„Tiszta fajú és vére jelentőségének tudatában lévő népet a zsidó sohasem tud leigázni. A zsidó mindig csak

a korcs népek ura lesz.”

(Adolf Hitler)

Nyolcadik fejezet

     Fekete arkangyal

Nevezték őt a halál angyalának is. Fekete színét az SS-egyenruha adta. Arkangyalsága alatt pedig azt értették, hogy mint egykoron a bibliai arkangyal, Auschwitz poklában ő jelezte és jelentette a halált. Ahol felbukkant doktor Mengele, ott hamarosan meghalt valaki. Vagy valakik. Sokan.

Lássuk, ki volt ő, honnan eredt? Miféle utat járt be, mielőtt eljutott volna Auschwitzba? Ottani ténykedésének taglalása után merész kísérletbe kezdünk – megpróbáljuk majd őt követni Dél-Amerikába, ahol élete végéig bujkálni kényszerült az igazságszolgáltatás, az őt égre-földre keresők és üldözők elől.

Josef Mengele 1911-ben született Bajorországban. Sok náci származott igen szegény rétegekből, alantasnak tartott társadalmi osztályokból, sőt fiatal korukban nyomorogtak és éheztek is – mint maga Hitler, például. Ehhez persze hozzájárult az 1920-as évek elképesztő nyomora és életszínvonala, amibe a németség került az első világháború után – amelyet elveszített. Ha nincs az a nyomor, Adolf Hitler sohasem nyerheti meg a választásokat, sőt pártjának soha nem lett volna olyan sok követője már a győzelem előtt is.

Nos, a Mengele család nem ilyen nyomorgó rétegből eredt. Inkább feltörekvő, az iparosítás korszakát jól kihasználó emberek második generációja volt. Mondjuk ki nyíltan: a Mengelék bizony újgazdagok voltak. Gyárosok, iparosok, akik kihasználtak minden rést, amelyen át pénzhez juthattak.

Azokban az emlékezetes és nyomorral jellemzett 1920-as években nőtt fel, járta iskoláit, és úgy látszott, éli világát. Nem látszott tudomást venni a körülötte rikító szegénységről. Ő egy gyáros második fia volt, intelligens, értelmes, de semmi rendkívülire nem emlékeztek vele kapcsolatban az akkori iskolatársak, barátok. Olyan volt, mint a többiek.

A mi szempontunkból van itt valami, amit viszont okvetlenül meg kell említeni: a Mengele család katolikus volt, sőt a szülők vallásosak is. Amit Josef fiukról már nem lehetett elmondani. Mindenesetre a későbbi doktor Mengele mindig is katolikusnak vallotta magát – még a náci időkben is, maga is mint náci, amikor pedig ezekben a körökben ez nem volt szokás. Hitler azt sugallta híveinek – és követték őt ezen az úton is, milliók és milliók –, hogy a „vallása” rubrikába minden iraton azt írják be: istenhívő. Ez a kifejezés felette állt a vallásoknak, és egyformán vonatkozhatott keresztényekre és nem keresztényekre. Hitler és ideológiája nem volt barátságos sem a keresztény, sem más egyházakkal.

Mengele jó tanuló volt, ami pedig politikai irányultságát illeti – hát bizony a nacionalistákhoz, revansistákhoz húzott Huszonhárom évesen fedezte fel magának a nácikat – nem lehetett nehéz dolga, hiszen akkor Hitler már egy éve hatalmon volt, és egész Németország fölött éjjel-nappal horogkeresztes zászlók lobogtak. A rádióból a Führer üvöltött, az utcákon egyenruhás náci szervezetek masíroztak, és kezdték elhurcolni a zsidókat a koncentrációs táborokba...

Miközben orvosegyetemre járt, Mengele már jelentkezett az SA-ba, vagyis náci rohamosztagba, amely sok tekintetben az SS elődjének tekinthető (akkor is, ha egy ideig a két szervezet párhuzamosan létezett). Később kérte felvételét a náci pártba.

Nem kétséges, hogy az ideológia megfertőzte orvosi magatartását is. Kutató akart lenni, és minden erejével az „irányított genetika” felé törekedett. Több egyetemre is eljárt, és mindenütt azt akarta megtanulni, hogyan lehet majd egy leendő társadalmat genetikai, örökléstani úton befolyásolni, alakítani. Álma az volt, hogy egyszer lesz egy nagy ország, ahol mindenkiről tudni lehet, miféle származék, az összes genetikai jellemzője ott lesz az iratokban, és az állam vezetése még a párválasztást, a munkát, a szakmát és minden egyebet is irányíthat az egyének életében. Vagyis, ne kerteljünk, mondjuk ki őszintén: Mengele azok közé lépett, akik egy falanszterként képzelik el a jövőt. Ez ostobaság, és tudhatnák már, hogy ilyen sohasem lesz, nem is lehet. Ötszáz meg háromszáz évvel ezelőtt is voltak már, akik a mi mostani jelenünket képzelték el ilyennek és szentül hitték, hogy a huszadik század már ilyen lesz... Nem lett, amint hogy a huszonegyedik sem lesz ilyen. Persze csak akkor, ha elég erős bennünk a szabadság vágya és a világ összefog minden effajta diktatórikus törekvés ellen (erre is garanciát adhat majd a globalizáció).

A fiatalember antropológiával és filozófiával foglalkozott inkább, mintsem konkrét orvosi teendőkkel. Néhány szakmunkája, amelyek a háború előtt jelentek meg, már szintén a fajokkal fajbiológiával, genetikával foglalkozott. Vagyis Josef Mengele hamar elindult azon az úton, amely őt aztán a pokolra vezette.

Mengele mindent megtett azért, hogy mielőbb elismert tudós, sőt egyetemi tanár és akadémikus legyen – ami talán komikus egy, még a harmincadik évét sem betöltött fiatalembertől. De ő komolyan igyekezett. Egy professzora lányát vette feleségül, sorban írta szakmunkáit, támogatókat keresett egyszerre a tudomány, az egyetemek világában ugyanúgy, ahogy a nácik között.

Igazából azon kevés orvosok egyike volt Auschwitzban, akinek komoly és valós katonai szolgálat állt a háta mögött. Már mint orvostanhallgató szolgált nyaranta a Wehrmachtban, később csaknem három évig volt a keleti fronton. A Viking ÍSÍS-hadosztályban harcolt úgymond hősiesen, számos kitüntetést kapott, és meg is sebesült. Éppen emiatt aztán harctéri szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, és végül is századosi rangban küldték haza.

Amikor hazajött a frontról, a nácik is afféle hősnek tekintették és megkérdezték tőle, mit szeretne csinálni. Mengele – ki tudja, milyen indokkal, és egyáltalán honnan tudta? – Auschwitzot választotta. Nyilván beszélt már erről valakivel előzőleg, aki be volt avatva a dolgokba. Felcsigázta a férfit az a lehetőség, hogy más orvosok már ott kísérleteznek, az emberanyag korlátlan, elszámolni sem kell velük. Állítólag ő volt az első, aki kimondta: „A fogoly olcsóbb, mint a patkány”, ezzel a laboratóriumi kísérleti állatokra célzott.

Josef Mengele 1943. május 30-án érkezett Auschwitzba, és rögtön remek posztot kapott. Megelőzte „hősi” híre, később pedig sokan igen közvetlen, jószándékú embernek hitték őt. Nyilvánvalóan másmilyennek látták őt náci bajtársai és orvostársai, mint a foglyok. Mengele volt az, különösen a kezdeti időkben, aki nem átallott SS-tiszti egyenruhában kerékpárra pattanni és fütyörészve kerekezni keresztül a táboron, amitől az őrök álla leesett és nem kevésbé meglepődtek a foglyok is. Ő volt az, akitől az első időkben mindenki el volt ragadtatva – még egyes foglyok, sőt saját kísérleti alanyai is!

Talán hihetetlen, de bizony ezt többen vallották a háború után. Fogoly orvosok elsősorban, mert ők élték túl azokat az időket. Mengele volt az, aki a saját gyermek-alanyainak naponta cukorkát hozott – ami hihetetlen ritkaságnak számított a táborban, felnőtt foglyok éveket éltek le ott úgy, hogy nem érezhették a cukor ízét –, és sokszor ezek a mit sem tudó gyerekek rajongtak „Mengele bácsiért”. Kedvesen szólt hozzájuk, jól bánt velük.

Amíg szüksége volt rájuk. Amikor már nem, akkor egyeden szóval vakkantotta utasítását, és az alárendelt német vagy fogoly orvos máris szívhatta fel a fecskendőbe a fenolt, hogy halálos injekciót adjon be a gyereknek. Annak, akivel percekkel korábban „Mengele bácsi” még olyan kedvesen beszélt és mosolygott, sőt nevetett rá...

Nem sokkal megérkezését követően Mengele mozgatni kezdte az egyetemi, tudományos szálakat odakint a civil világban is. Vagyis pénzre volt szüksége a kutatásokhoz, mert esze ágában sem volt külső megrendelőktől elfogadni feladatokat. Ő a saját (rög)eszméit akarta bizonyítani, saját kutatásokat akart végezni. Neki ne szóljon bele senki, ne mondja meg, milyen ütemben és milyen irányban, mikorra végezzen el egy-egy kutatási szakaszt, ciklust, folyamatot.

Régi professzorai, akik továbbra is nagyra tartották őt, természetesen segítettek. Ezek az emberek – mint később elmondták – valóban nagy reményű fiatalembert láttak doktor Mengelében. Hiszen lám, még csak harminckét éves, de már milyen sokat letett az asztalra! És milyen sokra viheti még!

Bizonyos értelemben sokra is vitte, csakugyan.

Mindenesetre sikerült elérnie, hogy egy kutatási alapból pénzt kapjon. A „Deutsche Forschungsgemein-schaft” – „Német Kutatási Társaság” – finanszírozta kutatásait. Mert mondjuk meg őszintén: attól, hogy a foglyok mint kísérleti alanyok ingyen álltak rendelkezésre, még nem oldódott meg minden kutatási probléma, nem voltak meg a feltételek. Rengeteg vegyszerre volt szükség, a gyógyszerekről nem is beszélve. Az SS-nek bérleti díjat kellett fizetni a Mengele által használt helyiségekért és a csak az ő rendelkezésére álló foglyok őrzéséért, élelmezéséért is. Ezenfelül rengeteg egyéb kiadás terhelte azt a kutatót vagy a mögötte álló szervezetet, aki és amely hosszabb, bonyolultabb kísérletbe kezdett Auschwitzban.

Nem kétséges, hogy Mengele minimum kettős jellem volt. Egyfelől mindenki el volt tőle ragadtatva, aki ismerte őt Auschwitzban (no persze nem a foglyokra gondolunk). Mint ember, mint társalgó, mint kutató, mint katona, mint ideológus – csak a legjobbakat mondhatták róla. És mondták, valamint írták is, hiszen kitüntetésre is felterjesztették. A tábor közismert alakja volt nemcsak azért, mert hamar elintézte, hogy ő szelektálhasson a vasúti rámpán a frissiben érkezett foglyok között. Hanem mert ott volt a társasági életben is, az orvosok között, a tisztek között, a táborvezetés berkeiben.

Azonfelül azzal is hízeleghetett magának, hogy ő az egyetlen, aki látott minden foglyot, aki találkozott mindenkivel, aki az ő idejében Auschwitzba érkezett. A birkenaui rámpán állva elvonult előtte minden egyes fogoly, férfi, nő, öreg, fiatal, gyerek – mindenki. És ő döntötte el, ki élhet még közülük egy ideig és ki az, akinek már maximum csak egy-két órája lehet hátra.

Ez kétségtelenül deformálta a pszichéjét. Eszünk ágában sincs védelmezni Mengelét, a magatartását a személyét, még kevésbé a tetteit – csak próbáljuk őt megérteni. És bizony azt kell mondanunk, hogy aki ilyen hatalmat kaparintott meg, az joggal hiheti magát istennek. És ő lelke mélyén – ha nem is mondta ki – nyilván annak hitte magát, amikor kiállt a rámpára és intett hűséges SS-katonáinak: terelhetik eléje a csoportokat, sorban...!

Mindez természetesen nem ad neki felmentést.

Nézzük meg hát először ezt a külső képet, amit Mengeléről tudhattak a táborbeliek. Egyfelől tehát az őrszemélyzet és az a mini-orvostársadalom, az a pár száz ember, aki ott élt a táborban, gyakorlatilag mind ismerte őt, hírneve volt. Egyszerre pozitív és negatív hírneve.

De volt valamiféle személyes varázsa és képessége arra is, hogy elhitessen magáról bármit. Orvosokkal például azt, hogy egy új tudományág, a genetika nagy ismerője, művelője, sőt elismert szaktekintélye. Az őrökkel azt, hogy ő igenis valaki – és azok, látva mellén a kitüntetéseket, amelyeket mindig hordott, ha egyenruhában jelent meg, ezt el is hitték. A foglyok előtt is sikerült olyan benyomást keltenie, mintha egyike lenne a tábor... főnökeinek! Sőt! Itt ő volt a főnök!

Egy sima fogoly mikor láthatta az auschwitzi tábor igazi parancsnokát? Eltekintve attól, hogy a szolgálati útjain három, egymáshoz nem is olyan közeli haláltábor között autózott nagy kísérettel – a foglyokkal nem találkozott, számukra láthatatlan volt. Ügyeket intézett inkább. De Mengele minden alkalommal ott volt a rámpán, és rövid idő múlva már mindenki azt hitte, hogy ő a szelektálók főnöke, ő a Rámpa Főnöke, az Élet és Halál Ura. És mivel elhitték, úgy is kezdtek viselkedni vele szemben – ő pedig ezt természetesnek vette, erősítette ezt a tévhitet, és pár hónappal később már senkinek sem jutott volna eszébe megkérdezni tőle, milyen alapon ugráltatja itt nemcsak a foglyokat, de a többi orvost és az SS-eket is... És ott volt akkor is, ha nem ő volt beosztva a rámpára. Azzal az ürüggyel, nehogy elszalassza az annyira várt ikreket...

Mindez persze ismét egy adalék a jellemvonásához, tulajdonságaihoz.

A külseje ugyan nem vallott egy nagyon árjára, bizony nem. Nem volt magas és szőke, legfeljebb olykor a megrémült foglyok látták annak. Karcsú férfi volt, sötét hajjal és még a bőre is barnásba hajlott. Közepes termetét rendkívül egyenesen hordta. Jóképű, csinos férfiként írták le a későbbi tanúk, akin látszott, hogy foglalkozik magával, ápolja külsejét. A rámpán is, és a kísérletek helyszínén is általában könnyed volt, majdhogynem jókedvű. Még nemegyszer kedvesnek is vélték – a foglyok is!

De mindez bármikor megváltozhatott. Ha valaki szembeszállt az akaratával, vagy akár csak tiltakozott is ellene, az „arkangyal” kimutatta igazi arcát. Képes volt saját kezűleg bottal verni az ellenkezőket a rámpán, vagy éppenséggel előrántani oldalfegyverét és lelőni nőt, gyereket, férfit, bárkit – csak azért, mert valamire, amit ő akart, az illető azt merte mondani: „Nem”. Ilyenkor dühöngeni kezdett. Mr. Hyde és dr. Jekyll folyamatosan együtt éltek benne, és bármikor bármelyik előugorhatott, hogy azonnal eltüntesse a másikat.

Mint tábori orvosnak kötelessége volt olykor a barakkokban is szelektálni. Időnkét berobbant valahová, nappal vagy éjszaka, amikor persze a legkevésbé sem várták, felsorakoztatta a szerencsétlen vacogó, éhes és kialvatlan embereket, villámgyorsan végigment előttük, és rámutatott azokra, akik szerinte már nem érdemlik meg a további életet Azok rögtön mehettek a gázkamrába.

Azt kell kimondanunk, hogy Mengele sajnos nagyon is oda termett. Neki Auschwitz lett az éltető eleme. Ha nem hívják be katonának, nem sebesül meg és nem kerül vissza a hátországba, talán sohasem jut el Auschwitzba orvosnak és kutatónak. Akkor valahol egy vidéki egyetemi klinikán éldegél és olyan kísérleteket végez, amilyeneket más kollégák. Akkor legfeljebb a fehér egerekkel vagy patkányokkal kegyetlenkedhetett volna, de nem élő emberekkel. Biztosan nem érezte volna olyan jól magát, mint a táborban.

Mert azt kell mondanunk, hogy itt Mengele az elemében volt. Itt minden szempontból kiélhette magát. Ezért volt az, hogy akkor is kiment a rámpára, ha nem ő volt szolgálatban és nem ő szelektálhatott. Ritkán ment haza a feleségéhez, mert ott sem érezte olyan jól magát, mint a táborban. Auschwitz-Birkenau volt az ő paradicsoma, amit nem is titkolt.

Ott volt ő otthon, ahol ura lehetett nemcsak a körülményeknek, de az embereknek is. Homályosan ugyan neki is voltak főnökei, de ez afféle fikciónak tűnt vele kapcsolatban. Soha senki nem tapasztalta, hogy Mengelét bárki is visszafogta volna. Hogy parancsoltak volna neki, hogy mást kellett volna tennie, mint ami a szándékában állott.

Főleg azért nem, mert egyfelől háborús hős volt, másfelől a táborban csak névleg tartozott a főorvos alá. Ő független kutatónak minősük, akinek ugyan szolgálati helye és orvosi munkája (is) van Auschwitzban, de igazából egy külső független szervezet számára végez és végezhet kísérleteket.

Mielőtt rátérünk néhány kísérletére, jobb, ha tudjuk: ez az ember egy közönséges gyilkos is volt.

Az imént említettük azt a jelenetet, amikor a vasúti rámpán lelőtt két nőt, anyát és lányát, mert nem engedelmeskedtek neki. Az ilyesmi különben többször is előfordult. Ezekkel még annyi gond vagy elszámolás sem volt, mint a tábor foglyaival. Ugyanis akikkel Mengele és a többi orvos meg SS-tiszt a vasúti rámpán találkozott, azok még nem voltak a tábor foglyai. Még nem kaptak számot, amit aztán bal karjukra tetováltak. Bármennyire is furcsa, még valakik voltak. Volt nevük, hazájuk, nyelvük. Fél órával később azok, akiket még további életre, munkára alkalmasnak találtak, azok mindezt már elvesztették. Csak az irattárban tudhatták, melyik szám mit jelent és kit takar. Arra az esetre, ha később valakit mégis elő kéne keresni abból a nagy masszából egy külső parancsra. De ilyen parancs nagyon ritkán érkezett.

Akiket még nem fogadtak be a táborba, azok tehát azt is hihették, hogy valakik. Csak azt nem tudták, hogy az őrség és az egész táborvezetés, no meg a szelektáló orvosok számára már ők sem jelentenek semmit. A szó szoros értelmében senkik voltak ők is. Ebben volt egy kis adminisztrációs furfang, ami az érkezők háromnegyede számára tragikus véget is jelentett egyben.

Hát az, hogy még annyira sem kellett elszámolni velük, mint a foglyokkal – ugyanis ők tulajdonképpen még meg sem érkeztek a táborba! Ők még valahol „úton” voltak! A vonatuk ugyan befutott a szó szerinti végállomásra, de csak azok számítottak, azokat vették számba és azok léteztek még egy ideig, akiket fogollyá fogadtak.

Akiket nem, azokkal megint csak bármit lehetett tenni, hiszen nem szerepeltek semmilyen iraton. A német alaposság, amely mindennél fontosabbnak tekintette a papírokat, a parancsokat, a listákat, a jelentéseket – itt megszűnt működni, és ez nem volt véletlen. Senki sem akart elszámolni azokkal, akiket ott rögtön a gázkamrákba küldtek. Ezt a nácik olybá vették, mintha azok az emberek még útközben haltak volna meg. Még a vonaton, amihez nekik semmi közük.

De persze a statisztikáikban nőttek a számok, amikor Himmler felé jelenteni kellett, hány zsidót vagy más származású egyént gázosítottak és égettek el. Mert hiszen tudták, hogy a távoli Berlinben nagyon várják ezeket az adatokat. Minden táborból nap mint nap jelentették, hány zsidóval van kevesebb a világon, és elégedett mosoly fénylett fel Himmler arcán, amikor erről jelentést tehetett imádott Führerének. Aki szintén megnyugvással fogadta és óhatatlanul arra gondolt, amit a „Mein Kampfban” írt a zsidók olyannyira kívánt eltüntetéséről, „megszüntetéséről”, az lám, ha lassan is, de realizálódik...!

E gépezetben komoly csavar volt dr. Josef Mengele is.

Mengele nem csak személyesen lőtt le embereket. Fenolinjekcióval is sokakat segített át a túlvilágra. De azt is úgy végezte, mint akit csak maga a teljesítmény, a hatékonyság érdekel. Semmi más. Az arcán nem volt semmilyen érzelem – vallották fogoly orvostársai, akik ilyenkor mindig mellette voltak, kényszerűségből – úgy osztogatta az injekciókat, mintha valódi gyógyítást végezne. Mintha igazi orvos lenne. De tudják, legalább egy alkalommal egy nőt megfojtott, másokat lelőtt, és az sem volt ritka, hogy odament a nyílt halottégető máglyához, és a magával hozott élő csecsemőket bedobálta a hatalmas lángok közé.

Az arcán ilyenkor sem láttak érzelmeket.

A kutatásokat már nem ennyire szenvtelenül végezte. Azt kell mondani, hogy minden bizonnyal jó kutatóorvos lett volna belőle – persze egészen más körülmények között. Ha ez az ember nem akkor és nem Németországban születik, vagy akár csak harminc évvel később jön a világra, akkor békés körülmények között tisztán a tudománynak szentelhette volna a benne égő kétségtelen kutatási vágyat. Azt a lelkesedést, azt a lendületet, amely különben így is jellemezte az általa végzett munkát.

És hozzá kell tennünk: normális körülmények között természetesen nem az hajtotta volna őt, hogy az egyik „fajról” bebizonyítsa: alacsonyabb rendű genetikailag is, mint a másik, az „árja”, amely „faj” persze fölötte áll minden másnak és azoknál jóval értékesebb...

Mert doktor Mengele nemcsak hirdette ezt, hanem valóban hitte is. Egyike volt annak a nagyszámú igaz nácinak, aki szentül hitte Hitler igazát. De sokkal veszélyesebb is volt amazoknál, mert ő képes lett volna úgymond „tudományosan” is bebizonyítani, hogy a zsidók, szlávok, cigányok, négerek és mások alacsonyabb rendű emberek...

És éppen erre törekedett. Ha Hitler győz a második világháborúban, semmi kétségünk afelől, milyen lett volna Mengele további pályája. Hamarosan ő lett volna a fajvédő náci ideológia tudományos támasza. Az árja genetika sztárprofesszora, olyan kutató, aki szerte hirdethette volna Hitler tanainak „igazát”. No persze, a szabad világban nem álltak volna vele szóba, de ez otthon semmivel sem csökkentette volna tekintélyét és hírnevét.

Hogy rátermett volt az igazi kutatásokra is, bizonyítja az a rendszer, amit kidolgozott magának Auschwitzban. Persze ott nem normális körülmények között folyt minden, de tény, hogy ötletes volt a dolog. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, csak jegyezzük meg: ahogyan nagy hírű német professzorai javasolták, műveikben és tanításaikban sugallták, aszerint választotta ki módszerét Mengele.

Mindezt segítette persze az a tény, hogy bármit is kutatott volna, bármilyen emberfajtát vagy egyebet, Auschwitzban elegendő kutatási „anyag” állt rendelkezésre. Az ottani helyzetét pedig arra használta ki Mengele, hogy mindent a maga hasznára fordítson, gyorsan és célratörően. Több kutatási helyisége is volt. Külön a férfiak táborában, külön a női táborban és persze egy harmadik a cigánytáborban. Mindháromban összegyűjtötték az ikreket, akiknek még a számozásuk is eltért az egész táborkomplexusban alkalmazott rendszertől (az auschwitzi foglyok karjára egy „A” betűt és a sorszámot tetoválták, míg Mengelének sikerült elintéznie a tábor vezetésével, hogy az ikrek a „ZW”-t kapják, ami a német „Zwillinge”-ikrek rövidítése volt). Ez is azt jelzi, hogy milyen nagy befolyása volt a doktornak a táborban.

A Mengele rendelkezésére fenntartott ikrek java része persze gyermek volt, de akadtak felnőtt párok is. Olykor középkorú, sőt akár hetvenéves, egypetéjű, egymáshoz nagyon hasonlító férfi és női ikerpárok éltek itt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egypetéjű ikrek mellett számos törpét is tartottak e barakkokban, akkor az egész egy cirkusz látványához kezd hasonlítani.

Pedig biztos, hogy semmi vidám nem volt itt. A cigánytábor is képviseltette magát ikrekkel, köztük különböző színű szemű ikrekkel. Ezek a szemek – heterochrom látószervek – is nagyon érdekelték a férfit. Már csak azért is, mert ezek mögött is valamilyen genetikai folyamatot sejtett, de a rendelkezésére álló viszonylag rövid idő alatt semmire sem jutott. Ha csak azt nem nevezzük eredménynek, hogy miután végeztek az ikrekkel, minden alkalommal megparancsolta segédeinek, hogy a szemeket vágják ki és tegyék el, tartósítsák, mert a jövőben még szüksége lesz rájuk a kutatásaihoz. Ám az nem derült ki, hogy miféle kutatásokra gondolt.

Amikor a Mengele-féle idők legnagyobb fogolyáradata kezdett áramlani – 1944 nyarától a magyar zsidók szinte végtelennek tetsző sora –, a doktornak minimum 250, vagyis körülbelül 125 pár iker jutott. Akkoriban a kísérleti barakkokban főleg magyar szó hallatszott, a gyerekekkel és a kevés felnőtt fogollyal csak néhány, tolmácsolásra kijelölt, németül is jól beszélő rabtárs tudott szót érteni.

A doktor birkenaui irodájában tartotta feljegyzéseit, az egész kutatási anyagát, a kartonokat, mindent. Mondani sem kell, hogy ezeket a helyiségeket szigorúan őriztette az SS-katonákkal, és nemhogy foglyok, de még németek sem tehették be oda a lábukat. Volt ebben egy adag paranoia, már csak azért is, mert lényegében rajta kívül senki sem tudta, mit rejtenek azok az anyagok. A kartonokon sokszor csak rejtélyes jelek és számok sorakoztak, ezek jelentését, rendszerét is csak ő ismerte egyedül. Tehát még ha el is lopják tőle az adatok egy részét, azzal senki semmire sem ment volna.

Nagyon abszurdnak tetszik a kérdés: Milyen ember volt Mengele?

Mert hiszen az ebből eredő, következő kérdés azonnal felhorgad bennünk: ember volt-e egyáltalán...?

Nagyon messze állt a tevékenysége attól, amit mi humánusnak, emberinek tartunk. Sőt, azzal gyakorlatilag teljesen ellenkezett. Így csakugyan különösnek, nem helyénvalónak látszik eredeti kérdésünk. De mint már céloztunk rá a rövid életrajzában: Mengele sem volt mindig Mengele. Ahogyan a kis korzikai, félig-meddig olasz Napóleone Buonaparte sem volt az, aki harminc évvel később lett, a kis grúz Joszif Dzsugasvili is csak felnőve vált Sztálinná, és az osztrák kisvárosi Adolf sem volt még azonos a későbbi Hitlerrel. Josef Mengele, mielőtt Auschwitzba került, nem ugyanaz az ember volt akinek később őt megismerték.

Ő is kettős életet élt, de nem szándékosan. Auschwitzban és persze más koncentrációs táborban rengeteg őr, parancsnok, hivatalnok, orvos élt, aki napi kapcsolatba került a foglyokkal és kegyetlenkedett felettük, rosszul bánt velük – miközben a saját második életében kedves, nemegyszer rokonszenves és érdekes ember volt. Ismeretes, hogy a koncentrációs táborok parancsnokai kevés kivétellel szolgálati villában laktak valahol a tábor közelében – a családjukkal. Mivel a náci főnökök a mozgalom aránylag fiatal volta miatt általában nem idős, sokszor még csak nem is középkorú emberek voltak (a legtöbb náci vezető harminc-negyven éves volt a háború előtt és alatt, legalábbis a fegyveres szerveknél), hát kicsi gyerekeik voltak.

Nos, a feleségek és a gyerekek igazából semmit sem vettek észre rajtuk. Mint ezen asszonyok és utódok háború utáni vallomásaiból, olykor emlékirataiból kiderül, a férjek és apák kifogástalanul viselkedtek. Szeretetre méltó embereknek mutatkoztak, ezért a családjuk részére azok is voltak. A feleség ugyan tudta általában, hogy a férjnek mi a beosztása, de még ők sem tudhatták mindazt a szörnyűséget, ami a táborokban zajlott. A kívülálló családtagok nem is járhattak be a táborokba, ha baráti összejövetelekre, vacsorákra, fogadásokra, együttmuzsikálásokra került sor, akkor az mindig a táboron kívül történt.

Nyugodtan feltételezhetjük – és bizonyítékaink is vannak rá –, hogy Mengele doktor sem volt kivétel. Az ő családja ugyan nem lakott vele – ahhoz legalább tábori főorvosnak kellett volna lennie, aki nem volt –, és nem is vágyott társaságukra. Ám ha kollégái között volt, és nem a foglyokkal bánt, akkor őt is kenyérre lehetett kenni. Nagyon joviális, barátságos embernek ismerték meg. Azok az orvosok, akik Auschwitzban más területen dolgoztak, vagy például csak az SS-őrszemélyzet gyógyításában vettek részt és nem láthatták Mengelét a válogató peronon, vagy nem láthatták, ahogyan törpéivel, ikreivel bánt, akiket nemegyszer saját kezűleg beadott fenol-injekciókkal gyilkolt meg – egy egészen más embert ismertek.

Ez az a kettősség, ami különben a koncentrációs táborokban dolgozókra amúgy is rányomta a bélyegét, nem volt ismeretlen jelenség.

Akadt olyan, alapjában jóérzésű orvos még Auschwitzban is, aki amúgy a betegek, a foglyok életét is megmentette, és sokan áldották a nevét. Ez például jóban volt Mengelével és még a háború után – amikor már kiderültek a disznóságok visszamenőleg Mengeléről – is azt állította, hogy ez volt a legtisztességesebb kollégája azokban az években...

Tudom, ez a mi számunkra, az összes információ birtokában már kegyetlenül, furcsán és mindenekfelett hihetetlenül hangzik. Egészen neves kollégák még arra is képesek lettek volna – tizenöt-húsz évvel a háború után! –, hogy Mengele nevét tisztára fényesítsék, csiszolgassák. Ez mindenképpen meglepő, sőt döbbenetes. Mi volt hát abban az emberben olyasmi, ami erre késztette barátait, kollégáit?

Még olyanról is tudunk, aki szerint Mengele „nem értett egyet a koncentrációs táborok elvével és gyakorlatával”! Ő, aki ezeket az elveket, de leginkább a gyakorlatot alaposan kihasználta!

Persze lehet, hogy baráti beszélgetésekben az orvosok – ha egymás között voltak, nem túl nagy, maximum három-négy fős csoportokban – másképpen beszéltek, mint ahogyan azt hivatalosan elvárták tőlük. A harmincas éveik elején járó, nagy tudományos és orvosi ambíciókkal megáldott fiatalemberek, különösen ha ittak is egy kicsit, hajlamosak voltak, lehettek az őszinteségre. Bár nehéz elhinnünk, hogy megfeledkeztek volna a diktatúrákban oly alapvető, szinte vérré váló óvatosságról. Hiszen a hitleri rendőri szervek bármikor tarthattak közöttük besúgókat. Közöttük is.

Mengele nem ellenezte a zsidók kiirtását – viszont egy későbbi emlékező kolléga szerint nem titkolta azon nézetét, hogy kár kiirtani az egész lengyel értelmiséget! Mert erről volt szó, ami a világ közvéleményében később nem nagyon tudatosult. A megszálló németek eleve szolga, sőt rabszolga-szerepre szánták a szláv lakosságot. Ezért amelyik városba vagy faluba csak eljutottak a németek, ott azonnal elfogták és koncentrációs táborokba hurcolták, vagy ott helyben agyonlőtték a helyi hivatalnoki kart, az önkormányzati képviselőket, polgármestereket, falun a tanítót, a plébánost, sőt az orvost is. Így akarták megakadályozni, hogy az esetleges ellenállási mozgalom élére állhasson egy-egy helybeli műveltebb ember. A krakkói Jagelló-egyetem összes professzorát kivégezték, például!

Nos, ha Mengele ezt valóban ellenezte, akkor egy alapvető náci tétellel nem értett egyet. Ezt nehéz elhinni. Ha belenyugodott abba, hogy mindenkit el kell pusztítani, aki a felsőbbrendű germán-árja faj ellensége, akkor miért sajnálta a lengyel értelmiségieket? Ha csak azért nem, mert azok is katolikusok voltak, mint ő. Valami tiltakozott benne, amikor felfogta, sőt talán már a rámpán is látta, hogy reverendás katolikus papok is vannak az újonnan hozott foglyok között…

Olyan védelmezői is akadtak Mengelének eme régi ismerősök vagy kvázi barátok között, akik szerint nem kellene eltúlozni a doktor ottani tetteit Különösen az „emberkísérletek” szóra indultak be ezek az érzelmek – hogy ne mondjuk: indulatok!

Mert bár azt nem tagadhatták, hogy zajlottak ilyen kísérletek (a háború után ezeket eléggé széles körben dokumentálták szerte a világban, főleg a nürnbergi perek nyomán), ezek az önjelölt védelmezők igyekeztek bebizonyítani, hogy e kísérletek „arányaikban” nagyon is elmaradtak minden egyéb orvosi jellegű tevékenységtől, amit a táborokban folytattak a kollégák... Ez persze viszonylagos. Csak és ismét Auschwitznál maradva, hát persze, hogy ha ott több millió embert dolgoztattak halálra, öltek meg közvetlenül, küldtek gázkamrákba – akkor azokhoz képest pár száz vagy pár ezer, úgynevezett „orvosi kísérletekben” elhunyt ember élete nem nagyon hasonlítható össze a többi áldozat hihetetlen tömegével.

De ki mondta, hogy össze kell hasonlítani?

Önmagában kell nézni mindent És ezek alapján doktor Josef Mengelét már azért is életfogytiglani börtönre ítélhették volna a háború után, amit ott a vasúti rámpán művelt. Vagy csak azért, hogy saját kezűleg lelőtt egy asszonyt és a lányát mert azok nem engedelmeskedtek neki, nem voltak hajlandók elválni egymástól, amikor ő nekik ezt parancsolta... És semmi egyébért!

Minden másért külön-külön is halálra ítélhette volna őt a nemzetközi katonai törvényszék, amely a háborús bűnösök fölött ítélkezett. Amit az ikrekkel művelt, az egy másik bűnténysorozat volt. Ilyen körülmények között nagyon furcsa, hogy egyes orvosok nagyon barátságos embernek, segítőkész kollégának tartották Mengelét!

Lehet persze, hogy az ő számukra az volt. Érdekes módon a kollégák azt is Mengele mellett hozták fel, hogy a kísérleti ikreknek külön élelmiszeradagokat biztosított! Mintha ez olyan nagy dolog lett volna.

Való igaz, Mengele mindent megtett, hogy az ikrei túléljék a tábort. Csak éppen nem azért, hogy valóban megérjék a megpróbáltatások végét, hogy túléljék a háborút, a koncentrációs tábort. Ezt talán itt nem is kell részleteznünk. Kiderült az eddigiekből, hogy Mengele és a többi táborbeli „kutató” orvos, ha tett is valami jót a betegekért, vagy a kísérleti alanyokért – csak azért tette, hogy azok megérjék a kísérletsorozat végét. Ha intézkedett, hogy jól bánjanak velük, nem emberbaráti okból tette. Ez is része volt a kísérletnek. Annyi tudományos igény azért volt bennük, hogy tudják: a kísérletnek csak akkor van értelme és akkor értékelhető tudományosan, ha elejétől a végéig hasonló körülmények között zajlik le. Ráadásul nem mindegy, hogy az alanyok már egy éve élnek-e Auschwitzban és úgy néznek ki, mint a csontvázak, alig élnek, alig mozognak, betegek és szenvedők – vagy most érkeztek, és még a kísérletben töltött hónapok alatt is rendesen táplálkozhatnak.

Számos egészségügyi jellegű kísérletben ennek valóban volt értelme. A kísérletek legtöbbje csak úgy működött, ha az alanyok úgynevezett „normális” életkörülmények között éltek előtte és a kísérletek alatt is. Azon persze senki sem változtathatott, hogy mindenki tudta: koncentrációs táborban van. Ennek lelki terhe, az élet féltése, a rettenetes változás, a szorongás, a félelem – nem volt kiirtható senkiből. Ilyen tekintetben tehát a kísérletek nem voltak hatásmentesek, és nyilvánvalóan még a fiziológiai folyamatokra is rossz befolyással voltak.

Mengele valóban küzdött a korrupció ellen. Nem tűrte, hogy az SS vagy mások ellopják a kísérleti alanyoknak szánt élelmiszeradagokat. Különösen nem akkor, ha erre amúgy valóban szüksége volt a foglyoknak, nehogy éhen haljanak.

Még azt is felhozták a védelmére, hogy mivel Auschwitzban úgyis mindenkit kivégeztek előbb vagy utóbb, hát nem mindegy, hogy Mengele előzőleg kísérletezett velük?

Ez az alapjaiban hamis érvelés sokszor előbukkant és messze nem csak az auschwitzi táborban és persze nem kizárólag Mengele tevékenységével kapcsolatban. Az a fajta ál-belenyugvás, hogy „úgyis meghaltak volna” vagy hogy „úgyis kivégeztek mindenkit”, „meghaltak így is, úgyis”.

Létrejött egy egész áramlat, amelynek az volt a célja, hogy Mengelét tisztára mossa, és ezt nem valamiféle politikai céllal szervezett mozgalom tette. Hanem azok, akik annak idején maguk is a táborban voltak. Onnan és csak onnan ismerték Mengelét. Meg voltak győződve, hogy ez egy ma született bárány.

„Mengele az auschwitzi elvekkel összhangban cselekedett.” Ez volt az az „érv”, amit kórusban szajkóztak –igaz, nem csak Mengele, hanem mások védelmében is. Mintha az a helyzet, amely ott létrejött, valamiféle általános felmentést adna mindenkinek, aki szintén ott volt. Mintha nem éppen ezen emberek magatartása miatt lett volna lehetőségük a náciknak, hogy ilyen táborokat létrehozzanak és működtessenek. És mintha az ő tevékeny magatartásuk nem járult volna hozzá ahhoz, hogy éppen ez a helyzet, ezek az „auschwitzi elvek” kialakuljanak!

Auschwitzban tehát mintha más törvények uralkodtak volna. Mintha ott ideiglenesen felfüggesztették volna az összes erkölcsi törvényt, amelyek azelőtt fehér emberek, európaiak, keresztények és nem keresztények között kötelezték az embereket.

Mengele nagyon gyakran kedveskedett azoknak a gyerekeknek, akikkel kísérletezett.

Nagyon kedvesen beszélt velük, édességet vitt nekik, azok meg – különösen a kisebbek – kedvelték. Hiszen azok nem tudták, ki okozta fájdalmaikat, és nem volt fogalmuk arról sem, hogy kísérletben vesznek rész. A gyerekek, fiatalok még kevésbé tudhatták azt, amit a felnőtt résztvevők már tudtak a többi fogolytól, de persze a gyerekeknek ezt nem mondhatták el: hogy a kísérlet végén, ha megérik, úgyis végeznek velük.

Paradox módon minél veszélyesebbek voltak a kísérletek, Mengele annál kedvesebb volt ezekhez a gyerekekhez. Nehéz ma elképzelnünk hogy ez az ember (?) mosolyogni, sőt nevetni is tudott. Nemcsak a fogoly gyerekek, ikrek, cigányok társaságában. Hanem hogy tudott nevetni a táboron kívül, a magánéletben is. Biztosan jól érezte magát, amikor hazament a családjához, vagy ellátogatott Berlinbe és Münchenbe kedvenc régi professzoraihoz, akik továbbra is egyengették az útját és a jövő nagy reményű tudósának tartották őt... Milyen lelke lehetett neki, ha erre is képes volt?

Ismeretes, hogy a háború vége felé egy napon döntés született Birkenauban, és az egész cigánytábort elgázosították. Ahol reggel még nagy élet volt, ahol a családok együtt éltek színes kavalkádban – ott estére csak félredobott rongyok hevertek és egy lélek sem volt Mire lement a nap, a cigánytábor lakói – akár az ismert film címében – az égbe mentek. A krematóriumok és a szabadtéri hullaégetők füstje nyelte el őket.

Egyesek még ezt is ki akarták használni arra, hogy az SS és egyáltalán, a nácik „becsületét” mentsék. Azt állították nyomtatásban is, hogy a cigányok okozták saját pusztulásukat! Az egyes barakkoknak naponta juttatott élelmiszeradagot ugyanis az éhező felnőttek megették, a gyermekek pedig gyakorta éhen haltak... Ez már önmagában is különös és nem illik abba a képbe, amit a családszerető cigányokról tudunk.

Valakik nem átallották arra hivatkozni, hogy Mengele ellenezte is a cigányok kiirtását, sőt hogy állítólag felszólalt volna a tábor vezetősége előtt... Tudjuk, hogy ez nem történt meg, a valóságban egyike volt azoknak a pozitív mítoszoknak, amit valakik Mengele érdekében létrehoztak.

Aztán eljött az a korszak is, amikor a tábort fel kellett számolni. Néhány ott szolgáló akkori orvos szerint óriási káosz volt 1945 januárjában. Bármilyen szervezetten és olajozottan mentek a dolgok általában a németeknél és a táborban. De amikor össze kellett csomagolni, eldönteni, mit visznek magukkal, és mivel – mert a vonatok is hiányoztak, nem is szólva a szétbombázott sínekről –, állítólag csak Mengele volt a helyzet magaslatán.

Ami persze valószínűleg szintén legenda. Ám többen komolyan állítják, hogy amikor már-már kitört a pánik és mindenki összevissza futkosott, a tisztek, az orvosok és más, a táborral kapcsolatban álló tisztviselők szerettek volna mindent magukkal vinni – Mengele emelkedett a helyzet magaslatára, és segített megszervezni az evakuálást.

Utólagos barátai agyba-főbe dicsérték a „halál fekete arkangyalát”. Azt állították, hogy míg az evakuálás kezdetén a többi német a személyes ügyeivel volt elfoglalva, csak Mengele mutatott felelősségtudatot és lélekjelenlétet...!

Igazából persze arra figyelt ő is, mások is, hogy eltüntessék a nyomokat. Ez volt a fő cél és ok, a legfőbb törekvés, a nagy vágy.

Mengele volt az állítólag, aki mindent megtett a... gázkamrák felrobbantásáért! Nagyon jól tudta, hogy ezek a leginkább árulkodó jelek, nyomok. Bizonyítékok. Barátai úgy emlékeztek, hogy doktor Mengele szervezte azokat a robbantásokat. Mások viszont úgy vélik, hogy ez a lényeg, itt mutatkozott meg Mengele igazi nácizmusa. Mindent megtett volna, csak hogy eltüntesse a szövetséges hadseregek, a nyugati és keleti világ képviselői elől azt, ami a nácizmus egyik lényege: a népirtás volt.

Még arról is szó volt, hogy amikor az SS-vezetőség is elhagyta a tábort, Mengele azt vette észre: a krematóriumok még állnak. Erre Mengele összeszedett pár embert – természetesem SS-katonákat –, némi robbanóanyagot, és visszajött, hogy végezzen a krematóriumokkal. Nyilván ennek is csak egy oka volt: a nyomok eltüntetésének vágya. Ami arra utal, hogy a tettes tudat alatt egyrészt tisztában van saját bűneivel, másfelől jól tudja, hogy egy bűnös rendszert szolgált.

Végső soron sokan azt állították, hogy Mengele igenis tudós volt – vagy legalábbis lehetett volna. Hogy a faji kérdések kutatója volt, aki igenis rendelkezett némi tudományos képzettséggel. Hogy valamelyes eredményeket is fel tudott mutatni. Később a barátai – évekkel, sőt évtizedekkel a háború után – már azt állították, hogy Mengele valamiféle érdekes színfolt volt Auschwitzban, mi több, hogy afféle ellenálló is lett volna!

A valóságban persze Mengele soha nem szállt szembe a felsőbb vezetéssel – sem az orvosaival, sem az SS-parancsnoksággal. Míg megesett, hogy valamelyik jobb érzésű német (náci...?) orvos elintézte, hogy az alája rendelt fogoly orvosokat élemen hagyják és magukkal vigyék. Ezzel esélyt adva azoknak is a túlélésre – Mengele bizony ennyire nem törekedett a megmentésükre.

Tudjuk több visszaemlékezésből, hogy a német alorvosok nagyon meg voltak elégedve Mengelével és becsülték őt. Örültek, hogy alárendeltjei lehetnek. Különösen a boncorvosok, mert nekik rengeteg munkájuk volt. A fogoly orvosok – beleértve a boncolókat is, akik minimum négyen-öten voltak – már kevésbé voltak elragadtatva Mengelétől.

Tudjuk, hogy némelyik boncorvosával hosszú szakmai vitákat folytatott Az is megtörtént – igaz, ritkán –, hogy cigarettával kínálta meg őket, sőt el is köszönt tőlük a beszélgetés végén. Persze ez nem volt általános. És nem is változtatott semmin. Mi több, csak arról volt szó, hogy Mengele – más auschwitzi orvosokhoz hasonlóan – időről időre megfeledkezett arról, hol is van. Hogy az, amiben részt vesz, egyetlen nagy bűnfolyam, amelynek egykor még lehet keserű folytatása – az ő számára is.

Meg volt győződve, különösen érkezése évében, 1943-ban, hogy egyszer majd végeznek ezekkel az emberekkel is. A zsidó orvosok, akik a legjobb német egyetemeken tanultak és a legjobb német klinikákon tanulták ki a szakmát 1933 (Hitler hatalomra jutása) előtt, azok most Európa különböző országaiból kerültek ide a haláltáborokba. Mengelének elég szép lehetőség jutott. Válogathatott hát a legjobbak között.

Éppen az egyik fogoly orvosa volt fültanúja, amikor Mengele közölte német orvostársaival: az egyik női táborrészt, amely a felügyelete alatt állt, likvidálni kell. Így talán több élelmiszer marad a többieknek. Persze az igazi ok nem ez volt. Ahol Mengele már nem talált magának kísérleti „anyagot”, azt egyszerűen megszüntette. Ahogyan a cigánytáborral is végeztek (egyazon napon 4500 embert öltek meg), úgy a női táborok egyes részeivel is így végeztek. Megesett persze ekkortájt is, hogy még Auschwitzból is hurcoltak el embereket Németországba, hadiüzemekben dolgoztatni. Egy-egy ilyen szállítmányba sokan szerettek volna bekerülni, több okból is. Míg Auschwitzban nap mint nap fenyegetett az elgázosítás veszélye, addig a hadiüzemben erről nem volt szó. Másrészt ott az élelmezés és a szállás is jobb volt, hiszen szükség volt a munkaerőre.

Doktor Mengele nem engedte, hogy az ő kipécézett áldozatai, a kísérleti alanyok közül bárki is elhagyhassa a tábort akár ilyen céllal is. Görcsösen ragaszkodott az ikrekhez, a törpékhez, a púposokhoz és mindenféle egyéb fogyatékosokhoz. Ezek szinte az ő privát foglyai voltak.

Tudjuk beosztottjaitól – fogoly orvosoktól, boncolóktól –, hogy képes volt egy-egy „érdekesebb esetet”... megfőzetni. Igen, jól értették. Ha kezébe került például egy púpos ember, akinek csontvázát szerette volna elküldeni a berlini antropológiai múzeumba (ahol szintén mint az aberrált alacsonyabb rendű faj, a zsidók jellegzetes példányát állították volna ki...!), akkor a kellő antropológiai vizsgálat után szólt az SS-katonáknak, lőjék le az illetőt. Azok szó nélkül teljesítették a parancsot, tarkón lőtték a szerencsétlen nyomorékot. Utána Mengele doktor, „ez a derék tudós” katlant hozatott, alája gyújtatott, és amikor a víz már forrt, beledobatta a hullát. Addig főzték a púpos földi maradványait, az egész testet, míg a húsa elvált a csontoktól. Utána szolgálatkész fogoly orvosaival kipreparáltatta annak eltorzult csontjait, megtisztították és becsomagolták őket. Majd az egész morbid küldemény útra kelt Berlin felé. Ennyi maradt egy emberből.

Ez is egy kísérlet volt, illetve több hasonló esetről tudunk. Megesett, hogy egyszerre két nyomorékot, púpos apát és szintén testi hibás fiát végeztette ki és főzette meg a „fajkutatás nagy tudósa”...

Kétségtelenül voltak olyan foglyok, akik Mengelének köszönhették a megmenekülésüket.

De ezek kevesen voltak és közös jellemzőjük, hogy a doktornak szüksége volt rájuk. Máskülönben nem maradhattak volna életben. Különösen nem azok, akik már 1944. november közepe után maradtak még életben. Ekkor érkezett ugyanis a parancs, hogy az auschwitzi három tábort likvidálni kell. Ezúttal – most először – nem a benne élőkre vonatkozott az utasítás, hanem a táborokra. Ezeknek a maguk fizikai valóságában kellett (volna) eltűnniök. Mint tudjuk, ezt az utasítást semmilyen módon nem tudták a nácik teljesíteni. Többek között azért sem, mert az oroszok már túl közel voltak. Vagy mert a hadiszerencse forgandóságában bízó német hadvezetés túl sokáig várt. Amikor aztán végre kiadták az utasítást, már túl késő lett. A krematóriumok, a gázkamrák egyik része megmaradt és máig megtekinthető. Ezek a világ legszomorúbb múzeumai. Olyan halál-szellem lebegi át őket, amit sehol másutt nem érezni. Mert mint írtuk már előbb – ez az a hely, ahol a világon a legtöbb ember vesztette életét.

Csak éppen doktor Mengele nem volt az áldozatok között.