14.
Simosch letette a telefonkagylót, és így szólt:
– Otthon még mindig nem bukkant föl.
– De hát nem szívódhatott föl – tiltakozott az őrmester, aki Hopfert követte, amint az Rennhaak vörös Trabantján a város felé hajtott. Mint az utóbbi félórában már többször is, ujjával kirajzolta a térképen az útvonalat, és azt mondta:
– Itt tűnt el, a kanyar mögött, csak két lehetősége van, hogy innen elérje a várost.
Megszólalt a telefon. – A kocsit megtalálták. A Három macska nevű kocsma előtt áll a nyugati külvárosban.
– Sértetlenül?
– Igen. De a vezetőnek semmi nyoma.
– Megyek – szólt Simosch, és letette. – Maga itt marad összekötőnek – mondta az őrmesternek, aztán elviharzott.
Közben sötét lett, be kellett kapcsolni a fényszórókat. Simosch nagy iramban hajtott, amíg egy közlekedési rendőr meg nem állította, és föl nem hívta a figyelmét egy vörös Trabantra, amely mögött két rendőrautó állt. A ház ajtaja fölött egy bádogcégér himbálódzott három fekete macskafejjel.
Simosch kiugrott a kocsiból, és megkérdezte az egyik rendőrt: megtalálták-e a vörös Trabant vezetőjét. Megtudta, hogy még mindig keresik, a kocsmában, a szomszéd házakban, kertekben. Szombat este volt, a kocsmárosnak sok vendéget kellett kiszolgálnia, nem emlékezhetett a kis, aszott emberre. Néhány rendőr a vendégeket kérdezgette.
A főhadnagy belépett a helyiségbe. Megcsaptam szokásos lárma, a cigarettafüst és az alkohol szaga, a törzsasztalnál kártyáztak, néhányan már ittasan, egypáran még egész józanul.
A mellékhelyiségekhez vezető ajtón egy nyomozó lépett az ivóba, megismerte Simoscht, és odaintett neki.
– Az egyik kártyás állítólag látott egy alacsony, sovány embert bemenni ezen az ajtón, persze nem figyelt rá, fogalma sincs, hogy visszajött-e.
– Hívja csak ide a kocsmárost, de feltűnés nélkül – mondta Simosch. Kilépett a tornácra. Balra voltak a mellékhelyiségek, egyenesen előre a szabadba lehetett kijutni.
Az égen elszórtan csillagok pislákoltak. Sápadt holdfény hullott az udvarra, egy farakást, régi söröshordókat és törött székeket világított meg. A főépülettel szemben egy pajtaszerű építmény állt. Az első ajtón át tyúkganéj szaga áradt.
A rendőr kitolta az izgatott kocsmárost az ajtón.
– Mi a csuda történt? Rukkoljon ki már végre! – fakadt ki a férfi.
– Egy embert keresünk – mondta Simosch –, itt búit el.
– Biztosan nem a tyúkólban. Jól nézne ki! A kecskeistálló túl kicsi ahhoz, hogy valaki ott éjszakázzon.
– És a harmadik ajtó? – kérdezte Simosch.
– Egy pajta mindenféle limlommal.
Simosch néhány lépést tett előre, és bekiáltott: – Hopfer úr, tudjuk, hogy itt van! Jöjjön ki!
Semmi nesz.
– Maga okos ember, tudja, hogy semmi esélye – folytatta Simosch –, elbújni vagy menekülni most már kész esztelenség.
Fölrántotta az ajtót, és ugyanabban a pillanatban felkattintotta a zseblámpát. A fénysugár hosszú, halvány ujjként nyúlt be a helyiségbe, egy pillanatra megállt, végigtapogatott gyümölcsrekeszeket és egy kis asztalt, amelyet valaki felborított. Aztán elkapta a fölötte himbálódzó lábakat.
A kocsmáros úgy lihegett, mintha megritkult volna körülötte a levegő.
– Vezesse ki – mondta Simosch és küldje ide két emberünket.
– Igaza volt – mondta a rendőr kifelé menet –, pontosan föl tudta mérni, mikor játszotta el az utolsó esélyét.
*
Éjfélre járt, amikor Simosch ásítva megállt a Berghainichenből éppen most érkezett államügyész kocsija előtt. Rückert hadnagy kimászott a rendőrautóból, és így szólt: – Azt hiszem, három nap és három éjszakát át tudnék aludni egyvégtében.
– Felőlem ugyan megteheti! – válaszolta Simosch.
Az államügyész azt mondta: – Mindent megtaláltunk, a Skodától kezdve egy antik szekrényke titkos fiókjáig. Szerencsére a hadnagy ismerte a nyitját, szézám nyílj meg-et játszottunk. Hopfer takarékkönyve ott feküdt egy sűrűn teleírt, disznóbőrbe kötött könyvecske mellett. Minden oldala nagyon tanulságos.
– Ez a napló? – kérdezte Simosch akadozva – írt benne valamit Anja Bindseilről?
– Hát persze. Végül is róla szól.
– Ez érdekel.
Az államügyész előbb habozott, aztán azt mondta:
– Körmönfont gyilkosság volt. Ön viszont szívósan kitartott, nem sajnálta az aprómunkát, és földerítette, ki a tettes…
– Nem erről van szó – szakította félbe Simosch halkan. – A lány miatt érdekel. Olyan, mintha a barátom lenne, aki eltévedt a ködben.
Az államügyész Simosch kezébe nyomta a könyvet. – Hétfőn tizenegykor az asztalomon legyen!
– Köszönöm – mondta Simosch, aztán hazahajtott, és lefeküdt. Azonnal elaludt, átaludta a fél vasárnapot.
Ebéd után olvasni kezdett. Az első oldalakat, amelyeknek nem volt közük az ügyhöz, csak átfutotta. Végül a könyvelő egy bölcs mondásán megakadt a szeme: „A világ azt akarja, hogy becsapják – állt ott –, én megteszem neki ezt a szívességet.” Részletesen kifejtette, hogyan kell valóra váltania tervét, és csak azt sajnálta, hogy szüksége van egy társra. Minden úgy ment, ahogy előre látta, amíg az új titkárnő, félénken föl nem tett neki néhány kérdést.
„Nyilván becsvágyó – írta Hopfer és gyorsan be akarja magát dolgozni. Ez kedvemre való, csak nehogy nekem a kulisszák mögé kukucskáljon. Például egyszer összehasonlítja az árurendeléseket, a beérkezéseket és a számlákat.”
Két nappal később: „Ez az Anja Bindseil két egyforma szövetszámlára bukkant. Utaltam neki a gyakran hiányosan kitöltött bizonylatokra, remélem, megelégszik ezzel. Ezt a lányt szem előtt kell tartanom.”
A következő héten Hopfer ezt jegyezte föl: „Valami nem stimmel ezzel az Anja Bindseillel. A naivitását mintha elfújták volna, sminkelni kezdi magát, és egy kicsit túl sokat dolgozik. Dicsérgetem, hadd vigyék el az osztályról. Ügyintéző szeretne lenni. Remélhetőleg nem hiba, hogy olyan gyorsan beleegyeztem. Alaposan megzavarodva ment ki a szobámból.”
Másnap csak egy rövid bejegyzés: „Ezzel a Bindseillel csupa bosszúságom van. Elhányta a bérlistákat. Vizsgálatokat fognak tartani. Megtudtam, hogy egy nős emberbe szerelmes, és a dolog nem megy simán. Ebből talán kötelet lehet fonni neki.”
„Rájött! – írta néhány nappal később. – És ami a legrosszabb, nem tudom, hogy hárítsam el a katasztrófát. B. módszere olyan, hogy nehéz ellene védekezni. Nem hagyja magát becsapni, szelíden, de tudatosan srófolja szégyentelen követeléseit, tisztában van a hatalmával. Ötven százalékot akar! Ez jókora nyereségcsökkenést jelent jóval nagyobb kockázattal. Mindenesetre most már kelten tudnak a dologról. Ha viszont vonakodom, végem.”
A következő bejegyzés: „Pimasz természetességgel fogadta el az első pénzt. Átkozott óvatossággal tesz tönkre. Veszélyben vagyok, védekeznem kell. Igen, ez az: önvédelem.”
Néhány nappal később: „Éjjel-nappal töprengtem. A tervem kész. Anja Bindseil üzleti megbeszélésre Berghainichenbe fog jönni. A huszonkét óra tizenötös vonattal jön, mégpedig azon a napon, amikor én Birkenwaldéban vagyok a tavaszünnepen. Az estét Renatéval töltöm (miért bolondulok annyira a szőkékért?), ő legalább nem akar mást tőlem, csak egy jó vacsorát, egy üveg bort, szimbolikus kártérítést azért, hogy éjféltájban visszavonulok. A kocsit leállítom a falun kívül. Ilyenkor csak néhány részeg kószál az utcán, észrevétlenül Berghainichenbe mehetek. A kis dilinyós nyolc óra körül bezár, az anyjához megy aludni. Bindseilnek odaadtam a házkulcsot.”
*
A lány a fotelben ült, meggyújtotta az olvasólámpát, és régi képeslapokat lapozgatott. Úgy volt kikészítve, akár egy hölgy, úgy biccentett köszönésképpen Hopfernak, mintha ő lenne a ház úrnője.
Hopfer olyan kedvesen köszöntötte, ahogyan csak tőle telt, és közben arra gondolt, hogy nem szabad elvetnie a sulykot. A lánynak teljes biztonságban kell éreznie magát.
– Kedves Bindseil kisasszony – mondta rendkívül örülök, hogy elfogadta meghívásomat erre a kötetlen kis üzleti megbeszélésre. Ne utasítson el, igyunk egy pohárka bort az üzletre.
Hopfer a konyhába ment, nehéz, kesernyés vermutot hozott, ezt a lány megihatja anélkül, hogy a benne feloldott altatótabletták ízét érezné. Gyorsan lenyelt egy falat kenyeret, és ivott egy kis finom olajat. Ez ellensúlyozni fogja az alkohol hatását.
– Csodálatos – mondta Anja, amikor Hopfer felszolgálta a vermutot –, ön ugyanolyan tökéletes vendéglátó, mint amilyen könyvelő. – Ittak a kapcsolatukra. Hopfer sósrúddal kínálta a lányt, ettől majd megszomjazik, gondolta, és elmagyarázta neki, hogyan főzte ki a kettős számlázást. Most minden azon múlik, hogy Rennhaak urat meggyőzzék: még nagyobb összegeket lehet veszélytelenül sikkasztani, Anja segítségével ez feltétlenül lehetséges.
Másodszor is koccintottak a virágzó, a jövőben egyre fellendülő üzletre. Anja kiitta a vermutot, Hopfer úr állítólag félrenyelt, és kirohant a szobából. A konyhában az italt a mosogatóba köpte, és vizet ivott.
Anja nagy kegyesen tudomásul vette a mentegetődzést. Lassanként elszállt az utóbbi órák keserűsége, amely az Elvira Casterral való beszélgetés után eluralkodott benne. Oldottnak, magabiztosnak érezte magát. Hopfer úr ismét teletöltötte a poharát, Anja rágcsálta a sósrudakat, és kortyolgatott hozzá.
– Bókolnom kell önnek – mondta. – Eleinte azt gondoltam, csak gyakorlott könyvelő és jó komédiás. De van önben valami megvesztegetően realisztikus. Nekem nemcsak az imponál, ahogy elsikkasztotta a pénzt, hanem mindenekelőtt az, ahogy az én előre nem látható közbelépésemet fogadja, és megpróbál előnyt kovácsolni belőle.
Hopfer nevetett, és megemelte poharát. Anja ivott, nem vette észre, hogy Hopfer csak kortyint a magáéból. Amikor Hopfer újra töltött neki, a lány elhárította. – Köszönöm, elég.
– Tudja-e – kérdezte Hopfer mosolyogva hogy kezdetben jól megijesztett? Egy partner nagy bizonytalansági faktor, ha nincs formátuma. Önnek viszont van formátuma. Egészségére!
A lány félig kiitta a poharát, és akadozó nyelvvel mondta: – Úgy tört rám a pénzhajhászás, mint egy betegség. Megfertőződtem, és most át kell vészelnem valahogy a kórt. – Mechanikusan újra a pohár után nyúlt, és bocsánatkérően mondta: – Nem szabadna ennyit innom.
– Először is, ne búsuljon. Nincs rá oka. – Hopfer elmagyarázta neki, milyen cikkekre lehetne továbbra is kettős számlákat kiállítani, és hogyan lehetne az elsikkasztott összegeket még tovább növelni. Nem hangzott nagyon logikusnak, amit előadott, de a lány nem ellenkezett, nehéz fejjel olykor-olykor bólintott. Hopfer látta, hogy a vermet megtette hatását, és rábeszélte a lányt egy legutolsó pohárra. Ezúttal egy másik fajtából, amit még okvetlenül meg kell ismernie. Kiment a konyhába, az altatótablettákat feloldotta, egy kevés vízben, és a lány borához öntötte. Anja üveges szemmel rámosolygott, fölhajtotta az italt, és azt mondta:
– De most aztán elég, különben spicces leszek.
Hopfer engedelmesen elrakta a poharakat.
Amikor visszajött a szobába, a lány előreesve aludt. Hopfer a nevén szólította, megrázta. Anja minden tagja úgy lógott, mint egy nagykabát. A könyvelő elment, a Skodát hátravitte a kapuhoz, és kihozta a lányt. Nehezebb volt, mint várta. Vonszolta, ráncigálta, egészen beleizzadt. Amikor Anja végre a hátsó ülés párnáin feküdt, bezárta a házat, és elhajtott.
*
„Minden a terv szerint ment végbe – írta később. – Az Áruház környéke hajnali két óra körül majdnem teljesen kihalt. B.-t kövekkel takartam le. Tiszta, vértelen munka volt, ő pedig hosszú álomba merült. Az építkezésen a munka másnap normálisan folytatódott.”
A következő bejegyzéseket Simosch újra átugrotta, csak az utolsót, az előző napit olvasta még el.
„Mégis meg fog semmisíteni – írta Hopfer –, a rendőrség keresi a gyilkost, és ráakadt az egyetlen emberre, aki veszélyes lehet. Megtalálták Rennhaakot, ezt a gyenge idegzetű alakot. Most indult Berghainichenbe, az anyám házában akar találkozni velem. Félek, hogy a rendőrség a sarkában! Nem vagyok gyilkos. Ez a dolog B.-vel önvédelem volt. Ha észreveszem, hogy a rendőrség fölfedezi a rejtekhelyem Berghainichenben, nincs értelme tovább védekezni. Akkor vége.”
Simosch félretette a könyvet. Sohasem látta élve Anja Bindseilt, mégis olyan élőnek tűnt, mintha csak most ment volna ki az ajtón. „Szolid lányka volt – gondolta –, aki nem mert élni, amíg Caster nem adott bátorságot neki. Akkor pedig azt hitte, hogy az élet mese, amelyben csak jó és rossz létezik. Caster ébresztette föl csipkerózsika-álmából, ő döbbentette rá a valóságra, de nem segített neki eligazodni benne.”
Másnap Simosch közölte Randolf századossal, hogy az Anja Bindseil gyilkossági ügyet lezárták. Röviden beszélt, és írásbeli jelentésére hivatkozott. Aztán kihozta Hopfer naplóját a szobájából, hogy elvigye az államügyésznek. Weiss hadnagyot tájékoztatta: hova megy, de azt elhallgatta, hogy tesz egy kis vargabetűt a pályaudvarra.
– A távollétében – mondta Weiss – csoda történt. Szombat délután találkoztam egy ápolónővel. Kicsi volt, csinos, pisze orrú. Azt mondta: „Jó napot, hadnagy úr, remélem, jól van.” Közben úgy ragyogott rám, mintha főnővérré léptettem volna elő.
– Hogyne – mondtam, de egy kicsit kijöttem a sodromból. – És maga? „Kitűnően! Csak nagyon sietek.” Aztán elszáguldott. Nem messzire, de céltudatosan: tudniillik egy fiatalember kebelére. Az úgy kapta a karjába, mintha soha többé nem akarná elengedni.
– Engem nem üdvözöl? – kérdezte Simosch.
– Azt hiszem, még gondolatban sem.
– Hogy is van a Faustban? Meg van mentve! – kiáltotta Simosch nevetve.
A bíróság közel volt, Simosch még idejében érkezett, hogy Hopfer naplóját pontosan tegye az államügyész asztalára. Útközben a pályaudvar felé a közlekedési lámpák, mintha csúfolódnának vele, mind pirosra váltottak az orra előtt. A vonat éppen elindult, amikor Simosch berobbant a peronra.
Az egyik ablakból tarka kendő lobogott felé. Simosch odarohant.
– Christina!
– Simosch! – kiáltott a nő. – Úgy örülök, hogy kijött.
Még a keresztnevemet sem tudja, gondolta Simosch, és kifulladva állt meg.
– Meglátogatom – kiáltotta, amikor újra beszélni tudott. – Minden jót! – Elszorult a torka, és összeszorította a fogait.
Amikor visszament a parkolóba, meglátta Casterékat. Casterné barátságosan bólintott a férjének, aki a kocsiajtót tartotta neki. maid beszállt. Caster a kormányhoz ült. Mielőtt elindult, megsimogatta a felesége kezét.
Talán a vízhez utaznak, hogy felavassák a vitorlást, gondolta Simosch. Mindenesetre egymásra találtak, valószínűleg akkor, amikor megint együtt nyúltak a közös kasszába.
A főhadnagy egy cédulát talált az íróasztalán. Azonnal jelentkezzék Randolf századosnál – olvasta Rückert írását. Simosch a főnöke szobájába sietett.
– Na, végre! – morogta türelmetlenül a százados. – A Fasorban holtan találtak egy fiatalasszonyt. Gázmérgezés. Öngyilkosságnak látszik.
– Egy fiatalasszony – ismételte Simosch fejét rázva –, de miért…
– Azt önnek kell kiderítenie. És azt is, hogy valóban öngyilkosság volt-e. Rückert hadnagy fogja elkísérni.
Amikor Simosch bekopogott a szomszéd szobába, Rückert már menetkészen topogott.
– Jöjjön – mondta –, vár a kocsi. Ez is elég zűrös ügynek látszik.
Míg a Fasor felé tartottak, Simosch arra gondolt: „Minden ügyben ott a nagy miért. És a válasz mindig egy emberi sors.”