8.

A fő­had­nagy órák óta hány­ko­ló­dott, de ez nem űzte el a sze­me előtt ma­ka­csul ka­var­gó ké­pe­ket, és az óhaj­tott ál­mot sem hoz­ta meg.

Most El­vi­ra Cas­tert lát­ta, amint ver­mu­tot iszik, és ne­he­zen ural­ko­dik ma­gán An­já­val szem­ben ülve. El­mon­dott-e neki min­dent ez az asszony ar­ról az es­té­ről? Ta­lán meg­is­mé­telt min­den szót, ami el­hang­zott, de mire gon­dol­ha­tott, mit ter­ve­zett Anja lá­to­ga­tá­sa előtt és után? Szál­ka volt a sze­mé­ben a lány, és még ve­sze­del­me­sebb­nek lát­szott, mi­kor arra gon­dolt, hogy Anja Bind­seil va­la­mi­képp pénz­hez jut­hat. Ké­pes vol­na ölni ez az asszony, aki­nek a jó­mód, az ér­vé­nye­sü­lés olyan so­kat je­lent, ha fe­nye­ge­ti va­la­ki meg­szo­kott élet­for­má­ját?

Az agya­fúrt mód­szer, amellyel An­ját meg­öl­ték – meg­hív­ták, meg­töm­ték al­ko­hol­lal és al­ta­tó tab­let­ták­kal, s az esz­mé­let­len vagy leg­alább­is ma­ga­te­he­tet­len lányt egy gö­dör­be el­ás­ták Si­mosch ta­pasz­ta­la­ta sze­rint ép­pen­ség­gel utal­hat női tet­tes­re. Nem azt iga­zol­ja-e a bű­nö­zés tör­té­ne­te, hogy a leg­ra­fi­nál­tabb mód­sze­re­ket asszo­nyok eszel­ték ki?

Cas­tert Si­mosch már sok­kal ke­vés­bé tud­ta el­kép­zel­ni gyil­kos­nak. „Az el­kép­ze­lés per­sze el­kép­ze­lés, nem bi­zo­nyí­ték, így az­tán nincs sok hasz­na – gon­dol­ta Si­mosch –, fő­leg éj­jel nincs, ha az em­bert még alud­ni se hagy­ja. Leg­alább éj­fél­tájt le­het­ne ki­kap­csol­ni – gon­dol­ta ked­vet­le­nül –, mint Jo­chen Maar agyon­nyú­zott le­mez­ját­szó­ját.”

Na, most még ő is meg­je­lent. Ez a slá­ger­bo­lond, a lágy szí­vé­vel és a ke­mény ök­lé­vel. Ab­lak­tisz­tí­tó. Mi­ért pu­col ab­la­kot ez a fiú? Si­mosch­nak az volt a be­nyo­má­sa, hogy Ma­ar­nak van ele­gen­dő in­tel­li­gen­ci­á­ja va­la­mi más, ren­des szak­má­hoz is. „De mi kö­zöm hoz­zá – gon­dol­ta –, en­gem csak az ér­de­kel, hogy le­gyűr­te-e a fiú a sze­rel­mi csa­ló­dást, vagy át­ala­kult mo­dern dón Jo­sé­vá, aki in­kább meg­öli Car­men­jét, mint hogy a jó­mód egy tor­eró­já­nak kar­ja­i­ban lás­sa.”

Si­mosch ká­rom­ko­dott, han­go­san és cif­rán. Föl­kelt az ágy­ból, be­ment a für­dő­szo­bá­ba, be­nyúlt a házi pa­ti­ká­ba, egy kes­keny, zöl­des­kék Ra­de­dorm fel­ira­tú do­bozt vett elő. Bár el­len­sé­ge volt az al­ta­tó­sze­dés­nek, nem en­ged­het­te meg ma­gá­nak, hogy más­nap fej­fá­jás­sal, ólom­ne­héz ta­gok­kal men­jen mun­ká­ba.

„Hol­nap – gon­dol­ta, ami­kor a gyógy­szert egyet­len korty víz­zel le­nyel­te –, hol­nap a fő­törzs­őr­mes­ter el­len­őr­zi Jo­chen Maar ali­bi­jét, Wolf had­nagy­nak meg kell pró­bál­nia ki­de­rí­te­ni, hogy a Cas­ter csa­lád csak­ugyan ott­hon volt-e a gyil­kos­ság éj­je­lén, én meg nyolc óra­kor megint a fő­köny­ve­lő szo­bá­já­ban le­szek. Vagy az elő­szo­bá­já­ban…”

Ami­kor Si­mosch vég­zett Cas­te­rék­nál, még egy­szer be­ment a hi­va­ta­lá­ba. Tud­ni akar­ta, nem fu­tott-e be va­la­mi fon­tos hír. Csak­ugyan fe­küdt az író­asz­ta­lán egy cé­du­la, Rüc­kert kö­zöl­te la­ko­ni­ku­san, hogy az áru­ház köny­ve­lé­sé­ben ta­lált hi­bák for­rá­sa nem té­ve­dés, szük­ség van a fő­had­nagy­ra.

„Anja Bind­seil mon­dott va­la­mit a pénz ha­tal­má­ról, ami­kor El­vi­ra Cas­ter­rel be­szél­ge­tett – töp­ren­gett Si­mosch vég­re-va­la­há­ra ál­mo­san –, és az áru­ház­ban sik­kasz­tás tör­tént. Sze­gény hiú Hop­fer úr! Hol­nap megint kény­te­len le­szek kér­dé­sek­kel és in­téz­ke­dé­sek­kel meg­in­gat­ni fedd­he­tet­len fő­köny­ve­lői ön­bi­zal­mát.”

Si­mosch ásí­tott. Re­mél­he­tő­leg Sil­ber­vo­gel ott lesz hol­nap. És el­al­vó­ban még azt gon­dol­ta: „Ej­nye Sil­ber­vo­gel, mi­ért fu­tot­tál el elő­lem…”

 

*

 

Más­nap reg­gel előbb Ran­dolf szá­za­dos tar­tot­ta fel, és ezért csak ne­gyed­órá­val Rüc­kert had­nagy után ér­ke­zett a fő­köny­ve­lő­ség­re. Az elő­szo­bá­ban sem­mi sem vál­to­zott. Si­mosch gyors pil­lan­tás­sal meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy min­den a szo­kott he­lyén van, a szé­kek a lá­to­ga­tók szá­má­ra be­ren­de­zett sa­rok­ban, a Sle­vogt a fa­lon, Sil­ber­vo­gel az író­asz­ta­la mö­gött. Olyan volt, mint pár nap­pal ez­előtt, ami­kor meg­is­mer­te: ele­gáns, ér­de­kes, iz­ga­tó. Mind­két ab­lak nyit­va, de a szo­bá­ban még min­dig va­le­ri­á­naszag ter­jen­gett.

A tit­kár­nő ter­mé­sze­te­sen ész­re­vet­te, hogy Si­mosch az or­rát fin­tor­gat­ja. Fel­állt, hogy üd­vö­zöl­je a fér­fit, és mo­so­lyog­va mond­ta:

– Én job­ban sze­re­tem a le­ven­du­lát, de Hop­fer úr olyan ször­nyen iz­ga­tott volt.

– Ugyan mi­ért? – cso­dál­ko­zott Si­mosch.

– Úgy lát­szik, va­la­mi zűr van.

Ő tel­je­sen nyu­godt­nak lát­szott, mint­ha egy má­sik boly­gón tört vol­na ki a zűr­za­var, és nem az ő mun­ka­he­lyén.

– Ké­sőbb a fő­nö­ke után ma­gá­val is sze­ret­nék még be­szél­ni – mond­ta Si­mosch. Vo­gel kis­asszony azt vá­la­szol­ta, hogy egy csé­sze ká­vé­val fog­ja vár­ni.

Hop­fer úr mint­ha éve­ket öre­ge­dett vol­na. Kö­szö­nés­kép­pen fá­rad­tan bó­lin­tott a fő­had­nagy­nak. Úgy lát­szik, a va­le­ri­á­na csep­pek ha­tot­tak, mert csön­de­sen, tö­ké­le­tes ön­ura­lom­mal ült a ha­lom könyv előtt, amely­ben Rüc­kert had­nagy és két re­vi­zor szor­gal­ma­san la­poz­ga­tott. Össze­ha­son­lí­tot­tak, je­gyez­tek, meg-meg­mu­tat­tak a fő­köny­ve­lő­nek egy-egy újon­nan föl­fe­de­zett ha­mis be­jegy­zést, vagy kér­dé­se­ket tet­tek föl neki, ame­lyek­re ő nagy szak­ér­te­lem­mel vá­la­szolt.

Si­mosch egy ide­ig fi­gyel­te ügy­kö­dé­sü­ket, az­tán Rüc­kert vég­re al­kal­mat ta­lált rá, hogy tu­do­má­sá­ra hoz­za, mi de­rült ki: a sza­bály­ta­lan­sá­gok nagy­sza­bá­sú, ra­fi­nált csa­lás­ra utal­nak.

Már több íz­ben buk­kan­tak a re­vi­zo­rok két­sze­re­sen ki­ál­lí­tott szám­lák­ra. Rüc­kert elő­ad­ta, hogy az áru­ház két hó­nap­pal az­előtt pél­dá­ul há­rom­száz té­tel ágy­ne­műt szer­zett be a nagy­ke­res­ke­de­lem­től, s ezt két­szer fi­zet­ték ki.

– De hát ez le­he­tet­len – mond­ta Si­mosch hal­kan –, hi­szen ez rög­tön fel­tű­nik.

– Ki­nek? – kér­dez­te a had­nagy. – Ta­lán a gaz­da­sá­gi ve­ze­tő­nek? Vagy Hop­fer úr­nak? Vagy va­la­me­lyik köny­ve­lő­nek, aki na­pon­ta több száz szám­lát kap alá­írás­ra?

Si­mosch megint a csuk­ló­ját dör­zsöl­te: – Na, de még­is! A fi­ze­ten­dő összeg mind a két­szer ugyan­az, ez fel­tét­le­nül szem­be­tű­nő.

– A szám­lá­kat, ma­gá­tól ér­te­tő­dik, nem köz­vet­le­nül egy­más után nyúj­tot­ták be alá­írás­ra. Az egyi­ket egy dél­után, a má­si­kat eset­leg két nap­pal ké­sőbb. Idő­köz­ben meg­szám­lál­ha­tat­lan té­telt ír­tak alá anya­gok­ról, ker­ti szer­szá­mok­ról, kony­ha­gé­pek­ről, lám­pák­ról, ci­pő­k­ről, ház­tar­tá­si cik­kek­ről és tu­dom is én, még mi­ről, így sem Hop­fer úr­nak, sem más­nak, aki­nek alá­írá­si joga van, nem tűn­he­tett föl, hogy egy elő­ző napi szám­la meg­is­mét­lő­dik.

A fő­köny­ve­lő, ami­kor ép­pen nem kel­lett a re­vi­zo­rok kér­dé­se­i­re fe­lel­nie, fi­gyel­te a nyo­mo­zók be­szél­ge­té­sét, és most oda­szólt Si­mosch­nak.

– Fő­ként, ha a bi­zony­la­to­kat pon­tat­la­nul ál­lít­ják ki. Az ágy­ne­mű le­het sima, min­tás, tar­ka, le­het egy­sze­rű vá­szon vagy da­maszt. Be­szer­ző­ink ma pél­dá­ul há­rom­száz té­tel fe­hér vá­szon ágy­ne­műt vesz­nek, két nap­pal ké­sőbb ugyan­azt a té­telt ugyan­ab­ban a mi­nő­ség­ben, de ez­út­tal min­tá­sat. A bi­zony­la­ton azon­ban csak ez áll: ágy­ne­mű. Kö­ze­leb­bi ada­tok nél­kül. Hogy le­het így csa­lás­fa rá­jön­ni?

Rüc­kert bó­lin­tott.

– A bi­zony­la­to­kat sem néz­he­ti át a fő­köny­ve­lés na­pon­ta. Itt csak össze­ge­ket ír­nak alá.

Mint va­la­mi vég­szó­ra, Hop­fer úr fel­ug­rott, és az író­asz­ta­lá­hoz ment. – Pon­to­san így van – mond­ta, rá­bó­lint­va Rüc­kert sza­va­i­ra. – Az osz­tá­lyok kö­zött némi bi­za­lom nél­kü­löz­he­tet­len. A lis­tá­kon, ame­lye­ket elém tesz­nek, nincs más, csak szám és megint szám.

Elő­vett a fi­ók­ból egy da­rab pa­pírt, és oda­nyúj­tot­ta a fő­had­nagy­nak. Si­mosch egy pil­lan­tást ve­tett rá, de nem tu­dott mit kez­de­ni a szám­osz­lo­pok­kal, így ma­gya­rá­zat­ra várt.

– Ezen már egy­ál­ta­lán nincs név – mond­ta Hop­fer úr. – A vá­sár­ló szám­má vál­to­zott. – Rá­bö­kött az egyik­re. – Ez va­gyunk mi, ott az áru szám­má kó­dol­va, és a be­szer­zé­si ár, az el­adó­nak… – uj­já­val vé­gig­fu­tott egy szám­osz­lo­pon – csak a szám­la­szá­ma van ki­vet­ve. – Hop­fer nagy só­haj­jal vissza­tet­te a lis­tá­kat az író­asz­tal­ba.

Si­mosch úgy érez­te, mint­ha ide­gen vi­lág­ba csöp­pent vol­na. Egy olyan vi­lág­ba, amely­nek tör­vény­sze­rű­sé­ge­it csak ne­he­zen érti meg. Az egy­től a több nul­lás szá­mig ter­je­dő kó­dok mö­gött in­téz­mé­nyek rej­le­nek, eze­ket em­be­rek ve­ze­tik, őket megint csak szá­mok rej­tik. Ve­lük nyil­ván le­het zsong­lőr­köd­ni, ma­ni­pu­lál­ni. De kik a szám­bű­vé­szek? Üzem­ve­ze­tők, gaz­da­sá­gi igaz­ga­tók, fő­köny­ve­lők, köny­ve­lők – és bi­zo­nyá­ra tit­kár­nők is.

Si­mosch hal­kan oda­szólt Rüc­kert­nek: – Ké­sőbb kér­dez­ni aka­rok va­la­mit. Ha van va­la­mi új­ság, ké­rem, fo­lya­ma­to­san tá­jé­koz­tas­son. A kö­vet­ke­ző órá­ban még el­ér­het kinn az elő­szo­bá­ban.

Vo­gel kis­asszony az asz­tal­ra tet­te a ká­vés­kan­nát, amint a fő­had­nagy be­lé­pett.

En­nek az osz­tály­nak va­la­mennyi tit­kár­nő­je gya­nú­sít­ha­tó a csa­lás­sal – er­ről Si­mosch meg volt győ­ződ­ve. De Anja Bind­seil ese­té­ben vi­lá­gos, hogy neki pénz­re volt szük­sé­ge, hogy Cas­tert meg­sze­rez­ze, és El­vi­ra Cas­ter bel­ső­épí­tészt ki­üs­se a nye­reg­ből. „Csak nem lá­tom a szá­la­kat – gon­dol­ta –, ame­lyek ezt az egé­szet össze­kö­tik a gyil­kos­ság­gal. Ta­lán Sil­ber­vo­gel se­gít­het. Ő tud­ja, hogy Anja be­szél­ge­tés­re kény­sze­rí­tet­te Cas­ter­nét, te­hát bi­zal­mas vi­szony­ban kel­lett len­ni­ük.”

– Mi­lyen el­gon­dol­ko­dó ma – mond­ta a ve­ze­tő tit­kár­nő.

– Men­jen csak be egy ne­gyed­órá­ra – Si­mosch egy fej­moz­du­lat­tal a fő­köny­ve­lő dol­go­zó­szo­bá­ja felé in­tett –, maga is el­gon­dol­ko­zik, ami­kor ki­jön.

– Eszem­be sincs, hogy hí­vat­la­nul lép­jek be a meg­szen­telt csar­nok­ba. És ma­gunk közt, jám­bor lel­kek közt szól­va – Si­mosch­ra ka­csin­tott –, nem is vá­gyom rá.

Si­mosch mo­soly­gott, de nyom­ban újra el­ko­mo­lyo­dott, és meg­kér­dez­te: – Va­ló­ban nem tud­ja, mi tör­té­nik itt?

Vo­gel kis­asszony a fe­jét ráz­ta.

– A fő­köny­ve­lő­ség tit­kár­sá­gá­nak ve­ze­tő­je va­gyok ugyan, en­nek a ház­nak még­is túl­sá­go­san a pe­ri­fé­ri­á­ján ülök, nem szok­tak be­avat­ni a bel­ső dol­gok­ba. Per­sze né­hány koc­kát össze tu­dok il­lesz­te­ni, és azt ér­tem, hogy Anja Bind­seilről van szó. Hop­fer úr meg­mond­ta ne­kem, hogy nem bal­eset érte, ha­nem meg­gyil­kol­ták. Ez vég­te­le­nül el­szo­mo­rít.

Sza­va­i­ban nyo­ma sem volt a szen­zá­ci­ó­éh­ség­nek, és az az ag­go­da­lom sem ér­ző­dött ki be­lő­lük: va­jon gya­nú­sít­ják-e őt. Sil­ber­vog­elen nem lát­szott sem pá­nik, sem túl­zott saj­nál­ko­zás. Si­mosch csak a sze­mé­ben vélt föl­fe­dez­ni va­la­mit ab­ból az ijedt­ség­ből, ame­lyet ez a hír okoz­ha­tott.

– Leg­utóbb arra cél­zott, hogy Anja Bind­seil rö­vid­del ha­lá­la előtt meg­vál­to­zott. Ké­rem, be­szél­jen er­ről bő­veb­ben.

Míg be­szélt, Si­mosch Susi Brehm hang­ját hal­lot­ta: Mire meg­gyó­gyult, egé­szen más Anja lett be­lő­le. Ke­se­rű, de va­la­hogy ma­ga­biz­to­sabb. Még jól smin­kel­ni is meg ta­nult, a leg­újabb di­vat sze­rint öl­töz­kö­dött…

Vo­gel kis­asszony alt hang­ja sza­kí­tot­ta ki Si­moscht az el­mél­ke­dés­ből.

– Anja kö­rül­be­lül egy hé­tig be­te­gen fe­küdt. Ez meg­le­pett ben­nün­ket, na­gyon ag­gód­tunk mi­at­ta, nyil­ván­va­ló volt, hogy va­la­mi­lyen sokk érte. Hop­fer úr foly­ton azt kér­dez­get­te: nem ter­hel­tem-e túl mun­ká­val, de nem, én arra gon­dol­tam, hogy va­ló­szí­nű­leg a ma­gán­éle­té­ben tör­tént va­la­mi. Töb­bet ak­kor még nem­igen tud­tam, de aki is­mer­te őt, rá­jö­he­tett, hogy Heinz Cas­ter­rel függ össze a do­log. Egy hét múl­va jött be. Ko­mo­lyan, sá­pad­tan, zár­kó­zot­tan.

Vo­gel kis­asszony el­hall­ga­tott, nyil­ván­va­ló­an az em­lé­kek ha­tá­sá­ra, gon­dol­ta Si­mosch. A tit­kár­nő hir­te­len meg­kér­dez­te: – Nem kér még egy csé­sze ká­vét?

Si­mosch bó­lin­tott. Vo­gel kis­asszony töl­tött, kö­szö­net­tel vissza­uta­sí­tot­ta a fő­had­nagy ci­ga­ret­tá­ját, kény­sze­re­det­ten mo­soly­gott, és olyan kap­kod­va lé­leg­zett, hogy Si­mosch­nak azon­nal fel­tűnt a hir­te­len vál­to­zás.

– Nem jól van? – kér­dez­te ag­gód­va.

– Ó, de­hogy, csak… mos­ta­ná­ban egye­dül kell itt min­den­nel meg­bir­kóz­nom. Ha be­ve­szek egy fej­fá­jás el­le­ni tab­let­tát, mind­járt rend­be jö­vök. – Fel­állt, de az­tán vissza­ej­tet­te ma­gát a szék­be, és szó­ra­ko­zot­tan mond­ta: – Á, ta­lán megy ez anél­kül is.

– Hol van­nak a tab­let­tái? – kér­dez­te Si­mosch, és már az író­asz­tal­nál állt.

– A kö­zép­ső re­kesz­ben. Most még sza­ma­ri­tá­nust is kell ját­sza­nia. Saj­ná­lom.

Si­mosch oda­vit­te neki a do­boz Co­pyr­kalt, és azt mond­ta: – Elég erős szer!

– Hasz­nál – fe­lel­te Vo­gel kis­asszony egy­sze­rű­en. – Csök­ken­tem va­la­mennyi­re a mun­kát, ak­kor nem lesz rá töb­bé szük­sé­gem.

– Tud­na még to­vább be­szél­get­ni? – kér­dez­te Si­mosch óva­to­san, mi­után a tit­kár­nő be­vet­te a gyógy­szert.

– Ma­gá­tól ér­te­tő­dik. – Ivott még egy korty ká­vét, az­tán foly­tat­ta. – Ami­kor azt mon­dom: Anja zár­kó­zott volt, nem arra gon­do­lok, hogy hir­te­len szó­fu­kar vagy da­cos lett. In­kább mint­ha egy tit­kot őr­zött vol­na. De szo­mo­rú ti­tok­nak kel­lett len­nie, mert tel­je­sen el­vesz­tet­te a ter­mé­sze­tes­sé­gét. Kri­ti­ku­sabb lett, sőt ta­lán szá­mí­tó. Ez ke­mé­nyen hang­zik, tu­dom… le­het, hogy igaz­ság­ta­lan va­gyok vele szem­ben, de én va­ló­ban úgy lát­tán), hogy szá­mí­tó lett. Más­részt olyan dol­go­kat, ame­lye­ket az­előtt túl ko­mo­lyan vett, most va­la­mi fur­csa ha­nyag­ság­gal ke­zelt.

„Egy pszi­cho­ló­gus­nő­vel se tud­nék job­ban el­be­szél­get­ni” – gon­dol­ta Si­mosch. Az­tán egy pil­la­nat­ra el­kép­zel­te, hogy mun­ka után be­lép a la­kás­ba, Sil­ber­vo­gel ott ül a va­cso­ra­asz­tal­nál, és ő min­den­ről be­szél­het vele, ami most agg­le­gény-szo­bá­já­nak ma­gá­nyá­ban fog­lal­koz­tat­ja, amíg a fá­radt­ság­tól túl­hajt­va túl­sá­go­san ébe­ren be­má­szik hi­deg, üres ágyá­ba…

– Meg tud­ná ezt egy pél­dá­val ma­gya­ráz­ni? – kér­dez­te gyor­san, ez­zel aka­dá­lyoz­va meg, hogy kép­ze­le­te to­váb­bi ké­pek­kel káp­ráz­tas­sa.

– Nem könnyű – mond­ta a lány ko­mo­lyan szen­zá­ci­ók rit­kán adód­nak az élet­ben, Anja meg­vál­to­zá­sát is fő­leg az apró, min­den­na­pos dol­gok­ból le­he­tett ki­ol­vas­ni. Em­lé­kez­zék csak, leg­utóbb be­szél­tünk már ar­ról, hogy néha tip­pe­ket ad­tam neki, ho­gyan kell bán­ni a fő­nö­künk­kel.

Si­mosch bó­lin­tott.

– Ha pon­to­san jön mun­ká­ba – ta­ná­csol­tam neki –, ha jó ká­vét főz, a ha­tár­idő­ket fej­ben tart­ja, ha a meg­fe­le­lő lis­tá­kat és szám­lá­kat a meg­fe­le­lő idő­ben adja be alá­írás­ra, ak­kor nem kí­ván­hat ma­gá­nak jobb fő­nö­köt, mint a mi Hop­fer urunk. Ez a jós­lat be­iga­zo­ló­dott, és mi­vel An­já­ból nem hi­ány­zott sem a szor­ga­lom, sem a pon­tos­ság, Hop­fer úr meg volt elé­ged­ve vele. Min­den jól ment egé­szen a be­teg­sé­ge utá­ni har­ma­dik na­pig. Ak­kor reg­gel csak mun­ka­kez­det után egy ne­gyed­órá­val lé­pett be a tit­kár­ság­ra.

 

*

 

– A bű­bá­jos ru­ha­fo­gas lát­ni óhajt­ja – mond­ta a ve­ze­tő tit­kár­nő, ami­kor Anja vég­re meg­je­lent.

– Föl­tar­tot­tak. – Be­akasz­tot­ta ka­bát­ját a szek­rény­be, a tü­kör­höz lé­pett, be­pú­de­roz­ta az or­rát, be­pa­ma­csol­ta a szem­hé­ját, de az át­sírt éj­sza­ka nyo­ma­it csak alig-alig tud­ta el­tün­tet­ni.

– Még nem lát­ta ma­gát – mond­ta Vo­gel kis­asszony. – Ha akar, tűn­jön el megint. Tud­ja, job­ban jár, ha egy nap­ra be­te­get je­lent, mint ha húsz per­cet ké­sik.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Anja –, tu­dom, hogy jót akar. De én be­me­gyek. – Da­cos arc­cal ko­po­gott be a fő­köny­ve­lő­höz.

A kis aszott em­ber­ből az író­asz­tal mö­gül csak a feje, a vál­la és a kar­ja lát­szott. Anja olyan­nak lát­ta, mint egy túl nagy bú­tor­da­ra­bok­kal kö­rül­bás­tyá­zott ba­bát. Hop­fer a hom­lo­kát rán­col­ta, és má­sod­per­ce­kig me­re­ven néz­te a lányt. Az­tán el­mo­so­lyo­dott.

– Re­mé­lem, ma nem­csak so­ká­ig, ha­nem jól is aludt – mond­ta –, és az el­vesz­te­ge­tett időt in­ten­zív mun­ká­val tud­ja be­hoz­ni.

Anja bo­csá­na­tot kért, és azt mond­ta, hogy egy ne­gyed­órá­val to­vább ma­rad, de Hop­fer úr le­in­tet­te.

– Min­ket, köny­ve­lő­ket gyak­ran vá­dol­nak pe­dan­té­ri­á­val, csak mert min­den mun­kát pon­to­san, kel­lő idő­ben el­in­té­zünk, és min­dent oda ra­kunk, aho­vá való. Én ezt mun­ka­fe­gye­lem­nek hí­vom, és ma­gam­tól ugyan­úgy meg­kö­ve­te­lem, mint a mun­ka­tár­sa­im­tól. Hogy az em­ber nem hall­ja meg a vek­kert, az meg­es­het, de csak egy­szer egy év­ben! – Most megint mo­soly­gott. – Maga az első fél­év után ki­me­rí­tet­te a tar­ta­lé­kát.

– Biz­to­san nem for­dul elő még egy­szer – mond­ta Anja ud­va­ri­a­san, de be­ta­nult­nak hang­zott.

– Az er­köl­csi pré­di­ká­ció után egy kis biz­ta­tás: meg va­gyok elé­ged­ve a mun­ká­já­val, és maga tud­ja jól, hogy ilyen di­csé­re­tet nem gyak­ran hal­la­nak tő­lem – Hop­fer úr egy szek­rény­ké­re mu­ta­tott az irat­ren­de­ző mel­lett. – Ké­rem, ve­gyen elő ká­vét, és főz­zön ne­künk egy jó fris­sí­tőt… igen, azt mond­tam, ne­künk. Azt hi­szem, egy kis dop­ping­szer ma­gá­nak se árt ma reg­gel.

Ki­lenc óra volt, ami­kor Anja el­hagy­ta a fő­köny­ve­lő szo­bá­ját. A Vo­gel kis­asszony aj­kán le­be­gő kér­dés ki­mon­dat­lan ma­radt, ami­kor meg­lát­ta a lányt. Anja annyi­ra el­me­rült gon­do­la­ta­i­ban, hogy nem vett tu­do­mást kör­nye­ze­té­ről. Az író­gép­hez ült, hosszan bá­mult az elő­ző este be­le­csa­vart üres le­vél­pa­pír­ra, és vé­gül szót­la­nul dol­goz­ni kez­dett.

Dél­táj­ban jött a kül­dönc a pos­tá­ért. Vo­gel kis­asszony még ép­pen meg tud­ta aka­dá­lyoz­ni, hogy Anja a Ta­ka­rék­pénz­tár Hitel­osz­tá­lyá­nak szó­ló le­ve­let a Ve­gyi Ex­port-Im­port Vál­la­lat­nak cím­zett bo­rí­ték­ba te­gye.

Ami­kor egye­dül ma­rad­tak, Anja azt mond­ta:

– Kö­szö­nöm. Egy­sze­rű­en túl sok min­den zú­dult rám ma reg­gel. Elő­ször a bok­szo­ló áll­ta utam a meg­ál­ló­ban, és el­kés­tem a hi­va­tal­ból, az­tán… – Hall­ga­tott, és újra töp­ren­ge­ni kez­de­ti.

– Az a fi­a­tal­em­ber, aki mun­ka­idő után vár­ni szok­ta? – kér­dez­te a ve­ze­tő tit­kár­nő, bár tud­ta, ki­ről van szó. Azt re­mél­te, hogy így szó­ra bír­ja a lányt.

– Igen – vá­la­szolt Anja foj­tot­tan –, és én még min­dig sze­re­tem… mint ba­rá­tot. De ő ma­ka­csul azt akar­ja, hogy há­za­sod­junk össze. Ma reg­gel, kép­zel­je csak, a nyílt ut­cán ve­sze­ked­tünk. Még soha nem fe­led­ke­zett meg ma­gá­ról ennyi­re. Majd­nem sírt. Vé­gül egy je­gyet adott a leg­kö­ze­leb­bi boksz­meccs­re. Alap­já­ban véve jó fiú.

„Ez mind meg­vi­sel­he­tett – gon­dol­ta Vo­gel kis­asszony –, de nem et­től ka­ri­kás a sze­med.”

– Pró­bál­ja meg mun­ka­idő alatt hát­tér­be szo­rí­ta­ni a sze­mé­lyes gond­ja­it – ta­ná­csol­ta ba­rát­sá­go­san –, min­de­nek­előtt a kö­vet­ke­ző há­rom nap, ami­kor nem le­szek itt.

Anja bó­lin­tott. – Az előbb rossz vége le­he­tett vol­na a do­log­nak, ha maga nem fi­gyel rám. Ilyen os­to­ba­sá­go­kat nem en­ged­he­tek meg ma­gam­nak, ha ügy­in­té­ző aka­rok len­ni.

Egy pil­la­nat­ra úgy tűnt, mint­ha Vo­gel kis­asszony egé­szen il­let­le­nül füttyen­te­ni akart vol­na egyet, de az­tán csak el­ké­ped­ve csü­csö­rí­tet­te az aj­kát, és azt mond­ta: – Gra­tu­lá­lok, hogy in­téz­te el?

– Ahogy maga aján­lot­ta. Az előbb egy csé­sze kávé mel­lett kö­rül­ud­va­rol­tam a fő­nö­köt, ő erre úgy tett, mint aki, leg­alább­is itt ná­lunk a köny­ve­lé­sen, tény­leg a nők to­vább­kép­zé­sé­nek az út­tö­rő­je.

– Azért ne hagy­ja ma­gát ígé­re­tek­kel le­sze­rel­ni. Kény­sze­rít­se ki a sza­bá­lyos át­kép­zé­si szer­ző­dést.

– Er­ről még ma tár­gyal­nak a sze­mély­ze­ti osz­tá­lyon. Tan­fo­lyam­ra fo­gok jár­ni, és egy na­pon ügy­in­té­ző­ként fo­gok dol­goz­ni.

„Úgy lát­szik, eb­ben a lány­ban fel­ol­dó­dott a görcs – gon­dol­ta Vo­gel kis­asszony ez csak jót te­het neki.”

– De mi le­gyen Hop­fer úr­ral? – Ezt a gon­do­la­tot szin­te aka­rat­la­nul mond­ta ki.

– Hogy­hogy?

– Az a szán­dé­kom, hogy egy­pár hó­na­pig rö­vi­dí­tett mun­ka­idő­ben dol­go­zom, ma­gá­nak pe­dig jó né­hány dél­után az is­ko­la­pad­ban kell ül­nie.

– Csak nem fo­gok le­mon­da­ni ar­ról, hogy több­re vi­gyem – mond­ta Anja bosszú­san – egy pa­pír­ha­lom és egy pa­pí­r­imá­dó mi­att. Örök­ké gép­író­nő ma­rad­jak, és néz­zem, hogy mú­lik az élet, hogy vág­nak zseb­re jó pénzt min­dig má­sok. Majd csak ta­lál ma­gá­nak Hop­fer egy má­sik tit­kár­nőt, ha arra ke­rül a sor. Mint köny­ve­lő, ügy­in­té­ző vagy be­szer­ző más­képp ál­lok majd itt, és ne­kem csak ez a fon­tos.

– Per­sze – mond­ta Vo­gel kis­asszony, és azt gon­dol­ta: „Négy hét­tel ez­előtt, mint Cas­ter ba­rá­tod házi tün­dé­re, még nem akar­tál va­la­ki len­ni.” – Na­gyon he­lyes, hogy tö­rő­dik az elő­me­ne­te­lé­vel. De azért meg kel­le­ne pró­bál­nunk, hogy vá­gya­in­kat és kö­te­les­sé­ge­in­ket kö­zös ne­ve­ző­re hozzuk. Lát­ja, én évek óta dol­go­zom itt, mint a fő­köny­ve­lő tit­kár­sá­gá­nak a ve­ze­tő­je, már szív­ügyem, hogy jól men­jen a mun­ka, ne bo­rul­jon fel min­den a lét­szám­hi­ány mi­att.

– Igen, igen – mond­ta Anja, de pil­lan­tá­sa el­árul­ta, hogy neki mind­egy, hogy bir­kóz­nak meg a mun­ká­val nél­kü­le.

– Min­den­eset­re ma nagy dol­got vitt vég­be – mond­ta Vo­gel kis­asszony mo­so­lyog­va. – Itt­hagy­ja az osz­tályt, és még­is meg­tart­ja a mi bű­bá­jos ru­ha­fo­gasunk jó­in­du­la­tát.

Anja hall­ga­tott. Ar­cá­ra megint ki­ült az el­gon­dol­ko­dó ki­fe­je­zés. Vo­gel kis­asszony úgy lát­ta, hogy Anja maga is cso­dál­ko­zik si­ke­rén. Azt mond­ta: – Íme, a bi­zo­nyí­ték, mit le­het egy kis ku­rá­zsi­val el­ér­ni.

Anja bó­lin­tott.

– Ed­dig ta­lán ész­re sem vet­tük, hogy a fő­nök ve­lünk, nők­kel szem­ben gyön­ge is le­het.

Anja is­mét bó­lin­tott.

Pon­to­san öt óra­kor föl­pat­tant az ajtó.

– Fáj­ront, höl­gye­im – mond­ta Hop­fer úr, és Anja felé for­dult: – Le­gyen szí­ves, na­gyon ügyel­jen hol­nap a bér­lis­ták­ra! Amint a kül­dönc meg­ér­ke­zik, vizs­gál­ja meg az alá­írá­so­kat a je­len­lé­té­ben, és jöj­jön azon­nal hoz­zám, hogy jó­vá­hagy­has­sam. Úgy men­jen min­den, mint a ka­ri­ka­csa­pás. Az em­be­rek ko­rán meg akar­ják kap­ni a pén­zü­ket.

 

*

 

A kül­dönc ti­zen­egy­kor lé­pett az elő­szo­bá­ba. Anja el­len­őriz­te az alá­írá­so­kat. Mind meg­vol­tak, a lány kö­zöl­te a fi­ú­val, hogy min­den rend­ben. A fő­köny­ve­lő aj­ta­já­hoz me­net eszé­be ju­tott, hogy Hop­fer azt kér­te, a kö­vet­ke­ző két órá­ban ne za­var­ják. „De teg­nap meg azt mond­ta – gon­dol­ta –, hogy a lis­tá­kat azon­nal vi­gyem be hoz­zá.”

Vé­gül is úgy ha­tá­ro­zott, hogy a fő­nö­köt a kö­vet­ke­ző két órá­ban bé­kén hagy­ja. Te­gyük fel, hogy a kül­dönc nem jött egész pon­to­san, mond­ta ma­gá­ban, és a lis­tá­kat le­tet­te Vo­gel kis­asszony asz­ta­lá­ra.

Egy fél­órá­val ké­sőbb ki­ment a szo­bá­ból, hogy ká­vét főz­zön ma­gá­nak a fo­lyo­són, ahol egy vas­áll­vá­nyon edény és me­rü­lő for­ra­ló volt oda­ké­szít­ve. A fő­köny­ve­lő aj­ta­ját er­ről a hely­ről nem le­he­tett lát­ni.

Anja ép­pen az utol­só kor­tyot itta, ami­kor Hop­fer úr ki­né­zett hoz­zá a szo­bá­ba. Ba­rát­sá­go­san kér­dez­te, hogy meg­hoz­ták-e a bér­lis­tá­kat.

– Meg. – Anja a ve­ze­tő tit­kár­nő író­asz­ta­lá­hoz lé­pett, és meg­hök­kent.

– Á… ön már bi­zo­nyá­ra el­vet­te?

– De Bind­seil kis­asszony! Ak­kor nem kér­ném ma­gá­tól. – Ez úgy hang­zott, mint­ha de­rül­ne a meg­jegy­zé­sen.

– Egy pil­la­nat, ké­rem – Anja érez­te, hogy a vér a fe­jé­be tó­dul. Föl­emelt, át­la­po­zott min­den map­pát, min­den irat­tar­tót, amely szép rend­ben ott fe­küdt Vo­gel kis­asszony író­asz­ta­lán. Hi­á­ba. – Nem ér­tem – ki­ál­tot­ta ma­gán­kí­vül –, az előbb még itt vol­tak.

A fő­köny­ve­lő az órá­já­ra pil­lan­tott, bosszú­san rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Egy ne­gyed­órát adok ma­gá­nak, Bind­seil kis­asszony, az­tán sze­ret­nék alá­ír­ni. Egy óra­kor bért fi­ze­tünk. – Vissza­ment a szo­bá­já­ba.

„Le­es­het­tek a pa­pí­rok, ami­kor ki­nyi­tot­tam az aj­tót” – gon­dol­ta Anja, vé­gig­fe­küdt a pad­lón, és ke­re­sett. Két­ség­be­eset­ten föl­túr­ta az irat­szek­ré­nye­ket, a pa­pír­ko­sa­rat, a leg­le­he­tet­le­nebb he­lye­ket is ab­ban a re­mény­ben, hogy meg­ta­lál­ja a lis­tá­kat.

Egy fél­óra múl­va a fő­köny­ve­lő újra be­lé­pett a szo­bá­ba. Mint egy zi­va­tar­fel­hő, gon­dol­ta Anja, és mo­soly­gott a ha­son­la­ton, az­tán cso­dál­ko­zott, hogy ilyen hely­zet­ben mo­so­lyog­ni tud. Egész ren­de­sen tönk­re­men­tek az ide­ge­im, mor­fon­dí­ro­zott ma­gá­ban.

– Nos?

– Sem­mi.

A kis em­ber ha­lál­sá­padt lett. – Sem­mi – is­mé­tel­te –, ér­tem. – Az­tán ha­dar­ni kez­dett iz­ga­tot­tan éle­sen, de nem han­go­san: – Teg­nap óta úgy mász­kál, mint egy al­va­já­ró. Csi­nos kis fe­jecs­ké­je kó­vá­lyog, ál­mo­do­zik: Bind­seil kis­asszony a tan­fo­lya­mon! Bind­seil kis­asszony, mint ügy­in­té­ző, Bind­seil kis­asszony ma­ga­sabb po­zí­ci­ó­ban, ma­ga­sabb fi­ze­tés­sel. És most ezért a vá­ros leg­na­gyobb áru­há­zá­nak al­kal­ma­zot­tai la­kol­ja­nak. A tör­vé­nyes fi­ze­té­si na­pon nem kap­hat­ják meg a bé­rü­ket! Ar­ról nem is be­szé­lek, hogy en­gem tesz le­he­tet­len­né. Most majd jön az el­len­őr­zés, vizs­gá­lat és raj­tam, a fő­köny­ve­lőn ma­rad szé­gyen­folt. Raj­tam, érti, nem a kis tit­kár­nőn! – Ha­rag­já­ban so­vány mel­lét ver­te. – Majd én gon­dos­ko­dom ar­ról, hogy maga se ússza meg szá­ra­zon. Min­den­ki­nek kí­vá­nom, hogy elő­re­jus­son, de csak ak­kor, ha meg­van hoz­zá a ké­pes­sé­ge is. Ar­ról az át­kép­zé­si szer­ző­dés­ről még tár­gya­lunk. – Ez­u­tán nagy han­go­san vissza­vo­nult a szo­bá­já­ba.

Anja bé­nul­tan ült. Még a te­le­font sem hal­lot­ta.

Hop­fer úr be­vi­har­zott, föl­kap­ta a kagy­lót. – Egy pil­la­nat, – szólt, és Anja ke­zé­be nyom­ta a hall­ga­tót. – Va­la­mi Cas­ter úr van a te­le­fon­nál – mond­ta mér­ge­sen –, már a ma­gán­be­szél­ge­té­se­it se ké­pes el­in­téz­ni?

 

*

 

– Ami­kor há­rom nap múl­va dol­goz­ni kezd­tem, a lány tel­je­sen össze volt tör­ve – me­sél­te Vo­gel kis­asszony. – A lis­ták nem ke­rül­tek elő. Sok kel­le­met­len­ség szár­ma­zott eb­ből, az al­kal­ma­zot­tak­nak nem tud­tak bért fi­zet­ni, a sze­mély­ze­ti ve­ze­tő, ter­mé­sze­te­sen Hop­fer úr nyo­má­sá­ra, nem kö­töt­te meg az át­kép­zé­si szer­ző­dést. Ami az el­tűnt lis­tá­kat il­le­ti, Anja meg­old­ha­tat­lan rej­tély előtt állt. Egyéb­ként én is, ha min­den úgy tör­tént, ahogy elő­ad­ta. A kö­vet­ke­ző na­pok­ban nem tud­tam sza­ba­dul­ni at­tól az ér­zés­től, hogy én va­gyok az egyet­len em­ber, aki­vel Anja bi­zal­mat­lan­ság és el­len­ál­lás nél­kül tud be­szél­get­ni. Ak­kor mond­ta el, hogy tud­ta meg, hogy Cas­ter nős. Így is­mer­tem meg ideg­össze­rop­pa­ná­sa és meg­vál­to­zott egyé­ni­sé­ge tit­kát.

– Hi­he­tet­len, hogy mi­lyen mély ha­tást gya­ko­rolt ez az em­ber Anja éle­té­re – mond­ta Si­mosch. „Csak tud­nám, hogy ezt szó sze­rint kell-e ér­te­ni – gon­dol­ta. – A tet­test és a gyil­kos­ság mo­tí­vu­mát két szfé­rá­ban ke­res­he­tem: a lány­nak Cas­ter­hez való vi­szo­nyá­ban és a mun­ka­he­lyén. Fel­tét­le­nül ügyel­nem kell a két kör köz­ti kap­csok­ra. Egyet már is­me­rek: a pénzt itt ke­res­te vagy sik­kasz­tot­ta, ez­zel akar­ta vissza­nyer­ni Cas­tert.”

– Néha – mond­ta a ve­ze­tő tit­kár­nő – va­la­mi, cse­kély­ség­nek olyan nagy ha­tá­sa van, hogy az egy­ál­ta­lán nem áll arány­ban a kö­vet­kez­mé­nyek­kel. Nyil­ván ezer­szer meg­esik, hogy egy lány rá­jön: a fér­fi, akit sze­ret, már nem sza­bad, van va­la­ki­je, de ta­lán csak egy­szer lesz be­lő­le olyan tra­gé­dia, mint Anja Bind­seil ese­té­ben. Neki Cas­ter, bo­csás­son meg, ha pa­te­ti­ku­san hang­zik, maga volt az élet.

– Hogy vé­szel­te át, hogy a sze­mély­ze­ti ve­ze­tő ha­lo­gat­ta az át­kép­zé­si szer­ző­dés meg­kö­té­sét?

– Nem tu­dom, hogy egy­ál­ta­lán át­vé­szel­te-e. Ha Cas­ter még vele van, bi­zo­nyá­ra könnyeb­ben, több ön­bi­za­lom­mal fo­gad­ja a hírt. Ezek­ben a na­pok­ban so­kat gon­dolt rá. A meg­jegy­zé­se­i­ből ki­de­rült. Bi­zal­ma­san el­mond­ta azt is, hogy egyik este Cas­ter is­mét fel­hív­ta. Más­nap reg­gel ki­sírt szem­mel, kés­ve jött mun­ká­ba. Ők ket­ten nyil­ván még nem tud­ták le­zár­ni ezt a kap­cso­la­tot, de Anja is, meg a fér­fi is egé­szen más­ként kép­zel­te el az eset­le­ges foly­ta­tást. Anja kü­lö­nös je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott Cas­ter egyik ki­je­len­té­sé­nek: „Hi­szen szük­sé­gem van rád.” Úgy lát­szik, sze­gény lány erre épí­tet­te a re­mé­nye­it és a ter­ve­it, és ezért akar­ta ok­vet­le­nül meg­is­mer­ni Cas­ter fe­le­sé­gét. Tud­ni akar­ta, mi­lyen asszony áll köz­tük. Egy este ki­uta­zott a Heg­el­strassé­ra. A kert­ka­pun át fi­gyel­te Cas­ter fe­le­sé­gét és lá­nyát. Ami­kor Cas­ter ko­csi­já­val be­for­dult az ut­cá­ba, el­sza­ladt. Más­nap már ma­ga­biz­to­san kö­zöl­te: „Ezt a nőt ki le­het ütni a nye­reg­ből.” Ilyet se mon­dott vol­na a be­teg­sé­ge előtt.

A fő­had­nagy el­gon­dol­kod­va bó­lin­tott. – Tu­laj­don­kép­pen hogy dol­go­zott az után a bér­lis­ta­bal­eset után?

– Mint a meg­szál­lott – vág­ta rá Vo­gel kis­asszony spon­tá­nul. – Pe­dáns, lel­ki­is­me­re­tes volt, sőt olyan dol­gok­kal is fog­lal­ko­zott, ame­lyek nem tar­toz­tak köz­vet­le­nül a mun­ka­kö­ré­hez.

Si­mosch fel­fi­gyelt. – Pél­dá­ul?

– A szük­sé­ges­nél több időt töl­tött az alá­íran­dó nyug­ták­kal, és meg­vizs­gál­ta a bi­zony­la­to­kat. Azt hi­szem, az el­pus­ká­zott át­kép­zést a maga mód­ján akar­ta pó­tol­ni, így be­le­lá­tott a köny­ve­lés gya­kor­la­tá­ba az áru be­ér­ke­zé­sé­től egé­szen az el­adá­sá­ig.

– Hm. És győz­te ezt idő­vel?

– Reg­gel­től es­tig gür­cölt. Dél­ben az író­asz­ta­lá­nál meg­ivott egy li­mo­ná­dét, és ké­szen ho­zott szend­vi­cse­ket evett. Mi, tit­kár­nők össze szok­tunk ülni ká­vé­szü­net­re, vagy együtt ebé­de­lünk. Anja a be­teg­sé­ge után eb­ből is ki­re­kesz­tet­te ma­gát. Alig be­szélt va­la­ki­vel, és mint már mond­tam, a maga csön­des mód­ján na­gyon el­ke­se­re­dett volt. De ez nem je­len­ti azt, hogy el­hagy­ta ma­gát. El­len­ke­ző­leg, job­ban ügyelt a kül­se­jé­re, mint va­la­ha. Ta­lán ez is ah­hoz a ter­vé­hez tar­to­zott, hogy Cas­ter­nét ki­üti a nye­reg­ből, de le­het, hogy az ápolt kül­ső egy­sze­rű­en na­gyobb ön­bi­zal­mat adott neki.

– És hogy vi­sel­ke­dett vele Hop­fer úr?

– Kor­rek­tül. Iga­zán nincs rá jobb szó. Tár­gyi­la­go­san, néha-néha egy-egy ba­rát­sá­gos szó­val adta ki az uta­sí­tá­sa­it, de nem kér­dez­te meg, hogy van, egyet­len olyan meg­jegy­zést sem tett, amely nem a mun­ká­val füg­gött össze. Az át­kép­zé­si szer­ző­dést ugyan­úgy nem hoz­ta szó­ba, mint az el­tűnt lis­tá­kat. Ad­dig a na­pig, amíg újra elő­ke­rül­tek. De ak­kor Anja már nem jött be.

– Elő­ző este Cas­ter fe­le­sé­gé­nél járt – mond­ta Si­mosch. – Ön tu­dott róla, ugye?

– Igen. Meg­pró­bál­tam le­be­szél­ni, de ő, aki ko­ráb­ban pe­dig min­dig mér­le­gel­te és át­gon­dol­ta a ta­ná­csa­i­mat, most ke­re­ken el­uta­sí­tott. Nem go­rom­bán vagy sér­tőn, nyu­god­tan, majd­nem óva­to­san, de kö­vet­ke­ze­te­sen.

– Azt hi­szem, egye­dül ma­gá­ban bí­zott meg itt.

– Az más. Én olyan lel­ki sze­mét­lá­da­fé­le vol­tam An­já­nak, és ezért nem ha­rag­szom rá. Ilyes­mi­re nyil­ván min­den­ki­nek szük­sé­ge van. Leg­alább­is időn­ként. Min­den­eset­re az­nap este, ami­kor Cas­ter­né­hoz ké­szült, pon­to­san öt óra­kor rá­húz­ta az író­gép­re a ta­ka­rót…

 

*

 

Anja be­ta­kar­ta az író­gé­pet, és ren­det csi­nált az asz­ta­lán. Hop­fer úr ép­pen ki­ki­ál­tot­ta az aj­tón át: „Fáj­ront, höl­gye­im!” A ve­ze­tő tit­kár­nő, mi­köz­ben ira­to­kat zárt el a szek­rény­be, fel­tű­nés nél­kül fi­gyel­te An­ját, aki pú­der­do­bo­zá­nak tük­rét maga elé tart­va, az aj­kát rú­zsoz­ta. Las­san, nagy gond­dal. A vi­lá­gos gyöngy­ház szín ki­tű­nő­en il­lett friss bő­ré­hez. Ha­boz­va nyúlt, az arc­fes­té­kért.

– Ne! – ki­ál­tott Vo­gel kis­asszony, mint­ha a lány va­la­mi sú­lyos bűnt ké­szül­ne el­kö­vet­ni. – Ké­rem, ne, eh­hez még túl fi­a­tal. Fes­se ki egy ki­csit a sze­mét, és tö­ké­le­tes a make-up.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Anja –, ép­pen ezt akar­tam ma este el­ér­ni. Cas­ter­né­hoz me­gyek.

Mint­hogy a fő­köny­ve­lő ak­ta­tás­ká­já­val a hóna alatt ép­pen ke­resz­tül­ment a szo­bán, Vo­gel kis­asszony várt a vá­lasszal.

– Kel­le­mes es­tét. – Hop­fer rá­mo­soly­gott tit­kár­sá­ga ve­ze­tő­jé­re, és An­já­ra is ve­tett egy pil­lan­tást, nem fu­tó­lag, ahogy az utób­bi na­pok­ban szok­ta, ha­nem cso­dál­koz­va, kér­dőn.

„Ahá – gon­dol­ta Vo­gel kis­asszony –, már ő is kez­di föl­fe­dez­ni a hattyút a kis­ka­csá­ban. Anja ta­lán el­éri, hogy na­gyon is női esz­kö­zök­kel még­is el­nye­ri a jó­in­du­la­tát.”

Anja nem vi­szo­noz­ta fő­nö­ke pil­lan­tá­sát. Tás­ká­já­ban tur­kált.

Ami­kor egye­dül ma­rad­tak, Vo­gel kis­asszony azt mond­ta: – In­kább ne men­jen, Anja.

– De igen, el kell men­nem.

– Mi­ért? Mit vár et­től?

– So­ká­ig gon­dol­kod­tam, és egy­ál­ta­lán nem könnyen bo­csá­tom meg Heinz­nak, hogy hó­na­po­kon át ha­zu­dott ne­kem, és be­csa­pott. De hát mi­ért tet­te? Csak azért, hogy ne ve­szít­sen el.

– Vagy, hogy ne kell­jen le­mon­da­nia a csa­lád­já­ról.

– Mi­ért? Mi­vel tart­ja a ke­zé­ben az az asszony? Erre kell rá­jön­nöm, de úgy nem tu­dok, ha es­tén­ként a ka­pu­ja elé ál­lok, és bá­mu­lom. Be­szél­nem kell vele, hogy meg­tud­jam, hogy gon­dol­ko­dik, hogy érez. Ti­zen­öt év­vel idő­sebb ná­lam, de nem csú­nya. És nyil­ván nem is buta. És egy ha­lom pénzt ke­res, bel­ső­épí­tész. Csak ez köti hoz­zá Hein­zot? Most már tu­dom, mennyi­re ér­zé­keny a kül­ső­sé­gek­re, de azt is jól tu­dom, szen­ved at­tól, hogy nem le­het ve­lem. És ne­kem is szük­sé­gem van rá. Meg­pró­bál­tam be­le­sze­ret­ni más­ba: nem megy, nél­kü­le béna és vak va­gyok, két bal ke­zem van, és sem­mi mer­szem.

– Hisz egész meg­vál­to­zott. Az utób­bi idő­ben ren­ge­te­get fej­lő­dött.

– De gon­dol­ja, hogy ér­de­mes volt? – kér­dez­te szo­mo­rú­an. – Csak azért csi­ná­lom, hogy vissza­kap­jam Hein­zot.

– Anja, higgyen ne­kem, nem lesz en­nek jó vége. Rö­vid is­me­ret­ség egy fi­a­tal lánnyal, ez nem tö­röl el csak úgy egy­sze­rű­en tíz­évi há­zas­sá­got.

– Nyil­ván há­zas­sá­ga vá­lo­gat­ja. Amit mi egy­más iránt érzünk, erő­sebb, mint tíz év, for­ma tar­ta­lom nél­kül.

– Amit maga érez, az ta­lán erő­sebb. De az ő sze­rel­mét, úgy lá­tom, na­gyon el­nyom­ják a kon­ven­ci­ók, a ké­nye­lem és a jó­lét.

– Én haj­lan­dó va­gyok en­ged­mé­nyek­re, most már én is job­ban fi­gye­lek az ilyes­mi­re… – Fél­be­sza­kí­tot­ta a mon­da­tot, el­gon­dol­ko­dott, és vé­gül mo­so­lyog­va kér­dez­te: – Be­le­né­zett már for­dít­va egy szín­há­zi lát­cső­be?

– Per­sze.

– Nem fur­csa, hogy mi­lyen messze van­nak, azaz hogy mi­lyen messzi­nek lát­sza­nak a köz­vet­le­nül mel­let­tünk levő em­be­rek és tár­gyak. Lát­ja, így va­gyok én Heinz­cal. Most is kö­zel van hoz­zám, mint az­előtt, de úgy lá­tom őt a há­zas­sá­gá­ban, mint­ha egy for­dí­tott lát­csö­vön ke­resz­tül néz­ném. Össze kell tör­nöm ezt a ha­mis op­ti­kát, hogy Hein­zot megint a sa­ját sze­mem­mel néz­zem, és ott lás­sam, ahol a he­lye van, mel­let­tem.

Föl­vet­te a tás­ká­ját, egy fej­bó­lin­tás­sal el­kö­szönt Vo­gel kis­asszony­tól, és ki­ment a szo­bá­ból.

Más­nap reg­gel a ve­ze­tő tit­kár­nő a meg­szo­kott idő­ben, há­rom­ne­gyed nyolc­kor ki­nyi­tot­ta az elő­szo­bát, és ki­ra­ko­dott a szek­rény­ből. Tíz perc­cel nyolc előtt arra gon­dolt, hogy An­já­nak megint rossz éj­sza­ká­ja le­he­tett, hi­szen Cas­ter­né­nál járt, és el fog kés­ni. Et­től kezd­ve két­per­cen­ként az órá­ra né­zett, az­tán a nyi­tott aj­tón át ki­le­sett a fo­lyo­só­ra.

Öt perc­cel nyolc előtt ki­ta­kar­ta Anja író­gé­pét, be­le­csa­vart egy ívet, pa­pírt, gyors­író­blok­kot és ce­ru­zá­kat ké­szí­tett elő. Ami­kor Hop­fer úr be­lép, fel­té­te­lez­he­ti, hogy mind­két tit­kár­nő benn van. A fő­köny­ve­lő üd­vö­zöl­te Vo­gel kis­asszonyt, és meg­kér­te, kö­zöl­je Bind­seil kis­asszonnyal, hogy nyolc után húsz perc­cel dik­tál­ni akar neki.

Tíz perc múl­va egy tö­ké­le­te­sen ta­nács­ta­lan ve­ze­tő tit­kár­nő ült az író­gép­nél, és hal­kan azt mor­mog­ta ma­gá­ban:

– Kis­lány, ha öt per­cen be­lül nem buk­kansz elő, nem tu­dok se­gí­te­ni.

Hát­tal állt a be­já­rat­nak, ami­kor va­la­ki fel­rán­tot­ta az aj­tót.

– Most az­tán gyor­san – mond­ta fel­lé­le­gez­ve a fő­nök…

Ek­kor vet­te ész­re, hogy nem Anja lé­pett a szo­bá­ba, ha­nem a gaz­da­sá­gi igaz­ga­tó tit­kár­nő­je, egy negy­ven­éves, tes­tes nő, arany­ke­re­tes szem­üveg­gel. Tíz éve dol­go­zott a vál­la­lat­nál. Vér­vö­rös arc­cal egy irat­tar­tót nyúj­tott Vo­gel kis­asszony felé.

– Ezt… nem tud­tam, nem akar­tam. Ké­rem, higgyen ne­kem. Úgy saj­ná­lom Bind­seil kis­asszonyt.

A ve­ze­tő tit­kár­nő ér­tet­le­nül vet­te át a dosszi­ét, és fel­nyi­tot­ta. – A bér­lis­ták – mond­ta ré­mül­ten –, az is­ten sze­rel­mé­re, hol ta­lál­ta meg?

Az asszony le­ült Anja szé­ké­re, és el­mond­ta, mi tör­tént. A bér­fi­ze­tés nap­ján egy nagy pak­sa­mé­ta le­ra­kás­ra elő­ké­szí­tett irat­tal be­lé­pett a tit­kár­ság­ra, hogy An­já­val be­szél­jen. A szo­ba üres volt. Le­tet­te a cso­ma­got, le­ült, és várt. Mi­vel nem volt tü­rel­me ki­vár­ni, amíg a lány vissza­jön, vé­gül is össze­szed­te a pa­pír­ja­it, és le­ment a pin­cé­be, az irat­tár­ba, ész­re sem vet­te, hogy a bér­lis­tá­kat is fel­kap­ta.

Ma reg­gel a fő­nö­ke va­la­mi­lyen fel­vi­lá­go­sí­tást kért. Csak úgy tud­ta meg­ad­ni, hogy még egy­szer át­ol­va­sott egy le­ve­let a he­tek­kel ko­ráb­ban le­ra­kott ha­lom­ból. A le­ve­let ke­res­ve buk­kant a bér­lis­ták­ra.

Mi­kor az asszony el­ment, a ve­ze­tő tit­kár­nő be­ko­po­gott Hop­fer úr aj­ta­ján.

– Jöj­jön csak be, Bind­seil kis­asszony.

Vo­gel szót­la­nul be­lé­pett, fi­gyel­men kí­vül hagy­va a fő­nök cso­dál­ko­zó hogy­hogy-át, és az író­asz­tal­ra tet­te a dosszi­ét.

– Bind­seil kis­asszony ma nem jött be – mond­ta, keze egy pil­la­nat­ra meg­állt a dosszi­én, az­tán las­san fel­ütöt­te, és át­tol­ta Hop­fer úr­hoz.

– Azt hi­szem, na­gyon szen­ve­dett emi­att.

– Hi­szen ezek a bér­lis­ták! – ki­ál­tot­ta Hop­fer úr meg­le­pet­ten. – Mit je­lent­sen ez? Ho­gyan ke­rült ez ma­gá­hoz?

Vo­gel kis­asszony meg­ma­gya­ráz­ta, nyu­god­tan, tár­gyi­la­go­san és csen­des szem­re­há­nyás­sal.

– És én még azt hit­tem… – Bo­csá­nat­ké­rő­en né­zett föl. – De ki gon­dol­ha­tott erre?

Vo­gel kis­asszony hall­ga­tott, Hop­fer azon­ban to­vább be­szélt, mint­ha vá­laszt ka­pott vol­na kér­dé­sé­re: – Arra gon­dol, hogy ala­po­sab­ban utá­na kel­lett vol­na néz­nem, ki kel­lett vol­na de­rí­te­ni, hogy nem járt-e va­la­ki a szo­bá­ban? De Bind­seil kis­asszony olyan… olyan bűn­tu­da­to­san vi­sel­ke­dett, hogy… – Ab­ba­hagy­ta a mon­da­tot, ki­jött az író­asz­tal mö­gül, és meg­kér­dez­te: – Igaz­ság­ta­lan vol­tam vele?

Vo­gel kis­asszony még ke­res­te a vá­laszt, ami­kor ő már újra foly­tat­ta: – Ké­rem, maga meg tud­ja ítél­ni, igaz­ság­ta­la­nul bán­tam a lánnyal?

– Min­den­ki té­ved­het – vá­la­szolt a tit­kár­nő óva­to­san. – Egyéb­ként ön kor­rekt volt.

Hop­fer úr bó­lin­tott. – És most nem jött mun­ká­ba! Va­ló­szí­nű­leg megint az ide­gei. El­me­gyek hoz­zá. Mi a vé­le­mé­nye? Ha Bind­seil kis­asszony­nak egy­pár ked­ves szó­val meg­mon­dom, hogy elő­ke­rül­tek a lis­ták, és ki­men­tem ma­gam, ami­ért gya­nú­sí­tot­tam őt. Meg­vi­gasz­tal­ná ez egy ki­csit?

– Azt hi­szem, meg.

Hop­fer úr ki­vet­te a ka­bát­ját, ka­lap­ját a szek­rény­ből, és már az aj­tó­ban mond­ta: – Őszin­tén saj­ná­lom. De most biz­to­san min­den rend­be jön.

 

*

 

– An­ját ezen a reg­gel nem ta­lál­ta meg Hop­fer – mond­ta Vo­gel kis­asszony –, nyil­ván már… – Le­nyel­te az utol­só szót, és ar­cát a ke­zé­be te­met­te.

– Igen, ak­kor már ha­lott volt.

Egy da­ra­big csönd­ben ül­tek, és ke­rül­ték egy­más te­kin­te­tét.

– Higgye el – mond­ta vé­gül Si­mosch hal­kan szí­ve­seb­ben be­szél­nék ön­nel kel­le­me­sebb dol­gok­ról, de…

– Meg­ér­tem. Eb­ben a gyil­kos­sá­gi ügy­ben min­den­ki gya­nús, aki An­ját is­mer­te. Ki­vé­tel nél­kül, ugye?

– Igen. Ki­vé­tel nél­kül. De előbb-utóbb ezt az ügyet is föl­dol­gozzuk, és ak­kor…

– Tu­dom, mi van ak­kor.

Si­mosch már a Hop­fer úr szo­bá­já­ba ve­ze­tő aj­tó­ban állt, gon­do­la­tai Anja Bind­sei­len és az áru­ház­ban el­kö­ve­tett sik­kasz­tá­son jár­tak, ezért nem tűnt fel neki a Sil­ber­vo­gel sza­va­i­ból ára­dó re­mény­te­len­ség. In­tett Rüc­kert had­nagy­nak, meg­kér­dez­te, van-e né­hány per­ce. Rüc­kert ki­jött.

Vo­gel kis­asszony gyor­san fel­is­mer­te a hely­ze­tet. – Még el kell öb­lí­te­nem az edényt – mond­ta, és ki­ment a szo­bá­ból.

– Hogy ál­lunk? – kér­dez­te Si­mosch.

– Rosszul. Hogy ezt a csa­lást tel­jes ter­je­del­mé­ben fel­de­rít­sük, és meg­ál­la­pít­suk, ki ré­szes ben­ne, több re­vi­zort kell mun­ká­ba ál­lí­ta­nunk, és be kell von­nunk a pénz­ügy­mi­nisz­té­ri­um mun­ka­tár­sa­it is.

– Ok­vet­le­nül szük­ség van ek­ko­ra fel­haj­tás­ra?

– Saj­nos. Ez nem kó­ce­ráj, ha­nem Cent­rum Áru­ház! Át kell vizs­gál­ni a bi­zony­la­to­kat az áru be­ér­ke­zé­sé­től egé­szen az el­adá­sig. Meg kell néz­ni a lel­tár­jegy­zé­ket, és meg kell ál­la­pí­ta­ni, hogy a pénz­moz­gás szink­ron­ban van-e más fo­lya­ma­tok­kal, vagy el­té­ré­sek adód­nak va­la­mi­lyen ok­ból.

– Anja Bind­seil a ha­lá­la előt­ti utol­só he­tek­ben fel­tű­nő­en ér­dek­lő­dött a ki­fi­ze­ten­dő szám­lák bi­zony­la­tai iránt. Tud ez­zel va­la­mit kez­de­ni?

– Ok arra – mond­ta Rüc­kert el­gon­dol­kod­va –, hogy en­ge­délyt kér­jünk a bí­ró­ság­tól, és meg­vizs­gál­juk a be­tét­köny­vét. Ak­kor ta­lán egy tet­test vi­szony­lag gyor­san meg­ta­lál­tunk. Hal­lott olyas­va­la­mit, hogy az utób­bi idő­ben túl nagy lá­bon élt?

– Nem. Vett né­hány ru­hát és koz­me­ti­kai cik­ke­ket. Mi­ért hang­sú­lyoz­za, hogy egy tet­test?

– Bár­ki dup­láz­ta is meg a szám­lá­kat: ilyen csa­lás­hoz egy sze­mély nem elég. Leg­alább még egy cin­kos fel­tét­le­nül van a já­ték­ban.

– De Anja Bind­seilnek egyet­len em­ber­rel sem vol­tak kö­ze­leb­bi kap­cso­la­tai eb­ben a ház­ban, ki­vé­ve a ve­ze­tő tit­kár­nőt.

– Ak­kor le­het, hogy a ve­ze­tő tit­kár­nő nem­csak egy­sze­rű­en csi­nos nő, akit szí­ve­sen meg­néz az em­ber. De még min­den le­het­sé­ges. Hogy két tit­kár­nő ugyan­ar­ról az osz­tály­ról moz­ga­tott vol­na egy ilyen dol­got… na, nem tu­dom. Va­ló­szí­nűbb­nek tar­tom, hogy egy nagy­ke­res­ke­del­mi vál­la­lat­ban kell ke­res­nünk a bűn­tár­sat. Ott, ahol a dup­lán ki­ál­lí­tott szám­lák­ra fi­ze­tett pénzt el­kap­hat­ta, és va­la­mi­lyen szám­lá­ra át­utal­hat­ta.

– Le­het – mond­ta Si­mosch bá­gyad­tan.

Át­gon­dol­ta, hogy lép­he­tett kap­cso­lat­ba Anja egy nagy­ke­res­ke­del­mi vál­la­lat dol­go­zó­já­val. Az ő vi­lá­ga Cas­ter és ez az elő­szo­ba itt… igen, és Sil­ber­vo­gel, aki évek óta dol­go­zik eb­ben a ház­ban, szé­le­sebb lá­tó­kö­rű em­ber, neki van több le­he­tő­sé­ge arra, hogy föl­ve­gye és ki is hasz­nál­ja a kap­cso­la­tot a nagy­ke­res­ke­del­mi köz­pon­tok­kal. Ré­mes egy fog­lal­ko­zás! Ha Sil­ber­vo­gel áll a csa­lá­sok mö­gött, egy va­sat se ér az em­ber­is­me­re­tem. És a fő­köny­ve­lő? Össze­dol­go­zott vol­na vele Anja Bind­seil? Alig­ha, elég fe­szült volt a vi­szony köz­tük. Meg­kér­dez­te a had­na­gyot:

– Az alá­írás­ra jo­go­sul­tak te­hát ne­he­zen jö­het­tek rá a csa­lás­ra?

– Szin­te le­he­tet­len föl­fe­dez­ni, ha gya­nút nem fog­nak. Még egy ru­tin­re­ví­zi­ó­nak is alig szúr sze­met.

– És a maga em­be­rei hogy de­rí­tet­ték ki?

– Egy fura összeg tűnt föl ne­kik, hét­ezer­hét már­ka. A re­vi­zor ne­ve­tett raj­ta, de ami­kor más­nap ugyan­azt a szám­lát vet­te kéz­be, ugyan­an­nak a nagy­ke­res­ke­del­mi vál­la­lat­nak a bé­lyeg­ző­jé­vel, meg­hök­kent, elő­ke­res­te az elő­ző nap el­len­őr­zött szám­lá­kat, az­tán meg­in­dult a la­vi­na.

– Hm. – Si­mosch a csuk­ló­ját dör­zsöl­get­te. – Szó­val a he­tes… he­ten, mint a go­no­szok.

Arra gon­dolt, hogy a pe­dáns Hop­fer­nek vagy va­la­ki más, alá­írás­ra jo­go­sult sze­mély­nek szin­tén fel­tűn­he­tett vol­na ez az is­mét­lő­dő he­tes-cso­kor. Va­jon hogy re­a­gált vol­na ez a fő­köny­ve­lő pro­to­tí­pus, ha a sa­ját osz­tá­lyán de­rít ki va­la­mi ilyes­mit? Annyi­ra túl­teng ben­ne a becs­vágy, hogy ké­pes meg­öl­ni egy em­bert csak azért, hogy a sik­kasz­tást el­tus­sol­ja?

A fő­had­nagy nem tu­dott meg­ba­rát­koz­ni ez­zel a gon­do­lat­tal. Az ap­rócs­ka, nyil­ván gyak­ran kel­le­met­len Hop­fer úr­nak van annyi esze, hogy nem nyúl rög­tön az olló után, ha egy fol­tot akar el­tün­tet­ni az öl­tö­nyé­ből.

– Szük­sé­ge van még rám? – kér­dez­te Rükkert had­nagy.

– Csak egy kér­dés: he­lyes­nek tart­ja, hogy be­avat­tuk a fő­köny­ve­lőt?

– Fel­tét­le­nül. Ele­in­te ugyan azt hit­tem: be­pö­rög, ha meg­tud­ja, mi a hely­zet sze­re­tett, fedd­he­tet­len mun­ka­te­rü­le­tén, de le­nyel­te. Nagy ön­ura­lom­mal és sok va­le­ri­á­ná­val. So­kat se­gít ne­künk.

– Sze­ret­ném el­len­őriz­ni az ali­bi­jét. Ké­rem, küld­je hoz­zám.

Csak­nem ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor a had­nagy ki­ment, a ve­ze­tő tit­kár­nő be­dug­ta fe­jét az aj­tón.

– No?

– Ó – mond­ta Si­mosch –, há­lás len­nék, ha ta­lál­na még egy kis mo­so­gat­ni­va­lót.

– Már­is.

Ki­vet­te ma­ni­kűr­kész­le­tét az író­asz­tal­fi­ók­ból, rá­ka­csin­tott Si­mosch­ra, és el­tűnt.

A fő­köny­ve­lő le­tö­röl­te hom­lo­ká­ról az iz­zad­sá­got, ami­kor be­lé­pett, és ne­héz­ke­sen le­hup­pant egy ka­ros­szék­re.

– Tes­sék, fő­had­nagy úr – mond­ta tom­pán.

Meg­vi­selt­nek lát­szik, gon­dol­ta Si­mosch. Rüc­kert­nek ügyel­nie kell arra, hogy ne kö­ve­tel­je­nek tőle túl so­kat.

– Ezek­ben a na­pok­ban még na­gyobb meg­ter­hel­nek lesz ki­té­ve – kezd­te. – Ké­rem, szól­jon, ha túl­sá­go­san igény­be vesszük.

A kis em­ber fel­só­haj­tott.

– Nem adom meg ma­gam egy­ha­mar, ha mun­ká­ról van szó. Az ügy le­súj­tó. Több ezer, ta­lán több tíz­ezer már­kás csa­lás… ezt vi­se­lem ne­he­zen.

– Gya­nak­szik va­la­ki­re, Hop­fer úr?

A fe­jét ráz­ta. – Csak ab­ban va­gyok biz­tos, hogy az én osz­tá­lyom­ról sen­ki sem le­he­tett.

– Hogy­hogy?

– De ké­rem! A ve­ze­tő tit­kár­nőm­mel évek óta dol­go­zom együtt. Nincs nála meg­bíz­ha­tóbb em­ber. Bind­seil kis­asszony pe­dig túl rö­vid ide­je van itt, hogy szer­vez­he­tett vol­na meg ek­ko­ra csa­lást?

– Na, hagy­juk ezt – mond­ta Si­mosch. – Hol tar­tóz­ko­dott azt a na­pot meg­elő­ző es­tén, ami­kor a tit­kár­nő­je reg­gel nem jött mun­ká­ba?

A kis em­ber meg­hök­kent. – De… hon­nan tud­jam én ezt most?

– A kö­vet­ke­ző nap ke­rül­tek elő a bér­lis­ták, és ön ki­ment Bind­seil kis­asszony la­ká­sá­ra…

– … de nem ta­lál­tam ott­hon, egy lánnyal be­szél­tem, aki vele együtt la­kik. – Hop­fer há­lá­san né­zett Si­mosch­ra. – Erre pon­to­san em­lék­szem. Olyan ez, mint­ha az em­ber egy gom­bo­lya­got tar­ta­na a ke­zé­ben, és er­ről gom­bo­lyít­gat­ná szé­pen a fo­na­lat. Meg­van, azon az es­tén Bir­ken­wal­dé­ba utaz­tam a ta­va­szün­nep­re. Mint min­den év­ben. A Hall­ga­tag Ottó fo­ga­dó­sa is­me­rő­söm. Szo­bát tar­tott fönn ne­kem.

– Ta­va­szün­nep a hét kö­ze­pén? – kér­dez­te a fő­had­nagy szkep­ti­ku­san.

– Csü­tör­tök­től va­sár­na­pig tart, és disz­nó­t­or­ral kez­dő­dik. Ezért uta­zom oda. A pén­te­ket ki­ha­gyom, az­tán szom­ba­ton és va­sár­nap megint ott va­gyok.

Si­mosch meg­pró­bál­ta el­kép­zel­ni a ke­szeg em­ber­két egy fa­lu­si kocs­ma lár­má­ja, fú­vós­ze­ne és tűz­ről pat­tant lá­nyok kö­ze­pet­te, előt­te sa­va­nyú ká­posz­tá­val kö­rí­tett friss hur­ka, de a kép­ze­le­te sztrájk­ba lé­pett. Csönd, pa­pír és szá­mok: Hop­fer úr­ról al­ko­tott ké­pét csak ez­zel tud­ta kö­rí­te­ni.

– Bir­ken­wal­de – is­mé­tel­te el­gon­dol­kod­va –, leg­alább öt­ven ki­lo­mé­ter­re van in­nen.

– Hat­van ki­lo­mé­ter vas­úton – he­lyes­bí­tet­te a fő­köny­ve­lő. – Elég meg­eről­te­tő vo­nat­tal men­ni, és öt óra negy­ven­kor vissza­jön­ni a busszal.

– Így uta­zott?

– Igen.

– Ta­nú­sít­hat­ja va­la­ki, egy is­me­rős?

– Sen­ki, aki­vel sze­mé­lyes kap­cso­la­tom vol­na. De oda­fe­lé is, vissza­fe­lé is vol­tak uta­sok a fül­ké­ben, bi­zo­nyá­ra em­lé­kez­nek rám, ha meg­kér­de­zik őket. Pél­dá­ul egy nő, aki itt dol­go­zik a vá­ros­ban, pin­cér­nő.

Si­mosch föl­je­gyez­te a ven­dég­lőt.

– Pon­tos fel­vi­lá­go­sí­tást kap­tam. Kö­szö­nöm, Hop­fer úr.

Vissza­kí­sér­te a dol­go­zó­szo­bá­já­ba, és hal­kan oda­szólt Rüc­kert­nek. – Öt­kor a hi­va­tal­ban.

Ami­kor el­ment, szán­dé­ko­san be­csap­ta az elő­szo­ba­aj­tót, de Sil­ber­vo­gel, úgy lát­szik, ezt sem hal­lot­ta, mint ahogy a fér­fi szán­dé­ko­san erő­tel­jes lép­te­it sem. Si­mosch még be­né­zett a ká­vé­zó­sa­rok­ba, sőt a Női mos­dó fel­ira­tú he­lyi­ség aj­ta­já­ra is ve­tett egy pil­lan­tást, az­tán ki­kín­ló­dott egy szá­raz kö­hö­gést, de Sil­ber­vo­gel nem mu­tat­ko­zott.