A SZTYEPPE DUNÁJA

Sokféleképpen lehet nézni a folyót. Jobbról – úgy értem, a jobb partról –, meg balról is, fentről és lentről, a partról a vizet fürkészve vagy a vízről lesve a változó partot. Lehet hajón, sziget csücskében vagy hídon állva is . A híd a legizgalmasabb nézőpontok egyike. Mintha hegycsúcsról, kilátóból, az Idő tornyából pillantanánk alá. Fölényt, rálátást biztosít. Mintha belelátnánk az óraszerkezetbe . A folyón vagyunk, és mégsem . A víz rohan, mi egyhelyben állunk . A víz felől tekintünk a partokra – mindkét partra –, és mégsem úszunk az árral . A híd különös, igéző, már-már szakrális hely, szemlélődésre nagyon is alkalmas. Pedig valójában világi építmény: a forgalom és az adásvétel, vagyis az áru- és hírcsere lebonyolításának színtere.

A fiatal Duna fölött ívelő sigmaringeni hídon, szemben a Hohenzollern-család várkastélyával, egy francia és egy olasz férfi könyököl a korlátra. 1944-ben és 1984-ben járunk: a francia pokoljáró dudás, Louis Ferdinand Céline és az itáliai Duna-utazó, Claudio Magris mereng a folyó felett. Képzelegnek, bámulják a rohanó vizet, látják a habokon lefolyni a múltat, az élet romjait. Céline orvosként kezdte, írói pályája hajnalán Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjéről írt monográfiát, aztán jött az első nagy háború, felfúvódott, kékes-zöld tetemek úsztak a folyókon, csonkolt túlélők és gázzal mérgezett félholtak közt botorkált az orvos-író, akinek a béke sem a megnyugvást hozta el: Párizs peremkerületeiben dolgozott, a nyomor, a sivár kegyetlenség és a bűnözés operett-díszletei között. Infernális élményeiből remekmű született, Utazás az éjszaka mélyére . A második világháború idején Pétain marsall vichyi kormánya mellé állt, majd amikor menekülni kellett, azzal együtt húzódott Németországba, a Hitler adományozta búvóhelyre, Sigmaringenbe. Ott áll a hídon a fasiszták közé keveredett francia, mögötte a germanista olasz . A korlátra támaszkodva nézik a tajtékzó vizet. Elképzelik, hogy a folyó dühöngve nekicsapódik a híd pilléreinek, a várhegy oldalának, az ősi falaknak, lerombolja a tornyokat, a termeket, szétzúzza a porcelánokat, bútorokat, a deltatorkolatig sodor magával mindent, évezredek hordaléka alá temeti a történelmet.

A híd körül megváltoznak a gondolataink, az érzelmeink: merengőbbek, álmodozóbbak leszünk . A híd kiegyenlítő, mérséklő hatással is lehet: a víz fölött szilaj jókedvünk derűvé, rettegésünk aggodalommá csendesül.

A híd, még ha csak egyetlen palló, patakon átvetett gerenda is, mindig érdekes. Kőrösi Csoma Sándor írja 1823-ban a Himalájában, a zanszkári hegyláncon átvezető útszakaszról, hogy az ötezer méternél magasabb sziklahágók világában egyetlen fahíd sincs, melyen málhás állatok is átkelhetnének. Az utazó teherhordókat fogad, s gyalogszerrel teszi meg az utat, olyan hidakon kelve át a szakadékok fölött, „melyeket ágakból, indákból és kötelekből fontak, s melyeket senki nem javít, nem tart karban, csak az istenek óvnak” . A magyar Ázsia-kutató leírása Thornton Wilder híres perui bürüjére is illik, mely a Lima és Cuzco közti országutat kötötte össze, s melyet inka indiánok eszkábáltak fűzfavesszőből, lécekből és venyigéből. Szent Lajos király szakadékon átívelő hídja, úgy rémlett, „ama dolgok közé tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad.” A hidak az örökkévalóságnak készülnek, időnként mégis leomlanak. Hol van már Traianus hídja, melyet a damaszkuszi Apollodoros épített 103 körül, s mely az első állandó Duna-hídként a mai Turnu Severinnél ívelte át a folyamot? És mégis, hiába omlanak össze, sodorja el őket a jég, robbantják fel őket katonák – miként 1944-ben a német hadsereg Budapest összes nagy Duna-hídját –, hiába szakadnak le ágyútűzben – mint a Csontváry-Kosztka Tivadar által megfestett, s a szerbek által szántszándékkal lerombolt mosztári –, a híd az öröklét képzetét kelti bennünk. Legyen bármilyen roskatag, egy híd pusztulása megrendít, elgondolkodtat. Orbán Balázs írja az 1860-as években, hogy a Székelyföld akkoriban még létező fedeles hídjai a falusi nép számára olyasféle találkahelyek voltak, mint városon a kávéházak. Ilyen nyüzsgő, élettel teli hely az Arno öreg hídja, az ékszerészboltokkal zsúfolt firenzei Ponte Vecchio is, vagy a zenészekkel, festőkkel nyüzsgő prágai Károly-híd. Ivo Andrić drinai kőhídján a sokvallású és soknemzetiségű boszniai város lakosainak élete zajlik. (Andrić hídja nem egyszerű emberi építmény, hanem öröktől létező, mitikus mű, isteni alkotás, miként a természet maga: „Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt.”)

A híd, miként az alatta csordogáló vagy hömpölygő víz, maga is élőlény. Akik megélték az elmúlt évszázad nagy háborúit, azt állítják, lerombolt hidat látni majdnem olyan megrendítő, mint emberi holttestet.

Az ujgur közmondás úgy szól: ha a híd csak árnyék, inkább kerüld el, ne lépj rá . A híd nem csak a folyón, szakadékon ívelhet át, de kapuja lehet múltnak, jövőnek, pokolnak, halálnak. Arany János Híd-avatásában a híd már-már nem is valós építmény, hanem misztérium, köd és sejtelem, a pokol kapuja, öngyilkosok útja, mely nem a megkönnyebbülésbe, hanem gyötrelemből gyötrelembe vezet. Szinte divattá lett Budapest másodikként elkészült nagy Duna-hídjáról, az 1876-ban átadott Margit-hídról aláugorva követni el öngyilkosságot. Megesett cselédek, életunt delnők, olcsó cédák tántorognak az éjszakai hídon, a csillagfényt tükröző, sejtelmesen vonzó víz fölött. Amerikai párbajban vesztes, izgága krakélerek ballagnak zsebükben a fekete golyóval a hídra fel. Eladósodott katonatisztek, tönk szélére jutott mágnások, becsületüket vesztett gentlemanek ugranak a mélybe, a Duna habjaiba, hol árnyak és lidércek vihognak, fickándoznak, lesik és bíztatják az újabb és újabb érkezőt: „…már nem egyenkint, - seregben, / Cikázva, némán ugranak, / Mint röpke hal a tengerekben; / Vagy mint csoportos madarak / Föl-fölreppenve, szállanak. / Órjás szemekben hull e zápor, / Lenn táncol órjás buborék; / Félkörben az öngyilkos tábor / Zúg fel s le, mint malomkerék; / A Duna gyõzi s adja még…” A budapesti Fővárosi Lapok 1877-ben azt írja, hogy a Duna két hídjáról – a Lánchídról és a Margit-hídról – oly sűrűn ugrálnak a folyóba az öngyilkosok, hogy őrcsónakoknak kellene cirkálni a hidak környékén, hogy kimentsék a halálra szántakat. Minden halálok fejedelme: a meghívott Halál – az egyetlen valósnak mondott filozófiai kérdés – része kell legyen a Habsburg-mítosznak is, ahogy azt Ausztria, Csehország és Magyarország statisztikái már több mint száz esztendeje mutatják. Thomas Garrigue Masaryk, a leendő Csehszlovákia államfője az öngyilkosságot mint tömegjelenséget, a modern társadalmak civilizációs betegségét (Der Selbstmord als soziale Massenerscheinung der modernen Zivilisation) vizsgálta a bécsi egyetemen 1879-ben benyújtott dolgozatában. (Masaryk filozófiatanár volt, az első cseh szociológusok egyike, az alkoholizmus, a szociális gondozás, a vallás és etika kérdései is foglalkoztatták.) Az öngyilkosság tehát filozófiai probléma. Az öngyilkosság nem más, mint önfeladás. De ennél is tovább léphetünk, nem elég, hogy az öngyilkosság bűn és megfutamodás, magát a halált is tagadni kell . A halál bármely formájának elfogadása is öngyilkosság . A Híd-avatás előképeiben, az Álomképek ciklus darabjaiban Heine általában foglalkozik a halállal, Arany viszont kifejezetten az öngyilkosság felé fordul balladájában. Nem más ez, mint tömör, költői szociológia: a munkásfiútól a milliomosig, a magára hagyott aggtól a lomha úrinőig, az elmeháborodottól a kártyafüggőig feltűnik a hídon, a pokol kapujában a nagyváros számos jellegzetes figurája.

Szabó Lőrinc írja valahol, hogy kisgyerekkorában, talán az elemi iskolában hallott először a Dunáról . A Fekete-erdőben ered és a Fekete-tengerbe torkollik. Így mondta nekik az elemi iskolában a tanító. Félelmes és vonzó, meseszerű közlés volt ez. Micsoda erdő lehet az, amelyik nem sűrű, nem sötét, nem kerek, hanem folyton és félreérthetetlenül fekete!? Ez a feketeség megfogja az embert. Lehet ez véletlen? Fekete erdő és fekete tenger. Akkor a folyó sem lehet más, mint tus. Tinta-folyó a Duna.

Ottlik is elácsorog a hídon a jeges víz felett, és aki szereti a Dunát, aki kölyökkorában maga is etette uzsonnája maradékával a madarakat, az látja is, amiről Buda krónikása ír: „A sirályok boszorkányos ügyességgel kapták el a morzsákat; kerülgették egymást, szinte orra buktak, s olykor akár hanyatt lebegtek, csapdostak Ernő homloka előtt.”

*

A Bécsi-medencéből kilépve, magyarlakta tájakra érve meglassul, elnehezedik a Duna. Tekereg a Kisalföldön, hordalékát lerakja, ágakra bomlik, százával alkotja a szigeteket. „Lomhán, kényelmesen, szélesen folydogálva sütkérezik a magyar nyárban.” Szabó Lőrinc azt mondja, akiben van költészet, azt megragadja a folyó egyhangúsága . A magyar Duna az ismétlődések poézise. Mint versben a refrén: azáltal gazdagodik a táj, hogy a természet egy-egy részlete szakadatlanul visszatér . A sík partokon fűzfaligetek felhőgomolyokként ülnek, máshol egészen a vízre hajlik a bokrok tömött labirintja: a sok-sok laza gomolyag szinte lecsordul a szigetekről a folyamba. Mögöttünk, messze, egy-egy láthatatlan falu templomtornya mutat az ég felé. Zöld rengés és vibrálás az egész part. Dohognak a hajógépek, balra csorda hűsöl az állóvízben. Béke, fény, forróság mindenütt . A partokon fehéren tajtékozva harsog a fölkavart víz, s a lelket valami altató, gyógyító örökkévalóság, valami laza, puha, majdnem anyagtalan ragyogás zárja körül.

A Dunakanyar – a folyam áttörése a Börzsöny és a Visegrádi-hegység között – kitüntetett helye a térnek. Itt megváltozik a viszonyunk térhez és időhöz: a távoli múltat közelinek érezzük, a tegnap időtlen messziségbe vész. Az érkező, legyen magányos vándor vagy zarándok, érkezzen kirándulóhajón, autón vagy kerékpáron, nyomban észreveszi, hogy szakrális térben jár . A múlt eseményei itt továbbélnek a jelenben, ott lebegnek a levegőben, lecsapódnak a vízpart kövein, nedves mohaként tenyésznek évszázados fák törzsén, kikristályosodnak a hegyek szikláin. Derűs hely ez, olyan erős kisugárzással, amit nem lehet nem észrevenni. Derűs, de nem vidám. Barátságos, de nem kedélyes. Derűsen ünnepélyes.

A pogány kor szentélyei szabad ég alatt voltak, jeles fák, kövek, hegyek, források közelében, csúcsokon, völgykatlanok mélyén. Itt a Dunakanyarban érezni véljük a hajdani áldozóhelyek erejét . A nevek is erről regélnek: Prédikáló-szék, Oltárkő, Királyrét, Dobogókő, Ördög- és Strázsa-hegy, Nagyvillám. Múltas, legendás hely ez: tündérek, manók, koboldok, rontó és védő démonok lakhelye, fejedelmek szállása, szentéletű remeték búvóhelye. Telepedjünk le valamelyik hegyoldalban: Visegrádon, Nagymaroson, Zebegényben vagy Dömösön. Bámuljunk le a hegyekre, a nagy vízre. Talán a hófehér Donauprincessin siklik alattunk némán, méltóságosan, vagy egy kotróhajó csörömpöl, kis tolóhajó bikaerős dízelmotorjának alig hallható brummogása reszketteti a levegőt, s az uszályok, mint tömpe orrú, nagy állatok, úszó vízilovak, mélyen túrják a habos barázdában a vizet. Bámulunk lefelé, a fenséges táj melankolikussá és megértővé tesz, gondolkodásra, elmélkedésre ösztönöz. Itt nem lehet gyűlölködni, gonosznak és kicsinyesnek lenni. Itt előbb felerősödik a fájdalom, majd nyomban sajgóvá csöndesül, megkopik, eltávolodik a bánat. Itt még a gyász is más megvilágításba kerül . A tágas égbolt, a nagy víz párája, a ködben lebegő időtlenség, a hömpölygő víz nyugalmas örökléte, örök mozgásának állandósága magával ragad. Ugyan, hát mi egy emberélet? Itt minden elképzelhető, minden megtörténhet. Odalent ladik csorog a nagy vízen, megkönnyebbülten pöfög egy kishajó, azt várjuk, hogy feltűnik gyerekkorunk vízibusza vagy egy füstöt okádó, öreg lapátkerekes gőzös, talán épp az, mely egy régi-régi hajnalon, 1848 március 15-én Kossuthtal indult Bécsbe. Itt úszik alattunk Mátyás fényűző gályája, az embertestű, bikafejű szörnyetegről elnevezett Bucentaurus.

„Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán.” – írja egy magyar költő Esztergomban. Babits a túlparti magyar települést, a szlovákiai Párkányt, a hajdani római Anorumot figyeli.

Majd’ kétezer esztendővel korábban egy másik bölcs férfiú, a római császár, Marcus Aurelius is a Duna partján elmélkedik. Ő a túlsó oldalon, a bal parton, a barbarikum peremén, a Garam torkolatánál írja jegyzeteit. 1700 év sem választja el őket egymástól, mégis úgy képzelem, szemben ülnek . A császár az Ister fölött Esztergomot, a római Solvát nézi.

Marcus Aurelius Antonius capitoliumi szobra fegyelmezett, elgondolkodó férfit mutat . A Róma mellett, Aqua Traversánál talált szoborfő is az átszellemült, gondolkodó uralkodót idézi . A sztoikus császárt, aki arra figyelmezteti önmagát: „Vigyázz, el ne császárosodjál!”, s aki úgy tartja, emberként nem csak Róma a hazája, hanem a nagyvilág. Sokat időzött itt északon, a Duna menti limesen. Markomannok, kvádok, szarmata jazigok ellen harcolt. Itt is halt meg Pannóniában – Sirmiumban vagy Vindobonában – 180 tavaszán . A római Magyarország egyik kitűnő ismerője mondja Pannóniáról, hogy akkoriban Európa és Ázsia határmezsgyéje volt . A császár meg azt mondja, hogy tulajdonképpen mindegy, hiszen Ázsia és Európa is csak kicsiny zuga a világnak, a jelenünk pedig egyetlen töredéke, röpke pillanata az örökkévalóságnak. Gondolj arra, int a császár, a világbirodalom Rómában, Hispániában vagy a keleti tartományokban is otthonosan mozgó első embere, ne feledd, hogy hány Socratest és Epictetost nyelt már el a végtelen idő. Babits a naplementén, a hömpölygő vízen és a rég halott császár gondolatain mereng Esztergomban, a kis magyar Rómában, ahol papok ülnek a hegyen, hercegprímások uszályát viszik a nagy körmeneteken, régi prímások szíve szárad üveg alatt a kriptában és a sekrestyés ugyanúgy mutogat, mint az olasz templomokban. Aki a jelent látja, mindent látott, ami valaha volt. És önmagadba mindig visszavonulhatsz, súgja Antonius a csillogó víz felett . A nap aláhanyatlik nyugaton, s Babits az előhegyi villa tornácán borongva figyel a túlpart, a szlovákiai magyar falu, Garamkövesd felé, ahol hajdanán a császár tábori írópultja állhatott. Szelíd és nemes bölcsességed mintha a pannon naplementék sugalmazták volna, súgja vissza némi megbocsátható elfogultsággal a magyar költő.

Nem nehéz elképzelnünk, hogy az Elmélkedések 12. kötetének alábbi sorait a történelem végtelen idejeként áradó Duna, a változatlanul és mégis örökké változva hömpölygő Ister látványa inspirálta: „Nemsokára magad sem leszel sehol, s azok a dolgok sem, amiket most látsz, sőt egyetlen ember sem azok közül, akik most élnek. Mert minden már eleve úgy keletkezett, hogy változzék, módosuljon, elpusztuljon, hogy helyébe sorjában más és más keletkezhessék.” Xenophanés szerint a világ szüntelen változás, tengerek párolognak el, töltődnek fel, földek lesznek tengerekké . A sztoa egyik legfontosabb tanítása is ez. Semmi sem örök: csak a változás és az emberben megmutatkozó isteni teremtő erő egyetemes . A Marcus Aureliusnál jóval később élt híres utazó, Daniel Defoe talán éppen az áradó Temzét bámulva fogalmazza át a sztoikus császár gondolatait: „A dolgok sorsa az, hogy az események végtelen sorozatában, színüket váltogatva alakítgassák a mindennapi életet; családok üljenek családok helyébe, városok emelkednek és süllyednek le; iparágak, szakmák tűnnek el; nagyvárosok pusztulnak, kisvárosok jelennek meg; nagy folyók, jó kikötők kiszáradnak; új öblöket nyitnak meg, patakok folyókká, folyók hajózható folyamokká terebélyesednek, új kikötőket teremtenek, ahol annak előtte ilyesmik nem voltak”.

*

Budapest a Duna gyöngye. Úgy tartják, Széchenyi István mondta először. Budapestet nemigen mondhatott, igaz, Pest-Buda is lehet a Duna gyöngye. Ahogy Bécs, Pozsony, Belgrád is az. De Budapest a Duna egyetlen igazgyöngye. Mert Budapest valóban a Duna városa. Igazából mindegy, ne feszegessük a gyöngyöket. Mondjuk úgy: a Duna valóságos gyöngyfüzér.

De hogy Budapest a Duna városa, az biztosan igaz.

Ha érezni akarjuk ezt a várost, el kell kutyagolnunk valamelyik nagy hídjára. Meg kell állnunk középütt, el kell bámulnunk a széles víz fölött. Csak amit innen látunk, az igazán Budapest . A város, melyet kettészel a folyó. Ennek a városnak olyan a Duna, mintha tengerpartja lenne. Óriási országút. Panorámát nyitó nagy tér. Ami Velencének a Canale di San Marco, Havannának a hullámok ostromolta Malecón, az Budapestnek a Duna. Állunk a híd közepén, bámuljuk a két partot, a szélesen hömpölygő vizet. Nem kell naplemente, nem kellenek bárányfelhők, bíborszínű egek. Ne legyen a víz nyers ezüst, parázsló érc, de palackzöld se. Színek, felhők, fények: a természet, ha úgy tartja kedve, egy gyártelepet is felöltöztet. Mindez most nem kell. Legyen seszínű vagy piszkos barna, legyen közönyösen zajló a Duna. Állunk a hídon. Nem felülről látunk a tájra, a városra, benne vagyunk, mégis átlátjuk az egészet. Innen, a folyó tengelyéből nézve megmutatkozik a város szerkezete. Egyik oldalon a hegyek és erdők koszorúzta, zegzugos Buda, másik oldalon a laposan elterpeszkedő Pest. Két part, két világ. Jobb parti hegy-völgyes Buda, bal parti Pest, azon túl pedig a végtelenül tágas tér, a száz és száz kilométeren át terpeszkedő Alföld, a kelet-európai sztyepp legnyugatibb darabkája. Jobb és bal part. Nyugat, szemben a Kelettel. Sok hozzánk érkező idegen érezte már azt, amit egy XX. század eleji utazó így foglalt össze: „Kelet felől utazva Nyugat-Európa felé, Budapesten éri először az utast a Nyugat lehelete. Viszont Nyugat felől utazva Kelet-Európa felé, itt éri először az utast a Kelet lehelete.”

Akkor hát itt, az ország közepén a Duna megint határvonal? Világokat választ el és kapcsol össze? Középpont és periféria, végpont és kezdőpont egyszerre? Metternich osztrák kancellár, a Szent Szövetség apostola, aki bennünket, magyarokat sosem kedvelt, azt mondta, a Rennwegen, a Bécset átszelő országúton túl kezdődik Ázsia . A talján Duna-utazó, Claudio Magris vagy ismeri a rosszmájú osztrák hagyományt, mely magyar Ázsiával riogat évszázadok óta, vagy a létező magyar Duna-táj ragadja meg, midőn a következő sorokat veti papírra: „a robusztus, egyszersmind lomha magyar táj máris a kelet, az ázsiai sztyeppék, hunok és besenyők, netán a félhold még friss nyomát őrzi”.

Azt mondják, a tájban ott vannak a lakói is . A városban is. Egymást formálják.

Budapest. Hegyek, sík, hatalmas víz. Micsoda grandiózus tér! Igazi közép-európai színpad. Duna-színpad. És ebben a képben, a fővárosunkéban benne vagyunk mi magunk is. Dicső múltunk, álmaink és ábrándjaink, megvalósulatlan terveink. Így van ez persze minden várossal, de nem mind képes ezt ennyire világosan kifejezni. Ez a város egy hajdani birodalomról mesél, Atlanti-óceánig és Córdobáig, görög Attikáig kalandozó lovasokról, középkor végi európai Eldorádóról, három tengeres nagy álmokról, gőzös ábrándokról, diadalokról és szűkölő, rút ijedtségről, Monarchiáról, összeomlásról, őrültségről és persze jóra törő lendületről. Budapest mi magunk vagyunk, a lakói . A Duna vizében – mint tükörben – szépen megmutatkoznak, felfénylenek erényeink, éktelenkednek hibáink, olykor bűneink is.

Csepel szigetét elhagyva gyönyörű unalom gyötri és epeszti az alácsorgó hajóst . A víz egyre szélesebb, a part részletei, tornyok, házak összezsugorodnak: mintha eltűnne a nemzeti vonás. Az lesz a nemzeti elem, hogy nincsen? Csak a puszta folyó van . A folyóság. Ahogy kiszabadul a kultúrtájból, a Duna egyre inkább önmaga lesz. Áthidalhatatlannak látszik ez az örvények és áramlások zsinórozásával díszes, szikrázó és csillámló barnaság, a hömpölygő víz. Minél kevésbé növi, építi és lakja be az ember a partot, annál sajátosabb, egyénibb ez a tágasság, a méla, egykedvű szépség, melyben alig-alig látjuk, mégis ott van az ember, a történelem, a múlt . A germanista Magris is mintha elandalodnék kicsit: „A napraforgó és a kukorica sárgán telepszik rá a tájra, mintha maga a nyár ütött volna sátortábort ezek között a dombok között”.

Egy másik Duna-utazó, akit hidegen hagynak a bércek, fennsíkok és porsivatagok, akit nem érdekelnek a folyó tűkanyarjai, a Vaskapu sellői, aki saját írásaiban – úgy értem, írás közben (az írás folyamán) – átugorja a természetleírásokat, nos ez a hajós sem kerülheti el, hogy aprólékosan, szinte hajlatról hajlatra, tocsogóról tocsogóra, limányokon, sömlyékeken, torlatokon és sarkantyúkon át végig ne járja tárgyát, a folyót. Melyet úgy is elképzelhetünk, akár egy regényt. Egy nagy családregényt. Három fejezete a folyó három szakasza: Felső-, Középső- és Al-Duna. Közel kétszáz szereplője a mellékfolyók. Anekdotái, mellékösvényei, kirándulásai – megannyi holtága, morotvája, vízmosása, csobogója a folyamnak – elválnak majd ismét egyesülnek a fővonallal.

A mai Magyarország déli határán, Dunaszekcső helyén terült el hajdan a római Lugio. Megerősített tábora olyan helyen épült, ahol a Duna kiszélesedett, mellékágakra, csatornákra bomlott, vizenyős szigetecskéket épített. Lugio castellumával szemben őrtorony strázsált egy szigeten: Contra Florentiam. Eszerint Lugio másik neve Florentia kellett legyen. Akkor hát Firenze, az ókori Florentia, a „virágváros” neve köszön ránk a Duna-parton? Nem nehéz kitalálnunk, hogy miért kaphatta becenevét a település: mandulavirágzást, tavaszi virágokkal borított réteket, mezőket, virágzó gyümölcsösökkel tarkáló lankák képét idézi bennünk a muzsikáló név. Lugióban a kereskedelmi kikötő mellett flottaállomás is létezett, hiszen a mai Dunaszekcső környékén számos olyan sírkő került elő a földből, mely Róma hajdani folyami „haditengerészetére” utal. Sírfelirata szerint Titus Flavius a parancsnoka, Lucius Cornelius Restitutus pedig tengernagya volt a dunai flottának. Utóbbinak a feleségét is ismerjük: Pomponia Germanilla sírkövét az özvegy, nyugdíjazott tengernagy állíttatta.

Sokféle kisebb-nagyobb hajóból állt a folyó pannóniai partszakaszát, a Ripa Pannonicát védelmező római dunai flotta. Apró őrnaszádok (naves speculatoriae) suhantak némán a vízen, háromsor-evezős, hatalmas gályák csurogtak alá vagy húztak sebesen a sodrással szemben, a fegyveres őrség jobbra kevésbé ügyelt, általában a bal partot fürkészte gyanakodva . A dunai flottát (Classis Flavia Pannonica) állítólag még maga Augustus alapította Pannónia védelmére, ám Tacitus szerint csak Claudius korára épült ki teljes bonyolultságában . A Flavius császárok átszervezték, ezért viseli attól kezdve a nevüket. Végestelen-végig a hajózható Duna mentén mindenütt ott vannak a flottakikötőik. Brigetio, Aquincum, Mursa (Eszék), Taurunum (Zimony), Singidunum, Viminacium stb. Traianus és Marcus Aurelius oszlopain ott láthatjuk megfaragva a hajókat, a vízi hadat, mely utánpótlást, élelmiszert, fegyvert, hadianyagot, csapatokat szállít, hidakat épít, összeköti az őrtornyokat, a táborok véget nem érő láncát.

Ha átkelünk a folyón, elfelejtjük az Istent, mondták a régiek. Vagyis ha túl vagyunk a veszélyen, nyomban visszavedlünk nagyszájú, mértéktelen és önző önmagunkká.

A víz fatális elementum, írja valahol Mikszáth, „mely iránt gyermekkorom óta sejtelemszerű gyűlölet fog el”. Midőn az író 1904-ben családi házat keresett magának és családjának, azért döntött Szontágh Pál ódon kis horpácsi kúriája mellett, mert a nógrádi falu távol esett a Dunától, de még a kicsiny Ipolytól is. Egy másik, szebb és tágasabb kúriát visszautasított, mert a Duna-parton feküdt, s az a hír járta róla, hogy tulajdonosait csónakostól ragadta el, rántotta le a mélybe a folyó. Csoda, hogy Mikszáth félt a víztől, a Dunától? Még talán arra is gyanakodhatott, hogy kimondottan rá vadászik, őt üldözi a „fatális elementum”. Hiszen éppen akkor lett a Szegedi Napló vezető munkatársa, s húzatta fülébe a délvidék legjobb prímásaival, Erdélyi Nácival vagy Páczi Jancsival, amikor a Tisza és a Duna egyesült erővel rohamozta meg, s döntötte romba a várost. 1879. március 12-én éjjel kettőkor a Rókuson szakadt át a gát, s ahogy a fiatal író írja, „a hajnal nem találta meg többé Szegedet” . A város 5700 épületéből 5400-at elmosott az áradó Duna által „visszaduzzasztott” Tisza szennyes áradása.

A mai Magyarországot elhagyva ismét határfolyóként hömpölyög a Duna . A jobb part Horvátország, a bal Szerbia Vajdaság nevű tartománya, sok-sok magyar lakossal. Délebbre a Szerémség és a Bánát.

Nehéz táj volt ez mindig is. Igazi Duna-táj. Magyarok, szerbek, németek, románok laktak hajdanában erre. Már a helységnevek is magukért beszélnek. Újvidék, németül Neusatz, a szerbeknek Novi Sad. Mária Terézia a görög–latin Neoplanta, Újtelep nevet adta neki, amikor szabad királyi városi rangra emelte. Törökök, magyarok, szerbek, németek, horvátok harcoltak – és harcolnak sajnos ma is – ezen a tájon. Mindig is határvidék volt ez . A Duna vonala volt hajdan a Nyugatrómai Birodalom Pannonia Inferior provinciájának a limese, s a Száva torkolatától délebbre, egészen a deltáig a Keletrómai Birodalomnak, vagyis Bizáncnak is a jól védhető, széles folyó volt a határvonala . A királyi Magyarország déli határát is a Duna és a belétorkolló Száva vonala képezte. Éppen itt, a Száva Dunába torkollásában emelkedett a hajdani római határvédő erősség, Singidunum, és ez volt a terjeszkedő török nagyhatalom ellen védő középkori magyar végvárvonal kulcsa is: Nándorfehérvár néven.

Nándorfehérvár. Szerbia fővárosa, a mai Belgrád. Németül Griechisch Weissenburgnak, Görögfehérvárnak hívták valaha.