A FOLYÓ ÉS A TENGER NÁSZA

Ha valahol igazán átérezzük a folyó, a víz szentségét, az a delta és környéke. Itt tényleg minden a víz. Amerre csak nézünk, mindenütt víz. Nem látjuk a Dunát a víztől. Mintha a teremtés ősforrása felé csorognánk. Ez már nem is folyó, csak víz. Hatalmas tömegű fluidum. Úgy is, mint teremtő erő, lehetőség . A kezdet. Mindeneknek forrása. Az életé is . A mezopotámiai és óind természetmítoszok kavargó ősvizei, az őskáosz parttalanul hömpölygő folyói jutnak eszünkbe . A víz a teremtés első mozzanata. Először a megtermékenyítő víz létezett, a folyó, az ősóceán, abból merült föl, bukkant elő a szilárd pont: a sziget. Az éden.

A vízben, a folyóban történő rituális alámerülés – legyen az a Gangesz, a Jordán, a Duna vagy a Tisza – nem más, mint elfogadás. Azt jelképezi, hogy belenyugszunk a sorsunkba. (A latin fluvius természetes vízfolyást, eret, patakot, az influencia viszont befolyást jelent: melyet az égitestek, a bolygók és csillagok gyakorolnak életünk és sorsunk alakulására.) Az alámerülés visszatérés a mindenségbe, a nagy egészbe, a formálatlan biztonságba. Lélektanilag: vágy az anyaöl után – a keresztény magyarázat szerint: felolvadás az atyában . A folyón való átkelés előtt a görögök gyakran fohászkodtak a folyamistenhez, fésülködtek, hajat vágtak, megtisztálkodtak. Nemcsak a lemerülés, de a vízből való felemelkedés is szakrális cselekmény: a teremtés szimbóluma . A születésé, az öntudatra ébredésé. Vagyis az elkülönülésé . A víz tisztít, lemossa bűneinket. Az éjszakai meztelen fürdőzés pogány rítusában a folyékony őselem, a víz a termékenység biztosítéka . A korai keresztények szerint a természetes vizek – források, folyók és tavak – magukban hordozzák a megszentelés erejét. Nem is kell egyebet tennünk, mint egyszerűen kérnünk Istent, hogy engedje ennek az erőnek a kifejeződését . A kereszt és a keresztelés szó sok nyelvben más-más tőről fakad. Kreuz és Taufe . A latin crux, crucis és baptismus (ebből a spanyol cruz és bautismo) . A kereszt, mellette pedig az elmerítést, fürdetést, megmosást jelentő görög baptizo . A mosakodás az egyik legősibb rituális cselekedet: a bűnbánat, a megtisztulás szertartása . A keresztelés – akár alámerülés vagy lemosás – a halált és a feltámadást idézi . A folyóba merülő test meghal, a bűnös, tévelygő ember helyett a megújult, tiszta lény támad fel a habokból.

Hérodotosz azt írja, Egyiptom a Nílus ajándéka. Az ukrán esszéista meg azt, hogy a Duna a Nílus másik neve. De vajon mi a Duna ajándéka? A Duna ajándéka én vagyok, mondja kacéran a Duna, és megriszálja a farát. Nárcisztikus Duna? A Duna elvan magában? Játszik a porban? Andruhovics szerint Közép-Európa történetében a Duna-Monarchia utópiája tűnik az egyetlen impozáns árnyalatnak. Hát jó, legyen. De miért nem respublika, kérdezhetjük indignálódva. Nem volt elég Habsburgokból, Romanovokból, Hohenzollernekből? A Duna ajándéka Baden, Hohenzollern, Württemberg, Bajorország, Felső- és Alsó-Ausztria, Szlovákia stb.? A Duna ajándéka a Duna-táj? És Magyarország a bokréta rajta?

Legyen a Duna ajándéka a delta.

Ukrajna és Románia osztozik rajta, de a delta hasonlíthatatlanul nagyobb hányada Románia területén éri el a tengert. Az északi, Kilijai-ág a vízhozam kétharmadát hordozza. Délebbre a Tulceai-ág, mely megint kettéválik Sulinai- és a legdélebbi, Szent György-ágra.

Varázslatos világ ez. Mesevilág és szörnyűség. Csoda és kegyetlen valóság együtt. Ha kimondjuk, egyszerre idéződik bennünk a védelemre nem szoruló, vad természet csodája és a maláriás láz, a mocsári szúnyoghad, a leprasziget, a diktatúra évtizedeiben halálra dolgoztatott fegyencek rémképe.

Mi most maradjunk a csodánál.

Itt még a helynevek is mesések: Babadag, Mahmudia, Caraorman, Gorgovac. (A régi Izmailt, mely a török delta nagy erődje volt, Byron is megénekelte.) Ez a mintegy ötezer négyzetkilométeres terület megragad, marasztal. Szó szerint is, mert lápjai, mocsarai az idegennek alig-alig járhatók, aki belekeveredik, könnyen végleg ott ragadhat. Itt minden mozog, inog, billeg, hullámzik, fodrozódik, hajlong, süllyed és emelkedik . A szélesen hömpölygő folyó százezer tonnaszám rakja le, teríti el a homokot, zátonyokat és szigeteket épít, aztán saját munkáját kerülgeti, eltorlaszolja önnön útját, majd egy nagy lélegzettel, egyetlen hatalmas áradással az egészet a tengerbe mossa. Úszó szigetecskék, pocséták, tünékeny tavak és erecskék, lápok, vizenyők, ingó-bingó mocsarak és illékony, el- majd ismét feltünedező csatornák vízi és nádi labirintusa ez. Hal-, vad- és madárparadicsom. És ha az, akkor a halászok, vadászok, kutatók és természetbarátok édene is. Kirándulóhajók és halászbárkák, rezervátumok, kikötők, kamionok, tengerjáró és kotróhajók, ladikok, egyhelyben ringó, kopott lakóhajók, uszályok, hatalmas daruk, konténerek, tartályhajók világa. Három nagy ága mellett buja zöld mezőkön, virágos réteken, bugyborgó lápokon, sűrű nádrengetegben, dombok és lapályok közt megbújó, mozdulatlannak tűnő millió erecskén és csatornán igyekszik a folyó a tengerbe . A deltában több mint ötven település létezik: halászfalvak, melyeknek főutcája maga a víz, valamelyik csatorna vagy erecske.

Ha valamicskével feljebb, a bolgár–román szakaszon olykor úgy éreztük, mintha mediterrán tájban úszna az elnehezült, lusta folyam, most Afrikába érkeztünk meg . A sivatagi nap hatalmas korongja súlyos lampionként függ a horizonton: valóban Nílus lett a Duna.

Leküzdhetetlen vágy kél bennem, hogy a folyóról is szóljak már valamit. Nem a hidakról a várakról, mesékről és legendákról, hanem a folyóról . A folyó vízről. Mindenről, ami nem körülötte, hanem benne van. Iszap, kavics, korhadék, törött kagylóhéj. Sömlyék, limány, mederkottyanó. Övzátony és folyózug. Cascade (lépcsős vízesés) és sellő (meredek zuhatag) . A nevezetes Margaritana (Nem, nem pizza!): a folyami gyöngykagyló. Bármi, ami anyag. Ami a folyó Dunához tartozik. Mindegy, hogy mi, csak ne ember legyen. Mert azt már unom. Unom magamat! Minket . A parttalan dumát . A Dunát akarom! Mondhatnám hányavetin, hogy nem kell a sóder, de éppen hogy az kell . A sóder, homok, kavics. Torlat, terasz és alluvium.

Kezdjük egy számmal.

Évi 70 millió tonna hordalék. 70.000.000.000 kilogramm. Évente tíz Kheopsz piramist rak le a deltában a Duna. Itt a deltában nagyon is kézzelfogható, amit az eleai iskola mestere, a Kr.e. 580 körül született Xenophanész a megkövült ősmaradványok fölött töprengve megállapít: a világ folyton mozgásban van, a tenger szárazfölddé válik, a föld tengerré lesz. Nekünk pedig ebben a látszólag folytonos változásban kell meglelnünk a maradandót. Évi hetvenmillió tonna. Szép nagy szám. De valójában mi is ez? Most igazán helyénvaló a kérdés: mi folyik itt? A válasz egzakt, mert a hordaléknak tudománya van. Lebegtetett hordalék az, amit a folyó lebegtetve szállít. Ha 0,063 milliméternél kisebb átmérőjű szemcsékből áll, akkor iszap, ha 0,063 és 0,63 milliméter közt van az átmérője, akkor homok. (A sárga lösz lebegő, finom szemcséiről kapta nevét a Huangho, a híres Sárga-folyó.) Ugráltatva szállítja a folyó a 2-20 milliméter közötti átmérőjű apró kavicsot, csúsztatja, vonszolja, taszigálja, görgeti a nagyobb kavicsot és a 63 milliméternél is nagyobb görgeteget.

Csak a hordalékról mi mindent összehordhatunk. És akkor még nem is beszéltünk a folyamágyról vagy a zsinről . A folyó zsinje, mondták valaha . A folyamzsin. Nem más ez, mint a folyam zsinege, legsebesebbje, vagyis a fősodor. Aztán a föveny, a rekettyés, a törzsökök és redvesek, a kelevisz és az iringó. Buzgár, örvény, forgó. Rónavíz és szélvíz. Burványlás. Tőzegek és turjánok. (Fenét! Dehogy magyarázok, nem vagyunk mi lexikon, akit érdekel, annak tessék utánanézni!) Azért kettőt nem bírok ki. Hát tessék! Folydoga, ami annyit tesz, hogy erecske, csorgó . A folyány pedig a folyó anyja, mindenek eredője, vagyis a forrás.

Nádiringó című kötetében Palocsay Zsigmond, a Duna-delta egyik magyar szerelmese felteszi a kérdést: vajon „mit tesz a folyó magával”, mielőtt elveszítené a nevét (és önmagát), mielőtt feloldódna, végképp eltűnne a sós vízben? Nem a válasz érdekes, hanem egy mellékes állítás: a vízi világ bolondja, a láp kutatója úgy érzi, a „belejutás” nem lehet a folyó célja. Mintha a Duna valahol Silistra környékén rájönne, hogy nem lesz ez így jó, vissza az egész. Mintha húzódozna. Mintha úgy érezné, jó volna még húzni, halasztani. Meanderezni kéne, gondolja, tekeregni összevissza. Azaz dehogy összevissza. Nagyon is precízen, minden talpalatnyi helyet kihasználva, bőven ömölve, mégis sumákul araszolva, kilométeres kanyarokban is csak centiket haladva előre. (Mint a Meandrosz Kis-Ázsiában, amiről ez az egész – folyókanyar, meanderes díszítés meg minden – a nevét kapta, ami úgy csalinkázik a hajdani Milétosz és az Égei-tenger felé, akár az ökörhugyozás.) Késő bánat, itt már nincs mit tenni: nem lehet sompolyogni – itt hömpölyögni kell. (Egy szál hömpölygőben a Duna.) A Duna kirohanása ez. (Vagy inkább berohanása?) A dicső vég.

Ott, ahol a folyó és a tenger találkozik, már tiszta időben sem látszik a part, elhagyunk mindent, csatornákat, hullámzó talajú mozgó-szigeteket, nádtengert, elhagyjuk a torkollás megfoghatatlan pontját, a zéró kilométert, mindenütt csak víz, víz és víz. Nincs itt már semmi, ami korábban folyó volt, nincs part, meder és morotva, nincs semmi, csak levegő és víz. Felhő, pára, napfény és víz . A folyó – úgy tűnik – a kéklő végtelenbe, az egekbe ömlik. És ez még mindig a Duna, mert hosszú kilométereken át a tengerben is folyó még a folyó, itt már valóban parttalanul ömlik a sósban az édes, a Duna nem több, mint egy édes vizű, más színű és más hőmérsékletű áramlás, míg lassan-lassan végleg felszívódik, eltűnik, felolvad a vízben. Víz a vízben.

*

Aláereszkedtünk, föl s alá flangáltunk, szörföztünk a folyón, de vajon okosabbak lettünk, megtudtunk valamit? Tudjuk például, hogy mi a folyó?

A folyó a víz volna? Lehet, hogy a folyó úszik? Háton úszik? Arcát fölfelé, felénk, a Nap és a Hold felé fordítja? Vagy hason úszik? Orrával a medret, az iszapot szimatolja? Vagy nem is úszik, hanem a mederben kúszik? Fejjel előre, hasmánt halad, s miként bőrét a kígyó, levedli folyton a partot. Folyton-folyvást. Talán nem is a víz a folyó, hanem inkább a meder? A hosszú, mély gödör, mely összegyűjti és leereszti magán a vizet. Netán ez mind a folyó? A föld, a víz, s talán a levegő-ég is? Hidak, kastélyok, vízimalmok? Ácsorgó, kopott, csöndesen nyiszorgó uszályok? A történelem? A múlt? Fosszíliák, kagylók, csigák, kavicsok? A hal és a halászlé is? És a mondókák? „Duna pontya, Tisza kecsegéje, Ipoly csukája legjobb bőjt, ha szerémi borban főtt.” „Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára!” A csíkok és a csíkbogarak? A donaueschingeni forrásmedence fölé hajló rokokó dáma arcának sárga holdja a víz tükrében? És a gyékényvágó cigányé is, a delta örök csavargójáé, aki a kényes hölgytől háromezer kilométerrel távolabb bámulja füstös képét a sömlyék, a süppedékes láp zsombékok közt fel-felcsillanó vizében? A delta ortodoxnál is ortodoxabb népe, a lipován is a folyó volna? A dunai kozák, akinek ősei a XVII. században menekültek Bukovinába, majd onnan tovább, ide a deltába? A hívő, akinek hitetlen unokája nem a Donhoz vagy a Krímbe igyekszik, nem Oroszországba vagy Ukrajnába tér vissza, hanem Izraelbe vándorol ki? A mokányok is a Duna volna? A móc pásztorok, akik az Erdélyi Érchegységből hajtották juhnyájaikat a deltáig, Dobrudzsa enyhe telébe, kövér mocsaraira? És a jürük törökök nomád népe, akik délről vándoroltak a deltához évről-évre? És az apacsok? (A folyón nem stricit, városi vagányt, hanem az öregháló rúdját értik a szón.) Meg a betyárok, a hajdani hajóvontató legények? A mesék és babonák? A Tisza, Maros, Dráva és Száva nevű kutyák? (Valaha az a hiedelem járta, hogy ha folyókról nevezik el a kutyákat, azok bírják majd az isteni folyamok erényeit: fáradhatatlanok, éberek, bátrak és elszántak lesznek, de barátságosak.) Ez mind-mind a folyó? Ez mind a Duna? A part mentében vágtató szkíta és avar lovasok illanó képe? A túlpartra suhanó hun, magyar vagy mongol nyilak sötét villanása? A langy, sekély vízben négykézláb üzekedők szertetöredezett árnya?

*

Amikor ezen sorok írója már másra sem tudott gondolni, csakis a Dunára, amikor már egy pohár vizet sem tudott meginni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna, hogy akkor nem csak képletesen, de szó szerint is a folyóból él, amikor a Margit-hídon a kocsisorban araszolva – helyzetéből adódóan is – némi lenézéssel elegy tartózkodással (mondhatnám, undorral) meredt a vízre, melyen éppen alatta egy széles uszály rozsdabarna orra kúszott elő a híd alól, és az jutott az eszébe, hogy micsoda méltatlanság ez, micsoda aránytalanság, hogy ő itt fenn araszol a zsúfolt hídon, míg odalenn a víz nyugodtan hömpölyög, aztán ráébredve, hogy hohó, hát hiszen ez az egykedvű bölcs a Duna, munkájának és gondolatainak tárgya, akivel hetek óta nyugszik és kél, amikor felismerte ezt, elszégyellte magát, és arra gondolt, hogy rendben van ez így, nagyon is jól van ez így, hogy ő fent a dugóban araszolva, a Duna meg ott alant hömpölygőben. Azt érezte akkor, hogy lassan be kell fejeznie a munkát, vagy legalább egy kicsit ki kell kapcsolnia. Néhány óra múlva már ott is ült a folyóparthoz közeli kis teremben, négy méterre a zenésztől. Markában pohár, lába mellett vörösboros flaskó . A persekutor úgy fújta a szaxofont, mintha menekülne, mintha alvó tigris körül ólálkodna lábujjhegyen . A szünetben ő is vörösbort kortyolgatott, és a végén, a ráadás előtt elmesélte, hogy valaha, amikor még kölyök volt, a Duna vizén a Vigadóval szemben ringó Syrius-hajóra járt igazi zenét hallgatni. Elgondolkodva bámult ránk, belekortyolt a borába, és mielőtt fújni kezdett volna, tétován elmosolyodott. – A Duna még megvan – mondta.