„Nincsen a világon még egy nép, amely az utolsó két évezred folyamán oly keveset változtatott volna jellegzetességén, karakterén, mint éppen a zsidó. Másrészt egy nép sem ment ez idő alatt nagyobb megrázkódtatásokon keresztül, mint a zsidó, és mindenek dacára változatlanul bontakozott ki az emberiség legnagyobb katasztrófáiból. Mily megrendíthetetlen élni akarást és fajfenntartási ösztönt tükröz vissza ez a tény!”

(Adolf Hitler)

Ötödik fejezet

    Kísérletek élő embereken

Az első ilyen kísérleteknek még szinte semmilyen visszhangjuk nem volt a táboron belül sem. Már csak azért sem, mert addig senki nem volt képes elképzelni, hogy a nácik ilyesmire is vetemednének.

Márpedig Auschwitz „beindulása” után nem sokkal erre is sor kerülhetett. Cseh és szlovák foglyok visszaemlékezéseiből tudható (Ota Kraus – Erich Kulka: „Továrna na smrt” „Halálgyár”), hogy már 1942 decemberében elkezdődtek például a később szintén nagyon hírhedtté lett dr. Schuhmann vagy Schumann kísérletei. (A név e kétféle írásmóddal jelenik meg még manapság is a különféle forrásokban, mi ettől kezdve az egyszerűbbet, a Schumannt fogjuk használni.)

Clauberghez hasonlóan nyilván Schumannak is közeli, erős kapcsolatai lehettek a náci vezetés bizonyos köreivel, ha el tudta érni, hogy tulajdonképpen első orvosként indíthatta meg tömeges emberkísérleteit Auschwitz-Birkenauban. Az más kérdés, hogy ezeknek sem volt semmi gyakorlati haszna, éppen ellenkezőleg, csak tömeges szenvedést, pusztítást és halált okozott ez az „orvos” is.

Az is meglehetősen hasonlóvá tette őket, hogy mindketten „sterilizálásban utaztak”. Schumann is arra szerződött az SS orvoskarának vezetőségével, hogy férfiakat és nőket egyaránt meddővé tud tenni. Csak ő injekciók, vegyi anyagok stb. helyett a sokkal egyszerűbbnek látszó röntgenbesugárzást szerette volna alkalmazni. Amivel nem hozott újítást, hiszen azt már e sugarak század elején történt felfedezése óta tudták, hogy túlzott alkalmazása meddővé teheti például a vele foglalkozó kezelő személyzetet, röntgenorvosokat, asszisztenseket stb. Mi több, ez máig nem változott, nem is változhatott.

Viszont Schumann az illetékesek előtt azt állította, hogy a módszer egyszerűvé, sőt olcsóvá is tehető és mindenütt alkalmazható még afféle „tábori”, mezei körülmények között is, ahol elérhető az elektromos áram.

Schumann azelőtt a könyvünk elején ismertetett „euthanázia-programban” vett részt. (Az idézőjelet az ismert okok miatt használjuk. Nem győzzük ismételten hangsúlyozni, hogy ennek a szónak a náci értelmezése gyökeresen eltért attól, amit mi manapság értünk alatta.) Így nem csoda, ha a nácik nagyon megbíztak benne.

Azt kell mondanunk, hogy ebben is benne volt Himmler keze. Mint minden efféle kérdésben, itt is előbb hozzá fordultak, és az ő hozzáállásán múlott, lesz-e valami a kísérletből, vagy sem. Ha neki tetszett a dolog, vagy látott benne annyit, amiért érdemes lesz erre időt, pénzt, energiát pazarolni, felhasználni, akkor nagy kegyesen engedélyezte. Ugyanakkor azonban azt is elvárta, hogy rendszeresen és részletekbe menően értesítsék a folyamatokról, a kísérletek részeredményeiről is. Így önmagát is alkotó résztvevőnek érezhette, és ennek az alapjában véve hiú embernek erre is szüksége volt.

Abban már kezdetben megegyeztek és Himmler is úgy tudta: a besugárzásnak nem kell feltétlenül úgy lezajlania majdan a jövőben, hogy a delikvens tudjon róla. Ez már önmagában nagy változást jelenthetett a náci „politikában”. Legalábbis ami a megszállt területek rabszolgának szánt lakosságával szembeni magatartását illette. Addig ugyanis szóba sem jött semmiféle álcázás, sőt ellenkezőleg. A németek mindenütt igen brutálisan léptek fel, a fizikai erőszak és elrettentés rémisztő eszközeivel próbálták a lakosságot féken tartani. Csak akkor számíthattak parancsaik betartatására, ha nem mutattak félelmet, éppen ellenkezőleg, kérlelhetetlen és könyörtelen erőszakkal jellemezték magukat. Másképpen áll egy tömeg ember olyan fegyveresekkel szemben, akikről már tudható, hogy mindenre képesek. Akár arra is, hogy az egész tömeget lekaszabolják percek alatt – ráadásul úgy, hogy azért őket semmiféle hátrány nem érheti.

Most azonban nem ilyesmiről volt szó. Most valami olyan ördögi és egyben mégis oly naiv tervet eszeltek ki, ami kilógott az addigi sorból. Nem is hasonlított a nácik egész gondolkodásához. Ám lehet, Himmler éppen ezért pártolta az ötletet Még magában talán jókat kuncoghatott is, amikor először hallotta. Később pedig – szokása szerint – már nyilván úgy adta tovább, mint a saját ötletét.

„A fizikai körülmények kialakítása” címen elképzelték, hogyan lehetne röntgennel besugározni a mit sem sejtő rabszolgákat úgy, hogy azok sem akkor, sem később ne vegyék ezt észre!

Felettébb vad gondolat volt ez. Azt már nagyjából tudták, hogy egy kisebb sugárzó készülékkel vagy egy, vagy két oldalról kell pár percen át sugározni a delikvens ágyékára, a nemi szervek környékére. De hogyan tehetnék meg ezt észrevétlenül? Mivel vesznek rá ezer és ezer szlávot, férfit és nőt, hogy beálljanak egy ilyen helyre és mozdulatlanul maradjanak ott perceken át?

Ezt is kitalálták. De ezt már aligha az orvosok. Inkább valamelyik pihent agyú... hivatalnok, ha ilyent is beavattak az előkészületekbe. Szóval azt találták ki, hogy a megfelelően beirányzott röntgenkészülékeket a sugárzófejet vagy fejeket íróasztalba, hivatali pulpitusba építik be.

Kívülről a dolog észrevehetetlen lesz. Aztán minden szlávot, akit sterilizálásra ítéltek annak tudta nélkül, férfiakat és nőket, jobbára persze felnőtteket, behívatnak abba a hivatalba, és egy körülbelül három-négy percet igénylő kérdőív kitöltésére „kérnek”. Ezen idő alatt persze senki sem mer felállni és kimenni, a megfélemlített emberek még majd örülnek is, hogy csak ezért hívatták be őket, és nem kell mástól, például fenyítéstől tartaniok. Amikor a „páciens” leült a székbe, a hivatalnok egy észrevétlen mozdulattal beindítja a hangtalan, érezhetetlen röntgensugárzót, és a delikvens, aki termékeny nőként vagy férfiként ment be abba a látszólag jelentéktelen hivatalba, már mint meddő, magtalan jön ki. Még azt is kiszámították, hogy egy ilyen készülék körülbelül 25 ezer márkába fog kerülni.

Nagyon el voltak ragadtatva maguktól. A zsenialitásuktól.

Csak éppen a készüléket kellett kikísérletezni és azt, hogy milyen erős sugárzás, mennyi időn át szükséges a biztos eredményhez... Nos, éppen ezzel a „biztossággal” voltak a gondok, de még évekkel később is.

Nos, Schumann doktorra bízták a kísérleteket. Ahhoz képest, amit a terv kiagyalói előre elképzeltek, bizony a dolog nem így működött. Az auschwitzi kísérleti alanyokat az erre a célra létrehozott és felszerelt helyiségekben két sugárzó gömb közé állították. Rájuk parancsoltak, hogy maradjanak mozdulatlanul, majd egy orvos vagy technikus bekapcsolta a gépet. Mindössze körülbelül három percről volt szó, amit állítólag később megismételtek. Nos, az az elképzelés, hogy a sugáradagot fájdalommentesen és így észrevétlenül kapják meg a delikvensek, rögtön zátonyra futott. Ugyanis a sugárzás, legalábbis abban a dózisban, rögtön égető fájdalmat okozott, a páciensek jajgattak és igyekeztek kikerülni a sugár hatóköréből.

Schumann doktor maga is jelen volt e kezeléseknél, és igen durván beszélt a foglyokkal, ha nem azonnal engedelmeskedtek neki vagy „renitens módra viselkedtek” –értsd szerettek volna megszabadulni a fajdalomtól, vagy elkerülni azt. Tudjuk olyan foglyoktól, akik röntgenasszisztensként dolgoztak Schumann mellett, hogy a kísérletek gyakorlatilag sohasem szüneteltek. Legfeljebb kis időszakokra hagytak fel velük, de ilyenkor mindig utasítások érkeztek Berlinből, az SS központjából. Vagy egyenesen az SS Birodalmi Führerétől, Heinrich Himmlertől.

Aki különben a jelek szerint egyszerre legalább kettő – vagy több? – vasat is tartott a tűzben. Pártolta és támogatta Clauberg professzor injekciós kísérleteit, amelyek a nőket voltak hivatva egyszer s mindenkorra terméketlenné tenni. De nem feledkezett meg másik tudományos kedvencéről, Schumannról sem, aki viszont úgy a férfi, mint a női rabszolgák esetében ígért végleges és fájdalommentes módszert. Ez utóbbi persze nem azt jelentette, hogy a náciknak fájt volna a szíve, ha szenvedni látják szláv, zsidó vagy bármilyen más rabszolgájukat – inkább attól féltek, hogy ha a beavatkozás nagy fájdalommal, esetleg sérülésekkel jár, akkor a kezelt rabszolgák kiesnek a munkából, vagy netán meg is halnak. Márpedig minden fogoly halála gazdasági veszteség volt, bár a háború alatt ilyesmivel nem nagyon törődtek. Fogoly volt elég, és ha belegondoltak abba a perspektívába, hogy előttük van még egész Eurázsia, ahol száz- és százmilliókat, sőt milliárdokat hódíthatnak meg és hajthatnak rabigába – valósággal elaléltak az élvezettől.

Nos, a Schumann-féle röntgenes sterilizáló kísérletek több mint két éven át folytak – gyakorlatilag csak 1944 végén vetettek nekik véget. Természetesen akkor sem azért, mert valamiféle humánus megfontolások kerekedtek volna felül – dehogy! Inkább az elektromos energia hiányára és más hasonló, nagyon is objektív okokra háríthatták a felelősséget. Tény, hogy Schumann és munkatársai ennyi idő alatt sem voltak képesek kidolgozni a módszert rendesen, megbízható módon.

A nácik töretlen akarattal dolgoztak egyszerre két, látszólag ellentétes cél elérésén. Az egyik a sterilizáció elmélete és gyakorlata volt azért, hogy majdan az uralmuk alá került alsóbbrendű emberek tömegét létszám tekintetében kordában tartsák, azok fejlődését, kiteljesedését megakadályozzák.

A másik céljuk ezzel éppen ellentétes, a nagy szaporaság előidézése volt. Ezzel természetesen saját germán, felsőbbrendű, „árja” fajukat akarták jobb helyzetbe hozni. A távlati cél – amelynek elérésére annak a háborús náci nemzedéknek az életében már nem kerülhetett volna sor még a számukra legoptimálisabb körülmények között sem – az volt, hogy sok száz millió főre duzzasszák a németséget, és azok a szó szoros értelmében eluralják Eurázsiát és Észak-Afrikát, a Pireneusoktól Mongóliáig, az Északsarkkörtől Indiáig.

Ezért dolgoztak ezek az emberek olyan lelkesen. És ezért kellett meghalnia annyi szerencsétlen fogolynak, akik pedig senkinek sem vétettek. Belekerültek egy számukra nagyobbrészt átláthatatlan gépezetbe. Kinek volt köztük fogalma arról, hogy dr. Mengele egy „Rassenforschung” („Fajkutatás”) című, úgymond alapvető művön dolgozik, és ahhoz van szüksége ezekre az adatokra? Azért kutatta a cigányokat, a törpéket, az ikreket és vette el ezrek vagy tízezrek életét, hogy egy nem is létező „tudományágat” alapítson és azt számos kutatási eredményével gazdagítsa...?

A kísérletek leírását egy kissé megszakítva, sajnos azt kell mondanunk: mindez elsősorban az ideológusok bűne. Ha nincs az az egész elméleti áramlat, amit Hitler és már előtte is sokan (akikre a későbbi Führer zavaros fejtegetéseit alapozta) hirdettek, akkor az orvosoknak eszükbe sem jut semmiféle „Rassenforschung”, és senki sem ad hitelt nemhogy a fajok kutatásának, de annak sem, hogy ilyen „fajok” egyáltalán léteznének. Ma már ezen – merem remélni – szerencsésen túljutottunk, de lám, akkoriban Európa kellős közepén nemcsak az amúgy is zavaros fejeket, de képzett elméket is megtévesztettek ezek a tragikus ostobaságok.

És ha csak ennyi lett volna a következmény...! Ha ezek az emberek csak szószékekről harsogták volna a hülyeségeiket, ha nem szerveztek volna mögéjük mozgalmakat, ha nem állítják oda a tömegeket, amelyek segítségével aztán bejutottak a hatalomba, majd megkaptak mindent, amit csak elképzelhettek maguknak – akkor az erőszak ilyen arányú kiterjesztésére sem került volna sor – sohasem.

Ám mint tudjuk, nem így történt. A sötétnek nevezett középkort messze meghaladó módon törtek előre a barbárok, és uralmukat kiterjesztették az élet minden területére. Előbb csak egy országban, ráadásul ott, amely századokon át az európai kultúra egyik legfényesebb földje volt. Utána széthordták a pokol magvait minden irányban, és mérhetetlen szenvedést és pusztulást okoztak százmilliók számára.

A náci orvosok nem fogtak volna bele semmilyen kísérletbe, ha előbb a náci politikai-gazdasági-katonai hatalom nem teremti meg ennek feltételeit. Ha nem hozzák létre a koncentrációs táborokat, ha az oda hurcolt embereket nem veszik ki a törvények hatálya alól. Ha nem jelentik ki, hogy aki nem árja, az nem is ember. Az rosszabb, mint az állat – tehát szabadon megölhető. Ha megölhető, akkor úgyis meg fog halni, hisz ez a sorsa. Ha úgyis meg fog halni, akkor előbb miért ne lehetne rajta kísérletezgetni...?

Különösen akkor, ha mindezt egy felemelő, minden állami intézmény és vezető által szentesített nagy cél – a Birodalom jövője és az árják érdekében teszik!

A nácik számára nagyon sok emberi kérdés igen hamar a számok kérdésévé silányult. Himmler és társai miután 1942 elején a hitleri birodalom vezetői eldöntötték, hogy végeznek az összes európai zsidóval, aki csak a kezükbe kerülhet – kezdték a zsidókat mennyiségnek, mennyiségi problémának tartani. Ez persze látszólag megkönnyítette a dolog elfogadását az alacsonyabb rangú náciknál és szakembereknél.

E szakemberek közé tartoztak a náci orvosok is.

Himmler már 1942 késő őszén elrendelte, hogy szelektálják ki a reménybeli munkaképes zsidókat. A nem munkaképeseket pedig „természetesen” dolgoztassák, amíg lehet, vagy eleve és azonnal küldjék a gázkamrákba. Auschwitz is beindult. A nácik úgy számították, hogy a munkaképes és munkára nem fogható zsidók aránya 3:7-hez lesz. Vagyis hetven százalékukkal végezni kell előbb vagy utóbb, de inkább előbb. Hogy miféle módokon tették azt, lényegében nem tárgya e könyvnek, bár természetesen nem váltak el a dolgok ennyire élesen. Ezért a mi könyvünkben is gyakoriak az utalások kivégzésekre, tömeges elgázosításokra, halálbüntetésre.

A zsidók harminc százaléka lesz csak munkaképes, állapították meg a nácik. Nem tudni persze, hogy miféle számításokra alapozták ezt a feltételezést, ezt az arányt. Lehet, hogy maguk sem tudták. Egyszer valahol „odafönt” elhangzott egy ilyen „adat”, és az rögzült, kezdett terjedni, csorogni lefelé, és mindenki készen kapott, ellenőrzött és persze megkérdőjelezhetetlen információnak hitte.

Végül is mindegy. Amikor a nácik lerohanták előbb Lengyelországot, majd Norvégiától Görögországig majdnem az egész Európát, a sajátos árja álom kezdett valóra válni. Egyfelől a megszállt országokból zsidó szállítmányok kezdtek özönleni a náci haláltáborokba, másfelől a szövetséges országok némelyikében is üldözni kezdték a zsidókat. Néhány nagyon törleszkedő helyi hatalom (Magyarország, Románia stb.) kivételével azonban nem adták át őket a német szövetségeseknek, így ezek kívül maradtak a haláltáborokon, és nagyobbrészt megmenekültek.

De ezek igen kevesen voltak az egészhez képest. A náci vezetés eleve úgy számolt, hogy legalább hárommillió zsidó maradhat életben egy ideig. Ezeket kár lett volna elpusztítani, jobbára fiatal és egészséges nők és férfiak voltak, akiket a Birodalom javára sok éven át dolgoztathattak. Valahol egy zárójelben persze ezek sorsát is előre látták, és ez természetesen a halál volt. De az még a ködös messzeségbe veszett, most arra koncentráltak, mit és hogyan tegyenek ezzel a reménybeli hárommillióval.

A lengyel és szovjet területek elfoglalása után csakugyan több millió zsidó került a kezükbe. Háromnegyedükkel vagy azonnal végeztek, vagy előbb gettókba tömörítették őket és hagyták, hogy a kitörő járványok, más betegségek, az éhezés végezzen velük. Aztán szelektálták közöttük azokat, akiknek munkát szántak, a többieket pedig a haláltáborokba szállították.

És akkor merült fel a probléma Meg kellett akadályozni, hogy a háború után még hosszú időn át dolgoztatott zsidó és más tömegek ne szaporodjanak saját akaratuk szerint. Sőt, akkor az elgázosítási programot is lefékezhetik, hiszen majd a természetes okok – betegségek, rossz bánásmód, halál – leapasztja a létszámot, és nem kell kivégzésükről gondoskodni.

Nos, a szaporodás meggátlása volt az egyik cél. Erre pedig a költséges és hosszan tartó, ráadásul biztos eredményt nem garantáló addig ismert módszerek helyett Himmler életrevalóbbnak látta a durva, de olcsó és hamar végrehajtható módszereket.

A sterilizálási programok akkor indultak. Most ismét visszatérünk az egyik legnagyobb, élő embereken végzett kísérletsorozathoz, amelynek során a náci orvosok röntgensugarakkal tettek meddővé sok ezer nőt és férfit. Ezt a témát még nem dolgoztuk fel véglegesen. Már csak azért sem, mert a módszert az évek során számos módon próbálták tökéletesíteni.

Francia és görög zsidó nők, valamint fogoly orvosok és orvosnők számos beszámolója maradt fenn ezekről a kísérletekről. A görög nők úgy kerültek a történetbe, hogy Szaloniki környékén a nácik nagyobb zsidó kolóniát ürítettek ki és szállítottak Auschwitz-Birkenauba. Így amikor éppen beindult egy újabb kísérletsorozat az emlékezetes Birkenau-10-es barakkban – amely furcsa módon a férfitábor kellős közepén állt, minden oldalról szögesdrót kerítésekkel körülvéve és úgy, hogy még az ablakokat is bedeszkázták, nehogy bárki meglássa, mi zajlik a falak között – akkor fiatal görög nőket találtak a kísérletre alkalmasnak. De voltak ott más nemzetiségűek is.

Az a sorozat, amiről most beszélünk, 1943 decemberében kezdődött. A nőkkel folytatott kísérlethez körülbelül 350 nőt gyűjtöttek össze. De ez a létszám nap mint nap változott. Egyesekről kiderült, hogy valamilyen biológiai okból alkalmatlanok, és mivel még semmit sem tudtak a kísérletekről, sőt olyanokat rajtuk nem is folytattak, no meg fiatalok és egészségesek, erősek voltak – hát nem a gázba küldték őket, hanem valamelyik barakkba, ahol még néhány hónapig vagy jobb esetben akár egy évig is húzhatták.

Aztán a kísérlethez váltakozó számú nő kellett annak egyes szakaszaiban, emiatt sem volt állandó a létszám. Akik súlyosan megbetegedtek, azoknál olykor a kór mintegy „felülírta” a kísérleti eredményeket, azok érthetetlenné váltak, eltörlődtek. Ezeket a nőket – mivel már titkok tudóivá lettek – egyenesen a gázkamrákba irányították.

Újabb alanyokat folyamatosan szedtek össze a rámpán az új szállítmányokból is. A létszám tehát változott. Schumann, aki a röntgenkísérleteket végezte, nem volt olyan önálló elme, mint a már emlegetett Clauberg. Schumann csak azt tette, amit mondtak neki fentről. Nem maga találta ki a módszereit, legfeljebb azok árnyalatnyi változtatásait, ha úgy hozta a szükség. Clauberg – emlékezzünk csak – kreatív volt, szakembere segítségével maga alkotta meg azt a folyadékot, amellyel meddővé tehette volna a nőket.

A dolog érdekessége, hogy már a háború előtti években is létezett egy olyan szer – illogikus lenne gyógyszernek nevezni, hiszen nem gyógyított –, amellyel mesterséges meddőséget idézhettek elő. Ezt „salpingo”-nak nevezték, és akkoriban csak Nagy-Britanniában gyártották. A német orvosok és tudományos kutatóintézetek is onnan importálták.

Amint kitört a háború, természetesen mindenfajta kereskedelem megszűnt a hadviselő felek között. Mivel 1939. szeptember 3-án Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent Németországnak, amiért az megtámadta szövetségesüket, Lengyelországot (ugyanakkor nem üzentek hadat a Lengyelországot szintén megtámadó, annak felét bekebelező Szovjetuniónak, sőt keblükre ölelték annak diktátor vezérét Sztálint...), a gyógyszerek, vegyszerek és bármi egyéb anyag importja és exportja egy csapásra megszűnt a két ország között.

Ilyen körülmények között az auschwitzi náci orvosok egy ipari jellegű feladatot is kaptak a berlini vezetéstől. „Salpingót” kellett gyártaniok. Ez lett volna a harmadik lehetséges módszer az injekciós beavatkozások és a röntgen-besugárzások mellett – ha sikert érnek el. Minden bizonnyal számba vették ugyan, hogy az addig importált szer igen drága volt, és maguk sem fogják azt olcsóbban előállítani. Különösen nem háborús viszonyok között, amikor igencsak szűkében voltak a szükséges vegyszereknek de még energiának is.

Ennek ellenére ez volt Himmler harmadik, tűzben tartott vasa. Vagyis titokban abban reménykedett, hogy ha nem jön össze sem az első, sem a második módszer, egyik sem lesz tömegesen és olcsón alkalmazható, akkor a háború tartama alatt az angoloktól „lekoppintott” szert használják, kerül, amibe kerül. Aztán majd ha véget ér a háború és lesz elég idejük, módjuk, pénzük a kísérletekre, akkor feltalálják majd a „salpingo” előállításának olcsóbb módszerét.

Mindazonáltal Himmler és társai szívesebben látták volna, ha egy hazai kutatók által kidolgozott és főleg igen olcsó, tömegesen alkalmazható módszert találnak vagy kísérleteznek ki. Az már csak a kialakult sajátos helyzetből következett, hogy mindhárom kísérletsorozatra ugyanott került sor. Amit a logika diktált, hiszen Auschwitzban találtak együtt sok, arra alkalmas fogoly nőt. Akikkel senkinek sem kellett elszámolniuk, akikkel azt tehettek, amit akartak.

Az angol szert más laboratóriumokban gyártották, mindig egy kicsit eltérő változatban, merthogy a német tudósok jó ideig nem ismerték annak pontos összetételét. A kipróbáló kísérletekre került sor a haláltáborban. A nők egy-egy csoportja kapott a szerből, aztán vártak, majd ellenőrizték a hatást, és ennek megfelelően változtattak a szer összetételén. Persze hetekig, sokszor hónapokig kellett várniok a hatás megismerésére, azért ezek a kísérletek is nagyon lassúak, időigényesek voltak.

Egyes forrásaink szerint e kísérletek során a nők méhébe jodipint fecskendeztek Rögtön utána röntgenfelvételt készítettek a méhről. Mindezt gondosan feljegyezték az illető fogoly kísérleti kartonjára, mellékelték hozzá a röntgenképet is. Huszonegy-huszonkét nappal később a befecskendezést megismételték, de ezúttal nem jodipint, hanem egy másik készítményt juttattak a nők méhébe. Ennek összetételét nem ismerjük. Igazából neve sem volt. A foglyok úgy hallották a kísérletezőktől, hogy azok „F-12/A”-ként emlegették. A foglyok és egyben kísérleti alanyok nem tudták, mi az. Mivel fogalmuk sem volt arról, mit céloznak ezek a kísérletek, hát ki sem találhatták, hogy melyik anyag mi céh szolgálhat. 1944 elején azt a verziót adták be előbb harminc zsidó nőnek, később egy második, már ennél nagyobb létszámú csoportnak is, hogy ettől egészségesebbek lesznek, jobban bírják majd a munkát...

Megint várniok kellett körülbelül három hétig. Ezt követően az első csoport, amelynek hat héttel korábban jodipint, három héttel korábban pedig „F-12/A”-t fecskendeztek a méhébe, most citobáriumot kapott. Ahhoz, hogy ezt fecskendővel beadhassák nekik, előbb ezt vízben kellett oldani. Csak remélni tudjuk, hogy ehhez desztillált vizet használtak a kísérletezők.

Még azt is tudjuk, hogy a jodipint körülbelül 30 százalékos oldatban alkalmazták. Már nem titok az sem – a nürnbergi orvosperek során erre is fény derült –, hogy a rejtélyesen hangzó „F-12/A” maga nem egy terméketlenné tevő szer, hanem kontrasztanyag volt. A preparátumhoz tíz köbcentiméter vizet és ugyanannyi novocaint adtak.

Amíg mindez zajlott, egyre újabb és újabb harminc-ötven-nyolcvan fős csoportokkal kezdték el ugyanazt a három-három hetes kísérletsorozatot. Sejthető azonban, hogy a módszer az egyes csoportoknál apróbb különbségekkel is járt, amiket azonban a kísérleti alanyok nem vettek, nem is vehettek észre. Vagy az egyik szer százalékos aránya, vagy vegyi összetétele változott, vagy nem pontosan ugyanannyi naponta kapták meg az egyes csoportbeliek.

A legtöbbször vért is vettek a nőktől, minimum hetente egyszer. No és azt sem hallgathatjuk el, hogy maguk a befecskendezések is fájdalmasak voltak – a nők sokszor úgy kiabáltak és sikoltoztak, hogy azt az egész barakkban hallották.

Utána pedig magas láz lépett fel. Ez nemegyszer odáig fokozódott, hogy a kísérleti alanyok elveszítették az eszméletüket. Görcsös fájdalmak gyötörték őket, betegen hevertek naphosszat. Arra talán fölösleges is kitérnünk, hogy ilyenkor minimális gyógyításban részesültek, azt is jobbára csak a szintén fogoly, a kísérletsorozatokban segédszerepre kárhoztatott orvosoktól és orvosnőktől remélhették.

A nők mesterséges meddővé tételéért folytatott kísérletek ezzel nem fejeződtek be. A röntgenfelvételek alapján döntötték el, kit fognak a náci orvosok „operálni”. Ez persze azt jelentette, hogy a fogoly nő egyik vagy mindkét petefészkét kivették, majd arról fényképeket készítettek. Olykor úgy, ahogyan voltak, a kioperált szerveket preparálták és Berlinbe küldték. Valamilyen „tudományos intézetbe”, hallották néha a rab orvosok félfüllel, de a háború után már nem tudták megmondani, hogy e sajátságos küldemények igazi célpontja mi lehetett.

Bevett szokásuk volt a kísérletezőknek, hogy röntgenbesugárzást is alkalmaztak. Mint arról már írtunk, a másik kísérletsorozatnál a besugárzott nők egyik petefészkét hetekkel később kivették, nyilván azért, hogy meggyőződjenek a besugárzás pusztító hatásáról. Aztán néhány héttel később kioperálták a kísérleti alany másik petefészkét is. Minden alkalommal vért is vettek az alanyoktól, és azt egy másik „tudományos kutató részleghez” továbbították ott helyben, szintén Birkenauban. A petefészkeket alaposan megszemlélték, sőt le is fényképezték, és a látottakat megint csak feljegyezték az alanyok kartonjára.

Hogy a náci orvosok – és talán feljebbvalóik is? –mennyire nem figyeltek arra, ami közben a világpolitikában és a hadi helyzetben történt jelzi egy érdekes fordulat. A már többször emlegetett Clauberg SS-orvostábornok és professzor addig járkált Berlinbe, addig kilincselt protektorainál, köztük személyesen Himmlemél is, míg elérte, hogy számára az auschwitzi tábor területén egy újabb kutatólaboratóriumot építsenek! És erre 1944 végén került sor!

Mintha egyikük sem nézett volna a térképre. Mintha nem tudták volna, hogy az oroszok már augusztusban Varsó alatt álltak (ott is maradtak kerek három hónapig, visszatartva az egész keleti frontot, mert megvárták, míg a lengyel nemzeti – nem kommunista! – ellenállósereg lázadását a németek leverik. Csak utána indultak rohamra és foglalták el Varsót, hogy ott aztán kommunista kormányt ültessenek a nép nyakára...).

Szóval 1944 nyarán a szövetségesek partra szálltak Franciaországban, hónapokkal később pedig már Németország területén is harcoltak, keletről már ott lihegtek az oroszok is – és ekkor Clauberg professzor úrnak új barakkot avarnak az auschwitzi táborban...! A dolog olyan, mint egy abszurd színdarab. Ugyanakkor mélyen tragikus is. No persze mindezeken túlmenően teljesen fölösleges is volt, pocsékba ment sok szerencsétlen fogoly rettenetes munkája. A barakkot ugyanis hiába szerelték fel modem röntgenberendezésekkel, használatba venni már nem tudták. Mint ismeretes, 1945 januárjában az aushcwitzi tábort kiürítették.

Schumann doktor magas volt, fiatal, jóképű – és mivel eredetileg a légierőnél szolgált, hát Auschwitz-Birkenauban nem SS-tiszti, hanem Luftwaffe-egyenruhában jelent meg. A kísérletekhez persze átöltözött fehér köpenybe. Rideg volt, személytelen, mint sok társa. Ő sem embereket látott maga előtt, hanem számokat, nem foglyokat, akiket idehurcoltak egész Európából, hanem csak és kizárólag kísérleti alanyokat.

Amit végzett, az is brutális volt. Úgy is mondhatnánk, hogy személytelenül kegyetlen. Ő a birkenaui 30-as barakkot kapta a röntgenes sterilizáló kísérletek színhelyéül. Ez az ottani női kórház részlege volt, ebben különítettek el számára egy termet. Őt magát persze gondosan felépített erős ólomfal védelmezte a káros sugárzástól – amivel viszont bőven kínálta kísérleti alanyait.

Az ő egyik módszere az volt, hogy teljesen váratlanul hozatott be a tábor különféle részeiből olyan női és férfi foglyokat, akik addig mit sem tudtak az egészről és nem voltak nyilvántartva sehol mint kísérleti alanyok. De egyetlen pillanat alatt azzá váltak, legalábbis arra az időre, amit ott töltöttek a 30-as barakkban.

Schumann egyszerűen megrendelte előző este, hogy kikre számít. Végső soron e tekintetben mindegy volt, hogy azok a nők már szültek-e valaha is, vagy hogy a férfiak milyen korban voltak éppen. Az ilyesmi különben is elmosódott a táborban. Az ottani lét, a nyomor, a félelem, az örökös feszültség miatt például a nők nagy többsége egyáltalán nem menstruált, mindenki sokkal öregebbnek látszott a koránál.

Schumann csak annyit kötött ki, hogy tizennyolc évnél idősebb, de huszonötnél viszont nem idősebb nőket hozzanak neki másnap reggelre. Közölte, hány ilyen nőre tart igényt, a többi az SS és a felügyelő személyzet dolga volt. Másnap reggel, amikor Schumann megérkezett, a fogoly nők már ott sorakoztak. Reszkettek a félelemtől, mert egyfelől nem tudhatták, mi vár rájuk, másfelől minden ilyen rendkívüli esemény – mint ez a berendelés is egy addig ismeretlen barakkba – éppenséggel a halálos ítéletüket is jelenthette.

És nem is tévedtek sokat.

Csakhogy az a halál nem azonnal következett el.

Hoztak persze férfi foglyokat is, ezeket is a várószobában sorakoztatták fel. Nem ugyanott, ahol a nőket. Aztán felváltva engedték be hol a női csoportokat, hol meg a férfiakat. Aki belépett, annak megparancsolták, hogy vetkőzzön le és hová álljon. A nőket a doktornak segédkező, szintén fogoly személyzet két fémlap közé helyezte, ezek a nemi szervek magasságában helyezkedtek el. Aztán a lapok rászorultak a sovány, kizsigerelt testekre, elöl a has aljára, hátul a fenekükre. Amikor jelentették Schumann doktornak, hogy „Fertig!”, vagyis készen van, az alany elfoglalta a megkövetelt testhelyzetet, Schumann behúzta az ólmozott ajtót, és percekig „nyomta” a röntgensugarakat. A bekapcsolt gép zümmögött, és egy-egy „kezelés” (mert a foglyoknak, ha ugyan mondtak valamit, ezt a szót használták) több percig tartott. Az emberek nem nagyon tudták, mennyi idő telt el így. Voltak, akik úgy érezték, hogy öt-hat percnél is tovább tartott. A pontos időtartam feltehetően a kísérletsorozat különféle szakaszaiban változott, hol rövidebb, hol hosszabb lehetett. Ezt sok tényező befolyásolhatta.

A férfiak péniszét és herezacskóját egy fémlapra helyezték, és más irányból sugározták be. Úgy a nők, mint a férfiak később fajdalomra panaszkodtak. Sok nő tapasztalta később, hogy mintha megégették volna a bőrét – ami nyilván abból eredt, hogy a szokásos röntgenezés másodpercei helyett hosszú perceken át kapták bőrükre, testükre és testükbe az ártalmas sugarakat Ezek a fájdalmak azután fokozódtak.

Később odáig fejlődtek, hogy a nők ágynak estek, és némelyiket hosszan kezelték. Akkor még szóba sem jött elpusztításuk, mert szükség volt rájuk. Hetekkel később – függetlenül állapotuktól – minimális érzéstelenítést követően kioperálták egyik petefészküket és újabb hetekkel később a másikat. Sokan különféle szövődményeket kaptak – már előtte is. De a barbár módon, tíz perc alatt végrehajtott műtétek csak rontottak állapotukon. Mindennapos dolog lett a 30-as barakkban végzett kísérletek után a hasüregi fertőzés, a magas láz, a szepszis állapota.

Némelyik nő valósággal lebénult, nem tudott mozogni. Megint mások felpuffadtak, vagyis ödémát kaptak. Arról nem is szólva, hogy lelkileg rettenetes hatást gyakorolt rájuk, amikor felfogták, mi is történt velük. Hogy meddőek lettek! A zsidó kultúrában a nők termékenysége alapvetően fontos dolog.

A második sorozatban már nem is tizennyolc fölötti, hanem szinte kivétel nélkül tizenhat, tizenhét éves, filigrán testű görög kislányok lettek a kísérleti alanyok. Képzelhetjük, hogyan hatott rájuk a tudat, hogy még el sem kezdték szinte a felnőtt életüket, már biztos, hogy nem mehetnek majd férjhez. Persze a későbbi események fényében az is csoda, ha közülük valaki egyáltalán életben maradt. Szerencsére akadtak ilyenek is, és ők is megjelentek később a nürnbergi bírák előtt – mint a náci vádlottak ellen valló terhelő tanúk, természetesen.

Nem jártak jobban a férfi foglyok sem. Itt negyven fős kísérteti csoportokat hoztak létre. Akiket besugároztak, azokat hetekkel később ismét hívatták. Elsőre egy nagyon durva módszerrel minimális mennyiségű spermát vettek tőlük, amit szintén vizsgálatra küldtek a kioperált női petefészkekkel együtt. A cél természetesen az volt, hogy megtudják: mennyi ideig és milyen módon kell besugározni egy férfit, hogy az terméketlenné váljon, miközben munkaképes marad?

De persze ezzel nem úszták meg az alanyok. Újabb hetek múlva ismét hívatták őket, és előbb az egyik heréjüket operálták ki, később a másikat is. Állítólag voltak esetek, amikor már az első heréből sikerült a laborban megállapítani kétséget kizáróan, hogy az alany meddővé vált. Férfiak esetében úgy is mondhatjuk: magtalan lett. Ilyenkor a második heréjét meghagyták, bár ez sem volt törvényszerű. Schumann doktor és társai olykor a „biztonság kedvéért” meg akartak győződni a magtalanságáról egy második próba árán is...

Ezen operációkat is érzéstelenítés nélkül végezték és más, a kísérletekben nem érintett foglyok később elmondták: az éppen műtött alanyok ordítása messzire hallatszott.

A sebek elfertőződtek, és természetesen a férfi rabok lelkét is megviselte a kasztrálás ténye, legalább annyira, mint a meddővé tett nőkét. A sebek éppen a besugárzás miatt nehezen gyógyultak, vagy sehogyan, és sok rab belehalt az ott szerzett műtéti sérülésekbe.

Nem árt megjegyezni, hogy nem csak zsidó férfiakat kasztráltak Schumann kísérletei során. Megesett, hogy több tíz fiatal és még teljesen egészséges lengyel férfira is ez a sors várt őket különben ezzel a besugárzással eleve halálra is ítélték. Nehéz elhinni, Hogy egy olyan képzett orvos, mint Schumann ne tudta volna, mi vár azokra, akik ilyen nagy adagot kapnak. Mert bizony a lengyelek nemi szervei előbb csak begyulladtak, később valósággal lerohadtak az élő testről. Az alanyok rettenetes fájdalmai semmihez sem mérhetőek, fetrengtek a kíntól, bár a szintén fogoly orvosok titokban próbáltak rajtuk segíteni, valami orvosságot találni minderre. Ám ez lehetetlen volt, a sugárfertőzést semmivel sem gyógyíthatták. Mi több, még a fájdalmakat sem enyhíthették. Amikor a lengyelek állapota semmit sem javult, egyszerűen a gázkamrákba irányították az egész csoportot.

Jó lenne persze tudni, hogy végső soron hány férfi és nő járt így... A híres német alaposság és a „mindent leírni, mindenről legyen papír”-kényszer ellenére sem lehetünk biztosak a dolgunkban. Az adatok egy részét ugyanis szándékosan megsemmisítették, másfelől a rettenetes háborús zűrzavarban egész irattárak vesztek el. Elég, ha arra gondolunk, hogy egyes orvosok az egész, őket terhelő kutatási anyagot állandóan maguknál hordták egy aktatáskában – és mielőtt fogságba estek akár az amerikaiaknál, akár az oroszoknál, gondoskodtak annak megsemmisítéséről. De jusson eszünkbe az is, hogy amikor az auschwitzi tábort 1948 januárjában felszámolták, nyilván rengeteg terhelő iratot semmisítettek meg. Ez érdekében volt az akkori táborvezetésnek.

Ezért inkább az efféle „érzékeny adatok” tekintetében csak az akkor ott lévők visszaemlékezéseire számíthatunk. Természetesen nem a német orvosokra gondolunk ekkor, akiknek az volt az érdekük, hogy mindent letagadjanak. Közülük a legtöbben elrejtőztek, megszöktek. Akik a nyugati szövetségesek fogságába kerültek, azok előbb-utóbb lelepleződtek. Kár tagadni, hogy maga a (nyugat)német társadalom akkoriban nem vetette ki őket magából, és még tíz évvel később is megesett, hogy ezeket az embereket – ha rövid börtönbüntetést kaptak is – afféle félreértett hősökként ünnepelték. Mellesleg efféle magatartás még Clauberg esetében is megfigyelhető volt.

Azon orvosok, akik szovjet fogságba kerültek, tanulságos utat jártak végig. Bármilyen hihetetlenül is hangzik: azok az oroszok, akik a nürnbergi perben végig igen könyörtelennek mutatták magukat (mellesleg helyesen, hisz a nácikat nem kellett sajnálni, ezerszer akkora büntetésekre is rászolgáltak volna...), azok az ő kezükbe került nácikkal egyáltalán nem bántak rosszul. Ismeretes, hogy a rakéta-, repülő- és egyéb kutatásokkal foglalkozó szakembereket ezerszámra hurcolták magukkal, és azok egy évtizeden át segítették ezen iparágak és kozmikus kutatások kifejlesztését a Szovjetunióban. A náci orvosokkal pedig saját katonáikat is gyógyíttatták. Tudunk olyan háborús bűnösről, akit ha el is ítéltek, csak azért tették, mert az ő katonáikkal bánt rosszul! Az Moszkvában senkit sem érdekelt, hogy ez vagy az a náci orvos zsidók ezreit vagy tízezreit ölte meg! Az ott nem számított bűnnek, és a nyugatiaknak sem adták ki ezeket a körözött bűnözőket.

Visszatérve tehát a hiányzó statisztikai adatokra, a viszonylag legpontosabbakat a kisegítő személyzettől kaphatták meg az érdeklődő hatóságok, intézmények és kutatók. Az asszisztensként foglalkoztatott és túlélő raboktól, no és még inkább a fogoly orvosoktól. Akiket persze senki sem kérdezett annak idején, hogy szeretnének-e részt vállalni egy-egy ilyen embertelen kísérletsorozatban –, egyszerűen megparancsolták nekik. És még örülhettek is, mert sokszor nem is titkoltan ez volt az ára további életben maradásuknak.

Nos, ilyen doktoroktól tudható, hogy a Schumann-féle röntgenes sterilizációs kísérletekben összesen minimum 1000 nőt és férfit tettek meddővé, illetve magtalanná. Minden száz férfiból legalább kilencvennek kivették mindkét heréjét, 10-nek csak az egyiket.

A dokumentumokat – ahogyan ez Európában szokás – latin nyelvű orvosi meghatározásokkal írták tele. Minden kasztrálást, petefészek-eltávolítást stb. feljegyeztek a kartonokra, latinul. A kiterjedt kartonrendszernek sok haszna volt – az orvosok, a kísérletezők számára. Ezekből sok egyéb adatra is következtetni lehetett. Az például, hogy a különböző szakaszokban az alanyoktól levett vér milyen sajátosságokat mutatott, vagy hogy mikor mekkora lázuk volt milyen egyéb tüneteket produkáltak stb., arra engedett következtetni, hogy a jövőben – a módszer általános használata esetén – hogyan kell kivédeni az ilyen fertőzéseket, komplikációkat. Mert hiszen Himmler egyik legfőbb utasítása és egyben elvárása úgy szólt: a módszernek nem szabad kiesést okoznia a munkában! Vagyis a besugárzott rabszolga vagy rabszolganő a lehető legrövidebb időre essen ki a munkából.

De a legjobb, ha egyáltalán nem esik ki. Ha például azzal az elmésnek tűnő rejtett besugárzással is elintézhető a dolog, amibe az alany nemhogy nem betegszik bele – de még csak észre sem vészi, hogy sterilizálták!

Nos, a probléma igazi súlya nyilván abban rejlett, hogy két ellentétes kívánalomnak kellett volna eleget tenni, egyszerre. Ha ugyanis diszkréten és fájdalommentesen akartak valakit besugárzással sterilizálni, akkor nem adhattak túl nagy adagot, hisz azt az alany észrevette volna. A kis sugárzás viszont nem okozott teljes meddőséget vagy magtalanságot, esetleg nem okozott ilyent egyáltalán.

Ha viszont a biztos hatásra törekedtek, akkor brutálisan nagy adagot kellett adni, amit az alany nemhogy észrevett, de egyenesen bele is betegedett!

Tehát valami középutat kellett (volna) találni, de ez nem ment. Igazából nem tudható, hogy miért hagyták abba a kísérleteket. Nyilván a felsőbbség tudtával, sőt beleegyezésével történt ez így. És mivel tudjuk: Himmler és társai semmi pénzért nem adták volna fel a dolgot, továbbra is törekedtek az alapvető cél elérésére – hát valahol egy másik „fronton” sikerült valami eredményt felmutatniok. Az SS Birodalmi Vezetője nem arról volt híres, hogy csak úgy, egyszerűen lemond arról, amire pedig olyannyira vágyott.

Mivel közöltük már az egyik fő bűnös orvos, Clauberg életének további részleteit is – röviden –, hát ugyanilyen távirati stílusban álljon itt Schumann további életpályája is. A doktor, miután az auschwitzi kísérleteket befejezettnek nyilvánították, áttelepült Ravensbrückbe. Ez egy női koncentrációs tábor volt. Itt állítólag 12-14 éves cigánylányokon folytatott valamilyen, közelebbről nem ismertetett kísérleteket.

Nyilván nagyon gyakori, sőt mondhatni közönséges nevének köszönhetően a háború után hiába keresték őt. A nürnbergi orvosperek egyikének eredményeképpen ő is felkerült a körözött háborús bűnösök listájára, amelyhez fényképet is mellékeltek. A kép persze régi volt, az orvos neve pedig gyakori – legyen elég annyi, hogy mivel Schumann önként (természetesen...) nem jelentkezett a hatóságoknál, hát azok nem találtak rá. Amihez érthető módon hozzájárulhat az is, hogy a német bűnüldöző intézmények – különösen a háború utáni években – nem is nagyon törekedtek arra, hogy ismét újabb százak és ezrek életében vájkálva még rosszabb bizonyítványt állítsanak ki a németségről.

Így aztán Schumann meglapult és orvosi praxist (!) folytatott valahol az isten háta mögött, vidéken. Ám ennek az időszaknak is vége szakadt, mert valami irategyeztetésnél mégiscsak lebukott. Rájöttek, ki ő, de mire érte küldték a rendőröket, a doktornak nyoma veszett. Sikerült titokban elhagynia Németországot, és meg sem állt... Afrikáig.

Több országban élt, az egyikben hét vagy nyolc éven át egy kórházat vezetett, és azt beszélték később: megszállottan dolgozott. Feltehetően valamiféle vezeklési kényszer fogta el. Itt csakugyan gyógyított, méghozzá igen rossz körülmények között. Ám egyszer rátalált egy újságíró, aki persze nem ismerte valódi kilétét, de írt róla egy lelkes hangú cikket, és közölte fényképét is. Akkor egy auschwitzi túlélő felismerte a férfit, otthon megint felcsaptak körülötte a hullámok. Schumann ekkor otthagyta kórházigazgatói állását és az afrikai kontinens másik végébe menekült, ahol újabb évekig meghúzhatta magát. Tizenegy évvel a háború vége után, 1966-ban sikerült elérni, hogy kiadják őt Németországnak. Ha Afrikában vezekelt is, a német bíróság előtt megint a régi lett és vagy tagadott mindent, vagy amit rábizonyítottak, abban saját bűnrészességét igyekezett csökkenteni, szinte jelentéktelenné tenni önnön szerepet. Mivel tanúként felvonultak egykori kísérleti alanyai (akik még éltek egyáltalán...), hát végül is elítélték. Ám már Afrikából is súlyos betegen tért haza, néhány trópusi nyavalya kínozta, amihez még más kórok is társultak. Végül is nem sterilizációs kísérletei, hanem más rábizonyított bűnök miatt vonult börtönbe, de ott is folyton beteg volt. Ezért végül szabadlábra helyezték, gyógykezeltette magát, de 1983-ban súlyos betegen halt meg.

Hogy megszüntessük a sterilizációs kísérletek leírásának egyhangúságát, ideje szót ejteni másféle eseményekről is.

Úgy Dachauban, mint Auschwitzban folytattak fiziológiai jellegű kísérleteket is. Ezekkel az emberi tűrőképesség határait akarták vizsgálni, és nem kétséges – bár ennek sem sok nyoma maradt –, hogy ezeket a kísérleteket nem Himmler vagy egyáltalán az SS, hanem inkább a szárazföldi hadsereg megrendelésére végezték. A Wehrmacht a szélsőséges hőmérsékleti körülmények kutatásában volt érdekelt.

De ne feledkezzünk meg a Hermann Göring-féle Luftwafféról sem. A légierőnek is akadtak speciális kívánságai, amelyeket foglyokon próbálhattak ki. Ezért az ilyen kísérletekről együttesen szólunk alább.

Dachauban egy dr. Rascher nevű orvos ügyködött. Ő különben szintén az SS tagjaként, sőt tisztjeként dolgozott a táborban (SS-Hauptsturmführer, „főrohamvezető” rangban volt). Azt is tudjuk, hogy Rascher doktor nem volt megelégedve a kísérletek helyszínével, az ottani körülményekkel és főleg a „szegényes emberanyaggal”. A lelkes doktor többre vágyott, és 1943. február I7-én Himmlemek küldött levelében fel is panaszolta a szerinte mostoha körülményeket.

Nem tudni, csak arról volt-e szó valójában, hogy Rascher jobb feltételeket akart magának kialkudni – vagy addigi kudarcait próbálta ezzel a levéllel magyarázni, netán leplezni? Lehet, elmaradt az egyes fázisokkal az előre elkészített kutatási tervhez képest, és most mindenképpen ki kellett mosnia magát Himmler előtt? Tény, hogy azt sugallta az SS Birodalmi Vezérének: őt és eszközeit és az egész kísérletet helyezzék át Auschwitzba!

De miféle kísérletekről volt itt szó?

A hadsereg adta az ötletet. A haditengerészetet is nagyon érdekelte a dolog. A Kriegmarine emberei régóta tudták, hogy a Németország, a német flotta által aránylag könnyen elérhető tengerek nagyon is északon fekszenek és vizük hideg. Elég belegondolni abba a közismert ténybe, hogy ha akkor vagy manapság valaki az Anglia körüli vizeken, Norvégia vagy Izland partjai előtt, de lényegében akárhol a brit és amerikai-kanadai partok között a tengerbe kerül, az maximum tizenöt percig bírja ki az alig pár fokos vízben. Aztán a szervezete lehűl, és az ember elpusztul. A tengerész, hajós vagy bárki, aki ilyen alacsony hőmérsékletű vízbe került, hamar életét veszíti.

A német hadvezetést tehát több okból is nagyon érdekelte, mit bírhat ki egy ember a jeges vízben, meddig és milyen körülmények között. No és miképpen lehetne javítani a túlélési esélyeket?

Doktor Rascher egyik kísérletsorozatának alighanem a légierő volt a megbízója. Ennek ellenére a földrajzi szélesség miatt, amelyen Dachau feküdt, a kísérleteket hideg, jeges vízzel végezte el. A levegő hőmérséklete ott sohasem zuhant le annyira, amennyire szükséges lett volna.

A Luftwaffe attól féltette az embereit, hogy a nagyon nagy magasságban szálló gépeken esetleg megfagynak. Ezt persze különféle eszközökkel kivédhették volna (például fűtik a különleges vadászgépek amúgy sem túl nagy pilótafülkéit). De Göring utasítására a légierő szakemberei azt szerették volna tudni, hogy milyen negatív hőmérsékleten, tehát hány mínusz foknál mennyi ideig bírja ki egy viszonylag felöltözött ember. És ha a hideg csökken, mennyivel tovább bírhatja, ha pedig a hideg még növekszik, mennyivel rövidebb idő marad számára?

Rascher doktor nem tudott eleget tenni a kérésnek, hiszen ahhoz a sarkvidékre kellett volna költöznie. Ám egy másik német tábor mellett sikerült olyan „hidegkamrákat” felépíteni, ahol elvégezhették ezt levegővel is. Az eredményről nem tudunk beszámolni.

Voltak olyan légkamrák is, ahol koncentrációs táborok foglyain azt tanulmányozták, hogy a különféle légnyomások, illetve annak hiánya milyen gyorsan végez egy emberrel... Ezek valódi gyilkos kísérletek voltak. Nem olyanok, ahol az orvosok beadtak valami szert, aztán hetek teltek el, miközben lesték-várták az eredményt. Így tudnivaló volt, hogy akit egyszer belöktek egy ilyen vastag üvegfalú, vagy ilyen kerek ablakokkal ellátott kamrába, ahonnan aztán a gépek elkezdték kiszivattyúzni a levegőt – ott az a fogoly mindjárt meg fog halni. Vérzett a tüdeje, görcsösen rángatózott, a teste felpüffedt – sőt az is megesett, mint egy újabb kori horrorfilmben: hogy a nyomáskülönbség szétvetette a testét. Ilyenkor véres húscafatok, kiszakadt belső részek repültek szét és kenődtek az üvegfalra, majd csúsztak le rajta vérpirosan...

Bizony akadtak olyan kutatók, gyengébb idegzetű orvosok is, akik az első négy-öt ilyen esetnél még nem bírták elviselni a látványt. Márpedig ott kellett lenniök, felírni mindent, amit láttak. Egy ízben az egyik ilyen kísérletnél állítólag filmre is vették a rettenetes eseményeket.

Mivel igen hosszas kísérletekre volt szükség ahhoz, hogy megállapítsák, egy átlagos ember milyen légnyomáskülönbségeket bír ki, bizony sok kísérleti alanynak kellett meghalnia. Az asszisztencia szorgalmasan feljegyezte minden egyes alkalommal, hogy milyen fizikai állapotban volt a fogoly, aki mondjuk a 344-es számú kísérletben részt vett. Minél frissebb volt, vagyis minél később került be a táborba, annál jobban bírta a terheléseket. Hiszen volt még ereje, még nem pusztította el idegeit és izmait a tábori létezés, a sok éhezés, a fegyelmezések, a kimerítő életmód.

Nagyon kevés adatunk van arról, hogy valamiféle „fagyási kísérleteket” végeztek Auschwitzban is. Sőt, mintha itt is doktor Mengele bukkant volna fel, bár ez az adat meglehetősen bizonytalan eredetű.

De tény, hogy ha nem is Rascher doktorral, hanem másokkal és talán más táborokban is – de folytak olyan kísérletek, amelyek hőmérsékleti sérülések kivédését célozták. Például a náci kutatók számos kísérlet – értsd: számos emberi élet – árán megállapították, hogy mikor és hogyan következik be egy-egy ember megfagyása és fagyhalála. Lehet, erre is szüksége volt a hadseregnek? Netán azért, hogy újfajta védőruhákat kísérletezzen ki?

Mindez nagyon is valószínű. Aminthogy az is, hogy úgy a légierőnek, mint a haditengerészetnek – és logikusan véve: a Wehrmachtnak, vagyis a szárazföldi hadseregnek szintén – érdekében állt megtudni ezeket az adatokat Mivel erre nézve sok bizonyító irat nem maradt fenn, el kell fogadnunk, hogy a náci katonai vezetés – és ennek élén maga Adolf Hitler állt! – rendelte el ezeket a kutatásokat.

Aminthogy azonban azt sem feledhetjük, hogy az örökké lelkes és oly buzgó, a maga Führerét meg egyenesen imádó Himmler, a rendőrség és az SS vezetője is benne lehetett a dologban. Például azzal, hogy miután valaki felvetette előtte az ötletet (saját ötletei nem nagyon voltak), hát felkarolta az ügyet, és mielőtt a hadseregnél bárkinek is eszébe jutott volna, ő javasolta nekik ezt a „kutatási témát”.

Tény: van néhány tanúvallomás, amely szerint Auschwitz egyik kísérletezésre használt épületében láttak nagy tartályokban jeges vizet – jégdarabok úszkáltak bennük – és azokban embereket. Egyesek meztelenek voltak, mások viseltek valamiféle ruhát, sőt akadt olyan tanú, aki búvárruhás embereket is látott!

Fel kell tételeznünk, hogy ez utóbbiak természetesen nem foglyok, nem kísérleti alanyok voltak. Hanem a német segédszemélyzet, sőt talán éppenséggel katonai személyek. Mondjuk a haditengerészet a Kriegmarine búvárai. Őket rendelték ki, hogy ellenőrizzék és segítsék a kísérletezőket, akiknek nyilván nem lehetett nagy gyakorlatuk efféle „vizes” dolgokban. Ehhez viszont a minden tengertől elég messze fekvő Auschwitzba eredeti tengervizet kellett szállítani, hiszen a kísérleteknek a valódihoz leginkább hasonlító körülmények között kellett lezajlaniok.

Ismervén a nácik szokásos, végül szinte mindig halállal végződő kísérleteit, arra is gondolhatunk: a búvárok másik feladata a kísérlet végére elhalálozott alanyok kihozatala volt. Akik megfagytak, eszméletüket veszítették, a vízbe fulladtak és lemerültek a medence fenekére...?

De térjünk vissza Rascher doktorhoz.

Ő büszkén jelentette egyenesen Himmlerhez címzett levelében, hogy egy saját teóriáját szeretné bebizonyítani kísérleti úton. Rascher doktor ugyanis azt állította: a fagyos levegővel lehűtött emberek ugyanolyan gyorsan felmelegíthetőek, mint azok, akiket hideg vízben hűtöttek le.

Túl azon, hogy a dolognak nem sok értelme látszik az első pillanatban, különösen összevetve a két lehűlési, majdnem-megfagyási esetfajtát – már érthető, hogy erre is a hegymászóknak, a téli sportok kedvelőinek és elsősorban a hadseregnek lehetett szüksége. A haditengerészetet valóban érdekelhette, hogy ha emberei vízbe estek és csaknem megfagytak, milyen módon lehetne visszahozni az életbe. Ez és csak ez volt itt a lényeges. Annak, hogy a levegővel lehűtötteket milyen gyorsan lehet visszahozni az életbe a vízben lehűltekhez képest, nincsen jelentősége. Csak az számíthat, ha mindkét csoport embereit eszméletre téríthetik!

Nos, Rascher doktor a maga dachaui módján fogott a feladatához. A kutatás – vagy inkább kísérletezés – első szakaszában nagyon is „természetes” módon jártak el. Télen a dermesztő hidegbe meztelenre vetkőztetett foglyokat zavartak ki a tábor egyik terére, amit persze szigorúan őriztek. Senki sem láthatta, mi történik ott. Viszont hallhatta! Ugyanis a csaknem fagyhalálra ítélt emberek rettenetesen jajgattak. Jajgattak nappal és éjszaka, míg csak egyáltalán hang jött ki a torkukon. Rascher ezt a jajgatást még Himmlernek írott levelében is felemlegette. Mi több, ez volt az egyik ok – a hőmérsékleti tényezőkön és az Auschwitzban fellelhető sokkal több kísérleti alanyon kívül –, amely miatt szerette volna onnan áttenni a kísérleteket máshová. Dachauban ugyanis a kis táborban nem volt egyszerűen olyan hely, ahová elvihette volna félig fagyasztott foglyait és ahol a többi fogoly ne hallotta volna ezek jajgatását, szenvedését...

A Rascher-fele kísérletben részt vevő foglyok, általában férfiak, 9-14 órát álltak kint a jeges télben. Addigra testhőmérsékletük 27-29 Celsius-fokra hűlt le. Ez lényegében szinte halálosnak számított. Végtagjaik addigra elfagytak. Nem tudjuk persze, hány fok volt ekkor a levegő hőmérséklete, de ennek nincs is nagyobb jelentősége. Ugyanis állhat valaki meztelenül mínusz húsz fokban is – ha ez csak egy perc, túléli. De ha mínusz 5 fokon áll órákig vagy 10 órán keresztül anyaszült meztelenül, akkor a szervezete veszélyesen lehűl, sőt a végtagok elfagynak. A szervezet ugyanis úgy védekezik a mindenfelől rátörő hideg ellen, hogy a vérkeringést egyre kisebb körben tartja fenn, általában a végtagok kihagyásával erősíti meg. Ezzel azokat mintegy kiselejtezi, halálra ítéli – azért, hogy a többi testrésznél sokkal fontosabb törzs minél tovább maradjon életben és végezhesse fenntartó funkcióit (légzés, vérkeringés).

Rascher doktor azt akarta bebizonyítani, hogy nem csak a vízben lehűlt testeket, hanem a levegőben lehűlteket is úgymond életre lehet kelteni. Ehhez forró vizes fürdőt használt. Maga dicsekedett azzal Himmlernek, hogy körülbelül harminc fogollyal végezte el ezt a kísérletet. Amikor a szerencsétlen alany már halálra váltan feküdt a jégen és végtagjai „fehérre fagytak” – mint Rascher feljegyezte – legkésőbb egy órás forró vizes fürdetés után mindegyik visszahozható volt az életbe, visszatért vérkeringése és normális testhőmérséklete.

Azt állította ez az „orvos”, hogy haláleset nem történt a kísérletek során, ami nehezen hihető. Mi több, azzal dicsekedett, hogy mindössze néhány kísérleti alany panaszkodott másnap némi „fáradtságra” és „enyhe hőemelkedésre”. Tehát még csak nem is lázra...?

Rascher biztosan fanatikus volt. Az ilyenektől pedig minden kitelik. Ezt megtapasztalhatták egyrészt a kísérleti alanyok, akikkel bizonyíthatóan nagyon rosszul bánt és akik ezért gyűlölték. De nem jártak vele jobban a felettesei sem, hiszen semmilyen körülmények között nem volt hajlandó lemondani vágyairól, a realitások nem érdekelték. Például a dachaui táborban többször egymásután tífuszjárvány lépett fel, a tábort le is zárták, ember a kapukon se ki, se be. Sőt, egyes fertőző gócként nyilvántartott barakkot vagy táborrészt még külön is megerősített őrséggel láttak el, és a táboron belüli közlekedés is csaknem teljesen megszűnt.

Ilyen körülmények között mások nem gondoltak volna kísérletezésre. Rascher doktor bezzeg nem tartozott ezek közé! Többször egymásután beoltatta magát tífusz ellen, és folytatta a kísérleteit...

Ma már nem titok az sem, hogy Rascher és Himmler egyik személyes találkozásuk alkalmával az SS Birodalmi Vezére, ez az önjelölt „tudós” is sugallt egy módszert az orvosnak. Méghozzá azt, hogy ha már kellően alacsony hőmérsékletre hűtötte a kísérleti alanyokat, akkor vigye őket szaunába! Ott, forró levegővel és gőzzel élessze fel őket, ne forró vizes kádban, ahogyan a fentebb leírt kísérletek folytak.

Az más kérdés, hogy tisztán technikai okokból Rascher nem volt képes ezt megvalósítani és maradt a kádaknál. Amit Himmler aligha vett jó néven.

Rascher különben azok közé tartozott, akik a német légierő kérésére úgynevezett „magas légköri kísérleteket” is végeztek. Az orvos légritkított kamrákban helyezte el a foglyokat, és azokban csökkentette a nyomást. Írtunk már előbb efféle kutatásokról. Nos, a háború után derült csak ki, hogy ezek egy részét Himmler szintén Rascher doktorra bízta.

Himmlerhez intézett kéréseit gyakorta nem teljesítették. Dr. Sigmund Rascher többször egymás után mást tett, mint amit Himmler sugallt, pedig hát hithű náci volt ő is. Csak éppen sokat tudott, feltehetően. Amikor már közeledett a vég, Himmler azért egyszer még gondolt rá...

Mivel az eddig nagy kísérletezők későbbi sorsára is vetettünk egy-egy pillantást, itt hát Rascher doktorról is meg kell emlékeznünk. Bizony Himmler egy idő után valószínűleg megelégelte, hogy ez az orvos folyton rá hivatkozik hivatalos leveleiben, hogy azt terjeszti: ezt vagy azt az ötletét a Birodalmi SS-Vezér sugallta vagy egyenesen elrendelte. Ezért aztán 1945 februárjában titkos parancsot adott, amelynek eredményeképpen Rascher doktort, az SS hithű tagját, az igazi nácit – kivégezték.