12.

A vö­rös Tra­bant­ból Renn­ha­ak úr szállt ki pa­pa­gáj­tar­ka öl­tö­zet­ben. Be­lé­pett a rend­őr­ség­re, és rossz­ked­vű­en néz­te, amint az őr­szol­gá­la­tos ki­ál­lí­tot­ta be­lé­pő­jét, és föl­szó­lí­tot­ta, hogy je­lent­kez­zék az első eme­let hu­szon­ötös szo­bá­ban. Ha­tá­ro­zot­tan in­dult föl­fe­lé, ko­po­gott, és hom­lo­kát rán­col­va lé­pett be Si­mosch fő­had­nagy hi­va­ta­li szo­bá­já­ba.

– Ez már iga­zán túl­zás – pa­nasz­ko­dott kur­ta kö­szö­nés után –, megint a mun­ka­idő­met kell fel­ál­doz­nom ön mi­att.

– Fog­lal­jon he­lyet, és ne ront­sa el a ked­vem, Renn­ha­ak úr – vá­la­szol­ta Si­mosch. – Oly­kor el­né­zek egy ha­zug­sá­got, de ha má­sod­szor is meg­pró­bál­koz­nak vele, ba­rát­ság­ta­lan le­szek.

– Mit je­lent­sen ez? – ki­ál­tot­ta Renn­ha­ak úr, fel­ug­rott, és újra le­ült.

Iszo­nyú­an ide­ges ma, ál­la­pí­tot­ta meg Si­mosch, va­ló­szí­nű­leg rossz a lel­ki­is­me­re­te.

– Tud­juk, hogy a bank­je­gyek, ame­lye­ket min­den­nap szép, vö­rös­lakk pénz­tár­cá­já­ból elő­húz, za­va­ros for­rás­ból ered­nek.

– De… hogy­hogy. Egyéb­ként hon­nan is­me­ri a pénz­tár­cá­mat, és…

– És? – kér­dez­te Si­mosch nyu­god­tan, ara­i­kor Renn­ha­ak meg­akadt.

– Mit je­lent a za­va­ros for­rás?

– Pisz­kos üz­le­tet. Az ön ese­té­ben cin­kos­sá­got az áru­ház csa­lá­sa­i­ban.

Renn­ha­ak úr sze­mé­ben ré­mü­let ült, és bő­be­szé­dű el­len­ve­té­se, amely­ben rá­fo­gás­ról és til­ta­ko­zás­ról esett szó, vé­gül gyá­mol­ta­lan he­be­gés­hez kez­dett ha­son­lí­ta­ni. Ezen kí­vül lát­ha­tó­lag za­var­ta az a tény, hogy pénz­tár­cá­ja pon­to­san meg­fe­lelt an­nak á le­írás­nak, ame­lyet a fő­had­nagy adott róla. Úgy lát­szik, na­gyon so­kat tud­nak még.

– Hány szá­za­lék­kal ré­sze­se­dett eb­ből a pisz­kos üz­let­ből?

– Nem ér­tem…

– Azt sze­ret­ném tud­ni, mit kap azért, hogy el­fog­ja azo­kat a szám­lá­kat, ame­lye­ket az áru­ház köny­ve­lé­sé­ben meg­dup­láz­tak.

A vö­rös mel­lé­nyes, tar­ka vi­rá­gos nyak­ken­dőt vi­se­lő fér­fi iz­zadt, de nem adta föl.

– Vagy va­la­mi ször­nyű té­ve­dés van itt, vagy pe­dig ön blöf­föl – mond­ta, ész­re­ve­he­tő­en eről­köd­ve, hogy hang­já­nak ha­tá­ro­zott szí­ne­ze­tet ad­jon.

„Per­sze hogy blöf­fö­lök – gon­dol­ta Si­mosch –, mi mást te­het­nék? Na­gyon va­ló­szí­nű, hogy te vagy an­nak az em­ber­nek a bal­ke­ze, aki után ku­ta­tunk. Ha egy­ér­tel­mű bi­zo­nyí­té­ka­ink vol­ná­nak, le­mond­hat­nék ar­ról a kí­sér­let­ről, hogy lép­re csal­ja­lak.”

– Ugyan ki dup­lá­zott meg szám­lá­kat? – kér­dez­te Renn­ha­ak úr, és fel­lé­leg­zett, mert a fő­had­nagy hall­ga­tott, az­tán foly­tat­ta:

– Egy­ál­ta­lán ki­vel csi­nál­tam vol­na pisz­kos üz­le­te­ket, ké­rem szé­pen?

– A sze­mélyt még nem is­mer­jük, de tud­juk, hogy ve­sze­del­mes. Egy­ál­ta­lán van sej­tel­me ar­ról, hogy a sik­kasz­tott pénzt né­hány hete há­rom­fe­lé oszt­ják?

Renn­ha­ak te­kin­te­té­ben most döb­be­net vil­lant, de így szólt: – A vi­lá­gon sem­mit nem tu­dok. Té­ve­dés­ről van szó, higgyen vég­re ne­kem!

– Ak­kor most el­me­sé­lek ön­nek egy tör­té­ne­tet, ne­vet­het is raj­ta, ha ked­ve tart­ja: va­la­hol az áru­ház­ban ül va­la­ki, aki ki­ta­lál­ta, ho­gyan jut­hat pénz­hez mun­ka nél­kül, még­hoz­zá te­kin­té­lyes össze­gek­hez. Szá­mos áru­té­telt, amely a Tex­til­áru Nagy­ke­res­ke­del­mi Vál­la­lat­tól ered, két­szer fi­zet­tet meg. Cin­ko­sa a nagy­ke­res­ke­del­mi­ben el­fog­ja a szám­la­má­so­la­tot, de ahe­lyett hogy a több­le­tet vissza­kül­de­né az áru­ház­nak, el­tu­laj­do­nít­ja. A na­gyobb részt per­sze an­nak a bi­zo­nyos va­la­ki­nek kell le­ad­nia, aki a trük­köt ki­eszel­te. A do­log ki­fo­gás­ta­la­nul mű­kö­dik, és évek so­rán akár száz­ezer már­kát is össze le­het ha­rá­csol­ni. És ak­kor egy kis tit­kár­nő rá­jön a csa­lás­ra, és sze­ret­ne ma­gá­nak meg­ka­pa­rin­ta­ni egy da­ra­bot a nagy ka­lács­ból. Fe­nye­ge­tő­zik, zsa­rol, vagy be­lép a vál­lal­ko­zás­ba: mind­egy, ve­szé­lyes­sé vá­lik. A nagy­ke­res­ke­del­mi per­sze sem­mit sem sejt eb­ből, mert fő­nö­ke nem avat­ja be. A prob­lé­mát a maga mód­ján old­ja meg. A lány el­tű­nik. A rend­őr­ség egy idő múl­va meg­ta­lál­ja el­ka­par­va egy épít­ke­zé­sen, egy gö­dör­ben. Vizs­gá­la­tok kö­vet­kez­nek, és ki­de­rül a ket­tős szám­lák trükk­je. A csa­lót nem le­het el­kap­ni, túl­sá­go­san jól ál­cáz­za ma­gát. Per­sze ez csak ad­dig tart, amed­dig a nagy­ke­res­ke­del­mi­ben levő cin­kos rejt­ve ma­rad, hall­gat, nem kezd ide­ges­ked­ni, nem kö­vet el hi­bát. At­tól a pil­la­nat­tól fog­va azon­ban, hogy a rend­őr­ség ér­dek­lő­dik irán­ta, ő ál­lan­dó ve­szélyt je­lent a fő­nök szá­má­ra, aki az ilyen prob­lé­má­kat a maga mód­ján old­ja meg. Hal­lot­ta, Renn­ha­ak úr, a lányt egy gö­dör­be ka­par­ták el…

Si­mosch hall­ga­tott. El­len­fe­le ha­mu­szür­ke arc­cal, ide­ge­sen rán­gó kéz­zel ült vele szem­ben.

– Itt akar… tar­ta­ni en­gem? Le akar tar­tóz­tat­ni? – kér­dez­te vé­gül.

– Itt ma­rad­ni, az ön szá­má­ra ez vol­na a leg­biz­ton­sá­go­sabb. És meg is te­he­ti, ha be­szél­get­ni akar ve­lem er­ről az em­ber­ről. Vagy ta­lán asszony? Ha nem akar, tes­sék, men­jen haza, és ne­ves­sen szív­ből a tör­té­ne­te­men, hisz ak­kor nyil­ván sem­mi­fé­le ve­szély nem fe­nye­ge­ti.

Renn­ha­ak úr fel­állt, le­tö­röl­te az iz­zad­sá­got a hom­lo­ká­ról, és bi­zony­ta­lan han­gon mond­ta: – Me­gyek.

Ami­kor az aj­tó­hoz ért, a fő­had­nagy vissza­hív­ta.

– Egy kér­dést még. Hogy volt az ak­kor este az épí­tész­klub­ban? Ott is­mer­te meg El­vi­ra Cas­tert, aki­ről egy­szer már kér­dez­tem? Vagy megint té­ved­nék?

– De­hogy! – Renn­ha­ak úr vissza­jött, meg­állt a szék mel­lett, és azt mond­ta: – Nem ta­lál­tam meg hir­te­len a kap­cso­la­tot a sze­mély és a név kö­zött. Bo­csás­son meg…

Úgy lát­szott, sok­kal szí­ve­seb­ben be­szél Cas­ter­né­ról, mint egy olyan his­tó­ri­á­ról, amely­ben csa­lás­ról és ha­lál­ról esik szó.

– Ho­gyan is­mer­te meg Cas­ter­nét? – kér­dez­te Si­mosch.

– Na­gyon késő este jött. Jó­ked­vű­nek ta­lál­tam, de vol­tak pil­la­na­tok, ami­kor a gon­do­la­tai szem­mel lát­ha­tó­an messze ka­lan­doz­tak. Éj­fél­tájt el­tűnt egy nála leg­alább tíz év­vel fi­a­ta­labb fér­fi tár­sa­sá­gá­ban. Két óra múl­va mind a kel­ten újra elő­ke­rül­tek.

– Mind a ket­ten? – kér­dez­te Si­mosch, és azt gon­dol­ta: kí­sé­rő­ről nem szólt a fő­törzs­őr­mes­ter. Va­ló­szí­nű­leg nem vet­ték ész­re a fér­fit azok, aki­ket meg­kér­de­zett. Kü­lön­ben a Renn­ha­ak­tól szer­zett ada­tok egyez­tek az­zal, amit Sei­del de­rí­tett ki.

– Mind a ket­ten – erő­sí­tet­te meg Renn­ha­ak úr.

– És mi tör­tént az­tán?

– Nem­csak ez­zel az asszonnyal fog­lal­koz­tam. Ha nem lett vol­na olyan iszo­nyú­an ré­szeg, va­ló­szí­nű­leg nem is em­lé­kez­nék rá.

– Cas­ter­né be­rú­gott?

– Igen. És egy­re mo­gor­vább lett, va­ló­ság­gal tob­zó­dott a becs­mér­lő ki­je­len­té­sek­ben, min­den­kit le­pocs­kon­di­á­zott.

– Em­lék­szik rá, mi­kor hagy­ta el a Cápát?

– Er­ről nem tu­dok sem­mit mon­da­ni. Ugyan­is utá­nam ment el.

– Jó. Kö­szö­nöm. Akar még va­la­mit kö­zöl­ni?

Renn­ha­ak úr ha­bo­zott, csak­nem kö­nyö­rög­ve né­zett Si­mosch­ra, de az­tán azt mo­tyog­ta:

– Nem, iga­zán nem tu­dok sem­mit… – és az aj­tó­hoz ment.

A fő­had­nagy ez­út­tal nem tar­tot­ta vissza. A te­le­fon után nyúlt, és ami­kor a hí­vott fél je­lent­ke­zett, azt mond­ta:

– Most megy a ko­csi­já­hoz. Egy pil­la­nat­ra se ve­szít­sé­tek szem elől.

*

A Vá­ros­li­get­ben ta­lál­koz­tak. Chris­ti­na Vo­gel bor­vö­rös nad­rág­kosz­tü­möt vi­selt, fe­ke­te ci­pőt és ugyan­olyan szí­nű lakk­tás­kát. Kül­se­jé­ben a leg­ki­sebb ha­nyag­ság sem árul­ta el, hogy be­teg, hogy fé­lel­me egy­re nő, ahogy kö­ze­le­dik a mű­tét nap­ja. De sá­padt volt – most nem vi­selt pa­ró­kát. Haja bar­nán, dú­san, pu­hán om­lott a vál­lá­ra, kí­sér­tés­be hoz­va Si­moscht, hogy meg­si­mo­gas­sa. A fér­fi sze­me el is árul­ta ezt, a lányt za­var­ba hoz­ta a te­kin­te­te.

– Azt akar­tam, hogy egy­szer így is lás­son – mond­ta –, a jövő hé­ten vége en­nek a pom­pá­nak.

– Sze­ret­ném is­mét így lát­ni.

– Ta­lán egy fél év múl­va vagy még ké­sőbb.

– Nem baj. Én tu­dok vár­ni.

A lány meg­ér­tet­te, mit akar mon­da­ni Si­mosch, érez­te, hogy min­dig kö­zel áll majd hoz­zá. Gyak­ran csak gon­do­lat­ban vagy vágy­ál­mok­ban, a kö­rül­mé­nyek: az ő be­teg­sé­ge, a fér­fi hi­va­tá­sa mi­att. De jól­esett tud­ni, hogy a fér­fi vá­gyó­dik utá­na…

– Sok időm volt gon­dol­kod­ni – mond­ta vé­gül –, nagy föl­fe­de­zés­re nem ju­tot­tam, de azt a ke­ve­set, amit fi­gye­lem­re mél­tó­nak tar­tok, még­is sze­ret­ném kö­zöl­ni ma­gá­val.

– Jó – vá­la­szol­ta Si­mosch –, és ne res­tell­je meg­em­lí­te­ni azt sem, ami mel­lé­kes­nek tű­nik. Az ilyes­mi ki­ke­re­kít­he­ti a ké­pet, vagy más hang­súlyt ad­hat.

– Pél­dá­ul máig sem ér­tem, és tu­dat alatt egész időn át fog­lal­koz­ta­tott, va­jon mi­ért egye­zett bele Hop­fer úr olyan gyor­san, hogy An­ját ügy­in­té­ző­vé ké­pez­zék át. Há­rom do­log za­var eb­ben: Anja Bind­seil csak rö­vid ide­je volt ná­lunk, és tu­laj­don­kép­pen még a sa­ját mun­ka­kö­ré­ben kel­lett vol­na to­vább­ké­pez­nie ma­gát, hogy ké­sőbb tit­kár­nő­vé lép­hes­sen elő. Eh­hez jön még a mun­ka­erő­hi­ány az osz­tá­lyon. Hop­fer úr­ban olyan nagy az osz­tá­lya irán­ti ön­zés, hogy be­ta­ní­tott mun­ka­erőt a leg­szí­ve­seb­ben egy­ál­ta­lán nem adna át. Mi­ért ak­kor ez a nyil­ván­va­ló ki­vé­te­le­zés? Ta­lán el akar­ta tá­vo­lí­ta­ni a lányt? Mi le­het az oka en­nek? De a leg­fur­csább­nak azt tar­tom, ahogy Anja ki­erő­sza­kol­ta a dol­got. Még min­dig ma­gam előtt lá­tok min­dent: Anja csak­nem húsz per­cet ké­sik a mun­ká­ból. Olyan vét­ség ez, ame­lyet Hop­fer úr mind­ed­dig ál­lan­dó­an igaz­ság­ta­lan szi­gor­ral to­rolt meg, sem­mi eset­re sem nagy­vo­na­lú en­ged­mé­nyek­kel! Le­het­sé­ges, hogy An­já­nak volt va­la­mi a ke­zé­ben el­le­ne?

– Sok min­den le­het­sé­ges – vá­la­szolt a fő­had­nagy ki­té­rő­en.

– Még va­la­mi eszem­be ju­tott, rég el­fe­lej­tet­tem, mert nem tar­tot­tam je­len­tős­nek, és ta­lán nem is… – Ha­bo­zott a foly­ta­tás­sal.

– Mond­ja csak el – mond­ta Si­mosch ta­lán ta­lá­lunk né­hány mo­za­ik­kö­vecs­két, és össze­áll a kép.

– Kö­rül­be­lül egy év­vel ez­előtt, egy va­sár­nap Hop­fer urat egy lány tár­sa­sá­gá­ban lát­tam. A lány ma­ga­sabb volt nála, jó ala­kú, sző­ke. Rö­vi­den: az a tí­pus, akit csi­nos­nak mon­da­nak. A pá­lya­ud­var­ról jöt­tek, és a par­ko­ló­hely­re men­tek. Amo­lyan női kí­ván­csi­ság­ból tud­ni akar­tam, mi­lyen ko­csit fog ve­zet­ni a lány. Be­száll­tak egy sö­tét­kék Sko­dá­ba. Meg­le­pe­té­sem­re nem a lány, ha­nem Hop­fer úr ült a kor­mány­hoz, és a ko­csit ala­pos, pon­tos köny­ve­lő­höz hí­ven ve­zet­te ki a szo­ro­san egy­más mel­lett álló au­tók kö­zül az ut­cá­ra. Az­tán nagy iram­ban el­haj­tott.

Sil­ber­vo­gel el­hall­ga­tott, kér­dő pil­lan­tást ve­tett Si­mosch­ra, lát­ta, hogy a fér­fi töp­reng, majd így foly­tat­ta:

– Nincs eb­ben sem­mi kü­lö­nös an­nak, aki nem is­me­ri ezt az em­bert. De ben­nem az évek so­rán ki­fej­lő­dött va­la­mi ha­to­dik ér­zék, meg­sej­tem, mi ide­gen tőle, vagy leg­alább­is mi lát­szik an­nak, én csak ab­ból in­dul­ha­tok ki, hogy mi­lyen­nek mu­tat­ko­zik hét­köz­nap reg­gel nyolc és dél­után öt kö­zött.

Si­mosch fe­jé­ben egy­mást ker­get­ték a gon­do­la­tok, Sil­ber­vo­gel utol­só meg­jegy­zé­sét csak egy fej­bó­lin­tás­sal nyug­táz­ta. Ket­tős éle­tet él ez a Hop­fer? Meg kel­le­ne ta­lál­ni azt a sző­ke lányt, a pin­cér­nő is lát­ta vele a ta­va­szün­ne­pen, hat­van ki­lo­mé­ter­nyi­re at­tól a hely­től, ahol Anja Bind­seilt meg­gyil­kol­ták. Ha ezek ket­ten ko­csi­ba ül­tek…

– Lát­ta Hop­fer urat ké­sőbb is eb­ben a Sko­dá­ban?

– Nem. És soha nem is em­lí­tet­te, hogy van ko­csi­ja. Ta­lán csak meg­játssza a lo­va­got, ha au­tós is­me­rős­sel vagy ro­kon­nal ta­lál­ko­zik. Ez rá val­la­na.

– Gon­dol­ko­dott még Renn­ha­ak úron?

– Igen. – Fel­só­haj­tott. – De eb­ből sem­mi nem jött ki. Ha en­gem vagy va­la­ki mást, egy kol­lé­ga­nőt meg­hí­vott ebéd­re, ak­kor, ezt csak úgy… a lát­szat ked­vé­ért tet­te. Bi­zo­nyá­ra ész­re­vet­te, hogy neki a nők nem je­len­te­nek sem­mit. Hogy teg­nap mi­ért buk­kant föl ná­lam hir­te­len, és az­tán mi­ért tűnt el megint, arra vég­képp nincs ma­gya­rá­za­tom. At­tól tar­tok, hogy a várt mo­za­ik­kö­vecs­kék he­lyett csak ho­mok­sze­me­ket ka­pott.

– Az majd el­vá­lik.

– A mi bű­bá­jos ru­ha­fo­gasunk – mond­ta Sil­ber­vo­gel me­ren­gő­en – iga­zán ki­vá­ló szak­em­ber, és néha még­is olyan… olyan gyá­mol­ta­lan­nak lát­szik. Az áru­ház­ban tisz­te­lik, be­csü­lik, és a csúf­ne­vé­től el­te­kint­ve soha egy gú­nyos szót nem hall­hat róla. De ez a tisz­te­let a köny­ve­lő­nek szól. Nyil­ván nincs sen­ki, aki sze­ret­né ezt a kis je­len­ték­te­len fér­fit. Ki tud­ja, mi­lyen le­het be­lül! Azt azért nem hi­szem, hogy ké­pes vol­na meg­öl­ni va­la­kit. Per­sze egy­ál­ta­lán nem tu­dom el­kép­zel­ni, hogy egy em­ber meg­öl­jön egy má­si­kat pusz­tán azért, hogy eb­ből hasz­not húz­zon.

– Nem is sza­bad ilyes­mit kép­zel­nie – fe­lel­te Si­mosch hal­kan.

*

Rüc­kert had­na­gyot meg­lep­te, hogy Si­mosch gya­nú­ja a fő­köny­ve­lő­re te­re­lő­dött, és még­hoz­zá nem is alap­ta­la­nul. Meg­könnyeb­bül­ten föl­lé­leg­zett, ami­kor kö­zöl­het­te vele, hogy Hop­fer úr­nak nincs se Sko­dá­ja, se más­faj­ta ko­csi­ja. Jo­go­sít­ványt vi­szont szer­zett, öt év­vel ez­előtt.

Rüc­kert ép­pen az áru­ház gaz­da­sá­gi igaz­ga­tó­ja kö­rül szi­ma­tolt, az ő éle­té­ben és ma­ga­tar­tá­sá­ban ko­ránt­sem volt min­den annyi­ra rend­ben, ahogy ki­fe­lé lát­szott. Arra azon­ban sem­mi sem utalt, hogy ré­sze vol­na a sik­kasz­tás­ban.

A kö­vet­ke­ző dél­után­ra Si­mosch meg­hív­ta a had­na­gyot ki­rán­dul­ni. Bir­ken­wal­dé­ba akar­tak utaz­ni, meg­pró­bál­ták ki­de­rí­te­ni: nem volt-e Hop­fer úr­nak még­is le­he­tő­sé­ge vissza­utaz­ni a vá­ros­ba a gyil­kos­ság éj­je­lén. Ezen kí­vül föl kel­lett ku­tat­ni­uk ezt a sző­ke lányt, aki­vel két­szer is lát­ták a fő­köny­ve­lőt.

Wilf­ried Renn­ha­ak­ról meg­tud­ták, hogy a Si­mosch­sal, való be­szél­ge­tés után nem a Nagy­ke­res­ke­del­mi Vál­la­lat­hoz haj­tott, ha­nem az or­vo­sá­hoz, aki tel­jes ideg­ki­me­rült­ség cí­mén be­teg­ál­lo­mány­ba tet­te.

„Vi­har előt­ti csend” – gon­dol­ta Si­mosch. Úton volt a He­gel-strasse felé, dél­előtt, olyan idő­pont­ban, ami­kor azt re­mél­te, hogy egye­dül ta­lál­koz­hat Cas­ter­né­val. Ami­kor le­par­kolt Cas­te­rék háza előtt, el­hes­sen­tett fe­jé­ből min­den olyan gon­do­la­tot, amely­nek nincs köze a kü­szö­bön­ál­ló ta­lál­ko­zás­hoz. Kon­cent­rál­nia kel­lett erre a be­szél­ge­tés­re, ez ta­lán meg­ol­dást hoz­hat Anja Bind­seil gyil­kos­sá­gi ügyé­ben – vagy leg­alább­is ki­zár­hat egy gya­nú­sí­tot­tat. De ak­kor már csak egy ma­rad…

El­vi­ra Cas­ter ker­te­lés nél­kül ér­té­sé­re adta Si­mosch­nak, hogy za­var­ja őt. Mun­ká­ja van, meg­bí­zá­sai, ha­tár­idői… Az asz­ta­lon raj­zok he­ver­tek ki­te­rít­ve, mel­let­tük egy csu­por­ban há­rom­szög, vo­nal­zó, ce­ru­zák. Mi­vel az asszony nem kí­nál­ta hellyel, Si­mosch meg­állt a szo­ba kö­ze­pén, és meg­szó­lalt:

– Min­den­kép­pen utol­já­ra ke­re­sem fel önt, le­he­tő­sé­get aka­rok adni ma­gá­nak, hogy vég­re el­mond­ja ne­kem az iga­zat.

– Úgy? – Cas­ter­né ezt gú­nyo­san, pro­vo­ká­ló­an mond­ta, rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra, az­tán még­is egy szék­re mu­ta­tott.

Ő maga a mun­ka­asz­tal­nál fog­lalt he­lyet. – És mi kö­vet­ke­zik az utol­já­ra után?

– Az őri­zet­be vé­te­le.

Az asszony meg­le­pe­tést szín­lelt.

– Igen? És mi­ért?

– Mert Anja Bind­seil meg­gyil­ko­lá­sá­val gya­nú­sít­ha­tó.

– Maga meg­bo­lon­dult – vá­la­szol­ta az asszony ön­kén­te­le­nül, és he­ves, ide­ges moz­du­lat­tal le­ver­te a ci­ga­ret­ta­ha­mut egy csé­szé­be. – Bo­csás­son meg, ez ab­szur­dum, ha­csak nem rossz tré­fa akar len­ni.

– Hol volt a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján?

– Szó­val ki­de­rí­tet­te. Gon­dol­hat­tam vol­na.

– Te­hát?

– Az épí­tész­klub­ban. A Cápá-ban.

– Egész éj­jel?

Az asszony el­en­ged­te a kér­dést a füle mel­lett, és hall­ga­ta­gon do­hány­zott.

– Ki volt az a fi­a­tal­em­ber, aki­vel éj­fél­tájt el­tűnt?

– Már nem em­lék­szem – mond­ta szó­ra­ko­zot­tan –, so­kat it­tam.

– Így nem ju­tunk előbb­re, Cas­ter­né asszony. Ezek a ma­nő­ve­rek csak a sem­mi­be ve­zet­het­nek. Meg­ta­lá­lom én azt a fic­kót az ön se­gít­sé­ge nél­kül is. Mi­ért nem mond­ta el mind­járt, hogy ak­kor éj­jel még egy­szer el­ment? A fér­je mi­att?

Az asszony föl­né­zett, bi­zony­ta­la­nul, kér­dőn.

– Azt hit­tem, ez nem fog­ja ér­de­kel­ni. – Most nyu­god­tan be­szélt, mint aki va­la­mi meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan­ba tö­rő­dik bele.

– Idő­köz­ben meg­gon­dol­ta ma­gát?

– Iga­zán nem is tu­dom… – El­nyom­ta a ci­ga­ret­tát. – Hi­szen alap­já­ban véve egy­ál­ta­lán sem­mit sem tu­dok.

– Ve­sze­ke­dett a fér­jé­vel, és el­sza­ladt?

– Pró­bál­jon csak egy­szer ve­sze­ked­ni vele! Va­la­hogy arra a lány­ra ha­son­lít, min­dent olyan csön­de­sen in­téz el.

Si­mosch meg­hök­kent. – Min­dent?

– Hisz mon­dom, nem tu­dok sem­mit. De az a lány a ha­lá­la után el­ér­te, amit akart, si­ke­rült el­vá­lasz­ta­nia ben­nün­ket. Hát mi a hely­zet most köz­tünk! Köl­csö­nös fi­gyel­ge­tés, bi­zal­mat­lan­ság, gya­nak­vás. Mind­ket­ten be­gu­bódz­tunk, egyik se en­ge­di be a má­si­kat a sa­ját vi­lá­gá­ba.

Hir­te­len mind­két ke­zét az ar­cá­hoz kap­ta, és fel­zo­ko­gott.

– Mond­ja el, mi tör­tént azon az es­tén – mond­ta a fő­had­nagy egy idő múl­va.

Az asszony le­tö­röl­te könnye­it, és igye­ke­zett nyu­god­tan be­szél­ni.

– Mire a fér­jem meg­jött, Bind­seil kis­asszony már rég el­ment. Én rög­tön fe­le­lős­ség­re von­tam. Na­gyon iz­ga­tott vol­tam, és a nyu­gal­ma, ahogy a vá­das­ko­dá­sa­i­mat fo­gad­ta, elég­gé ki­ho­zott a sod­rom­ból. Erős­kö­dött, hogy en­nek a vi­szony­nak vége, és saj­nál­ja, hogy fáj­dal­mat oko­zott ne­kem. Elő­ször for­dult elő a há­zas­sá­gunk alatt, hogy egy sza­vát sem hit­tem. Érez­tem, hogy még csüng ezen az An­ján, és meg fog­ja pró­bál­ni vissza­sze­rez­ni. Ta­lán nem je­len­tett szá­má­ra töb­bet ná­lam, de még­is ta­lált va­la­mit ab­ban a lány­ban, amit én nem tud­tam meg­ad­ni neki. Az­óta maga is hal­lot­ta a sa­ját szá­já­ból: a lány fi­a­tal­sá­gá­ból és egy­sze­rű­sé­gé­ből me­rí­tett ál­lí­tó­lag erőt a min­den­na­pi haj­szá­hoz. Csa­ló­dott vol­tam, sér­tő­dött, dü­hös, be­ül­tem egy ta­xi­ba, és a klub­ba haj­tat­tam, hogy egy ki­csit el­te­rel­jem a fi­gyel­mem. De nem si­ke­rült, éj­fél­tájt megint ha­za­ro­han­tam. Egy kol­lé­gám kí­sért el… nem, ne gon­dol­ja, hogy ilyen ki­csi­nyes, pi­ti­á­ner bosszút akar­tam áll­ni a fér­je­men. Eh­hez iga­zán nem volt ked­vem. A kert­aj­tó előtt el­bú­csúz­tunk. Azon­nal a há­ló­szo­bá­ba men­tem, az ágyak ott áll­tak érin­tet­le­nül, a fél­jem se­hol. Vé­gül is a há­ló­szo­bá­ban ta­lál­tam egy cé­du­lát az asz­ta­lon: Vég­képp el­in­té­zem ezt a kí­nos ügyet. Bo­csáss meg, Heinz. Ak­kor nála van, gon­dol­tam. Nem bo­csá­tot­tam meg neki sem­mit, és nem is bíz­tam ben­ne, csak az járt az eszem­ben, hogy megint hoz­zá ment. Ta­lán meg tud­ja ér­te­ni: hir­te­len azt hit­tem, nem bí­rom ki eb­ben az el­ha­gyott ház­ban. A kol­lé­gám ép­pen el­ka­pott egy ta­xit a fő­ut­cá­ban, már be akart száll­ni, ami­kor oda­ki­ál­tot­tam neki, hogy megint vele men­nék. A klub­ban az­tán le­it­tam ma­gam.

– A fér­je te­hát vég­képp el­in­téz­te a kí­nos ügyet? – kér­dez­te a fő­had­nagy. Nem vet­te le a sze­mét El­vi­ra Cas­ter­ről.

Az asszony csön­de­sen sír­do­gált, és nem szólt sem­mit. Si­mosch kö­rül­né­zett a szo­bá­ban, az ebéd­lő­szek­ré­nyen föl­fe­de­zett egy üveg bol­gár vö­rös bort, vett egy po­ha­rat, töl­tött. – Igyon egy kor­tyot – mond­ta.

Az asszony en­ge­del­mes­ke­dett. Si­mosch­nak föl­tűnt, hogy a leg­utób­bi na­pok­ban mint­ha éve­ket öre­ge­dett vol­na. Még a smink­jét is el­ha­nya­gol­ta.

– Más­nap el­mond­ta ne­kem, hogy a lány nem volt ott­hon, de kü­lön­ben se le­gyen rá több gon­dom, túl va­gyunk az ügyön, vég­le­ge­sen, örök­re.

– Hitt neki?

A fe­jét ráz­ta.

– Nem. Az­óta mo­gor­va, in­ger­lé­keny, szó­fu­kar, be­fe­lé for­dult. Elő­ször az­zal pró­bál­tam men­te­get­ni: idő­re van szük­sé­ge, hogy le­mond­jon róla, de az­tán jött a rend­őr­ség, és úgy hír­lett, a lány el­tűnt. Ép­pen ak­kor este! Ezt a bi­zony­ta­lan­sá­got már nem bí­rom el­vi­sel­ni. Ezért mond­tam el ma­gá­nak. Annyi­ra sze­ret­te, vagy az utol­só órák­ban annyi­ra gyű­löl­te, hogy El­akadt.

– Ne töp­reng­jen to­vább, Cas­ter­né asszony. A fér­je nem ölte meg Anja Bind­seilt. Nem ta­lál­ta ott­hon, ezért a lány újon­nan szer­zett tel­ké­re haj­tott. Bind­seil kis­asszony azon­ban köz­ben el­len­ke­ző irány­ban el­ment. Nem tud­juk pon­to­san, mi in­dí­tot­ta arra a fér­jét, hogy a roz­zant ker­ti ház­ban vár­jon a lány­ra. Ta­lán meg­be­szél­ték, hogy ki­vé­te­les ese­tek­ben ott ta­lál­koz­nak, vagy üze­ne­tet hagy­nak egy­más­nak. Egy do­log min­den­eset­re biz­tos: a fér­jé­nek a tett idő­pont­já­ra van ali­bi­je, az öné­ben azon­ban két-há­rom órás hé­zag van.

Cas­ter­né ne­ve­tett. Nem vi­dá­man, ha­nem Si­mosch vé­le­mé­nye sze­rint csak­nem kis­sé esze­lő­sen. De az asszony nyil­ván föl­de­rült, mint aki az akasz­tó­fa alatt áll­va kap ke­gyel­met.

– Tel­je­sen alap­ta­lan a gya­nú­ja – mond­ta. – Min­den per­cem el­len­őriz­he­tő. – Meg­mond­ta an­nak a fér­fi­nak a ne­vét, aki a He­gel-strassé­ra kí­sér­te. – Nem akar­tam őt be­le­rán­ta­ni ebbe a do­log­ba. Mi­nek is? Azt hit­tem, Heinz job­ban be­le­bo­nyo­ló­dott, mint amennyi­re be­is­me­ri. De most…

– … öröm­ün­nep­re sincs oka – szólt köz­be Si­mosch in­kább száll­jon ma­gá­ba, és pró­bál­ja meg­fej­te­ni, mi­ért van az, hogy a há­zas­sá­gu­kat már jó­for­mán csak egy tö­mött kö­zös kassza tart­ja össze.

– Biz­to­san, nyil­ván iga­za van – lát­ta be El­vi­ra Cas­ter, és be­le­kor­tyolt az ita­lá­ba. – Mind­egyi­künk el­zár­kóz­va él, csak a maga vi­lá­gá­ban. Ez a lány vi­szont részt vett ab­ban, ami a fér­je­met ér­de­kel­te, és az éle­tet gyak­ran a maga sze­mé­vel lát­tat­ta vele. Ez jót tett Heinz­nak, de ugyan­ak­kor meg is za­var­ta. Re­mé­lem, újra egy­más­ra ta­lá­lunk. Vég­re most le­esett a szí­vem­ről az a bi­zo­nyos kő, jó tud­ni, hogy a fér­jem nem vét­kes a lány ha­lá­lá­ban.

– Jogi ér­te­lem­ben per­sze nem, de kü­lön­ben… – fe­lel­te Si­mosch.