17. FEJEZET

Kevin nem telefonált.

Daniel ezt nem találta furcsának, de Arnie válla mintha kicsit beesett volna a várakozástól. Legalábbis a lánynak úgy tűnt.

Túlságosan sok idő telt el.

Alex úgy értelmezte a helyzetet, hogy Kevinnek egyszerűen csak egy olyan helyet kell találnia, ahonnan jól megfigyelheti a célpontot: Carstont. Washingtonba két nap alatt bőven oda kellett volna érnie, még akkor is, ha kényelmesen vezet. A lány pontosan elmagyarázta neki, hol találhatja meg a volt főnökét. Legfeljebb pár órányi feladat. Ha Carston mégsem volt ott, Kevinnek telefonálnia kellett volna. Mi történhetett?

Bajba került? Meddig várjon, mielőtt felveti ezt a lehetőséget Danielnek?

A dolog jó oldala az volt, hogy minden egyes eltelt óra az arca gyógyulását segítette. Elért arra a pontra, hogy homályos megvilágításban és rengeteg sminkkel akár három-négy másodpercig is el tudta volna kerülni a feltűnést.

A várakozás az unalom, a stressz és valamiféle bizarr boldogság furcsa keveréke volt. A balsorsra ítélt boldogságé, a korlátozott idejű boldogságé. De ettől nem lett kevésbé… magával ragadó. A lánynak nagyon sötét gondolatokkal kellett volna küzdenie éppen, és a fülét a vadászat lüktetésének kellett volna betöltenie, de ennek ellenére azon kapta magát, hogy folyamatosan mosolyog. Az sem segített a dolgon, hogy Daniel is éppen olyan illeüenül vidám volt, mint ő. Ezt másnap délután meg is beszélték, miközben a híreket nézték.

Amikor Arnie kiment a kutyákhoz, Alex becsempészte Lolát – bűntudata volt, amiért ki kell zárniuk őket –, és Einstein és Kán is vele tartottak. Amitől a szoba zavaróan tele lett kutyákkal. A lány csak remélni tudta, hogy Arnie nem fog haragudni. A kutyáknak biztosan be szabad menniük valamikor a házba, különben nem lenne kutyaajtó a mosókonyhában. De nem tudta, hogy általában azért tartják-e kint őket, mert ez része a kiképzésüknek, vagy egyszerűen így hatékonyabban működnek riasztórendszerként.

Lola Alex combján nyugtatta lógó tokáját és füleit, aki attól tartott, hogy nemsokára nyáladzási problémákkal is meg kell küzdenie. Einstein egyenesen felugrott a kanapéra Daniel mellé, és lelkesen csóválta a farkát szabályszegés közben. Kán egy hosszú szőnyeggé változott a kanapé előtt. A hírműsor unalmas bevezetője után Daniel kinyújtóztatta hosszú lábát Kán hátán. Kán láthatóan nem bánta a dolgot. Alex megsimogatta Lola fülét, mire Lola farka dobolni kezdett a padlón.

Az egész nagyon kényelmesnek és ismerősnek tűnt, noha a lány még soha életében nem volt ilyen helyzetben. Soha nem vették még ilyen szorosan körbe eleven dolgok – nem értek hozzá, nem hallotta a lélegzetvételüket –, és végképp soha nem fogta még egy olyan férfi kezét, aki cukinak… és ugyanakkor halálosan rémisztőnek találta őt. Daniel mindent tudott róla, és mégis ilyen tekintettel nézett rá…

A tekintete ösztönösen a férfi arcára vándorolt, miközben mindezt végiggondolta, és azon kapta Danielt, hogy őt nézi. A férfi rávillantotta a szokásos széles, derűs mosolyát – a kétnapos borostától furcsán keményfiúsnak tűnt –, ő pedig gondolkodás nélkül visszamosolygott rá. Mindenféle buborékszerű érzések törtek fel a mellkasában, és a lány rádöbbent, hogy valószínűleg most a legboldogabb egész életében.

Felsóhajtott, majd felsóhajtott.

Daniel a tévére pillantott az okokat keresve, de ott csak egy reklám ment. – Mi történt?

– Idiótának érzem magam – ismerte be a lány. – Ostobának. Részegnek. Miért tűnik minden olyan jónak? Két épkézláb gondolatot sem tudok összefűzni. Aggódni próbálok, de mosolygás lesz a vége. Simán lehet, hogy kezdek megőrülni, de ez messze nem zavar annyira, amennyire kellene. Legszívesebben felpofoznám magam, de még csak most kezd begyógyulni az arcom.

Daniel felnevetett. – Azt hiszem, ez a szerelem egyik káros mellékhatása.

Ismét az a gyomorbizsergés. – Szerinted erről van szó?

– Nekem nagyon úgy tűnik.

A lány összeráncolta a homlokát. – Nekem nincs összehasonlítási alapom. Mi van, ha tényleg kezdek megőrülni?

– Teljesen biztosra veszem, hogy épelméjű vagy.

– De én nem hiszek abban, hogy ilyen gyorsan bele lehet szeretni valakibe. – Az igazat megvallva, Alex magában a szerelemben, a romantikus szerelemben sem hitt. A kémiai reakciókban természetesen igen, és a szexuális vonzalomban is. A kompatibilitásban. A barátságban. A hűségben és a felelősségvállalásban. De a szerelem túlságosan meseszerűnek tűnt számára.

– Én sem… hittem benne korábban. Úgy értem, mindig is hittem az első pillantásra bekövetkező vonzalomban. Azt már tapasztaltam. És ez határozottan nagy szerepet játszik abban, amit most érzek – vigyorodott el Daniel ismét. – De a szerelem első látásra? Biztos voltam benne, hogy ez csak kitaláció.

– Persze hogy az.

– Leszámítva, hogy…

– Nincs semmi leszámítva, Daniel.

– Leszámítva, hogy azon a metrón történt velem valami, ami kívül esik minden tapasztalatomon, és amit elmagyarázni sem tudok.

A lány nem tudta, mit mondjon. A tévére pillantott, ahol ebben a pillanatban megszólalt a híradó végének főcímzenéje.

Ez Daniel figyelmét is felkeltette. – Lemaradtunk róla?

– Nem. Nem mutatták.

– Ez nem jó – kockáztatta meg a férfi élessé váló hangon.

– Kapásból több tippem is van, hogy mit jelenthet. Az egyik, hogy beerőltették a sztorit a hírműsorokba, és amikor nem hozott eredményt, hagyták elhalni. A másik, hogy a sztori nemsokára megváltozik.

Daniel válla megfeszült. – Szerinted mikor láthatjuk a következő változatot?

– Ha erről van szó, akkor nagyon hamar.

Volt egy harmadik lehetőség is, de azt nem akarta hangosan kimondani. A sztori akkor is azonnal eltűnne, ha sikerül megszerezniük, amit akartak. Ha elkapták Kevint.

A lány úgy érezte, most már eléggé ismeri Kevin jellemét ahhoz, hogy tudja, nem adná fel őket könnyedén. Elég okos ahhoz, hogy amennyiben a részleg elkapja, a leghihetőbb verziót adja elő: már nem tudta megmenteni Danielt, és azután, hogy megölte Leandert, Washingtonba ment bosszút állni. Biztosan ki fog tartani e mellett a változat mellett egy darabig… vagy legalábbis remélhetőleg. A lány nem tudta, mostanában ki végzi a kihallgatásokat. Ha az a valaki érti a dolgát, akkor Kevin végül el fogja mondani az igazat. Bármennyire is nem tartozott a férfi rajongótáborába, most felkavarodott a gyomra a gondolattól.

Persze az is lehet, hogy Kevin éppen úgy felkészült az elfogására, ahogyan ő. Talán már nem is él.

Batman barlangja ide vagy oda, ha Kevin éjfélig nem telefonál, akkor ideje lelépniük. Ő mindig is tisztában volt azzal, hogy mikor nem szabad kockára tenni a szerencséjét.

Ez a gondolat minden vidámságot kiölt belőle. Ami annak a jele, hogy legalább nem őrült meg teljesen. Egyelőre.

Kiterelték a kutyákat a tornácra, mielőtt még Arnie-nak vissza kellett volna érnie, bár az állatok szaga amúgy is elárulja majd őket. Daniel nekilátott a spagettiszósz elkészítésének, és a lány is segített neki az egyszerűbb dolgokban: a konzervek kinyitásában és a fűszerek lemérésében. Olyan hatékonyan és kényelmesen tudtak együtt dolgozni, mintha évek óta ezt csinálnák. Vajon Daniel erről beszélt? Arról, hogy milyen furcsán jól működnek együtt? Bár a lány még mindig nem hitt az elméletében, be kellett ismernie, hogy ő sem tudott rá más magyarázatot kitalálni.

Daniel egy ismerős dallamot dúdolgatott munka közben, amit Alex először nem tudott hova tenni. De hamarosan azon kapta magát, hogy ő is vele együtt dúdol, Daniel pedig a dal szövegét is énekelni kezdte.

– Guilty feet have got no rhythm – dalolta.

– Ez a dal nem öregebb nálad? – kérdezte a lány egy pillanattal később.

Daniel meglepettnek tűnt. – Hangosan énekeltem volna? Elnézést, hajlamos vagyok az ilyesmire főzés közben, ha nem fogom vissza magam.

– Honnan ismered egyáltalán a szövegét?

– Tájékoztatnálak téged, hogy a Careless Whisper a mai napig hiheteüenül népszerű a karaokebárokban. A nyolcvanas évek tematikájú bulikon mindenkit lesöprök vele a színpadról.

– Karaoke?

– Hé, ki mondta, hogy a tanárok nem tudnak bulizni? – Daniel a szószos kanalat a jobb kezében tartva odébb lépett a tűzhelytől, és a baljával lazán átölelte Alexet. Körbetáncolt vele, borostás állát a lány arcához simítva, miközben azt énekelte: – Pain is all you’ll find… – majd visszafordult a tűzhelyhez, és egy helyben táncolt, miközben arról énekelt, hogy soha többé nem fog táncolni.

Ne legyél idióta, figyelmeztette a lányt az agya, miközben az arcán ismét elterült az idült mosoly.

Fogd be, válaszolta a teste.

Daniel hangja nem az a fajta volt, ami színpadra kívánkozott volna, de kellemes, könnyed tenor volt, és a hiányosságait a lelkesedésével pótolta. Mire meghallották, hogy a kutyák üdvözlik Arnie-t az ajtóban, már éppen a Totál Eclipse of the Heartot énekelték együtt szenvedélyesen. Alex azonnal elhallgatott, és fülig elvörösödött, de Daniel úgy folytatta, mintha sem a lány szégyenlőssége, sem Arnie belépője nem tűnt volna fel neki.

– I really need you tonightl – harsogta éppen, miközben Arnie a fejét csóválva besétált az ajtón. Alexben felmerült a kérdés, hogy Kevin vajon tudott-e szórakoztató lenni valaha is, vagy mindig csak hivatalos dolgokról beszélt Arnie-val kettesben.

Arnie semmilyen kommentárt nem fűzött a látottakhoz, csak behúzta maga mögött a szúnyoghálós ajtót, és friss, meleg levegő keveredett a hagyma, fokhagyma és paradicsom illatába. Alex emlékeztette magát, hogy ilyenkor este, amikor kint sötét van, bent pedig világos, ügyelnie kell rá, hogy becsukják a bejárati ajtót, mielőtt ő vagy Daniel a helyiség kívülről is látható részeibe tévednének.

– A kutyák jeleztek bármit is? – kérdezte Arnie-tól.

– Nem. Ha találtak volna valamit, azt biztosan meghalljátok.

A lány összehúzta a szemöldökét. – Kivették a hírekből.

Összenéztek az idősebb férfival. Arnie tekintete Danielre villant, majd vissza a lányhoz, aki tudta, mit akar tőle kérdezni, és megrázta a fejét. Nem, nem beszélt Daniellel Kevinről, és arról, hogy mit jelenthet a hallgatása. Arnie ismét hunyorogni kezdett, ami nála a stressz egyeden árulkodó jele volt.

Arnie érdekében olyan hamar el kell tűnniük, amilyen hamar csak tudnak. Ha bárki összeköti Alexet és Danielt ezzel a házzal, akkor Arnie is veszélybe kerül. Remélte, hogy az idős férfi megértő lesz majd a furgonjával kapcsolatban.

A vacsora visszafogottan telt, és ez a hangulat mintha még Danielre is átragadt volna. A lány úgy döntött, hogy amint kettesben maradnak, beszámol neki a Kevinnel kapcsolatos félelmeiről. Csodás lenne, ha hagyhatna neki még egy nyugalomban töltött éjszakát, de valószínűleg okosabb, ha még napfelkelte előtt távoznak.

Miután végeztek, a lány segített leszedni az asztalt, miközben Arnie bekapcsolta a híradót. Már kívülről fújták az egész műsort. A lány úgy érezte, képes lenne szóról szóra együtt szavalni a híreket a bemondónővel. Arnie még nem látta őket aznap háromszor, úgyhogy letelepedett a fotelba.

Az egyik kutya vinnyogott a szúnyoghálós ajtó előtt. Valószínűleg Lola. A lány reménykedett, hogy nem kényeztette el őket túlságosan délután. Soha nem gondolta volna magáról, hogy kutyaszerető típus, de most rájött, hogy hiányozni fog neki a falka meleg és befogadó közege. Talán egy szép napon – ha Kevin valahogy mégis életben marad, és a tervüket is sikerül végrehajtaniuk – szerez magának egy kutyát. Ha az összes boldog álma valóra válik, akkor még az is lehet, hogy Kevin hajlandó lesz eladni neki Lolát. Ami valószínűleg nem túl praktikus…

Egy rövid, mély puffanó hang szakította félbe a gondolatait. Olyan hang, ami nem illett a környezetbe. Miközben a lány tekintete megindult Daniel felé, hátha ő ejtett el egy evőeszközt vagy csapott be egy fiókot, a gondolatai már előreszaladtak. Mielőtt még a teste utolérte volna az agyát, hangos, gyászos üvöltés és vicsorgó morgás támadt a tornácon. Újabb puffanás hallatszott, és a vonítás egy döbbent és fájdalmas vakkantással el is halt.

A lány a földre rántotta Dánielt, aki még csak félig fordult az ajtó felé. A férfi sokkal nehezebb volt nála, de kibillent az egyensúlyából, úgyhogy könnyű volt ledönteni a lábáról.

– Pszt! – sziszegte a lány hevesen a fülébe, majd átmászott rajta a konyhasziget széléig, és kikukucskált. Arnie-t nem látta. A szúnyoghálós ajtóra nézett. A felső felében kicsi, kerek lyukat vett észre. Nagyon hegyezte a fülét a kutyák és a tévé hangzavarában, de semmit nem hallott Arnie irányából.

Biztosan messziről lőttek, különben az állatok jeleztek volna.

– Arnie! – suttogta rekedten.

Semmi válasz.

A lány az ebédlőasztalhoz kúszott, ahol a hátizsákja várta a széke lábának támasztva. Kirántotta a PPK-t a zacskójából, és Daniel felé lökte a padlón. Neki mindkét kezére szüksége volt.

Daniel a konyhaszigettől félúton elkapta a fegyvert, és kihajolt a bútordarab széle mögül. Ilyen fegyverekkel nem volt túl sok tapasztalata, de ekkora távolságból ez nem is számít.

A lány sietve felhúzta a gyűrűit, és a derekára rántotta az övét.

Daniel a másodperc törtrésze alatt talpon termett, és a konyhaszigetre támasztotta a könyökét. Nem úgy tűnt, mintha kétségei lettek volna a fegyverhasználati képességeit illetően. A lány a közeli falhoz kúszott, ami az étkezőt választotta el a nappalitól. Közben észrevette, hogy egy kéz lenyomja a kilincset – de az nem is kéz volt. Hanem egy fekete, szőrös mancs.

Szóval Kevin nem esztétikai okokból döntött a kerek ajtógombok helyett a kilincs mellett.

Amikor Einstein a sarkában Kánnal és a rottweilerrel berobbant a szobába, Alex ismét levegőt vett. Hallotta Lola fájdalmas zihálását odakint, és megcsikordultak a fogai.

Miközben a kutyák némán körbevették Danielt, és egy szőrös pajzsot képeztek körülötte, a lány felkapta az edzőcipőjét, és bedugta a fojtódrótot az egyik zsebébe, a fanyelét pedig a másikba.

– Add ki az utasítást! – suttogta Danielnek.

A lövész mindjárt rájuk fog rontani, bár most már a kutyákra is figyelnie kell. Ha van rá lehetősége, le fogja cserélni a mesterlövészfegyverét valami olyasmire, ami nagyobb lyukat tud ütni. Ezek a kutyák rengeteg fájdalmat kibírnak.

– Menekülési protokoll? – suttogta Daniel bizonytalanul.

Einstein füle megrezzent. Halkan felugatott, majd a konyha túlsó végébe ügetett, és felvonított.

– Kövesd – szólt rá Alex Danielre. Mélyen leguggolva átvetette magát a fal és a konyhasziget közötti területen.

Daniel már majdnem felállt, de még mielőtt a lány megszólalhatott volna, Einstein odaugrott, és a szájába kapta a férfi kezét, majd visszarántotta a földre.

– Lapulj meg – tolmácsolta Alex suttogva.

Einstein a mosókonyha felé vezette őket, mint arra számított is, a soraikat Kán és a rottweiler zárta. Miközben kicsusszant a nagyszobából a sötét folyosóra, a tekintete Arnie-t kereste. Először csak az egyik mozduladan kezét látta meg, utána viszont észrevett egy nedves foltot a túloldali falon. Vér és agyvelő keverékének tűnt. Arnie-n már nem lehet segíteni. És a támadójuk egyértelműen egy mesterlövész. Egyik jó hír a másik után.

Alex meglepődött, amikor Einstein még a mosókonyha előtt megtorpant, és kaparászni kezdte az egyik szekrény ajtaját a folyosón. Daniel kinyitotta, mire Einstein beugrott, és rángatni kezdett valamit odabent. Amikor a lány közelebb kúszott hozzájuk, súlyos szőrme esett a nyakába.

– Ez meg mi? – lehelte a fülébe Daniel.

A lány megtapogatta a kupacot. – Szerintem egy szőrmebunda… de valami más is. Túl nehéz… – Gyorsan végigfuttatta a kezét a kabáton és az ujjain. A szőrme alatt merev, szögletes dologra bukkant. Bedugta a kezét a ruhadarab ujjába, hogy rájöjjön, mi lehet az. A tapintása végül elárulta neki, de úgy érezte, ez sem segített volna, ha nem a közelmúltban vágja le Kevinről a Batman-öltözéket.

Einstein egy másik nehéz szőrmekupacot is a nyakukba borított.

– Kevlárral vannak bélelve – suttogta a lány.

– Vegyük fel őket.

Alex magára küszködte az egyiket, miközben a fejében egymást kergették a gondolatok. A kevlár logikus, de minek ez a nehéz szőrme? Kevin hideg időben idomította volna be a kutyákat? Csak az elemek ellen védi őket a dolog? Szokott itt valaha is hideg lenni? De miközben felrántotta a – természetesen túl hosszú – kabátujjakat a karjára, észrevette, hogy Daniel kabátja mennyire beleolvad Einstein bundájába. Az sem látszott, hol kezdődik az egyikük, és hol végződik a másik. Álcázás.

A kabátnak még egy kevlárral bélelt kapucnija is volt, amit a fejére húzott. Daniel és ő immár csak két szőrös alaknak tűntek a sötétben.

Einstein egyenesen átbújt a mosókonyha túloldalán lévő kutyaajtón, Daniel pedig utána. A lány érezte Kán forró leheletét a tarkóján. Kimászott az ajtón, és látta, hogy Einstein éppen Dánielt húzza vissza a földre, aki megpróbált felguggolni.

– Mássz – magyarázta neki.

Idegesítően lassan haladtak; a kabát minden egyes megtett lépéssel egyre nehezebbnek és melegebbnek tűnt, a kavicsok pedig fájdalmasan szúrták a tenyerét és a térdét. Miután kiértek a rövidre nyírt gyepre, a haladás kényelmesebbé vált, de a lány annyira türelmeden volt a lassú tempójuk miatt, hogy szinte észre sem vette. Miközben Einstein a kutyák által lakott melléképület felé vezette őket, azon aggódott, hogy az állat a furgon felé tart, amit odébb állíttatott le Arnie-val. De a furgon amúgy sem segített volna rajtuk túl sokat. Lehet, hogy a mesterlövész a helyén maradt, és pont arra vár, hogy valaki kihajtson az útra. De egy harmadik variáció is elképzelhető, amelyben a mesterlövész barátai átkutatják a házat, és kihajtják belőle az áldozatokat a fegyvere elé.

A lány hallotta az épületben nyugtalankodó kutyákat. Egyikük sem örült az események alakulásának. Már az út háromnegyedét megtették, amikor újabb hangos puffanás robbantott földet az arcába. Einstein élesen fel vakkantott, és Alex meghallotta, hogy az egyik kutya morogva elszáguld a mögötte lévő falkából. A mancsai súlyos puffanásából és rövid lépteiből biztosra vette, hogy a rottweiler az. Egy újabb puffanás, ezúttal távolabb, de a morgó állat sebessége nem változott. Fojtott káromkodás hallatszott, utána pedig golyózápor hangja robbant a sötétbe. Ez egyértelműen nem mesterlövészfegyver volt. A lány izmai megfeszültek, és amilyen gyorsan csak tudott, Daniel után kúszott, miközben a rottweiler halálhörgését várta. A morgás megszűnt. Alex szemét csípni kezdték a könnyek.

Kán odalépett mellé – az orvlövész felőli oldalára –, és a lány látta, hogy Einstein is hasonló védelmet nyújt Danielnek. Kevin azt mondta, a kutyák akár az életük árán is megvédelmeznék a testvérét, és ezt most be is bizonyították. De valószínűleg nagyon idegesítené Kevint, ha látná, hogy érte is megteszik ugyanezt.

Kevin. A történtekkel megnőtt az esélye, hogy még mindig életben van. Nem azért nem körözik már Dánielt a hírekben, mert az Ügynökség megtalálta Kevint, hanem mert sikerült Daniel nyomára bukkanniuk.

Odaértek a melléképülethez. A lány bemászott a jótékony sötétbe. A kutyák idegesen vonítottak és ugattak odabent. A lány a bélelt szőrkabát súlyával küszködve feltápászkodott, és továbbra is lebukva közlekedett, de már gyorsabban mozgott. Daniel utánozta őt, de közben Einsteinen tartotta a szemét, hogy észrevegye, ha az állat ismét a földre akarja kényszeríteni őket. Einstein viszont pillanatnyilag ügyet sem vetett Danielre. Kánnal együtt cikázva végigrohantak a kennelek mellett, minden egyes ajtónál megállva, majd a következőhöz ugorva. A lány először azt hitte, neki is velük kellene szaladnia, de utána rájött, hogy mit csinálnak. Először az első bokszok nyíltak ki, majd a többi is. Kevin megtanította a legügyesebb állatainak, hogy hogyan lehet kinyitni őket.

A kiszabadított kutyák azonnal elnémultak. Az első pár két egyforma német juhász volt. Mindketten kirohantak a pajta ajtaján, és észak felé indultak. Még mielőtt eltűntek volna szem elől, három rottweiler suhant el a lány mellett dél felé. Őket egy magányos dobermann követte, majd még négy német juhász, és mindegyik másik irányba indult. A kutyák ezt követően olyan mennyiségben áradtak ki az épületből, hogy a lány megszámolni sem tudta őket. Jóval többen lehettek harmincnál, bár sokan még nagyon kicsik voltak. Alex egyfelől szívesen biztatta volna őket azzal, hogy „tépjétek szét mindet, fiúk!”, míg másrészt arra intette volna őket, hogy legyenek óvatosak. Látta, ahogy Lola kölykei elszaladnak mellette, és ismét könnybe lábadt a szeme.

Valaki felkiáltott a sötét éjszakában. Puskatűz, majd kiabálás. A lány ajkain keskeny, örömtelen mosoly terült el.

Egy másik irányból is lövéseket hallott. Most már biztos, hogy több támadójuk van.

– Fegyver? – suttogta Danielnek. A férfi bólintott, és kihúzta a PPK-t a nadrágja övéből, majd odanyújtotta neki. A lány megrázta a fejét. Csak azt akarta ellenőrizni, hogy nem veszítette-e el. Avastag szőrme alatt csorgott róla az izzadság. Hátratolta a kapucniját, és végighúzta az alkarját a homlokán.

– És most? – dünnyögte Daniel. – Itt kell várakoznunk?

A lány már nyitotta volna a száját, hogy azt felelje, az annyira nem lenne menekülési protokoll, amikor Einstein visszaszaladt hozzájuk, és ismét rángatni kezdte Danielt. A lány négykézlábra állt, és ugyanazon az ajtón követte őket kifelé, ahol bejöttek. Kán még mindig ott haladt velük, ismét ő zárta a sort. Einstein ezúttal egyenesen észak felé vezette őket, noha a lány nem látott korábban arrafelé semmilyen épületet. Ráébredt, hogy valószínűleg elég hosszan kell még kúszniuk-mászniuk, bár a tenyerét már így is véresre karcolta a kiszáradt fű. Megpróbálta ráhúzni a kabát ujjait, de azok nem voltak kibélelve, úgyhogy nem sokat segítettek. Legalább elég sok szőrös test kavargott közöttük az éjszakában ahhoz, hogy az orvlövészek azzal a néggyel foglalkozzanak, amelyek nem próbáltak rájuk támadni. A lány visszanézett a távoli házra. Nem kapcsoltak fel újabb lámpákat. A kutyák hangját, a távoli morgásokat, Lola kölykeinek vonítását és a szaggatott vakkantásokat továbbra is hallotta.

Már nem tudta követni az idő múlását, csak azt érezte, mennyire izzad. A saját zihálásának hangját hallotta, és csak annyit tudott, hogy enyhén felfelé másznak, Daniel kezd lassulni, és a kabát ellenére is újra és újra lehorzsolódik a tenyere. Nem juthattak túl messzire, amikor Daniel csendesen felhördült, és megállt. Ő is odakúszott a férfi mellé.

A kerítésnél voltak. Elérték a birtok északi határát. A lány Einsteint kereste, hátha jelzi, hogy most mit kell csinálniuk, majd észrevette, hogy a kutya már a túloldalon van. A lányra nézett, és a kerítés aljához nyomta az orrát. Alex kitapogatta a talajt azon a részen, és kiderült, hogy a föld és a szögesdrót között keskeny rés húzódik. Bőven átfért rajta. Érezte, ahogy Daniel megfogja a bokáját, hogy irányítsa őt. Miután átjutottak, megfordult, és végignézte, ahogy Kán is beszuszakolja magát a résbe. Elfintorodott, mert sejtette, hogy a szögesdrót alsó pereme végigkarcolja az állat bőrét, de a kutya nem adta hallható jelét a fájdalmának.

Sekély, kavicsos vízmosáshoz értek, ami a házból nem látszott, mert elrejtette az előtte húzódó alacsony domb. Einstein már el is kezdett lemászni a köveken. Egy alig észrevehető, keskeny ösvényen haladt. Kán hátulról bökdöste őket.

– Menjünk – suttogta a lány.

Ezúttal csak leguggolt, és amikor Einstein nem tiltakozott, óvatosan megindult lefelé a lejtőn. Daniel közveüen közelről követte. Egy újfajta hang hallatszott a sötétségben, valami halk susogás, és eltelt néhány pillanat, amíg azonosítani tudta. Nem is gondolta volna, hogy a folyó ilyen közel van a házhoz.

Nagyjából öt métert kellett megtenniük a vízmosás aljáig, és amikor elérték, úgy érezte, hogy most már nyugodtan felállhat. A víz csendesen csordogált mellettük. Talán itt át tudnak jutni a túlsó partra. A folyó ezen a ponton sokkal keskenyebb volt, mint a pajta mellett. Einstein rángatni kezdett valamit egy kőperem alatt, azon a helyen, ahol a víz kivájta a partot, és alámosta a sziklát. A lány odament segíteni, és örömmel nyugtázta, hogy egy kis evezős csónakról van szó. Most már értette a protokollt.

– Soha többé nem mondok semmi rosszat a testvéredről – dünnyögte gyorsan, miközben közös erővel kihúzták a csónakot a helyéről. Ha Kevin még él, és ha ő és Daniel túlélik az éjszakát, akkor minden bizonnyal meg fogja szegni az ígéretét, de pillanatnyilag csak hálát érzett a férfi iránt.

Daniel elkapta a csónak túlsó oldalát, és ellökte. Pillanatok alatt vízre eresztették, a kis örvények ott kavarogtak a lábszáruk körül. A lány kabátjának alja belelógott a folyóba, a szőrme pedig azonnal beszívta a vizet, és minden egyes lépéssel nehezebbé vált. Az áramlat gyorsabb volt, mint amilyennek sima felszínéből ítélve tűnt, úgyhogy nehezen tudták csak megtartani a csónakot, míg a kutyák beleugrottak. Kán súlyától ijesztően lesüllyedt a jármű orra, így mindketten a tatba szálltak be, Einstein mellé. A csónak úgy iramodott neki a víznek, mint egy íjból kilőtt nyílvessző.

A lány ledobta a meleg, súlyos kabátot. Képtelen lett volna abban úszni, ha arra kerül sor. Daniel sietve követte a példáját. Talán azért, mert benne is felmerült ugyanez a veszély, de talán egyszerűen csak bízott benne, hogy a lány tudja, mit csinál.

Az erős áramlat sebesen repítette őket nyugat felé. Alex kénytelen volt azt feltételezni, hogy ez is része a tervnek, mivel Kevin nem hagyott a csónakban evezőket. Nagyjából tíz perccel később a víz lassulni kezdett egy széles kanyar előtt. A lány szeme már eléggé megszokta a sötétséget ahhoz, hogy ki tudja venni a túlsó partot. A víz a déli part felé sodorta őket, ugyanarra az oldalra, ahol beszálltak. Einstein izgatottan kihúzta magát, hegyezni kezdte a fülét, és az összes izmát megfeszítette. A lány nem tudta pontosan, mit figyel, de amikor elhagytak egy láthatadan határvonalat, a kutya hirtelen bevetette magát a vízbe. A folyó ezen a ponton még mindig olyan mély volt, hogy az állatnak úsznia kellett. Visszanézett rájuk, és fel vakkantott.

Alex rájött, hogy valószínűleg jó öüet lenne még Kán előtt a vízbe ugrani, és a következő másodpercben követte Einsteint. A hideg víz egy pillanatra összezárult a feje felett, mielőtt visszalökte magát a felszínére. Két loccsanást hallott maga mögött – először egy kisebbet, majd egy hatalmasat, amitől ismét átcsaptak a feje felett a hullámok. Kán hófehér tajtékot verve elúszott mellette, és csak egy pillanattal korábban talált a homokos talajra a lába, mint a lányé. Amikor Alex megfordult, látta, hogy Daniel az áramlattal küszködve próbálja a partra rángatni a csónakot. Tudta, hogy a mély vízben nem tudna segíteni neki, úgyhogy lejjebb gázolt a folyóban, és egy sekélyebb szakaszon bevárta. Elkapta a csónak orrát, a férfi pedig a közepét húzta az ülőkébe kapaszkodva. Nem sokkal később már a partra is vonszolták, ahol a kutyák éppen lerázták magukról a vizet. Amikor sikerült nagyjából három méterre ráncigálniuk az áramlattól, Daniel ledobta, és a tenyerére nézett. A lány ugyanezt tette. Az érdes fa nem tett jót az amúgy is megviselt bőrének. Most már csorgott belőle a vér, az ujjai hegyéről piros cseppek hullottak a vízbe.

Daniel a nadrágjába törölte a jobb tenyerét, ami vörös foltot hagyott rajta, majd visszanyúlt a csónakba, és kivette belőle a fegyvert, továbbá egy kisebb tárgyat is: egy telefont. Valószínűleg Kevinét. A férfinak volt annyi esze, hogy egyiket se vigye magával a vízbe, és ez a tény a mindkettőjükre nehezedő nyomást és az események váraüanságát tekintve csodálatra méltó volt. A lány szerencsére mindenét, ami átázhatott volna, vízhaüanul záródó nejlontasakokban tartotta a hátizsákjában.

Gyorsan ránézett Danielre. A férfi egyelőre nem mutatta összeroppanás jeleit, de az ilyesmi mindig hirtelen szokott bekövetkezni.

Daniel felkapta a kabátokat, és esetlenül magához szorította őket. A lány már éppen szólni akart neki, hogy hagyja őket nyugodtan ott, amikor ráébredt, hogy a közeljövőben nyomozást fognak indítani gyilkossági ügyben. Jobb lesz, ha minden bizonyítékot elrejtenek.

– Dobd be őket a vízbe. És a csónakot is – suttogta. – Nem lenne jó, ha itt találnák őket.

Daniel habozás nélkül visszarohant a partra, és bedobta a kabátokat a folyóba. Azok olyan súlyosak voltak, hogy pillanatok alatt megszívták magukat, és elsüllyedtek. Alex tolni kezdte a csónakot, a férfi pedig lentről húzta. A kis hajó másodperceken belül tovairamodott a sötét vízen. A lány tudta, hogy tele van az ujjlenyomataikkal és a vérükkel, de remélhetőleg olyan messzire fog kikötni, hogy másnap reggelre már senki nem fogja összekötni Kevinék házával. A csónak réginek és viharvertnek tűnt, semmiképpen sem értékesnek. Aki megtalálja, hulladéknak fogja nézni, és remélhetőleg úgy is kezeli majd.

Alex maga elé képzelte Kevint és Einsteint a vörös vízben, nappali fényben, amint végigszaladnak benne gyakorlás közben. Biztosan sokszor elpróbálták a menekülést. Kevin valószínűleg nem fog örülni, hogy elveszítette a csónakját, noha nem érhetett sokat.

Daniellel egyszerre fordultak vissza a szárazföld felé. Könnyen meglátták a pajtát, az egyeden magasabb építményt az egyhangú sötétségben. Amint futni kezdtek felé, hirtelen egy szilárd, szögletes tárgy tornyosult fel előttük. Alex megtorpant, és arra számított, hogy a kutyák megtámadják. Utána rájött, hogy mi van előtte: a lőtér egyik szalmabálája. Mély levegőt vett, hogy lecsillapodjon, aztán továbbszaladt.

Odaértek a pajtához, és előrerohantak az ajtajához. Daniel a hosszabb lábával hamarabb ott termett, és mire a lány utolérte, már ki is nyitotta a zárat. Felrántotta az ajtót, megvárta, amíg mindenki bemegy, majd behúzta maguk mögött.

Odabent koromsötét volt.

– Egy pillanat – suttogta Daniel.

A lány alig hallotta a mozgását a saját szívverésétől és a kutyák lihegésétől. Valami megnyikordult, majd halk, fémes csikorgás hallatszott. Jobb felé halványzölden derengeni kezdett valami. Alex éppen hogy csak ki tudta venni a férfi alakját, akinek a kezén megcsillant a fény, amikor megérintette a világító billentyűzetet. Ezt követően sokkal fényesebb fehér lámpák gyúltak ki mögötte sorban. Amikor szélesebbre tárta a nyílást, és még több fény ömlött ki rajta, a lány rájött, hogy mit csinál. Az egyik téglára állított régi autó mellett áll. Kinyitotta az álakkumulátort, beütötte a születésnapját, mire kinyílt az álmotor, és megjelent a fegyverraktár, belülről megvilágítva.

– Azokat tedd a Hummerbe – suttogta a lány Dánielnek. Valószínűleg nem kellett volna ilyen halkan beszélnie, de nem tudta rávenni magát, hogy hangosabban szólaljon meg.

A fény elég volt ahhoz, hogy nagyjából öt méterre mindent megvilágítson Daniel körül. A két kutya az ajtó mellett állt, kifelé fordulva, mintha támadókra számítanának, várakozva és lihegve.

Alex a sporttáskáihoz rohant, és lerántotta róluk a ponyvát. Kicipzárazta az alsó oldalát, és kivett belőle egy pár gumikesztyűt, amit felhúzott vérző kezére. Egy másik pár kesztyűt félig begyűrt a nadrágja első zsebébe.

Mire megfordult, Daniel már továbbhaladt az üreges traktor kerékhez. Két gépfegyvert vetett a vállára, a karjában pedig a két Glockot és a lány által annyira áhított sörétes puskát szorongatta. Alex végignézte, ahogy a SIG Sauerért nyúl, amivel már korábban is gyakorolt. Talán az ő világa újdonságot jelent Daniel számára, de úgy tűnik, az ösztönei jól működnek.

Két menetben vitte az összes táskáját a szalmabálák mögött parkoló járműhöz. Átadta Danielnek a kesztyűket, amikor elmentek egymás mellett. A férfi hezitálás nélkül felhúzta őket. A lány örömmel látta, hogy a Hummer belső világítása ki van kapcsolva. Miután mindent bepakolt, a gránátokat is berakodta, de a páncéltörő rakétafegyvert inkább otthagyta – nem bízott benne, hogy képes lesz anélkül használni, hogy felrobbantaná magát.

– A pénzt is? – kérdezte Daniel.

– Igen, az összeset.

A férfi gyorsan reagált, és Alexnek egy pillanatra déjá vu érzése támadt. Tökéletesen tudtak együttműködni – pont, mint mosogatás közben.

Talált kevlárt is. Felvett egy mellényt, és olyan szorosra húzta rajta a pántokat, amennyire csak tudta, de még így is bő volt rá, ugyanakkor nem volt elviselhetedenül nehéz, ami kerámialapokra utalt. Kivett egy másikat Danielnek. Látott néhány neoprént is, de azok rá túl nagyok voltak, Danielnek pedig valószínűleg sok időbe telt volna felhúzni valamelyiket. Amikor rátalált a két vastag baseballsapkára, elmosolyodott. Már hallott ezekről, de azt hitte, csak a titkosszolgálatnál használnak ilyet. Az egyiket a fejére húzta, a másikat pedig odavitte Danielnek a mellénnyel együtt.

A férfi mindkettőt némán, sápadtan és eltökélt arcot vágva vette fel. A lányban felmerült a kérdés, hogy vajon meddig lesz képes még uralkodni magán. Remélhetőleg kitart benne az adrenalin, amíg ki nem keverednek ebből a helyzetből.

A combjára hosszú, vékony pengét szíjazott, a szokásos bőröve alá fegyverövet csatolt, egy másikat pedig a vállára vetett. Utána visszament a Hummerhez. Elvette az egyik Glockot, és a csípője jobb oldalára akasztotta. A SIG-et az egyik hóna alá csapta, a PPK-t pedig a másik alá. Utána a bal csípőjére akasztotta a lefűrészelt csövű vadászpuskát.

– Lőszer?

Daniel bólintott. A kedvenc puskáját a vállán hagyta. A lány arrafelé bökött az állával.

– Azt tartsd magadnál, és szerezz egy pisztolyt is.

A férfi felkapta a másik Glockot, és kesztyűs kezébe szorította.

– Mindent le kell törölnünk, amihez hozzáértél.

Daniel már mozgásba is lendült, mielőtt a lány befejezte volna a mondatot. Felkapta a ponyvát, amely alatt korábban a sporttáskák rejtőztek, és leszakított belőle két hosszú csíkot. Az egyiket odadobta a lánynak, és Einsteinnel a nyomában kiment a zárhoz. Elég gyorsan végeztek. A ponyvadarabokon volt egy kis vér, úgyhogy a lány azokat is a Hummer csomagtartójába tömte.

Egy pillanatra megállt hallgatózni. Semmi, csak izgatott állati zihálás.

– És most hova megyünk? – kérdezte Daniel. A hangja feszült volt, és tompább, mint általában, de úgy tűnt, mintha még bírná tartani magát. – A te házadba, északra?

A lány vonásai megkeményedtek, és ijesztővé vált az arca, miközben válaszolt: – Még nem.