7.

A fák már ár­nyé­kot ve­tet­tek a hold­fény­ben, ami­kor Si­mosch a Cas­te­rék há­zá­hoz ve­ze­tő ka­vi­csos útra lé­pett. Most is, mint Weiss had­nagy lá­to­ga­tá­sa­kor, sok­szí­nű, szór­vá­nyos fény hul­lott az ökör­szem­ab­la­kok­ból. Most is egy har­min­cas évei de­re­kán járó nő nyi­tott aj­tót.

Ez­út­tal Cas­ter­né nem volt olyan ud­va­ri­as. Csak úgy fog­hegy­ről mond­ta, ahogy be­en­ged­te Si­moscht: – Tes­sék – mi­után a fér­fi fel­mu­tat­ta iga­zol­vá­nyát. Si­mosch első pil­lan­tás­ra lát­ta, hogy Cas­ter­né sze­me vö­rös. Az asszony a fér­fi előtt lé­pett a szo­bá­ba, és is­mét azt mond­ta: – Tes­sék! – Csak így, nem kí­nál­ta hellyel, sem ver­mut­tal, ma­gá­nak vi­szont töl­tött.

Si­mosch meg­ál­la­pí­tot­ta: a ház úr­nő­je in­ge­rült. A fő­had­nagy mel­lett hir­te­len meg­pör­dült a fej­tám­lás szék, Si­mosch kis­sé össze­rez­zent, de ezt sem Cas­ter­né, sem a fér­je – ő állt föl a szék­ből fá­rad­tan – nem vet­te ész­re.

A fő­had­nagy még egy­szer be­mu­tat­ko­zott, és azt gon­dol­ta: szó­val ez az a fér­fi, aki Anja Bind­seil éle­tét annyi­ra meg­vál­toz­tat­ta. Mint­ha órák óta egy túl­fű­tött szo­bá­ban ült vol­na, arca ki­vö­rö­söd­ve, inge nyit­va, ing­uj­ja fel­tűr­ve, hom­lo­kán gyön­gyö­ző iz­zad­ság­csep­pek. A szo­bá­ban pe­dig hű­vös volt. Aki itt meg­iz­zad, az gon­dok­kal küsz­kö­dik, gon­dol­ta Si­mosch.

A he­ve­rő előt­ti asz­tal köré ül­tek, Cas­ter­né még­is rá­szán­ta ma­gát, hogy két bo­ros­po­ha­rat hoz­zon, de a fő­had­nagy kö­szö­net­tel vissza­uta­sí­tot­ta. Nem sze­ret­te a ver­mu­tot, és azt akar­ta, hogy tisz­ta ma­rad­jon a feje.

A há­zas­pár egy­más mel­lett ült. Si­mosch úgy he­lyez­ke­dett, hogy mind­ket­tő­jü­ket szem­mel tart­has­sa. Az volt az ér­zé­se, hogy egy be nem fe­je­ző­dött vi­tát sza­kí­tott fél­be az ér­ke­zé­se. A szo­ba lég­kö­ré­ből kény­sze­rű fegy­ver­szü­net­re kö­vet­kez­te­tett. Így szólt:

– Anja Bind­seilről sze­ret­nék önök­kel be­szél­ni.

Cas­te­rék hall­gat­tak, és te­kin­te­tü­ket rá­sze­gez­ték, nem vá­ra­ko­zó­an, nem is ér­dek­lő­dés­sel, egy­sze­rű­en nem akar­tak egy­más­ra néz­ni.

– Mi­lyen vi­szony­ban vol­tak a lánnyal?

– Mi… ezt már egy­szer el­mond­tuk a rend­őr­ség­nek – há­rí­tot­ta el a kér­dést az asszony vo­na­kod­va.

Si­mosch Cas­ter­hez for­dult, anél­kül hogy az asszony sza­va­it tu­do­má­sul vet­te vol­na. – Ön na­gyon kö­zel állt hoz­zá, ugye? – Rész­vét­tel mond­ta ezt, és azt gon­dol­ta: „Jaj ne­ked, ha most szí­nész­kedsz!”

Cas­ter te­kin­te­te egy má­sod­per­cig bi­zal­mat­lan volt, ám a fő­had­nagy ba­rát­sá­gos hang­ja meg­nyug­tat­ta, és arra csá­bí­tot­ta, hogy pon­to­san azt te­gye, ami­től Si­mosch gon­do­lat­ban óvta: sze­re­pet kez­dett ját­sza­ni.

Elő­ször szét­ter­pesz­tett uj­jak­kal a ha­já­ba szán­tott, az­tán több­ször bó­lin­tott.

– Ami­óta az új­ság­ban er­ről a bal­eset­ről ol­vas­tunk, za­va­ro­dot­tak va­gyunk és… le­han­gol­tak… Ezért ma este sem ta­lál ben­nün­ket a leg­jobb ál­la­pot­ban. – Nyelt egyet. – Még min­dig… tel­je­sen ma­gun­kon kí­vül va­gyunk – nyög­te ki da­dog­va –, bi­zo­nyá­ra meg fog­ja ér­te­ni.

„Té­ged mind­járt ma­ga­don kí­vül lát­lak – gon­dol­ta Si­mosch dü­hö­sen –, csak azt aka­rom tud­ni még, hogy a hölgy mi­lyen sze­re­pet óhajt el­ját­sza­ni.”

– Ön, Cas­ter­né, azok közé tar­to­zik, akik­kel Bind­seil kis­asszony rö­vid­del a ha­lá­la előtt még be­szélt.

– Hagy­ja már abba – mond­ta az asszony ér­des han­gon. – Olyan ré­mes ez az egész. Iga­zán meg­sze­ret­tem azt a ki­csit.

Si­mosch hát­ra­dőlt a szék­ben, so­ká­ig hall­ga­tott, mi­előtt meg­szó­lalt: – Ak­kor ön az első asszony, aki­től azt hal­lom, hogy szí­vé­be zár­ta a ve­tély­tár­sát.

Az első ijedt­ség után Cas­ter hir­te­len el­sá­padt, majd fel­for­tyant: – Mit meg nem en­ged ma­gá­nak! A sa­ját há­zam­ban, a sa­ját asz­ta­lom­nál rá­gal­maz­za a fe­le­sé­gem…

Csak a ba­rát­nőd­ről fe­led­kez­tél meg, gon­dol­ta Si­mosch, most hát len­dü­let­be jössz. He­lyes­lő­en bó­lint­va mond­ta:

– Csak­ugyan nem fe­jez­tem ki ma­gam pon­to­san, Cas­ter úr. Anja Bind­seil so­ha­sem volt ko­moly ve­tély­tár­sa a fe­le­sé­gé­nek, hi­szen nem akar­ta a lányt fe­le­sé­gül ven­ni. Igaz?

– Nem volt sem­mi­fé­le bi­zal­mas…

– Kér­lek – sza­kí­tot­ta fél­be a fe­le­sé­ge –, ilyes­mi soha nem ma­rad ti­tok­ban. Ezt pró­bál­tam már az előbb meg­ér­tet­ni ve­led.

Cas­ter ne­he­zen lé­leg­zett, ivott egy kor­tyot, majd így szólt:

– Nos, jó, Anja a ba­rát­nőm volt. Volt, ezt nem azért mon­dom, mert meg­halt, ha­nem mert ezt a vi­szonyt már he­tek­kel ez­előtt fel­szá­mol­tam.

– Ön igen – vá­la­szol­ta Si­mosch –, de a lány nem.

– Ez gya­nú­sí­tás…

Cas­ter­né éle­sen föl­ne­ve­tett, és fél­be­sza­kí­tot­ta a mon­da­tot.

– És még ha így len­ne is – foly­tat­ta Cas­ter rö­vid szü­net után in­ge­rül­ten –, mi köze hoz­zá? – Hogy ezt az ér­zel­mi ki­tö­rést eny­hít­se, ci­ga­ret­tá­val kí­nál­ta ven­dé­gét, és tü­zet adott neki. Nyu­godt kéz­zel, ál­la­pí­tot­ta meg Si­mosch. – Ezer más em­ber­rel is meg­esik – be­szélt to­vább Cas­ter, mi­köz­ben maga is rá­gyúj­tott, hogy be­le­sze­ret egy fi­a­tal lány­ba. Na és? A fe­le­sé­gem előtt kell tisz­táz­nom ma­gam, nem ön előtt. Vagy a rend­őr­ség újab­ban ágy­his­tó­ri­ák kö­rül szi­ma­tol?

– Nem. De egye­bek kö­zött gyil­kos­sá­go­kat de­rít fel.

– Föl­de­rít… ho­gyan?

– A gyil­kos­sá­gi cso­port­ban én ve­ze­tem a nyo­mo­zást az Anja Bind­seil-ügy­ben.

Cas­ter keze erőt­le­nül hul­lott az ölé­be – ez­út­tal resz­ket­ve. Haj­lot­tan ült, túl­sá­go­san döb­ben­ten ah­hoz, hogy a tar­tá­sá­ra ügyel­ni tud­jon. Sőt ar­ról is meg­fe­led­ke­zett, hogy mi­lyen hely­zet­ben van, és azt tet­te, amit tíz­évi há­zas­ság alatt min­dig, ha baj vagy bosszú­ság érte: se­gít­sé­gért a fe­le­sé­gé­hez for­dult:

– Meg­gyil­kol­ták, azt mond­ja, va­la­ki meg­gyil­kol­ta An­ját.

Az asszony tel­je­sen nyu­godt ma­radt, az asz­tal­ra tet­te a po­ha­rat, és fér­je felé bó­lin­tott szót­la­nul, ré­mül­ten és – rész­vét­tel, csak­ugyan, leg­alább­is Si­mosch így lát­ta.

Si­mosch várt. Az volt a leg­fon­to­sabb, hogy meg­tud­ja, ho­gyan fog­nak az első ré­mü­let után vi­sel­ked­ni.

– Meg kell pró­bál­nunk… föl­fog­ni ezt – nyög­te ki vé­gül Cas­ter­né da­dog­va, pil­lan­tá­sát me­re­ven fér­jé­re sze­gez­ve.

Cas­ter még min­dig a te­he­tet­len­ség szob­ra volt. A ci­ga­ret­ta ki­csú­szott az uj­jai kö­zül, és a sző­nyeg­re esett. Szá­ja ki­nyílt, mint­ha szól­ni akar­na, de az­tán néma ma­radt.

– Heinz, kér­lek, szedd össze ma­gad! – Az asszony sza­va­i­ban tü­rel­met­len­ség rez­ge­ti. – A fő­had­nagy úr bi­zo­nyá­ra kér­dez­ni akar tő­lünk egyet-mást.

Cas­ter arc­vo­ná­sai meg­fe­szül­tek. Vég­re de­ren­ge­ni kez­dett előt­te, ez a gyil­kos­ság jo­got ad a rend­őr­ség­nek arra, hogy a ma­gán­éle­té­ben ku­tas­son.

– Kí­ván­csi lesz az ali­bink­re.

Cas­ter az ön­gyúj­tó után nyúlt, ész­re­vet­te a le­esett ci­ga­ret­tát, rá­me­redt, mint­ha azon tömé a fe­jét, hogy tör­tént ez a kis bal­eset. Az­tán ki­ha­lá­szott egy má­si­kat a do­boz­ból, és a szá­já­ba vet­te.

– De hi­szen itt­hon vol­tunk.

Mit sem tö­rő­dött Si­mosch je­len­lé­té­vel, csak a fe­le­sé­gé­hez be­szélt.

El­vi­ra Cas­ter egy haj­tás­ra ki­it­ta a po­hár ver­mu­tot, majd azt mond­ta fér­jé­nek: – És ha nem hisz ne­künk?

Si­mosch alig ész­re­ve­he­tő­en el­mo­so­lyo­dott, és azt gon­dol­ta: „Csak foly­tas­sá­tok a já­té­kot! Köl­csö­nös meg­egye­zés­sel pró­bál­tok úrrá len­ni a hir­te­len tá­madt szo­ron­gá­son, ami­óta tud­já­tok, hogy Anja Bind­seilt meg­gyil­kol­ták. Mi­től fél­tek? Hogy be­le­ke­ve­red­tek a gyil­kos­sá­gi ügy­be? Mi ez, kor­lá­tolt­ság vagy ha­gyo­má­nyos bi­zal­mat­lan­ság a rend­őr­ség­gel szem­ben? Vagy tény­leg van va­la­mi fél­ni­va­ló­tok?”

– Mi­ért ne hin­ne ne­künk? – kér­dez­te Cas­ter csak­nem na­i­van.

– Éb­redj föl vég­re – tá­madt rá éle­sen a fe­le­sé­ge –, egy gyil­kos­sá­gi ügy­be ke­ve­red­tünk. És mind­ez azért, mert ne­ked pont ezt a… – ke­res­te a szót, és Si­mosch úgy vél­te, hogy a bor most nyil­ván még­is meg­szün­te­tett va­la­mit az asszony gát­lá­sa­i­ból, mert in­du­la­to­san ki­bök­te – … ezt a bes­ti­át kel­lett ki­vá­lasz­ta­nod!

– Azt nem bán­ta vol­na, ha egy má­sik lány a fér­je sze­re­tő­je? – kér­dez­te Si­mosch gyor­san.

– Sen­ki­nek nem ör­ven­dez­tem vol­na, de nem is csi­ná­lok nagy fel­haj­tást ab­ból, ha a fér­jem be­le­ha­ba­ro­dik va­la­ki­be, és a lány nem lépi túl egy ba­ná­lis vi­szony ha­tá­ra­it.

– Anja Bind­seil túl­lép­te?

Cas­ter­né bó­lin­tott. – Azt hit­te, hogy harc nél­kül át­en­ge­dem a te­re­pet, csak azért, mert fi­a­tal­ság, fris­ses­ség és va­ló­szí­nű­leg egy kis szex dol­gá­ban is elő­nye van.

– Volt ma­guk kö­zött vita?

– Saj­nos igen, mert Bind­seil kis­asszony így akar­ta. Nem le­he­tett le­be­szél­ni ar­ról, hogy fel­ke­res­sen.

– Er­ről töb­bet sze­ret­nék tud­ni – mond­ta Si­mosch.

– El­vi­ra – Óvta Cas­ter –, jól gon­dold meg, mit mon­dasz. Sem­mit sem kell val­la­nod. Fel­hív­ha­tom dok­tor Schir­mert, az ügy­vé­det, ő majd ta­ná­csot ad ne­ked.

Az asszony új­ra­töl­töt­te a po­ha­rát, de ez­út­tal csak fé­lig itta ki.

– Tégy, ahogy jó­nak lá­tod, ne­kem nincs mit tit­kol­nom. Néz­ze csak… – Si­mosch felé in­tett. – Néz­ze csak meg, hogy il­lik a te Bind­seilről al­ko­tott ké­ped ah­hoz, amit én mon­dok el róla. – A fő­had­nagy­hoz for­dul­va hoz­zá­tet­te: – Ész­re fog­ja ven­ni, mint­ha nem is ugyan­ar­ról a lány­ról be­szél­nénk.

– És hogy ma­gya­ráz­za ezt?

– Vagy a fér­jem olyan sze­rel­mes, hogy nem mű­kö­dött az agya, ami­kor együtt volt vele, vagy a lány ál­cáz­ta ma­gát mes­te­ri­en. Ne­kem vi­szont ki­mu­tat­ta a foga fe­hér­jét.

– Én An­ját élet­vi­dám, na­gyon szo­lid lány­nak is­mer­tem – mond­ta Cas­ter nyu­god­tan.

– Szá­mí­tó bes­tia volt. Per­sze szo­lid is tu­dott len­ni, ép­pen ez tet­te ve­sze­del­mes­sé. Azon­nal rá­jöt­tem erre, ami­kor elő­ször fel­hí­vott.

 

*

 

– Ki be­szél? – kér­dez­te El­vi­ra Cas­ter za­var­tan.

– A fér­je ba­rát­nő­je – mond­ta sze­lí­den egy hang a vo­nal túl­só vé­gén.

– Szem­te­len­ség!

– Nem… én a vi­lá­gért sem aka­rok szem­te­len len­ni. Csak azt sze­ret­ném, hogy meg­tud­ja az iga­zat. Ak­kor mind­hár­munk szá­má­ra min­den sok­kal könnyebb lesz.

– Eszem­ben sincs ma­gá­val tár­sa­log­ni.

– Kö­rül­be­lül egy óra múl­va a Heg­el­strassén va­gyok. Egyéb­ként lá­tott már en­gem egy­szer. Két vagy há­rom hete ott áll­tam a ka­pu­juk előtt.

– Ha úgy gon­dol­ja, hogy fel­tét­le­nül el kell mon­da­nia ne­kem va­la­mit, maga pi­masz, nem bá­nom, jöj­jön ide hol­nap este hat­kor.

– Egy óra múl­va be­szé­lünk.

– Azt mond­tam, hol­nap.

El­vi­ra Cas­ter le­csap­ta a kagy­lót. Re­meg­ve oda­ván­szor­gott a ka­ros­szék­hez. Bo­lond, gon­dol­ta, pszi­cho­pa­ta. Mi­ért nem kér­dez­tem meg, hogy hol dol­go­zik? Biz­tos va­la­mi kék­ha­ris­nya Heinz ku­ta­tó­rész­le­gé­ből, aki­nek tönk­re­men­tek az ide­gei, és sze­rel­mi élet he­lyett csak be­te­ges ál­mai van­nak.

Ho­má­lyo­san em­lé­ke­zett egy lány­ra, aki he­tek­kel ez­előtt a kert­ka­pu­nál állt; mint­ha csak az any­já­ra vagy a ba­rát­já­ra vár­na, je­len­ték­te­len, na­gyon fi­a­tal te­rem­tés. Nem, az nem le­he­tett… „És ha egy óra múl­va még­is meg­je­le­nik – gon­dol­ta El­vi­ra Cas­ter, és le­ve­tet­te a kö­té­nyét. – Egy­ál­ta­lán meg­hall­ga­tom?

Meg fo­gom hall­gat­ni, nyu­god­tan, szenv­te­le­nül, fö­lé­nye­sen. A fö­lény a leg­fon­to­sabb. Jó fönt­ről kell fe­lel­get­nem.”

A tü­kör elé lé­pett, a száj­rú­zsért nyúlt – az­tán fél­re­tet­te. – Azt mond­tam, hol­nap este – sut­tog­ta a tü­kör­ké­pé­nek –, eb­ben ma­ra­dunk.

Las­san­ként érez­te, hogy meg­nyug­szik. Vissza­nyer­te ön­ural­mát, és ren­dez­get­ni kezd­te zűr­za­va­ros gon­do­la­ta­it. „Heinz­nak te­hát ba­rát­nő­je van – gon­dol­ta, mi­köz­ben rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra, és újra a ka­ros­szék­be zu­hant. – Hi­szen ez ne­vet­sé­ges, vé­gül is fedd­he­tet­len há­zas­ság­ban élünk, két gye­re­künk van, nem is lát­szik raj­tam, hogy két év­vel idő­sebb va­gyok nála. Azon kí­vül ha­von­ta jó né­hány bank­jeggyel töb­bet te­szek a kö­zös kasszá­ba. Úgy ren­dez­tük be az éle­tün­ket, hogy nem­csak egy­sze­rű­en meg­van min­de­nünk, ami­re szük­sé­günk van, ha­nem ext­ra dol­go­kat is meg­en­ged­he­tünk ma­gunk­nak: be­já­ró­nőt, va­ló­di ék­szert, rit­ka nö­vé­nye­ket, kül­föl­di uta­zá­so­kat. De ez csak ak­kor le­het­sé­ges, ha együtt ma­ra­dunk. Va­gyon­meg­osz­tás egyéb­ként is ka­taszt­ro­fá­lis len­ne, min­dent kö­zö­sen vet­tünk. Heinz­nak van­nak össze­köt­te­té­sei, na­gyon jól tud­ja, mibe fek­tes­se a pén­zün­ket, én se köl­te­ném más­ra. Sze­rin­tem nem sok há­zas­ság olyan har­mo­ni­kus, mint a mi­enk.

Szó­val ba­rát­nő­je van. Ha egy­ál­ta­lán igaz, amit a ki­csi­ke elő­ad. Ta­pin­tat­lan­ság­tól bűz­lik a do­log, ez nem Heinz stí­lu­sa.”

El­vi­ra Cas­ter két tel­jes órát töl­tött a ka­ros­szék­ben ülve, ak­kor már tud­ta, hogy a lány en­ge­dett, és az­nap este már nem jön. Úgy érez­te, hogy az első játsz­mát meg­nyer­te.

Cas­ter nyolc óra kö­rül ér­ke­zett haza, kis­sé le­han­gol­tan. Ud­va­ri­a­san ér­dek­lő­dött, hogy van­nak a gye­re­kek, mi új­ság – min­den úgy volt, mint más­kor. Az­zal a ki­vé­tel­lel, hogy El­vi­ra va­la­mi­vel ko­ráb­ban vo­nult vissza. Fér­je je­len­lé­té­ben túl­sá­go­san nagy kí­sér­tést ér­zett, hogy a te­le­fo­ná­ló­ról be­szél­jen. De ha a lány csak­ugyan a ba­rát­nő­je, ez ész­hez té­rí­te­né a fér­jét, s így ő soha nem tud­ná meg, vol­ta­kép­pen hogy is áll a do­log.

Más­nap Anja Bind­seil lába alatt pon­to­san hat­kor meg­csi­kor­dult a ka­vics a Cas­te­rék la­ká­sá­hoz ve­ze­tő úton. A ház asszo­nya a füg­göny mö­gött állt. Hagy­ta a lányt há­rom­szor csön­get­ni, csak ak­kor ment az aj­tó­hoz.

– Jó es­tét – mond­ta Anja –, gon­do­lom, ön Cas­ter­né.

Nem vá­la­szolt neki, elő­ször is, mert nem lá­tott rá okot, má­sod­szor, mert túl­sá­go­san meg­le­pő­dött. Az a lány, aki he­tek­kel ez­előtt a kert­ka­pu­nál ácsor­gott, tá­vo­li ro­ko­na le­he­tett vol­na en­nek a nő­nek, aki most lé­pett a la­kás­ba, ma­ga­biz­to­san, cél­tu­da­to­san. Sza­bá­lyos, na­gyon fi­a­tal arca eny­hén ki­ké­szít­ve. Leg­újabb di­vat sze­rin­ti, ra­fi­nál­tan ki­vá­gott hal­vány­kék ru­hát vi­selt, mo­dern lu­xus­ci­pőt.

El­vi­ra Cas­ter a lányt az ál­kan­dal­lós szo­bá­ba ve­zet­te, hellyel kí­nál­ta, le­ült a ka­ros­szé­ké­be, kor­tyolt egyet a ver­mut­ból, és fi­gyel­te lá­to­ga­tó­ját. A lány­ra ész­re­ve­he­tő­en ha­tott a szo­ba. „Csak azt ne kép­zeld, hogy mind­ez egy na­pon a tied lesz” – gon­dol­ta ma­gá­ban El­vi­ra Cas­ter.

Anja pil­lan­tá­sa a fa­bur­ko­la­tú fal­ról egy pad­ló­vá­zá­ra sik­lott, amely­ben nagy vi­rá­gú nap­ra­for­gók vol­tak.

– Maga bel­ső­épí­tész, ugye?

– Mi­ért kí­ván ve­lem be­szél­ni?

– A fér­jé­ről van szó. Hó­na­pok­kal ez­előtt is­mer­tük meg egy­mást, és már nem tu­dunk el­sza­kad­ni egy­más­tól.

Te­kin­te­te ébe­ren csil­lo­gott, mi­alatt be­szélt, mint­ha azt re­mél­te vol­na, hogy sza­vai va­la­mi ha­tá­ro­zott re­ak­ci­ót fog­nak ki­vál­ta­ni.

– De a fér­jem egy­ál­ta­lán nem be­szélt ne­kem er­ről – mond­ta El­vi­ra Cas­ter. Úgy hang­zott, mint­ha csak mu­lat­na raj­ta, ho­lott sért­ve érez­te ma­gát. Nem annyi­ra a lány és – ő így lát­ta – szem­te­len na­i­vi­tá­sa, in­kább a fér­je mi­att. Oly­kor-oly­kor elő­for­dult, hogy fér­je be­le­ha­ba­ro­dott va­la­ki­be, de min­dig be­csü­le­te­sen be­val­lot­ta. S le­he­tő­sé­get adott neki, hogy ő nagy­vo­na­lú­an meg­bo­csás­son. Azon kí­vül volt annyi ked­ves­ség a fér­jé­ben, hogy egy ilyen vi­szony vé­gén érez­tes­se: a töb­bi nő csak át­me­ne­ti­leg lob­bant­ja láng­ra, fe­le­sé­ge vi­szont erő­sen és tar­tó­san köti le.

– Úgy, nem be­szélt ön­nek sem­mit – is­mé­tel­te Anja hal­kan. Ő is meg volt sért­ve, még­pe­dig az asszony gu­nyo­ros hang­hor­do­zá­sa mi­att, úgy érez­te, nem il­lik a hely­zet­hez. Nem lát­ta, hogy ez csu­pán el­te­re­lő had­mű­ve­let. Na­gyon össze kel­lett szed­nie ma­gát, hogy nyu­godt ma­rad­jon, ami­kor vá­la­szolt:

– Azt hi­szi, Heinz olyan ta­pin­tat­lan, hogy ön­nel be­szél­jen meg va­la­mit, ami csak ket­tőnk­re tar­to­zik?

– Ez nem ta­pin­tat, ha­nem tisz­tes­ség dol­ga. És az ilyen… nos, sze­rel­mes­ke­dé­sek dol­gá­ban tisz­tes­sé­ge­sek va­gyunk egy­más­sal.

– Ez sze­mér­met­len­ség – mond­ta Anja meg­rö­kö­nyöd­ve. – Hi­szen há­za­sok.

– Ez az. Több mint tíz éve. És nem aka­runk el­vál­ni.

El akar­ta, még ma­gya­ráz­ni a kis­lány­nak, hogy mennyi­re nincs je­len­tő­sé­ge egy fél­re­lé­pés­nek két em­ber há­zas­sá­gá­ban, ha a hű­ség fo­gal­mát nem szű­kí­tik le a sze­xu­á­lis mo­no­gá­mi­á­ra. Ám ek­kor is­mét tu­da­tá­ra éb­redt, hogy fér­je ez­út­tal túl­sá­go­san messzi­re ment. El­hall­gat­ta előt­te ezt a vi­szonyt, és így ő fe­le­lős ezért a meg­alá­zó hely­ze­tért, hogy most itt kell áll­nia szem­ben a fér­je sze­re­tő­jé­vel. A leg­rosszabb azon­ban az volt, hogy ma­ga­tar­tá­sa arra bá­to­rí­tot­ta ezt a lányt, hogy kér­dé­ses­sé te­gye a há­zas­sá­guk ér­tel­mét. Ezért még­sem ma­gya­rá­zott sem­mit, el­len­sé­ges hall­ga­tás­ba bur­ko­ló­dzott.

– Té­ved – mond­ta Anja el­né­ző­en. – A fér­je ak­kor is rám gon­dol már, ami­kor ön­nel be­szél, eszik és hál.

Cas­ter­né össze­szo­rí­tot­ta a fo­ga­it, hogy he­ves el­len­ke­zé­sét vissza­tart­sa. „För­tel­mes – gon­dol­ta –, úgy be­szél ve­lem, mint va­la­mi be­teg­gel, aki­vel kí­mé­le­te­sen kell tu­dat­ni, hogy mű­tét­re van szük­ség.”

– Ép­pen ezért el kell vál­nia, Cas­ter­né.

El­vi­ra Cas­ter ne­ve­tett. Fö­lé­nyes­nek, eset­leg egy ki­csit meg­ve­tő­nek szán­ta ezt a ne­ve­tést, de nem ta­lál­ta el a meg­fe­le­lő hang­ne­met. Túl­sá­go­san met­sző­re si­ke­rült.

„Tíz esz­ten­dő – gon­dol­ta és sem­mi nem vá­lasz­tott szét ben­nün­ket. Se a tá­vol­ság – Heinz nem­rég két évig egy má­sik vá­ros­ban dol­go­zott, se egy má­sik nő, se az én ön­zé­sem. Pe­dig önző vol­tam, ha a hi­va­tá­som és a csa­lá­dom kö­zött kel­lett vá­lasz­ta­nom. Ha ér­de­kelt egy meg­bí­zás, és pénzt ho­zott, egy idő­re el is fe­lej­tet­tem a csa­lá­dot. Nem, nem el­fe­lej­tet­tem. Egy­sze­rű­en rá­bíz­tam Heinz­ra, hogy a hát­tér­ben ma­rad-e. Ő meg­tet­te, tö­rő­dött a gye­re­kek­kel, a ház­tar­tás­sal, amíg be­fe­jez­tem a mun­kát, és újra hasz­nál­ha­tó vol­tam.”

– Na­gyon csa­lád­sze­re­tő em­ber, nem fog csak úgy meg­szök­ni – mond­ta.

Anja meg­hök­kent, és va­ló­szí­nű­leg más szín­ben lát­ta vol­na Heinz Cas­ter há­zas­sá­gát és az ő vi­szo­nyu­kat is, ha Cas­ter­né el­mond­ja, amit gon­dolt. De a csa­ló­dás, amit fér­je vi­sel­ke­dé­se oko­zott – El­vi­ra egye­ne­sen áru­lás­nak tar­tot­ta ki­zök­ken­tet­te a ta­pasz­talt asszony po­zí­ci­ó­já­ból, aki érti, ho­gyan kell egy naiv kis­lányt ha­tá­ro­zot­ton, mél­tó­ság­gal rend­re­uta­sí­ta­ni. így kis­sé in­ge­rül­ten csak annyit tett hoz­zá: – Hagy­jon fel a hó­dí­tá­si kí­sér­le­te­i­vel.

– Nem aka­rok én hó­dí­ta­ni, tá­vol áll tő­lem – bi­zony­gat­ta Anja. – Csak el­ve­szem, ami már rég az enyém.

Ez a nyu­godt, rész­vét­tel­jes mo­dor, ahogy a lány elő­ad­ta a kö­ve­te­lé­se­it, vé­gül is tel­je­sen ki­hoz­ta a sod­rá­ból Cas­ter­nét.

– Úgy, szó­val a fér­jem már a ma­gáé! – ki­ál­tot­ta. – És nyil­ván a nya­ra­ló is? Nem akar­ja mind­járt ma­gá­val vin­ni a meis­se­ni por­ce­lánt? Vagy nem óhajt be­köl­töz­ni ebbe a ház­ba? A fér­jem ugyan­is hoz­zá­szo­kott egy­faj­ta ké­nye­lem­hez, nem fog­ja jól érez­ni ma­gát egy két­szo­bás la­kás­ban, ahol a vécé kí­vül van! – Fel­állt. – És most ki­fe­lé!

Anja las­san állt fel. Le nem vet­te a sze­mét Cas­ter­né­ről. – Maga ron­tot­ta el őt – mond­ta. – Most leg­alább tu­dom. Jó, hogy meg­is­mer­tem, mert most már az is vi­lá­gos, hogy le tu­dom győz­ni. A sa­ját esz­kö­ze­i­vel…

– Ne­hogy köz­ben túl­eről­tes­se ma­gát – vá­la­szol­ta Cas­ter­né, és az aj­tó­hoz ment.

– Ó, nem. – Anja hang­ja még min­dig sze­lí­den, ba­rát­sá­go­san csen­gett. – Meg­ér­tet­tem vég­re, mi­lyen ha­ta­lom a pénz.

 

*

 

– Mit gon­dol, Cas­ter úr? – kér­dez­te Si­mosch. – Blöff volt ez, vagy tény­leg volt va­la­mi va­gyo­na Bind­seil kis­asszony­nak?

– Amennyi­re én is­me­rem – vá­la­szol­ta Cas­ter el­gon­dol­koz­va –, An­já­nak pén­ze sem volt, és a pénz ha­tal­mát sem ér­tet­te meg. Vál­tott ugyan egy ta­ka­rék­köny­vet, mint jö­ven­dő ház­tar­tá­sa alap­kö­vét, de csak havi har­minc már­kát tu­dott be­fi­zet­ni, a tit­kár­női fi­ze­tés­ből nem telt több­re. Vi­szont blöf­föl­ni sem szo­kott.

A fő­had­nagy Cas­ter­né­hez for­dult.

– Fe­le­lős­ség­re von­ta a fér­jét Bind­seil kis­asszony lá­to­ga­tá­sa után?

– Igen.

Mint­hogy ezen az egy szón kí­vül nyil­ván­valóan nem kí­vánt mást vá­la­szol­ni, a fő­had­nagy Cas­ter­re né­zett.

Ő meg­von­ta a vál­lát.

– Meg­mond­tam a fe­le­sé­gem­nek az iga­zat, azt, hogy ak­kor már sza­kí­tot­tam An­já­val.

– Mi in­dít­hat­ta ak­kor a lányt arra, hogy föl­ke­res­se a fe­le­sé­gét, és még kö­ve­te­lé­se­ket is tá­masszon?

A vá­lasz egy sem­mit­mon­dó gesz­tus.

– Mi­kor be­szélt utol­já­ra Bind­seil kis­asszonnyal?

– Egy vagy két nap­pal az­előtt, hogy el­jött a fe­le­sé­gem­hez. De csak te­le­fo­non. Néha-néha még fel­hív­tuk egy­mást.

– És mi­ről be­szél­tek?

Cas­ter lop­va a fe­le­sé­gé­re pil­lan­tott, aki na­gyon igye­ke­zett kö­zöm­bös ké­pet vág­ni, majd így szólt:

– Azon vol­tam, hogy éssze­rű meg­ol­dást ta­lál­jak mind­hár­munk szá­má­ra. Én… én a há­zas­sá­gom­ban meg­szok­tam, hogy a vé­le­mény­kü­lönb­sé­ge­ket tár­gyi­la­go­san ren­dez­ni le­het.

– Ezt kel­lett vol­na most is ten­ned – szólt köz­be El­vi­ra Cas­ter. – De én nyil­ván mos­ta­ná­ig se tud­nék sem­mit er­ről a kap­cso­lat­ról, ha ez a lány ar­cát­la­nul nem jön ide. Ki tud­ja, mi tör­tént vol­na, ha…

– El­vi­ra! Csak nem gon­do­lod, ko­mo­lyan, hogy ké­pes let­tem vol­na fa­kép­nél hagy­ni a csa­lá­do­mat?

– Leg­alább­is ne­he­zem­re esik ezt hin­ni. Ez­út­tal azon­ban va­la­mi nem úgy tör­tént, mint ed­dig.

– Mi bű­völ­te úgy el eb­ben a lány­ban? – kér­dez­te Si­mosch.

– Az egy­sze­rű­sé­ge – vá­la­szol­ta Cas­ter hal­kan, anél­kül hogy a fe­le­sé­gé­re vagy a fő­had­nagy­ra né­zett vol­na. – Neki min­den nap aján­dék volt, min­den­nek tu­dott örül­ni. És mind­ez ak­kor, ami­kor az em­ber már reg­gel azt kí­ván­ja, bár­csak vége len­ne a nap­nak, mert ideg­őr­lő ér­te­kez­le­tek előtt áll, mert a száz­ö­tö­dik la­bo­ra­tó­ri­u­mi kí­sér­let is ba­lul ütött ki, mert újí­tá­so­kat kell el­fo­gad­tat­ni, ered­mé­nye­ket kell fel­mu­tat­ni a ne­gyed­év vé­gén. És ak­kor ta­lál­ko­zom egy em­ber­rel, aki ké­pes egy­sze­rű­en an­nak örül­ni, hogy él.

– Pon­to­sab­ban szól­va: an­nak örült, hogy ma­gá­val él­het, Cas­ter úr. Mert Bind­seil kis­asszony éle­te meg­le­he­tő­sen si­vár volt, mi­előtt meg­is­mer­ked­tek.

– Tu­dom. Ta­lán ezért pró­bál­ta meg újra és újra, ahogy a fe­le­sé­gem mond­ja, sze­lí­den, de ma­ka­csul le­ga­li­zál­ni a vi­szo­nyun­kat.

– Az után a be­szél­ge­tés után a nya­ra­ló­ban tisz­tán lát­ta a fron­to­kat?

– Kez­det­től fog­va. Sem­mi okom, hogy ott­hagy­jam a fe­le­sé­gem és a gye­re­ke­im, mind­azt, amit együtt te­rem­tet­tünk. Nem, még Anja sem volt vá­ló­ok.

„Csak­hogy ez­út­tal ez a vissza­vo­nu­lás az ott­hon-front­ba elég ba­lul ütött ki” – gon­dol­ta Si­mosch, és Cas­ter sza­vai őt iga­zol­ták.

– Per­sze meg­pró­bál­tam rá­be­szél­ni, hogy ma­rad­junk együtt úgy, mint ed­dig, ak­kor is, ha már tud­ja, hogy nős va­gyok, és vá­lás­ról szó sem le­het. Ez sen­ki­nek nem ár­tott vol­na, leg­föl­jebb egy­szer majd ne­kem, ha be­le­sze­re­tett vol­na egy fi­ú­ba, aki ná­lam fi­a­ta­labb és nőt­len.

– Szá­molt ez­zel?

– Szá­mol­nom kel­lett – mond­ta Cas­ter re­zig­nál­tan.

– Nyil­ván min­den­nel szá­molt – szólt köz­be Cas­ter­né csak az­zal nem, hogy a lány mi­att mi min­den­be ke­ve­red­he­tünk. Pe­dig min­dent a fe­jé­re ol­vas­tam, az után, hogy ta­lál­koz­tunk.

– Ön mi­lyen ne­héz­sé­gek­kel szá­molt?

– Pél­dá­ul az­zal, hogy Bind­seil kis­asszony egy­re gyak­rab­ban mu­tat­ko­zik a fér­jem­mel nyil­vá­nos­ság előtt, hogy meg nem fe­le­lő he­lyen kür­tö­li ki a vi­szo­nyu­kat, és ez­zel olyan ne­vet­sé­ges­sé tesz, hogy ne­kem kell le­von­nom a kö­vet­kez­te­té­se­ket. Csak egy­re nem gon­dol­tam… – ivott egy kor­tyot, mi­előtt to­vább be­szélt – arra, hogy meg fog hal­ni.

– Meg­gyil­kol­ták – he­lyes­bí­tett Si­mosch, és az járt a fe­jé­ben, hogy sen­ki­nek nem jö­he­tett vol­na job­ban ka­pó­ra a lány ha­lá­la, mint en­nek a Cas­ter csa­lád­nak. – Mit csi­nált, ami­kor Anja Bind­seil el­ment?

– Vár­tam a fér­jem. Ami­kor meg­jött, egyéb­ként ké­sőbb, mint más­kor, sor ke­rült az em­lí­tett be­szél­ge­tés­re. Az­nap este már nem men­tünk el itt­hon­ról. – A kan­dal­lón álló órá­ra né­zett, majd a kar­órá­já­ra, és rosszal­ló pil­lan­tást ve­tett a fő­had­nagy­ra, je­lez­ve, hogy ké­ső­re jár, men­jen már vég­re.

Si­mosch szán­dé­ko­san nem re­a­gált.

– És ön? – kér­dez­te Cas­ter­hez for­dul­va.

– Hi­szen a fe­le­sé­gem már mond­ta, hogy egész este itt­hon vol­tunk. Este hé­tig tar­tott az ér­te­kez­let, utá­na au­tó­val jöt­tem haza. Vagy­is ne­gyed nyolc­kor ér­tem a la­kás­ba.

Cas­ter­né gyor­san fel­állt.

– Ké­rem, bo­csás­son meg – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan –, de egy fél­órán be­lül ven­dé­ge­ket vá­runk, és még egyet-mást elő kell ké­szí­te­nem.

Cas­ter is az órá­ra né­zett, és nyug­ta­lan lett.

– Igaz, Fried­ha­u­er dok­tor pon­tos szo­kott len­ni, és mert kér­ni aka­runk tőle va­la­mit… egy mo­tor­csó­na­kot sze­ret­nénk ven­ni, ért­se meg, Fried­ha­u­er dok­tor eb­ben nagy szak­ér­tő, és jó ta­ná­csot ad­hat ne­künk.

– Már úgy­is min­dent el­mond­tak. – Si­mosch fel­állt. – Csak azt sze­ret­ném, ha még egy­szer meg­erő­sí­te­né ne­kem: a nya­ra­ló­ban töl­tött este óta nem lát­ta töb­bé Anja Bind­seilt?

Heinz Cas­ter né­mán meg­ráz­ta a fe­jét.