5.

A fő­had­nagy csuk­ló­ját dör­zsöl­get­te, amint az áru­ház sze­mély­ze­ti lép­cső­jén föl­fe­lé tar­tott. Hop­fer úr fel­hív­ta őt, és meg­be­szé­lés­re kér­te. Si­mosch tu­laj­don­kép­pen eb­ben az idő­ben Jo­chen Ma­ar­nál akart len­ni. No, jó – gon­dol­ta –, oda majd ké­sőbb me­gyek. Ez nem je­len­tett prob­lé­mát szá­má­ra, épp­úgy nem, ahogy Hop­fer úr, min­den is­me­ret­len kí­ván­sá­gá­val együtt sem. De az elő­szo­ba…

Lát­ni fog­ja Sil­ber­vo­gelt, ba­rát­sá­go­san kö­szön neki, és köz­ben arra gon­dol, hogy va­la­ki meg­gyil­kol­ta Anja Bind­seilt. És mi­köz­ben ez a nem min­den­na­pi lány iro­ni­kus mo­sollyal ér­té­sé­re adja, hogy ez az óra al­kal­mat­lan a be­szél­ge­tés­re, meg­ér­zi, hogy Si­mosch nem vele akar be­szél­ni – fel kell ten­nie ön­ma­gá­nak a kér­dést: va­jon Vo­gel kis­asszony tud­ja-e már, hogy An­ját meg­gyil­kol­ták.

Az ilyen hely­ze­tek­ben Si­mosch min­dig azt kí­ván­ta, bár­csak ne kri­mi­na­lis­ta vol­na, vagy leg­alább ne a gyil­kos­sá­gi cso­port mun­ka­tár­sa. Ha pszi­cho­ló­gus, min­den egé­szen más­ként ala­kul­hat­na. De mi­vel ő nem szok­ta ámí­ta­ni ön­ma­gát, iro­ni­zál­ni kez­dett. „Pszi­cho­ló­gus­ként – gon­dol­ta – biz­to­san va­la­mi ne­u­ro­ti­kus nőbe sze­ret­tem vol­na bele vagy egy ma­don­na szép­sé­gű lány­ba, aki­nek apa-komp­le­xu­sa van…”

Hop­fer úr elő­szo­bá­já­nak aj­ta­ja ki­nyílt, és Vo­gel kis­asszony lé­pett ki a fo­lyo­só­ra. Si­mosch ele­gáns­nak ta­lál­ta sö­tét­zöld kosz­tüm­jé­ben. A fér­fi egy osz­lop mö­gött állt, elő­lé­pett, ami­kor a lány fe­lé­je for­dult. Ő azon­ban csak vé­gig­né­zett Si­moschon, mint egy ide­ge­nen. Hir­te­len meg­tán­to­ro­dott, mint aki ivott, a fal­nak tá­masz­ko­dott, de még mi­előtt Si­mosch oda­ugor­ha­tott Vol­na, újra össze­szed­te ma­gát. Se­be­sen meg­for­dult, és gyors, ha­tá­ro­zott lép­tek­kel a má­sik ki­já­rat felé in­dult.

Si­mosch lába föld­be gyö­ke­re­dzett, kí­sér­tést ér­zett, hogy a nő után ki­a­bál­jon, de csak a csuk­ló­ját dör­zsöl­get­te ide­ge­sen. „El­sza­lad elő­lem – gon­dol­ta za­var­tan. – Ész­re­vett, de mint­ha meg­ijedt vol­na, mint­ha fél­ne tő­lem. Mi­ért sza­lad el… rosszul áll a szé­nád, Si­mosch.”

Mély lé­leg­ze­tet vett, és meg­pró­bált úrrá len­ni össze­ku­szá­ló­dott gon­do­la­ta­in, leg­alább kül­ső­leg szi­lárd­nak akart mu­tat­koz­ni. Egy ki­csit még me­re­ven, de már fel­ké­szül­ve a be­szél­ge­tés­re, be­lé­pett Hop­fer szo­bá­já­ba.

A kis em­ber föl­ug­rott, ke­zet fo­gott lá­to­ga­tó­já­val, és hellyel kí­nál­ta. A me­le­gí­tő­lap­ról le­vett egy kan­na ká­vét, és a hoz­zá­va­lók­kal együtt egy asz­tal­ká­ra tet­te. Ügy­buz­gó­nak mu­tat­ko­zott, amel­lett ko­moly­nak és va­la­hogy gond­ter­helt­nek is.

– Vo­gel kis­asszony még fő­zött ne­künk egyet – mond­ta. – Meg­en­ge­di?

Si­mosch bó­lin­tott, Hop­fer úr töl­tött.

– Kö­rül­te­kin­tő tit­kár­nő­je van – mond­ta Si­mosch.

– Csak volt – fe­lel­te Hop­fer úr só­hajt­va, és le­ült a fő­had­naggyal szem­ben. – A jövő hét­től fél­na­pos.

– Úgy lát­szik, po­ko­li lét­szám­hi­ány van.

– Anja Bind­seil az utób­bi idő­ben kis­sé ma­kacs­ko­dott, de na­gyon te­het­sé­ges és becs­vá­gyó lány volt. Ő fog­lal­hat­ta vol­na el az első he­lyet Vo­gel kis­asszony tá­vo­zá­sa után.

– Tá­vo­zá­sa?

Hop­fer bó­lin­tott.

– El se tud­ja kép­zel­ni, mennyi ba­jom van az utób­bi idő­ben! Hogy gon­dos­kod­jam ilyen hi­á­nyos sze­mély­zet­tel a fo­lya­ma­tos mun­ká­ról. Vég­te­le­nül saj­ná­lom Vo­gel kis­asszonyt, de le­he­tet­len, hogy a tit­kár­ság ve­ze­tő­je csak fél­na­po­kat le­gyen benn.

– Bi­zo­nyá­ra oka van rá.

Hop­fer úr gyors moz­du­lat­tal, vá­la­szolt.

– Igen, igen! Gyak­rab­ban kell or­vos­hoz jár­nia, azt mond­ta ne­kem. Nos, szük­ség ese­tén egy­szer-más­szor el­me­he­tett vol­na egy órá­val előbb, de ő ra­gasz­ko­dott a fél­na­pos be­osz­tás­hoz. Ez­zel itt ő maga… – Nem ta­lált meg­fe­le­lő szót be­fe­je­zé­sül, ide­ge­sen krá­ko­gott, és így szólt: – Az em­ber­nek a sok gond mi­att egyet­len vi­lá­gos gon­do­la­ta se ma­rad és ezt a meg­jegy­zést egy olyan gesz­tus­sal kí­sér­te, amely le­mon­dást és bosszú­sá­got fe­je­zett ki.

– Ezek sze­rint va­la­mi ag­go­da­lom in­dí­tot­ta arra is, hogy ben­nün­ket fel­hív­jon.

– Ön mond­ja. – A fő­köny­ve­lő kor­tyolt a for­ró ká­vé­ból, és gyors, vizs­ga­pil­lan­tást ve­tett Si­mosch­ra, mint­ha meg akar­na bi­zo­nyo­sod­ni ar­ról, hogy eb­ben az em­ber­ben meg­bíz­hat. – Föl­té­te­le­zem, hogy ezt a gon­dot ön akasz­tot­ta rám, ezért in mé­di­ás rés: nem kez­de­mé­nyez­tek a há­tam mö­gött re­ví­zi­ót?

Si­mosch el­ké­pedt, és mo­soly­gott, hogy időt nyer­jen. Rüc­kert had­nagy per­sze szak­em­be­rek­kel meg­vizs­gál­tat­ta a köny­ve­ket és bi­zony­la­to­kat. Túl­sá­go­san fel­tű­nő­en csi­nál­ta vol­na? Vagy Hop­fer úr­nak olyan szi­ma­ta van, hogy nem le­het el­tit­kol­ni elő­le egy re­ví­zi­ót?

– Hogy jut ez eszé­be? – kér­dez­te még min­dig mo­so­lyog­va.

In­ge­rült szék­rán­dí­tás volt a vá­lasz. Hop­fer úr ke­reszt­be ve­tet­te kur­ta lá­ba­it, és kis­sé el­for­dult a fő­had­nagy­tól, lát­szott, hogy nincs meg­elé­ged­ve a vá­lasszal.

– Az em­ber konk­rét kér­dést tesz föl, és frá­zist kap vá­la­szul. Húsz­évi szak­mai ta­pasz­ta­lat után iga­zán rá­jö­vök a mun­kám­mal kap­cso­la­tos dol­gok­ra, még ha meg­pró­bál­ják is tit­kol­ni előt­tem. Tíz év múl­va ta­lán ön is így lesz.

Az iró­ni­át, amely az utol­só mon­dat­ban rej­lett, meg­tör­te az ag­resszi­vi­tás­ba csa­pó hang.

A fő­had­nagy úgy dön­tött, hogy nincs ér­tel­me bú­jócs­kát ját­sza­ni ez­zel az em­ber­rel, és így szólt:

– Az ön osz­tá­lyá­nak egy mun­ka­társ­nő­jét meg­gyil­kol­ták. Mi­ért ta­lál­ja hát kü­lö­nös­nek, az ön szak­mai ta­pasz­ta­la­tá­val, hogy át­vizs­gál­juk a mun­ka­te­rü­le­tét, per­sze a leg­tá­gabb ér­te­lem­ben.

Hop­fer úr össze­vissza csap­ko­dott. A meg­gyil­kol­ták szó ki­hoz­ta a sod­rá­ból, gon­dol­ta Si­mosch, ám a kis em­ber azt mond­ta:

– Mert az én osz­tá­lyom, aho­gyan he­lye­sen meg­je­gyez­te. Ami­óta én itt fő­köny­ve­lő va­gyok, a leg­ki­sebb sza­bály­ta­lan­ság sem for­dult elő. Erre büsz­ke va­gyok. Gon­dol­jon, amit akar, én sze­re­tem a mun­ká­mat, ez­zel sze­rez­tem ma­gam­nak ne­vet, és nem sze­ret­ném, ha ezt a ne­vet rossz hír­be hoz­nák.

Si­mosch­nak Pla­ton öt­lött az eszé­be. Ő is az őépít­ke­zé­sé­ről be­szélt, gon­dos­ko­dott a mun­ka­tár­sa­i­ról, me­rész dön­té­se­ket ho­zott, koc­ká­zat­tól sem ri­adt vissza. Pom­pás fic­kó. És ez a fő­köny­ve­lő? Si­mosch­nak az volt a be­nyo­má­sa, hogy na­gyon fon­tos­nak tart­ja sze­mé­lyes te­kin­té­lyét, de a tel­je­sít­mé­nye vi­tán felül áll, akár becs­vágy, akár más a haj­tó­ere­je.

– Ha a köny­ve­lés ed­dig min­den vizs­gá­lat pró­bá­ját ki­áll­ta, mi­ért ilyen iz­ga­tott?

– Mert a bi­zal­mat­lan­ság sért.

– Nem akar­tuk meg­sér­te­ni, Hop­fer úr. Eb­ben az eset­ben a re­ví­zió a rend­őri nyo­mo­zás ré­sze.

– De mi­ért csak most, mi­ért nem at­tól a nap­tól fog­va, ami­kor Anja Bind­seil… – Hop­fer úr el­akadt, be­huny­ta sze­mét, meg­pró­bál­ta meg­ér­te­ni, ami csak las­san ha­tolt a tu­da­tá­ba. – Mit mon­dott az előbb? Azt mond­ta: meg­gyil­kol­ták? A lányt meg­gyil­kol­ták?

Si­mosch hall­ga­tott, fi­gyel­te, hogy önti el a ve­rej­ték a kis aszott em­bert.

– Ki? Ki tet­te ezt?

Si­mosch to­vább hall­ga­tott.

– Em­ber, be­szél­jen hát! Gyil­kos­ság. Gyil­kos­ság az én osz­tá­lyo­mon! Sze­gény kis Bind­seil! Fel­fog­ha­tat­lan. És eb­ből vizs­gá­la­tok kö­vet­kez­nek, ezek­re per­sze eb­ben a ház­ban a leg­utol­só se­géd­mun­kás is fel­fi­gyel. Jön­nek a gya­nú­sí­tá­sok, a ki-be járó rend­őr­ség. Kezd­je hát, kér­dez­ze meg, van-e ali­bim!

„Ér­de­kel­ne is – gon­dol­ta Si­mosch de ak­kor fo­gom meg­kér­dez­ni, ami­kor én tar­tom he­lyes­nek, nem ami­kor te aka­rod!” Fel­állt.

– Ma csak azért jöt­tem, mert ön hí­vott. Va­ló­ban foly­tat­ni fog­juk a nyo­mo­zást eb­ben a ház­ban, ak­kor jö­vök újra, ami­kor a mun­ka­ter­vem sze­rint jön­nöm kell.

Egy tel­je­sen meg­za­va­ro­dott Hop­fer úr kí­sér­te Si­moscht az aj­tó­ig.

– Terv, terv – is­mé­tel­get­te ma­gán­kí­vül –, a mun­ka­társ­nő­met meg­gyil­kol­ják, erre ön ha­za­sé­tál, és ter­vet ké­szít.

– Igen – mond­ta Si­mosch –, gon­dos, rész­le­tes ter­vet. Mert ke­resz­tez­nie kell va­la­hol a gyil­ko­sét. Vi­szont­lá­tás­ra.