„Ami nem tiszta faj ezen a földön,

az csak annyi, mint a pelyva.”

(Adolf Hitler)

Negyedik fejezet

      „Ez maga a pokol"

A hitleri „ideológia” úgy vélte, a cigányok is a kipusztítandók közé tartoznak. Sem maga Hitler, sem követői nem voltak képesek felfogni ennek a népnek a jelentőségét, mi több: éppen jelentéktelenségét hangsúlyozták. És persze ártalmas, nem-európai voltát. Ami mellesleg az ő értelmezésükben a zsidókra is igaz volt, hiszen az ókori (amint a mai) Izrael állam nem Európa része, hiszen Nyugat-Ázsiában helyezkedik el.

A cigányok tehát feketelistára kerültek teljes egészében. Előbb csak Németországból hurcolták el őket Auschwitzba, aztán sorra a megszállt területekről is. Persze nem minden cigányt találtak meg. Németországban lehetősége volt a náci rendszernek arra, hogy alig néhány év alatt szoros zárat építsen ki minden ember köré, bárhol is lakott. A vándorcigányok már nem vándorolhattak, lakóhely kellett, a lakóhelyeken pedig illetékes hivatalnokok, akik mindenkit szemmel és nyilván tartottak. A cigányoknak befellegzett német földön.

De nem volt ilyen egyértelmű a helyzet másutt. A nyugat-európai országokban a cigányok már régebben letelepedtek ugyan, mégis akadtak ide-oda vándorló csoportjaik – különösen Franciaországban. Ezek egy része a veszedelem közeledtére átment spanyol földre, ahol a németek nem érhették el őket. De persze a többség ott is fogságba esett.

A kelet-európai cigányoknak is csak egy részét tudták megfogni, elhurcolni. Ők is bujkáltak attól kezdve, hogy világos lett: a németek ugyanazt a sorsot szánják nekik, mint a zsidóknak. A cigány holokauszt ennek ellenére szinte alig ismert területe a történelemnek, máig nem kutatták kellőképpen.

Auschwitzban volt egy külön „cigánytábor” is. Sokkal inkább ráillik ez a név, mint bármelyik másikra, ugyanis itt együtt maradhattak a családok. A cigányokkal tettek csak kivételt a németek. Ennek persze nyomós oka volt. Már az első cigányszállítmány megérkezésekor dantei jelenetek játszódtak le a rámpán. Ugyanis a németek nagy döbbenetére a cigányok nem voltak hajlandók egyetlen parancsszóra szétválni. Míg a zsidó, szláv és egyéb – bárhonnan érkezett – csoportok az auschwitzi vasúti rámpán azonnal engedelmeskedtek az utasításnak, külön csoportba álltak a férfiak, a nők és a tizennégy éven aluli gyermekek, és ezen családtagok általában ott látták egymást utoljára, addig a cigányokkal ezt a módszert nem lehetett követni. Ők inkább ott haltak volna meg a peronon, de nem engedik el egymást, főleg nem a gyermekeiket.

Ez adta az ötletet dr. Mengelének, a haláltábor legfőbb SS-orvosának, hogy ha már így áll a helyzet, valamilyen módon ki kellene vagy lehetne használni a családok együttmaradását. Az volt az ötlete, hogy elsősorban a cigány gyerekekre jellemző betegségeket kutassák. Mi több, mivel voltak a táborban más nemzetiségű gyerekek is, hát akár összehasonlító vizsgálatokra is sor kerülhet – a nem cigányokból lehetne például egy kontrollcsoportot létrehozni.

Mert fogódzkodjanak meg: mára már azt is tudjuk, hogy dr. Mengele és néhány társa az auschwitzi táborban végzett néhány valódi orvosi kutatást is! Olyant, amivel más, nem ott élő betegeket akartak megmenteni a jövőben. Csak az a kár, hogy mivel Mengele is náci volt (sőt, ő volt csak az igazi, vérbeli náci...!), hát természetesen a németek gyógyítását tartotta céljának. Nem az egész emberiség rendelkezésére akarta bocsátani ottani eredményeit (ha végül is lettek ilyenek), hanem csak a német boldogulást akarta szolgálni.

E kutatás tárgya az úgynevezett „noma” volt.

A latin nevén noma faciei, régi magyar nevén vízirák vagy arcüszök egy időben gyakori volt, de érdekes módon jobbára cigányokat támadott meg. Előfordult persze nem cigányok körében is, de ritkán. Sok orvos vélte úgy akkoriban, hogy ennek oka lehet a cigánygyerekek magukkal hozott fertőzése is. Vagyis a felnőttektől örökölt szifilisz, amihez aztán hozzájárult az életük korai szakaszában még megkapott vérhas, a tífusz, a skarlát, a kanyaró és még sorolhatnánk. Nem segítette állapotukat az általánosnak mondható alultápláltság sem.

A kór halálosnak bizonyult, és már gyermekkorban nagy aratást végzett a cigányok között. Mengelének sikerült vagy ötven ilyen gyereket találnia a táborba érkezett cigányok között. Hogy ne bontsa meg a kialakult családi kötelékeket, mint említettük – ez volt az egyetlen barakk-együttes a hatalmas Auschwitz-Birkenauban, ahol együtt maradhattak a családok. Ami nem jelenti azt, hogy ne jutottak volna innen is sokan a gázkamrákba. Végső soron szinte mindenkinek ez lett a sorsa.

De akadtak gyerekek, akikkel még előbb különféle betegségek, így például a noma végzett. A különösen érdekesebb eseteket Mengele úgy őriztette meg az utókor és az orvostudomány (?) számára, hogy a gyerekek fejét levágatta és azokat tartósítószerben, üvegben megőrizte. Valóságos kis „múzeuma” volt neki a táborban, amiről még lesz szó.

Hamarosan tehát létrejött az orvosi kísérletek és gyógyítások erre specializálódott részlege, a „Noma-Abteilung”. Itt legkevesebb negyven, olykor viszont éppenséggel hetven gyereket is kezeltek. Nemcsak jobb ételeket kaptak, mint más foglyok – hiszen jó testi kondícióban kellett őket tartani, és ellensúlyozni addigi alultápláltságukat –, hanem szulfamid-készítményeket is. Ezekkel próbáltak ellenhatni a fertőzésre. Az arcüszök a jó kezelés révén számos esetben lassan elmúlott Mengele nem is titkolta, hogy szakmunkát akar erről írni – de legalább szakcikket valamelyik orvostudományi folyóiratban –, és ezért hajlandó volt igazi gyógyítást is végezni. Aztán odahívott más orvosokat is – no persze, csak a táborban dolgozó SS-orvosokkal tehette ezt, külső doktort a nácik nem engedtek volna a tábor területére –, és azoknak is eldicsekedett az eredményeivel. Mengele ezenfelül, hogy majdan dokumentálhassa az eseteket, gyakran hívott fotóst, aki a kezelés megkezdése előtt, majd annak különböző szakaszaiban és a végén is lefényképezte a kis betegek arcát.

Lehet, nagyon meglepő, ami most következik: doktor Mengelének sikerült sok gyereket kigyógyítania a kórból!

A cigányokkal kapcsolatosan még két másik kísérletsorozat is folyt.

Az egyiknél a kornak nem volt jelentősége. Mivel gyakorta megesett, hogy a cigányok között akadtak törpe növésű egyének, hát azok lettek Mengele másikfajta érdeklődésének alanyai. Az orvost nagyon érdekelte az, mi lehet a törpe növés oka. Nem tudunk arról, hogy hasonló érdeklődést mutatott volna ő vagy mások a törpe növés ellentéte, a magasnövés (akromegália) irányában is. Amely pedig legalább annyira abnormális – ha ritkább is – mint a törpe növés.

Mindenesetre ha az érkező szerelvényekben, a cigányok vagy mások között abnormálisan kistestű egyént talált, azt nem küldte a gázkamrába, hanem a tábor egy erre kijelölt blokkjába, barakkjába. Ott végzett rajta antropológiai vizsgálatokat. Természetesen nem tudta megváltoztatni az illetők testméreteit, de igyekezett kideríteni: vajon miféle okok játszottak közre abban, hogy ilyenné lett...? Mekkora szerepe volt ebben a táplálkozásnak, az öröklött tulajdonságoknak, esetleges betegségeknek, testi elváltozásoknak?

A másik, amit még annyira sem lehet igazából kísérletezésnek, inkább kutatásnak, vagy vizsgálatnak nevezni – az ikrekre vonatkozott. Ma már köztudott, az auschwitzi tábor történetével foglalkozók jól tudják, hogy Mengele doktor és társai sajátos „iker-mániások” voltak. Már az érkező szállítmányoknál felhangzott a doktor elvárásait jól ismerő SS-katonák és foglyokból előléptetett segítők kórusa:

– Ikrek...! Ikreket keresünk! Ikrek jelentkezzenek!

Természetesen mindig azon a nyelven, amely anyanyelvű volt az érkező csoport.

Az ikerkutatás akkoriban nem csak Auschwitzban, hanem szerte a világon úgynevezett „divatos” kutatássá vált. Ennek oka az a nagy feltűnést kiváltó eset lehetett, amelynek során Kanadában ötös ikrek születtek. Ez akkoriban nagy publicitást kapott a világmédiában, és könnyen lehet, ez inspirálta Mengelét is.

De volt más oka is. A náci fajtervezők erre is ráharaptak. Hiszen míg egyfelől az volt a nem is tagadott céljuk, hogy az alacsonyabb rendű emberek szaporodását gátolják és gazdasági szükségleteiknek megfelelően szabályozzák, addig másfelől a saját fajtájukat szerették volna szaporábbá tenni. Már csak azért is, hogy a németséget mint olyant létszámában is kiteljesítsék és minimum a japánokkal hozzák egy szintre, nem is szólva az angolokról és az amerikaiakról.

Ezenfelül Hitlernek német katonákra volt szüksége. A nácik nagy időtávlatokra terveztek – ami manapság már nevetségesnek tűnik, mert nem tudhatták, hogy mindössze tizenkét évet kaptak a történelemtől, az alatt is a legnagyobb veszedelembe, nyomorúságba és vérveszteségbe döntötték a német népet, amely valaha is érte azt a földet és lakóit.

Nos, minden férfira és nőre szükség volt Ezért találták ki a nácik a Lebensborn („életforrás”) programot is, amelynek során fiatal lányok számukra jobbára ismeretlen SS-katonáktól szültek „igazi germán utódokat”, akiknek törvénytelen, balkézről való születését is elnézték csak azért, hogy minél többen legyenek az uralkodó faj tagjai.

Nem kétséges, hogy Himmler egyik utasítására indult el az iker-program is. A vezető náci ideológusok és jövőtervezők igénybe vették a náci orvosok segítségét is, amikor népük szaporaságát elemezték. Arra a belátásra jutottak: nem ártana, ha a német nők egy része életében legalább egy alkalommal ikreket szülne. Az sem baj persze, ha kétszer is. Ez már négy gyermeket jelentene! Nyilvánvaló volt a sajátos férfi-logika is: ha egyszer kell csak szülni, de akkor mindjárt két, sőt esetleg három gyermek hozható a világra, akkor a nők szívesebben fognak szülni. Úgymond, a „hazának”...

Ez volt az iker-program ideológiai háttere. Nem eléggé világos viszont e kutatások módszertana. Ma már tudjuk, hogy az ikerszülések nagy többségében genetikai tényezők játszanak szerepet – erről viszont abban az időben a tudomány és a tudósok még keveset tudtak. Különösen nem sok információt szerezhetett éppenséggel a kutatások irányítását lelkesen felvállaló doktor Mengele...

Azt is meg kell mondanunk, hogy lényegében minden kísérleti alany azzal, hogy kísérleteztek vele – egy másik jogi kategóriába került át. No, ezt ne úgy értsék, hogy bármiféle jogot megszerzett volna. Ellenkezőleg, inkább elvesztette azt is, amivel addig rendelkezett. Pedig már az is a nulla felé tendált. Mint kísérleti alany, átment a mínuszos, negatív tartományba – ahogyan a háború után egy megmenekült fogoly orvos közölte.

Arról van szó, hogy aki ilyesmibe keveredett, akit bármilyen kísérletnek vetettek alá, az náci titkok birtokába jutott. Vagy ahogyan ők mondták akkoriban Auschwitzban és a többi táborban: „titokhordozóvá”, titokbirtokossá lett. Mint ilyen viszont veszélyes volt a nácik számára. Hiszen tudta, hogy orvosi kísérletek is folynak a táborokban. Maga is részt vett valamelyikben, és arról tudott volna mesélni kívülállóknak, ha egyszer kiszabadul onnan!

Akkor, az 1940-es évek első felében arról senki sem álmodott, hogy egyszer csak idegen katonák (oroszok, amerikaiak, britek) állnak majd a táborok kapujában, az SS-őrség pedig elmenekül és a táborok felszabadulnak. Ennek ellenére a német táborvezetés és az SS illetékesei úgy döntöttek: az a fogoly, aki bármilyen orvosi vagy egyéb kísérletben vett részt, nem szabadulhat. Szabadulások különben is nagyon ritkán fordultak elő, ahhoz már igen potens támogatója kellett legyen valakinek a táboron kívüli világban, vagy igen nagy szolgálatot kellett végeznie a táboron belül valami fontos embernek, hogy élve elhagyhassa azt.

De nem akkor, ha kísérletekben vett részt. A nácik nem bírták volna elviselni, ha ezek az emberek – vagy közülük akár csak egyetlenegy is – kikerül ebből az abnormális világból és valahol elmeséli, mit élt át. Azok a foglyok, az alanyok, bár általában erről mit sem tudtak, már akkor halálra lettek ítélve, amikor beválogatták őket valamelyik kísérletbe.

De ehhez persze nem volt szükség kísérletekre. Efféle titokbirtokosok lettek például azok is, akik az úgynevezett Sonderkommando, különleges „alakulat” tagjaiként dolgoztak. Ez volt az a váltásonként kétszáz férfi fogoly, akik a krematóriumoknál éjjel-nappal égették a holttesteket. Ezek annyi szörnyűséget láttak, annyi mindent tudtak Auschwitz igazi lényegéről – hogy nem is élhettek sokáig. Négyhavonta „leváltották” őket, ami az ő esetükben azt jelentette: minden negyedik hónapban kivégezték az előzőeket, és újakat rendeltek a helyükre.

Az ikrek, bármilyen korúak is voltak, kedvelt kutatási alanyok lettek.

Elsősorban Auschwitzban doktor Mengelénél, de mint a háború után kiderült, másutt is foglalkoztak velük. Auschwitzban az ikreket tehát már a vasúti rámpán kiválogatták. Akadtak köztük gyermekkornak és akadtak felnőttek is. Ez utóbbiak hamar felfogták – olykor már a rámpán megsúgták nekik a szolgálatkész segítők, akik régebben éltek a táborban és jól ismerték a körülményeket, viszonyokat –, hogy az életben maradás egyik lehetősége az, ha az ikrek nem oszlanak el a tömegben, hanem éppen ellenkezőleg, együtt jelennek meg. Az anyák ezt hallva maguk vitték kiskorú ikreiket Mengeléhez.

Az ikreknek – csakúgy, mint a törpéknek – nem kellett felölteniök a táborbeli hírhedt rabruhát. Civil ruhájukban maradhattak, amely ha lefoszlott róluk, kaptak másikat. Éppen elég ruhanemű áramlott be a táborba nap mint nap: az oda szállított foglyoknak legalább a fele ment azonnal a gázkamrákba, gazdátlan ruha maradt hát bőven.

Az ikreket az F jelű táborrész 14-es számú barakkjában helyezték el. Viszont a kutatásokat a cigánytáborban folytatták, ott voltak erre a célra kialakított helyiségek. Naponta át kellett oda menniök, persze a megfelelő kísérettel.

Mint egy fogoly orvos írta közvetlenül a háború után megjelent könyvében: ami vizsgálat élő emberen elvégezhető, azt az ikreken mind elvégezték. Vérvételek, gerincvelő-csapolás, ami nagyon fájdalmas, de ki kellett bírniok, ha élni akartak – még egy ideig!

Mengele egyik ötlete az volt, hogy vércserét hajtottak végre az ikrek között és figyelték, hogy ez okoz-e valamilyen problémát a szervezetük működésében. Ugyanakkor rajzokat készítettek az ikertestvérek koponyáiról, füleiről, orrukról, szájukról, kéz- és lábvonalaikról. Különösen a tenyérvonalak érdekelték az orvosokat, nem mintha hittek volna a tenyérjóslásban, de úgy vélték, talán annak is van valamilyen alapja. Tény, hogy az ember tenyerén gyakorta megjelenő vonalak kombinációi, formái, hossza vagy rövidsége stb. jellegzetes tulajdonságokat képes jelezni. Hogy ez mennyiben van így az ikreknél – nos, ez is érdekelte a Mengele-féle kutatókat. (Az utolsó szót nem egy esetben idézőjelek közé is helyezhetnénk.)

Valami hasonló zajlott le a törpéknél is, bár azok a legritkább esetben voltak ikrek. De Mengele itt is valami olyasmi után kutatott, ami közös, ami összekapcsolja őket, ami rávilágíthat a törpe növés titkaira.

A könyv első mondataiban, a „figyelmeztetésben” arra intettem az olvasót, csak akkor fogjon bele e könyv olvasásába, ha úgy érzi, ki is bírja majd azt, amit ott talál. Ezt előre senki sem tudhatja, természetesen. Gyanítom, hogy akik idáig eljutottak az olvasásban, azok már kellően megedződtek. Most mégis egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol – úgy érzem – meg kell ismételnem a figyelmeztetést. Mert ami most következik, sokakat meg fog rázni.

Arról van szó, hogy a fajelmélet hívei egyfelől lenézték, megvetették, gyűlölték és kiirtandónak tartották a más, „alacsonyabb” fajok képviselőit. Ennek mintegy ellensúlyaként igen magasra értékeltek saját germán, árja fajukat. Annak érdekében pedig, hogy az terjedjen el a földön és a németek elegen legyenek ahhoz, hogy a „kieső” – kiselejtezett, kiirtott – népek helyére álljanak, az addiginál sokkal jobban kellett szaporodniok. Az ikerkutatások tehát azt célozták, hogy megfejtsék az ikerszületések és az ikeri lét titkait. Azért, hogy elérhessék: a német nők is ikreket szüljenek, vagyis azonos idő alatt minimum kétszer annyi germán, felsőbbrendű ember jöjjön a világra, mint a hagyományos módszerrel.

Mengele igyekezett mindent megtudni az ikrekről. És meg is tudott sokat – az élőkről. De mi lesz a holtakkal? Számos olyan kutatás van, amit csak halottakon lehet elvégezni. És ez az ember megszállottan hitte, hogy ha annak is a végére jár, akkor már nem lesz előtte titok.

Az életben az ikrek ritkán halnak meg egyszerre! Sőt, ez nagyon ritka. Hiszen mire felnőnek, az élet, a sors, a pálya elválasztják őket egymástól. De ettől függetlenül a halál sem egyszerre jön el értük. Így hát Mengele azt az ördögi tervet eszelte ki, hogy íme, most az ő kezében van a lehetőség! Csak ő és senki más nem rendelkezik akkora hatalommal, hogy egyetlen intéssel a halálba küldhet egy-egy ikerpárt!

Így azonos időben és helyen, egyszerre hal meg a két iker. Milyen csodálatos megoldás ez az orvostudomány számára! Egyszerre lehet felboncolni őket és összehasonlítani, melyik szervük hogyan fejlődött, mi hogyan hatott az egyik ikerre és hogyan a másikra.

Ez a bomlott elme ebből is azt próbálta kikövetkeztetni, milyen lényegében az ikerség – és remélte, ebből eljuthat majd oda, hogy rájön a természet titkára. Ha pedig rájött, hogyan képződnek az ikrek egy anya szervezetében, akkor ezt mesterséges úton is előidézheti, és attól kezdve a német szülészetek valóságos „tömegtermelésre” állhatnak át! (Minden diktatúra nagy álma a tömegtermelés, legyen szó bármiről. A kommunisták is erről álmodtak, sőt el is érték, no persze ők sem az ikrek területén.)

Mengeléről még szólunk majd a későbbiekben. Most csak annyit, hogy ez az ember nem volt mindig olyan elválaszthatatlan „tartozéka” Auschwitznak, ahogyan sokan hitték. Csak 1943. május végén került oda, így két évet sem töltött a „halálgyárban”. Nemcsak hogy előképzés és gyakorlat nélkül kezdhetett „genetikai kutatásokba” az ikrek szakterületén, de munkáját senki sem ellenőrizte. Egy neki alárendelt és így kényszerűségből segédkező magyar boncorvos visszaemlékezéseiből tudjuk: amikor egy-egy ikerpár kutatási pályafutása Mengele szerint véget ért, akkor egy szívbe adott vagy adatott injekcióval ölte meg őket. Nyilván ezt is azért, hogy ne roncsolja a testeket, a halált okozó beavatkozás ne okozzon fölösleges sérüléseket, amelyek csak megzavarhatják a majdani vizsgálatokat.

A boncolások egy részét az említett orvosra bízta, és ő már csak az arról készült jegyzőkönyveket olvasta el. Nemegyszer azonban maga is elvégezte a boncolásokat a szakma minden előírása szerint, aztán órákig ült kis laboratóriumában, mikroszkópot használt, szakkönyveket olvasott – egyszóval minden jel szerint kutatómunkát végzett!

Azt is tudjuk, hogy a kapott anyagot Mengele rendszeresen továbbította egy berlini tudományos intézetnek. Mielőtt még minden szempontból „fair” intézményre gondolnánk, ne felejtsük el, hogy mindez a fajvédő náci államban történt. Ennek megfelelően a szóban forgó intézményt is a fajvédők hozták létre és az ő céljaiknak megfelelően működött. Különben pedig a Berlin-Dahlembe telepített „Fajbiológiái és Embertani Intézetről” volt szó. Ez az alapjaiban egy hamis „tudományra” épült intézmény fogta össze a koncentrációs táborokban és azokon kívül folytatott, sajátságos náci antropológiai és „fajbiológiai” kísérleteket.

Tény persze az is, ami a kutatásainak mellékhatása volt csak – hogy az általa kutatásra kiválasztott törpék, ikrek és mások tovább élhettek, mint a többi fogoly. De végül azokra is halál várt, bár ezt nem tudhatták. Mengele doktor az általa kiválasztott, nagyobbrészt gyermekkorú ikreket egy külön blokkban tartotta. A cigány-ikrek a családjukkal együtt élhettek. De míg a felnőttek dolgoztak, addig az ikrek – legyenek bár felnőttek – pihentek. Mengele erre is tudományos, vagy annak tetsző okot szolgáltatott. Érvelése szerint a táborbeli pusztító fizikai munka hamar végzett volna velük. Azonfelül a nagy kimerültség és napi munkabeosztás mellett egyszerűen nem lett volna idő a vizsgálatok elvégzésére. Ezek naponta több órát is igénybe vettek, különösen akkor, ha éppen elég sok iker gyűlt össze a táborban. Ha már elég soknak ismerte az összes eredményét, megállapított róluk mindent, amit csak lehetett, akkor kiadta az utasítást, és máris végeztek velük. Volt olyan nap – tudjuk a táborban készült orvosi feljegyzések utólagos elemzése, valamint a nürnbergi orvosperek irataiból –, amikor egyszerre három-négy ikerpárral is végeztek. A boncolásokat még aznap elvégezték, megírták a jegyzőkönyveket. Ha valami különöset találtak, mondjuk egy deformálódott szervet, akkor azt formalinba kellett tenni. A holttesteket aztán azonnal küldték a krematóriumba vagy a máglyára. Ugyanis Auschwitz létezésének második szakaszában már oly sok zsidót kellett meggyilkolniuk (erre különösen 1944 tavaszától került sor, amikor egyszerre több százezer magyar zsidó került a táborba), hogy a krematóriumok már nem bírták a „munkát”. Akkortól kezdve holttestek ezreit égették el nap mint nap az erre a célra ásott árkokban, ahol éjjel-nappal lobogtak a máglyák.

Ide jutottak az ikrek is. Így utólag szegények már nem sok hasznát látták annak, hogy előtte heteken vagy hónapokon keresztül megúszták a munkát, az éhezést, a rendszeres veréseket (Mengele az őröknek ezt is megtiltotta a „kísérleti alanyok” esetében, sőt éppenséggel rendes fekhelyen alhattak, tápszereket és feljavított ételeket kaptak. Persze minderre nem Mengele doktor jóságából, hanem a kísérletek sikere érdekében került sor. És csak ez, nem más volt az indok a kiválasztott foglyok viszonylagos „jóltartására”.)

Mengele elvakultan hitt néhány, talán nem is olyan jelentős részletkérdésben. A gyakorta mindössze 4-8 éves ikergyermekeknél például szenvedélyesen izgatta, ha észrevette, hogy a két szemük nem azonos színű. Az ikergenetika egyik titkát éppen a szemek eltérő voltában vélte megtalálni. Persze lehet, hogy csak ezt hitte, de mindennek morbid következményei lettek. A boncolóktól például megkövetelte, hogy a kis áldozatok különböző színű szemgolyóit szedjék ki és tegyék el neki egyazon üvegbe. Lehet, a jövőben erről is szakmunkát szeretett volna írni?

A „kísérletei” különben életveszélyesek voltak. Nagyon kevés gyermek menekült meg tőle élve, azok is inkább csak olyanok, akik már 1944 vége felé kerültek a hatalmába. Mint tudjuk, a tábor 1945. január elején fogadta az utolsó szállítmányt, aztán akit lehetett, megöltek, majd az utolsó 66 ezer fogollyal az őrség elhagyta a tábort – kilenc nap múlva odaértek az oroszok –, és addigra szerették volna nemcsak Auschwitz-Birkenau és Treblinka és más, Lengyelországban felépített táboruk nyomait eltüntetni, de a foglyokat is megsemmisíteni, ne találjanak a szövetségesek semmilyen bizonyítékot. Nos, a kevés túlélő iker vagy más okból Mengelének kiszolgáltatott „kísérleti alany” szerint a doktor nemegyszer szándékosan betegségekkel fertőzte meg a gyerekeket, és azt figyelte, hogyan reagál a szervezetük.

Bizony az is megesett, hogy kasztrálást, petefészek-kioperálást nem csak felnőtteknek, hanem ikergyermekeken is végrehajtottak, éppen az ő utasítására. A műtéteket ekkor is érzéstelenítés nélkül végezték el.

Ne legyenek illúzióink – Mengele és társai, nem csak Auschwitzban, de a többi már említett és nem említett koncentrációs táborban is – sohasem törődtek igazán az alanyaikkal. A doktor nemegyszer kedvesnek mutatta magát a gyerekek felé, azokat olykor meg is tévesztette – de valójában a férfit nem érdekelte más, csak az eredmény. A „tudománynak” nevezett, általa annak is hitt eredmény, amelyet majd feljebbvalói elé tárhat és aminek nyomán egyszer – évtizedek múlva? – megkaphatja a legnagyobb kitüntetést és kikiáltják őt a német tudomány jeles személyiségének...? SS-egyenruháján Aszklépiosz kígyós jelvényével fogja átvenni a kitüntetést magától a Führertől?

Nem ismerjük valódi indokait, de nem nehéz kitalálni, hogy a férfit a magasabb elismerés vágya űzte elsősorban. Ugyanakkor nehéz elhinnünk, hogy normális lett volna. Tudjuk sokaktól, akik annak idején ott kapcsolatba kerültek vele, hogy azok egyenesen őrültnek tartották. Megszállott volt mindenképpen, akit nem érdekelt az emberi szenvedés, aki hihetetlen szörnyűségeket hajtott végre másokon a legkisebb könyörületesség, együttérzés nélkül. Mindenkit, még saját orvostársait és gyaníthatóan a náci hatalom intézményeit is eszközként használta fel arra, hogy előbbre jusson.

A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy mennyire nem tekintették embernek a kísérleti alanyokat. Ez az a pont, ami eleve megkérdőjelezi e kísérletek tudományos voltát, de még a fontosságukat is. Hiszen még ha valóban nagyon fontos, az emberiség számára sok hasznot hajtó eredmények érdekében folytatták volna e kísérleteket – a hely és a körülmények eleve áthúzzák mindezen érveket. Mások fogságában lévő, kiszolgáltatott sorsú embereket akaratuk ellenére tudományos vagy annak tetsző életveszélyes és sok fajdalommal járó kísérleteknek kitenni – nem orvoshoz és nem emberhez méltó tett volt. Minden más, ami ezek után még következett mindebből, már csak súlyosbítja a kísérletezők bűneit.

Tudjuk, hogy volt még egy kategória a foglyok között, amely sok okból szintén rosszul járt. Ezek voltak a homoszexuális férfiak. Ehhez nem árt figyelembe venni, hogy a náci ideológia nem valamiféle erkölcsi, keresztény tilalmak miatt tekintett rossz szemmel az azonos neműek szerelmére (a nők leszbikus hajlamai érdekes módon soha fel sem merültek ebben az ideológiában és a megtorlások között sem ismerünk ilyen esetet).

Nem, Himmlemek és társainak a homoszexuálisok ellen foganatosított intézkedései mögött kizárólag gazdasági és katonai megfontolások álltak. Az 1930-as évek közepén bizonyos számítások szerint Németország körülbelül húszmillió felnőtt féri lakójának csaknem tíz százaléka volt homoszexuális! Ez az arány a huszadik században csak az angolokéhoz volt fogható, de ott ez természetesen nem vont, nem von maga után semmilyen tilalmat, kényszerintézkedést vagy megtorlást.

Nem így volt ez Németországban. Hitler már az 1920-as években nemegyszer kifakadt a homoszexuálisok ellen, akik csak élősködnek a társadalom nyakán. Meg is mondta, miképpen érti ezt: az a kétmillió férfi, ha valóban férfi volna, megnősülne és gyermekeket nemzene Németországnak! Ez volt a fájdalmas pont! Munkások és katonák hiányoztak Hitlernek már akkor, amikor még nem is volt kezében a hatalom.

Aztán amikor megkaparintotta, egyik legelső intézkedése az volt, hogy elkezdték üldözni a homoszexuálisokat Igaz, eleinte Himmler – ez a tudományos kérdésekben sokszor gyermeteg lelkű, roppant hiszékeny és naiv, misztikus dolgokra igen hajlamos ember – szeretett volna egy lehetőséget adni ezeknek az embereknek. Elvégre mégiscsak németek, és ki tudja, talán valahol férfiak is...?

Könyvünk témájához csatlakozik ez is, hát nem ok nélkül hoztuk itt fel.

Himmler javaslatára – amit persze alárendeltjei azonnal és nem véletlenül utasításként fogtak fel és igyekeztek is teljesíteni – a homoszexuálisoknak másik utat kívánó módszert kellett kidolgozni. Erre ismét egy náci kísérletsorozatban kerülhetett sor. Ezt még nem annyira orvosok, mint inkább a hatóságok végezték el. Persze, a belügyes Himmler rendelkezései alapján inkább rendőri lelkületű urak, ami eleve rányomta bélyegét a sajátos módszerre.

1933-34-ben még sokszor megesett, hogy összefogdosták a homoszexuálisokat, és akkor még nem koncentrációs táborokba, hanem más zárt intézményekbe vitték. Aztán a „kísérlet” vagy „kezelés” első szakasza abból állt, hogy a bordélyházakból kirendelt prostituáltakat vittek oda nekik, és „összeeresztették őket”. Az ügyletben részt vevő összes felet megalázó jeleneteket talán nem kell itt ismertetnünk, hangsúlyoznunk.

Tény viszont, hogy egyesek itt még megúszhattak a későbbi sorsukat, ha csakugyan képesek voltak nemi aktusra a lányokkal. Talán az is megeshetett, sejthetjük, hogy egyes bevádoltak, fogva tartottak nagy pénzt ígértek a lányoknak, vallják azt, sikeres volt közeledésük. Így reméltek szabadulni, és talán nem volt alaptalan ez a reménykedés.

Viszont mindettől függetlenül később a koncentrációs táborokban százezer számra kerültek be előbb a német, aztán a más nemzetiségű homoszexuálisok, akiknek sorsa még a többi fogolyénál is rosszabb volt

Miután Himmler nagy ötlete a prostituáltakkal nem vált be, sajátos bosszúhadjárat kezdődött. És ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a szórásba olyanok is bekerültek, akik nem is tartoztak az üldözendő csoportba, csak valakik rosszindulatból feljelentették őket. Történetünk szempontjából ennek sincs jelentősége. Annak viszont igen, hogy a táborokba bekerült homoszexuálisokat sokfelé kísérleteknek vetették alá.

Természetesen és elsősorban azért, hogy „meggyógyítsák” őket. Ez a gyógyítási mánia aztán később Auschwitzban is folytatódott, a német homoszexuálisok még addig túlélt utolsó csoportjai oda kerültek. A röntgensugaras sterilizáló beavatkozásokról már írtunk. Ezek eredménye igen elszomorító volt. Ezekben a kísérleti avagy tudományos (?) jelleget mindössze az adta, hogy pár héttel a besugárzás után kioperálták a nemi szerveket és azokat laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá.

Tizenöt perces röntgensugárzás már hatalmas károkat okozott. A túlélő kevesek rettenetes fájdalmakról panaszkodtak a háború után. Az elítélt férfiak nagyon megszenvedték a dolgot. Már csak azért is, mert őket senki sem sajnálta annyira, mint az ikreket vagy a törpéket Auschwitzban. Nekik a besugárzás után továbbra is dolgozni kellett. Viszont néhány napon belül nemi szerveik megfeketedtek, és azokon olyan fekélyek, tályogok és egyéb sebek jelentek meg, amelyek még a járást is szinte lehetetlenné tették, nemcsak a munkát. Sokan már ekkor életüket veszítették.

Aztán akadtak olyan esetek is, amikor szintén kísérletekre hivatkozva a következő alternatíva elé állították a foglyokat (ugyanakkor azt a látszatot keltve, mintha szabadon választhatnának): kasztrálás vagy halál!

Vagyis vagy hagyják magukat kiherélni, vagy azonnal mehetnek a halálba. Nagyon kevesen voltak, akik az azonnali halált választották – hiszen az ember mindig remél. Reméli a túlélést, ha csak egy kicsiny időt is nyerhet. Természetesen az esetek nagy többségében közülük senki sem élte túl, a táborbeli kasztrált létezés sem tarthatott sokáig. A végén mindenkit megtalált az erőszakos halál. Akkor is, ha azt nem „tudományos kísérlet” eredményének nevezték.

Megesett, hogy kísérletnek álcázták vagy legalábbis nevezték azt, amikor zsidó nőket prostitúcióra kényszerítettek.

Az érkező szállítmányoknál már nem csak orvosok, de más SS-tisztek is segédkeztek a szelektálásban. Ez utóbbiak nőket kerestek, de nem valamiféle tudományos, talán mondjuk inkább úgy: tudománytalan kísérlethez. Kizárólag a szemrevaló, csinos, fiatal, vonzó nőkre vadásztak, akiket haladéktalanul elszakítottak hozzátartozóiktól, autóra raktak, és... többnyire soha többé nem látták egymást a rokonok, családtagok. De hát az ilyesmi a táborokban gyakran megesett.

Ez sem volt csak auschwitzi specialitás. Más táborokban is megesett. A hivatalos indoklás ezúttal összefüggött a homoszexualitással. Ugyanis úgy az őrszemélyzet, mint az „elit foglyok” (ezek németek voltak, és valami egyéb okból is különlegesek, akikre vigyáztak és azért igyekeztek gondoskodni különféle szükségleteikről is...) értelemszerűen csak férfiakkal voltak együtt, összezárva, nőt csak messziről láttak, vagy még úgy sem. Ezért attól féltek, hogy homoszexuális viszonyok szövődnek, amit valami okból a táborok vezetése nem vett volna a lelkére. Nyilván felsőbb utasítás is született az ügyben, hiszen a táborvezetők – bármennyire is élet-halál urai voltak a maguk szemétdombján – nem merték volna parancs nélkül megvalósítani.

Szóval a csinosabb női foglyokból minden táborban berendeztek egy kisebb-nagyobb bordélyt a tábor területén. Ezeket engedéllyel látogathatták az SS tagjai, elsősorban persze az őrkatonák, és olykor – még különösebb engedéllyel – az elit foglyok is. Persze nem vitték túlzásba a dolgot. Azon senki sem filozofált, hogy mit éreztek azok a többnyire tisztességes asszonyok és lányok, akik a munkatáborba érkezve váratlanul egy bordélyban találták magukat. Ahol rabszolga módra kellett viselkedniök – hiszen azok is voltak. Egy tőlük teljesen idegen életformát kellett felvenni és élni egyik napról a másikra.

De hát minden fogolynak ez volt a sorsa. És a nők még csak nem is panaszkodhattak, hiszen sorsuk összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt minden megaláztatás ellenére is, mint azoké, akik kevésbé szépek lévén, valahol már csontra soványodva robotoltak, éheztek és szenvedtek, hogy útjuk rövidesen a halálba vezessen.

A valószínűleg ismételten himmleri félelem a homoszexualitástól a tábori bordélyok elszaporodásához vezetett. Egyre több táborparancsnok jött el személyesen a már létező bordélyokba és kért kölcsön nőket a sajátjába, míg otthon is sikerült „feltölteni a létszámot”. Így aztán számos táborban állandóan hiány volt csinos nőkben. Minderre, ismétlem, egy ócska, tudományosnak kikiáltott félelem keretében került sor. A homoszexualitás elterjedésének megakadályozása fogoly nőkkel – íme, a náci tudományos szellem egyik legkiemelkedőbb „terméke”...

Auschwitzban olykor igen neves orvosok is dolgoztak. Jellemző módon nem annyira a nácik, mint inkább a foglyok között. Mengele ikerkutatásaiban egy prágai zsidó orvos is részt vett annak fejében, hogy meghagyták az életét. Az illető akkortájt Európa legjobb gyermekorvosának számított. A többi kísérletben is olyanok szerepeltek – fogoly németek, lengyelek, zsidók, franciák, magyarok stb. –, akiknek neve ismerősen csengett, a szakdolgozatokban, tudományos munkákban, nemzetközi kongresszusokon találkozhattak is egymással – még a háború előtt. Furcsa elképzelni, hogy azok, akik mondjuk 1938-ban egy svájci orvoskongresszuson szívélyesen megvitatták egymással a szakmai ügyeket, sőt netán arra is szövetkeztek, hogy együtt írjanak cikkeket komoly szaklapokba – 1939 után váratlanul mint ellenfelek találkoztak. Mi több, az egyik börtönőr volt, a másik rab ugyanott. És ami még különösebb és tragikusabb: most az egyik a másikat arra kényszeríthesse, hogy elveit és orvosi esküjét megtagadva segítsen neki embereket irtani...!

Voltak külön női táborok, mint például Ravensbrück, és voltak koedukált táborok. Ilyen volt Auschwitz-Birkenau. Ahol a ma múzeumként mutogatott tulajdonképpeni Auschwitz szinte bent van a lengyel Oswiecim városában, de Birkenau (lengyelül Brzezinka) a várostól messzebb található és hihetetlenül nagy, szinte hatalmas táborváros volt. Ha azt mondjuk vagy írjuk, hogy „Auschwitz”, akkor lényegében három, egymáshoz közel fekvő és egyazon egységként kezelt táborról van szó (a harmadik Monowitz, lengyelül Monowice volt).

A táborokon bdül persze a nők el voltak választva a férfiaktól. Minden tábor sok részre oszlott, és közöttük is szögesdrótot feszítettek ki, sőt magasfeszültségű árammal telített drótkerítéseket is építettek. Így csak a kapuknál volt átjárás, ahol természetesen SS-őrség állt. És mindenhol őrtornyok, géppuskafészkek, éjjel fényszórók – ha a rabok lázadására került volna sor, akkor kíméletlenül lemészárolnak mindenkit ez volt az előre kiadott parancs.

Az auschwitzi táborban tehát férfi és női foglyokból is volt éppen elég. Mindig elégséges ahhoz, hogy bármilyen kísérletet elvégezhessenek. Például olyanokat is, amelyeknek alanyai biológiai okokból eleve csak nők lehettek.

Ilyenek voltak a már említett méhnyakrák-kutatások, vagy éppen a női sterilizálások kutatása. Ez utóbbit különösen lelkes orvosok végezték. Mi itt sem írunk ki neveket – a bűnös német orvosok nevei napvilágra kerültek a nürnbergi perek során, és ma is olvashatóak számos erről szóló szakkönyvben, amelyek szinte mindenki számára hozzáférhetőek. Mi nem a személyekről írunk inkább (az egy Mengele kivételével), hanem a jelenségről, az eseményekről, a tendenciákról. Remélve persze, hogy bár ezek az orvosok olvasóink számára név és arc nélkül maradnak, tetteiket éppen úgy elítélik, ahogyan azt a szerző teszi.

Nos, a sterilizálási kísérletekhez 1943-44-ben mintegy ötszáz alanyra volt igény. Ez ott és akkor nem jelentett semmilyen nehézséget. Legfeljebb annyiban, hogy a kísérletező német orvosoknak elsősorban nem olyan nőkre volt szükségük, akiket a tábori lét már meggyötört. Maguk is jól tudták, hogy egy olyan létbe kényszerített női szervezet nem reagál kellőképpen.

Ezért bejelentették igényüket a tábor SS-orvosainak főnökénél és engedélyt kaptak arra, hogy a frissen érkező szállítmányokból válasszanak ki maguknak elégséges alanyt. Jellemző az orvosok gondolkodására, hogy ha már ilyen nagy számban „meríthettek”, hát valamiféle társadalmi leképezésre törekedtek. Vagyis az európai statisztikák szerint haladva annyi férjes asszonyt, annyi fiatal és nem egészen fiatal lányt igényeltek, amennyi a valós társadalomban is van, arányaiban. Ezek persze más és más nemzetiségűek voltak, attól függően, hogy kiket hoztak éppen a halálszerelvények Auschwitzba. Európa déli, keleti, nyugati és északi tájairól is érkeztek asszonyok és lányok.

Egyikük sem sejtette, hogy mi vár rá. Az ötszáz fős sterilizálási kísérletsorozatnál egyeseknek kivették a méhét, másoknak a petefészkét ismét másokat hormoninjekciókkal nyomorítottak el. Ez utóbbit különben más orvosok használták az általunk már említett homoszexuális férfiak esetében is! Ott ilyen férfiaknak adtak be – szándékosan túladagolva – huzamosabb időn keresztül női hormonokat. A kísérlet vége felé ezek a szerencsétlenek félig férfi, félig női sajátosságokat és hajlamokat mutattak. Úgy tudjuk, közülük többen megőrültek De végül is mindnyájan a krematóriumban végezték.

Az ötszáz nő közül egy sem menekült meg.

Mi több, már akkor meghaltak jobbára, amikor a kísérlet még véget sem ért Akárcsak Mengele ikrei – a velük folytatott kísérletezés utolsó stádiuma a felboncolásuk volt. Mivel erre is okvetlenül szükség volt ahhoz, hogy teljes képet kapjanak a kísérletezők a kísérlet lefolyásáról, hát a kísérleti alanyokat meg kellett ölniök, fel kellett boncolniok, és akkor lett teljes egy-egy áldozat dossziéja. A boncolási jegyzőkönyv nélkül az egész mit sem ért volna – mondta 1946-ban az egyik orvos Nürnbergben. Olyan magától értetődő természetességgel, hogy az volt az egészben a legszörnyűbb.

Auschwitz-Birkenau 10-es blokkja sokak számára így lett az életük utolsó állomása.

A blokkot különben több részre osztották és mindegyikben zajlottak valamiféle kísérletek – ne higgyük hát, hogy ott valaha is voltak szünetek. A náci orvosok és ál-orvosok kísérletei lényegében 1943-tól kezdve folyamatosan tartottak, csaknem 1945 januárjáig, amikor aztán a tábort kényszerűségből és meglehetősen kaotikus körülmények között, nagy sietve felszámolták. A náci orvosok szempontjából a „legjobb időszak”, a legtermékenyebb korszak éppen 1943 második fele és az egész 1944-es év volt.

Érdekes módon akkoriban éppen ebben a blokkban rendezték be a huszonkét lányt foglalkoztató személyzeti bordélyt is. És némi meglepetéssel értesülhetünk arról, hogy ebben az épületben folytak egy bizonyos Higiéniai Intézet kísérletsorozatai is...

Mellesleg a bordély-ügy sem volt véletlen. Már az sem, hogy éppen abban a blokkban helyezték el a lányokat. Ugyanis a náci orvosi, de még inkább a különleges helyi körülmények között érvényes tábori orvosi felfogás abban állt, hogy a bordély is egészségügyi intézmény, amennyiben az „egészségügyi szolgáltatást végez”. És ezt halálosan komolyan mondták. Követve azt a sztereotip és sok tekintetben mára túlhaladott gondolkodást, miszerint a férfiaknak „muszáj” nővel lenniök bizonyos időnként, különben a dolognak komoly kihatása lehet idegrendszerükre. És gondoljunk csak bele: ha ezt az elvet komolyan vették, akkor csakugyan tekintélyes érveket sorakoztathattak fel mellette. Hiszen több százezer embert kellett őrizni, akik adott esetben mindenre el vannak szánva – elsősorban arra, hogy őreikkel, kínzóikkal végezzenek. Ráadásul az SS-katonák folyamatosan fegyverrel a kézben jártak, álltak őrt, kísérgették a foglyokat – ha ezeknek az idegei mondják fel a szolgálatot, az beláthatatlan tragédiákhoz vezethet! – érveltek a bordélyok mellett egyesek. Nem is lehettek kevesen, és ahogyan az elszaporodó bordélyok számát nézzük így utólag, azt kell mondanunk, az illetők jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek.

A Birkenauban zajló nőgyógyászati, sterilizálási és egyéb programokban részt vett nőkre is vonatkozott a titoktartási tilalom. Persze nem kérdezgették meg senkitől, hogy betartotta-e a titkot, beszélt-e erről bárkivel. Ha valaki valami okból nem volt alkalmas a kísérletre, valamilyen szervi baja, betegsége volt, ami csak később derült ki valamelyik vizsgálatnál, azt természetesen eltávolították a 10-es blokkból. Viszont akár a lelkére kötötték, hogy senkinek se szóljon arról, hol volt eddig és ott mit látott, tapasztalt – akár nem szóltak neki, az eredmény szempontjából egyre megy. Mert akit a 10-es blokkból kiküldtek mint alkalmatlant, azt azonnal a gázkamrába vezényelték. Általában sem ideje, sem módja nem volt arra, hogy bárkinek bármit elmondjon.

Hasonlóképpen végeztek azokkal is, akikről menet közben derült ki alkalmatlanságuk – éppen azért, mert a rajtuk folytatott kísérlet ütött ki balul. Az ilyenek boncolási jegyzőkönyvére sem volt szükség, kiírták őket a kísérletből és összetépték a kartonjukat – a nőt meg azonnal elküldték a „fürdőbe”, vagyis elgázosították.

Ami egyben azt is jelenti, hogy meghamisították az eredményeket!

Mert hát az igazi tudományos kísérlet, akár emberekkel, akár állatokkal, akár növényekkel zajlik, abban áll, hogy akikkel azt elkezdték, azokkal be is fejezik. Ha pedig menet közben azok az emberek, állatok vagy növények valami okból kiesnek belőle, akkor ennek is szerepelnie kell a végső eredményben. Ha ez lerontja a kísérlet hatásfokát, akkor is. Ha emiatt nem olyan szép gömbölyű eredmények születnek, mint amilyenekről a kísérlet előtt a kutatók ábrándoztak, amire vágytak – hát akkor úgy kell nekik, ezúttal nem jött össze, legközelebb majd tessék jobban odafigyelni.

Még csak azt sem mondhatjuk hát, hogy a náci orvosok valóban egzakt tudományos eredményekre törekedtek volna! Ezek az apróságok elárulják az egész hozzáállásuk komolytalan voltát. Nem a tudomány volt hát itt a legfőbb érdek, és nem is a tudományos eredmény a legfontosabb cél.

„Ez maga volt a pokol”, mondta egy asszony, akinek valamilyen csoda folytán sikerült túlélnie, és 1945 januárjában még a halálos menetelésből is ki tudott szabadulni. A legtöbben ezt a szót használták nemcsak Auschwitzra, de más táborokra is. A koncentrációs táborbeli létezésnek sok alfaja volt, sokféle fokozata – egyik szörnyűbb, mint a másik.

De a legrosszabbul minden bizonnyal azok jártak, akiket a náci orvosok valamiféle nagyobb szabású „tudományos” kísérletbe kényszerítettek. Közülük aztán tényleg csak maroknyinak sikerült megmenekülnie, azok is általában belerokkantak az eseményekbe. Később sem éltek sokáig. Mire eljött a huszonegyedik század, nem hiszem, hogy sokan maradtak volna életben közülük. Már csak azért sem, mert hiszen szinte gyermeknek kellett lenniök ahhoz, hogy 1945 előtt odajussanak.

A nőket sterilizáló kísérletsorozatok egyikét-másikát olyan emberek irányították, akiknek minderről halvány fogalmuk sem volt. Akadtak ott persze nőorvosok, akik már a háború előtt is praktizáltak, sőt néhány közülük némi ismertségre, hogy ne mondjuk tekintélyre tett szert a német orvostársadalomban. De igazából maga a helyszín, a kísérletezés módja és eszköztára is olyan volt, ami csak durva beavatkozásokra és brutalitásokra adott alkalmat.

Itt nem privát páciensekkel találkoztak az orvosok, nem is csöndes, jóhírű klinikák páciensei vártak rájuk. Mindenki tudta, hogy foglyokkal állnak szemben. Ráadásul az esetek többségében olyan zsidókkal, akiket akkor már vagy tíz évre programszerűen utálni, sőt gyűlölni kellett Németországban minden igaz németnek... Ha valaki nem is volt náci, azért még nem maradt mentes ezektől á folyton agyukba sulykolt jelszavaktól, nézetektől, viselkedési formáktól. Hisz jó ideje nem is láttak másfélét otthon.

Itt pedig egy megszállt területen éltek, ellenségek között. Fokozott óvatosságra volt hát szükség. Talán éltek is ezek az orvosok ebben a környezetben. Így hát nem csoda, hogy ellenségként viselkedtek a rendelkezésükre bocsátott fogoly nőkkel szemben.

Himmler felülről érkező utasításai egyértelműek voltak. A megszállt területek lakossága körében a nőket is sterilizálni kellett (volna). Erre készültek hát a nagy kísérletsorozatokkal, persze mindez nyilván megoldható lett volna a nők petefészkének kioperálásával vagy röntgen-besugárzással. De ez az utóbbi, mint kiderült, más kísérletsorozatokból, eléggé kétélű fegyver volt, gyakorta okozott más bajokat, rákot, kimerültséget, munkaképtelenséget, sőt halált. Ezért hát nem tudták tömegesen alkalmazni.

Az előző módszer sem ígérkezett jónak. A szervek kioperálása hosszadalmas dolog volt Bár tudjuk, akadtak ott ügyes kezű, félelemtől hajtott fogoly orvosok, akik olyan gyakorlatra tettek szert, hogy képesek voltak bárki petefészkét tíz perc alatt kioperálni – de ez csöppet sem volt általános, és nem lehetett mércének használni.

Ami pedig sokáig tart és utána a páciens munkaképtelen – az nem az a módszer volt, amire a jövendő rabszolgatartók vágyakoztak.

Nyilván valóságos zseninek hihette magát az a professzor, akinek eszébe jutott, hogy injekcióval kell terméketlenné tenni a jövő rabszolganőit!

No persze ennek a metódusát, eszközeit is ki kellett kísérletezni, mielőtt büszkén jelenthetik magának az SS legfőbb birodalmi vezetőjének, Himmlernek, hogy rájöttek az optimális megoldásra. E kísérletek színhelye lett a birkenaui 10-es blokk.

Az orvos, aki ezeket a kísérleteket vezette, az SS-nél tartalékos tábornoki rangban állt (SS-Gruppenführer, orvos tábornok volt), ezért megfelelő felszerelést és kísérletező körülményeket tudott magának biztosítani.

A nők sterilizálási kísérletei ugyan már 1943-ban beindultak, de igazán csak később teljesedtek ki. Addigra készült el a megfelelő laboratórium, és addigra sikerült úgy megszervezni mindent, hogy végre komoly eredményekre számíthattak. A táborok parancsnokai tudták, mennyire fontos Himmlernek ez az ügy, és a maguk részéről természetesen minden segítséget megadtak hozzá.

A birkenaui orvosok nem hozták nyilvánosságra, milyen anyagokat tettek fecskendőikbe. Csak gyanítani lehet némi biokémiai és gyógyászati ismeretek birtokában, hogy előbb jelzőanyagokkal kísérleteztek, később valódiakkal. A jelzőanyagok révén szerették volna a röntgenképeken megállapítani, hogy merre haladt és meddig jutott el a nők méhnyakába befecskendezett anyag.

Ugyanis nem hormonális úton haladtak először a kísérletek, amelyeken a háború után aztán szinte minden fogamzásgátló szer alapult. Itt végül is nem időszakos terméketlenné tételről volt szó. A nácik azt akarták, hogy akik megkapják az injekciót, azok az asszonyok többé sohase szülhessenek.

A kísérlet metódusából, az alanyválasztásból látszik, hogy első menetben azt akarták elérni: olyan nőket tegyenek terméketlenné – de végleg –, akik egyszer vagy kétszer már szültek. Tehát valamiféle náci népességszabályozás működött ismét – az elferdült agyakban, legalábbis. Himmler környezetében akadhattak hát olyan gyakorlati ideológusok, akik azt tervezték: minden megszállt országban, annak minden tartományában, kerületében megállapítják, hány nő szülhet, mekkora gyermekszaporulatra lesz szükség egy adott esztendőben, és mennyire lesz szükség előreláthatóan a következő öt- vagy tízéves időszakban. Tehát annyi felnőtt nőt hagynak csak szaporodásra képes állapotban, amennyien az időközben melléjük felnövő fiatal lányokkal együtt képesek lesznek megszülni a kívánt utódmennyiséget. Hogy a germán uraknak mindig legyen elegendő rabszolgája, nemzedékre előre biztosítva legyen az ingyenes munkaerő.

Nos, ha ezt sikerül elérni, akkor csak egyféle módon: valamilyen könnyű módszerrel terméketlenné kell tenni azokat a nőket, akiktől nem várnak több utódot. Lehet, az adott területen évről évre váltakozó számban kapott volna injekciót minden olyan nő, aki egyszer már szült? Plusz persze azok, akik valamilyen betegség tüneteit mutatják, nehogy szaporodva nem teljes értékű utódokat hozzanak létre?

Az első kísérletsorozatnál az orvosok maró folyadékot fecskendeztek be az alanyok méhnyakába. A cél az volt, hogy ezzel az anyaggal eltorlaszolják a petevezetéket, és így a nő örökre terméketlenné váljon. Mondani sem kell talán, hogy ez milyen brutális és fájdalmas beavatkozás volt. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg gyulladásra, sőt fertőzésre adott alkalmat és okot, amit persze a kísérleti alanyok ott és akkor semmiképpen sem védhettek ki.

Sőt, a kísérletezők éppen azt akarták, hogy ne védhessék ki! Szerintük csak akkor teljesülnek a tudományos elvárások, ha semmilyen külső hatás nem avatkozhat közbe, ha a dolgok a „maguk természetes rendjén” folynak le...

Azt persze nem vették figyelembe, hogy ezen a téren semmi sem volt természetes. Már az egész kísérletezés sem.

Az első sorozatban, amely 1943 májusa és augusztusa között zajlott le, több mint száz nő vett részt. Természetesen nem önként jelentkeztek. Már a birkenaui vasúti rámpán választották ki őket az akkor érkezett, viszonylag egészséges, még a tábori léttől meg nem viselt asszonyok közül. Mind férjezett volt előtte, egyik sem volt fiatalabb húsz, sem idősebb negyven évnél. Ha csak lehetett, olyanokra esett a választásuk, akik legalább egyszer már szültek. A jelek szerint nem volt itt felső sugallat, a professzorok maguk választották ki ezeket a korhatárokat. Amelyeket aztán később tágítani igyekeztek, persze lefelé. Hogy a majdani szláv rabszolganőket még korán, esetleg már tinédzser korukban terméketlenné tehessék, egyszer és mindenkorra.

A kísérlet vezetői injekciós tűkkel ismeretlen folyadékot fecskendeztek a nők szervezetébe, konkrétan a méhükbe. Azt a szót, hogy „ismeretlen”, tessék szó szerint érteni – olykor maguk az alárendelt orvosok sem tudták, mi az az anyag! És nem tudták a németek sem, nemhogy maguk a fogoly nők, a kísérleti alanyok. Ez a feltaláló titka volt. Clauberg professzor, a sterilizálás fő embere volt Auschwitzban az „isten” ezekben a kísérletekben. Neki még azt is elnézték, hogy nem közölte az SS orvosi főhatóságaival, milyen anyaggal kísérletezik.

A professzor ugyanis ipari kémektől félt. Attól, hogy konkurens gyógyszergyárak ellesik a titkát, megszerzik és elemzik a befecskendezett folyadékot, és esetleg megelőzik őt a nagy találmánnyal... Ez bizony komoly összeget, nagy elismeréseket jelenthetett számára. Azonfelül, ha sikerül a dolog és megoldja a rabszolgák terméketlenné tételének ügyét, nyilván részesült volna a speciális anyag gyártásából, forgalmazásából – hasznából.

Ez tehát egy üzleti vállalkozás is volt egyben! Ami még inkább arra sarkallta a résztvevőket és elsősorban éppen ezt a Clauberg professzort, hogy igyekezzen titokban tartani az éppen használt kísérleti anyag összetételét. Ami több okból is elég könnyen mehetett neki. Az egyik az volt, hogy az anyagot időről időre megváltoztatta, cserélte, vagy éppen összetevőinek arányán változtatott csak.

Erre azért volt szüksége, mert az eredmények nem mindig voltak optimálisak. Tehát addig kísérletezett egyre újabb és újabb asszonyokon, míg közelebb nem jutott a legjobb, a leghatásosabb összetételű anyaghoz.

A titoktartást megkönnyítette elsősorban maga a tábori légkör, az ottani körülmények. Igazi ipari kémek aligha szivároghattak volna be a táborba. De ott voltak például a fiatal kollégák...! Akiket bármikor megkörnyékezhetett egy másik gyógyszergyár. Mert persze Clauberg már előzőleg kapcsolatot teremtett a maga leendő ipari hátterével. Konkrétan a Schering gyógyszergyárral. Amely kezdetben inkább csak egy gyógyszervegyészeti cég volt, kísérleteket vállalt megrendelésre, aztán mind több anyagot gyártott le maga is, végül pedig – a háború idejére már egészen komoly gyógyszergyárrá fejlődött. Annyi bizonyos, hogy Clauberg mellett dolgozott ennek a cégnek egy vezető vegyésze is. Ő készítette el a különféle keverékeket, sőt hamarosan ő lett a professzor asszisztense is.

A másik ok, ami majdnem kizárhatta az ipari kémeket a 10-es blokkból – az a tény, hogy mindenről maga a professzor gondoskodhatott. Mint az SS tartalékos tábornoka és már előzőleg a civil életben is hírnévre szert tett orvosprofesszor igen nagy tekintéllyel rendelkezett mérvadó körökben. Nem árt tudnunk, hogy a professzor teljesen kívülállóként kapcsolódott be ezekbe a kutatásokba: bérelte a 210-es blokk legjobb kórtermeit, laborhelyiségeit sőt mi több: az SS-től bérelte a kísérleti alanyokat is!

Ahogyan bármelyik német vállalkozás vagy magánszemély bérelhetett koncentrációs táborbeli foglyokat...! Csak hát erről a lehetőségről eleve nem sokan tudtak. És más magánszemély különben is, miért tett volna ilyesmit? Mire használta volna a foglyokat? A nagyobb gyárak, cégek sokszor eleve Auschwitz mellé települtek, mint az IG-Farben vagy a BUNA, Ezek naponta sok ezer foglyot kértek és kaptak, akikért mindössze néhány pfenniget (a márka váltópénze = „fillér”) fizettek. Roppant olcsó volt ez a munkaerő, enni alig kapott, és tizenkét-tizenhat órát dolgozott. Az SS-nek pedig, amely ily módon tulajdonosként is birtokolta a táborokat és a foglyokat – szép pénzt hozott. Sok tízezer kemény birodalmi márkát naponta. Nem csoda, hogy ezt követően az SS már maga is alapított gyárakat, üzemeket, és azokban is a saját foglyait dolgoztatta. (Erről részletesebben olvashatnak a szerző „Az SS története” c. munkájában – a Kiadó megjegyzése.)

Nos, Clauberg professzor és társai afféle bejáró civilek voltak. Önállóan tevékenykedhettek, és igazából az SS-nek sem volt beleszólása abba, mit csináltak a fogoly nőkkel. Nem mintha ez ott bárkit is érdekelt volna. Ha egy nő belehalt a kísérletekbe vagy a bánásmódba vagy öngyilkosságot követett el – egyszerűen átszóltak az illetékesekhez telefonon, és negyedóra múlva ott volt egy másik fogoly. Vagy ha nem akartak elfogadni egy kiéheztetett, összevert, nyomorúságos, tetves foglyot, akkor az aznapi vagy másnapi frissen érkező fogolyszállítmányból kértek maguknak nőket. Sőt, a professzor emberei ott lehettek a hírhedt auschwitzi vasúti rámpán, ahol Mengelével és más kísérletezőkkel együtt kedvükre válogathattak az akkor érkezett, zavarodott, mit sem sejtő nők között.

A féltékeny professzor soha senkivel, még az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokával, Höss-szel (akit a háború után a lengyel népbíróság halálra ítélt és akit ott, az egykori tábor területén akasztottak fel) sem osztotta meg. Ez szerinte annyira titkos adat volt, hogy rajta és vegyészén kívül senki sem tudhatott róla.

Csak gyanítani lehetett utólag, némi vegytani ismeretek birtokában és sejtve, hogy milyen anyagokat használhattak a kor tudása szintjén az akkori szakemberek – hogy a professzor és emberei formalint használtak igen sokféle sűrítésben. Lehet, olykor keverte is más anyaggal, például az akkoriban igen divatos és széles körben használt fájdalomcsillapítóval, a novocainnal. De senki sem tudhat erről semmi bizonyosat.

A nők sterilizálási kísérletei több hónapon át tartottak. Annyiban jobban jártak ezek az asszonyok, hogy nem kellett kényszermunkát végezniök, majdnem normális táplálékot kaptak – bár éppenséggel ez sem volt ugyanolyan kalóriadús, mint amit szabad emberként otthon a hazájukban fogyasztottak. De a sorsuk – akkor – összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint fogolytársaiké. Viszont sejthették, hogy a viszonylagos jólétért nagy árat kell fízetnök. Bár reménykedtek is, ami ismét csak természetes emberi reakció.

Itt nemhogy nem kellett dolgozniok, hanem éppen ellenkezőleg, kórtermekben fekhettek, mintha betegek lennének. Igaz, a furcsa és ismeretlen rendeltetésű injekciók olykor csakugyan ledöntötték őket a lábukról, belázasodtak és fájdalmaik voltak. Bár soha senki nem mondta nekik, mi zajlik itt, annyit mindenképpen sejthettek, hogy valamiféle kísérletezés folyik velük.

Már csak azért is, mert ahányszor orvos, vagy maga a nagyhatalmú professzor elé kerültek, azok kikérdezték őket arról, mit éreznek, megvizsgálták mindazt, amit levettek tőlük, elsősorban a vérüket persze. És azt is látták ezek az egész Európából érkezett asszonyok, hogy az asszisztensek folyton mindent feljegyeznek a kartonokra. Talán előző, szabad életükben is voltak már kórházban, vagy betegeskedtek ilyen-olyan okból, tehát tudták, hogy milyen fontosak az efféle eredmények, a lázgörbe, a vérvételek eredményei. De ennél itt sokkal többet sejtettek. Az is sokat elárulhatott nekik, hogy milyen titoktartó légkör uralkodott az osztályokon. Az sem kerülte el a figyelmüket, hogy ezeket az adatokat az orvosok milyen szorgalmasan gyűjtötték be és hogy milyen féltékenyen, a világtól elzárva őrizték a kartonokat.

A professzor és orvosai azzal hitegették a betegeket (már amikor egyáltalán szóba álltak velük, hisz ez végső soron minden privatizálás ellenére is egy börtönkórháznak számított), hogy nem mennek majd vissza Birkenauba a „kezelések” után sem, hanem a professzor úr magánklinikájára jutnak, valahol Németországban... Persze ezt örömmel hallották és el is hitték azok, akik a többi fogolytól, a bejáró személyzettől és másoktól kezdték sejteni, mi zajlik a táborokban. Ráadásul elég volt kinézni az ablakon és láthatták, a 10-es blokkon kívüli világban mi történik. Vég nélkül, órákon át tartó álldogálás a téren, akár téli fagyban is, kelés hajnali négykor, emberfeletti munka, táplálék és orvosi ellátás semmi, korbácsos felügyelők... Sokan imádkozhattak közülük azért, hogy inkább itt maradhassanak! Hogy ezek a kísérletek tartsanak minél tovább! Nem baj, ha néha fájdalmat okoznak – csak ne küldjék őket vissza oda!

A sterilizálók agyában különös ötletek fogantak meg. Még az sincs kizárva, hogy Clauberg professzor komolyan gondolta a dolgot. Ugyanis akik túlélték a kísérleteit, és azok voltak többségben, akkor tervei szerint „fordított volna” a dolgon. Orvostársai visszaemlékezéseiből és a háború utáni vallomásaikból tudjuk: szerette volna igen sajátos és természetes úton-módon kontrollálni az eredményeket. Ami viszonylag logikus is.

Vagyis azt tervezte, hogy körülbelül egy évvel később az összes nőt – akkor már csaknem ötszázan voltak! – elviszi a táborból, jobb körülmények közé helyezi őket majd erre a célra felbérelt (?) férfiakkal... hm... szóval összehozza őket szexuálisan.

Ez lett volna a tudomány által megkövetelt kontroll. Mert hiszen ha sikerül akár mind az ötszáz fogoly nőt sterilizálnia, vagyis terméketlenné tennie – honnan lehetnek benne bizonyosak, hogy valóban azok lettek? Ne felejtsük el, az 1940-es években még senki sem hallott mesterséges megtermékenyítésről. Ennek semmilyen módszere nem volt alkalmazható, mi több, el sem kezdődtek az ez irányú kísérletek, amelyek később aztán döntő változásokat és új lehetőségeket hoztak ezen a téren.

Visszatérve ahhoz, mi is folyt ott valójában, lássuk a későbbi orvosi szakvéleményeket. A szakértők persze nagyobbrészt sötétben tapogatóztak, nem ismervén a Clauberg és cinkosai által alkalmazott anyag összetételét. De a kísérletek iránya kikövetkeztethető volt. A professzor a végleges terméketlenné tevésnek egy lényegében fizikai útját választotta. A petevezetékben az anyag olyan tapadásokat hoz létre, amelyek eltorlaszolják a peték útját, így megtermékenyülés nem jöhet létre – amíg ez az állapot tart. No de meddig tart? Végleges-e, vagy a természet segít magán és pár hét múlva megszűnik az „úttorlasz”?

Az eredményt gyakori röntgenfelvételekkel ellenőrizték. Ami persze gyaníthatóan ismét csak nem használt ezeknek a kísérleti alanyoknak, hiszen a felvételek készítése – ha csak egy villanásnyi időre is – de megint csak besugározta életfontosságú szerveiket. Mindenesetre Clauberg kísérletei az 1943-as év őszére, végére azt sugallták, hogy minimum hathetes időtartam alatt a petevezeték a befecskendezett anyag hatására „eldugul”. Az akadály hosszan tartónak bizonyult.

No de mégis milyen hosszan tart majd? Kihat a nő egész következő életére, vagy legalább addig, míg amúgy is nem válik terméketlenné korosodása folytán? Vagy egy idő után váratlanul ismét felszabadul a petevezeték, és a nő újra teherbe eshet...? Ez a lehetőség elriasztaná a szer jövendőbeli alkalmazóit. Márpedig a két cinkos – az orvos és a vegyész, kinek kiléte nem ismeretlen: dr. Johannes Göbel volt a neve – arra számított, hogy nagy üzletet csinálnak. Teljes joggal remélték, hogy amint véget ér a feltétlenül győzedelmes háború, a Harmadik Birodalom határai nyugaton az Atlanti-óceánnál húzódnak majd, keleten pedig valahol az Uralnál, délen övék lesz Észak-Afrika és a Közel-Kelet, és ezen belül gyakorlatilag szinte a teljes Európa vagy velük szövetséges, vagy néhány mutatóba meghagyott kis semleges államból fog állni. Horogkeresztes zászló lobog majd mindenfelé, és újkori szláv és más nemzetiségű rabszolgák százmilliós serege fogja szolgálni a német urakat. Minden német, aki erre vágyik vagy erre rászolgált kap egy nagy birtokot keleten, ahol őt és családját több száz vagy ezer lengyel, ukrán, orosz munkás fogja szolgálni. Azok művelik majd a földet és végzik a szükséges szolgáltatásokat. A német rendőrség kordában tartja ezeket a műveletlen, fejletlen embereket, és örök béke uralkodik el az árja faj számára...

Nos, a leendő rabszolgasereg szaporodását mindenképpen uralni akarták a németek. Legrosszabb rémálmaik egyike volt, hogy ezek a rabszolgák mértéktelenül és megállíthatatlanul szaporodni kezdenek, mígnem egy szép napon fellázadnak és végeznek minden leendő német birtokossal – Berlin és az Urál között...

Az uralkodó faj tehát ezen a téren is kordában akarta tartani a legyőzötteket. Uralni azok mozgását, szaporodását, tanulmányait, szakértelmét, hollétét – mindent. Ha pedig ez így lesz – gondolhatták ezek a nagy kísérletezők –, akkor a Birodalom hálás lesz, ha ők adják a kezükbe azt a szert, amely a rabszolga százmilliók szaporodását szabályozza, és ezáltal őket uralhatóvá teszi.

Itt milliárdos üzletről volt szó! Ennek reményében fektetett Clauberg professzor sok százezer márkát a helyiségek, gépek és foglyok bérletére, osztott ki fizetést német orvostársainak. Minden reménye megvolt arra, hogy ha véget érnek a kísérletek és a szakma számára is egyértelműen bizonyítani tudja, hogy az általa alkalmazott szer örökre terméketlenné teszi a vele kezelt nőket – évről évre hatalmas megrendeléseket kap majd az a bizonyos gyógyszergyár, és ezáltal Clauberg professzornak élete hátralévő részében már nem lesznek anyagi gondjai.

Tény, hogy ha minden eszerint alakult volna, akkor ez valóban nagy üzlet lett volna. Az persze egy csöppet sem izgatta a professzort, a vegyészt és a többieket, hogy miféle hatalmas bűnt követnének el az emberiség ellen. Mint ahogyan az sem hatott rájuk különösebben, hogy ezzel az ötszáz nővel is hogyan bántak (el). Igazi kutatóknak érezték magukat, és ezeket az asszonyokat nem tekintették többnek, mint hogyha csupán laboratóriumi fehéregerek lettek volna...

Nos, a kísérletek megkoronázása lett volna, ha sikerül az ötszáz nő nagyobb részét körülbelül egy évvel később elvinni a tábori körülmények közül és szerezni húsz-harminc jó fizikai kondícióban lévő férfi rabot, hogy aztán ezeket „összeeresszék” és mint az állatokat, úgyszólván parancsszóra pároztassák. Persze minden nőt akkor, amikor az biológiailag éppen termékeny napjait éli. Ha valamelyik nő a kapott szer ellenére teherbe esik, akkor ebből a peches tényből kell majd levonni a szigorúan tudományos következtetéseket. Vajon mit és hol rontottak el? Mennyiben kellene mégis változtatni a szer összetételén, vagy milyen nőknek mikor, melyik ciklusban nem adható?

Egyszóval komoly és felelősségteljes kutatómunkára vállalkozott a professzor – a saját felfogása szerint. A másik oldalról nézve ezeknek a nőknek egy ideig életlehetőséget és jobb körülményeket adtak. Ugyanakkor ne felejtsük el: mivel frissen érkezettek voltak, nem tudhatták, hogy amíg szabályosan és persze éppen ezért könyörtelenül működik a náci gépezet a táborokban, addig ők onnan nem szabadulhatnak ki élve. Hiszen titkok hordozóivá lettek...! Az SS pedig nem tűrhette, hogy az eleve titkossá minősített orvosi jellegű kísérletek alanyai visszakerüljenek a többi fogoly közé és ott elmondják, merre jártak addig és ott mi történt velük. A pletyka vagy az igazi hír mindig kijuthatott valahogyan a táborokból. Ezt meg kellett akadályozniuk.

Az „akadályozás” egyik módja, és tegyük hozzá: a leggyakrabban alkalmazott módja a kivégzés volt.

Vagyis aki valamilyen okból nem bizonyult alkalmasnak a kísérletekre, vagy annyira leromlott az állapota, hogy tovább nem folytathatták vele a kísérleteket, azokat a 10-es blokkból egyenesen a gázba küldték, mint már említettük. A legtöbb nővel történt ez-az, de azért ott maradhattak. Sokaknak begyulladt a petefészkük, másoknak különféle hashártyafertőzés jutott.

Clauberg nem ok nélkül félt a konkurenciától. Nem csak attól kellett tartania, hogy ellopják anyagának összetételét és mások valósítják azt meg, lekörözve és kizárva őt a majdani haszonból, sőt már eleve a versenyből is. Ám voltak más, hozzá hasonlóan törleszkedő, Himmler által biztatott náci orvosok, akik ugyanezt a sterilizálást akarták elérni – növényi eredetű szerekkel. Tehát nem drágán előállítható vegyszerre, hanem egy bárhol learatható gyomnövényre volt szükségük, amiből kivonják a sterilizáló szert. Ráadásul ez a konkurencia állítólag olyan szert volt képes előállítani, amely nemcsak nőkre, de férfiakra is ugyanúgy hatott!

Ne feledjük, 1943 végén ugyan Sztálingrád alatt megfordulni látszott a hadiszerencse, és attól kezdve a németek sok fronton kénytelenek voltak visszavonulni. Mindenesetre megtorpantak a nagy hódítások – de ezt akkor még senki sem láthatta.

Viszont abban a pillanatban már hárommillió orosz katona volt német fogságban!

És ez volt az az első emberanyag, amire Clauberg vetélytársai számítottak. Azokon a férfiakon akarták bebizonyítani, hogy az ő szerük is van olyan jó, mint a professzoré, sőt jobb, hiszen az mindkét nembeli jövendő rabszolgákat tehet terméketlenné. És Himmlernek is biztosan jobban tetszett az az ötlet, hogy egyszerre tegyenek terméketlenné sok millió rab férfit és nőt – így még a véletlen teherbe esések lehetőségét is kizárhatták.

1945 után szakértők kiderítették, hogy az a növényi anyag, amit a vetélytársak javasoltak Himmlernek, valójában nem alkalmas emberek terméketlenné tételére – csak az állatkísérletekben váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Clauberg viszont vígan prosperált. Persze ez is csak látszólagos volt, hiszen egyfelől folyton a konkurenciától rettegett, másrészt félt elveszíteni Himmler nehezen kiharcolt kegyeit és juttatásait. Közben meg kellett küzdenie az anyaggal is. Vegyészének nem kis erőfeszítésébe került, hogy a folyadékba olyan anyagot vigyen be és tegye annak szerves részévé, amely röntgensugarak által is látható jelzőfolyadékként is működik. Így közben múltak a hónapok, Himmler pedig türelmetlenkedett. Mindehhez járultak a napi bajok, a kísérleti alanyok váratlan betegségei.

Az is megesett, hogy valamelyik nő kapott egy újabb injekciót és egyszerűen – meghalt A professzort és cinkosait ez persze nem rázta meg, legfeljebb kissé bosszantotta őket, hogy egy kartont kidobhattak és elölről kellett kezdeni a dolgot egy másik nővel.

Clauberg különben az utolsó pillanatig folytatta sterilizációs kísérleteit a fogoly nőkön. Orosz fogságba esett, hároméves munkatábor után háborús bűnösként elítélték, de amikor 1955-ben szinte az összes német hadifoglyot hazaengedték, ő is velük jöhetett és ismét orvosként kezdett praktizálni – mintha mi sem történt volna. Végül azonban a nagy felháborodás hatására ott is börtönbe került, ahol hamarosan meg is halt