Utószó

Mengele doktor legendás hírét kétségtelenül növelte az a tény is, hogy 1945-ben nyoma veszett.

Méghozzá úgy, hogy soha többé nem került elő. Az összes többi orvos megkerült, az auschwitzi kísérletezők, ha túlélték a háborút, előbb-utóbb horogra akadtak. Mint láttuk, olyan is akadt, akit a szovjetek hurcoltak el tíz éves „hadifogságra”, vagyis kényszermunkára és mégis, amikor élve előkerült, máris megvádolták. Holott túlélte a nürnbergi perek időszakát vádemelés nélkül.

Ahogyan az a többi főbb háborús bűnössel is megesett, Mengelét is látni vélték sokfelé. A „nagy kísérletező” doktorról azonban kézzelfogható hírek nem érkeztek. Azt is beszélték, hogy a háború után évekig nem is nagyon bujkálva élt Bajorországnak azon a részén, ahol azelőtt is, és ahol a családot mindenki ismerte. Csak utána vándorolt ki Dél-Amerikába, amikor már kezdték őt keresni.

De hogy igazából nem keresték, az is igaz. Ugyanis a Mengele név sokáig nem mondott senkinek semmit. A koncentrációs táborok orvosairól kevés szó esett. A nürnbergi orvosperekben persze eleget emlegették a nevét, kerestették is, de mert nem találták és nem volt jelen, hát nem sokat beszéltek róla hivatalosan. Az egykori áldozatai közül nagyon kevesen maradtak életben. Csak az 1950-es évek végén különféle média-események kapcsán jött ismét „divatba”, és attól kezdve egyre gyakrabban emlegették.

Viszont akkor már bizonyíthatóan Dél-Amerikában élt. Itt is sokféle történet keringett róla, amelyek átszivárogva Európába még nagyobbra nőttek, kiterebélyesedtek, színesedtek. Köztudott volt például, hogy ahogyan Bormannak, Hitler helyettesének sikerült Latin-Amerikába menekülnie és megtévesztenie a hatóságokat (sokáig meg voltak győződve róla, hogy Bormann elesett a háború utolsó napján, sőt egyesek még a csontjait is előásták. ..), vagy ahogyan Eichmannak sikerült eltűnnie, úgy elmehetett Mengele is. Ma már tudjuk, hogy éppen ez történt.

1945-ben és később, legalább öt éven át az erre a célra létrehozott két náci titkos szervezet, az ODESSA és a Der Spinne eleve azzal foglalkozott, hogy elsősorban az SS tisztjeit és más volt náci politikusokat mentett át más kontinensekre. A kilencven százalékuk persze olyan dél-amerikai országokba ment, ahol a vezetés 1945 után is csöndben rokonszenvezett a nácikkal (Argentína, Paraguay, kisebb mértékben Brazília, Bolívia, Chile). Az sem titok immár, hogy a Vatikán és egyáltalán a katolikus egyház ebben igen nagy segítséget nyújtott. Az úgynevezett „hontalanok” kimenekítése afféle sajátos papi iparág volt azokban az években. Örök szégyene az Egyháznak, hogy többek között a sokmilliószoros gyilkos, Adolf Eichmann is bizonyíthatóan egyházi közbenjárásra kapott hamis személyazonosságot és élhetett tizenvalahány évig Argentínában, mígnem az évek óta a nyomait kutató izraeli titkos kommandós-csapat rátalált, elfogta és Izraelbe vitte.

Mengele nagyon jól tudta, hogy ez a sors vár rá is. Európában nem maradhatott, biztonságosnak látszott a „lemerülés” a dél-amerikai kontinensen.

Ahogyan Bormann (akivel Mengele sohasem találkozott, legalábbis nem Németországban 1945 előtt – esetleg Dél-Amerikában, később...?) sikerrel tűnt el és sohasem találták meg, úgy a doktor is erre számított. És meg kell mondani, sikerült is ez a halál fekete arkangyalának, Auschwitz rémének.

Ma már tudjuk, hogy mi történt – legalábbis nagy vonalakban. Főleg azóta, hogy csaknem egy évtizeddel Mengele halála után előkerült a naplója. Az ugyan nem világos, mikor és hogyan hagyhatta el Európát. De tudjuk, hogy Paraguayban, ebben a fasiszta kis diktatúrában, ahol sok ezer német nyert menedéket, élt ő is. A fővárosban, Asunciónban közismert nyilvános helyeken is mutatkozott – igaz, csak óvatosan. Sejtette, hogy keresik őt az izraeliek. Amikor 1960-ban híre jött Eichmann elrablásának és az azt követő jeruzsálemi pörnek, majd Eichmann felakasztásának – Mengele érthető módon pánikba esett Addig sem élt nagyon nyíltan, de attól kezdve aztán igen mély konspirációba merült.

Addig a saját régi nevén élt! Ugyanis mint „Josef Mengele” megkapta a paraguayi állampolgárságot. Csak később szerzett hamis iratokat, nehogy rátaláljanak. Ma már azt is tudjuk, hogy több dél-amerikai ország titkosszolgálata együttműködött abban, hogy néhány nagyon keresett náci háborús bűnöst az európai hatóságok vagy újságírók sohase találjanak meg. Sikerrel tették ezt. Ha kellett, Mengele is átmenekült valamelyik határon. Amikor pedig nagyon szorult a hurok, más néven Brazíliában telepedett le. Nehéz elképzelni, hogy a hamis iratokat magánszemélyek szerezték volna neki. Nem, ezt is a titkosszolgálatok végezték el helyette és az ő érdekében!

Arra is fény derült, hogy Bormann, a nagy bujkáló 1959-ben súlyosan megbetegedett, és csak Mengelében bízott, őt kérte orvosául, aki konspirációs körülmények között meg is kereste egykori náci bajtárását Segíteni ugyan már nem tudott rajta, mert a gyomorrák elhatalmasodott Hitler helyettesén.

Mengele pedig tovább bujkált. Egy magyar jobboldali érzelmű házaspár segítségével – akik jól tudták, kinek segítenek – élte élete utolsó éveit Brazília egyik zugában. Addigra annyira megöregedett, hogy nem ismerhették fel a külseje alapján.

Voltak azért ennek a második rejtett életének is fényes és sötét napjai. A fia, aki a doktor auschwitzi évei alatt született és akit tizenkét évvel később látott egyszer – érdekes, erről a látogatásról nem sokat tudott a világ. Arról sem, hogy a gyerek nem tudta, kivel áll szemben – elővigyázatosságból nem mondtak meg neki, hogy ez a sosem látott dél-amerikai rokon „nagybácsi” voltaképpen a saját apja (kísértetiesen ismétlődött ugyanaz, amit Eichmann tett, aki a háború után kihozatta Argentínába a feleségét és ott elvette őt másodszor is, mintha csak Adolf Eichmann régen Amerikába szakadt távoli rokona lenne...). Aztán amikor fivére felesége megözvegyült, őt vette feleségül, az az asszony is őrizte a doktor titkát.

Még később kis híján feleségül vette ottani házvezetőnőjét, de erről végül is lemondott. Az a helyzet, hogy Mengele, ahogyan öregedett, úgy lett egyre magányosabb – ami sokakkal előfordul. Különösen az olyan emberekkel, akiknek valami titkolnivalójuk van és nem gyakran mutatkozhatnak mások közelében.

Naplójából tudható, hogy nemcsak élete végén, de már szinte az utolsó negyedszázad alatt rettegett a zsidók bosszújától. Már a háború után is gondolt rá, hogy biztosan akadnak olyan fiatal, erős zsidók, akik ugyan maguk nem voltak Auschwitzban, de valamelyik családtagjukat az ő utasítására ölték meg – és ezért majd ezek az emberek üldözik őt. Hogy addig keresik, míg rá nem lelnek. De azt sem zárhatta ki, hogy olyanok erednek a nyomába, akikkel személyesen találkozott valamelyik haláltáborban, Auschwitz I-ben, II-ben vagy III-ban... Birkenauban, Monowitzban, vagy...? Lehetnek azok zsidók, de lehetnek lengyelek vagy cigányok vagy oroszok vagy magyarok vagy bárki más is...!

A félelem mindjobban elhatalmasodott rajta. Ez szolgálhat halvány elégtételül azoknak, akik nehezményezik, hogy a sors nem számolt le a doktorral. Ne sajnálják – biztosan végigjárta ő is a szenvedések útját. Azt a golgotát, amelyet ha másképpen nem, hát lélekben végigjárnak a bűnösök.

A rettegés indokolt volt. Minden reggel azzal ébredt, hogy talán este már izraeli kommandósok fogságában lesz. Minden este azzal feküdt, hogy talán éjszaka megrohamozzák az otthonát. Igyekezett beleolvadni a környezetbe, ugyanakkor távol tartotta magát a nagyvárosoktól, és később már sehová sem vándorolt, nem költözött. Lapult egy tengerparti kis faluban. Ahol élete utolsó társai már nem is az emberek, hanem a kutyák lettek. Gondjaiba vett egy kivert kutyákból álló falkát. Orvosi tudását rájuk pazarolta – őket műtötte, sebeiket ellátta, élelmet szerzett nekik.

Talán ez utóbbi volt az egyetlen jó cselekedete, amit valahol – az úgynevezett „sors könyvében”? – majd a javára írhattak.

Gyakran kiúszott az öbölbe, ezzel tartotta karban magát A szíve akkor már nem volt rendben. Aztán 1979-ben egy napon szintén kiúszott, de a szívroham ott a vízben érte el. Holtan húzták ki, és eltemették. Persze egy idegen ember neve alatt, mert ezekkel az okmányokkal élt akkoriban.

Hat évvel később, 1985-ben derült ki, hogy alighanem ő volt az. A nyomában lihegők ekkora késéssel érték utol... a sírját. Természetesen exhumálták a csontjait. Úgy is mondhatnánk, hogy fordult a kocka, és most nem ő adott utasítást mások felboncolására – mint tette azt oly gyakran Auschwitzban – hanem az ő csontjait és fogazatát vizsgálták meg a tudomány legmodernebb eszközeivel. Így sikerült kétséget kizáró módon bebizonyítani, hogy a maradványok – Mengele doktoré voltak.

Hatvannyolc évesen halt meg, rémülettől eltelve, félve.

Megérdemelte a nyirkos, iszonyú, rettegő pusztulást. Hiszen áldozatai is így voltak kénytelenek búcsút venni ettől a világtól.

A náci orvosok kedvükre kísérleteztek a koncentrációs táborokban.

Persze sokkal többen voltak, mint ahányról itt névvel vagy anélkül megemlékeztünk. Ez egy jelenség volt, része egy mérhetetlenül nagy folyamatnak. Amely csak szenvedést hozott rengeteg embernek, akiknek egyetlen bűnük a származásuk vagy a lakóhelyük volt A nácik ideológiája „fajokra” osztotta (volna) az emberiséget, és ugyanakkor az egyik, a jobbnak tartott faj számára bizonyított volna minden előjogot, míg a másikra vagy a sivár és gyors pusztulást, vagy az örök rabszolgaságot hozta volna el.

Ezek az orvosok a maguk megalapozott vagy megalapozatlan, megrendelt vagy önmaguk által kitalált kísérletsorozataival nem a tudományt szolgálták – ahogyan erről a világot igyekeztek biztosítani és ahogyan talán ők maguk is hitték olykor. Nem a tudomány érdekében dolgoztak, hanem éppen ellenkezőleg.

A „Mengelék” itt lapulnak közöttünk. Ha lehetőséghez jutnak, ha alkalmat látnak, ha mások megkönnyítik tevékenységüket, ma is habozás nélkül elrendelik a „kísérleti alanyok” sorba állítását előkészítését, és...

Ha engedjük.