ÁLMOK ÉS ROMOK DUNÁJA

A kínaiak úgy tartják, a folyók és a hegyek változhatnak, de az ember soha nem változik. Lehet valami a régi mondásban . A sigmaringeni hídon Céline és Magris bámulják a vizet, arról képzelegnek, hogy a dühös folyó elmossa az ember nyomát, iszapjával jótékonyan befedi létezése emlékét is. Az első világháborút követő évek valamelyikén a Pécsett hadapródiskoláskodó, majd Budapesten, a Ludoviceumban tanuló horvát Miroslav Krleža a naiv festő, Krsto Hegedušić Árvíz című képének ürügyén vetít elénk hasonló pokoli látomást. Az iszapos, szomorú Dráva túlpartján nyárfák, ’magyar ciprusok’ sorakoznak, a bánatos vizeken hullák sodródnak, szappanreklámokkal teleragasztott zöld boltajtót, cégtáblákat, döglött madártetemeket, bűzös rongyokat ragad magával a víz . A festő sorsa, és az íróé is, nem más, mint hogy a megregulázhatatlan, zavaros „folyót”, az emberi létezést figyelje, mely sáros áradatként hömpölyög, roncsokat és disznótetemeket forgat, bugyborogtat. Infernális látomás ez, mintha Breughel vagy Bosch valamelyik képe elevenedne meg, pedig a festő a jelenről, saját korának pokoli valóságáról regél . A folyó nemcsak Európában, de az Újvilágban is ugyanazt az érzést, a múlandóság, a széthullás örökkön zajló, meg nem torpanó folyamatát idézi. Jack Kerouac az algiersi rév kompjának karfájára könyökölve kel át a Mississippin, s tekergő társaival együtt bámulja a „vizek barna atyját”, amint előhömpölyög Amerika közepéből, egyszerre sodorva Montana szálfáit, Dakota sarát és Iowa hulladékát „és amit csak beleöntöttek a Háromágú Villa óta, ahol a víz titka jégben foganik”.

Egy másik híres regényben a folyó, a hömpölygő víztömeg az emberi élet jelképévé lesz . A spanyol Rafael Sánchez Ferlosio 1955-ben írt regénye – a Jarama –, melyet számtalan nyelvre fordítottak le, a Madrid közelében kanyargó Jarama folyóról kapta címét . A pásztor úgy beszél a könyvben a folyóról, mintha Krsto Hegedušić képét írná le: „Márciusban egyszer csak fogja magát, és elindul, és forrásnak indul benne a vér, bőszen zubogva, mint húslevessel a fazék, tépáz bokrot fát, aztán sodorja szökellve, pörögve az árral, megy vele gerenda, szálfa, döglött állat, kutya, macska, nyúl, a hasuk akkorára felfújódva, mint a luftballon, visz ez birkát, de még marhát is, ahol megunja a hátán cipelni, azon helyt kiveti, ott hagyja, hadd bűzölögjön, takarítsa el, aki akarja.”

A Mahábhárata befejező sorai is a folyóról regélnek . A szent, isteni Gangesz csillogó vize áthömpölyög a Három Világon, Mennyen, Földön és az Alvilágon, tisztító hullámai elmossák a benne alámerülő ember (Judhisthira) lényének halandó részeit, hogy a halhatatlanság fényében tündökölve emelkedjék ki a habokból. Különben a valaha írt egyik legkitűnőbb amerikai regény, a Huck’ Finn nagy folyója sem csak víz, hanem jelkép is, a szabadság megtestesülése, menekülő csavargók Bakonya és Párizsa . A hömpölygő folyam a rabszolgaság elől menekülő fekete bőrű Jimnek és (a rendezettnek mondott – valójában hazug és embertelen – társadalomba beilleszkedni képtelen) Hucknak nem más, mint Kerouac „országútja”. Éppúgy nem valahonnan valahová vezet, hanem az életen vág keresztül.

A mindent magával hurcoló, mindent magába olvasztó, régit és újat együtt tartalmazó, ellenállhatatlan ősfolyam (a vízözön?) képét Picasso a saját művészetének jellemzésére használja. „Olyan vagyok – mondja Francoise Gilot szerint –, mint a hömpölygő folyam, amely magával ragadja a partjaihoz túl közel növő fákat, behajigált állattetemeket vagy a benne fejlődő mikrobákat. Mindezt magammal sodrom és megyek tovább.” Leonardo da Vinci számára a múló idő jelképévé lesz a folyó, melynek vizébe gázolva így gondolkodik: „A folyóban a víz, mely hozzánk ér, / az utolja annak, mi elfolyt, / s az eleje annak, mi majd / utána jön. Így a jelen idő.”

Egy igazi közép-európai költő, Erdélyi József is a hídon, valamelyik budapesti nagy Duna-hídon állva vizionál. Mint Céline Sigmaringenben, ő is haragosnak látja a folyót, olyannak, mint „aki” rombolni örömmel kész. 1935-öt írnak a kalendáriumok, a bölcs öreg, a Duna dühös. Zabos a Duna, mondanók ma: mintha nem akarna embert látni. Mintha hidat sem akarna . A költő a holnapra gondol: vajon mit hoz? Bombázó repülőgépek árnya suhan a haragosan szikrázó víz tükrén, ledőlnek a város palotái, a Duna vizébe omlanak a hidak, a vár falai, ám a folyót ez éppúgy nem rendíti meg, ahogy nem vette szívére Mátyás és a Jagellók reneszánsz palotáinak török dúlását, Aquincum márvány szentélyeinek lerombolását sem. Az „öreg” csak hömpölyög, megforgatja, sodorja és betemeti a romokat, mint hajdanán.

Az ukrán esszéista, Jurij Andruhovics egy rövid írásában, melyben Közép-Európáról – nem a hajdaniról, az osztrák–magyarról, a németről, a lengyelről vagy a cári oroszról, nem a zsidóról, hanem mindezek maradékáról, vagyis a mai Közép-Európáról – ír, bevallja, hogy gyerekkora óta vonzzák a romok. Vonzza „a nyirkos rothadás, a megbonthatatlan, remegő fiziológia”, megigézik az „ódon falak, korhadt gerendák, porladó tárgyak”. Írásában vissza-visszatér egy erős kép: elárvult kisfiú érkezik a folyóhoz, megáll a parton, bámulja a nagy vizet, a szigeteket, a túlpartot. „Kicsiny, szűkre szabott életében még sosem látott ilyen hatalmas vízfelületet.” Számára a hömpölygő, széles folyó egyszerre valódi és jelképes, mitologikus határ: „A folyón túl kezdődik az Újvilág . A Dunán túl fekszik Amerika, vagyis a jövő, a Dunán túl fekszik minden, ami idővel lesz (vagy nem lesz) . A Duna – valójában az idő óceánja – vonzza az embert. Közeli jelenléte rengeteg mindent jelent: az időt, az öröklétet, a történelmet, a mitológiát, bennünket magunkat.”

Megint itt vagyunk hát! A Duna, mely idő, öröklét, mitológia, menekülés és visszatérés, múlt és jövő. De milyen másként hangzik ez az ukrán esszéista szájából. Egy magyar Duna-utazó, aki – aki természetétől (meg talán von Haus aus) – idegenkedik a pátosztól, így a Dunát övező pátosztól is, beismeri, hogy „abban a sok zagyvaságban, föltupírozott fontoskodásban, divatos lagybatyban: van valami.” Hogy a Duna idő, öröklét, mitológia, menekülés meg minden. Emlékezés és összetartozás. Országút, mely népeket köt össze. Hogy a Duna Európa lényege, de legalábbis nélkülözhetetlen alkotórésze. „A kulturális sokszín folyékony kódja . A kontinens ütőere… Szerelemfolyó . A népeket összekötő béklyó.” Az ukrán esszéista meg csak ül (él) a romokon (ő nem utazik, mert nem csak hogy nem utazó, hanem nyomatékosan ő a nem utazó), gubbaszt a falvak és városok romjai közt, a táj romjaiban, romos folyók partjainál, felhők omladékai alatt, nyelvek és népek feledésre ítélt, gyomos romkertjében. Vissza-visszatér a Duna partján ácsingózó kisfiú képéhez, és lábjegyzetben elmeséli nekünk, hogy az ukrán néphagyományban a Duna nem feltétlenül a mi Dunánkat jelenti, hanem általában a folyót, s hogy számos nagy folyó neve, így a Dnyeperé, Dnyeszteré és a Doné is, a Dunáéval közös, talán kelta tőből ered, ami egyszerűen folyót, mások szerint „mozgó vizet” jelent.

A „nagy, fényes folyam-ős”, suttogja áhítatosan Jókai . A romantikus írónak a Duna mítosz és jelkép . A nemzet, a haza jelképe . A Duna fonalán az ország: Dévénytől a Vaskapuig . A komáromi születésű Jókainak mindez nemcsak eszme, hanem kézzelfogható valóság is, hiszen gyerekkorában ott lesi a komáromi kikötőben a csigás orrú bajai bárkákat, a hatalmas gabonás uszályokat, a szentendrei szerb hajósgazdák és a bécsi kereskedők hajóit. Figyeli a nyüzsgést, az egyszerre három-négy nyelven alkudozó sáfárokat, kalmárokat, iparosokat, az ordítozó szekeres gazdákat, halászokat, a pohos rác gabonatőzséreket. Bámulja, hogy naptól és szénportól fekete emberek hogyan talicskázzák az uszályok fedélzetéről a keskeny pallókon a fekete gyémántot, inas rakodómunkások miként emelik, vontatják partra a szlovák tutajosok Vágon úsztatott szálfáit . A kikötőben bámészkodó gyermek Jókai jól ismerte városa múltját, talán azt is tudta, hogy Hunyadi Mátyás 1480 körül itáliai mesterekkel építtetett pompás reneszánsz királyi palotát az ódon, már akkor is két-háromszáz éves komáromi várban.

A nagy király szerette a Dunát? Mintha óvakodott volna huzamosabb ideig eltávolodni tőle. Királyi főnek királyi víz? Megnyugtatta a hömpölygő folyam közelsége? Legkedvesebb palotáinak ablakai – Budáé, Visegrádé, Komáromé – a Dunára nyíltak. Talán el sem foglalja Bécset, ha nem a Duna mentén van. Az is lehet, hogy a magyarázat egyszerűbb. Itt a nagy víz és a völgy. Duna és Duna-völgy . A hatalmas vízi út. Mellette a forgalmas kereskedelmi utak, amik, ha úgy adódik, hadi utak is. Ennyi. Nem kell több magyarázat. Mátyás pedig szeretett a főút mentén, a legforgalmasabb helyen tanyázni. Duna-sztráda . A Duna mint a középkor – vagy inkább a magyar reneszánsz? – információs sztrádája? Ha nem hadigályákkal, akkor káprázatos hajókkal közlekedett ezen a sztrádán a király . A komáromi királyi palota alatti Duna-kikötőben ringatózott a horgonyán egy luxusjacht, az embertestű, bikafejű szörnyről elnevezett, s a velencei dózsék hasonnevű gályájának mintájára épített Bucentaurus, melyről Mátyás krónikása, az olasz Bonfini azt írja, hogy „a dunai kirándulásokra épített” hajó „berendezése palotaszerű: elejétől végéig ebédlő-, alvó- és társalkodótermek sora húzódik rajta végig, külön a férfiak és külön a nők számára.”

Jókainak a Duna mítosz, jelkép, haza és nemzet. Az óvilág óriási folyama, az isteni, fényes folyam-ős.

És mi minden még a Duna! Mi mindenre nem használják?! Naná, hogy a költők! A halászok halásznak, a hajósok hajóznak, a komposok kompolnak, a vízimolnárok őrölnek, a révészek és repülő hidasok is teszik a dolgukat. Becsületesen, rendeltetés szerint használják a vizet. Csak ezek a fránya költők! Ezek terelgetik, csűrik-csavarják.

Hésiodos szerint a Dunának három testvére is van: az arcadiai Olympia mellett szaladó Alpheus, a titokzatos Eridanus, mely a borostyán földjén, a cin- és ólomszigetek környékén tekereg (később a Padus folyóval, a Póval azonosítják) és a Nílus. Mindahányan a titán Oceanus és Tethys gyermekei. Pindaros mézédes dala arról regél, hogy a Duna árnyékos forrásainak vidékéről, a föld peremén lakó hyperboreusok földjéről hozta el Hérakles az olajfát, melynek ága az olimpiai játékok győzteseinek jutalma. Hölderlin szerint (Az Ister) „a dallamos folyó” valójában visszafelé folyik, Keletről tart Nyugat felé, így kötve össze Ázsiát Európával, az Olümposzt, Delphoit és Athént, a kultúra bölcsőjét, vagyis Görögországot a németek ébredő napnyugatával. Hölderlin Duna és Rajna szimbolikájához nálunk először talán Csokonai Vitéz Mihály közelít, aki 1795 körül úgy beszélteti a Dunát (A Duna), mint egy vénségesen vén bölcset, egy mindentudót. Százharminc évvel később József Attilának (A Dunánál) a folyó már minden: piszkos víztömeg, érző lény, anya, s egyúttal „az idő árja”, múlt, jelen, jövendő, a mindenkori ciklikus túlélés. Illyésnek (A Dunánál Esztergomban) és Petri Györgynek (A Dunánál) egész Közép-Európát idézi a nagy folyó. Az elrongyolt csipketerítőhöz hasonló, egymásba folyó nemzetekkel, népek szigetecskéivel tarka, országhatárok rőt vonalaival keresztül-kasul szabott Közép-Európát. Illyésnek 1932-ben Esztergom alatt úgy vöröslik a vén Duna, „mint könyveidben a határok rőt vonala”. „Mint egy hosszú sóhaj fogja összébb kis népeit” a Duna. Ez Győry Dezső, 1935 körül. „Tej- s vérfolyam, népek dadája” – ez megint Illyés (A Dunatáj lelke). Babitsnál „csillagos földi égnek tejutja a Duna”. Erdélyi József ősi Isztere, a „vén folyam-róka” közömbösen nyújtózik „hét boldogtalan országon át” . A Biharországban született Erdélyi személyében is példázat – összefoglalás és keveredés, káosz, megtorpanás és újra meg újra nekifeszülő igyekezet –, vagyis Duna-táj, Duna-mítosz. Anyja magyar, apja román, keresztelőjén nem az Erdélyi, hanem az Árgyelán nevet kapja. 1896-ban, a magyar millennium évében született, az első világháborúban berukkoltatták, az orosz fronton harcolt, 1919-ben a Tanácsmagyarország Vörös Hadseregével indul felszabadítani a csehek megszállta magyar Felvidéket. Budapesten él, a 30-as évek elején Baumgarten díjas, a népi írókkal kokettál majd már-már a nyilasokig lódul. 1945-46 körül Romániában bújkál, hazatérte után feladja magát, 1947-ben három évre elítélik. Adyt sokáig istenként tiszteli, földijeként emlegeti, nagy Duna-versének (Kiáltás a Dunán, 1935) számos gondolata, fordulata is Adyt idézi. Ady 1907 körül mintha Csokonai egykor beszédes folyóját szeretné ismét szóra bírni. És a Duna, „a mi Dunánk”, a „vén róka” vall is neki. Két korhely, két óriás ha beszélget . A kérdésre, hogy vajon „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?”, a folyó, a „vén mihaszna” azt válaszolja, hogy „Boldog népet itt sohse látott.” És ha már elkezdte, nem is hagyja abba, így locsog tovább a „vén falurossza”: „A Duna-táj bús villámhárító, / Fél-emberkék, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték.”

Ha már itt vagyunk a Duna-tájon, nem volna jó tisztázni, hogy mi is az? Mindenesetre nehezen meghatározható valami . A Duna-táj tulajdonképpen Közép-Európa volna? Európa centruma? Vagy éppen hogy a periféria? Ez a lényege? A peremlét? Nem egyszerű dolog. Olykor úgy tűnik, a Duna-tájhoz nem tartozik hozzá Lengyelország, de odatartozik Krakkó. Nem tartozik oda Berlin, de igenis odatartozik Milánó vagy Torinó. (Már csak a remete, a Duna-konföderációról ábrándozó turini agg, Kossuth miatt is.) Ugyanakkor megesik, hogy még Trieszt (bocsánat, Claudio) is más világnak tűnik. Kijevről pedig még szó sem esett. És Gdansk? (Mert Danzig mintha inkább mégsem.) Vilnius? Königsberg? (Kalinyingrád megint csak nem.) Czernowitz és Kolomea természetesen . A földrajzi közép a periféria lenne? Vagy nem erről van szó? Mátyás, aztán a Jagellók cseh–magyar–lengyel birodalmai voltak az utolsó autentikus közép-európai hatalmak, melyek nem voltak alárendeltjei sem Nyugatnak, sem Keletnek, s melyekben a kor magyar, cseh, lengyel, osztrák humanistái, költői és tudósai szinte egyetlen családot alkotva, szabadon közlekedhettek. Aztán jött Mohács, a magyar fénykornak vége szakadt. Lengyelország aranykora, a Jagelló álom még tartott, majd lassan elmúlt a lengyel történelem nagyhatalmi időszaka is. Aztán mindig olyanok uralkodtak, akiknek nem ez volt az otthon. Akkor hát végül mi is a Duna-táj? Habsburg-táj? A Duna-táj a Monarchia volna? Ez egy kicsit igaz, de mégsem fed le maradéktalanul mindent . A Duna-táj birodalmi puzzle, nehezen rakható össze. Osztrák és Habsburg, török, cári orosz és egy kicsit német is. Kétszáz éve tartó nyűglődés. Ez a birodalmi tehetetlenkedés volna a Duna-táj? Az ingázás? A bizonytalanság? Se itt, se ott, örökké csak ide-oda? Örök frontvonal? Határvidék? A Duna-táj a vég?

Lám, a végek! Mi lehet e széles föld felett szebb dolog? Én valahogy mindig ide jutok. Valahogy mindig ide jutunk.

Vannak kivételes pillanatok az emberiség történetében, amikor némely helyen ugrásszerűen megváltozik az élet minősége, és – visszapillantva – úgy érezzük, akkor és ott, a szerencsés pillanatban az ég is felragyogott. Ez, a téli szürkeséget nem ismerő mediterrán kék ég boltosodik képzeletünkben a kelta–római Aquincum és Pannónia provincia fölé. Éppen ilyennek, a Nap és a kultúra világosságában fürdőző szigetnek vélem a normannok Szicíliai Királyságát is, mely a XI. században a pogány viking, a mohamedán–arab és a görög–bizánci kultúra elemeit ötvözve virágzott fel; alig néhány kilométernyi távolságban Itália köldöke, a latin Róma alatt. Mondhatnám János Zsigmond, Báthory István és Bethlen négy vallást tisztelő, de legalábbis elfogadó, XVI–XVII. századi magyar–szász–román Erdélyét, mely a reneszánsz, a protestantizmus, a keresztény ortodoxia és a muzulmán–török nagyhatalom határán egyensúlyozva létezett, de említhetném az Ibériai-félsziget egyik legfényesebb időszakát, a kelta, föníciai, görög, pun és római alapokon feltámadó mór–zsidó–keltibér Córdoba és Granada néhány tündöklő évszázadát is.

Mind-mind a végeken!

Úgy tűnik, a széleken sokszor nagyobb a pezsgés, mint középen.

Igaz, de halni is könnyebb.

A végeken, a Duna partján, Esztergom ostrománál, karddal a kezében esik el negyven évesen Balassi Bálint, a reneszánsz legnagyobb magyar költője, a végek és a vitézi élet dalnoka. Itt érdemes kicsit lehorgonyoznunk, mert Esztergom igazi dunai hely. Első királyunk szülőhelye, királyaink sorának székhelye, sokáig az ország fővárosa, ma is a magyar katolikus egyház központja. Nevének eredete vitatott. Sokan az Árpádok besenyő vagy bolgár–török bőrpáncélt (estrogin küpe) készítő kézműveseire, mások inkább a cserzővargákra vagy a szláv vízfolyásokra, erecskékre (struga) gondolnak. Bizonnyal megbocsátható, ha én most Czuczor és Fogarasi urak magyarázatát vélem a legtalálóbbnak, miszerint Esztergom, vagyis Istrogranum neve a Dunát, az Istert – és egy másik folyót, a várossal szemben a Dunába torkolló Garamot, a Grant – öleli magába.

Balassi Bálint 1594. május 19-én sérül meg Esztergom alatt, de sebeibe csak tíz nap múlva, május 30-án hal bele. Mestere nevében így ír a tanítvány, Rimay János: „Már útnak indulok Duna mellett le menvén / Vég Esztergom alá, kinek most kőfala / Römeg Álgyukkal töretvén…” Véres ostrom az esztergomi . A 35-50 ezer főnyi keresztény haderőt az erélytelen és tehetségtelen Mátyás főherceg vezeti, a birodalmi sereget a Győr feladásáért hamarosan lefejezett Johann Hardegg, a tüzérséget Bernhard Leo Gall irányítja . A magyar generálisok közt ott van Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc és a kortársak szerint harc helyett inkább bort vedelő, mazsolát és osztrigát zabáló Zrínyi György is. Balassi a Pálffy által vezényelt seregtest lovassági parancsnokaként tevékenykedik. Gyanítom, hogy a hősmítosz örök törvényei szerint megalkotott történettel van dolgunk, mindenesetre némely forrás arról regél, hogy a talpig bakacsinba öltözött költő úgy harcol, fekete alakja olyan kihívóan, olyan halált megvető bátorsággal tűnik fel mindig ott, ahol éppen a legádázabb küzdelem zajlik, hogy az esztergomi bég jutalmat ígér annak, aki végez vele . A török krónikás szerint egy budai török, egy Oszmán nevű janicsár puskázza le a várfalról . A seb súlyos, de nem életveszélyes, ám a mihaszna német borbély elkezeli a vitéz költőt, aki – a tanítvány Rimay János szerint – utolsó szavaival is az Édes Hazát dicsőíti. Szép kerek történet, de ha Balassi Bálintot véletlenül ágyúgolyó vagy bomba repesze sebezte volna halálra, s úgy adja életét a hazáért, az sem kisebb dolog . A családi Bibliába Balassa Zsigmond a következőket jegyzi: „Esztergom vára vívásakor, midőn ostromnak mentenek az vízvárnak, lőtték meg Balassi Bálint uramot az ostromon. Minden két combján által ment az golóbis, de csontot és ízet nem sértett. Vesztette az barbély, Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni az magyar barbélyoknak és holt meg hertelen die 30. eiusdem.” Nicolaus Gablmann udvari haditudósító ugyanerről így ír: „Perierunt Valentinus Balassi homo Ungarus sed impius.” Meghaltak: Balassi Bálint, magyar ember, de kegyetlen. Az impius szó vallásos kontextusban akár istentelent is jelenthet. Balassi, mint az köztudott, nem volt épp nebántsvirág, szerette (és szerelmével üldözte) a nőket, hamar eljárt a keze, káromkodni nem csak szóban, de írásban is olyan cikornyás veretességgel tudott, hogy belepirult az olvasó – de istentelen ember biztosan nem volt. [Csak érdekességképpen említem meg, hogy Pierre de Ronsard-ról – aki méltó harcostársa volt Balassinak költészetben és hadban (valamint a nemes kisasszonyok, bankárlányok és cselédek ágyában vívott szerelmi küzdelmekben) is – azt állítják, hogy magyar földről, a Duna-tájról elszármazott lovag ősökkel dicsekedhetett.]

Kosztolányi másfelől közelít a Duna-tájhoz, hirtelen összerántja ezt az egész mindenséget, ezt a kezelhetetlen, reménytelennek látszó valamit: „Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája, / hol él a régi, fáradt, hősi faj / s csodát teremt és megrepedt szívéből / még-még kiszakad egy-egy ősi jaj. / Áldott legyen az, aki átkozott itt / s gúny és tövis nő a pora felett. / Amerre jártak ők, ott a titok volt / és a Kelet, a százszor szent Kelet.”

Edmund Spenser a távoli Albionban csak somolyog a bajusza alatt, s egy másik folyó, a Temze partján ücsörögve nézi ezt a bolond Keletet, ezt a kacsvart, a rokon lelkeket, a két másik halandó óriást, Küklopszi hőst, s a folyó homokjába firkálgat: „Homokba írtam kedvesem nevét, / de jött a hullám s rajzom elsöpörte: / leírtam újra minden betüjét, / de jött a dagály s munkám eltörölte. / Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve / a lány – megfogni a pillanatot, / hisz magam is így omlok egykor össze / és nevemmel együtt elpusztulok.”

Duna-táj. Felemelő, bátor kísérletek és csúnya befejezések földje.

Mennyi próbálkozás, mennyi elvesztegetett energia!

Például a már emlegetett Jagelló-eszmény. Grandiózus álom volt, ami a XVI. század végén megvalósulni látszott. Sok-sok közép-európai náció és sok-sok vallás paradicsomi békéje. Jerzy Stempowski, a kitűnő lengyel esszéista a XIX. század végi Ukrajnára emlékezve írja, hogy a kontinens Balti-tenger, Fekete-tenger és Adria között elnyújtózó területe mindig is a népek óriási sakktáblája volt, tele szigetekkel, enklávékkal és a vegyes lakosság legelképesztőbb kombinációival. Lengyelből lett ukránok, ukránból lett litvánok, litvánból lett oroszok, oroszból lett lengyelek, mellettük zsidók, románok, cigányok, törökök, görögök. Stempowski hitt a kultúrák egyenjogúságában, a sokszínű, heterogén állam szépségében, vagyis abban, amit a lengyelek Jagelló-eszménynek neveznek. Nem az elveszett Paradicsomot siratta az egykori, talán csak álmaiban élő Ukrajnában, hanem az elveszett lehetőséget, az egymás mellett élő kultúrák ötvöződésének, a befogadásban történő kiteljesedésnek az ellehetetlenülését fájlalta.

A Duna-táj tudathasadás. Sokszínűség és agresszív bezárkózás. Szűkkeblűség, ugyanakkor kínzó, emésztő vágyakozás a nyitottság után . A Duna-táj, legjobb pillanatában, Ivo Andrić, Bartók és Kodály. Carpathologia cosmophilica című esszéjében Andruhovics azt állítja, hogy Közép-Európa irreális struktúrájában, Európa kellős közepén, mégis Európa legtávolabbi csücskében, a „nem Európa határán” az egyetlen realitás a zene. (Véletlen, hogy a tizenegy éves Bartók Nagyszőllősön, 1892 áprilisában tartott első nyilvános hangversenyén Beethoven op. 53. zongoraszonátájának allegróját játszotta, majd előadta saját zongoradarabját, melynek címe: „A Duna folyása”?)

A Duna-táj a szerzett jogaik oltalmában szabadon élő kisebb-nagyobb közösségek harmonikus együttélésének ábrándképe . A Duna-táj őrült nemzetállami álmodozás és sok száz valós identitás . A román–francia Cioran szerint a Duna-táj olyan népkeveredés, melyben még pezseg a racionalitás, a felvilágosodás és haladás által ki nem lúgozott, valódi élet.

Andreas Oplatka, aki Budapesten született, s 1956-ban hagyta el Magyarországot, Széchenyi Istvánról írt könyve kapcsán azt nyilatkozza, hogy Metternich hercegben ő nem azt a reakciós szörnyeteget látja, akinek mi, magyarok ismerjük, hanem egy okos és rafinált, européer politikust, aki viszont csakis a birodalomban tud gondolkodni, s aki Széchenyinkkel tulajdonképpen egyetért a legfőbb kérdésben, vagyis hogy Közép-Európa népeit a Habsburg Birodalom képes csak igazán összefogni. Oplatka úgy nyilatkozik a magyar riporternek, hogy újságíróként évtizedeken át foglalkoztatta Kelet-Közép-Európa szerencsétlen huszadik századbeli történelme, a térségben uralkodó, ellenségeskedést okozó és így a régiót előbb Hitlernek, majd Sztálinnak kiszolgáltató nacionalizmus és annak eredete. Azt mondja, hogy a kérdést vizsgálva óhatatlanul vissza kellett nyúlnia a XIX. század első feléig, Széchenyi István nagy és tragikus alakjáig. Ő volt az a magyar politikus, állítja Oplatka, „aki a magyar nemzetet regenerálni akarta, szellemileg és gazdaságilag felemelni, a magyar nyelvet államnyelvvé tenni, miközben honfitársait arra intette, hogy tartsanak tiszteletben minden Magyarországon élő más népet és itt beszélt más nyelvet. Aki saját szavai szerint azt kívánta, hogy »Magyarország saját tengelye körül forogjon«, de ugyanakkor úgy látta, hogy a fejletlen ország csak a Habsburgok birodalmának részeként állhat fenn.”