------------------------------------

 

440

 

törődvén vele, milyen zajt üt. Ujjai akkor - megtalálták. A botját! Bannor elejthette, és a bot oda hullt egészen közel, íme, hozzá.

A surrogás közelített. Sok mezítelen talp zaja volt ez, ahogy kövön csusszannak. Ezek érte jönnek most.

A bot! - a Hirebrand botja volt. Baradakas adta neki ezt a botot. A sötétség óráján. . . emlékezz a Hirebrand botjára! Ha fényt lobbanthatna a végén e botnak

De hogyan?

A fekete légben ellenségek nyüzsögtek komorlón. Lépteik mintha a magasból közeledtek volna feléje - csusszanások.

Hogyan? Ezt kiáltotta kétségbeesetten, némán, és megpróbálta puszta akaratával lángra lobbantani a botvéget. Baradakas!

Egyre közelebb azok a lábak. Hallotta már a rekedtes lélegzést is a sziszegő közelítés felett.

Égett e bot a Tavaszünnepen. Sebesen megrázta most, és odanyomta a botvéget a vérizzású gyűrűhöz. Egyszerre vörös láng virult ki a fából, átalakult fakó naranccsá és sárgává, és fényességgel felragyogott. A hirtelen támadt fény el is vakította, de legalább talpra szökhetett, feje fölé tartva a botot.

Valami hosszú lejtő alján állt - a rézsű a szakadék fenekének legalább a felét betöltötte. Az agyagpala laza szerkezetű rétegződése mentette meg az életét, azzal, hogy mikor idezuhant, a talaj engedett, elmozdult, csúszott vele tovább - görgette, nem ütötte meg úgy. Előtte és mögötte a szakadékfalak sokkal magasabbra emelkedtek, semhogy botja lángfényében is láthatta volna, hová és meddig. A közelében ott feküdt a halott ős-gonosz, kitekeredve, fekete bőrét vér borította.

Csoszorászva, de határozott céllal, Üregfattyak zajtalan-laza csoportja közeledett felé.

Még mindig vagy harmincméternyire voltak, de ilyen távolságról is meglepte őt a küllemük. Mert nem olyannak tűntek fel, mint más Üregfattyak, amilyeneket ő eddig látott. A különbséget nemcsak a jelmez tette, bár ezek a teremtmények díszesek voltak, cirádás öltözetűek, mintha királyi gárda tagjai volnának, elit osztag, külön-ocsmányság. Fizikai valójukban lehettek ezek másmilyenek. Öregek voltak - természetellenesen vének, koravének. Vörös szemük körül karikák, hosszú végtagjaik meg úgy hajladoztak-rogyadoztak, mintha hosszú időn át lettek volna összehajto-

 

------------------------------------

 

441

 

gatva. Fejük harmonikázva ingott a nyakukon, ám ezek a guminyakak azért eléggé erősnek és szívósnak is látszottak. Súlyos lapátkezeik reszkettek, mint a szélhűdötteké. Együttesükből csak úgy áradt a romlottság, az áldozatkereső-prédaleső szellem. És olyan kemény eltökéltséggel nyomultak előre, mint akiknek megígérték valahol: ha még ezt az utolsó feladatot sikerrel teljesítik, halálukig nyugalmat élvezhetnek már.

Lerázta meglepetését, aztán - már a botot rázta fenyegetően. - Ne érintsetek! - sziszegte. A fogai közt ő is. - Vissza! Egyezséget ajánlok. . .

Az Üregfattyak semmi jelét nem adták, hogy értenék, hallanák egyáltalán. De nem támadták meg. Amikor már csaknem karnyújtásnyira voltak, tömegük kettévált, és furcsa módon körülvették őt. Majd megnyitván előtte az utat az egyik, elzárva a másik irányban, elkezdték terelni őt arra felé, amerről ők maguk is jöttek.

Mihelyt megértette, hogy harc nélkül óhajtják őt eminnen amoda vinni, nyomban kész volt az együttműködésre. Ösztönösen tudta, hová igyekeznek. Ezért hát csak ment ott, gyötrelmes kíséretük közt, haladt a szakadékfenéken, míg el nem értek egy lépcsőt a bal oldali falban. Nem ígérkezett könnyű útnak, a fokokat durván faragták ki a sziklából, ám elég széles volt az egész, hogy több Üregfattya is elférjen egymás mellett. Covenant küzdhetett - s eredményesen! - a tériszonya ellen, úgy, hogy a falhoz tapadt, a szakadékkal ellentétes oldalon ment.

Emelkedtek pár száz lábnyit, mielőtt a falbéli nyílást elérték. Bár a lépcsők sora tovább folytatódott fölfelé, az Üregfattyak ezen a nyíláson terelték be őt. Szűk alagútban találta magát, melynek végén sziklafény derengett. A lények most már határozottabb léptekkel hajtották, úgy, mintha maga a vesztőhely lenne már közel.

Akkor hirtelen hőség hulláma csapta meg, benne bűz, kénköves. Kilépett az alagútból - és ott volt Kiril Threndorban.

Felismerte a "berakásos" falak pácolt-kő fényét, az émelyítő szagot hogy mintha kén emésztene rothadó húst. És felismerte a bejáratokat, a fény táncát, e tűztáncot fenn magasan a sztalaktit-csoportozatokon. Olyan eleven volt a számára mind ez az egész, akárha frissen fordították volna le valami rémmeséből. Az Üregfattyak bekalauzolták őt ebbe a szobába, majd felsorakoztak mögötte, elállva az ajtót.

Másodszor találkozott Droll Rockwormmal.

Droll ott kuporgott alacsony emelvényén az üregközépen. Két nagy ke-

 

------------------------------------

 

442

 

zével a Törvény Botját szorongatta, és ez volt az a Bot, amiről Covenant felismerte őt. Drool megváltozott. Valami ragya lepte meg; üszökrontás? Hogy Covenantot megpillantotta, élesen felnevetett. Ám a hangja gyönge volt, és a nevetése a hisztéria peremén járt. Nem nevetett sokáig; mintha túlságosan kimerült lett volna még ehhez is. Akár az Üregfattyak, melyek Covenantot idehozták, ő is öreg volt.

De bármi rontás érte is az Üregfattyakat, magát Droolt sokkal jobban sújtotta, látszott. Tagjai olyan gacsosak-tekertek voltak, hogy állni alig bírhatott; ajkáról ellenőrizhetetlenül csorgott a nyál; és szakadt róla a veríték, mintha saját birodalmának természetes hőségét sem bírná többé jól elviselni. Lázas birtoklás vágyával, kétségbeesetten markolta a Botot. Csak a szeme, az nem változott. A szeme vörösen izzott, írisz vagy pupilla nélkül, és mintha gonosz láva lett volna, mely fortyog - mely mohón elemésztene mindent.

Covenant a szánakozás és az undor különös vegyülékét érezte magában. De csak egy pillanatnyi ideje volt azon töprengeni, hogy Droollal mi is történhetett hát. Mert akkor össze kellett szednie magát. Az Üregfattyak kezdtek gyötrőn felé hullámzani.

Nyögdösve, mert tagjai sajogtak, Drool megállt pár lépésnyire Covenanttól. Egyik kezével elengedte a bonyolult rovátkolású Botot, s így aztán, remegő ujjal, Covenant jegygyűrűjére mutatott. Mikor megszólalt, mindegyre leskelve pislogott hátra a válla fölött, akárha egy láthatatlan nézővel lenne kapcsolatban ilyesképp. A hangja is ugyanolyan gacsos és kifacsart volt, mint karja-lába.

- Enyém! - köhögte. - Megígérted. Enyém. Lord Drool, Bot és gyűrű. Megígérted. Tedd ezt, mondtad. Tedd azt. Ne zúzz és ronts. Várj még. - Köpött, gonoszul. - Ölj később. Megígérted. A gyűrűt, ha megteszem, amit mondasz. Azt mondtad. - És a hangja olyan volt most, mint egy beteg gyereké. - Drool, Lord Drool! Hatalom! Enyém most.

Iszonyúan nyáladzva, kinyújtotta kezét Covenant gyűrűjéért. Covenant az undor elhatározásával cselekedett, ahogy bírt. Égő botjával hatalmas csapást mért Drool mancsára, elütötte onnan.

Ahogy a mancsot érte, a bot ízekre tört, szilánkká, úgy, mintha Drool húsa reves vasanyag lenne.

Maga Drool pedig köhögve-hörögve hallatta haragját, és a Törvény Botjának végét keményen a padlónak ütötte, úgy, hogy a kő felszökkent Cove-

 

------------------------------------

 

443

 

nant lába alatt. Ez hátralökte őt, és olyan zökkenéssel ért talajt megint, hogy azt hitte, a szíve megáll.

Feküdt ott, elnémultan, segítség nélkül. Fülében lüktető zaj dobolt, azon át hallotta Drool kiáltását: - Lemészároljátok őt, le! Nekem! Ide a gyűrűjét! - Most oldalt gördült Covenant. Veríték homályosította el a látását. Csak azt tudta, hogy az Üregfattyak közelítenek felé, beszorítják. A szíve mintha bénultan hasogatta volna csak a mellkasát, s még a lábát se bírta maga alá húzni. Levegő után kapkodott, majd megpróbált kijjebb mászni - de honnan? hova?

Az első Üregfattya nyakon ragadta, akkor hirtelen felhördült, elengedte, hullt. A másik Üregfattya is oldalt dőlt így; a többi fejvesztetten menekült. Egyikük félve kiáltott, riadtan: - Vérgárda! Lord Drool, segíts rajtunk!

- Hülye! - felelte köhögve-hörögve Drool, mintha a tüdeje cafatokká szakadozna. - Gyávák! Én vagyok az erő! A hatalom! Lemészároljátok, őt, le!

Covenant talpra tápászkodott, szeméből kitörölte a verítéket, s azt látta: Bannor áll ott mögötte. A Vérgárdista válláról szakadozottan lógott a köpeny, és homlokán egy nagy zúzódás éktelenkedett, duzzanata a fél szemét csaknem elfödte. De a keze harcra kész volt, éber. Lábán könnyeden állt, gördülékenyen, szökkenni bármely irányba készen. Összehúzott szemében a harc vágyának fénye lángolt.

Covenant akkora megkönnyebbülést érzett, hogy a legszívesebben megölelgette volna Bannort. Hosszú, reménytelen megpróbáltatása után végre azt érezhette, megsegítik, szinte azt, megmenekítik. Zord hangja azonban meghazudtolni látszott ezeket az érzéseit. - Mi az ördögöt késlekedtél ennyit?

Az Üregfattyak lassan nyomultak most előre, félősen, így vették körül Covenantot és Bannort. Drool dühödött hördülései biztatták, hajtották őket.

A magasban, valamennyiük feje felett, a mennyezet fény-árny lángjátéka folytatódott, hullámzott lobogott, köreit járva.

Bannor meglepő könnyedséggel felelte, hogy igen rosszul zuhant, mikor az ős-gonoszt megölte. Elvesztette odalent ő maga is az eszméletét, aztán nem tudta megtalálni Covenantot. Abban a sötétben! Drool metsző parancsszavainak engedelmeskedve, az Üregfattyak most hátulról próbál-

 

------------------------------------

 

444

 

ták támadni Covenantot. De Bannor hamar észbe kapott, s a legközelebbre merészkedőt egyetlen rúgással elintézte. - Botodnak lángja mutatta meg, hol vagy - folytatta. - És úgy döntöttem, hogy követlek. - Szünetet tartott, hogy két újabb támadóra vethesse rá magát. Azok is sietősen hátráltak. Mikor Bannor újra megszólalt, idegenes Haruchai-felhangjai szavatolták végső őszinteségét: - S azért vártam a segítségnyújtással, mert látni akartam, nem vagy-e a Lordoknak mégis ellensége.

S az az önzetlen és nemtörődöm arc, mellyel Bannor a halál szemébe nézett, hirtelen nagyon kifejezővé vált Covenantnak. Minden gúny nélkül válaszolta: - Igen alkalmas pillanatot választottál a próbatételhez.

- A Vérgárda ismeri a gyanakvást. Dolgunk, hogy megbizonyosodjunk.

Drool összeszedte erejét, hogy dühödten a következőket kiáltsa: - Hülyék! Férgek! Féltek - két ilyentől? - Köpött. - Rajta! Nézzétek! Lord Drool maga öl!

Az Üregfattyak félrehúzódtak az útjából, és Drool akkor tekeregve előrelendült. Maga előtt tartotta a Törvény Botját, úgy, mintha fejszét vinne.

Bannor már szökkent is, és arcon rúgta Droolt.

De akármi rettentő állapotban volt is, Drool azért maga maradt az erő telje. Drool Rockworm mintha meg se érezte volna Bannor telitalálatát. Fenyegető dühvel rontott előre, és úgy emelte már a Botot, hogy ha lesújt, végezzen Bannorral és Covenanttal egy csapásra, ott helyben. S ezzel az erővel szemközt, mely a kezében volt, ők ketten csakugyan tehetetlennek látszottak.

Bannor ennek ellenére odaszökkent Covenant elé, hogy az ütést felfogja. Covenant megremegve várta a csapást - mely akkor hát szabadítója lesz.

Ám Drool elkésett. Elvétette az esély nagy pillanatát. Nem vett figyelembe más veszélyeket. Mert amikor már a magasban volt a Bot, hogy sújtson, a Különítmény társasága, Tuvor Első Markkal és Prothall Főlorddal az élen, berontott Kiril Threndorba.

Megviseltnek látszottak, mint akik épp most estek át egy kis tűzkeresztségen - Drool külső őrségével csetepatézva -, de megvoltak azért mind épségben, és a kezük sem ígért sok jót a teremben lévőknek; Bannor és Covenant védelmére a leghatározottabban rontottak máris előre. Prothall Droolt akadályozta meg abban, hogy lesújtson - tette pedig ezt egy feltét-

 

------------------------------------

 

445

 

len tekintélyű kiáltással. Mielőtt az Üregfattyak hadrenddé állhattak volna össze, rajtuk volt az Eoman, kiszorítván őket az üregből. Egy pillanat még - s Droolt harcosok és Vérgárdisták sora vette körül.

Lassan, enyhe zavar látszatával is, meghátrált akkor, és visszamászott az emelvényére, amúgy félig-meddig négykézlábra. Körülnézett a jelenlévőkön, mint aki nem bírja felfogni tulajdonképpen, mi is történt. Ám a Botot továbbra is úgy szorongatta lapátkezeivel, mint magát a halált, oly komoran.

Akkor, groteszk mód, lávás szemeibe valami ravaszkodás fénye szökkent. Fejét a válla fölött ide-oda biccentve-tekerve, sziszegő-nyers hangon közölte: - Tessék . . . ez a beszéd. Beszéd, tiszta. Tessék. Mind a kicsiny Lordok és a mazna Vérgárdisták . . . emberek, mihasznák. Készek a rontásra, zúzásra. - Aztán nevetni kezdett, abból köhögés rohama lett. - Rontsatok, zúzzatok! - Köpte szinte a szót, elveszítve magát. - Zúzzatok, erővel! - Olyan hangot adott ki, mintha csontok-porcok törnének a torkában. - Erő! Hatalom?! Apró Lordok. Hatalmas Drool. Jobb, mint az ígérgetés.

Prothall rezzenetlenül nézte az Üregfattyát. Mhoramra bízta botját, így lépett előre, az emelvényhez közelebb, Tuvorral az oldalán. Egyenes derékkal állt; egész lénye nyugalmat, tisztaságot sugallt. A lemondás évei tették: szeme nem remegett, nem égett. Ugyanakkor Drool vöröslő golyói tele voltak a falánk kielégítettség és a mohóság hullámörvényeivel - a hatalom járuléka volt ez, az egyre megújuló bírvágy fénye. Ahogy a Főlord szólt, még hangjának öreges zörgése is csupa tekintély lett. Csupa eltökéltség. - Add fel, Drool. Hallj engem, Drool Rockworm. - És közben lágyan beszélt szinte. - A Törvény Botja nem tiéd. Nem neked szánták. Erejét csak az Ország javára, üdvre szabad felhasználni. Add ide nekem a Botot.

Covenant is megmoccant. Aztán ott állt már a Főlord mellett. Mert érezte, hogy neki a Bot közelében a helye.

Ám Drool csak azt motyogta: - Erő? Feladni? Soha. - És ajka mozgott tovább, mintha titkos tervekről közölne ezt-azt.

Prothall újra noszogatni kezdte. - Mondj le az egészről. A magad kedvéért. Hát vak vagy. . . nem látod önmagad? Nem látod, mi történt veled? Ezt az erőt nem neked szánták, ezt a hatalmat. Ez téged tönkreront. Rosszul használtad a Botot. Használtad a Földveszte Követ. Az ilyen erők halálosak. A Kárhozat Ura megcsalt téged, becsapott. Add nekem a Botot. Megpróbálok segíteni rajtad akkor.

 

------------------------------------

 

446

 

Maga ez az ötlet is feldúlta Droolt. - Segíteni? - köhögte. - Hülye! Lord Drool vagyok. Nagyúr, az! Enyém a hold. Enyém az erő. Ti az enyémek vagytok. Rontani tudok, zúzni. Öreg emberke - kicsiny Lord. Hagytalak, élj, hadd nevethessek. Segíteni? Nem. Hanem táncolj! Táncolj Lord Droolnak. - Fenyegetően lengette meg a botot. - Nevettess meg. Hagylak élni.

Prothall még jobban kihúzta magát, és parancsoló szóval azt mondta: - Drool Rockworm, engedd el a Botot. - És egy lépést tett előre. Görcsös rándulással, szinte hisztérikusan már, Drool meglendítette a Botot, hogy lesújtson vele.

Prothall előrerontott, megpróbálta megfékezni. De Tudor volt az, aki előbb ért oda az Üregfattyához. Ő volt az, aki a Bot végét elkapta.

Düh rázta Drool Rockwormot, így vágta bele a Bot vashegyét az Első Mark testébe. Véres láng csapott fel. A társaság láthatta, hogyan válik egy pillanat alatt áttetszővé Tuvor egész valója. A csontjai égtek, mint száraz gallyak. Akkor lerogyott, hátrazuhant, egyenesen Covenant karjaiba.

Testének súlya túl sok volt a Hitetlennek, hogyan is bírta volna megtartani? Covenant lerogyott a teher alatt. Karjában így tartotta most már Tuvort, így nézett föl a Főlordra.

Prothall Droollal gyürkőzött. Két kézzel kapaszkodott a Botba, hogy megakadályozza Drool Rockwormot; ne sújthasson vele. Birkóztak ekképp a Bot birtokáért.

A küzdelem mindazonáltal képtelen feladat volt Prothallnak. Mert minden torzultsága ellenére, Drool félelmetes ellenfél volt, csupa Üregfattya-erő. És rettentő hatalom. Prothall pedig öreg.

Tuvorral a karjában, Covenant nem tehetett semmit. - Segíts neki! - kiáltotta Mhoramnak. - Megölik!

De Lord Mhoram nem is nézett Prothallra. Odatérdelt Covenant mellé, látni akarta, nem segíthet-e még Tuvoron. Ahogy vizsgálgatta az Első Markot, nyersen azt mondta: - Drool gonoszságra használja a Botot, ez vele a célja. A Főlord ennél erősebb énekre képes.

Covenant csak nem változtatta véleményét, s merő felháborodással kiáltotta: - De hát megölik. . . ! Segítened kell neki!

- Segítenem? Neki? - Mhoram szeme veszedelmesen villódzott. Kín és nyers visszautasítás tette reszelőssé a hangját, ahogy ekképpen folytatta: - Nem örülne ő az én segítségemnek. Ő a Főlord. Esküm ellenére . . . .

 

------------------------------------

 

447

 

Most a torkát mintha elszorította volna a szenvedély. - . . . igen, rontanám-zúznám Droolt. - Drool Rockworm kifejezését használta, és rettentő fenyegetések szorultak ebbe most, Covenant belenémult.

De aztán csak nézhette zihálva a Főlord harcát. Beleborzadt a rémületbe, micsoda veszélynek teszik ki magukat a Lordok, s mily készségesen. . . ! Akkor már körötte is fellángolt a harc. Üregfattyak rontottak be Kiril Threndorba a legkülönbözőbb irányokból. Minden arra vallott, hogy Drool továbbított valami néma hívást; és őrei válaszoltak. Az első egység, mely a termet elérte, nem volt még jelentékeny, mégis voltak annyian, hogy az egész Különítményt harcra kényszerítsék. Csak Mhoram nem kapcsolódott be. Térdelt ott Covenant mellett, ütögette az Első Mark arcát, valahogy mintha Tuvor meghalása minden ízét átjárta volna, s ezért "cselekedne".

Hogy a fegyverek zajában is hallják, Quaan hatalmas hangerővel szólította harcosait: alkossanak védőgyűrűt az emelvény s a Lordok körül. A veszteségek és a fáradás: jócskán megcsappantotta mindez az Eoman erejét, és mégis, a törhetetlen Quaan úgy vezényelte embereit, mintha őt magát valami különös védettség övezné, nem foghatná fegyver. S bírná is erővel - idők végezetéig! A Vérgárdisták közt fürgén mozogtak az Eoman tagjai, követvén vezérük felhívásait.

Hogy a veszély fokozódott, Covenant is arra fordította figyelmét - ahogy Prothall és Drool például iszonytatóan küzdött felette a magasban. S ahogy körötte a harc percről percre borzadályosabban tombolt. Tuvor az ölében feküdt, s érezni lehetett, nemsokára kiadja lelkét. És ő mégsem segíthetett, senkin itt, egyáltalán. Hamarosan elvágják menekülésük útját, és akkor - beigazolódik vállalkozásuk hiábavalósága.

Nem látta ő előre, hogy alkujának ily végkimenetele is lehet!

Drool lassan hátrább s hátrább szorította Prothallt. - Táncolj ! - hörögte neki.

Tuvor megrázkódott; szeme kinyílt. Covenant most nem Prothallt nézte. Tuvor ajka megmozdult, de hang nem jött ki száján.

Mhoram vigasztalni próbálta. - Ne félj. Leküzdjük ezt a gonoszt. A Főlord kezében van minden. S a te nevedet becsülve emlegetik mindenütt, ahol csak érték a hűség.

De Tuvor tekintete mintha Covenantét kereste volna, és akkor . . . akkor sikerült elsuttognia egyetlen szót: - Hű? - Az egész test belefeszült az

 

------------------------------------

 

448

 

igyekezetbe, ám Covenant nem tudta, vajon ígéretet vagy igazolást kért-e ez a "hűségszó".

Ám a Hitetlen válaszolt. Nem utasíthatott vissza egy Vérgárdistát, nem tagadhatott meg semmit ettől a feltétlen és mindenkori odaadástól. A szó csaknem elakadt a torkán, mégis kimondta: - Igen.

Tuvor ismét megborzongott, aztán alig hallható hörgéssel meghalt úgy, mintha Esküjének, a Fogadalomnak hurka utolsót szorult volna a nyakán. Covenant vállon ragadta, megrázta - nem válaszolt neki élet.

Az emelvényen eközben Drool térdre kényszerítette Prothallt, és hátrahajtotta a Főlord testét, hogy gerincét törje. Covenant hiábavalóságot és kétségbeesést érzett, így üvöltötte: - Mhoram!

A Lord bólintott, és akkor már talpon volt. De nem támadta meg Droolt. Botját magasan a feje fölé tartotta, és elkiáltotta magát, de úgy, hogy a csata minden zaja szellősuttogásnak hallatszott mellette: - Melenkurion abatha! Minas mill khabaal! - És botja végig, de végig egy-láng lett, fehér izzás, tűz.

Az Igék ereje megütötte Droolt, egy lépést hátra is tántorodott. Prothall felegyenesedhetett.

Újabb Üregfattyak nyomultak be Kiril Threndorba. Quaan és Eomanje visszaszorult az emelvényhez. Végül Mhoram ugrott oda, segítségükre. Támadott, és botja fenyegetően izzott közben. Körötte a Vérgárdisták úgy küzdöttek, akár a tébolyult ördögök, s ahogy ott ugráltak, rúgásokat osztva, az Üregfattyak közt, a rémalakok egymást ütötték, mikor visszaütöttek volna, olyan gyors volt ez a Vérgárda.

Ám Drool védelmezői jöttek, csak egyre jöttek, tódultak a terembe. A társaság mintha megingott volna, a Különítmény erejét most már túlzott próbára tették az újabb és újabb rohamok.

Akkor Prothall hangja hasított bele a zajba: - Megvan! A hold szabad!

Diadalmasan állt az emelvényen, és magasba emelte a Törvény Botját. Drool a lábainál hevert, zokogva. . . olyan volt csak, mint egy letört szikladarab. A szörnyalak teste rángott, egyre csak azt nyögdöste megalázottan: - Add vissza! Nekem ez. . . kell!

A látvány félelemmel töltötte el az Üregfattyakat. Riadoztak, hátrálni kezdtek, húzódtak vissza már a helyiség falaihoz.

Hogy nem hárult rájuk a küzdés feladata, Quaan és az Eoman a Főlord

 

------------------------------------

 

449

 

köré tódult, és felszabadult örömmel rikoltott. Hangjuk érdes volt, megviselt, de olyan ujjongással fogadták a Főlord diadalát, mintha egyszer s mindenkorra üdvöt hozott volna vele az Országra.

De a magasban, ott, Kiril Threndor táncoló fényei csak járták a maguk köreit, cicomásan.

Covenant hirtelen pillantást vetett gyűrűjére. A fehérarany továbbra is vérben égett. Talán a hold szabad - ő maga nem.

Mielőtt az ünneplés visszhangjai elültek volna - mielőtt megmozdult volna bárki -, újabb hang tört rájuk. Lágyan indult a jelenség, aztán kiterjedt, úgy, hogy az egész teret betöltötte, akár egy beomló mennyezet. Nevetés volt ez - a Kárhozat Urának nevetése, és káröröm lüktetett benne, meg csillapíthatatlan gyűlölet. Ellenállhatatlan volt a hatása, eltörpültek benne valamennyien, beletemette őket saját reménytelenségükbe; megbénította őket, mintha mindenkit elszakítana a maga szívdobogásától, a lélegzetvételétől. S ahogy így halmozódott rájuk, egyre meg egyre, tudhatták, elvesztek.

Még Prothall is bénultan állt. Győzelme ellenére öregnek és elesettnek látszott, és a szeme nem tudott összpontosítani most már semmire, tekintete olyan volt, mintha saját koporsójába nézne. És Covenant, aki ismerte ezt a nevetést, ő sem bírt ellenállni.

De Lord Mhoram megmozdult. Felugrott az emelvényre, feje fölött megforgatta a botot, a magáét, hogy a levegő végül zúgni kezdett tőle, és kék villámok ostromolták a sztalaktitokat a magasban. - Hát akkor mutatkozz, Megvető! - üvöltötte. - Ha olyan biztos vagy magadban, tárd elénk most végre lényedet. Félsz, hogy kárhozatos átkod erejét összemérd a mi igyekezetünkkel?

A Kárhozat Urának nevetése még kirobbanóbb lett, megvetőbb. De Mhoram vakmerősége komoly kihívás volt, megtörte a teljes bűvöletet. Prothall megérintette Mhoram vállát. A harcosok a kardjukhoz kaptak, és komor készenlétben álltak Lordjaik mögött.

Újabb Üregfattyak tódultak be a terembe, ám egyelőre nem támadtak. Láttukra Drool feltámaszkodott, nyomorék karjaira. Véres szemei egyre forrtak, végig ragaszkodtak a gonoszsághoz, a gyűlölethez. Köhögő hangon, mintha ezzel is magát bátorítaná, azt vakkantgatta: - A Botot. Nem tudjátok. Nem tudjátok használni. Hülyék. Nincs menekvés. Semmi.

 

------------------------------------

 

450

 

Hadseregeim vannak. Enyém a Kő. - Vad igyekezettel érte el, hogy hangja a nevetésből is kihallatszódjék: - A Földveszte Kő. Hatalom és erő. Rontani fogok. Zúzni. Zúzni. - Egyik gyenge karját az őrök felé lengette, és elrikácsolta torz parancsát: - Zúzzatok! Rontsatok!

És az Üregfattyak, keményen megmarkolva fegyverük, nekilódultak.

 

 

 

 

 

HUSZONNÉGY

 

Az Oroszlánok szólítása

 

 

Jöttek, zúdultak eltökélten, tömérdek vöröslő szem, üresség és tompultság bennük. De a Kárhozat Urának testtelen nevetése mintha lassította volna előrehaladásukat. Mintha mocsáron gázoltak volna át, lassú közeledésük lehetőséget adott a Különítménynek, hogy rendezze sorait. Quaan parancsára a harcosok körülvették Mhoramot és Prothallt. A Vérgárdisták harcra készen álltak, csakígy, ami az Eomanből maradt.

Mhoram Covenantot szólította.

Covenant lassan fölemelte fejét. Társaira tekintett, és létszámukat szánalmas csekélynek találta. Megpróbált talpra állni. De Tuvor túl súlyos volt így is. Még halálában is, az Első Mark masszív odaadása felülmúlta az ő erejét.

Hallotta akkor, hogy Lithe Manethrall elkiáltja magát: - Erre! Tudom a járást! - És elhajolgatva, bukdosva rohant az Üregfattyak közt az egyik kijárat felé. Covenant úgy figyelte Lithe-et, mintha már rég lemondott volna létezéséről. Tuvort nem tudta megemelni, eleve hátrányban volt azzal a hiányzó két ujjával, a jobbjával.

Akkor Bannor kirántotta őt a halott alól. Az Első Mark a földre dőlt végképp, Covenantot pedig védelmezően vette körül az Eoman. De ő tiltakozott: - Nem hagyhatjuk itt . . . így. - Ám Bannor erőnek erejével bekényszerítette a harcosok közé. - Mit teszel? - kiáltotta Covenant. - Magunkkal kell őt vinnünk. Ha nem küldöd oda. . . vissza. . . tudod! Akkor nem jön helyettese. - Könyörgésével most a Lordokhoz fordult. - Nem hagyhatjátok itt . . . !

 

------------------------------------

451

 

Mhoram ajka megfeszült, úgy felelte: - Kénytelenek vagyunk!

Az alagút szájából, a választott menekülési út nyílásától Lithe kiabálta: - Erre, erre! - Zsinegével épp egy Üregfattyat fojtott meg, s a rémteremtmény testét használta támadói ellen pajzsul. - Erre vezet az út! - Más Üregfattyak is rontottak rá, kiszorítván őt az alagútba.

Válaszul Prothall meggyújtotta régi botját, lengetett rajta egyet, aztán elindult a többiek élén a Manethrall felé. Mhoram segítségével folyosót égetett magának és társainak az Üregfattyak sűrűjén át.

A fényes Lord-tűz félelmet keltett a rémteremtményekben. De a csapat még el sem érhette a Lithe-alagutat, feltűnt egy ős-gonosz ék, horkantva rontott a terembe egy közeli bejáraton át. Vezette őket egy hatalmas lore-mester, fekete volt, akár maguk a katakombák, és hatalmas vasrudat lóbált, mely vértől vagy nyers erőtől sötétlett.

Prothall elkiáltotta magát: - Fussatok! - A Különítmény most már csaknem fejvesztve száguldott az alagút felé, ki ahogy bírt.

És rohantak az ős-gonoszok is, hogy útjukat elvágják.

A társaság tagjai voltak a gyorsabbak. Prothall és Mhoram, ahogy a folyosó torkát elérte, őrként odaállt kétfelől, s társaik így köztük futottak be.

Ám a harcosok egyike segíteni akart a menekülő társaknak. Hirtelen leszakadt így az Eomanről. Kardját-szavát vadul forgatva, az ős-gonosz ékre vetette magát.

Mhoram üvöltött, rohant vissza a helyiségbe, a harcos megsegítésére. De a lore-mester egyetlen vasrúdcsapással elsöpörte a szerencsétlent - eldőlt. Sötét nyirok borította el tetőtől talpig, és felüvöltött: mintha savval öntötték volna le. Mhoram maga is alig kerülte el a feléje sújtó vasat, aztán hátrálva elérte Prothallt s az alagút száját.

Ott még ellenállással próbálkoztak. Vakító kék lángjaikat az ős-gonoszok ellen fordították. A lore-mester újra meg újra feléjük sújtott; botjaikkal hárítottak minden csapást; folyékony lángleplek lobogtak, kigyúló-kéken, hulltak vissza éjfeketeségbe mindegyik összeütközés nyomán. De az ős-gonosz ék olyan vadsággal harcolt, hogy a Lordok mégis hátrább és hátrább szorultak az alagútba.

Quaan ellenjátékot remélt - egyik legerősebb íjászával lövetett a lore-mesterre. De a vesszők mit sem értek. Az ős-gonosz sötét ereje kigyújtotta szárukat, hamuvá hamvadtak.

A társaság mögött, az alagút mélyén, Lithe továbbra is ösztöneire ha-

 

------------------------------------

 

452

 

gyatkozva kereste s lelte meg "az utat". És egyre hívta a Lordokat s társaikat: követnék már. . . ! De ez nem ment. A Különítmény nem mert futamodni, nem mert ennek az iszonyú éknek hátat fordítani.

Minden összecsapás hátrább szorította őket. Hiába volt minden eltökéltség és bátorság, lassanként ernyedni kezdtek, és a lore-mester minden csapása tovább gyengítette őket. Botjaik lángja sem volt olyan kitartó már soha, halványabban lobbant, hamarabb hullt vissza feketeségbe. Nyilvánvaló volt, hogy nem tarthatják magukat már soká. És a két Lord helyére, botjukkal, senki sem léphetett.

Mhoram hirtelen elkiáltotta magát: - Vissza! Helyet! - Parancsa elemi erejű volt; itt még a Vérgárdisták is habozás nélkül engedelmeskedtek - és félrehúzódtak.

- Covenant! - rikoltotta Mhoram.

Covenant előrehatolt egészen odáig, ahol már csak karnyújtásnyira volt a kavargó harctól, az arcvonaltól.

- Emeld gyűrűdet!

Mhoram szava ellenállhatatlan volt. A Hitetlen fölemelte balját. Jegygyűrűjét most is bíborló bevonat tündököltette középütt, a "szívénél". A lore-mester látta a gyűrűt, és úgy reagált, mintha hirtelen kiszagolná jelenlétét. Megismerte a fehéraranyat, tétovázni kezdett. Az él leállt, bár a lore-mester továbbra is harckészültségben várakozott.

- Melenkurion abatha! - ordította Mhoram. Szava parancs volt most. - Sújts le rájuk!

Covenant, bár félig öntudatlanul, megértette. Baljával odasújtott a lore-mesterre, úgy, mintha szeget verne be.

Az harsányan felvakkantott, félelmében; és az egész ék megingott.

A Lordok abban a pillanatban már cselekedtek. Félig üvöltés, félig harmónia volt a most felhangzó "Minas mill khabaal!" - és közben már meg is húzták, lángból, az X-et, mely az alagút bejáratát "elbarikádozta", a földtől az ív csúcsáig. Az X lángja a légben függött; és mielőtt kihalhatott volna, Prothall belehelyezte a botját. Abban a pillanatban meglobbant az összefüggő kék lánglepel.

Dühödt ordítással fogadták Mhoram cselét az ős-gonoszok. Előrelendültek. A lore-mester hatalmas csapásokat mért a lángfüggönyre. Hiába. A tűzfal állta az ütéseket - behorpadt, vadul fellobogott, de az ős-gonosz éket nem engedte át.

 

------------------------------------

 

453

 

Prothall és Mhoram csak egy pillanatig várt; megbizonyosodván róla, hogy művük "helytálló", már fordultak is, rohantak is az alagút mélyei felé.

Mhoram aztán; levegő után kapkodva, közölte a társasággal: - Megtiltottuk nekik az alagutat! De a tiltás nem lesz hosszú életű. Nem vagyunk elég erősek hozzá - a Főlord botja kellett, hogy bármi tiltó jel odakerülhessen egyáltalán. És az ős-gonoszok vadak. Drool őrültté teszi őket, féktelenné a Földveszte Kővel. - Sietősen beszélt, hangjában mégis volt valami borzongás. - És most rohannunk kell. Menekülni - igen, meg kell menekülnünk! Minden fáradozásunk hiábavaló, ha a Botot és az Őrzetet ki nem mentjük innen.

- Rajta! - visszhangozta a Manethrall. - Ismerek füvet és eget. Meglelem az utat itt is.

Prothall egyetértéssel bólintott. De a mozgása lassú volt, hiába kellett volna ide most a legüdébb fürgeség. Kimerülten, saját lehetőségeinek messze a határán túl, lihegve állt ott. Lélegzete hörögve-zörögve tört elő a mellkasából, korának minden súlyával és tehetetlenségi erejével támaszkodott közben a Törvény Botjára. - Rajta! - vezényelte akkor ő is. - Fussatok!

Két Vérgárdista máris megragadta a két karjánál, s köztük vágott neki, lépteit erejéhez mérten szaporázva, az alagút mélyebb sötétjének. A társaság körötte futott, ügetett - az élen Lithe haladt, szökellt.

Eleinte könnyű volt az út. Az alagútfolyosó mindegyre elágazgatott, ilyen helyeken Lithe meg-megállt, aztán mintha nyomban rá is jött volna, melyik az ígéretes irány, merről dereng több napvilág mégis. Hátulról Mhoram fáklyája világította meg alakját, s úgy vágtatott, ugrált, mintha máris a szabadság meleg csapását követné.

A közelharc megpróbáltatásai után a Különítmény szinte megkönnyebbült, hogy ilyen egyszerű feladat vár rá: hogy csak rohanni kell, ahogy bírnak. Egy kicsit magukba mélyedhettek, összpontosítva, és erőt is gyűjthettek ekképp. Meg az is ért valamit, hogy egyre távolabb juthattak a Kárhozat Urának átok-nevetésétől. Nemsokára már sem a gúnyröhejt, sem a legyilkoltatás fenyegetésének kísértethangjait nem hallották a hátuk mögül. A csöndes sötétség hirtelen a legjobb barátjuk lett.

Csaknem egy mérföldet tettek meg így, egy hosszú mérfödet. Akkor jött az átkelés a katakombasorokon, ahol a terep labirintusossá vált: sok-

 

------------------------------------

 

454

 

sok apró oldalüreget kerülgethettek, szűk folyosók jöttek, fordulók, ám mintha nem lettek volna itt nagyobb csarnokok, üregtermek, Fattyúfészkek. E bonyolult folyosórendszeren át Lithe-nek egy pillanatig sem volt tájékozódási gondja. S valahányszor újabb utat választott, egészen enyhén bár, de kaptatós volt az a folyosó. Fölfelé haladtak.

Ám ahol ezek az összetett alagútrendek kiszélesedtek, öblösülve alkottak nagy tereket, szélesebbeket és sötétebbeket is, furcsa módon, s ahol Mhoram fáklyalángja sem világíthatott meg falat sehol - a katakombavilág egyszerre ellenségesebbé vált megint. A csend jellege is fokozatosan változott a baráti megbízhatóság tovatűnt, és inkább csapdának érződött, ingatag bizonyosságra utalt. A sötétség egyre sűrűbbnek látszott még Mhoram fáklyája körül is. A fordulóknál, a kereszteződéseknél a sötétség aztán még a tájékozódást is megnehezítette. Maga Lithe volt az, aki most már néha elbizonytalanodott.

S mögötte Prothall egyre kevésbé tudta tartani az iramot. Rekedtes, érdes lihegése-zihálása fokozódott; a Különítmény legfáradtabb tagjai is hallhatták a szerencsétlen, öreges zörejt, mind a maguk lihegésén át. A Vérgárdisták most már csaknem fölemelték, úgy cipelték a Főlordot.

Mindegyre éjfél-sötét tereken haladtak keresztül. Vitték a Törvény Botját, vitték a Második Őrzetet, és nem engedhették meg maguknak a kudarcot.

Akkor magas üregbe értek, keresztúthoz egyébként. Sok alagút futott össze itt. Azt a fő irányt, melyet Kiril Threndor óta követtek, egyetlen folyosó folytatta csak az üreg túlján. De Lithe úgy állt meg a barlangtér közepén, mintha parancsra tenné. Bizonytalanul fürkészte maga körül az ürességet, a nyílásokat, s mintha zavarba ejtette volna, hogy ily túlontúl sok lehetőség nyílik előtte - s az is nyugtalaníthatta, hogy valami titkos belső "súgásra" nem választotta volna teljes bizonyossággal a nyilvánvalónak látszó utat. Fejét rázta, egy kicsit ellenállt a döntés kényszerének, majd ezt mondta: - Jaj, Lordok. Nem tudom!

Mhoram felcsattant. - De hát muszáj ! - Majd így folytatta: - Nincs más esélyünk. A régi térképek nem mutatják ezeket az utakat. Túl messze vezettél minket, a magunk ismereteinek határán túlra. - Megragadta a Manethrall vállát, mintha így akarná kikényszeríteni belőle a döntést. Ám a következő pillanatban Prothall vonta el a figyelmét. Heves, görcsös köhögési roham közepette a Főlord a földre rogyott.

 

------------------------------------

 

455

 

Egy Vérgárdista gyorsan felültette őt, és Mhoram letérdelt mellé. Aggódva, nagy figyelemmel nézte azt az öreg-öreg arcot. - Pihenj egy kicsit - mormolta Mhoram. - De ne hosszan. Fel kellett adnunk már úgyis sok elképzelést. Több késlekedésre nincs mód.

Köhögésrohamai közepette a Főlord így felelt: - Hagyjatok itt. Fogjátok a Botot, és menjetek. Nekem végem.

Szavai mellbe vágták a társaságot. Covenant is, a többiek is, mind lélegzet-visszafojtva várták, mit fog mondani Mhoram. A levegőben egyszerre megsűrűsödött a félelem - hogy a Lord esetleg elfogadja a Főlord áldozatát.

De Mhoram egy szót se szólt.

- Hagyjatok - ismételte Prothall. - Add ide a botod, Mhoram, s majd fedezem a visszavonulásotokat, amíg csak bírom. Menjetek, ha mondom. Öreg vagyok. Sok időn át diadalmaskodtam. Nem veszítek semmit. Fogjátok a Törvény Botját, avval menjetek. - Hogy a Lord még erre se válaszolt, Prothall hangja könyörgőre vált. - Mhoram, hallgass meg. Ne hagyd, hogy vén csontjaim tönkretegyék a Különítmény vállalkozását, e magasztos ügyet.

- Hallom, mit beszélsz - mondta Mhoram, és a hangja vastag volt, sebzett, akárha torka sűrű vére törne föl vele. És csak térdelt ott leszegett fejjel.

Ám egy pillanat múltán már talpon volt megint, fejét hátraszegte, aztán nevetni kezdett. Nyugodt nevetés volt ez - nem mohó, nem lázas, nem mesterkélt -, a megkönnyebbülés tiszta hangja, a kétségbeeséstől szabaduló emberé. A társaság csak nézte, de akkor mindenki megbizonyosodhatott felőle, hogy nem hisztéria. Majd, ki tudja, miért, nevetni kezdtek ők is. A humor úgy áramlott át a szívükön, mint valami tisztító forrás üdve.

Covenant kis híján elkáromkodta magát, hogy - ő ebbe az általános közkacajba nem tud bekapcsolódni.

Amikor aztán a nevetésből halk csuklások lettek, Mhoram így szólt a Főlordhoz: - Jaj, Prothall, Dwillian fia! De jó, hogy öreg vagy. Elhagyni téged? Hogyan büszkélkedhetnénk el úgy igazán jóízűen akkor Osondreának a mi fényes sikerünkkel, ha te nem vagy ott, hogy nagyzási hóbortomat nyesegesd? - Megint vígan fölnevetett. Aztán, mintha összeszedte volna magát mégis, visszatért Lithe-hez az üreg közepére.

- Manethrall - mondta nemesen -, jól végezted eddig munkádat. Ösztö-

 

------------------------------------

 

456

 

nöd csalhatatlan volt... emlékezz erre. Tedd félre minden kételyed. Nem félünk, követünk, bárhogy s mint vezetsz.

Covenant észrevette, hogy Lithe sem csatlakozott az iménti vidámkodáshoz. A szemében zavar ködlött; és Covenantnak az volt az érzése, hogy a Manethrall gyors és eleven vérének sértés volt Mhoram túl korai hangváltása, az előbbi élesség. Ennek ellenére Lithe ünnepélyesen odabólintott a Lordnak. - Jól van. Csak a gondolataim vitáznak a szívemmel.

- Mely értelemben?

- A gondolataim azt mondják, folytassuk tovább az eddigi irányban. De a szívem másfelé húz. - Mutatott is egy alagutat, mely csaknem ugyanarrafelé nyílt, amerről ideérkeztek. - És nem tudom - tette hozzá igen egyszerűen. - És ez nekem valami új.

De Mhoram késlekedés nélkül válaszolt. - Te Lithe vagy, Ramenek Manethrallja. Szolgáltad a Ranyhyneket. Ismersz füvet és eget. Bízz a szívedben.

Egy pillanat még. . . és Lithe elfogadta a tanácsot.

Két Vérgárdista talpra segítette Prothallt. Támogatták őt, közrefogva, aztán csatlakoztak vele a társasághoz, s követték ők is Lithe-et.

Ez a folyosó most gyorsan lejteni kezdett, és remek sebességgel haladhattak. Az a remény is lelkesítette őket, hogy üldözőik igazán nem fogják sejteni: erre jötték éppen. Ezért sem útjukat elvágni nem tudják majd közvetlenül, se a nyomukba nem eredhetnek azonnal. Ám a szinte egyetemes sötétben és csendben nem volt semmi bizonyítékuk sem, egyéb megnyugtatásuk. Ezen a folyosón nem kereszteztek más utakat, elágazásokhoz sem jutottak, itt csak úgy mentek, mintha a hegy valami főerét követnék, sodródva benne. Végezetül ez a folyosó egy nagynak érezhető térségbe torkollott, ahol meredek, durva sziklakaptatón folytatódott, egy sor visszakanyarulással. A társaságnak fölfelé kellett kapaszkodnia.

Az emelkedés nehézségei lassították haladásuk ütemét - mászás volt ez már a javából. És minél feljebb értek, annál hidegebb lett a levegő, s mintha örvénylő széláramok jellemezték volna e világot mindenestül. Ám a hideg és a szél csak fokozta verítékezésük kínját, nehezítette a lélegzést is. A Vérgárdistákon kívül mindenkit iszonyatosan megviseltek az eddigi erőfeszítések; ők egyenletes ütemben, fáradhatatlanul rótták útjukat a kapaszkodókon is. Mintha szüntelen odaadásuk számára ez a dolgoknak csak egy új változata lenne. Hanem a társak egyre vészesebben elnyűvődtek. A har-

 

------------------------------------

 

457

 

cosok nyomorékokként kúsztak-másztak csupán, és rogyadozásuk "méltó" társa volt maga Covenant is.

Végezetül Lord Mhoram pihenőt rendelt el. Covenant lezöttyent nyomban egy sziklára, és bámult mereven a fekete fuvalmú, mérhetetlen űrbe. Arcára mintha már ráfagyott volna a veríték. Enni- és innivalójuk utolsó maradékait osztották szét, ám ebben az állapotban és itt még étel és ital sem tette meg a magáét, nem adott erőt, nem frissített - mintha még a szervezet "karbantartása" is lehetetlenné válna ily katakombavilágsötétben. Covenant zsibbatagon evett és ivott. Aztán lehunyta a szemét, hogy az üres sötétséget kizárja egy darabig: De hát egyre látta - ha nyitva volt a szeme, ha nem.

Egy idő múlva - Covenant nem mérte már az időt, - Lord Mhoram azt mondta, áthatóan suttogva: - Hallom őket.

Korik válasza olyan kongva hangzott, mintha koporsóból szólna: - Igen. Követnek minket. Nem is kevesen.

Mintha villám ütött volna zsibbadatukba, a Különítmény tagjai mászni kezdtek tovább. Most már erejük minden határán túl jártak. Egy ízig elcsigázottnak érezték magukat, összeomlások vonszolódtak ott még elevenen - s ennyire se lettek volna képesek, ha Mhoram kék lángja nem vonzza őket, parancsolóan, előre . . . előre . . . És nemcsak parancs volt ez, de unszolás, rábeszélés, késztetés, kényszerítés, kihívás; valami, ami nem tűr visszautasítást, sőt, egyre többet kér és követei a követőktől, kéretlenül. Hogy kitartók legyenek. . . hogy minden holtponton túllendüljenek. . . hogy ne létezzen más eszményük, csak a megmaradás gyakorlata, ezért tegyenek meg mindent. . . Kapaszkodjanak. És kapaszkodtak.

Akkor a szél üvölteni-süvölteni kezdett körülöttük, és változott az út is. A hasadék hirtelen beszűkült. S ott találták magukat egy keskeny, csigalépcsőszerű képződmény fokain, mely egy függőleges aknába vájva vezetett fölfelé. Kénytelenek voltak libasorban haladni, oly szűk volt a lépcsősor. És a szél úgy süvített föl a katakombákból, mintha erre menekülne, színrémülettel. Covenant nyögve vette tudomásul, hogy újabb életveszélyes magaslat kockázata vár rá, de a szél ereje olyan hatalmas volt, hogy szinte lehetetlenné tette a lezuhanást. Bódultan körözve haladt fölfelé a lélekveszejtő lépcsőföljárón.

Az akna csaknem függélyes volt, és a szél gyötrötten üvöltött; a levegő szinte túl gyorsan rohant el mellettük, hogy lélegzetet vehessenek. Ahogy

 

------------------------------------

 

458

 

lihegtek fölfelé, valami fejszédítő örvény-tériszony kerítette hatalmába őket. Az akna mintha inogni kezdett volna veszedelmesen jobbra-balra. Covenant négykézláb haladt már.

Nemsokára az egész társaság így mászott.

Légszomjas fájdalom környezte, meghatározhatatlan űrrel szívta volna magába - ezt érezte Covenant, ekkor nyúlt ki a lépcsőfokokon. Nem mozdult. Hallotta ő is a hangokat, hangfoszlányok voltak inkább a szélzúgásban. De ő már túl volt azon, hogy füleljen. Érezte, hogy elérte a fulladáshatárt, és az egyetlen, amire vágyott, ez volt: sírni. Nem tenni semmi mást. Nem is tudta volna megmondani, mi tartotta vissza eddig, hogy kétségbeesésének ilyképp szabad folyást ne engedjen.

Kezek ragadták vállon, cibálták sima kőfelületen. Egy keskeny hasadék fenekén történt mindez; és négy öt méteren történt. A szél üvöltése alábbhagyott.

Hallotta, ahogy Quaan felzihál, fojtott hangon - de elemi örömmel. Nagy erőfeszítés kellett hozzá, de felnyitotta ő is a szemét. A hasadék fenekén feküdt, ott, ahol ez már a szabadba nyílt . . . a Mennydörgés Hegyének keleti oldalában. Lejjebb valami szürke síkság terült el tágasan, s túlján vörösen kelt a nap.

Döbbent fülének még az öröm hangjai is zokogást idéztek. S terjedt, sokszorozódott ez az örvendezés, ahogy a harcosok mind nagyobb számban jutottak ki, mellette-felette ellépkedve, a hegy gyomrából a szabadba. Lithe már néhány szökkenéssel odébb járt, s térdre borulva csókolta a földet. Messze, a Sarangrave-en túl, a Szennyszoros Útjának izzásán, a Nagy Mocsáron túl is - ott állt a nap, királyian, ragyogásának bíbor palástjában.

Covenant erőnek erejével felült, így nézte a Lordokat; lássa, ahogy győzelmük pillanatnyi teljén állnak.

De nem látszott rajtuk diadaljel. A Főlord úgy ült ott, mint egy összetottyadt zsákember, csupa zörgő csont belül, térdén a Törvény Botja. Fejét leszegte, arcát két kézzel takarta el. Mellette Mhoram komoran és csendesen állt, és a szeme olyan kihalt volt, mint valami senki földje.

Covenant nem értette.

Akkor Bannor így szólt: - Itt védekezhetünk.

Mhoram válasza csendes volt, de erőszakos: - Hogyan? Droolnak megvannak a maga útjai. Ha megakadályozzuk itt, hát jön odatúlról. . . fentről. Ezreket hozhat ellenünk.

- Akkor zárd el, ezt a rést, ne tudjanak átjönni rajta.

 

------------------------------------

 

459

 

Mhoram hangja még szelídebb lett. - A Főlordnak nincs botja. Magam a rést nem tudom elzárni így. . . nincs hozzá hatalmam. Azt hiszed netán, hogy olyan erős vagyok . . . hogy még ennek a hasadéknak a falait is leomlaszthatom? Hát nem, az nem menne még akkor se, ha esetleg hajlandó volnék ilyképp sebezni a Földet. Menekülnünk kell. Ott . . . - És lemutatott a hegyoldalon - de a keze remegett közben.

Covenant is lepillantott. A hasadék egy "vízmosásba" nyílt, mely úgy metszette a Mennydörgés Hegyét, akár egy kés hagyta seb. Ennek a vágatnak a gerince, lenn, csupa szikla volt, odahullott s odagörgött kő - magasokból omlottak oda ezek a törmelékek, szirtek "tornyaiból" hulltak ki, lazulva. És a falai ennek az ős-vízmosásnak simák voltak már, megmászhatatlanok. A Különítményre keserves medermélyi botladozás várt hát. Fél mérföldön át legalább. Ott a falak széjjelebb tágultak, egy szikla buktatójánál. Amikor a társaság elérte a sziklaszirtet, meg kell próbálnia majd, azt megkerülve, lejjebb ereszkedni a hegyoldalban, valami újabb járatot lelni a meredek lejtőn.

Covenant még mindig nem értette, persze. Felhördült, a rájuk váró vágat nehézségeit látva. De hát ez a "vízmosás" volt a menekülés egyetlen útja. Érezte, hogy arcát napfény érintgeti. Talpra tápászkodott, majd így motyorgott: - Akkor hát. . . menjünk.

Mhoram ránézett - és elfojtott kín volt nehéz nézésében. Ám ennek most nem adott hangot. Helyette Quaannal és Korikkal váltott pár merev szót. Néhány pillanat múlva a Különítmény elindult lefelé az ős-vízmosáson.

Halálosan lassú volt a haladásuk. Hogy egyáltalán előrejussanak, mindegyre sziklaköveket kellett megmászniok, nagy görgetegköveken kellett szökdelniök, négykézláb kúszniok-mászniok szűk réseken át, megannyi roppant törmelékdarab közt s alatt. És gyengék voltak. A harcosok közül a legerősebbek is rászorultak olykor a Vérgárdisták segítségére. Prothallt pedig jószerivel végig cipelni kellett most már. Szorongatta a Botot, s a mászás nála kétségbeesett csúszás-kúszás volt csak. Valahányszor átugrott az egyik kőről a másikra, térdére zuhant, s köntösének eleje csakhamar csupa vér volt.

Covenant érezni kezdte a Különítmény vészhelyzetét. Sebességük végzetes lehet - végzetesen lassú. Ha Drool más utakat is ismer a hegy oldalában, csapatai előbb érhetnek oda a sziklaszirthez, az ős-vízmosás végéhez.

 

------------------------------------

 

460

 

Nem volt egyedül ezzel az előérzetével. Az első megkönnyebbülést követően a harcosok arcára is kiült valami űzöttség. Hamarosan már csak botladoztak, kapkodtak, küzdve haladtak, fejüket leszegték, és hátukat görnyesztették, mintha valami nagy súly volna a nyakukba varrva. A napvilág nem tette lehetővé, hogy veszedelmükről feledkezzenek.

És félelmük olyan volt, mint egy prófécia - beteljesült, mikor a Különítmény még a "vízmosás" felénél sem járt. Az Eoman egyik tagja riadtan kiáltott fel. És hátrafelé mutatott, a hegy nagyobb magasába. S akkor azt láthatták, hogy ős-gonoszok hordája ront ki a hasadékból, s jön, amerről ők maguk is jöttek nemrég.

Próbáltak gyorsabban haladni a sziklaszórásos mélyben; de az ős-gonoszok bandája úgy tódult utánuk most már, mint valami fekete áradat. Ezek a rémalakzatok láthatóan minden nyaktörő veszély nélkül szökkentek kőről kőre, szikladarabról szikladarabra. Nem fenyegette őket, hogy elvétik az ugrást; akárha már a vadságnak ezzel a képességével születtek volna, száguldásra. Sőt, egyre sebesebben haladtak, a Különítményt vészesen közelítve.

És nemcsak ős-gonoszok jöttek. A "vízmosás" végének közelében hirtelen Üregfattyak jelentek meg az egyik falon fönn. S ahogy a Különítményt észrevették, már dobálták is át köteleiket a sziklaperemeken, hogy lemásszanak.

A társaság ollóba került - elöl és hátul Drool erői fenyegették őket, elkerülhetetlen rontással.

Megálltak ott, ahol voltak, és megbénította őket a rémület. Egy pillanatra még Quaanból is mintha kihalt volna az Eomanjéért érzett felelősség; mert csak pillantgatott vaksi tanácstalansággaI körbe-körbe. Covenant egy nagy görgetegkő tövébe roskadt. Szeretett volna ráordítani a hegyre, hogy ez nem becsületes játék. Ő már annyi mindent túlélt, annyit eltűrt, oly sokat vesztett. Hol az ő menekvése? Ez lenne az ára az alkunak, a béketűrésnek? Túl nagy ár. Leprás, az ő, leprás, aki efféle próbatételekre nem alkalmas. Hangja felcsapott, ellenőrizhetetlenül. És tele volt haszontalan vadsággal. - Nem csoda, hogy ő. . . hagyta, hogy elvigyük a Botot. Most még szörnyebb kínt okoz majd nekünk, ennyi! Tudta, hogy a Bottal úgyse menekülhetünk.

De Mhoram már üvöltötte parancsait, s hangja elvágta a riadalmak fonalát, széttépte a borzadályhálót. Lerohant egy kis darabon még az ős-

 

------------------------------------

 

461

 

vízmosásban, ott felszökkent egy nagy görgetegkőre, magasabban állt így, mint közelében a többiek. - Itt van hely a számunkra elég! Gyertek! - vezényelte. - Itt érjen minket a vég!

A harcosok lassan odagyülekeztek a kőhöz, s úgy jártak valamennyien, mintha már a vereség terhe nehezedne rájuk. Mhoram és a Vérgárda segítette fel őket a kis magaslatra. Prothall Főlord ért oda utolsónak, így is két Vérgárdista támogatta. Azt motyorászta: - Nem. Hát nem, nem. - Ennek ellenére teljesítette Mhoram "parancsát".

Amikor így mindenki fent volt a nagy felületű görgetegkövön, Quaan Eomanje és a Vérgárda elhelyezkedett a szegélyeken körben. Lithe csatlakozott hozzájuk, kezében feszesen tartotta zsinegét, s Prothall, Mhoram és Covenant maradt csak középen; így alakult ki a tervezett utolsó menedék, a vég-vár.

Az ős-gonoszok már útjuk felét megtették a társaság sziklájáig. Mögöttük Üregfattyak százai jöttek, ontotta őket a hegyi alagút torka, és tódultak lefelé az ős-vízesés mélyén. És még sokan jöhettek odabent, fölfelé, a lépcsőn, ki, a vágat kezdetéhez.

Drool erőit szemügyre véve, Mhoram azt mondta: - Bátorság, barátaim. - Közben szelíd maradt a hangja. - Derekasan helytálltatok. Most akkor a vég is oly dicső legyen, ahogy harcunk volt eddig . . . emlegesse meg az ellenség. Ne essetek kétségbe. Sok átmenet van a háború megnyerése és elvesztése között, számos fokozat. Tanítsuk meg rá a Kárhozat Urát, hogy a győzelem ízét nem érezheti, míg az Ország egyetlen lakója is él.

De Prothall azt suttogta: - Nem; nem. - Nézett föl a Mennydörgés Hegyének nagyobb magasaira, aztán keményen megvetette a lábát, lehunyta szemét. Lassú eltökéltséggel emelte akkor a Törvény Botját a szívéhez, s két öklébe szorította erősen. - Lehetséges kell, hogy legyen - zihálta. - A Hét Őrzetre! Lehetséges. Kell. - Ízületei, csontjai fehérlettek a kemény szorításban. Fogta a Botot, érintette a bonyolult rúnákat, a titokzatos felszínt. - Melenkurion Égduzzasztó, segíts engem! Nem fogadom el ezt a véget. - És szemöldöke szorosabbra húzódott össze két beesett szemürege fölött, a feje úgy lehorgadt, hogy mellét érte álla. A szívét. Sápadt-vértelen ajkai közül suttogás kélt, szó nélküli ének. De a hangja oly rekedtesen zörömbölve tört elő a melléből, hogy a dal inkább gyászéneknek hangzott, nem harci buzdítónak.

 

------------------------------------

 

462

 

És közben Drool erői áradtak, tengerként vették körül most már a Különítményt - minden menekvés útját elzárva. Mhoram figyelte őket, és emberajka csak fogvicsorgatást leplezhetett-tárhatott.

Hirtelen valami kétségbeesett esély lehetősége villant a szemében. Ezen lázasan elgondolkodott, Covenantra nézett, meredt tekintettel suttogta oda neki: - Van egy út! Prothall a Tűzoroszlánokat hívná. . . De nem járhat sikerrel. . . a Bot hatalma nem nyitott, s nekünk nincs hozzá tudásunk, hogy feloldjuk a zárolást. Hanem a fehérarany elszabadíthat ily erőt. Megtehető! Lehet!

Covenant úgy hullt szét a szívében erre, mintha Mhoram becsapta volna őt. Nem, zihálta. Nem! Egyezségre léptem, és. . .

Akkor valami betegítő, szédítő-örvényes felismeréssel látni kezdett, látni, látni . . . Hogy mi volt a Kárhozat Urának terve ővele, ezt látta így, azt, hogy a Megvető mit is tett vele ekképp. Itt volt az a gyilkos csapás, mely rejtve volt végig, minden makacs manipuláció mögött, ezt rejtette megannyi kibúvó.

Vér és pokol!

Itt volt a benne küzdő kétféle őrület találkozási pontja, frontja. Ha megpróbál élni a vad mágiával - ha van a gyűrűjében ily erő - és ha nincs, ha nincs? - Sötét látomások pörgették; ki ne röpítsék - ! Látomás: az elpusztított Különítmény, a széttört Bot - ezernyi teremtmény halála, mind ez a sok vér az ő fejére száll, tenger vér, az ő fejére - !

- Nem - zihálta fojtva. - Ne kérj erre. Megígértem. Nem akarok több gyilkolást. Nem tudod, mit tettem - mi mindent - Atiaran ellen - és vele, igen, vele - alkut kötöttem, hogy nem leszek több .gyilkolás oka.

Az ős-gonoszok és az Üregfattyak most már csaknem nyíllövésnyire voltak tőlük. Az Eoman fel is feszítette az íjakra- a vesszőket, Drool hordái lassítottak, kezdtek felsorakozni, formációba - az utolsó rohamhoz.

De Mhoram nem engedte ki szeme fókuszából Covenantot. - Még több öldöklés akkor lesz, ha nem teszed meg ezt. Azt hiszed, a Kárhozat Ura beéri a mi halálunkkal? Soha! Gyilkolni, öldökölni fog, míg minden élet, kivétel nélkül az ő hatalmába kerül - általa megsemmisíthető vagy megrontható lesz, addig fog! Minden élet, érted már? Még ezeket a teremtményeket, akik most szolgálnak neki, ezeket sem fogja kímélni.

- Nem! - hördült fel újra Covenant. - Hát nem látod? Ez, épp ez az,

 

------------------------------------

 

463

 

amit ő akar. Elpusztul a Bot - vagy Drool pusztul - vagy mi pusztulunk mindegy, mi történik. Ő fog nyerni. Ő lesz szabad. Te is csak azt teszed, amit ő akar.

- Hát persze! - Mhoram szenvedélyesen fordult hozzá megint. - A holtak holtak . . . csak az élőknek lehet reménye, hogy a Megvetővel szemben ellenálljanak.

Pokol tüze! Covenant úgy kapkodott volna válaszokért, ahogy az az ember, aki nem érti saját baját. De nem lelt, persze, egyet sem. Semmiféle alku vagy kompromisszum nem felelt meg igényeinek most. Gyötrelmében vadul felkiáltott, tiltakozva, könyörögve. - Mhoram! Ez öngyilkosság! Azt kívánod tőlem, hogy megőrüljek!

Mhoram szemében az a vészes fény meg se rezzent. - Nem, Hitetlen. Nem kell meghibbannod, eszednél maradhatsz. Vannak más válaszok más dalok. Melyekre rálelhetsz. Miért pusztulna ez az Ország a te fájdalmad kedvéért? Mentsd meg - vagy légy kárhozott! Ragadd meg a Botot!

- Átok pokla! - Covenant vadul kereste, tapogatta volna a gyűrűjét. Tedd meg te magad! - Lecsavarta ujjáról a gyűrűt, megpróbálta Mhoramhoz vágni. De iszonyatosan reszketett; ujjai közül a gyűrű csak kicsúszott, a kőre esett, elgurult.

Kapkodott utána. Látta, nincs elegendő ujja hozzá, hogy ügyesen elkaphassa. A gyűrű Prothall lába mellett is elgurult már. Nyúlt utána megint riadtan - akkor kicsúszott a lába alól a talaj, elvágódott, homlokát beleverte a kőbe.

Messziről hallotta az íjak pendülését; a csata megkezdődött hát. De ő nem is ügyelt rá. Azt érezte, hogy beverte, sőt, betörte a koponyáját. Hogy fejét fölemelte, láthatta, a látása is megromlott; minden két példányban volt meg előtte.

A köntöse . . . rajta a mohafoltok . . . minden érthetetlenné mázolódott el a szemében. Nem volt hát többé lehetősége, hogy elolvassa, megfejthesse, bármit jelentsen is a Mohos Vadon, Morinmoss rejtjelüzenete. Két Mhoramot látott, ahogy a Lord a gyűrűt a magasba emelte. Két Prothallt, fölébe magasodni, a Bottal a kezében, és hogy élete minden maradék erejét összpontosítaná, hasson kellőképpen a Törvény Botja, akarata szerint. A két Bannor elfordult a harctól, és a Lordokat figyelte.

Akkor Mhoram Covenanthoz hajolt. A Lord keze előrelendült, elkapta a Hitetlen jobb csuklóját. A fogás olyan heves volt, hogy Covenant azt

 

------------------------------------

 

464

 

érezte: csontja törik. Erőnek erejével kifeszítette az öklét, aztán mikor két ujja szétfeszült és fájt kellőképpen, Mhoram a mutatóujjára ráhúzta a gyűrűt. Az első ízület után elakadt. - Nem foglalhatom el - mondta a két Lord -, jogtalanul, a te helyedet. - Ott állt, majd nyersen felrántotta Covenantot. Kettős arcát a Hitetlenre szegezte, azt sziszegvén: - A Hét Őrzetre! Az erőtől jobban félsz, mint a gyöngeségtől . . . !

Igen! Covenant nyögött, akkora fájdalmak hasogatták fejét és csuklóját. Igen! Azt akarom, hogy mindezt túléljem!

Az íjászok most már olyan szaporán lőttek, ahogy csak bírtak, így hallatszottak a pendülések sorra. De a nyílvesszőkészlet nem volt végtelen. És az ős-gonoszok meg az Üregfattyak hátrább is húzódtak, annyira maradtak csak lőtávolon belül, hogy nyílzáport provokáljanak - fogyjon a készlet. Droll erői nem siettek. Az ős-gonoszok eleve így döntöttek: a Különítményt lassan fogják legyilkolni, ízről ízre.

De Covenant mintha eleve képtelen lett volna érzékelni már efféle dolgokat. Bámult csak Mhoramra - mint akiből most, most száll el az élet . . . vagy ettől retteg. A Lordnak láthatóan két szája volt továbbra is, ajkai mögött sokszorozódott mennyiségű fogállag fehérlett, és négy szeme villogott, lángolt; kényszerítette volna őt . . . Mert más eszköze nem maradt, Covenant a szabad kezével az övébe nyúlt, előhúzta Atiaran kését, Mhoram felé nyújtotta. Majd a foga közt sziszegve azt mondta neki: - Jobb lenne, ha ezzel megölnél. . .

Mhoram szorítása lassan engedett. Ajka megenyhült; szemében fakult a fény. Tekintete mintha befelé fordult volna, magába, és attól, amit ott látott, megrángott. Amikor szólt is végre, hangja porként hullt szét: - Ó, Covenant . . . bocsáss meg. Hiszen . . . megfeledkeztem magamról. Habkövető . . . igen, Habkövető értette ezt. Figyelmesebben kellett volna hallgatnom rá. Nem jó az, ha többet kérünk tőled, mint amit magadtól is szívesen adsz. Ily módon, a végén, arra kezdünk hasonlítani, amit különben úgy gyűlölünk. - Eleresztette Covenant csuklóját, hátrább lépett. - Barátom, ez nem rád tartozik. Ez a mi terhünk, és el is viseljük, a vég pillanatáig. Felejts el engem.

Covenant nem tudott válaszolni. Csak állt, arca rángott, és olyan érzése volt, hogy mindjárt üvölteni kezd. Szeme sajgott már a kettős látástól. Mhoram kegyelmezése nagyobb hatást tett rá, mint bármi érv vagy követelés. Nyomorult kétségbeeséssel fordult most Prothall felé. Hát csak-

 

------------------------------------

 

465

 

ugyan nem lel magában semmi erőt, hogy ezt a kockázatot vállalja? Talán erre lenne pedig a menekülés útja - talán a vad mágia borzadálya az az ár, melyet meg kell adnia a szabadulásért. Nem akarta, hogy ős-gonoszok öljék meg. De amikor fölemelte karját, azt se tudta volna megmondani, melyik valójában az ő keze, a két Bot közül melyik az igazi.

Akkor, halk pang!-hanggal, az utolsó nyílvessző is elszállt. Az Üregfattyak felordítottak - rosszindulat és gyönyörűség sikamlott a hangjukban. Az ős-gonoszok parancsára közeledni kezdtek a nagy görgetegsziklához. A harcosok kivonták kardjukat, felkészültek az értelmetlen halálra. A Vérgárdisták szökkenésre készen, ruganyosan álltak, himbálóztak.

Covenant reszketett. És megpróbált a Botért nyúlni. De a vert koponyában valami olyan kavargás volt . . . kényszerképzetes . . . és a sötétség örvényei be akarták rántani kívülről is. Nem bírta leküzdeni félelmét; rettegett, hogy leprássága bünteti tovább bármi efféle vakmerőségért, majd. Keze megtette már a táv felét, akkor visszarettent . . . megállt . . . és ujjatlan tehetetlenséggel markolt az üres levegőbe.

Jaj! Ezt kiáltotta elveszetten. Segítség!

- Mi vagyunk a Vérgárda - mondta Bannor, de a hangja alig hallatszott ki az Üregfattyak kéjes visongásából. - Nem engedhetünk meg ily véget!

Aztán keményen megfogta Covenant kezét, ráhelyezte a Törvény Botjára, Prothall fehérülő ujjízületeinek párosa közé.

Covenant mellkasában mintha erő robbant volna szét. Csendes megrendülés rázkódtatásai . . . hallásszinten túli sokk . . . és az ős-vízmosás úgy megrángott, mintha földrengés tépázná hirtelen. A robbanás ereje a Különítmény minden tagját ledöntötte lábáról, és az ős-gonoszokat s az Üregfattyakat is szétszórta a görgetegkő körül. Csak a Főlord maradt állva. Feje a magasba szegeződött, és a Bot feszült-hajolt a kezében.

Egy pillanatra hatalmas csend támadt a "vízmosásban" - olyan erőteljes szakadékcsend, mintha a robbanás rendre megsüketítette volna a küzdőket. Ebben a pillanatban az ég Gravin Threndor felett feketére sötétült, áthatolhatatlan mennydörgés-boltozattá.

Akkor jött a zaj - akárha valami hatalmas villám fényét követné -, mintha a hegy egésze felüvöltött volna - és forró, sziszegő köpködés követte, a mélyeké -, fröcsögött a Föld öle. A felhők pedig leereszkedtek, míg teljesen el nem borították a Mennydörgés Hegyének gerincét.

Hatalmas, sárga tüzek kezdtek égni a fellegbe borult csúcson.

 

------------------------------------

 

466

 

Egy ideig a Különítmény tagjai is, támadóik is úgy hevertek a "vízmosásban", mintha megmoccanni is félnének már. Mindenki a tüzeket nézte, a viharfellegeket följebb.

Hirtelen a lángok nekilódultak. Kitörő hördülésekkel, akárha maga a levegő égne, elkezdtek zúdulni lefelé, mint roppant, éhes vadállatok - a hegy minden oldalán, lejtőjén, szakadékán.

Félelmükben visongva immár, az Üregfattyak felpattantak, rohantak. Páran vadul neki egyenest az ős-vízmosás falainak. De a legtöbbje kikerülte a társaság szikláját, így menekült hegynek le, próbálván gyorsabbnak bizonyulni a Tűzoroszlánoknál.

Az ős-gonoszok a másik irányt választották. Föl, föl a "vízmosáson", vissza a hasadékalagút bejáratához. A katakombákba. . . ha lehet!

De mielőtt elértek volna oda, biztonságba valahogy, megjelent fölöttük Drool. Az Üregfattya mászva jött, nem volt már jártányi ereje sem. Öklében mégis ott szorított egy zöld követ, melyből valami ellenállhatatlannak tűnő Rossz sugárzott szét, keresztülhatolva a felhők feketeségén is. Üvöltése pedig az Oroszlánokét is túlharsogta:

- Rontsatok! Zúzzatok!

Az ős-gonoszok megtorpantak. Félelem innen, félelem amonnan.

Míg e teremtmények így haboztak, a Különítmény elindult gyorsan az ős-vízmosáson lefelé. Prothall és Covenant túlságosan kimerült és elcsigázott volt most, őket a Vérgárda vitte. Ember embernek lendítette-hajította át kettejüket a sziklák között. Aztán vonszolták mindkettőt a terep egyenetlenségein át, lent a mederben, a mélygerincen.

Előttük az Üregfattyak kezdték elérni az ős-vízmosás medrének végét. Némelyikük oly vadul száguldott, hogy fejest átbukott a sziklán a mélybe; mások szétszóródtak kétfelé, a gerincen, keresték nyüszítve a menekülés útjait.

De a Különítmény mögött az ős-gonoszok ismét ék alakot vettek fel csapatostul, és elindultak lefelé. A társaság épp csak arra volt képes, hogy tartsa a távolságot maga és az él között.

A lángoló lég üvöltése egyre fokozódott, élesebb lett. Hogy a Csúcstól elszabadultak, roppant görgetegkövek kezdtek zúdulni alá. A Tűzoroszlánok úgy jöttek, mint az olvadott kő, szökkentek a lejtőkön, mintha maga a Pokol köpte volna ki őket is ekkép. A Pokol Szíve. Lejjebb a hegyhasadék-mederben; az ős-vízmosásban az üvöltésük megsokszorozódott mohón, fa-

 

------------------------------------

 

467

 

lánkul, s ez így ment szökkenésről szökkenésre. Perzselt levegő lengett előttük, hírnökként, harsonázva a tűz jöttét, a vulkáni éhség pusztítását. Gravin Threndor a tövéig rengett-rázkódott, mélyen.

Az ős-vízmosás talaja sokkal könnyebb haladást engedélyezett már az alsóbb szakaszon, és Covenantot itt támogatni sem kellett már. Hajtotta megromlott látása, visszhangüregessé vált hallása, agyának őrjöngése - és kitépte magát a Vérgárdisták keze közül. Merev térddel járt, akár egy baba, botladozva, cikcakkban haladt - de haladt! - a szikla felé.

A többi Különítményes a peremnél délnek fordult. Ám ő egyenesen a szakadék felé tartott. S amikor elérte szélét, lábában alig volt annyi erő, hogy leálljon. Roggyantan-gyengén mégis visszafogta magát, s letekintett a mélybe. Vagy hatszáz méter meredek kőfal. . . és a szikla legalább fél mérföldnyire széles volt fenn.

Nem volt menekvés. Az Oroszlánok el fogják érni a társaságot, mielőtt bárhol is lejáratra lelnének - még sokkal előbb.

Többen is kiáltottak neki, figyelmeztették - hiába; alig hallotta őket a zúgó levegőn át. Nem is figyelt rájuk. Ez a menekülés nem volt az a menekülés, melyet ő akart volna. És nem volt benne félelem a zuhanástól - túlságosan is világosan látta a bukást, ezt, hogyan is félt volna hát . . . ? Kellett valamit tennie.

Egy kis szünetet tartott. Hogy a bátorságát összeszedje. Aztán rájött, hogy valamelyik Vérgárdista majd nyilván megpróbálja megmenteni. De ő végre akarta hajtani elhatározását, mielőtt bármi effélére sor kerülne. Válasz kellett neki a halálra.

Lehúzta gyűrűjét, keményen tartotta félig ujja veszett kezében, aztán meglendítette karját, hogy a gyűrűt áthajítsa a buktató sziklaszegélyen - a mélybe.

Tekintetével követte a gyűrűt, ahogy karját a dobáshoz hátrahúzta. De akkor hirtelen leállt, mert egyszerűen megütötte a szégyen. A fém tiszta volt. Igaz, hogy ő maga továbbra is két gyűrűt látott, ám mindkettőt színtiszta fehéraranynak érzékelte; az a belső folt, az eltűnt.

Elfordult a sziklabuktatótól, nézett fölfelé az ős-vízmosáson, tekintete Droolt kereste.

Hallotta, hogy Mhoram kiált: - Bannori Döntsön ő maga! - Mert a Vérgárdista akkor már szökkent felé. Mhoram parancsszavára leállt. Vagy tízméternyire tőle. Esküje ellenére. Ám a következő pillanatban e Fogada-

 

------------------------------------

 

468

 

lom győzött mégis, megtagadta a pillanatnyi parancsot, ugrott, Covenantot közelítve tovább.

Covenant nem tudott összpontosítani a szemével, nézésének nem volt fókusza. Azt látta, hogy a Tűzoroszlánok száguldanak lefelé, a hasadék felé ott fönn, az ős-vízmosás magasán. De amit látott, azt a képet az ős-gonoszok töltötték be most elsődleg. És az él már csak háromugrásnyira járt tőle. A lore-mester készítette is a vasrudat, hogy meglengesse, döfjön.

Ösztönösen is, Covenant mozdulni próbált. Ám ehhez túl lassú volt ő. Még mindig a hajló tartásba meredve állt hát, mikor Bannor odaért, és rettentő erővel eltaszította az útból.

Őrjöngő, mindent elsöprő üvöltéssel-vartyogással, akárha valami látomás kerítené hatalmába őket hirtelen, az ős-gonoszok egy emberként lendültek előre, és . . . lendültek át a sziklabuktatón. Ahogy hulltak a mélybe, tovább üvöltöttek, s ebben mintha valami rettenetes diadal zengett volna.

Bannor talpra segítette Covenantot. Aztán arrafelé taszigálta volna, ahol a többiek voltak, ám ő kiszabadította magát hirtelen, s botorkálva megindult, tett pár lépést visszafelé a mederben, föl, s tekintetével egyre a hegyhasadékot kereste, azt a nyílást. - Drool! Mi történt Drollal? - De a szeme mintha nem engedelmeskedett volna. Megtorpant, bizonytalanul handabandázott, dühödten kiáltott: - Nem látom! Nem látok!

Mhoram sietett oda hozzá, és Covenant most a Lord arcába üvöltve ismételte meg kérdését.

Az szelíden válaszolt. - Drool ott van, a hasadékban. Az erő, mely fölött nincs hatalma már, elpusztítja őt. Már nem tudja, mit cselekszik. Egy pillanat még, és felfalják a Tűzoroszlánok.

Covenant megpróbált úrrá lenni a hangján - szinte elharapta. - Nem! sziszegte. - Ő is egy áldozat a többi közül. A Kárhozat ura tervezte el ezt mind így. - S bár összeszorította a fogát, hangja olyan volt, mint a bugyogó dadogás.

Mhoram vigasztalólag érintette meg a vállát. - Békülj, Hitetlen. Megtettük valamennyien, amit tudtunk. Nem kell kárhoztatnod magad.

Covenant hirtelen rádöbbent, hogy dühe elpárolgott - valami porfelhővé vált, szétszállt. Azt érezte, hogy széthullva, roncsként áll ott ő maga, s így omlott akkor a földre, mintha csontváza többé nem tarthatná. Szeme előtt apróra töredezett a világ. Mint egy kísértethajó vitorlázata, olyan ködös-foszlányos lett. Nem is tudta, mit cselekszik - így húzta vissza a fehérarany karikát a gyűrűsujjára.

 

------------------------------------

 

469

 

A többiek már elindultak felé. Harc további szándéka nem élt bennük; figyelték csak, hogyan jönnek, közelednek a Tűzoroszlánok. Az éjfekete felhők komorságba borították az egész hegyet. E homályon át a száguldó-bukdosó tüzek úgy ragyogtak, villództak, akárha a nap lángjának vadállatai volnának. Szökkentek le falmagasokból sziklaszakadékokba, és némelyikük ott fenn a hasadék felé tartott.

Lord Mhoram végül lerázta magáról a bűvöletet. - Hívd a Ranyhyneket, lovaitokat - a Vérgárda így megmenekülhet. Fogjátok a Botot és a Második Őrzetet. Hívjátok a Ranyhyneket, meneküljetek.

Bannor hosszan nézett Mhoram szemébe, mérlegelvén a Lord parancsát. Akkor határozott visszautasítás szavával válaszolt: - Egyikünk nekivág. Viszi a Botot és a Második Őrzetet. A többiek maradnak.

- De miért? Nem menekülhetünk. Nektek élnetek kell . . . hogy szolgáljátok a Lordokat, akikre ez a háborúzás vár.

- Talán - vonta meg a vállát könnyeden Bannor. - Ki tudja? Kevin Főlord elparancsolt minket magától, és mi engedelmeskedtünk. Effélét nem teszünk meg újra.

- De hát ez haszontalan halál! - kiáltotta Mhoram.

- Semmi kétség. - A Vérgárdista hangja olyan semmitmondó volt, mint a vas. Majd e puszta egyszerűséghez hozzáadta: - Magad viszont hívhatod Hynarilt. Tedd meg, Lord.

- Nem. - Mhoram a rádöbbenés fáradt mosolyával sóhajtott. - Képtelen vagyok rá. Hogyan hagyhatnék itt ily sokakat, meghalni?

Covenant csak félig figyelt. Úgy érezte magát, mint holmi elhagyott birtok, és most próbált a roncsok-maradványok közt keresgélni, hátha lel valamit, s az méltó is lesz a megmentésre. De azért - énjének egyik fele - értett mindent. Jobbjának két ujját a két ajka közé vette, és egyetlen kurta, áthatóan éles füttyjelet adott.

Az egész társaság meredten nézett rá. Qaan mintha azt hitte volna, hogy a Hitetlennek elment az esze; Mhoram szemében vad sejtések villogtak. De Lithe Manethrall magasba hajította zsinegét, így rikkantott: - A Ranyhynek! Világnak Sörénye! Hívja őket!

- Hogyan? - tiltakozott Quaan. - Hiszen visszautasította ő a Ranyhyneket.

- Azok hódoltak be neki - felelte a Manethrall, szinte vihogva. - És jönni fognak.

 

------------------------------------

 

470

 

Covenant most már egyáltalán nem is figyelt. Érezte, valami történik vele, ezért hát talpra tápászkodott, hogy minél egyenesebb derékkal fogadhassa. Helyzetének dimenziói változtak. Eddig elmosódottan látott - most társai szilárd alakot, határozott körvonalakat öltöttek. Akár a puszta sziklák. És maga a hegy is egyre kikezdhetetlenebbé vált. Oly változhatatlanságnak kezdte látni, mintha a világ magva volna. Azt érezte, hogy érzékeléséről fátylak hullanak le; látta a Mennydörgés Hegyének felhő-nemborította valóját és megválaszolhatatlan erőhatalmának megannyi tényét. És elsápadt e tudástól; teste áttetszővé vált, állagvesztetté. Füstsűrű levegő áramlott át rajta, de úgy, hogy a csontjai is beleborzongtak. Lelkének torka csendes kínban szorult össze, facsarodott: "Mi történik velem?"

Dél felől, a sziklaszegély alatt, a mélyben, ott jöttek vágtatva a Ranyhynek. Mint a remény lobogása, olyan volt ez a jelenés - versenyt a közelítő Tűzoroszlánokkal. S hirtelen valami rekedt ujjongás tört fel a harcosokból. - Megmenekültünk! - kiáltotta Mhoram. - Van még elég idő! - És az egész társaság sietve megindult, szemközt a vágtatva közelítő Ranyhynekkel.

Covenant azt érezte, hogy őt meg ott hagyják. - Mi történik velem? - kérdezte, még mindig ködösen, de már fennszóval; mintha a kemény hegyhez intézné szavait.

De Prothall még ott volt mellette. S Covenant hallotta, ahogy a Főlord kedves hangon, mely mégis mintha túlharsogta volna a mennydörgést is, megszólal: - Drool halott. Ő volt a te hívód, és halálával e kapcsolatnak vége. Ez minden ily erőnek útja.

- Hát ég veled, Hitetlen! Légy hű! Hatalmasan küzdöttél érettünk. A Ranyhynek most már mentségeink. És hogy kezünkben a Törvény Botja s a Második Őrzet, nem leszünk már védtelenek a Megvetővel, a Kárhozat Urával szemben sem. Bátorság. A kétségbeesés meg a keserűség nem kizárólagos két dala ennek a világnak.

Ám Covenant csak állt ott - mint maga a néma bánat. Körötte minden - Prothall és a társaság, a Ranyhynek és a Tűzoroszlánok, a hegyek -, igen, minden túl valóságossá vált, számára túlságosan is szilárddá. És ez az állandóság győzött az érzékelésen, s most mégis - egyszerűen köddé vált, felfoghatatlan térben gomolygó szürkeséggé. Kapkodott maga körül, és semmit sem érzett. Nem látott; az Ország kívül került már a látómezején, az ő körén. Túl sok volt ez neki; és el is veszítette.

 

 

 

HUSZONÖT

 

A túlélő

 

 

Szürke köd kavargott körötte egy hosszú, megrángó pillanatig. Aztán kezdett szétmaszatolódni, és el is tűnt, rendjén. Látása megzavarodott, akárha valami kemény isten radírozott volna bele a hüvelykujjával. Sebesen pislogni próbált, igyekezett hunyorogni, szerette volna megdörzsölni a szemét, de valami lefogta a kezét, lágyan. S továbbra sem látott mást. Üresség volt.

Ébredezett, ám nem érzett egyebet, mintha rogyatag kábulatba zuhanna. Fokról fokra azonosította a környezetet - "hol is vagyok". Ágyban feküdt, és védőrácsok fogták körül. Fehér takarók borították be állig. Szürke leplek takarták el a kórterem többi betegétől. Foszforeszkáló fény szórta permetét a magasból a feje mögött. A levegőt enyhén átitatta az éter és a germicid szaga. Az ágy fejénél hívócsengő lógott.

Minden ujja zsibbadt volt - a kezén, a lábán.

Idegek nem regenerálódnak, hát persze, nem, hát miért is tennék - -

Ez fontos volt - tudta, hogy ez fontos -, de valami oknál fogva nem volt meg számára mégsem az igazi súlya most. Szíve túl forró volt megannyi más érzéstől, semhogy ezt a bizonyos jéghidegséget most érzékelni, tudatosítani tudhatta volna.

Ami valóban érdekelte, ez volt: hogy Prothall és Mhoram és a Különítmény túlélte a dolgot. Ebbe kapaszkodott, de úgy, mintha ez az ép elméjének bizonysága lenne, egészségéé - hogy ami történt vele, amit ő maga tett, nem őrület terméke volt, nem önpusztításé. Túlélték; legalább ennyit ért az ő egyezsége a Ranyhynekkel. Pontosan azt tették valamennyien, amit a Kárhozat Ura kívánt tőlük - és mégis túlélték az egészet. Legalább őt nem terheli a haláluk, még az is. Az, hogy ő képtelen volt használni gyűrűjét, hogy nem bírt hinni benne, nem csinált Szellemeket belőlük. Ez volt az egyetlen vigasza mindazért, amit elveszített.

Akkor két alak bontakozott ki előtte az ágy végében. Az egyik valami nő volt fehérben - egy ápolónő! Ahogy megpróbálta szeme fókuszába fogni, a nő azt mondta: - Doktor úr. . . visszanyeri az eszméletét.

A doktor középkorú, barna öltönyös férfi volt. A szeme alatt táskák. . .

 

------------------------------------

 

472

 

mintha abban hordaná mind a terheket, melyek az embersorsokról szerzett ismeretei, végül is. De ajka, a szürkülő bajusz dere alatt, nemes volt, kedves. Közeledett akkor, az ágy oldala mellett, megérintette egy pillanatra Covenant homlokát, majd a szemhéját húzta fel, és egy kis lámpással pontosan belevilágított.

Covenant erőnek erejével nézése fókuszába fogta ezt a kis fényt.

Az orvos bólintott, majd ahogy az apró reflektort eltette, így szólt: -Mr. Covenant?

Covenant nagyot nyelt . . . csupa szárazságot próbált lenyelni torkán. - Mr. Covenant. - Az orvos arca most arcához közeledett, s így, föléje hajolva, folytatta csendesen, nyugodtan. - Ön kórházban van. Idehozták, miután . . . összeszaladt azzal a rendőrautóval. Négy órán át volt eszméletlen.

Covenant fölemelte fejét, biccentett - érti.

- Jó - mondta az orvos. - Örülök, hogy magához tér. Mármost . . . hadd beszéljek önnel pár percig.

- Mr. Covenant, a rendőrtiszt, aki azt a kocsit vezette, azt mondja, nem ütötte el önt. Állítja, hogy még idejében fékezett. . . ön odazuhant csak elé. Ahogy a vizsgálatokat elvégeztem, hajlok rá, hogy elfogadjam az ő változatát. Az ön kezén némi karcolások nyomai láthatók, zúzódás van a homlokán - de hát mindez nyugodtan lehet azért, mert elesett. - Egy pillanatig habozott most, majd megkérdezte: - Elütötte az a kocsi?

Covenant zsibbadtan rázta meg a fejét. A kérdés nem látszott fontosnak. - Igen, hát azt hiszem, csakugyan kiüthette magát azzal, hogy a kövezeten így elvágódott. De hát. . . miért esett el?

Ez sem látszott fontosnak, egyáltalán nem. Kezének rezzenetével el is utasította a kérdést. Majd megpróbált felülni az ágyban.

És sikerült is a művelet, mielőtt a doktor megsegíthette vagy megakadályozhatta volna; nem volt ő olyan gyenge, mint maga is gondolta, aggódva. Aztán - az a zsibbadat a keze-lába ujjaiban? Majd rendbe jön, ha a vérkeringési viszonyok helyreállnak.

Idegek sosem - -

Egy pillanat múltán már a hangja is visszatért, és ruháit kérte.

Az orvos nézte, közelről . . . gonddal. - Mr. Covenant - mondta -, hazaengedem önt, ha kívánja. Gondolom, megfigyelés alatt tartom még egykét napig. De hát csakugyan nem találtam, hogy bármi baja lenne most akkor. Arról meg, hogy egy leprásnak miként kell vigyáznia magára, töb-

 

------------------------------------

 

473

 

bet tud, mint én. - Covenant kénytelen volt észrevenni a nővér arcán végigvonagló émelyt. - És . . . hogy egészen őszinte legyek . . . - Az orvos hangja itt éles lett, csípős. - . . . nem is akarom a személyzetet ingerelni ezzel itt . . . hogy ápolják önt, mikor . . . Ugye, nem érzi szükségét . . . ?

Válaszul Covenant elkezdett babrálni a kopottas-fehér kórházi göncön, ami rajta volt; zsibbadt ujjakkal, de. . .

Az orvos hirtelen odament egy szekrényhez, majd visszatért. Covenant ruháját hozta.

Covenant afféle VSE-t végzett el a ruháin. Gyűröttek és koszosak is voltak az eséstől; de különben pontosan olyanok, mint rendesen, mint a Különítménnyel töltött első napjaiban.

Pontosan, mintha semmi se történt volna meg az egészből.

Hogy felöltözött, aláírta az elbocsátó papírokat. Keze olyan hideg volt, hogy a nevét alig bírta odakanyarítani.

De a Különítmény - túlélte. Legalább erre jó volt az ő egyezsége. Akkor az orvos, tolókocsin, elkalauzolta a kibocsátókapuhoz. Hogy az épületen kívül kerültek, hirtelen beszélni kezdett hozzá, valami mentegetőzésfélével a hangjában, hogy nem tartja Covenantot a kórházban. - Pokoli dolog lehet leprásnak lenni. - Sietősen beszélt. - Próbálom megérteni. Olyan ez, mint . . . Nos, Heidelbergben tanultam, sok-sok éve ennek, és hogy ott voltam, láttam sok mindent a középkori művészetből. Különösképp a vallásos tárgyú dolgokra gondolok itt. Leprásnak lenni . . . engem ez azokra a keresztre feszítésekre emlékeztet, ahogyan a középkorban ábrázolták a dolgot. Ott van Krisztus a kereszten, és vonásai - a teste, az arca is olyan elnagyoltak, hogy a figura szinte felismerhetetlen. Lehet az bárki, férfi, de nő is. Hanem a sebek. . . a szögek, melyek kezét-lábát átverik, a lándzsa az oldalában, a töviskorona . . . ez mind a lehető legélethűbben ki van faragva, sőt, ki is van festve. Az ember azt hinné, a művész keresztre feszítette modelljét, hogy ilyen realista mód dolgozhasson aztán. - S hozzátette: - Leprásnak lenni valami efféle lehet.

Covenant érezte az orvos rokonszenvét, de választ nem tudott rá. Hogyan felelt volna, valóban?

Pár perc múlva mentőkocsi érkezett, az vitte vissza a Rév-Birtokra. Őt, a túlélőt.

Ment föl a hosszú kocsifeljárón a házhoz, mint akinek ez most már egyetlen reménye.

 

 

 

Szójegyzék

 

Abatha Nimoram: tiltó-védő felkiáltás

Acence: stonedown-lakó, Atiaran nővére

Agyar-Tán: a Kárhozat Urának Ramen-neve

ahamkara: Hoerkin, "az Ajtó"

Ahanna: festő, Hanna leánya

aliantha: növény, kincsbogyó és bokra

amanibhavam: lovakat gyógyító fű, embernek méreg

Amatin: Lord, Matin leánya

Amorine: Első Haft, később Hiltmark

Andelain: az Ország gyönyörű vidéke

anundivian yajnö a: "elveszett" Ramen-tudomány, "velővájó", csontfaragó

Asuraka: Bot-Idős a Loresraatban

Atiaran, Trell-feleség: stonedown-lakó, Lena anyja

aussat Befylam: a jheherrin gyermekformája

Átok Menedéke: az Ország egyik tája

 

Banas Nimoram: Tavaszünnep

Bann: Vérgárdista, Lord Trevor védelmezője

Bannor: Vérgárdista, Thomas Covenant védelmezője

Baradakas: Hirebrand, Soaring Woodhelven lakója

Berek, a Felekéz: Szívnagy, a Lordok Vonalának kezdőpontja, alapító, az Ó-Lordok közt az első

Béke Esküje, Békeeskü: az Ország népének esküje, a szükségtelen erőszak kerülésének szent ígérete

Bhrathair: nép, mellyel a vándorló Óriások találkoztak

Birinair: Hirebrand, később a Lordok Honának Tűzfényvendégelője

Bírhatatlan Bahgoon: legendaalak

bodach glas: "kell rá idő"

Borillar: a Lordok Honának Hirebrandja és Tűzfényvendégelője

 

------------------------------------

 

475

 

Brabha: Ranyhyn, Korik hátasa

 

caamora: Óriások gyászpróbája tűzzel

Caer-Caveral: erdővédő-inas a Morinmoss Vadonban

Callindrill Faer-társ: egy Lord

Cerrin: Vérgárdista, Lord Shetra védelmezője

clingor: tapadó bőr

Coercri: Revelstone-faragás egésze

Covenant, Thomas: a Hitetlen

Corimini; a Loresraat vénei

Crowl: Vérgárdista

 

Damelon, az Óriásbarát: régi Főlord, Berek fia

Déli Síkság: táj az Országban

Démonidák: ős-gonoszok és Waynhimek ősei

dharmakshetra: "diadal az ellenségen", Waynhin-név

diamondraught: Óriás-ital, gyémánteszencia

Doar: Vérgárdista

Drinishok: a Loresraat kard-vénje

Drinny: Ranyhyn, Lord Mhoram hátasa, Hynaril csikaja

Drool Rockworm: Üregfattya, később az Üregfattyak vezére, a Törvény Botjának meglelője, "a Sziklaféreg"

dukkha: áldozat, Waynhim-név

Dura, a Hű-horpaszú: musztáng, Thomas Covenant hátasa

 

Egy Fa: misztikus fa, anyagából lett a Törvény Botja

Egy Vadon: ősi erdő, mely az Ország java részét borította

Elena: Főlord a Kárhozat Urának első támadása idején; ő Lena leánya

Elohim: nép, mellyel a vándorló Óriások találkoztak; e nép honának is használatos neve

Első Half: rang a Hadi Őrzetnél, harmadparancsnok

Első Mark: Vérgárdaparancsnok, Tuvor

Első Őrzet: Kevin Tanának - Lore - első része, alapismeretek foglalata

Embertanya: Ramenek központi lakhelye

Eoman: húsz harcos és egy Warhaft

Eoward: húsz Eoman és egy Haft

Erdőmester, Erdővédő: az Ország vadongondozói, "erdészek"

Égduzzasztó: 1. Melenkurion; erőfohász része

Életnyelő: a Nagy Mocsár

 

------------------------------------

 

476

 

fael Befylam: kígyóformája a jheherrin-nek

Faer: Lord Callindrill élete társa

Fattyúhíd: híd a Mennydörgés Hegyének katakombavilágában

Fehér-folyó: folyó az Országban

Fekete-folyó: 1. Fehér-folyó

Felekéz: Berek

Fogadalom: a Vérgárda esküje, mellyel a Lordok örök védelmét ígérik, s ezt feltétel nélkül be is tartják

Fojtó Mély: vidék az Országban

Földbarát: Berek, a Felekéz első neve

Földerő: minden erő forrása az Országban

Földhullta: "szakadékvonai" az Ország hatalmas területén, az Alsó és a Felső Ország szétválasztója

Földveszte Kő: a Mennydörgés Hegye alatt lelt kő, gonosz hatalom forrása

Főlord: a Lordok Tanácsának elnöke, a Lordok közt az első

 

Garth: a Lordok Honában a Hadi Őrzet Warmarkja

Gilden: juharféle fa, aranylevelű

Gildenlode: erő rúdja, fája, melynek anyaga a Gilden-fa

Gonosznémító: Loric, régi Főlord, Damelonnak, az Óriásbarátnak a fia

Göngyölt Tűz: figyelmeztető tűzjel Revelstone-ban

Göngyölt Vízesés: revelstone-i vízesés

graveling: tűz-kő, tűzkő, tűz-lore segítségével felizzítható kövek

gravelingas: tűzkőmester, tűzmester, kőmester

Gravin Threndor: Mennydörgés Hegye

griffin: oroszlánszerű szárnyas vadállat

Gyűrűs-Tán: Thomas Covenant Ramen-neve

 

Habkövető Sósszív: Óriás, Thomas Covenant Barátja

Hadi Lore: a Kard tudománya; haditudományok Revelstone-ban

Hadi Őrzet: a Lordok Honának hadserege

Haft: egy Eoward parancsnoka

Haruchai: a Vérgárdisták eredeti nemzetsége, népe

Haza: az Óriások elveszített földje, l. még: Hon

Hearthrall: Tűzfényvendégelő, a Lordok Honának tűz- és fénymestere, l.. Birinair

Herem: Rontó, fajtagyilkos, turiya

Hét Őrzet: Kevin hátrahagyott tanainak összessége, a teljes Lore

 

------------------------------------

 

477

 

Hét Szó: erő és hatalom igéi

Hile Troy: Elena Főlord Hadi Őrzetének Warmarkja

Hiltmark: a Hadi Őrzet másodparancsnoka

Hirebrand: fa-lore tudója, tűztudó

Hitetlen: Thomas Covenant

híír: vezető, woodhelveni

Hoerkin: egy Warhaft

Hontalanok: a Tengertér Óriásai, miután hazájukat elvesztették

Howor: Vérgárdista, Lord Loerya védelmezője

Hullámhajú Széphúzó: legendás Óriásnő

Hurn: Ramen-kord

Huryn: Ranyhyn, Terrel hátasa

Hűtlen Hasadéka: szakadékvágat a Mennydörgés Hegyénél

Hynaril: Ranyhyn, Tamarantha és Mhoram hátasa

 

Imoiran, Tomal-társa: stonedown-lakó

Intésnek Igéje: figyelmeztető szózat, szó

Irin: a Hadi Őrzet Harmadik Eomanjének harcosa

íriszap: sebsár, gyógyító szer

 

Jain: Ramen Manethrall

Jehannum: Rontó, fajtagyilkos, moksha

Joan: Thomas Covenant elvált felesége

 

Kabinet: a Lordok Honának tanácskozóterme

Kam: Ramen Manethrall

Kard: Kevin tanának hadi vonatkozásai, a Lorestraaton tanítják

Karvalybél Vadoni: Erdővédő, legendás alak

Kárhozatos Zug: a Megvető hona

Kárhozat Ura: a Megvető; az Ország ellensége

Kelenbhrabanal: Lovak Atyja a Ranyhynek legendájában

Kevin: Loric-nak, a Gonosznémítónak fia; az Ó-Lordok közül az utolsó Főlord; a haza atyja; az Országveszítő

Kevin Lore-ja: Kevin Tanainak összessége

Két Folyó Völgye: táj az Országban

Kiril Threndor: a Mennydörgés Szíve, üreg a Mennydörgés Hegyében

Koral: Vérgárdista, Lord Amatin védelmezője

Korik: Vérgárdista, az eredeti Haruchai-sereg vezetője

Kötetlenek: Lore-tudók, akik sem a Kard, sem a Bot követői nem lettek

 

------------------------------------

 

478

 

kresh: vad, óriási sárga farkasok

krill: Loric bűvkardja, misztériuma az Új-Lordoknak, hatalomra ébresztője Thomas Covenant

Kurash Plenethor: vidék, régebbi neve Megdúlt Kő, azután Trothgard

Kurash Qwellinir: a Megrontott Hegyek

 

Lal: Ramen-kord

Landsdrop: Földhullta, törésvonal, mely kettészeli az Országot

Látvány: a Szépség hívságos embervilági neve, mint "díszlet", "látványosság", szemben az Ország valódijával

Lena: stonedown-lakó, Atiaran és Trell leánya; Elena anyja

Lélek Enyhe: Soulsease-folyó; Lélek Könnyebbülése

Lélekrontó: Lélekzúzó, a Kárhozat Urának Óriás-neve

Lifeswallower: Életnyelő

lillianrill: fa-lore; csakígy: fa-lore mesterei

Lithe: a Ramenek Manethrallja

Llaura: Soaring Woodhelven híírje

Loerya, Trevor-feleség: egy Lord

lomillialor: Nemes-Fás, hatalom fája

Lord: Kevin Tanának mestere, a Kard és a Bot értője

Lord-Atyaős: Berek, a Felekéz

Lordok Hona: Revelstone

Lordok Tanácsa: határozathozó testület, az Ország dolgainak legfőbb intézője

Lordok-tüze: Lord-tűz; a Lordok által használt botok végén lobbantott láng és fény

lore: tan

lore-mester: ős-gonosz vezető

Loresraat: trothgardi iskola Rewelwoodban, ahol Kevin Tanait tanulmányozzák

Lorewarden: a Loresraat tanára, tanítója

Loric: a Gonosznémító, Ó-Főlord, Damelon fia

lor-liarill: Gildenlode, erő-fa

 

Malliner: woodhelven híír, Veinnin fia

Mane: egy Ranyhyn

Manethrall: a legmagasabb Ramen-rang, "Sörényvalóság"

Marny: egy Ranyhyn, Tuvor hátasa

Második Őrzet: Kevin Lore-jának második része

 

------------------------------------

 

479

 

Megdúlt Kő: Trothgard a megújulás előtti időszakban

Megszentségtelenítés Rituáléja: kétségbeesett cselekedet, mellyel Kevin Főlord az Ó-Lordokat tönkretette, és az Ország java részének vesztét okozta

Megvetés: a Kárhozat Urának lényege

Megvetés Ura: a Kárhozat Ura, a Megvető

Mehryl: egy Ranyhyn, Hile Troy hátasa

Melenkurion abatha: felkiáltás, mely int, idéz, erőt sugall és vár

Mennydörgés Hegye: Gravin Threndor

Mennydörgés Szíve: Kiril Threndor

Mhoram: Lord, később Főlord, Variol fia

Mithil-folyó: folyó az Országban

Mithil Stonedown: település a kő jegyében

moksha: Rontó, Jehannum, Hústépő

Morin: a Vérgárda Első Markja, parancsnok az eredeti Haruchai-seregben

Morril: Vérgárdista, Lord Callindrill védelmezője

Murrin, Odona-férj: stonedown-lakó

Myrha: egy Ranyhyn, Elena hátasa

 

Nagy Mocsár: vidék az Országban

Northron Climbs: Northroni Magasok, Északi-hegyek

 

Odona, Murrin-feleség: stonedown-lakó

Omournil: woodhelven híír, Mournil leánya

orcrest: erő köve, hatalom

Ország: a könyvbeli térképen lelhető terep, a Lordok világa

Országszelő Folyó Vízesése: hely

Országveszítő: Kevin

Osondrea: Lord, később Főlord, Sondrea leánya

Ó-Lordok: hajdani Lordok az Országban

Ó-Óriások: hajdankori Óriások

Óriások: a Hontalanok, a Lordok ősi barátai

 

Őr-Rés: hágó, amelyen át a Vérgárdisták élve-halva "közlekednek"

ős-Lord: Thomas Covenant kijelölt neve az Országban

ős-gonoszok: Démonida-ivadékok, gonosz teremtmények, dúló erők

 

Padrias: woodhelven híír, Mill fia

 

------------------------------------

 

480

 

Pietten: woodhelven-gyermek, Soranal fia, akit a Kárhozat Urának hadai tönkretettek

Pren: Vérgárdista

Prothall: Főlord, Dwillian fia

Pusztaságok: az Ország részei

Pusztítók: Rontók

 

Quaan: a Harmadik Eoman parancsnoka, Warhaft

Quirrel: stonedown-lakó, Triock társa

 

Ramen: a Ranyhyneket szolgáló nép és tagjai

Ranyhyn: Ra Síkságainak nagy, szabad lovai

Ra Síkságai: az Ország részei

Revelstone: a Lordok Hona, a Lordok hegyi városa

Revelwood: A Loresraat székhelye

Rév-Birtok: Thomas Covenant lakhelye

rhadhamaerl: kő-lore, vagy a kő-lore mesterei, értői

Ridjeck Thome: Kárhozatos Zug, a Kárhozat Urának zuga

rillinlure: gyógyító por, fáé

roge Befylam: Üregfattya-formája a jheherrin-nek

Roger: Thomas Covenant fia

Rontás: a Kárhozat Urának műve

Rue: Manethrall, korábbi neve Gay

Ruel: Vérgárdista, Hile Troy védelmezője

Runnik: Vérgárdista

Rustah: Ramen-kord

 

Sarangrave Síkság: Sík, az Ország része

Sátánszív: a Kárhozat' Urának Óriás-neve

Sátántorza: egy Óriás-Rontó, Sheol, samadhi

Sheol: l. fentebb

Shetra, Verement-társ: Lord

Shull: Vérgárdista

Sill: Vérgárdista, Lord Hyrim védelmezője

Sien, Terass-társ: stonedown-lakó

Soaring Woodhelven: helység, nagy fa az Országban

Soulsease-folyó: Lélek Enyhe

stonedown: kőfalu, település

Sudártag Gerincvonó: legendás Óriás

 

------------------------------------

 

481

 

suru pa-maerl: kőtudomány, kulturális hagyomány a stonedownban

 

Szellemek: lények, a Tánc kivitelezői a Tavaszünnepen, lelkek

Sziklafivér: Óriás-elnevezés, kölcsönös

Sziklatestvérke: Sziklanővér, Óriás-elnevezés, kölcsönös

Szívnagy: Berek, a Felekéz

Szürke Gyilkos: a Kárhozat Urának neve

 

Taglóöklű Thelma: legendás Óriásnő

Tamarantha, Variol-feleség: Lord, Enesta leánya

Tan: Lore

Tavaszi bor: az ország üde itala, forrásbornak is nevezik

Tengertér Óriásai: az Óriások népe az Országban

Terass, Slen-feleség: Mithil Stonedown egyik öregje, Annoria leánya

Terrel: Vérgárdista, Lord Mhoram védelmezője, az eredeti Haruchai-sereg parancsnoka

Thomin: Vérgárdista, Lord Verement védelmezője

Tohrm: gravelingas a Lordok Honában, Tűzfényvendégelő

Tomal: stonedown mesterségvezérlő, iparmester

Törvény Botja: Berek műve az Egy Fából, nagy erő

Trell, Atiaran-férj : Mithil Stonedown gravelingasa, Lena apja

Trevor, Loerya-férj : Lord

Triock: stonedown-lakó, Thuler fia

Tull: Vérgárdista

turiya: Rontó, Herem, fajtagyilkos

Tuvor: a Vérgárda Első Markja, az eredeti Haruchai-sereg parancsnoka

 

Üregfattya: a Mennydörgés Hegye alatt lakó gonosz teremtmények

 

Vailant: korábbi Főlord

Variol, Tamarantha-férj: Főlord, Pentil fia, Mhoram apja

Verement, Shetra-társ: Lord

viancome: találkozóhely Revelwoodban

 

Ward: Kevin Tanának egysége, "őrzet"

Warhaft: egy Eoman parancsnoka

Warlore: a "Kard" tana Kevin Lore-jában

Warmark: a Hadi Őrzet parancsnoka

waymeet: útlak

 

------------------------------------

 

482

 

Waynhim: a waymeetek ellátói, gondozói, Démonida-ivadékok, de az ős-gonoszokkal szemben állnak

Westron Hegység: táj az Országban

Whane: Ramen-kord

Winhome: legalacsonyabb Ramen-rang

woodhelven: fa-település, falufajta az Országban

Woodhelvennin: woodhelven-lakók

 

Yeurquin: stonedown-lakó, Triock társa

Yolenid: Loerya leánya