14.

Si­mosch le­tet­te a te­le­fon­kagy­lót, és így szólt:

– Ott­hon még min­dig nem buk­kant föl.

– De hát nem szí­vód­ha­tott föl – til­ta­ko­zott az őr­mes­ter, aki Hop­fert kö­vet­te, amint az Renn­ha­ak vö­rös Tra­bant­ján a vá­ros felé haj­tott. Mint az utób­bi fél­órá­ban már több­ször is, uj­já­val ki­raj­zol­ta a tér­ké­pen az út­vo­na­lat, és azt mond­ta:

– Itt tűnt el, a ka­nyar mö­gött, csak két le­he­tő­sé­ge van, hogy in­nen el­ér­je a vá­rost.

Meg­szó­lalt a te­le­fon. – A ko­csit meg­ta­lál­ták. A Há­rom macs­ka nevű kocs­ma előtt áll a nyu­ga­ti kül­vá­ros­ban.

– Sér­tet­le­nül?

– Igen. De a ve­ze­tő­nek sem­mi nyo­ma.

– Me­gyek – szólt Si­mosch, és le­tet­te. – Maga itt ma­rad össze­kö­tő­nek – mond­ta az őr­mes­ter­nek, az­tán el­vi­har­zott.

Köz­ben sö­tét lett, be kel­lett kap­csol­ni a fény­szó­ró­kat. Si­mosch nagy iram­ban haj­tott, amíg egy köz­le­ke­dé­si rend­őr meg nem ál­lí­tot­ta, és föl nem hív­ta a fi­gyel­mét egy vö­rös Tra­bant­ra, amely mö­gött két rend­őr­au­tó állt. A ház aj­ta­ja fö­lött egy bá­dog­cé­gér him­bá­ló­dzott há­rom fe­ke­te macs­ka­fej­jel.

Si­mosch ki­ug­rott a ko­csi­ból, és meg­kér­dez­te az egyik rend­őrt: meg­ta­lál­ták-e a vö­rös Tra­bant ve­ze­tő­jét. Meg­tud­ta, hogy még min­dig ke­re­sik, a kocs­má­ban, a szom­széd há­zak­ban, ker­tek­ben. Szom­bat este volt, a kocs­má­ros­nak sok ven­dé­get kel­lett ki­szol­gál­nia, nem em­lé­kez­he­tett a kis, aszott em­ber­re. Né­hány rend­őr a ven­dé­ge­ket kér­dez­get­te.

A fő­had­nagy be­lé­pett a he­lyi­ség­be. Meg­csap­tam szo­ká­sos lár­ma, a ci­ga­ret­ta­füst és az al­ko­hol sza­ga, a törzs­asz­tal­nál kár­tyáz­tak, né­há­nyan már it­ta­san, egy­pá­ran még egész jó­za­nul.

A mel­lék­he­lyi­sé­gek­hez ve­ze­tő aj­tón egy nyo­mo­zó lé­pett az ivó­ba, meg­is­mer­te Si­moscht, és oda­in­tett neki.

– Az egyik kár­tyás ál­lí­tó­lag lá­tott egy ala­csony, so­vány em­bert be­men­ni ezen az aj­tón, per­sze nem fi­gyelt rá, fo­gal­ma sincs, hogy vissza­jött-e.

– Hív­ja csak ide a kocs­má­rost, de fel­tű­nés nél­kül – mond­ta Si­mosch. Ki­lé­pett a tor­nác­ra. Bal­ra vol­tak a mel­lék­he­lyi­sé­gek, egye­ne­sen elő­re a sza­bad­ba le­he­tett ki­jut­ni.

Az égen el­szór­tan csil­la­gok pis­lá­kol­tak. Sá­padt hold­fény hul­lott az ud­var­ra, egy fa­ra­kást, régi sö­rös­hor­dó­kat és tö­rött szé­ke­ket vi­lá­gí­tott meg. A fő­épü­let­tel szem­ben egy paj­ta­sze­rű épít­mény állt. Az első aj­tón át tyúk­ga­néj sza­ga áradt.

A rend­őr ki­tol­ta az iz­ga­tott kocs­má­rost az aj­tón.

– Mi a csu­da tör­tént? Ruk­kol­jon ki már vég­re! – fa­kadt ki a fér­fi.

– Egy em­bert ke­re­sünk – mond­ta Si­mosch –, itt búit el.

– Biz­to­san nem a tyúk­ól­ban. Jól néz­ne ki! A kecs­ke­is­tál­ló túl ki­csi ah­hoz, hogy va­la­ki ott éj­sza­káz­zon.

– És a har­ma­dik ajtó? – kér­dez­te Si­mosch.

– Egy paj­ta min­den­fé­le lim­lom­mal.

Si­mosch né­hány lé­pést tett elő­re, és be­ki­ál­tott: – Hop­fer úr, tud­juk, hogy itt van! Jöj­jön ki!

Sem­mi nesz.

– Maga okos em­ber, tud­ja, hogy sem­mi esé­lye – foly­tat­ta Si­mosch –, el­búj­ni vagy me­ne­kül­ni most már kész esz­te­len­ség.

Föl­rán­tot­ta az aj­tót, és ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban fel­kat­tin­tot­ta a zseb­lám­pát. A fény­su­gár hosszú, hal­vány ujj­ként nyúlt be a he­lyi­ség­be, egy pil­la­nat­ra meg­állt, vé­gig­ta­po­ga­tott gyü­mölcs­re­ke­sze­ket és egy kis asz­talt, ame­lyet va­la­ki fel­bo­rí­tott. Az­tán el­kap­ta a fö­löt­te him­bá­ló­dzó lá­ba­kat.

A kocs­má­ros úgy li­he­gett, mint­ha meg­rit­kult vol­na kö­rü­löt­te a le­ve­gő.

– Ve­zes­se ki – mond­ta Si­mosch és küld­je ide két em­be­rün­ket.

– Iga­za volt – mond­ta a rend­őr ki­fe­lé me­net –, pon­to­san föl tud­ta mér­ni, mi­kor ját­szot­ta el az utol­só esé­lyét.

*

Éj­fél­re járt, ami­kor Si­mosch ásít­va meg­állt a Bergha­i­ni­chen­ből ép­pen most ér­ke­zett ál­lam­ügyész ko­csi­ja előtt. Rüc­kert had­nagy ki­má­szott a rend­őr­au­tó­ból, és így szólt: – Azt hi­szem, há­rom nap és há­rom éj­sza­kát át tud­nék alud­ni egy­vég­té­ben.

– Fe­lő­lem ugyan meg­te­he­ti! – vá­la­szol­ta Si­mosch.

Az ál­lam­ügyész azt mond­ta: – Min­dent meg­ta­lál­tunk, a Sko­dá­tól kezd­ve egy an­tik szek­rény­ke tit­kos fi­ók­já­ig. Sze­ren­csé­re a had­nagy is­mer­te a nyit­ját, szé­zám nyílj meg-et ját­szot­tunk. Hop­fer ta­ka­rék­köny­ve ott fe­küdt egy sű­rűn te­le­írt, disz­nó­bőr­be kö­tött köny­vecs­ke mel­lett. Min­den ol­da­la na­gyon ta­nul­sá­gos.

– Ez a nap­ló? – kér­dez­te Si­mosch aka­doz­va – írt ben­ne va­la­mit Anja Bind­seilről?

– Hát per­sze. Vé­gül is róla szól.

– Ez ér­de­kel.

Az ál­lam­ügyész előbb ha­bo­zott, az­tán azt mond­ta:

– Kör­mön­font gyil­kos­ság volt. Ön vi­szont szí­vó­san ki­tar­tott, nem saj­nál­ta az ap­ró­mun­kát, és föl­de­rí­tet­te, ki a tet­tes…

– Nem er­ről van szó – sza­kí­tot­ta fél­be Si­mosch hal­kan. – A lány mi­att ér­de­kel. Olyan, mint­ha a ba­rá­tom len­ne, aki el­té­vedt a köd­ben.

Az ál­lam­ügyész Si­mosch ke­zé­be nyom­ta a köny­vet. – Hét­főn ti­zen­egy­kor az asz­ta­lo­mon le­gyen!

– Kö­szö­nöm – mond­ta Si­mosch, az­tán ha­za­haj­tott, és le­fe­küdt. Azon­nal el­aludt, át­alud­ta a fél va­sár­na­pot.

Ebéd után ol­vas­ni kez­dett. Az első ol­da­la­kat, ame­lyek­nek nem volt kö­zük az ügy­höz, csak át­fu­tot­ta. Vé­gül a köny­ve­lő egy bölcs mon­dá­sán meg­akadt a sze­me: „A vi­lág azt akar­ja, hogy be­csap­ják – állt ott –, én meg­te­szem neki ezt a szí­ves­sé­get.” Rész­le­te­sen ki­fej­tet­te, ho­gyan kell va­ló­ra vál­ta­nia ter­vét, és csak azt saj­nál­ta, hogy szük­sé­ge van egy társ­ra. Min­den úgy ment, ahogy elő­re lát­ta, amíg az új tit­kár­nő, fé­lén­ken föl nem tett neki né­hány kér­dést.

„Nyil­ván becs­vá­gyó – írta Hop­fer és gyor­san be akar­ja ma­gát dol­goz­ni. Ez ked­vem­re való, csak ne­hogy ne­kem a ku­lisszák mögé ku­kucs­kál­jon. Pél­dá­ul egy­szer össze­ha­son­lít­ja az áru­ren­de­lé­se­ket, a be­ér­ke­zé­se­ket és a szám­lá­kat.”

Két nap­pal ké­sőbb: „Ez az Anja Bind­seil két egy­for­ma szö­vet­szám­lá­ra buk­kant. Utal­tam neki a gyak­ran hi­á­nyo­san ki­töl­tött bi­zony­la­tok­ra, re­mé­lem, meg­elég­szik ez­zel. Ezt a lányt szem előtt kell tar­ta­nom.”

A kö­vet­ke­ző hé­ten Hop­fer ezt je­gyez­te föl: „Va­la­mi nem stim­mel ez­zel az Anja Bind­seillel. A na­i­vi­tá­sát mint­ha el­fúj­ták vol­na, smin­kel­ni kez­di ma­gát, és egy ki­csit túl so­kat dol­go­zik. Di­csér­ge­tem, hadd vi­gyék el az osz­tály­ról. Ügy­in­té­ző sze­ret­ne len­ni. Re­mél­he­tő­leg nem hiba, hogy olyan gyor­san be­le­egyez­tem. Ala­po­san meg­za­va­rod­va ment ki a szo­bám­ból.”

Más­nap csak egy rö­vid be­jegy­zés: „Ez­zel a Bind­seillel csu­pa bosszú­sá­gom van. El­hány­ta a bér­lis­tá­kat. Vizs­gá­la­to­kat fog­nak tar­ta­ni. Meg­tud­tam, hogy egy nős em­ber­be sze­rel­mes, és a do­log nem megy si­mán. Eb­ből ta­lán kö­te­let le­het fon­ni neki.”

„Rá­jött! – írta né­hány nap­pal ké­sőbb. – És ami a leg­rosszabb, nem tu­dom, hogy há­rít­sam el a ka­taszt­ró­fát. B. mód­sze­re olyan, hogy ne­héz el­le­ne vé­de­kez­ni. Nem hagy­ja ma­gát be­csap­ni, sze­lí­den, de tu­da­to­san sró­fol­ja szé­gyen­te­len kö­ve­te­lé­se­it, tisz­tá­ban van a ha­tal­má­val. Öt­ven szá­za­lé­kot akar! Ez jó­ko­ra nye­re­ség­csök­ke­nést je­lent jó­val na­gyobb koc­ká­zat­tal. Min­den­eset­re most már kel­ten tud­nak a do­log­ról. Ha vi­szont vo­na­ko­dom, vé­gem.”

A kö­vet­ke­ző be­jegy­zés: „Pi­masz ter­mé­sze­tes­ség­gel fo­gad­ta el az első pénzt. Át­ko­zott óva­tos­ság­gal tesz tönk­re. Ve­szély­ben va­gyok, vé­de­kez­nem kell. Igen, ez az: ön­vé­de­lem.”

Né­hány nap­pal ké­sőbb: „Éj­jel-nap­pal töp­reng­tem. A ter­vem kész. Anja Bind­seil üz­le­ti meg­be­szé­lés­re Bergha­i­ni­chen­be fog jön­ni. A hu­szon­két óra ti­zen­ötös vo­nat­tal jön, még­pe­dig azon a na­pon, ami­kor én Bir­ken­wal­dé­ban va­gyok a ta­va­szün­ne­pen. Az es­tét Re­na­té­val töl­töm (mi­ért bo­lon­du­lok annyi­ra a sző­ké­kért?), ő leg­alább nem akar mást tő­lem, csak egy jó va­cso­rát, egy üveg bort, szim­bo­li­kus kár­té­rí­tést azért, hogy éj­fél­táj­ban vissza­vo­nu­lok. A ko­csit le­ál­lí­tom a fa­lun kí­vül. Ilyen­kor csak né­hány ré­szeg kó­szál az ut­cán, ész­re­vét­le­nül Bergha­i­ni­chen­be me­he­tek. A kis di­li­nyós nyolc óra kö­rül be­zár, az any­já­hoz megy alud­ni. Bind­seilnek oda­ad­tam a ház­kul­csot.”

*

A lány a fo­tel­ben ült, meg­gyúj­tot­ta az ol­va­só­lám­pát, és régi ké­pes­la­po­kat la­poz­ga­tott. Úgy volt ki­ké­szít­ve, akár egy hölgy, úgy bic­cen­tett kö­szö­nés­kép­pen Hop­fer­nak, mint­ha ő len­ne a ház úr­nő­je.

Hop­fer olyan ked­ve­sen kö­szön­töt­te, aho­gyan csak tőle telt, és köz­ben arra gon­dolt, hogy nem sza­bad el­vet­nie a suly­kot. A lány­nak tel­jes biz­ton­ság­ban kell érez­nie ma­gát.

– Ked­ves Bind­seil kis­asszony – mond­ta rend­kí­vül örü­lök, hogy el­fo­gad­ta meg­hí­vá­so­mat erre a kö­tet­len kis üz­le­ti meg­be­szé­lés­re. Ne uta­sít­son el, igyunk egy po­hár­ka bort az üz­let­re.

Hop­fer a kony­há­ba ment, ne­héz, ke­ser­nyés ver­mu­tot ho­zott, ezt a lány meg­ihat­ja anél­kül, hogy a ben­ne fel­ol­dott al­ta­tó­tab­let­ták ízét érez­né. Gyor­san le­nyelt egy fa­lat ke­nye­ret, és ivott egy kis fi­nom ola­jat. Ez el­len­sú­lyoz­ni fog­ja az al­ko­hol ha­tá­sát.

– Cso­dá­la­tos – mond­ta Anja, ami­kor Hop­fer fel­szol­gál­ta a ver­mu­tot –, ön ugyan­olyan tö­ké­le­tes ven­dég­lá­tó, mint ami­lyen köny­ve­lő. – It­tak a kap­cso­la­tuk­ra. Hop­fer sós­rúd­dal kí­nál­ta a lányt, et­től majd meg­szom­ja­zik, gon­dol­ta, és el­ma­gya­ráz­ta neki, ho­gyan főz­te ki a ket­tős szám­lá­zást. Most min­den azon mú­lik, hogy Renn­ha­ak urat meg­győz­zék: még na­gyobb össze­ge­ket le­het ve­szély­te­le­nül sik­kasz­ta­ni, Anja se­gít­sé­gé­vel ez fel­tét­le­nül le­het­sé­ges.

Má­sod­szor is koc­cin­tot­tak a vi­rág­zó, a jö­vő­ben egy­re fel­len­dü­lő üz­let­re. Anja ki­it­ta a ver­mu­tot, Hop­fer úr ál­lí­tó­lag fél­re­nyelt, és ki­ro­hant a szo­bá­ból. A kony­há­ban az italt a mo­so­ga­tó­ba köp­te, és vi­zet ivott.

Anja nagy ke­gye­sen tu­do­má­sul vet­te a men­tege­tő­dzést. Las­san­ként el­szállt az utób­bi órák ke­se­rű­sé­ge, amely az El­vi­ra Cas­ter­ral való be­szél­ge­tés után el­ural­ko­dott ben­ne. Ol­dott­nak, ma­ga­biz­tos­nak érez­te ma­gát. Hop­fer úr is­mét te­le­töl­töt­te a po­ha­rát, Anja rág­csál­ta a sós­ru­da­kat, és kor­tyol­ga­tott hoz­zá.

– Bó­kol­nom kell ön­nek – mond­ta. – Ele­in­te azt gon­dol­tam, csak gya­kor­lott köny­ve­lő és jó ko­mé­di­ás. De van ön­ben va­la­mi meg­vesz­te­ge­tő­en re­a­lisz­ti­kus. Ne­kem nem­csak az im­po­nál, ahogy el­sik­kasz­tot­ta a pénzt, ha­nem min­de­nek­előtt az, ahogy az én elő­re nem lát­ha­tó köz­be­lé­pé­se­met fo­gad­ja, és meg­pró­bál előnyt ko­vá­csol­ni be­lő­le.

Hop­fer ne­ve­tett, és meg­emel­te po­ha­rát. Anja ivott, nem vet­te ész­re, hogy Hop­fer csak kor­tyint a ma­gá­é­ból. Ami­kor Hop­fer újra töl­tött neki, a lány el­há­rí­tot­ta. – Kö­szö­nöm, elég.

– Tud­ja-e – kér­dez­te Hop­fer mo­so­lyog­va hogy kez­det­ben jól meg­ijesz­tett? Egy part­ner nagy bi­zony­ta­lan­sá­gi fak­tor, ha nincs for­má­tu­ma. Ön­nek vi­szont van for­má­tu­ma. Egész­sé­gé­re!

A lány fé­lig ki­it­ta a po­ha­rát, és aka­do­zó nyelv­vel mond­ta: – Úgy tört rám a pénz­haj­há­szás, mint egy be­teg­ség. Meg­fer­tő­ződ­tem, és most át kell vé­szel­nem va­la­hogy a kórt. – Me­cha­ni­ku­san újra a po­hár után nyúlt, és bo­csá­nat­ké­rő­en mond­ta: – Nem sza­bad­na ennyit in­nom.

– Elő­ször is, ne bú­sul­jon. Nincs rá oka. – Hop­fer el­ma­gya­ráz­ta neki, mi­lyen cik­kek­re le­het­ne to­vább­ra is ket­tős szám­lá­kat ki­ál­lí­ta­ni, és ho­gyan le­het­ne az el­sik­kasz­tott össze­ge­ket még to­vább nö­vel­ni. Nem hang­zott na­gyon lo­gi­kus­nak, amit elő­adott, de a lány nem el­len­ke­zett, ne­héz fej­jel oly­kor-oly­kor bó­lin­tott. Hop­fer lát­ta, hogy a ver­met meg­tet­te ha­tá­sát, és rá­be­szél­te a lányt egy leg­utol­só po­hár­ra. Ez­út­tal egy má­sik faj­tá­ból, amit még ok­vet­le­nül meg kell is­mer­nie. Ki­ment a kony­há­ba, az al­ta­tó­tab­let­tá­kat fel­ol­dot­ta, egy ke­vés víz­ben, és a lány bo­rá­hoz ön­töt­te. Anja üve­ges szem­mel rá­mo­soly­gott, föl­haj­tot­ta az italt, és azt mond­ta:

– De most az­tán elég, kü­lön­ben spic­ces le­szek.

Hop­fer en­ge­del­me­sen el­rak­ta a po­ha­ra­kat.

Ami­kor vissza­jött a szo­bá­ba, a lány elő­re­es­ve aludt. Hop­fer a ne­vén szó­lí­tot­ta, meg­ráz­ta. Anja min­den tag­ja úgy ló­gott, mint egy nagy­ka­bát. A köny­ve­lő el­ment, a Sko­dát hát­ra­vit­te a ka­pu­hoz, és ki­hoz­ta a lányt. Ne­he­zebb volt, mint vár­ta. Von­szol­ta, rán­ci­gál­ta, egé­szen be­le­iz­zadt. Ami­kor Anja vég­re a hát­só ülés pár­ná­in fe­küdt, be­zár­ta a há­zat, és el­haj­tott.

*

„Min­den a terv sze­rint ment vég­be – írta ké­sőbb. – Az Áru­ház kör­nyé­ke haj­na­li két óra kö­rül majd­nem tel­je­sen ki­halt. B.-t kö­vek­kel ta­kar­tam le. Tisz­ta, vér­te­len mun­ka volt, ő pe­dig hosszú álom­ba me­rült. Az épít­ke­zé­sen a mun­ka más­nap nor­má­li­san foly­ta­tó­dott.”

A kö­vet­ke­ző be­jegy­zé­se­ket Si­mosch újra át­ug­rot­ta, csak az utol­sót, az elő­ző na­pit ol­vas­ta még el.

„Még­is meg fog sem­mi­sí­te­ni – írta Hop­fer –, a rend­őr­ség ke­re­si a gyil­kost, és rá­akadt az egyet­len em­ber­re, aki ve­szé­lyes le­het. Meg­ta­lál­ták Renn­ha­akot, ezt a gyen­ge ideg­ze­tű ala­kot. Most in­dult Bergha­i­ni­chen­be, az anyám há­zá­ban akar ta­lál­koz­ni ve­lem. Fé­lek, hogy a rend­őr­ség a sar­ká­ban! Nem va­gyok gyil­kos. Ez a do­log B.-vel ön­vé­de­lem volt. Ha ész­re­ve­szem, hogy a rend­őr­ség föl­fe­de­zi a rej­tek­he­lyem Bergha­i­ni­chen­ben, nincs ér­tel­me to­vább vé­de­kez­ni. Ak­kor vége.”

Si­mosch fél­re­tet­te a köny­vet. So­ha­sem lát­ta élve Anja Bind­seilt, még­is olyan élő­nek tűnt, mint­ha csak most ment vol­na ki az aj­tón. „Szo­lid lány­ka volt – gon­dol­ta –, aki nem mert élni, amíg Cas­ter nem adott bá­tor­sá­got neki. Ak­kor pe­dig azt hit­te, hogy az élet mese, amely­ben csak jó és rossz lé­te­zik. Cas­ter éb­resz­tet­te föl csip­ke­ró­zsi­ka-ál­má­ból, ő döb­ben­tet­te rá a va­ló­ság­ra, de nem se­gí­tett neki el­iga­zod­ni ben­ne.”

Más­nap Si­mosch kö­zöl­te Ran­dolf szá­za­dos­sal, hogy az Anja Bind­seil gyil­kos­sá­gi ügyet le­zár­ták. Rö­vi­den be­szélt, és írás­be­li je­len­té­sé­re hi­vat­ko­zott. Az­tán ki­hoz­ta Hop­fer nap­ló­ját a szo­bá­já­ból, hogy el­vi­gye az ál­lam­ügyész­nek. Weiss had­na­gyot tá­jé­koz­tat­ta: hova megy, de azt el­hall­gat­ta, hogy tesz egy kis var­ga­be­tűt a pá­lya­ud­var­ra.

– A tá­vol­lé­té­ben – mond­ta Weiss – cso­da tör­tént. Szom­bat dél­után ta­lál­koz­tam egy ápo­ló­nő­vel. Ki­csi volt, csi­nos, pi­sze orrú. Azt mond­ta: „Jó na­pot, had­nagy úr, re­mé­lem, jól van.” Köz­ben úgy ra­gyo­gott rám, mint­ha fő­nő­vér­ré lép­tet­tem vol­na elő.

– Hogy­ne – mond­tam, de egy ki­csit ki­jöt­tem a sod­rom­ból. – És maga? „Ki­tű­nő­en! Csak na­gyon si­e­tek.” Az­tán el­szá­gul­dott. Nem messzi­re, de cél­tu­da­to­san: tud­ni­il­lik egy fi­a­tal­em­ber ke­be­lé­re. Az úgy kap­ta a kar­já­ba, mint­ha soha töb­bé nem akar­ná el­en­ged­ni.

– En­gem nem üd­vö­zöl? – kér­dez­te Si­mosch.

– Azt hi­szem, még gon­do­lat­ban sem.

– Hogy is van a Faust­ban? Meg van ment­ve! – ki­ál­tot­ta Si­mosch ne­vet­ve.

A bí­ró­ság kö­zel volt, Si­mosch még ide­jé­ben ér­ke­zett, hogy Hop­fer nap­ló­ját pon­to­san te­gye az ál­lam­ügyész asz­ta­lá­ra. Út­köz­ben a pá­lya­ud­var felé a köz­le­ke­dé­si lám­pák, mint­ha csú­fo­lód­ná­nak vele, mind pi­ros­ra vál­tot­tak az orra előtt. A vo­nat ép­pen el­in­dult, ami­kor Si­mosch be­rob­bant a pe­ron­ra.

Az egyik ab­lak­ból tar­ka ken­dő lo­bo­gott felé. Si­mosch oda­ro­hant.

– Chris­ti­na!

– Si­mosch! – ki­ál­tott a nő. – Úgy örü­lök, hogy ki­jött.

Még a ke­reszt­ne­ve­met sem tud­ja, gon­dol­ta Si­mosch, és ki­ful­lad­va állt meg.

– Meg­lá­to­ga­tom – ki­ál­tot­ta, ami­kor újra be­szél­ni tu­dott. – Min­den jót! – El­szo­rult a tor­ka, és össze­szo­rí­tot­ta a fo­ga­it.

Ami­kor vissza­ment a par­ko­ló­ba, meg­lát­ta Cas­te­ré­kat. Cas­ter­né ba­rát­sá­go­san bó­lin­tott a fér­jé­nek, aki a ko­csi­aj­tót tar­tot­ta neki. maid be­szállt. Cas­ter a kor­mány­hoz ült. Mi­előtt el­in­dult, meg­si­mo­gat­ta a fe­le­sé­ge ke­zét.

Ta­lán a víz­hez utaz­nak, hogy fel­avas­sák a vitor­lást, gon­dol­ta Si­mosch. Min­den­eset­re egy­más­ra ta­lál­tak, va­ló­szí­nű­leg ak­kor, ami­kor megint együtt nyúl­tak a kö­zös kasszá­ba.

A fő­had­nagy egy cé­du­lát ta­lált az író­asz­ta­lán. Azon­nal je­lent­kez­zék Ran­dolf szá­za­dos­nál – ol­vas­ta Rüc­kert írá­sát. Si­mosch a fő­nö­ke szo­bá­já­ba si­e­tett.

– Na, vég­re! – mo­rog­ta tü­rel­met­le­nül a szá­za­dos. – A Fa­sor­ban hol­tan ta­lál­tak egy fi­a­tal­asszonyt. Gáz­mér­ge­zés. Ön­gyil­kos­ság­nak lát­szik.

– Egy fi­a­tal­asszony – is­mé­tel­te Si­mosch fe­jét ráz­va –, de mi­ért…

– Azt ön­nek kell ki­de­rí­te­nie. És azt is, hogy va­ló­ban ön­gyil­kos­ság volt-e. Rüc­kert had­nagy fog­ja el­kí­sér­ni.

Ami­kor Si­mosch be­ko­po­gott a szom­széd szo­bá­ba, Rüc­kert már me­net­ké­szen to­po­gott.

– Jöj­jön – mond­ta –, vár a ko­csi. Ez is elég zű­rös ügy­nek lát­szik.

Míg a Fa­sor felé tar­tot­tak, Si­mosch arra gon­dolt: „Min­den ügy­ben ott a nagy mi­ért. És a vá­lasz min­dig egy em­be­ri sors.”