19. A visszataszítóság
A visszataszítóság a test undort
keltő ápolatlansága.
Visszataszító az az ember, aki
leprától és sömörtől borított testtel és megfeketült körmökkel
jár-kel, és kijelenti, hogy mindez nála „öröklött nyavalya", apja
és nagyapja is szenvedett tőle, következésképp „az ő nemzetségükbe
senki sem csempészheti be magát egykönnyen". Magától értetődik,
lábszára örökké telides-tele sebekkel, ujjai zúzódásokkal, ő
azonban ügyet sem vet rájuk, hanem hagyja, hogy elgennyesedjenek;
hónalját és két oldalát majd tövig állatokéhoz hasonló, bozontos
szőr fedi, fogai pedig feketék és odvasak, úgyhogy undor és utálat
találkozni vele. És folytathatjuk tovább: evés közben fújja az
orrát; áldozat alatt vakaródzik; ha beszélget, fröcsög a nyála; ha
iszik, nagyokat böfög hozzá; az ágyban holtmocskosan hál a
feleségével; a fürdőben „vérpezsdítőül" büdös olajjal kenekedik; és
vastag ingben, ütött-kopott és folt-hátán-folt köpenyegben megy az
agorára.
Ha anyja madárjóshoz indul,
elkáromkodja magát; imába és áldozatba merült emberek között
földhöz csapja az áldozati poharat, és úgy nevet rajta, mint valami
felettébb szellemes csínytevésen; ha fuvolajátékot hallgat, a
közönségnek ő az egyedüli tagja, aki kezével veri a taktust, együtt
dúdol az előadóval, és ráripakodik a fuvoláslányra, miért fejezte
be olyan hamar a műsort; és ha túl akar köpni az asztalon, a
bortöltögető szolgát találja telibe.