns öltözéket hordott, mint egy apród, és alig látott a részegségtől. Az egyik zsoldos, aki a szitokáradatban most jutott el a fiatalember legközelebbi felmenőihez, felemelte a kezében tartott kést. 

– Úgy tűnik, ez valóban ő – suttogta Robert. 

– És mindjárt elvágják a torkát – jegyezte meg Paco komoran. – Akkor mit csináljunk? 

   – Kösd le a figyelmüket! – mondta a kasztilliai alattomos mosollyal. – A többit meg majd elintézem én. 

* 

   Suta García még az apjától vette át a Caballero Blancót, és azóta bizony ő maga is felnevelt két fiút: látott tehát verekedést eleget. Ráadásul a vendégfogadó a városfal közelében állt, ezért soha nem volt hiány bajkeverőkből. A fogadó fedele alatt mindenféle rendű és rangú vendég megfordult, akikkel a Fiesták és vásárnapok alatt különösen sok nyűge akadt, mert a szesz, pénz vagy a könnyű nők miatt hajlamosak voltak pillanatok alatt egymás torkának ugrani. 

   Éppen ezért már az éjszaka tudta, hogy az aldanai fajankóval még gondok lesznek. Legszívesebben arról is lebeszélte volna, hogy kockázni kezdjen a négy zsoldossal, akik kancsószámra vedelték a helyi bort, ordítva ugráltatták a zenészeket, és gorombán csipkedték a szolgálólányok fenekét. De ami még ennél is rosszabb volt: az ifjú nemes reggelre elnyerte tőlük az összes pénzüket. 

   Suta Garcíának elég volt egy pillantást vetnie a zsoldosok vezetőjének arcára, és már indult is a jól zárható pinceajtó felé. A résen kilesve nyugtázhatta, hogy minden a maga megszokott rendjében halad: szitkozódás, pohárborogatás, trágár fenyegetőzés, aztán a marcona férfi a ceremóniát letudva előrántotta a kését. 

   Ekkor azonban minden másként alakult, mint ahogyan megszokta. 

   A bejárat boltíve alól suhogva érkezett egy dobótőr, és ocsmány hanggal beleállt a marcona zsoldos hátába. Pillanatnyi csend támadt. A három katona tekintete szinte egyszerre villant össze, majd ugyanolyan összhangban nyúltak a fegyverükért, és fordultak hátra. Vezetőjük egy borszagú tócsában hevert, és nyöszörögve rángatózott. 

   Dobogó léptek zaja visszhangzott a falak között, és az udvarra elegáns úrfi rontott be széles kalapban, a kezében pedig szépen megmunkált rapírt suhogtatott. A zsoldosok nem dicsekedhettek ilyen míves fegyverekkel, ellenben harcedzett, kipróbált katonákként cselekedtek. Megszokott mozdulattal ugrottak szét a jövevény előtt. 

    Suta García nagyot sóhajtott. Innentől a számtalanszor látott minta szerint alakul majd a csetepaté: vad vagdalkozás, parírozás az asztalon, és természetesen a bútordarabok sem kerülhetik el a sorsukat, hogy rögtönzött fegyverként hasadjanak szilánkokra. Suta García hálás lett volna, ha vendégei egyszer a változatosság kedvéért kihagyják ezt a cécót, és egyszerűen ledöfik egymást; de Théán semmi sem alakult ilyen simán, ha virtuskodásról volt szó. 

   Amikor a fiatalember rapírja félresöpörte az első zsoldos kardját, majd alattomosan a másik gyomra felé vágott, Suta Garcíának több érdekesség is feltűnt. 

   A kedves fiatalember, akinek minden bizonnyal elment az esze, nem kasztilliai stílusban vívott. A fogadós a Caballero Blanco udvarán talán Théa összes harcmodorát kiismerhette: ezek a cifrázás nélküli, határozott vágások valamelyik eiseni vívóiskolát dicsérték. Eddig jutott a gondolatmenetében, amikor felfigyelt arra a nagyon koszos, menyétképű alakra, aki úgy ballagott be az udvarra, késsel a kezében, mintha a saját portájára érkezett volna. 

   Az aldanai eközben meg sem mozdult, csak tétován támaszkodott az asztalra, egyik kezével a fegyvere markolatával babrált, mint aki még mindig nem egészen biztos a dolgában. Mire azonban nagy nehezen cselekvésre szánta el magát, elkésett. A küzdelem egyszerűen nem tartott annyi ideig. 

   A zsoldosok nem vívóiskolában tanultak küzdeni. Egyikük folyamatosan ostrom alatt tartotta ellenfelét, míg a másik állandó oldalvágásokkal igyekezett védtelen pontot találni rajta. A harmadik pedig éppen most került a hátába. 

   A fiatalember, akinek az arckifejezése árnyalatnyit elkeseredettebbé vált – most úgy festett, mint aki végre tényleg felfogta, mibe keveredett –, rögtönözni kényszerült. Villámgyors mozdulattal a levegőbe rúgta az egyik zsámolyt, elkapta, és pajzsként védte magát a második zsoldos csapásai elől. De Suta Garcíának továbbra is úgy tűnt, hogy nem egy igazi, képzett bajvívót lát, hanem olvasvalakit, aki tud harcolni, de a finomságokat nem igazán ismeri, és most csak az időt húzza, miközben elkeseredetten vár valamire. 

Aztán azt is megtudta, mire. 

   A harmadik zsoldosnak még éppen volt ideje meglepődni, mielőtt felordított volna. A szúrás fordulat közben kapta oldalba, és elkeseredett, alacsonyan irányzott vágást eresztett meg orvtámadója felé. A rendkívül koszos alak azonban, aki mögötte állt, egy szöcske fürgeségével ugrott félre. A kezében markolt késről kövér vércseppek hullottak a földre. A zsoldos kezéből kiesett a fegyver, és az ingén szétterjedő vérfoltra szorította a tenyerét. 

   A következő pillanatban reccsenő hang hallatszott. A fiatalember döbbent pillantással meredt a megrepedt fazsámolyra, aztán felszisszent és rögtönzött pajzsát a zsoldos arcába vágta, majd vad kaszabolással rontott az előtte álló férfira. Az engedett neki, hátrált, és kurta mozdulatokkal védekezett. Az arcán megjelenő mosoly egyértelműen elárulta, mire gondol: ebben a tempóban senki sem bírhatja sokáig. Azt viszont nem láthatta, hogy az ifjú egyenesen a borospince lejárója felé terelgeti. 

   A hordók közé zuhant test robaja még el sem halt, amikor a fiatalember már össze is csapott a harmadik zsoldossal. Rövid, elkeseredett pengeváltás következett, de nem lehetett kétséges a küzdelem kimenetele. A fiatalember lassan, de jól láthatóan fáradt. Egy jelentéktelen vágás az alkarján, egy karcolás a térdén: nem voltak súlyos sebek, de egyre szaporodtak. A zsoldos arcán egyre szélesebbé vált a vigyor. 

Aztán valaki jól hallhatóan felhúzott egy pisztolyt. 

   – Katona uram! – szólalt meg egy rekedt hang. Az aldanai volt az, aki csodaszép, berakásos pisztolyt tartott remegő kezében. Suta García figyelmét nem kerülte el, hogy nemcsak a célba vett zsoldos, hanem a fiatalember is felettébb gyanakodva mered a bizonytalanul imbolygó fegyverre. 

   – Megkérném az urat, aki veszíteni nem, de vívni azért tud – mondta az aldanai nyájasan –, hogy a továbbiakban kíméljen meg bennünket terhes jelenlététől. A küzdelemnek ezennel vége, és ne kívánja, hogy nyomatékként golyót röpítsek abba az ostoba fejébe. Le a pengével, a mindenségit! 

   Néma csend támadt egy pillanatra. A zsoldosnak nem tartott sokáig felmérni az esélyeit. Csendülő hang hallatszott, fém csattant a kövön, amit rohanó léptek dobogása követett. A még mindig a sebét takargató katona meglepett, nyüszítő hangot hallatott, fürgén iszkoló címborája után nézett, majd megadó arccal elvágódott a földön. 

Az aldanai leeresztette a fegyvert. 

   – Hát még ha meg is lett volna töltve – mondta kásás hangon. – Derék munka, uraim – folytatta, és az asztalra hajította a fegyvert. – Theus parancsolatának szellemében cselekedtek, és segítettek a rászorulón, amikor annak a leginkább szüksége volt rá. – Lehunyta a szemét, és most először szembetűnően látszott rajta, hogy nemrég nőtt ki a suhanckorból. – Egy korty borocskát? – kérdezte felpillantva. 

   Ekkor Suta García is elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen egy kancsó borral, és az istállófiút is elszalajtsa a városi őrségért meg egy seborvosért. 

Végre csend lett. Galambok tollászkodtak a napfényben. 

   Robert minden ékesszólását bevetette, mire sikerült meggyőznie az őröket arról, hogy jogos önvédelemből került sor vérontásra. A poroszlók végül hajlottak a szép szóra, és magukkal vitték tiltakozó foglyukat. A seborvos az imént rakta az egyik kordéra a sebesültet, a másikra a hullát. A seprűvel, ronggyal piszmogó sánta fogadós is közel járt ahhoz, hogy eltüntesse a dulakodás nyomait az udvarról. Paco egy pókhálós butéliával barátkozott, a részeg aldanai, akit Robert élete kockáztatásával menekített ki szorult helyzetéből, vidáman hortyogott az asztalra borulva. 

   Robert megvárta, míg a kirurgus szekere a hamar összeverődött szájtátókkal együtt nyikorogva eltűnik a sarok mögött, majd megdörgölte sajgó csuklóját, és sokadszorra fogadta meg, hogy tartózkodni fog az ilyen eszement vállalkozásoktól. A világ azonban olyan, amilyen, túl sok szeles fejű bolond lakja, aki szíre-szóra kardra vagy lóra kapnak, csilláron lógva vagdalkoznak, vagy egy szál tőrrel indulnak menyasszonyt szabadítani... és olykor képtelenség kikerülni őket. 

   Felsóhajtott, gondosan behajtotta az ajtószárnyakat a kíváncsiak előtt, majd visszasétált az asztalhoz, hogy végre szót válthasson az aldanaival. Köszönésképpen ököllel az asztalra csapott. A fiatalember úgy pattant fel, mint aki rugóra jár. 

   – Mester! – mondta kásás hangon, aztán megrázta a fejét, és Robertre meredt. – Ó – tette hozzá éberebben. – Megtisztel... 

– Azt hiszem, uraságod az – kezdte Robert kertelés nélkül –, aki üzenetet hozott don Federico Cochastól a leányának. 

   – Igen – felelte a fiatalember egészen felderülve. Nagyot ásított, és kissé támolyogva felállt. – Csinos fehérnép, nem igaz? Sajnálatos módon a lelkemre kötötték, hogy kerüljem a kisasszony faggatózását, ezért a kelleténél jóval hamarabb kellett távoznom. 

   – Szerencsére nem jutott messzire – mondta Robert. – Tűvé tettük az egész várost uraságod után. 

   – És milyen jól tették, minden szentekre! A lekötelezettjük vagyok, uraim – mondta a fiú, és meghajolt. 

   – Akkor beszélnünk kell – mondta Robert ellentmondást nem tűrően. Az aldanai széttárt karral az egyik szék felé intett, mint aki saját szerény hajlékában kínálja hellyel a váratlan vendégeket. 

   – Természetesen – mondta könnyedén. – Miben állhatok szolgálatára? 

   – Például elárulhatná becses nevét – mondta a fiatalember némi türelmetlenséggel. 

   – Ilyen csekélység miatt fáradtak idáig? – kérdezte az aldanai lemondóan, aztán vállat vont. – A nevem Antonio Gastro, és a méltóságos Diego Alvarez uraság léha segédje vagyok. 

   – És a ki fészkes nyavalya az a Diego Alvarez uraság? – kérdezte Paco, aki eddig a tőrét tisztítgatta valakinek a kendőjével. 

   – Meglep, hogy uraságod nem hallott még róla – mondta Antonio Gastro fejedelmi gőggel, kásás hangon. – Señor Alvarez Kasztillia meg nem értett büszkesége: kartográfus, felfedező és régész. Árulják el nekem, valóban nem szomjasak? És mit akarnak tőlem?