„A nép meglátta a zsidóban az idegen testet és annak megfelelően viselkedett vele.”

(Adolf Hitler)

Hatodik fejezet

      Végtelen szenvedés

Nyilván észrevették már, hogy bár a fejezeteket nyitó Hitler-idézetekben – a náci közgondolkozást erősen befolyásoló mottókban – csak a Führer zsidókkal kapcsolatos gondolataiból tallózunk (egyik ostobább hazugság, mint a másik...), a nácik korántsem csak a zsidókkal álltak hadilábon. Akadtak más „faji” problémáik is. Minden szlávot eleve alacsonyabb rendű embernek tartottak, ugyanakkor kétségeik voltak néhány olyan néppel, amelyet nem tudtak hová sorolni. A bolgároknak például csak a nyelve szláv, ők maguk török eredetűek. Vagy ott voltak a románok, akik szövetségesek lévén rászolgáltak a bizalomra, viszont mint afféle „balkáni népség”, nem érdemeltek semmiféle tiszteletet, és nem is kaptak a németek részéről soha. Hasonló volt a helyzet a magyarokkal is. Hitler őket is valamiféle undorító keverék-népnek vélte, de kezdetben – mert a magyarok is a németek szövetségesei voltak – hát türtőztette magát. Titkos terveiben azonban (mint arra később fény derült) a magyaroknak is ugyanolyan alárendelt, sőt rabszolga-szerepet szánt, mint a szlávoknak. Berlinből nézve persze Budapest is a Balkánon feküdt. (Ez a nézet nagyon, nagyon sokáig megmaradt a németek fejében. Ehhez egy kis adalék: az ADAC (nyugat)német autóklub minden évben Európa-térképet küldött tagjainak. Nos, ebben Magyarország évről évre rendületlenül a „Balkáni Országok” (Balkanländern) címszó alatt volt található, még 1985-ben is...)

Voltak olyan „fajok”, amelyekkel nem igazán tudtak mit kezdeni. Ugyanis egyfelől elismerték, hogy az árják az Indus völgyéből származnak, tehát eredetileg indiaiak voltak. Onnan hozták magukkal az ott máig kultikus jelképnek számító szvasztikát, vagyis a horogkeresztet.

Ugyanakkor a cigányok is indiai eredetűek. Itt Európában valóságos páriák. No de akkor most velük mi legyen? Netán árják...?

Ezt semmiképpen sem engedhették meg. Két tényre hívjuk itt fel a figyelmet Az egyik: nagyon, de nagyon ritkán megesett, hogy egyes foglyokat szabadon bocsátottak a koncentrációs táborokból. Valamiféle fontosabb nyugati vagy lengyel, esetleg orosz személyiségek elhagyhatták a tábort, ha elég erős érdekek és fontos személyek álltak ki mellettük, ugyanakkor – szinte hihetetlen, de igaz – Auschwitzból például időnként cigány foglyokat is szabadon engedtek!

Méghozzá olyanokat, akikkel előzőleg doktor Mengele „foglalkozott”. Nem kifejezetten kísérletezett velük, legalábbis látható nyomot nem hagyott rajtuk. Valami okból tehát a cigányok egyfelől teljesen elnyomott nép voltak és maradtak, hisz senki sem állt mögöttük, egyetlen állam sem. Mi több, a németek által megszállt vagy velük szövetséges államok egyáltalán nem védelmezték ezeket a polgáraikat. Ahogyan a zsidók mellett is csak szórványosan álltak ki.

A másik meglepő tény az volt, hogy a nácik mintha nem tudták volna végleg eldönteni, miként értelmezzék a cigányságot. Az 1935-ös nürnbergi „fajvédő, törvények” ugyan elég pontosan meghatározták ezt is, de némi habozás mindig maradt a dolgok mögött. (Közbevetés: 1945 után éveken át éppen ezért volt Nürnberg a háborús bűnösöket elítélő nemzetközi katonai törvényszékek színhelye, hogy ott kapják meg méltó büntetésüket azok, akik előzőleg ugyanabban a városban a „faj tisztaságát” harsogva hoztak emberellenes törvényeket.)

Az NSDAP, vagyis a német nemzetiszocialista párt (amit Hitler alapított) ideológiai szakembereiben is lehetett némi zavar e tárgyban. Mert bár úgy a zsidóságot, mint a cigányságot is a német nép organikus ellenségeként határozták meg – ezzel kimondatlanul is, de eltávolításukról, később elpusztításukról döntöttek –, még ugyanabban az évben pszichiáterek és más orvosok csoportját... cigánykutatással bízták meg!

Doktor Robert Ritter pszichiáter vezette ezt a sajátos csapatot. Ugyanis mint kiderült, addig a német tudományban nem létezett semmiféle pontosabb meghatározás a cigányokat illetően. Itt tehát egy alapvető munkáról volt szó. Még kellett határozni, mi a cigány és ki a cigány... Mit értsenek ezentúl a nagy német ideológusok és fajvédők a „cigány” szó alatt?

Ezekről a kutatásokról nem sok adatunk maradt. Mindenesetre nem lehetett megrázó az eredmény, nem okozott száznyolcvan fokos fordulatot a németek viselkedésében. A Ritter-féle csoport valószínűleg arra a belátásra jutott, amit már a nürnbergi „fajvédő törvények” is sugalltak, és ez bizony igen negatív volt a nácik fennhatósága alatti területeken. Ez akkor még csak Németországra vonatkozhatott, ámde a helyzet hamarosan sebesen változni kezdett. Előbb jött Ausztria bekebelezése, aztán Csehország következett – ezek még egyetlen lövés és nagyobb erőszak alkalmazása nélkül.

Az ezeken a területeken élő cigányok számára persze ennek nem volt jelentősége. Békésen vagy nem békésen jöttek be a németek, a nácik – nekik az semmi jót sem jelenthetett.

Ausztria beolvasztásával egy időben megnyilatkozott Heinrich Himmler is. Hivatkozott a Ritter-csapat genetikai és egyéb kutatási eredményeire, majd kijelentette: a cigányokat a faji probléma keretein belül kell kezelni. A nácikra (és minden diktatúrára) oly jellemző képes beszéd igazi értelme ezúttal az volt, hogy úgy kell bánni velük, mint a zsidókkal. Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy ezen pontosan mit kell érteni, az SS vezére kijelentette: a „zsidókérdés” megoldása során személyes felügyelete alá vonja a „cigánykérdés” megoldását is. Márpedig ahol kérdés van, ott akad válasz is – jött a dodonai magyarázat Azt persze 1938-ban otthon már jó néhányan, külföldön persze még kevesen sejthették, hogy a nácik az efféle „kérdésekre” milyen „választ” akarnak adni...

Himmler kétségtelenül betartotta ígéretét és áttételesen nem vette le a szemét a cigányokról (sem). Ausztriában már 1938-ban megindult üldözésük. Akiket erre kijelöltek, azokat lefogták, vonatra tették és valamelyik már létező német vagy osztrák gyűjtőtáborba szállították. Igazából viszont csak akkor indult meg ellenük a később oly jellemző tömeges hajtóvadászat, amikor a nácik elfoglalták Lengyelországot is, és ott rohammunkával épültek a koncentrációs táborok. Most már volt elég hely a cigányok számára is. Himmler közben nem feledkezett meg a németországi cigányokról sem. Egy rendeletet adott ki 1939 novemberében, amelyben egyszerűen, tisztán, világosan annyi állt, hogy a romákat táborokba kell zárni. A nácikra különben ez jellemző volt. Ami más országban addig elképzelhetetlen lett volna (kivéve persze a Szovjetuniót ahol az ilyesmi régen létrejött már, sőt sok, emberi jogokat megszorító vagy egyenesen eltörlő rendelkezést a nácik onnan lestek el, beleértve a Lenin által megtervezett koncentrációs táborok ötletét is) – hogy saját, addig teljes jogú állampolgáraik egy részét csupán csak azok származása alapján megfosszák minden joguktól, majd „legálisan” elhurcolják és kivégezzék őket tömegesen – azt ők szemrebbenés nélkül megtették.

Attól kezdve német nyelvterületről is mentek a cigány-transzportok a megszállt lengyelországi táborokba. Közben Himmlerék tovább ontották a szigorító belügyi rendelkezéseket, törvényeket és új szabályokat. Később feltűnt a kutatóknak, hogy 1939 után hirtelen megszakadt a „roma program”, és a cigányokkal szemben egy ideig nem foganatosítottak semmilyen rendszabályt, akkor sem, ha azokat a törvényeket, rendeleteket meghozták, kihirdették. Csak sejteni lehet, hogy ennek a megtorpanásnak szintén ideológiai oka lehetett. Néhány történész és orvos-kutató ma úgy véli, hogy a Ritter-bizottság jelentése ugyan nem okozott bizonytalanságot, de más jelentések annál inkább.

Tudni kell, hogy Himmler nagy misztikus is volt egyben. Szentül hitte és hirdette például, hogy a Himalájában kell lennie valamilyen nyomának az árja őshazának. Vagy hogy az egykori Atlantisz nemhogy bizonyosan létezett, de egyenesen az árják földje volt! Hogy minden fajtiszta germán, vagyis árja – Atlantiszról származik. Tudjuk azt is, hogy afféle sajátos „múltkutató” expedíciót küldött titokban Tibetbe.

Nos, indiai forrásokból újabb adatokat kaphattak ekkortájt, és ez tette őket kissé bizonytalanná. Néhány ezer ausztriai cigány elhurcolása után a program mintegy megtorpanni látszott, jó ideig egyetlen transzport sem indult, és a cigányok fellélegeztek. Azt hitték, elmúlt a veszély.

Tévedtek.

Ebben a tétova szakaszban a nácik csak rendeleteket hoztak a cigányok ellen, de egyetlen erőszakos lépésre sem került sor. A rendeletek egyike különben kimondta, hogy a cigány és nem cigány személyek között bármikor a múltban kötött házasságok nem érvényesek többé.

De ismétlem, 1939 és 1942 eleje között valahogyan „leült” a dolog. Igaz, később aztán annál nagyobb erővel indult meg.

Amikor ismét beindult és felcsavarodott az erőszakspirál, akkor aztán már nem volt kétkedés, nem volt tétovaság, bizonytalanság, várakozás. A cigányok szaporasága régebben is szálka volt a nácik szemében (aminthogy ma is az sok olyan ember szemében, aki felháborodottan tiltakozna, ha őt nácinak neveznénk. Lám, mégis „félti nemzetét” „amazok” szaporasága miatt. Vagyis ezek a mai „szelíd nácik” is fajvédő alapokon állnak...?), és elsősorban itt akartak változtatni. A maguk szempontjából ez logikus is volt – nem akarták megvárni, míg évente sok ezer újszülöttel kerülnek majd szembe, akikből idővel ismét felnőtt romák lesznek (ha ugyan addig meg nem ölik mindet – teszem hozzá én, már a későbbi események ismeretében). Azt a megoldást választották, hogy több ezer cigány gyermeket... sterilizáltak. Megfosztották őket nemzőképességüktől, ami kétségtelenül nagyon barbár tett volt.

És barbárok voltak azok az orvosok, akik ezt vállalták. Nem, itt nem volt szó semmiféle tudományos vagy áltudományos kísérletsorozatról, az akciónak semmilyen tudományos célja vagy hordaléka nem volt Egyszerűen egy barbár parancsot teljesítettek barbár lelkű emberek – bár még az is kétséges, hogy jogos-e itt az „ember” szó használata.

1941 őszén jöttek a fentebb ismertetett rendeletek, és 1942 májusában megtoldották azzal, hogy a cigányokat a zsidókkal azonos kategóriába sorolták most már „jogilag” is. Vagyis az indiai eredetű kétségek megszűntek, és az is világos volt hogy a cigányokkal végezni kell.

Sok jel mutat rá, hogy már 1941 őszén beindultak a tömeges cigánygyilkolások a megszállt területeken, például az akkori Jugoszlávia horvátországi vidékein. Auschwitzot jelölték ki mint legfőbb gyűjtőhelyet a cigány szállítmányoknak. 1942 végén Himmler már a „félvéreket” sem felejtette ki – vagyis egy újabb rendelettel a félig cigány származású embereket, akiket addig úgy-ahogy megkíméltek, most már szintén cigánynak tekintették, és azokat is Auschwitzba deportálták. Aztán a rendelet hatálya nem sokkal később kiterjedt a megszállt nyugat-európai, még később pedig a kelet-európai területekre is. Így tehát a Benelux-államokból éppen úgy elhurcolták a cigányokat, mint számos balkáni vagy kelet-európai területről, országból.

Összességében azonban a könyvünk tárgyát képező, különösen cigányok ellen irányuló tudományosnak álcázott kísérletsorozat csak Auschwitzban zajlott, és azt Mengele doktor vezette, akiről majd még szólunk.

Most térjünk át egy másfajta kísérletre.

Volt egyfajta „antropológiai kutatás” is, szintén Auschwitz D-ben, ami Birkenaut takarta a náci szolgálati rejtjelrendszerben. Mi több, erre is a hírhedt 10-es blokkban került sor.

Már elég sokat írtunk a nácik biológiai és orvosi szemléletéről, amelyet – mondani sem kell – nem igazi szakemberek irányítottak. A teljes szellemi irányítás fentről érkezett, a politikai-ideológiai oldalról, a szolgálatkész és a náci hitvallást átvevő főorvosok, professzorok, egyetemi tanárok teljes támogatását is élvezte.

Így aztán nem csoda, ha a haláltáborokban dolgozó, eleve az SS tagjaiként és egyben a szervezet tisztjeiként szolgáló orvosok egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy helyes úton járnak. Mindössze egy-két kivételről tudunk, akik nem így tettek. Ezen orvosok mellett drámai módon álltak ki később a nürnbergi orvosperek során maguk a... foglyok is! Már persze csak azok, akik túlélték a pokoli megpróbáltatásokat.

A legtöbb kísérlet alanya a kísérletek időtartama alatt rettenetes félelmek közepette élt. Sokan közülük tudták, hogy amint véget érnek a kísérletek, „eldobják” őket. Ha már nem lesz rájuk szükség, akkor mint titkok birtokosaival végeznek a gázkamrákban.

Ilyen légkörben persze nem lehetett együttműködésre számítani kísérletezők és alanyok között. No de erre igazából nem is számított senki. A legtöbb orvos olybá vette az alanyokat, mintha azok laboratóriumi patkányok lennének. Az egyetlen különbség – az ő oldalukról nézve – az volt, hogy ezekkel a lényekkel olykor könnyebb volt kommunikálni, mint a patkányokkal. Már persze, ha tudtak németül. Ha nem, akkor tolmács-„patkányokat” alkalmaztak. Akikkel perszer a kísérletsorozat végén szintén végezni kellett, nehogy kibeszéljék, amit a 10-es blokkban láttak...

De nem csak ott folytak antropológiai kísérletek és vizsgálatok. Mi több, Auschwitzot egy időben inkább csak arra használták, hogy az ottani hatalmas emberanyagból kiválogassák a kuriózumokat. Hogy milyen morbid sorsuk lett később ezeknek a „kiválasztottaknak”, hamarosan megtudják.

Az SS orvosai alaposan megszemléltek mindenkit, aki kiszállt a birkenaui végállomás (szó szerint végállomás...) peronján. A marhavagonokban heteken át zötykölődő, éhező és bűzös emberek csak szédelegtek. Nem tudtak semmit Főleg azt nem, hogy hol vannak, hová érkeztek, mi ez itt és mi lesz a további sorsuk. Mindenki abban reménykedett – útközben is ezzel biztatták őket az őrök – hogy olyan helyre kerülnek, ahol dolgozni fognak. És a munka életet ment, életet tartósít. Nemcsak a zsidók, de a más vallásúak, származásúak között is sokan voltak, akik elhitték, hogy pár hónap vagy év múlva, ha már eleget dolgoztak a náciknak, hazamehetnek. Elhitték, mert el akarták hinni.

Az orvosok ott a vágányok mellett értő szemmel vizslatták a tömeget. Minden egyes ember, aki megérkezett, el kellett menjen előttük. Senkihez nem értek hozzá. A segédek hangos szóval németül és az érkezettek nyelvén többször ismételve kiabálták, hogy álljanak külön az orvosok. Ha olykor valami okból bizonyos szakmák képviselőit nagyon keresték, akkor ezek a szavak is elhangzottak. Ezeket is külön állították.

Az antropológiai vizsgálódók valami okból a többiektől eltérő külsejű embereket kerestek. Mengele rendeletére, mint már tudjuk, még ott azonnal elkülönítették a törpéket, az ikreket. Keresték az olyan embereket is, akiknek két szemük különböző színű volt. Ám érdekes módon a törpék ellentéte, a kórosan magas növésűek nem igazán érdekelték őket. Talán ennek is voltak ideológiai okai, bármilyen hihetetlen is – az „északi”, nordikus árja faj képviselői amúgy is a magas férfiakat tartották ideálisnak, a „fajra” jellemzőnek. (Ehhez képest hadd tegyünk itt egy ironikus megjegyzést: Hitler bizony alacsony ember volt. Csizmája magas sarka és sapkája felmagasított csúcsa nélkül, valamint ha a filmhíradósok nem alulról filmezik, rögtön mindenki láthatta volna, hogy százhatvan centi körül volt mindössze. Mellesleg diktátor kollégája, Sztálin is alacsony volt.)

Ha valakinek valamilyen szembetűnő testi fogyatékossága, születési rendellenessége volt, komoly esélye volt arra, hogy elvigyék a 10-es blokkba, sőt onnan tovább. Mindez annak a szintén titkos náci programnak a keretében történt, amelyet egy Hirt nevű anatómus professzor és egyben megrögzött náci javasolt Himmlernek. Mint látjuk, Himmler valósággal vonzotta magához a tudomány salakját. Ezek a ferdeeszű emberek mind tőle kértek segítséget, őt bombázták jó vagy ostoba ötleteikkel, tőle várták, hogy támogatja olykor nagyon is vad ötleteiket. És lám, sokan nem is hiába számítottak efféle „Deus ex machinára”, náci egekből érkező segítségre.

Doktor August Hirt, az SS századosa nem erről volt híres, eredetileg. Hanem hogy Himmler parancsára ő állította elő azt a vegyi anyagot – cianid sót –, amelyből a gázkamrákat táplálták a kezdeti időkben. Az első auschwitzi gázkamrát is éppen az általa összeállított anyaggal avatták föl – ha szabad ezt így mondani egy ilyen intézménnyel, egy efféle szerkezettel kapcsolatban.

Hirt a maga szakterületén akart egy igen sajátos politikai intézményt létrehozni. Mint azt a Himmlerrel folytatott – és szerencsére fennmaradt – levelezése bizonyítja, a doktor egyik álma az volt: alacsonyabb rendű emberek múzeumát rendezi be, jobbára persze igazi kiállítási tárgyakkal. Hogy mire gondolt, arról lehet némi fogalmunk, ha megnézzük, milyen „tárgyakat” sorolt fel reménybeli protektorának.

Például azt javasolta, hogy az összes legyőzött nép egy-egy jellegzetes képviselőjét öljék meg és preparálják (tömjék ki!), úgy mutogassák majd az ö leendő múzeumában! Akárha valamely vidék jellegzetes állatairól lenne szó, csupán állatokról.

Hirt doktor azt is javasolta Himmlernek, hogy ebben a leendő antropológiai múzeumban ízléses üvegedényekben ott sorakozzanak például a megszállt orosz területek elfogott és kivégzett... kommunista pártmegbízottak, az úgynevezett komisszárok levágott fejei is. Mi több, egy külön sorban kellene például bemutatni számos „zsidó bolsevista komisszár” fejét! Talán, hogy a néző érzékelje a különbséget a „sima”, orosz kommunista és a halmozottan ellenséges „zsidó kommunista” feje és arcvonásai között...?

Már szinte látjuk magunk előtt, amint kivezénylik egy ilyen múzeumba a német kisiskolásokat is, hadd csodálják meg, milyen kemény ellenfeleket győzött le a Führer, amikor hadaival elindult Kelet felé...

De nem ez volt Hirt legnagyobb bűne. Hiszen ezek a lázálmok szerencsére meg is maradtak az álmok szintjén. Himmlernek ekkor nem egy – vagy több – múzeum megalapítása járt az eszében. Mégis, az az ötlet, hogy az antropológiát bevonják az ügybe, megtetszett neki. Már csak azért is, mert erre ideológiája is kötelezte. Hiszen éppen a nácik voltak azok, akik számtalan esetben hangoztatták: a zsidók külsejükkel is erősen eltérnek az európai embertípustól. Szentül hitték, hogy mindenhol és minden körülmények között felismerik, meg tudják különböztetni a zsidót az árjától már csak úgy szemre is! (Érdekes, ma is akadnak efféle emberek, több országban hirdetik is ezt az elméletet, és kivétel nélkül nagyon „nemzetinek” hiszik magukat. Csak emlékeztetőül jegyzem meg: a „náci” kifejezés a „nacionalista”, vagyis „nemzeti” rövidítése volt...)

A náci ideológia, amikor orvosi érveket is használt a zsidóság elnyomására, már alkalmazott ilyen felületes antropológiai érveket vagy inkább úgy mondhatnánk: trükköket. Nem volt ez indokolt és komoly alkalmazása ennek a tudománynak, nem is lehetett az.

De Himmlert persze ez nem akadályozta meg abban, hogy erre kísérletet tegyen. Kapva kapott hát Hirt ötletén, hogy előreláthatóan hosszú évek munkájával alakítsanak ki egy múzeumot, amely szemléltetően bemutatná, mifélék is azok az „alacsonyabb rendű fajok”, milyen az „untermenschek” világa.

Hirt el is kezdte az anyag előkészítését. Az elfogott szovjet párttitkárok egy részét lefényképezték élve vagy holtan. Fogoly oroszokon, lengyeleken, zsidókon és más népek tagjain végeztek antropológiai jellegű méréseket. Végtagok és azok részeinek hossza, az arc méretei, a koponya, az általános testmagasság, szélesség, súly stb. érdekelte őket.

Hirt maga is végzett ilyen méréseket – már Auschwitzban. Ahol kapott erre szolgáló helyiségeket a 10-es blokkban. Aztán kért és kapott emberanyagot a foglyok közül. Hol egy női csoportot, hol egy férfi csapatot engedett maga elé. A nőket is meztelenre vetkőztette, és úgy vonultatta őket fel-alá maga előtt. Majd kiadta az utasítást segédeinek – akik jobbára szintén foglyok voltak –, hogy miféle méréseket végezzenek el rajtuk.

Hirt nem csupán Auschwitzban tevékenykedett. Afféle ingázó módon egy földrajzilag jóval távolabbi, a német-francia határ menti Strasbourghoz közeli Natzweilerben is felépült egy kisebb koncentrációs tábor. Itt, éppen Hirt kérésére, kapott egy saját kis gázkamrát, ahol kedvenc cianid sójával ő gázosíthatta el azokat, akiket elég furcsának vagy jellegzetesnek talált ahhoz, hogy leendő múzeumának díszei legyenek.

Tudjuk néhány túlélő beszámolójából, hogy Hirt doktor-százados és „antropológiai kutató” olykor lázas lelkesedéssel válogatott az auschwitzi hatalmas embertömegben. Meg is találta azokat, akik szerinte vagy fajtájuk leginkább jellegzetes típusai voltak, vagy valamilyen testi rendellenességük miatt érdemesek voltak arra, hogy abban a majdani náci múzeumban megörökítsék őket.

Ez nemegyszer abban merült ki, hogy az illetőket meztelenül lefényképezték, vagy éppen csak azt a testrészét fotózták le, ami olyannyira érdekes volt. Például púpos férfiak és nők egész kisebb serege fordult meg a 10-es blokkban olyankor, ha Hirt éppen ott „kutatott”. A púp volt az egyik mániája, de minden testi torzulás érdekelte. A balesetek miatt bekövetkezett sérülések utóhatásai, látható nyomai nem érdekelték, csak a veleszületett rendellenességekkel foglalkozott.

Bár Himmler annak idején nem lelkesedett a formalinba tett párttitkár-fejekért, Hirt a maga módján azért megoldotta a dolgot. Járta a tábort, figyelte a foglyokat, és ha valamilyen érdekes, szerinte jellegzetes arcú embert talált, elintézte, hogy azt neki... kivégezzék. De kiadta az utasítást, hogy a fejére vigyázzanak, azt egészben akarja megkapni! Sőt, csak a fejet akarta.

És meg is kapta.

Ha a fej a kivégzés során nem sérült meg, akkor Hirt azt preparáltatta. Persze egy ilyen fej arra is jó volt neki, hogy azon antropológiai méréseket végezzen. Természetesen elvégeze rajtuk a nácik által olyannyira kedvelt „faji osztályozást”. Mindez persze egy csöppet sem volt tudományos – főleg akkor nem, amikor e „faji jegyek” alapján Hirt megkülönböztetett „jó” és „gonosz” emberi külső jegyeket. Az ő számára persze a „zsidó” vagy a „bolsevik” (kommunista) egyaránt a „gonosz” fogalomkörébe, osztályába tartozott. Ha pedig e kettőt együtt kaphatta meg – a kivégeztetett személy zsidó volt és míg élt, kommunista pártfunkcionárius is –, akkor ezt boldogan újságolta, és azt a fejet leendő múzeumának egyik legszebb kiállítási darabjaként tartotta számon...

A múzeumi anyag lassan gyűlt össze. Nem kétséges, hogy Hirt és néhány társa, szintén anatómusok, egy valódi morbid múzeumot akartak létrehozni. Amely külsőségeiben emlékeztetett volna bármilyen másik múzeumra. De amíg azokban kőbaltákat vagy régi szövőszékeket vagy búzamagokat vagy kitömött madarakat láthatunk, ebben a nácik által olyannyira gyűlölt fajok képviselői lettek volna a kiállítási tárgyak.

Méghozzá emberekből készült preparátumok formájában. A preparátumokat csakugyan nem lehetett elkészíteni Auschwitzban, ezért az említett Strasbourg melletti táborba élve vitték el a múzeumba kijelölt embereket. Hirt – éppen Himmler támogatására, egyetértésére, olykor pedig az SS-vezér kifejezett parancsára hivatkozva – el tudta intézni, hogy ilyen rabokat, hol egy női csoportot, hol férfiakat átutaztassanak fél Európán csak azért, hogy ott végezzék ki őket, ahol mindjárt preparálják is őket.

A preparálást azonban nem tudták megcsinálni a táborban. Ott erre nem voltak megfelelő helyiségek, ott csak Hirt saját gázkamrája működött. Volt valami perverz abban, hogy ez a kamra különbözött minden más hasonló intézménytől, amit a nácik a második világháború alatt bárhol építettek és működtettek.

Ennek az egyik hosszanti falán ugyanis volt egy „tükör”. A kellően vastag üvegből készült tükör része volt a falnak, amiről persze a foglyok nem tudhattak. Azt sem tudták, hogy kívülről nézve a tükör átlátszó: Hirt és néhány társa nemegyszer ott állt a tükör előtt, és mint a moziban vagy a tévében, végignézte, hogy a gáz befúvása után hogyan kínlódnak, gyötrődnek, fulladoznak, és végül hogyan halnak meg a foglyok. Azt mondják, ezenközben a szeme sem rezdült. „Minden anatómusnak kérges a szíve”, kommentálta később valaki ezt a jelenséget. Ami azért nyilván nem igaz ilyen sommásan.

A nagy sietség rögtön ezután kezdődött. Natzweiler nincs messze Strasbourgtól, de sietni kellett. Hogy amint a tetemeket sikerült kiszedni a sebesen kiszellőztetett gázkamrából, azokat rögtön kocsira rakták és meg sem álltak velük a strasbourgi egyetemi klinikáig. Annak alagsorában volt a preparáló helyiség a megfelelő műszerekkel, asztalokkal és vegyszerekkel. Ott is foglyokat dolgoztattak. Kívülálló nem tekinthetett bele Hirt folyamatába, az veszélyes lett volna. Az egyetemen sem tudta senki, mi folyik odalent – az alagsor az SS kizárólagos birodalma volt. Az SS-t pedig ezekben a körökben Hirt képviselte, mi több, irányította.

Ott „tartósították” a tetemeket vagy azok erre kijelölt részeit.

Végül is Hírt „kísérletei”, amelyek semmiféle tudományos anyagot, eredményt nem hoztak és nem is hozhattak, elég sok ember életéhe kerültek. Sajnos nem tudjuk, hány auschwitzi fogoly került a keze alá és vajon mindegyiknek ugyanaz lett-e a sorsa. Mert megesett, hogy az első látásra az „antropológiai intézetbe” rendelt fogoly valami okból mégsem felelt meg az elvárt kritériumoknak és elküldték onnan, mint „untauglich”-ot (alkalmatlant). Mivel egy egyszerű, orvosinak tetsző vizsgálatról volt szó, hát ezáltal a fogoly nem vált titokhordozóvá. Ha amúgy jó erőben volt, nem végezték ki, mehetett valamelyik barakkba, dolgozni.

Hirtnek különben – végső soron – semmi sem sikerült az életben. Már ez a „múzeum” sem jött össze, bár az okok rajta – és Himmleren – kívül álltak. A háború vége felé egyre szűkült nemcsak az előzőleg Hitler által annyit emlegetett német élettér, de az anyagiakban sem bővelkedő belügyminisztériumnak is meg kellett gondolnia, mire ad támogatást.

Később még komolyabb probléma merült fel az alacsonyabb rendű fajokat bemutató múzeum kapcsán. A szövetségesek 1944 nyarán partra szálltak Normandiában, majd elég gyorsan nyomultak keletre. A németek meg visszavonultak. Felmerült a probléma: mi lesz, ha az amerikaiak, britek, franciák rálelnek a strasbourgi egyetemen őrzött preparátumokra?

Hirtet elérte az, amit egy kutató el sem tud képzelni. Parancsot kapott, hogy semmisítse meg mindazt, amit addig összegyűjtött! Himmler nagyon jól tudta, hogy az ilyen „kiállítási tárgyak” mennyire sokkolnák a nyugati, demokratikus közvéleményt, és az milyen rossz hatással járna az ellenséges hadvezetésre is.

Hirt volt annyira német és náci, hogy tudomásul vette a parancsot, sőt igyekezett is azt teljesíteni. De az ellenség már nagyon közel volt Strasbourgot természetesen a francia erők szabadították fel, és mielőtt Hirt végezhetett volna, már ott is voltak. Végül is félig-meddig feldolgozott, balzsamozott vagy formalinba ágyazott holttesteket vagy emberi részeket találtak az egyetemi klinika alagsorában. 1944 végén jártak, és szemlátomást gyorsan távoztak a nácik, kapkodva dolgoztak. Számos otthagyott halottnak csak az arcát öntötték le valamilyen savval, remélve, hogy azokat ily módon nem sikerül majd azonosítani. Olyan hullát is találtak, amelynek a fejét összeégették lángszóróval, feltehetően ugyanazon célból. Csak ennyire tellett a náciktól, aztán menekültek inuk szakadtából.

Hirtnek akkortájt nyoma veszett. Valószínűleg egy ideig bolyongott, de semmire sem jutott magával, és nem boldogulhatott a beállott helyzettel sem. Talán az elméje sem volt rendben, mert hamarosan öngyilkos lett.

Akadtak olyan kísérletezők is az auschwitzi táborban, akik egyszerűen szélhámoskodtak csupán. Mivel azonban az ő kísérleteik is szenvedést okoztak számos embernek, hát erről is szót kell ejtenünk.

Volt olyan orvos, aki fogászati kezeléseket végzett a foglyokon – akár szükség volt rájuk, akár nem. A „tudomány” mindebben az volt – állítólag –, hogy a fogak és bizonyos reumatikai betegségek között összefüggést látott az orvos.

Akadt olyan orvos is, aki az úgynevezett „Higiéniai Intézet” keretei között ha nem is kifejezetten fertőző, de fertőzés-gyanús betegségekkel kísérletezett. Méghozzá úgy, hogy fertőzésekből eredő anyagokat injektált be a kísérleti alanyok szervezetébe, és huzamosan figyelte, segéderőivel figyeltette és feljegyeztette azok összes tüneteit.

Ezek voltaképpen ártatlan dolgok voltak Akadt olyan orvos is, akinek csak az volt a fontos, hogy Clauberg elől elvigye a csinosabb nőket, más nem érdekelte. Volt olyan is, akit az alája rendelt fogoly orvosok és orvosnők rávettek: vegye oda „kísérleti alanynak” a tábor más részein tartott családtagjaikat. Ezekkel az emberekkel aztán álkísérleteket folytattak. Például különféle vegyszerek helyett csapvízzel dörzsölték be a bőrüket heteken, hónapokon keresztül, ami persze semmilyen hatást nem váltott ki. Ennek ellenére különböző vegyszerek neveit írták a kartonokra, és kitalált tünetekkel jegyezték tele az illetők beteglapjait. Mindezt persze azért tették, hogy meghosszabbítsák e foglyok életét a táboron belül. Ami a legtöbb esetben bizony csöppet sem volt egyszerű dolog.

Ezek persze elszigetelt jelenségek voltak, és csak néhány vagy néhány tíz fogolyra vonatkozhattak. A birkenaui 10-es blokkban sajnos folytak ennél sokkal komolyabb és végzetesebb kimenetelű kísérletek is. Több, egymástól független forrás ismét említi doktor Mengelét, mint aki ebben az épületben is gyakran megfordult és tevékenykedett.

Ennek ellenére a háború utáni években akadt, aki náci orvost is mentegetett, mondván, az illető a foglyokkal érzett együtt és nekik segédkezett. Tény, hogy voltak ilyen esetek is, persze Auschwitz tömeges borzalmaihoz képest nagyon kis számban. Ahol milliók mentek a halálba, ott egy-két vagy tíz-húsz ember megmentése szinte semmi volt – persze, azoknak, akik megmentették őket, és akiket megmentettek, a legnagyobb ilyenfajta esemény az életükben.

Auschwitz-Birkenau-Monowitz (Oswiecim-Brzezinka-Monowice) egyetlen olyan pontja a földgolyónak, ahol körülbelül hatmillió ember vesztette életét. Nincs még egy hely ezen a bolygón, ahol ilyen kis helyen ilyen rövid idő alatt ilyen sok ember halt volna meg. Ráadásul itt nem valamiféle kivédhetetlen természetes járvány vagy más csapás pusztított. Nem egy hatalmas ütközetben estek el, egyenruhában, fegyverrel a kézben. Merthogy ezeknek esélyük sem volt a védekezésre. Ezeket az embereket mind megölték hidegvérrel, ipari méretekben és ipari módszerekkel.

Az emberiség történetében azelőtt ilyesmire nem kerülhetett sor. Igaz, hogy nagyon sokféle módon összefügg a szovjet lágerbirodalom és az ottani tömegek irtása azzal, amit a nácik műveltek. A kommunisták és a fasiszták számos dologban hasonlítottak egymásra, és egyik sem sajnálta az ártatlan embereket. Ezeket mindkét hatalom tömegesen gyilkoltatta le. A Szovjetunió egész fennállása alatt léteztek koncentrációs táborok, sokkal több persze, mint amennyi a nácik fénykorában létezett. Az áldozatok száma minden bizonnyal sokkal nagyobb volt a szovjet (rém)uralom hetvenkét, mint a nácik uralmának tizenkét éve alatt.

Mégis, az nyilvánvaló, hogy a szovjet birodalomban nem voltak ilyen megsemmisítő táborok. Ott mindenkit hosszan, évtizedeken át dolgoztattak. Persze sokan vesztek oda a táborokban, milliókat temettek el a táborok mellé. De míg a szovjet kommunák Kolima körzetében télen mínusz 75 Celsius-fokkal gyilkolták foglyaikat, addig Auschwitzban a nácik gázkamrákat építettek.

Minden zsarnokság megszabadult ellenfeleitől. Hitler egy „fajt” akart kiirtani, sőt végső soron több fajt, népet, nemzetet – a szovjetek meg hol válogatás nélkül ölték saját polgáraik millióit hol meg ők is egy-egy népre koncentráltak, a háború alatt és után pedig hadifoglyok százezreit mészárolták le a táboraikban.

Semmiféle összehasonlításnak nincs alapja, mióta Auschwitz létezett és működött Ebhez fogható „halálgyár” nem volt még soha, és csak remélni tudjuk, hogy nem is lesz soha. Persze meg kell vámunk, míg lehullnak a leplek arról, ami az elmúlt évtizedekben és manapság történt és történik az úgynevezett Kínai Népköztársaság több ezer kényszermunkatáborában, nem is szólva Észak-Korea hasonló rémségeiről.

Ma már világosan látszik, egy kicsit sem kétséges, hogy Auschwitzban valamiféle „kísérletezési láz” lepte el az ott dolgozó orvosokat. Ennek olyanok is a hatása alá kerültek, akiknek azelőtt ilyesmi eszükbe sem jutott volna.

És a kísérletek skálája, tematikája, méretei és a módszerek is nagyon szerteágazóak voltak. Mert azok lehettek. A legtöbb orvosra kétféle késztetés hatott Az egyik az, amikor meglátta ezt a sok százezer embert, aki egy időben volt a tábor foglya és akiknek semmi joguk sem volt. Akik nem rendelkeztek a maguk életével – voltaképpen nem rendelkeztek semmivel. Az életüket senki sem tartotta számon, már olyan értelemben nem, hogy aki végzett velük, azt felelősségre vonták volna. Szabad prédák lettek, szinte a levegőben volt az őrök és a többi orvos között is, hogy ezekkel közülük bárki azt tehet, amit akar.

A másik késztetést az ideológia vagy a tudomány jelentette. Bizony ki kell jelentenünk, hogy az odakerülő orvosok tekintélyes része egyfelől hithű náci volt. Hisz a táborokba (nem csupán Auschwitzba, de a többi ,,Konzentrationslager”-be is!) csupán az SS emberei kerülhettek be. Őket bízták meg a haláltáborok őrzésével, felügyeletével, irányításával (és szép csöndben: hasznának lefölözésével).

Az orvosok, akik ott dolgoztak, szintén az SS emberei voltak. Az egyszerűség és a német rend, alaposság, („Ordnung”) kedvéért vagy a fekete egyenruhás belbiztonsági szervezet aktív tisztjeinek nevezték ki őket, amikor aláírták szerződésüket, vagy tartalékos tisztek lehettek. Mindenképpen egyenruhát hordhattak.

Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy közülük sokan ideológiailag is megfertőződtek. A náci eszmék, vagy Hitler, vagy a „Mein Kampf” ellenzői nyilván nem léptek volna be az SS-be. Ide aztán nem soroztak be senkit kényszerrel, nem is volt rá szükség. Tódultak be azok, akik egy elit szervezet tagjai akartak lenni. Maga Heinrich Himmler, a vezérük is azt hirdette, hogy ez egy újfajta, modem „lovagrend”, amely a jövőben még nagyon sokat fog tenni a Harmadik Birodalomért és a „fajvédő eszmékért”.

Tehát ideológiai okok nem akadályozhatták meg ezeket az embereket – túlnyomó többségüket – abban, hogy gyűlöljék, lenézzék és lépten-nyomon megalázzák a foglyokat. Mert hiszen azok csak porszemek voltak, amelyeket a Birodalom úgyis eltapos. Semmiféle humánus eszme nem tarthatta vissza még azokat sem, akikben ilyen gondolat olykor-olykor egyáltalán megfogant.

A másik vonzást a tudomány jelentette. Kétségtelenül akadt a sok száz ott szolgáló orvos között olyan is, aki komoly tudományos eredményeket várt a kísérleteitől. Hitt is ebben, és eszébe sem jutott, hogy ő voltaképpen embereken kísérletezik. Nem látott ebben semmi kivetnivalót. Sőt éppen ellenkezőleg, hálás volt a politikai rendszernek, hogy az ilyen remek lehetőségeket teremtett a tudománynak, és neki magának személyesen. Aki most lám, alaposan kihasználja ezeket a kínálkozó lehetőségeket!

És talán meg is voltak győződve róla, hogy amit tesznek, azt a tudomány nevében és a tudomány érdekében cselekszik. Ezzel az esetleg olykor háborgó lelkiismeretüket is megnyugtatták.

Bruno Weber doktornak a fentieken kívül volt még egy saját használatra készített kis „ideológiája” is. Nem akart a frontra kerülni. Márpedig mint katonaorvost, eredetileg oda akarták beosztani. Sikerült valahogyan elintéznie, hogy elvállaljon egy SS-orvosi állást egy koncentrációs táborban.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna ő is könyörtelen hóhéra az eleinte mit sem sejtő áldozatoknak. Elvileg ő foglalkozott a vérrel kapcsolatos kutatásokkal. Az auschwitzi táborban róla is rettenetes hírek keringtek és talán nem is ok nélkül. Míg asszisztensei – zsidó vagy más származású fogoly orvosok – igyekeztek embereket menteni, addig Weber doktor saját belátása szerint folytatta meglehetősen „vad” kísérleteit.

Ezek részben foglalkoztak az emberi vér tulajdonságaival. Ami azt illeti, valóban nagyon fontos dolgokat kutathatott volna ez az ember, persze nem az általa – általuk – alkalmazott módszerekkel. A vér nagyon értékes folyékony szövete az ember nevű élőlénynek, és érdekes is. Meg lehet érteni, hogy manapság is sok orvos választja ezt kutatása tárgyául, hiszen még mindig számos ismeretlent rejt magában.

Doktor Weber ehhez képest azzal foglalkozott, hogy miután megállapította egy-egy kísérleti alany vércsoportját, az illetőbe szándékosan más csoporthoz tartozó vért fecskendezett. Az emberi szervezet természetesen reagált erre, a fogoly vérében alvadás, agglutináció következett be, ami persze kis mennyiség esetében még nem vont maga után komoly vagy maradandó következményeket. De ki tudhatta, meddig növeli Weber ezeket a véradagokat?

A kutatócsoportnak ugyan nem volt feladata a vérellátás, de azért Weber ezzel is szolgált nemegyszer az SS-nek. Nyilván azért, hogy mutassa, milyen hasznos az ő intézete. Az SS-katonák sohasem tudták meg, hogy sebesülésük után zsidó vért kaptak. Nem tudni, hogyan reagáltak volna ezek az ideológiailag alaposan fertőzött, szinte már „agymosott” emberek, ha erről értesülnek. Bizony arról volt szó, hogy amikor szükség volt ilyen vagy olyan csoportazonos vérre, csak átszóltak a Higiéniai Intézeten belül működő kis szervezetnek. A kísérleti csoportnál majdnem mindig akadt vér, ha pedig nem volt, hát villámgyorsan szereztek. A foglyoktól. Persze az ilyenkor az SS-nél rendszeresített formanyomtatványokra, amelyek a vérszállítmányt kísérték, rá kellett írni, vajon felsőbbrendű avagy alsóbbrendű embertől származik a vér. Weber gondoskodott róla, hogy minden esetben automatikusan az előbbi jelzés kerüljön a tasakokra. Akkor is, ha az nem volt igaz. Hiszen sokkal, de sokkal könnyebb volt zsidó vérhez jutni abban a táborban, ahol a foglyoknak több mint a fele, esetenként 80-90 százaléka is zsidó volt éppen.

Weber meg akart felelni a felettesei elvárásainak, ezért ha vért kellett adni sebesült SS-katonáknak vagy németek műtétjeihez, mindig tudott szolgálni „árja” vérrel. És ezt a felettesek értékelték is.

A kísérleteihez is vérre, rengeteg vérre volt szükség. Ezért nemegyszer azzal a paranccsal indította el embereit a táborba, hogy „csapoljanak meg, akit csak tudnak”. Persze sokkal jobban jártak, ha olyanoktól szerezték a vért, akik jó bőrben voltak. A foglyok, akiket egész nap dolgoztattak és enni is alig kaptak, bizony nem szolgáltattak elégséges mennyiségű, sem jó minőségű vért De ha nem volt más, a sajátságos „Drakula-brigádoknak” ezzel is be kellett érniök.

Weber arra bujtogatta őket, hogy igyekezzenek elkapni a kápókat, azok jól tápláltak és nem dolgoznak. Mellesleg joga is volt erre, hiszen a kápók is csak foglyok voltak, tehát minden joguktól megfosztott személyek. Az más kérdés, hogy ezek az esetek többségében igazi németek voltak, német bűnözők, akiket éppen azért helyeztek el minden barakkban, hogy uralják, féken tartsák és fegyelmezzék a foglyokat Minden két-háromszáz fogolyra jutott egy ilyen kápó, aki sokszor rettenetesebb és könyörtelenebb volt, mint az SS-őrök. (A receptet itt is a szovjetektől vették át. Már a lenini, később pedig az egyre szaporodó sztálini munkatáborokban bízták a foglyok közvetlen fegyelmezését a közönséges bűnözők közül kiválasztott, mindenre kész gyilkosokra.)

A kápók persze nem örültek a fejleménynek, és ha csak tehették, szabotálták a véradást. Ha nem sikerült időben elbújniok, amikor felbukkant a „Drakula-különítmény”, akkor valami betegségre hivatkozva szerettek volna kibújni a véradás alól. Már csak azért is, mert bizony Weber nagy vérigénye miatt nem néhány kémcsőnyi, hanem több deciliter, esetenként fél liter vér levételéről volt szó.

Az elgyötört fizikai állapotú foglyokkal sem tettek kivételt. Weber megkövetelte, hogy aki odakerült a kezükbe, attól vegyenek le minimum fél liter, de inkább több vért. Az is megesett, hogy egyes foglyokat lekötöztek és a nyaki verőérből vettek vért – nemegyszer 700 vagy 800 köbcentit, de megesett, hogy 1000-et – vagyis egy litert!

Nos, egy embernek ideális körülmények között körülbelül öt liter vére van. Ha ebből lecsapolnak 2-3 decilitert, azt a szervezet hamarosan pótolni tudja. Ennél többel már bajok lehetnek, az egy liter szélsőségesen sok – az ennél több hiánya pedig azonnali halált okoz.

Ami szintén megesett, nem is ritkán. A Weber-féle „kísérleti alanyok” olykor kevesebb veszteséget sem vészeltek át, hiszen igen rossz körülmények között éltek, a szervezetük eleve legyengült. Sokan ott haltak meg vérvétel közben, ami persze egyfelől semmilyen hatást nem gyakorolt az orvosra, másfelől nem állíthatta meg az éppen aktuális kísérletsorozatot.

Már így utólag, természetesen senki sem tudja megállapítani, hányan véreztek el Weber működése nyomán. Már csak azért sem, mert megrögzött náci szokás szerint az elhunytak aktáiba, a halálozási rovatba sohasem a valódi halálokot írták. Webemek még egy oka volt rá, hogy elhallgassa az igazi okot: ezek az emberek és haláluk rontották volna a kísérleti adatsorokat. Mint oly sokan mások – akiket eddig névvel vagy név nélkül említettünk –, ő is bármikor készen állt arra, hogy meghamisítsa kísérleteinek statisztikai részét. Csak azok a foglyok számítottak benne „l-l egységnek”, egy főnek, egy alanynak, akik túlélték, amíg velük kísérleteztek. Ha közvetlenül utána haltak meg, akár éppenséggel a kísérletekbe haltak bele – az már nem számított, sehol sem vették figyelembe. Ha viszont az illető fogoly még akkor halt bele, amikor nem volt teljes a vele folytatott kísérletek sora, egyszerűen kihúzták a névsorból, a kartonját elégették, és újabb alany után néztek.

Ily módon az, hogy egy kísérlethez teszem azt éppen 100 emberre volt szükség – nem jelentette azt, hogy valóban csak száz embert használtak fel. A civil tudományos életben elképzelhetetlen lett volna, hogy menet közben pótolják a kiesett alanyokat. Ha valaki nem érte meg a kísérletsorozat végét, akkor annyival kevesebb személlyel számoltak később, és az eredmény is annyival bizonytalanabb, negatívabb lett. A végén elkészítendő jelentés, és maga az eredmény ez esetben nem száz ember százalékos megoszlását hirdette, hanem csak nyolcvan vagy hetvenöt alanyét.

Clauberg, Mengele, Weber és mások kísérleteiben a szereplő alanyok száma mindig száz volt, képletesen szólva. Mindig annyi, amennyivel az egészet tervezték végrehajtani. Bármi is történt közben...!

Már csak ilyen módszertani szempontból sem lehet ezeket egzakt tudományos kísérleteknek nevezni. De érthető módon nem ez a legfőbb ellenvetésünk. Nem ezt hányták eme kísérletező kedvű „tudósok” szemére a későbbi nürnbergi ítélőbírák sem.

Weber még abból is kísérleteket csinált, hogy vajon egy embertől mennyi vért lehet levenni. Voltak olyan napjai, amikor – talán unalmában – ilyesmivel foglalkozott. Persze az ezekhez használt alanyok legtöbbje vagy ott halt meg rögtön, vagy a komoly vérveszteség miatt később már nem tudott talpra állni, ezért visszatérve a munkába, ott végeztek vele az őrök vagy a kápók. Ezek az emberek sem jelentek meg soha semmilyen statisztikában úgy, mint akik halálát a Weber doktor által inspirált kísérletek okozták volna.

Wébert nem elégítették ki a vérrel folytatott úgynevezett kísérletek. Már csak azért sem, mert így folyton a feje fölött lebegett a rém: egy napon az SS főorvosai vagy akár a tábor vezetése egyszerűen kinevez a helyére egy kevésbé képzett fiatal orvost, aki csakugyan a vérre specializálta magát, őt pedig azonnal kiküldik a frontra... Ezért mindent megtett, hogy a táborvezetés felé az ő „intézete” fontosságát hangsúlyozza, sőt erőteljesen lobbizott is azért, hogy bővítsék, hogy újabb műszereket és gépeket kaphasson. Ez utóbbi nem nagyon sikerült, de legalább nem vonták kétségbe az intézmény létének értelmét, amitől Weber a leginkább félt.

Másrészt pedig igyekezett bebiztosítani magát. Ezért hízelgett Mengelének, és sikerült kifognia egy másik kísérletsorozatot is. Az állami titkosrendőrség (Geheime Staatspolizei = Gestapo) nehezményezte, hogy a lengyel ellenállási mozgalom elfogott tagjaitól még rettenetes kínzások árán sem tud használható vallomásokat kicsikarni. A szakemberek tanácstalanságukban ezúttal is szovjet példát vettek elő. Hallottak ugyanis arról, hogy a szovjet titkosrendőrség ilyen esetekben tudat-átalakító kábítószereket használ, azok révén szedi ki a fontos információkat a foglyokból.

Vagyis gyógyszerész és orvos szakemberekre volt szükség, akik hozzáértő módon megtervezik, megkeverik, felhasználásra kész módon kidolgozzák az erre szolgáló szereket Az is világos volt rögtön, hogy itt emberkísérletekre kerülhet sor. A Gestapo ezért kereste meg Auschwitzot, ott pedig az egyik legismertebb személyiséget: Mengelét. Akit csak később neveztek el „Dr. Auschwitz”-nak...

Mengelének nem volt ideje ezzel foglalatoskodni, hát átadta a kísérletet a mindig nyüzsgő Webemek. Akkoriban persze senki, még Mengele sem tudta, hogy más táborokban is folynak ám kísérleteik, méghozzá komolyak! Ezeket az SS berlini központi Higiéniai Intézete hangolta össze. Az volt akkortájt a Harmadik Birodalom egyetlen olyan pontja, ahol naprakészen és folyamatosan mindig tudták, melyik táborban kik, milyen kísérletsorozatokat végeznek és azokkal hol tartanak. Buchenwaldban a tífuszfertőzésekkel folytak kísérletek, Sachsenhausenben mérgezett puskagolyókkal és egyéb lövedékekkel kísérletezgettek. Itt foglyokba lőttek bele kis kaliberű, amúgy az életre nem veszélyes golyókkal. Mégis, a kísérleti alanyok java része belehalt e kis sérülésekbe is, ugyanis az SS gyógyszerészei előzőleg különféle mérgeket kentek a golyókra, amelyek vagy akkor, vagy később, sok szenvedés közepette végeztek a meglőtt sérültekkel...

Ugyanott mesterségesen keltettek gázödémás kórokat és állapotokat Ezek is sok alany életét követelték.

Ám térjünk most vissza Weber doktor túlbuzgó kísérletező kedvéhez. A Gestapo megbízásából néhány SS-gyógyszertudós és ő különféle, akkor ismert drogokkal kezdett kísérletezni, természetesen élő embereken. Állítólag morphin-származékokkal, és/vagy meszkalinnal dolgoztak. Erre már nem derült fény. Így az sem zárható ki, hogy barbiturátokat is használtak. Ily módon igyekeztek valamilyen náci igazság-szérumot” megalkotni, amit később aztán különféle fantasztikus és kalandfilmekben láthattunk. De a valóságban, legalábbis akkoriban, ilyen szer nem készült el.

Az viszont biztos, hogy ezek a kísérletek is emberéletekbe kerültek. A felhasznált egymástól nagyon is különböző anyagok hatása nemegyszer végzetes volt, az emberek, akiknek beadták, nem annyira titkaikról fecsegtek, mint inkább rosszul lettek és meghaltak. Mindez persze nem éppen hízelgő bizonyítványt állít ki ezekről a szakemberekről. Erős a gyanú, hogy az SS lehetett bármilyen erős és híres, valódi „elit” – a tudományos élet képviselői közül nem az igazi ászokat sikerült a maga köreibe átcsábítania.

Weberről még egy nagyon terhelő dolgot derítettek ki a háború után. Erről persze a vele dolgozó személyek a 10-es blokkban régóta tudtak. A különféle kultúrák tenyészetéről volt szó. Az intézménynek feladata volt ugyanis, hogy az őrszemélyzettől vagy a foglyoktól nyert váladék-mintákból kitenyéssze a kultúrákat. Csak így lehetett megállapítani, kinél találtak betegségre utaló gócokat és kinél nem.

A tenyészetek alapanyaga a hús volt. Bizonyos esetekben jobb lett volna a tojás, de ahhoz nehéz volt hozzájutni a háborús viszonyok között. Auschwitz húsfogyasztása mérsékeltnek mondható, legalábbis az ott élő létszámhoz képest. Ennek egyetlen oka az volt, hogy a foglyok sohasem kaphattak húst. Ez egyrészt túl drága étkeztetés lett volna, másrészt semmi esetre sem akarták, hogy a rabok erőre kapjanak tőle, akár csak egyetlen napra is.

Annál több húst fogyasztott viszont az őrszemélyzet és persze a tisztikar, amelynek tagjai voltak az orvosok is. Egészen a háború utolsó szakaszáig jó volt az élelmezésük, szinte semmiben sem szenvedtek hiányt.

Nos, az említett okokból húsra szüksége volt a 10-es blokknak is. Az SS-katonák élelmezése viszont már nem volt olyan jó, mint a tiszteké. Ezért nap mint nap megesett, hogy ezt a nélkülözhetőnek tekintett húsadagot az SS ellopta, és nem jutott a laboratóriumba a tenyészetekhez szükséges hús.

Nos, Weber ezt is megoldotta Nem úgy, hogy bemószerolta volna a hústolvajokat, dehogy. Más forrás után nézett. És meg is találta azt. A 10-es blokk mellett volt közvetlenül a 1l-es, amit halálblokknak is neveztek. Ott zajlottak ugyanis a kivégzések. Ha egy-két embert ítéltek halálra és éppen nem működtek a gázkamrák – vagy ilyen kevés ember miatt nem is volt érdemes őket elindítani akkor a 1 l-es udvarán lőtték le az elítélteket.

Weber vagy emberei, amikor hallották a lövéseket, kimentek az épületből és átballagtak a 1l-esbe. Ott már tudták, miért jöttek. Kis idővel később az orvos visszajött, emberei pedig gyanús csomagokat cipeltek. És megint volt hús a kultúrák tenyésztéséhez...

Igen, emberi izomkötegeket vágtak ki a hullákból, és azokkal dolgoztak a laboratóriumokban. Eleinte senkinek sem tűnt fel – a laborokban dolgozó szintén fogoly asszisztensek és orvosok csak később jöttek rá, miről is van szó. Amikor látták, hogy a hússal együtt néha gyanúsan ismerős bőr- és szőrcsomók is kerültek a táptalajba...

Mert Auschwitz, ez az „anus mundi” (a világ végbele, kloakája) abszurd világ volt. Ahol az állatok húsa többet ért, mint az emberé. Mint látjuk, minden viszonylagos volt. Ott és akkor különösen. A személyzet sem mert igazán reagálni.

Bizony ők nem is szólhattak semmit Minden ment tovább, a Higiéniai Intézet Weber-féle részlege tovább működött, és az orvos mindent megtett azért, hogy azt ne is szüntessék meg. Ezért még azt is vállalta, hogy vérkészítményeket juttat az SS-nek, kísérletezett azzal is, hogyan lehetne porított vért adni a hadseregnek, amely azt a fronton használhatná. Mondani sem kell, az akkori ismeretek szintjén sem Weber doktor, sem nála jobb szakember nem érhetett el számottevő eredményt ezen a téren.

Weber doktor az életben semmire sem vitte. Auschwitz volt – vagy inkább lehetett volna – az a pont, ahol kitörhet az addigi szürkeségből. De sem ott, sem másutt, sem akkor, sem később nem sikerült neki semmi. Amúgy meg vesebeteg volt, aki a háború után – mielőtt elítélhették volna tetteiért – ebbe a kórba bele is halt.