319

 

- Téged és a gyermeket.

Igen.

- És vele is csináltak valamit?

Igen.

- Tudod, hogy mit?

Nem, jelezte a nő fejrázása.

- Hát nem ugyanazt tették mindkettőtökkel?

Nem.

- Jól van - sóhajtott fel Prothall. - Mindkettőtöket elfogtak, nem mészároltak le. És az ős-gonosz lore-mester tett veled valamit.

Llaura bólintott. Igen. Beleborzongott.

- Tönkretett.

Igen.

- Ezt okozta, ami veled most van . . . ezt . . . hogy nem tudsz igazából beszélni.

Bólogatás. Igen.

- Hol képes vagy beszélni, hol nem. Így van?

Nem!

- Nem?!

Prothall megállt egy pillanatra, hogy átgondolja e dolgokat. Covenant közbekiáltott: - Az ördögbe is! Írassátok le vele, amit akar!

Llaura megrázta a fejét. Fölemelte szabad kezét. Ellenőrizhetetlenül reszketett.

Prothall hirtelen azt mondta: - Akkor hát vannak bizonyos dolgok, melyeket nem mondhatsz el.

Igen!

- Van valami, és. . . a támadók azt akarják, hogy azt te ne mondd el. Van valami ilyesmi.

Igen!

- Akkor. . . - A Főlord tétovázott, mert még maga is alig akarta elhinni ezt a dolgot így. - Akkor a támadók tudták, hogy mi rád fogunk akadni. Vagy valaki más . . . mindegy, késő lesz már, hogy Soaring Woodhelvenen segíthessen, már késő.

Igen!

- Ezért menekültetek délnek, Banyan Woodhelven felé, a Southron Stonedownok felé.

 

------------------------------------

 

320

 

Llaura bólintott, de most mintha nem értette volna meg a kérdés lényegét.

A Főlord pedig figyelte őt, majd azt mormolta: - A Hét Őrzetre! Ez így nem fog menni. Az ilyen kihallgatáshoz idő kell, s nekem valami azt súgja, nincs sok időnk. Mit csináltak a fiúval? Honnét tudhatták a támadók, hogy itt mi . . . hogy valaki egyáltalán erre jön? Mit tudhat szegény? Olyasmit, Llaura, mit tudhat, hogy az ős-gonosz lore-mester attól fél, baj lesz, ha megtudjuk? Nem, másképp kell ezt valahogy. . .

Covenant, úgy látómezejének peremén, látta Variolt és Tamaranthát, ahogy ott ül a két öreg a pokrócán a tűz közelében. S ami velük volt, egy pillanatra még Llauráról is elterelte figyelmét. Mert valami szomorú, furcsa mód titokzatos tekintettel meredtek maguk elé. Covenant nem tudta felmérni e nézés mélyeit, de valamiért ez az egész azt súgta neki, hogy ők ketten már most, mikor még Prothall meg sem hozta döntését a Különítménnyel kapcsolatban, jól tudják, e döntés mi lesz.

- Főlord - mondta Birinair mereven.

Llaurára összpontosítva, Prothall így felelt: - Igen. . . ?!

- Ez a fiatal süvölvény gravelingas, ez a Tohrm tűzkőmester itten, adott nekem, ugye, egy rhadhamaerl ajándékot. Már-már azt hittem, tényleg, hogy gúnyt űz belőlem. Nevettem. Nem vagyok olyan nyámnyila, mint ő. Ápolja csak magát! De, szóval, amit adott, az íriszap volt.

- Íriszap? - Prothall meglepetten visszhangozta a szót. - Van belőle neked?

- Van-e? Persze. Bolond se vagyok, tudod. Nedvesen is tartom. Tohrm tanítgatott a használatára. Mintha én bolond lennék.

Prothall legyűrte türelmetlenségét, így mondta: - Kérlek, hozd ide.

Egy pillanat múltán Birinair már adta is át a Főlordnak a kis kőedényt, melyben ott volt, színültig benne, a csillogó, puha anyag - az íriszap. - Nézzünk oda - mormolta Covenant, félig öntudatlan emlékezéssel. - Ez most elaltatja Llaurát. - De Prothall nem habozott. A sötétben, melyet csak Birinair lillianrill tüze és az elszenesedett fa utolsó zsarátnokfénye oszlatott emitt-ott, kiemelt az edényből egy kis íriszapot. Aranyló foltok villantak a tűzfényben, izzva. A Főlord gyengéden rákente a szert Llaura homlokára, orcáira, torkára.

Covenant, megint csak úgy figyelmének szegélyén, látta-tudta, hogy Lord Mhoram nem foglalkozik tovább Prothallal és Llaurával. Csatlako-

 

------------------------------------

 

321

 

zott Variolhoz és Tamaranthához, és mintha vitatott volna velük valamit. A két öreg úgy feküdt ott, hanyatt, hogy egymás kezét fogta, és Mhoram, állva, fölébük hajolt, akárha elhárítana felőlük valami árnyat. De azok ketten nem moccantak. Fiának tiltakozása ellenére, Tamarantha így szólt: Meghidd, jobb ez így. - És Variol azt mormogta: - Szegény Llaura. Ez minden, fiam, amit tehetünk.

Covenant hirtelen körbefuttatta tekintetét a társaságon. A harcosok figyelmét mintha teljességgel lekötötte volna a hír faggatása, de Habkövető üregmély szemei, látszólag minden különösebb cél s középpont nélkül, úgy égtek, mintha készenlét volna ez: fenyegető látomásoké. S ahogy Llaura visszafordult, Covenant gerincén valami baljós borzongás futott végig.

Az íriszap első érintése mintha csak fokozta volna Llaura szenvedését. Arca gyötrötten megfeszült, és mintha a halál ízét érezné máris a szája, tágra-sikolyra kerekedett némán. De akkor végigrángott egész testén valami görcs, és a válságos ponton máris túl volt. Térdre hullt, aztán megkönnyebbülten zokogni kezdett, mint akinek kirántottak az agyából egy gyilkos kést - legalább valami ilyen gondolatot.

Prothall már mellette térdelt, vigasztalóan veregette meg a karját, s egyetlen szó nélkül várta, hogy a nő visszanyerje önuralmát. Egy pillanat kellett még ehhez. Akkor a sírás abbamaradt. Llaura felszökkent, azt sikította: - Meneküljetek! Menekülni kell! Ez csapda! Lesből körülvesznek titeket! Csak...

. . . Csak ez a figyelmeztetés is túl későn jött már. Ugyanabban a pillanatban már érkezett is futva Tuvor, s csaknem a sarkában a másik Vérgárdista. - Felkészülni a támadásra! - mondta az Első Mark színtelen hangon. - Körülvettek minket. A Ranyhyneket elvágták tőlünk, nem jelezhettek nekünk. Csata lesz. Épp annyi időnk van még, hogy felkészüljünk rá.

Covenant nem bírta felfogni, hogy mindaz, amit hall, már a közvetlen, pillanatnyi jelen. Prothall parancsai harsantak; nyüzsgött máris a tábor. Harcosok és Vérgárdisták szökkentek a még üres gödrökbe, bújtak be a fa üreges hasadékába. - Hagyjátok a lovakat - rendelkezett Tuvor. - A Ranyhynek úgyis áttörnek majd, megvédelmezik őket, ha lehet. - Llaurát és a gyermeket Prothall Habkövetőre bízta, aki betette őket egy sírba, csak kettejüket, aztán fölébük húzta a nagy vaslapot. Akkor Prothall és Mhoram beugrott a legdélibb gödörbe. Ám Covenant csak állt ott, ahol volt. Mel-

 

------------------------------------

 

322

 

lesleg, ködösen látta Birinairt, ahogy kioltja a tábortüzet, hogy csak zsarátnoka maradjon, majd elhelyezkedik, hátát megvetve a kiégett fánál. De Covenantnak még idő kellett, hogy igazából felfogja, mit is tettek Llaurával. A nő sorsa egyszerűen megbénította.

Először tudatták vele, mivel mentheti meg a Lordokat - aztán tettek róla, hogy ezt a tudását ne használhassa, ne közölhesse. És küzdelme a kifejezésért csak fokozta szerepét, a csőd állapotát: mert az ellenség biztosra vehette, hogy így majd a Lordok a nő kifaggatásával, megértésével fognak törődni menekülés helyett. Ám ezzel együtt is szükségtelen volt, amit tettek vele. A csapda bezárult volna enélkül is. Covenant, ahogy ezt elgondolta, szinte hallani vélte - a nő minden nyomorúságából is - a Kárhozat Urának nevetését.

Bannor riasztotta fel - azzal, hogy megérintette a vállát. A Vérgárdista olyan egykedvűen és nyugodtan, mintha csak a hajnal jöttét jelentené be, azt mondta: - Gyere, ős-Lord. El kell rejtőznöd. Ez most elengedhetetlen.

Elengedhetetlen? Némán, Covenant üvölteni kezdett magában: Tudod te, hogy a Kárhozat Ura mit tett vele?! De ahogy megfordult, azt láthatta, hogy Variol és Tamarantha mindegyre ott fekszik még egymás mellett a tűznél, s mindössze két Vérgárdista védi őket. - Micsoda? - döbbent meg Covenant. - Meg fogják ölni őket!

Ugyanakkor agyának másik fele makacskodott: Kárhozat-Úr ugyanezt teszi velem is. Pontosan ugyanezt. Bannorra mordult hát: - Meg ne érints! Ördög és rontó pokol! Hát sosem tanulod meg már?

Bannor késlekedés nélkül fölkapta Covenantot, meglengette, majd belehelyezte a sírgödrök egyikébe. Ott alig volt már hely a számára; mert a mély-tér java részét Habkövető töltötte ki. Az Óriásnak még guggolnia is kellett, hogy fenn ki ne lógjon. Ám Bannor még magát is bepréselte ide, méghozzá úgy, hogy kivont karddal, fegyverrel védhesse közvetlenül a Hitetlent.

Akkor teljes csönd borult a táborra - tele a félelem sajgásaival s remegéseivel. Végre Covenantot is elfogta az iszonyú szorongás: tudatára ébredt, mi fenyeget. Szíve rohanni kezdett helyben; homlokát elöntötte a veríték; idegei olyanok lettek, mint a csupasszá tett vezetékek. Torkát szürke-ocsmány hányinger töltötte el, akár valami kosz, melytől még fuldokolnia is kellett. Próbálta volna lenyelni legalább, de nem bírta. Nem! Ezt zihálta. Nem! Így ezt nem. Ezt én nem akarhatom így!

Pontosan ugyanazt, pontosan az, ami Llaurával történt.

 

------------------------------------

 

323

 

Éhes üvöltés töltötte meg a levegőt; vijjogón. Aztán már hallatszott is a lábdobogás, a közeledésé. Covenant megkockáztatott egy pillantást, ki, a gödör peremén túlra, s láthatta, hogyan veszik körül a tisztást a fekete formák, a lávaszerű szemek. Lassan mozogtak ezek az alakok, mintha lehetőséget akarnának adni a bekerítetteknek, hogy élvezhessék saját biztos végük ízét. S ez előrehullámzó arcvonal felett, a magasban, ott imbolygott egy szörnyeteg feje is súlyosan.

Covenant visszahőkölt. Rettegve, mégis úgy figyelte a támadást, mint valami kitaszított - csak úgy messziről, csak magányosan.

Ahogy az Üregfattyak és az ős-gonoszok szorosabbra húzták a kört - közelítve tovább a védtelen táborhelyet -, annyira közel kerültek egymáshoz a fekete rémalakok, hogy egyszerűen nem maradt rés, amelyen át a bekerítettek kitörhessenek. Semmi esély! A közelítés lassanként zajosabb lett; úgy topogtak, úgy verték lábukat a földhöz, mintha a füvet is irtanák egyben, örök időkre. És az alacsonyan járó, enyhe szél egyéb zajokat is hozott: személy ideig nézett a kérdéses irányba, hogy láthassa: a musztángoknak nem esett bántódása. A szorosabbra húzódó gyűrű ott hasadékot hagyott, hogy a közelítők elvonulhassanak mellettük. Sőt, néhány Üregfattya ki is állt az arcvonalból, hogy elkösse és elvezesse őket. A lovak hisztérikusan küzdöttek, de az Üregfattyak erejével nem bírhattak.

A támadók harminc méterre se voltak már a gödröktől. Covenant lelapult, ahogy csak bírt. Lélegezni alig merészelt. Az egész társaság reménytelenül, tehetetlenül várta sorsát a sírgödrökben.

A következő pillanatban valami üvöltés futott végig a támadók sorain. Több Üregfattya is azt állította: - Csak öt?

- Az összes ló?

- A rohadtak . . . !

S dühödötten, hogy a várt zsákmány ily csekély, az előrenyomulóknak mintegy harmada, türelmét veszítve, rohanni kezdett, egyenesen a tábortüzet támadva.

A társaság egy pillanat leforgása alatt átlátta, hogy mégis van valami esélye.

A Ranyhynek nyerítettek, nyüszítettek. A légben úgy reszketett ez a hangegyüttes, mintha csatakürtök zendültek volna meg. Együtt rontottak, mennydörgőn, kelet felől a foglyul ejtett lovak irányában.

 

------------------------------------

 

324

 

Birinair ellépett a tönkresilányított fától. Botjának erőteljes lendítésével s egy kísérő kiáltással a megégett fára sújtott. Az anyag lángokat vetett, a holt fa - melynek bele élt azért! - iszonyatos fényességet szórt sziporkázva a támadók felé.

Prothall és Mhoram egyszerre ugrott ki a legdélibb gödörből. Botjaik kék Lord-tűzzel világoltak. Kilátván, "Melenkurion!", erejük hatalmát a támadók ellen fordították. A legközelebb lévő Üregfattyak és ős-gonoszok hátrálni kezdtek a lángok elől.

Harcosok és vérgárdisták ugráltak ki a sírgödrökből, száguldottak elő a hasadt fa rejtekeiről.

És mögöttük ott jött Habkövető Sósszív toronyalakzata, és az Óriások egyik énekét harsogta: csatakiáltásként.

Félelem és düh kiáltásaival, gyors csapásokkal és fegyvercsattogással kezdődött a csata.

A társasággal szemben tíz az egyhez volt a gonosztúlerő.

Covenant tekintete ide-oda szökkent, jelenetről jelenetre, és látta, hogyan alakul ki a küzdelem. A Vérgárdisták mindegyre párosával keltek egy-egy Lord közvetlen védelmére, egyikük mindig Birinair mellett helyezkedett el, egy pedig, Bannor, ott volt, ahol Covenant lapult gödrében. A harcosok gyorsan kialakították ötös csoportjaikat. Egymásnak vetették hátukat ekképp, s ingázva, ki-be a támadók arcvonalán át, nyugtalanították, ütötték-vágták az ellenfelet. Mhoram mindegyre változtatta helyét a forgatagban: ő a támadók parancsnokait vagy lore-mestereit kereste így. Prothall pedig középen maradt, hogy mintegy a tengelye, kétségtelen centruma legyen a harci eseményeknek. Figyelmeztetéseket és rendelkezéseket harsogott egyre.

Ám Habkövető egymaga harcolt. Vadul törtetett át a küzdők sorain, és mint egy megszállott őrült, ököllel, rúgással, minden eszközzel támadta, csépelte az elérhető távolságra kerülő ellenfeleket. Az ő aggályt nem ismerő háborúja egyetlen ámokfutás volt ekképp, hörgő harag hajtotta; óriási léptekkel mindig ott termett, ahol a harc sűrűje volt. Eleinte még az is volt a látszat, hogy Habkövető hihetetlen ereje elegendő lesz az egész ellenséges horda leküzdésére. De az Üregfattyak roppant szívóssága, keménysége csakhamar érvényesülni kezdett. Nem voltak ők gyöngék! Fürtökben ugrottak s csimpaszkodtak rá; négyen már földre is tudták rántani. Persze, talpon termett ő megint, s hajigálta a testeket, mint a bábukat. De

 

------------------------------------

 

325

 

az világos volt, hogy ha az Üregfattyak valamennyien egyszerre rohannak rá, elveszett.

Variol és Tamarantha sem volt kevésbé veszélyben. Moccanatlanul feküdtek végig a támadás ideje alatt, és négy Vérgárdistájuk rendkívüli erőfeszítéssel védte őket. A támadók közül néhányan nyilakkal kezdtek próbálkozni; a Vérgárdisták a vesszőket amúgy kezük fejével elhárították. Dárdák következtek, és akkor az Üregfattyak elkezdték kardokkal és tépővasakkal. Fegyvertelenül, s mindenfajta segítség nélkül, a Vérgárdisták puszta kézzel, ügyességgel, fürgeséggel, mesteri ütésekkel és rúgásokkal védtek ki minden védhetőt. Hihetetlenül sikeresek voltak. A két Lordot csakhamar tömérdek halott vagy elkábult Üregfattya vette körül a földön elterülve. Hanem ők, a Vérgárdisták is sebezhetőek voltak, akár Habkövető - sebezhetőek lettek volna nagyon is valami összpontosított támadás esetén.

Prothall rendelkezése nyomán harcosok egy csoportja sietett akkor a Vérgárda megtámogatására.

Covenant másfelé nézett.

Azt kellett látnia, hogy Mhoram elkeseredett küzdelmet folytat egymaga vagy harminc-negyven ős-gonosszal. Az ős-gonoszok kevesen voltak az Üregfattyakhoz viszonyítva, de végig, az egész támadás során zárt harci alakzatot vettek fel valamennyien, s ennek az éknek a hegyét legmagasabbjuk, a vezérlő lore-mester képezte. Mintha a többieknek minden ereje is ebben az egyetlen személyben összpontosult volna. S a lore-mester ekképpen is küzdött! Handzsár volt a kezében, annak lángoló pengéjét forgatta, s vele szemben Mhoram a tüzes botot vonultatta fel. Erő csapott össze erővel, és szikrák röppentek, perzselve-kigyújtva szinte magát a levegőeget is.

Akkor valami csataforgatag Covenant gödre felé kavarult hirtelen. Alakok szökkentek feléje, fölébe, rá; és Bannor úgy küzdött a dárdákkal szemben, mint egy hadonászó dervis. Pár pillanat múltán egy harcos sietett a segítségére. Ez volt az a Woodhelven-lakó nő, aki Covenant "szárnysegédjeként" szolgált az út során. A nő és Bannor küzdött, hogy Covenant életben maradjon.

Ő maga meg a melléhez emelte két kezét, akárha a gyűrűt védelmezné így. Ujjai önkéntelenül is hozzáértek a fémhez.

A lábak sötét kavargásán át megpillantotta hirtelen Prothallt, s látta,

 

------------------------------------

 

326

 

hogy a Főlordot ugyancsak szorongatják. Lángoló botját forgatva, Prothall épp a griffin-nel küzdött. A vad lény kurta szárnyai csaknem feldöntötték őt, ám sikerült megőriznie egyensúlyát, és tüzes botjával életveszélyes csapásokat mért a bestiára. De azon ott ült egy másik ős-gonosz lore-mester. A szörnyet onnét védte egy hasítóvassal a Főlord csapásai ellenében.

Ahogy Covenant nézte az ütközetet, látnia kellett, mennyire hullámzó a siker. Alakok görcsösen rángva hulltak és keltek, vér fröcskölt szanaszéjjel - rá is. A tisztás túlfelén épp Habkövető tápászkodott fel, lerázván egy fürtnyi ellenfelet, ám a következő pillanatban az Üregfattyak hordája ismét elárasztotta. Támadóinak egyesült ereje Prothallnak is sok volt: fél térdre esett. Az ős-gonosz ék s hegye mind hátrább és hátrább szorította Mhoramot. Két Vérgárdistája is nehéz helyzetben volt, hogy minden oldalról védjék a Lordot.

Covenant torkát mintha homok tömte volna el.

Most már két harcos is elesett az Üregfattyak csapásai alatt Variol és Tamarantha körül. Egy Vérgárdista hirtelen azt tapasztalhatta, hogy egyszerre három Üregfattya támad rá - s mögötte Tamaranthára -, méghozzá dárdákkal. A Vérgárdista az első dárdát egy ügyes kézmozdulattal eltörte, s a másodikat - magasra felugorva - visszataszította az Üregfattya képébe. De még az ő roppant gyorsasága is kevés volt itt. A harmadik Üregfattya elkapta a karjánál. Ocsúdva nyomban, az első is megint akcióba lépett, és hosszú ujjait a Vérgárdista csuklójára fonta. S akkor ketten kifeszítették egymás közt a foglyukat, a harmadik pedig dárdáját a Vérgárdista hasának szegezte.

Covenant csak nézte, minden ízét átjárta a tehetetlenség, ahogy a Vérgárdista nekifeszült a két Üregfattyának, és összerántotta őket, úgy, hogy ő maga ki tudott térni a dárda útjából. A fegyver hegye a hátát érte. A következő pillanatban ágyékon rúgta mindkét fogvatartóját. Ezek megtántorodtak, eleresztették, hátráltak. Ő maga a földre zuhant, gurult egyet. De a középső Üregfattya rúgása olyan erősen találta el, hogy messze repült Tamaranthától.

Torz diadalüvöltéssel lendült előre most ez az Üregfattya, dárdáját két kézzel emelte a magasba, hogy a földön feltámaszkodva fekvő Lordot elintézze.

Tamarantha!

Az öreg nő végveszélye láttán Covenant minden félelme szétoszlott. Gondolkodás nélkül kiszökkent a védelmet nyújtó gödörből, és a Lord felé rohant. Olyan agg volt, oly törékeny, Covenant egyszerűen nem türtőztethette magát.

 

------------------------------------

 

327

 

A Woodhelvennin nő azt üvöltötte: - Le! - A férfi váratlan megjelenése fenn, a gödör peremén, teljesen megzavarta. Egyszerre ő, a harcosnő lett jó célpont ellenfeleinek. Egy védést elvétett, és akkor. . . az egyik kard felhasította oldalát. De Covenant őt most nem is látta. Már Tamarantha felé száguldott - és már elkésett volna.

Az Üregfattya dárdája végzetesen meglendült.

Az utolsó pillanatban a Vérgárdista még úgy menthette Lordját, hogy közbevetette magát, teljes testtel, és így a fegyver az ő hátába fúródott. Covenant rávetette magát az Üregfattyára, és megpróbálta kőkésével leszúrni. De a penge megremegett a felekéz-szorításban, és a szörnyetegnek csak a vállát karcolta, a lapocka felett.

A kés kihullt a tehetetlen ujjak közül.

Az Üregfattya megpördült, és egyetlen ütéssel a földre terítette. Covenant egy pillanatra elkábult, de Bannor megmentette: rátámadt a rémalakra. Az Üregfattya, akit láthatóan felvillanyozott a siker - a halott Vérgárdista -, hárította a támadást. Egyre kitért Bannor kemény csapásai elől, aztán ő kezdeményezett. Hosszú karjaival elkapta Bannort, és szorongatni, fojtogatni kezdte. Bannor belevágott az Üregfattya szemébe, fülébe, de a megvadult, őrült lény egyre csak fokozta a szorítást.

Őrjöngő dühkiáltások hasogatták Covenant fülét. Ő maga, még egyre kábultan, Tamarantha felé támolygott - a Lord moccanatlanul hevert. Ő akkor elvette tőle a botját, engedélyt sem kért erre. De Tamarantha továbbra sem mozdult. Covenant megfordult, s a botot vadul pörgetni kezdte a feje fölött, aztán lesújtott vele, teljes erőből, az Üregfattya koponyájának hátulsó felére.

Fehér és bíbor erők összecsapása volt ez egy pillanatra, csendes robbanás. Az Üregfattya szörnyethalt.

A lobbanó láng egyszerre elvakította Covenantot. De akkor már felismerte a beteges vörös árnyalatot e tűzfényben. S ahogy látása kitisztult, azonnal a kezéhez, gyűrűjéhez kapott. Nem is emlékezett rá, hogy levette, íme, a clingor-ról, melyen a mellkasán hordta nemrég. De most a gyűrűsujján volt, és vörösen lüktetett a felhők közé zárt hold hatására.

A csata forgatagában egy újabb Üregfattya tornyosult sötéten előtte. Ösztönösen is hatalmasat sújtott rá a bottal. A rémalak összerogyott, és jött megint a vörös fényjelenség, most színbíbor.

A látvány fölébresztette régi, őrjöngő haragját. Elméjében minden mást

 

------------------------------------

 

328

 

kioltott az erőszak áhítása. - Kárhozat-Úr! - üvöltötte, mintha a Megvető lenne ott vele szemközt, s így vetette bele magát a küzdők sűrűjébe. Cséphadaró őrület volt, amit művelt, s így ütött le még egy Üregfattyat, majd még egyet és még egyet. De nem nézte hova tart, mire lép. A harmadik ütés után belezuhant egy gödörbe. Akkor így sokáig hevert ott a sírban, mint aki már meghalt. Hogy végre feltápászkodott, érezte, reszket a hirtelen változás nyomán.

Fölötte a csata vad hévvel folytatódott. Eleven tűz! Covenant nem tudta volna megmondani, a támadók közül hányan lelték már halálukat, hányan váltak harcképtelenné. Ám valami fordulópont következhetett be; nem volt kétséges. A Különítmény harcmodort változtatott. Prothall elmenekült a griffin elől, és így Habkövetőre hagyta a szörnyet. Az Óriás, ahogy véresen-mocskosan feltápászkodott éppen, át is vette a griffin-t, s Prothall akkor Mhoram segítségére siethetett az ős-gonoszok ellen. Bannor vigyázott Covenantra, ám közben Quaan az Eoman túlélőit odavezényelte Variol és Tamarantha köré.

Egy pillanat múlva a Ranyhynek tisztán csengő jelkiáltása zendült. Hogy megszabadították a lovakat, bekapcsolódtak ők is a küzdelembe. Ahogy patáikkal, fogaikkal az Üregfattyaknak rontottak, Prothall és Mhoram még sikeresebben lengethette tüzes botját, hogy a lore-mester sújtó kezét tovább akadályozzák. A lángoló szablya mintha reszketeg lávává hullt volna szét, és a visszahanyatló erő magát a vezért döntötte le. A rémalakok, persze, azonnal zárták elöl az éket, hogy új vezért jelöljenek ki ekképp, ám legerősebbjük már elhullt, és az ék is kezdett berogyni.

A terep másik felén eközben Habkövető meglepetésszerűen támadott a griffin-re. A szörny a Variolt és Tamaranthát védő harcosokat zaklatta életveszélyesen. Az Óriás nagy üvöltéssel a magasba szökkent, és két roppant karját halálos ölelésre fonta az állat köré. Súlyával ledöntötte lábáról a griffin-t, s akkor hengergőzni kezdtek a véres földön, küzdve. Lovasa, az ős-gonosz is a földre zuhant, és Quaan lefejezte, mielőtt tépővasát meglendíthette volna.

A griffin iszonytatóan üvöltött - düh és kín gyötörte, és megpróbált szabadulni Habkövető szorításából, hogy aztán karmos mancsainak erejével intézhesse el az Óriást. De az csak szorongatta, minden erejével, magához fogta, nem hagyta, hogy borzalmas erőfeszítéseivel lerázza őt, s azon volt,

 

------------------------------------

 

329

 

hogy fojtogató szorítása sikert hozzon, mielőtt az állatnak mégis sikerülhetne netán a szabadulás.

És - ez volt a lényeg - sikerrel járt az Óriás. Rettenetes düh sokszorozta meg erejét, így rázta és szorította az ellenfelet, míg végre csontok ropogását hallhatta a gerincnél. A griffin még egy borzadályos üvöltést hallatott, aztán kimúlt. Habkövető pár pillanatig ott hevert még a tetem mellett, ki kellett fújnia magát. Zihálva tápászkodott talpra. Homlokán csontig tépett seb tátongott.

De nem állt meg. Szeméből kitörölte a vért, így rohant tovább, vetette magát teljes hosszában az ős-gonoszok feszes ékére. A támadás ereje alatt az alakzat összeroppant.

Az ős-gonoszok ekkor a menekülést választották. Mielőtt Habkövető feltápászkodhatott volna, már nem voltak sehol, elnyelte őket a sötétség. Kudarcuk mintha az Üregfattyak őrült bátorságát is kikezdte volna hirtelen. A nyurga lények nem tudtak ellenállni tovább a Lord-tüzének. Pánik tört ki köztük, ahogy a lángoló botok ott suhogtak és zuhogtak, mintha a szívük vált volna egyszerre pusztulékonnyá, gyúlékonnyá.

A támadás egyszerre összeomlott. A kudarc kiáltozásai hallatszottak, és az Üregfattyak is fejvesztve menekültek már.

Riadalmasan üvöltözve távolodtak el az égő fától. Groteszk szökkenésekkel menekültek, rogyadoztak csomós ízületeik, de olyan nyakigláb volt valamennyiök, hogy így is fürgén mozogtak, és pillanatok múltán legutolsójuk is a semmibe veszett.

De Habkövető - követte őket. Óriás-átkokat harsogott, és üldözőbe vette a menekülő rémalakokat, mintha lábbal akarná eltiporni mindet. Sebesen eltűnt ő is a sötét éjszaka mélyén, hamarosan már hallani sem lehetett. Ám időről időre sikolyok harsantak, borzadályos, messzi üvöltések ilyenkor kapott el ő egy-egy Üregfattyat.

Tuvor megkérdezte Prothallt, ne csatlakozzék-e a Vérgárdisták közül is bárki netán az Óriáshoz; és erre a Főlord a fejét rázta: - Tettünk eleget mondta. - Emlékezzél a Béke Esküjére.

A társaság egy darabig még kimerülten és megkönnyebbülten állt, ernyedetten, s a csöndet zihálásuk s a harcképtelenné tett Üregfattyak hörgései törték meg. Senki se moccant; és ez a teljes némaság olyan volt Covenant fülének, mint valami ima. Kicsit roskatagon, kimászott a gödörből. Körülnézett, s valamelyest révülten vette szemügyre a csata utáni tájképet.

 

------------------------------------

 

330

 

Üregfattyak hevertek szanaszéjjel, egymáson - kitekert tagokkal, holtan, sebesülten; haldoklón, öntudatlan; és a vérük úgy ült mindenen, mint hajnali füvön a harmat. Tíz ős-gonosz volt a holtak közt. Öt harcos, tudták, nem száll nyeregbe többé e földi tereken; ám ezen túl is: Quaan valamennyi embere több sebből vérzett. De a Vérgárdistáknak csak egy halottja volt.

Oly hördüléssel, mely a szavak tartalmát mintha meg is hazudtolta volna nyomban, Prothall Főlord azt mondta: - Szerencsések vagyunk.

- Szerencsések? - visszhangozta Covenant bizonytalanul, hitetlenkedve.

- Szerencsések vagyunk. - Düh felhangja érvényesítette az öreg Lord beszédének roskatagságát megint. - Gondold meg, valamennyien itt pusztulhattunk volna. Gondold meg, mi van, ha telihold idején ér minket a támadás. Gondold meg, hogyha Drool gondolatai itt jártak, nem sokszorozhatta meg a Mennydörgés Hegyének őrségét. Az ár, amit fizettünk. . . hangja azért egy pillanatra elcsuklott. - . . . életünkért s reményeinkért, az ár nem is olyan borzasztó.

Covenant egy pillanatig nem felelt. Elbódították az erőszak látomásai. Halott valamennyi Woodhelven-lakó . . . itt ez a sok Üregfattya, a sok ős-gonosz, mégis . . . és halott az a nő, a harcos, aki őt védte. S ő még a nevét sem tudja! Habkövető öldökölt . . . ő maga megölt öt . . . öt . . .

Reszketett. De hát szólnia kellett, önmagát védenie kellett. Mintha belebetegedett volna mégis a borzadályba.

- Habkövetőnek igaza van - mondta. - Ez a Kárhozat Urának műve.

Mintha senki se hallotta volna szavát. A Vérgárdisták a Ranyhynekhez mentek, és elesett bajtársuk hátasát közelebb hozták a tűzhöz. Gyengéd mozdulatokkal emelték föl a földről a halottjukat, feltették a Ranyhyn hátára, odakötözték erős clingor-szíjakkal. Aztán együttesen tisztelegtek majd el is engedték a Ranyhynt. Derekas vágtával indult az állat, vitte a hátán a Vérgárdistát, vitte haza a Westron Hegyek közé, át az Őr-Résen majd. . . vitte haza.

- Kárhozat-Úré volt ez az egész játszma. A terve.

Hogy a Ranyhyn eltűnt az éjben, az egyik Vérgárdista hozzálátott, hogy hátasaik sebeit megápolja, míg a többiek az őrfeladatokat vették át megint. Közben már a harcosok is ott jártak-keltek az Üregfattyak közt, s ráleltek a halottak között a még élőkre. Mindet, amelyik nem volt halálos sebe-

 

------------------------------------

 

331

 

sült, talpra segítették, aztán elzavarták őket a táborból. A többit mind halomba rakták: a fa északi oldalának tövénél állt a máglya.

- Két dolgot jelent ez - folytatta Covenant, és legyőzte hangjának reszketegségét. - Ugyanarról van szó, amit ő velem is tett. Lecke ez . . . ahogyan az is, ami Llaurával történt. A Kárhozat Ura közli velünk, mi a szándéka . . . velünk, igen, az is: velünk . . . mert meggyőződése, hogy hiába tudjuk, mi jön, semmit sem tehetünk ellene. Táplálgat minket, kihizlalja áldozatait ama kétségbeejtő sorsra, melyet - szerinte - érdemlünk.

Két harcos segítségével Prothall Llaurát és Piettent is kiszabadította a sírból. Llaura kimerültsége most már, úgy látszott, határtalan; gyakorlatilag nem tudott a lábán se megállni. De a kis Pietten beledörzsölte két kezét a véres fűbe, aztán még az ujját is megnyalta.

Covenant felmordult - és elfordult. - A másik dolog - folytatta tovább -, amit akart tőlünk, hogy essünk Droolnak. És haljunk meg, vagy ne haljunk meg, ennek során. Trükkösen belehajszolta Droolt ebbe a támadásba, azért, hogy ne foglalkozhasson véderőinek fokozásával. Azért hát a Kárhozat Urának nyilvánosan tudnia kell, pontosan, mit cselekszünk s mikor, még ha Drool nem tudja is.

Prothallt mintha zavarták volna a távolból néha odahallatszó borzadályos sikolyok és üvöltések, de Mhoram mintha meg sem hallott volna semmi ilyet. Míg a társaság megannyi tagja a dolgát tette, a Lord odament Variolhoz és Tamaranthához, s letérdelt melléjük. Szülei fölé hajolt, vörös vérfoltos köpenye alatt, látszott, megfeszül a teste.

- Halljátok. . . Hát nem halljátok? Ez mind Kárhozat-Úr tervének része. Ördög és pokol! Senki se figyel rám?

Mhoram hirtelen felállt, Covenant arcába nézett. Az, ahogy mozdult . . . olyan volt, mintha most nyomban . . . valami szörnyűséges átkot vágna majd Covenant fejéhez. Hanem csak a szeme telt meg, könnyel, csak a hangja volt maga a sírás, ahogy ezt mondta: - Halott. Variol és Tamarantha. Mindkettő halott. A szüleim . . . halottak. Az én apám és anyám, testem és lelkem. Mind a kettő.

Covenant most már látta a halál árnyalatszíneződését öreg bőrükön.

- Ez nem lehet igaz! - kiáltotta az egyik harcos. - Nem lehet igaz. Én láttam. Fegyver őket nem érte. Megvédte őket a Vérgárdista.

Prothall is odasietett, hogy a két Lordot megvizsgálja. Megérintette a szívüket, a fejüket, aztán összecsuklott, s azt mondta: - Semmi kétség.

 

------------------------------------

 

332

 

Variol arcán, Tamarantha arcán mosoly volt.

A harcosok mind abbahagyták, amit csináltak épp; az Eoman is csendben félretette maga fáradtságát, mind a bánatot, s csak álltak valamennyien, meghajtván fejüket a holtak előtt, Mhoram bánata előtt. A Lord lehajolt, karjába emelte Variolt, Tamaranthát. Vékonyka madárcsontjaik könnyűek voltak ebben az ölelésben, mintha elveszítették volna most már a halandóság súlyát is. Mhoram arcán narancsszínben csillogtak a könnyek, de a válla egyenes volt, azt nem rázta a sírás, így emelte szüleit a föld színe fölé, a szabad levegőégbe.

Covenant agya szinte elborult. Ködben járt, és szavait mintha szél szakította-tépte volna messze nyomban, messze tőle. - Azt akarod mondani, hogy mi . . . hogy én . . . mi itt . . . ? Pár holttestért?

Mhoram jelét sem adta, hogy hallotta volna. De Prothall arcán mintha rángás futott volna végig rettenetesen, rosszallóan, és Quaan odalépett a Hitetlen mellé, megragadta a könyökét, aztán a fülébe suttogta: - Ha még egy szót szólsz, eltöröm a karod.

- Meg ne érints! - felelte Covenant. Ám a hangja erőtlen volt. Megadta magát, körülvette a köd.

Valójában a társaság készülődése vette körül, készülődés a rituáléra. Prothall Főlord a botját a harcosok egyikére bízta, majd elhozta a két halott Lord botját, s ezeket, mintegy áldozati tárgyként, karjába vette. Mhoram pedig az izzó-lángoló fa felé fordult, s ő a két halottat, Variolt és Tamaranthát fogta ugyanilyen merevségként. A csend gyötrelmesen vibrált. Hosszú szünet után a Lord énekelni kezdett. Nyers dala olyan volt, mint a folyók sóhajtása, és a hangerő sem volt sokkal több annál - csak mint a tovaáramló víz halksága a nyugodalmas partok közt.

Világ-Szépség: halál arat -

vén testeket visz, hozna újakat.

Te, szív, nyugodj:

békéd megőrizd.

Sarjadni jobb, mint romolni:

hallom a léttől létet elmetsző pengét.

Te, béke, őrizz:

nyugtasd a szívet.

------------------------------------

 

333

 

Tovatűnő a halál -

így teremt magának időt és teret az élet.

Az ölést és a meghalást gyűlöld, ne a halált:

Te, szív, nyugodj -

ne tiltakozz.

Őrizz békét és bánatot,

és nyugodj csöndesen.

Ahogy bevégezte, válla megrázkódott, mintha képtelen volna tovább viselni terhét úgy, hogy legalább egyszer föl ne zokogjon halottaiért. - Ó, Teremtő! - kiáltotta, és hangja maga volt a gyász. - Hogyan adjam meg tisztességüket? Szívem hasogatják, és felemészt, amit tennem kell, egy ízig. Te add meg nékik a végső tisztességet - mert egész életükben ezt adták néked ők!

A tűzfény peremvidékén Hynaril Ranyhyn bánatos nyerítést hallatott. A nagy, derekas kanca felágaskodott, belekapált a levegőégbe, aztán megpördült, és elvágtatott keletnek.

Majd Mhoram ismét ezt mormolta:

Te, szív, nyugodj -

ne tiltakozz.

Őrizz békét és bánatot,

és nyugodj csöndesen.

Aztán Variolt gyengéden letette a fűre, s utána Tamaranthát két karjában emelte magasba. - Üdv, jaj, üdv! - kiáltotta, s odahelyezte anyját az égő fatörzs hasadékába. S mielőtt a tűz feketíteni kezdhette volna az agg ráncú bőrt, felkapta Variolt is, odafektette anyja mellé, és megint azt kiáltotta: - Üdv, jaj, üdv! - Aztán a két halott merevült-szép mosolya látszott még egy pillanatig, míg a tűz fényfüggönye el nem födte. Feküdtek ott együtt, egyesülésben.

Már holtan, hördült magában Covenant. A Vérgárdistát is megölték. Ó, Mhoram! Összekuszálódott benne minden, és nem tudott különbséget tenni gyász és harag közt.

Szeme száraz volt már, Mhoram így fordult a társaság felé, és a tekintete

 

------------------------------------

 

334

 

mintha Covenantra összpontosult volna. - Barátaim, ne csüggedjetek - mondta vigasztalólag. - Minden bánatotokban is őrizzétek meg békétek. Variol és Tamarantha bevégezte. Ki szegülhetne ellenükbe? Tudták haláluk óráját. Kiolvasták haláluk közelét Soaring Woodhelven hamvaiból, és boldogok voltak, hogy végső nagy álmukkal még minket szolgálhatnak. Választott útjuk az volt ehhez, hogy a támadást magukra vonták, hadd jussunk lélegzethez mi magunk, élhessünk. Ki mondaná, hogy a kihívás, amivel szembenéztek, csekély volt? Emlékezzetek az Esküre, és ne távoztassék tőletek a béke.

Az Eoman egy emberként köszöntötte végbúcsúként az elkötelezetteket - szívszorító volt. Fegyvereiket is széttárták, mintha szívüket nyitnák fel így a szeretett lények előtt s után. Akkor Quaan elkiáltotta: - Üdv! - És visszavezette máris a harcosait, hogy végezzék az elvégzendőket, temessenek woodhelven-lakókat, s rakjanak máglyahalomba Üregfattyakat.

Miután az Eoman eltávozott, Prothall Főlord ekképpen szólott Mhoramhoz: - Lord Variol botja. Apáról fiúra. Vedd el. Ha túléljük a Különítmény dolgát, és valami békésebb kor köszönthet ránk ekképpen, használd üdvre. Főlord botja volt ez.

Mhoram meghajlással vette át a botot.

Prothall egy pillanatnyi szünetet tartott, mintha tanácstalan is lett volna közben, aztán fordult csak Covenanthoz. - Használtad, láttuk, Lord Tamarantha botját. Vedd át, s használd megint. Meglátod, hasznosabb egészítője lesz gyűrűdnek, mint a Hirebrand botod. A lillianrill egyéb módon hat, mint a Lordok eszközei, s te ős-Lord vagy, ne feledd, Thomas Covenant.

Emlékezvén a vörös fényre, mely e botból kilövellt, mikor ölt és ölt, Covenant azt mondta: - Égesd el!

Mhoram tekintetében veszélyek fénye villant. De Prothall szelíden vállat vont, aztán fogta magát, s a tűzhöz vitte Lord Tamarantha botját - behelyezte a fa hasadékába.

Egy pillanatig a bot fémvégei úgy ragyogtak, mintha patinás réz lenne az anyaguk. Akkor Mhoram felkiáltott: - Vigyázzatok! A fa . . . ! - A jelenlévők gyorsan szétugrottak.

A bot oly éles hangokat adott, úgy pattogott, mintha feszes abroncsokat törnének szét. Kék lángok robbantak a hasítékban, és a megrontott fa apróra hullt, a földre omlott, minden maradványával; úgy omlott szét, mintha belseje-szíve most semmisült volna meg igazán. Aztán a maradék fahalom fenyegetően égett.

 

------------------------------------

 

335

 

Távolabb állván, mégis tisztán hallotta Covenant Birinair mordulását: - A Hitetlen műve! - Akárha valami rágalom hangzana. Esne. . . ?!

Meg ne érints, motyogta, merő magában.

Gondolkodni is félt. Körötte a sötétség úgy verdesett, mint az éjfél keselyűi. Rettenetek borzasztották; azt érezte, hogy szellemek hasogatják rétegről rétegre, belül. Nem bírta elviselni gyűrűjének vérességét. Nem bírta, amivé ő maga lett. S mintha úgy keresett-kutatott volna maga körül miféle térben? -, akárha küzdelmet akarna kihívni.

Mikor is, váratlanul, Habkövető Sósszív visszatért.

Úgy bukkant elő a sötétből, mint maga a megtestesült ikonforma mészárlás - a gyilkolás hús-vér alakja. Vér borította mindenütt, s ebből sok a maga vére volt. A homlokán a seb valami sötét, dermeteg fátyollal borította el arcát, nyirkos maszkot vont rá, és ezen át a sötét szemek csömörlötten és nyomorultan néztek. Ujjaihoz Üregfattya-hús tapadt cafrangosan.

Pietten azonnal az Óriásra mutatott, és úgy vigyorgott, mint aki ennél elégedettebb nem is lehetne. Llaura hirtelen megragadta a gyerek kezét, s elrángatta onnét, egy ágyhoz, melyet a harcosok vetettek a számukra.

Prothall és Mhoram segítőleg indult az Óriás felé, ám ő elsodródott mellettük, egyenest a tűzhöz. Letérdelt a lángok mellé, akárha a lelkének volna szüksége melengetésre, és ahogy ekképpen térdre hullt, úgy nyögött fel, hogy az sziklák hasadását idézte.

Covenant látta esélyét, közeledett az Óriáshoz. Habkövető nyilvánvaló gyötrelme az ő zavarodott, dühös bánatát odáig juttatta, hogy nélkülözhetetlennek érződött az önkifejezés. Ő maga is öt Üregfattyat ölt meg, ötöt! Gyűrűje színvér volt. - Hé! - kiáltotta. - Jó mulatság lehetett. Remélem, élvezted.

A tábor másik feléről Quaan fenyegetőleg sziszegett át. Prothall odahúzódott Covenant mellé, s azt mondta: - Ne gyötörd őt, kérlek. Óriás ő. Ez a caamora - a bánatosság tűzpróbája. Hát nem adatott elegendő gyász erre az éjszakára?

Öt Üregfattyat öltem meg! Covenant magában ezt ordította, zaklatottan és őrjöngve.

De Habkövető úgy szólalt meg most, mintha elbűvölné a tűz, és képtelen lenne hallani is a jelenlévők szavát. A hangja metsző volt; s ahogy a tűznél térdelt, maga volt most a panasz, a sirám.

- Jaj, testvérek, nővérek, láttok-e engem? Láttok, mondjátok, fivér né-

 

------------------------------------

 

336

 

peim? Ide jutottunk. Óriások, nem vagyok egyedül, itt vagyunk. Érezlek titeket magamban, akaratotokat bennem. Másképp ti sem cselekedtetek volna - nem éreztetek volna egyéb mód, mint én, s nem is gyászolnátok soha az én gyászomtól távolodva. Ez az eredmény. Kő és Tenger! Csökkent számunk. Veszítettünk Hazát, és a gyatrult sarjadék tovább fogyasztotta népünk erejét. Maradtunk-e hűek, még most is, így is? Jaj, hűség? Népem, népem, vajon a rendületlen állhatatosság ide vezet? Nézzetek reám! Engem ti - bámulnivalónak találtok? Gyűlölettől és szükségtelen haláltól bűzlök! - Szavaiból hideg borzongás áradt. Fejét most hátraszegve, énekelni kezdett, Óriás módján.

S ez a gyászdal addig folytatódott, míg Covenant már azt érezte: egy pillanat, és üvölteni kezd. Szerette volna megölelni az Óriást, vagy talán megrúgni, hogy hagyja végre abba. Ujjai bizseregtek, egyre fokozódó őrületben reszkettek. Állj! Ezt nyögte magában. Nem bírom! Ezt lihegte néma gyötrelemmel.

Egy pillanat telt még, s akkor Habkövető lehorgasztotta fejét, és elcsöndesült. Ez a némasága olyan volt, mintha valamire készülne vele. Majd megkérdezte lázasan: - Ki veszett oda?

- Számra kevesünk - felelte Prothall. - Szerencsések voltunk. A te erőd sokat jelentett nekünk.

- Ki nincs?! - kiáltotta Habkövető fojtott hangon.

S akkor, sóhajjal, Prothall megnevezte az öt harcost, a Vérgárdistát, és mondta, hogy Variol és Tamarantha.

- Kő és Tenger! - ordított fel az Óriás. Aztán megremegő vállal, rángva vágta két kezét a tűzbe.

A harcosok lélegzete elállt; és Prothall, Covenant mellett, megdermedt. De hát ez volt az Óriások rítusa, a caamora, és senki sem mert volna közbeavatkozni.

Habkövető arca gyötrelmesen megmerevült, de tartotta magát csendjéhez. Szeme mintha kigúvadt volna; kezét mégis a tűzbe kényszerítette, akárha a lángok hatása gyógyító lenne, vagy legalább kiégetné a rosszat, le a vért, sterilizálná, ha feledtetni nem tudja is a kioltott életek bűnfoltját. Ám kínjait a homloka mutatta. A sérülés mélye-lényege átütött a felszínen, s így szivárgott egyre a friss vér, öntötte el szemét, csorgott le arcán, bele a szakállába.

Zihálván: Ördög s pokol . . . ! - Covenant elszökkent Prothall mellől.

 

------------------------------------

 

337

 

Merev mozdulatokkal húzódott egészen a térdelő Óriás közelébe. Valami lázas igyekezettel, ami - szándéka ellenére! - gunyorosság látszatát kölcsönözte hangjának, azt mondta: - Hát valakinek tényleg nevetnie kellene már rajtad! - Előreszegezett feje alig ért fel az Óriás válla magasságáig.

Egy pillanatig Habkövető semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna e szavakat. De akkor a válla megrándult, elernyedt. És lassú, erőltetett mozdulattal, mintha igazából nem akarna véget vetni ennek az öngyötrésnek, visszahúzta két kezét. Nem volt rajtuk sérülés - valami oknál fogva a bőre, a húsa ellenállt a tűz hatásának -, de a vér kifutott belőlük egy cseppig; olyan "tisztának" látszottak, akárha feloldozást kaptak volna, nem kell életszerűnek lenniök.

Ujjai még merevek voltak mindazonáltal a fájdalomtól, ahogy összekulcsolta kezeit, mielőtt véres arcát Covenant felé fordította volna. És mint aki ítélet ellen fellebbez, úgy találkozott a tekintete a Hitetlen érzéketlen nézésével, s akkor megkérdezte: - Mondd, te nem érzel semmit?

- Érezni? - csodálkozott Covenant. - Leprás vagyok.

- Még a kis Pietten iránt sincs érzésed. . . semmi? A gyermek iránt?

Ez a "folyamodás" úgy megindította Covenantot, hogy a legszívesebben átölelte volna nyomban az Óriást, mert a Habkövető szavaiból áradó roppant rokonszenv mintha máris válasz lett volna az ő eldönthetetlen eldöntendőjére. Ám azt is tudta ugyanakkor, hogy ez nem elég, leprásságának veleje táján tudnia kellett, hogy mindez így kevés. - Mi is öldöstük őket - mondta krákogó hangon. - Én sem vagyok más, mint ők.

Hirtelen sarkon fordult, elment a sötétbe, hogy szégyenét rejtse. A csatatér teljességgel megfelelő hely volt a számára - hozzá illett; mert a szaglása nem érezte igazán a halált, közönyös volt iránta. Egy idő múlva botladozni kezdett, akkor lefeküdt a halottak közé, a vérre, melyet fű és üszök vett körül.

Gyermekek! Ő volt az oka üvöltéseiknek, haláltusájuknak, végső rettegésüknek. A Kárhozat Ura az ő fehérarany gyűrűje miatt támadta meg Soaring Woodhelvent. Én soha többé. . . nem akarok. . . És hangja sírástól volt üreges.

Én soha többé nem akarok ölni.

 

 

 

 

TIZENNYOLC

 

A Ra Síkságok

 

 

Bár csatatér vette körül - bár csípős füst szállt az égő testekből, lángokból és erőkből -, bár ott voltak karnyújtásnyira szinte a frissen ásott sírgödrök, melyekbe a tetemek szenesült agóniája belekerült, fáradságos, gyötört létezésként, aminek csak a föld tudja használatát s enyhületét - bár önmaga lényének mélye s igaz valója is tépett, tiprott harcmező volt: Covenant aludt. Az éj megmaradt részében a harc többi túlélője ott mindegyre tevékenykedett: temették vagy égették az ilyen-olyan halottakat, de Covenant aludt. Nyugtalan öntudatlanság szállt fel belőle így, mint valami szüntelenül végrehajtott VSE, és pihenésének ezt a kurta idejét ekképp töltötte akkor hát, járva a képzetes rideg kört: bal kar válltól csuklóig. . . bal tenyér és kézfej... sorra az ujjak... jobb kar... ing, mellkas... bal láb...

Felébredt, s látnia kellett, hogy a hajnal olyan, mint valami kényelmetlen koporsó. Borzongva állt fel, s azt találhatta, hogy a szín más: el voltak temetve mindenek. A sírgödrök mind tele voltak, lefedve földdel-sárral, sőt, beültetve sarjakkal - Birinair lelte valahol e zöldeket. A harcosok, az élők hevertek most mindenfelé olyan furcsa testtartásban, fáradtan kerestek még valami lehetséges pihenést. Ám Prothall és Mhoram buzgólkodott: főztek. A Vérgárdisták pedig ellenőrizték, felkészítették a lovakat.

Undorodás futott végig Covenant arcán - magától undorodott, hogy ennyire nem tette meg itt a magáét. Köntösére nézett; a súlyos brokát merev volt a rászáradt fekete vértől. Igazán illő öltözet egy leprásnak, gondolta, egy kitaszítottnak.

Tudta, hogy az az idő már elmúlt, amikor ő egyáltalán dönthetett. Azt kellett most meghatároznia, hol is áll egy képtelen dilemmában. Botjára támaszkodott a síri hajnalban, és érezte, hogy kibúvóinak végére érkezett. Elveszítette önvédelmi szokásainak rendjét; utolsó esélyét a gyűrű rejtegetésére; még a bakancscipője is odalett - és vért ontott. Végzetet hozott Soaring Woodhelvenre. Olyannyira csak és csak az őrület előli menekülés kötötte le a figyelmét, hogy nem vette észre az őrületet, amely felé ez a menekvés sodorja, röpíti.

 

------------------------------------

 

339

 

Mozognia kell, haladni előre; ezt megtanulta rég. De a folytatás mindegyre ugyanazt az áthatolhatatlan problémát hozta. Részt venni - és beleőrülni. Vagy visszautasítani a részvételt - és abba őrülni bele. Jobb később, mint soha: döntenie kellett, találni valami kapaszkodót, akárhol, és ahhoz ragaszkodni. Nem fogadhatta el az Országot - és nem is tagadhatta. Válaszra volt szüksége. Ennek híján ugyanolyan csapdába szorul, mint amilyenbe Llaura - táncolni, ahogy a Kárhozat Ura fütyül, beleveszni a rend parancsába, hogy ne önmaga széthulltsága hozza vesztét.

Akkor Mhoram fölpillantott az ételkevergetésből, és látta Covenant arcán az undort és a bánatot. A Lord szelíden azt kérdezte: - Mi bánt, mondd, barátom?

Covenant egy pillanatig Mhoramra meredt. A Lord olyan volt, mint aki egyetlen éjszaka megöregedett. A csata füstje és mocska sötétítette arcát, hangsúlyozván a homlokráncokat, szeme köré pedig hirtelen a fáradtság és a pusztulás vonásai vésődtek oda. Szeme kimerültségtől volt fénytelen. De az ajka őrizte kedvességét, és a mozdulatai, bár tépett-véres köntös redőzte valamennyit, szilárdak, határozottak voltak.

Covenant ösztönösen is visszahőkölt, hátrált ettől a megszólítástól: "barátom". Ő azt nem engedhette meg magának, hogy bárkinek is a barátja legyen. És visszarettent attól is, hogy megkérdezze netán, miért lett Tamarantha botja olyan végzetes erejű az ő kezében. Félt attól a választól, melyet erre a kérdésre kaphat. Hogy feszengését leplezze, nyersen elfordult, s nekivágott, hogy megkeresse Habkövetőt.

Az Óriás ott ült háttal Soaring Woodhelven utolsó roncsmaradványának. Arcát düh és vér árnyalta éjre; bőre színe fák belének hiányhelyeiére emlékeztetett. De ami küllemét alapvetően meghatározta, az a homloksebe volt. Kiszakított hús csüngött alá szemöldökére, akár a fájdalom lombja, és a seben át egyre szivárgott a vér, mintha vörös gondolatok serkennének agyában, törekedvén a napvilágra e koponyarepedésen át. Jobb karjával roppant korsóját-flaskóját ölelte, melyben a diamondraught volt, tekintete Llaurát követte, szeme a kis Piettent simogatta.

Covenant közeledett az Óriáshoz; de mielőtt megszólalhatott volna, Habkövető azt mondta: - Gondolkoztál már rajtuk? Van valami elképzelésed róla, mit is tettek velük?

A kérdés sötét visszhangot vert Covenant elméjében. - Tudok a nőről, az ő dolgáról.

 

------------------------------------

 

340

 

- És Piettenéről? A kicsi Piettenről? A gyermekről?

Covenant sután vállat vont.

- Gondolkozzál, Hitetlen! - Az Óriás hangjában rengeteg köd kavarult. - Elvesztem. Én el. Megértheted.

Erőnek erejével tudott válaszolni Covenant. - Ugyanaz a dolog. Pontosan, amit velünk tettek. És Llaurával. - Egy pillanat múlva iszonyú komoran hozzátette: - És az Üregfattyakkal. - Habkövető szeme riadt lett, és Covenant folytatta: - Mind ebben járunk... hogy mindent elpusztítunk. .-. amit pedig megőrizni szeretnénk. Ez Kárhozat-Úr módszerének lényege. Pietten ajándék nekünk. . . ékes példa, mit teszünk az Országgal, mikor megmenteni akarjuk. A Kárhozat Ura ilyen magabiztos. És az ilyen jövendölések önbeteljesítők.

Erre a Habkövető úgy nézett Covenant arcába, mintha a Hitetlen valami átokkal sújtotta volna őt épp. Covenant próbálta állni az Óriás tekintetét, de valami váratlan szégyenkezés eredményeképpen lehorgasztotta a fejét máris. Nézte a füvet, melyet az erőhatalom taposott-irtott ki. A tűz, mely ebből támadott, az perzselte fel. Furcsa látvány volt ez. Emitt-ott nem volt oly pusztaság, ami maradt, nem oly üszök. . . talán a Lordok lángjai nem végeztek akkora, oly alapvető pusztítást, mint az ős-gonoszok tüze.

Egy pillanat telt így, s akkor Habkövető azt mondta: - Elfelejted, hogy különbség van a próféta és a látnok közt. A jövőt látni: még nem prófécia.

Covenant nem akart ezen gondolkodni. Hogy elterelje a beszélgetést e tárgyról, azt kérdezte: - Miért nem teszel egy kis íriszapot a homlokodra?

Most Habkövető fordította el a tekintetét. - Nem maradt már - hangzott a válasza, mintha messziről jönne. Keze a reménytelenség kifejezésére tárult és zárult. - Mások haldokoltak. Megint másoknak a kezük-lábuk veszett volna oda az íriszap nélkül. És. . . - hangja elcsuklott egy másodperc töredékére - . . . szóval, azt gondoltam, a kis Piettenen segíteni kell. Hiszen ő csak gyerek. - Makacs eltökéltséggel mondta ezt, s oly esdőn nézett fel, hogy Covenant nem is értette. - De az egyik Üregfattya olyan lassan haldokolt. . . akkora kínban. - Homloksebéből újabb vérhullám indult el, végig a szemén, orcáin. - Kő és Tenger! - nyögte hörögve. - Nem bírtam. Birinair Tűzfényvendégelő félretett nekem egy csipetnyi íriszapot, mind a sok kezelendő seb anyagából. De én akkor ezt az . . . Üreg-

 

------------------------------------

 

341

 

fattyának adtam. Igen. Még csak nem is a kis Piettennek. Hanem az Üregfattyának. Mert azok a rettentő kínjai voltak.

Hirtelen hátraszegte a fejét, és jól meghúzta a diamondraught-ot. Tenyere élével durván letörölte szemöldöke környékéről a vért.

Covenant kitartóan nézte az Óriás tönkretett arcát. Mert a részvét más kifejezését nem tartotta volna alkalmasnak, azt kérdezte félszegen: - És a kezed hogy van?

- A kezem? - Habkövető egy pillanatra zavarba jött, aztán ráemlékezett a dologra. -Ó, a caamora! Barátom, én Óriás vagyok - magyarázta. - Közönséges tűz nekem nem árthat. De a fájdalom, az a kín . . . az sok dologra megtanít. - Ajkát fintorba rántotta valami undor, mintegy önmagától. - Azt mondják, az Óriások gránitból vannak - motyogta. - Ne aggódj te miattam soha.

Ösztönös sugallatra, Covenant azt felelte: - A világnak abban a részében, ahonnét én jövök, apró, öreg hölgyek kuporognak az útfélen, sok helyütt, és azzal töltik napjukat, hogy nagy gránittömböket kis kalapácsokkal apró darabokra hasogatnak lassan, de biztosan. Mondom, soká tart, de sikerül a végén.

Habkövető egy kicsit eltűnődött, mielőtt megkérdezte volna: - Prófécia volna ez, ős-Lordom, Covenant?

- Ne kérdezz engem . . . ne engem. Nem tudnék én próféciát, ha oda jutna a dolog.

- Én se - toldotta meg Habkővető. És homályos mosoly játszott az ajka körül.

Lord Mhoram akkor igen hamar összehívta a társaságot: reggelihez, melyet Prothall Főlorddal ő készített. Elfojtott nyögések kíséretében tápászkodtak talpra a harcosok, indultak el a tűz felé. Habkövető is fölkeserveskedett. Covenanttal együtt követte Llaurát és Piettent, hogy egyenek valamit azért végre.

Az étel látványa és illata Covenantot ismét oda juttatta, hogy döntéskényszert érzett. Óriási mód üres volt belül, maga a semmi kavargott benne, de ahogy kinyúlt egy darab kenyérért, látnia kellett a valót: önmagát, hogy csak a karja is milyen vér- és hamumocskos. Ölt ő - a kenyér kihullt az ujjai közül. Ez mind rosszul van így, mormolta. Az evés az alkalmazkodó behódolás valami formája - aláveti magát ezzel is az Ország fizikai meglétének. Nem követelhette magától.

Gondolkoznom kell . . . !

Az üresség, mely benne honolt, most követelésektől sajdult, de ő vissza-

 

------------------------------------

 

342

 

utasította mindet. Ivott egy kortyot a tavaszi bor forrástiszta nedűjéből, aztán elfordult a tűztől, és gesztusában ott volt az elutasítás. A Lordok és Habkövető arcán kérdés volt: így néztek utána, de senki sem tett rá megjegyzést.

Szüksége volt rá, hogy próbának vesse alá magát, hogy megtalálja a választ, mely túlélési képességét helyreállíthatja. Fintort vágott elhatározván közben, hogy éhes marad, míg meg nem lesz ez a dolog, ami kell, kell, kell. Talán korgó gyomorral tisztább lesz a feje, és megleli a módját, miként oldható meg dilemmájának alapkérdése, a nagy ellentmondás.

Az elszórt fegyvereket rendre összeszedték a tisztáson, ezek most halomban álltak. Odament, hogy megkeresse köztük Atiaran kőkését. Rálelt. Majd valami homályos késztetés nyomán átsétált a lovakhoz, hadd lássa, Dura ép-e. Enyhe megkönnyebbülést érzett, mikor kiderült, hogy hátasa sértetlen. Semmi körülmények közt nem szerette volna, ha Ranyhyn hátára kényszerítik.

Kis idő múlva a harcosok végeztek az evéssel. Fáradtan láttak hozzá, hogy a Különítmény megint indulásra készen álljon.

Hogy Covenant felszállt a lovára, hallotta: a Vérgárdisták éles füttyjelekkel hívják a Ranyhyneket. A hívás egy pillanatig mintha ott remegett-lebegett volna a légben. Majd a tisztás különböző oldalai felől megjelentek vágtatva a nagy lovak - sörényük és farkuk lobogott, mint az eleven láng, patájuk döngette a földet, s ennek a zajnak már ütemes száguldás volt a szelleme, hosszú utak sejlettek belőle ismét; a kilenc csillaghomlokú ló, elevenségével és duzzadó erejével mintha az Ország egészségét példázta volna lüktetve. Covenant hallotta boldog nyihogásukban a hazatérés örömét - mert Ra Síkságai vártak rájuk.

De a Különítmény embertagjai, akiknek egy halott Soaring Woodhelvenből kellett távozniok aznap reggel, nem voltak sem lelkesen bátrak, sem hazatérő-megkönnyebbültek. Quann Eomanjéből most már hat harcos hiányzott örökre, és a túlélők is nyúzottak, megviseltek voltak a csata próbáltatásai után. Akárha árnyékukat hordták volna ott az arcukon, így lovagoltak a Mithil-folyó mentén északnak. A lovasukat vesztett lovakat is vitték magukkal, hogy esetleg könnyebbülést jelentsenek a túlságosan elfáradott hátasoknak majd. Közöttük Habkövető Sósszív úgy haladt öles lépteivel, mintha a halottak teljes súlyát a vállain cipelné. Egyik karját behajlította, s ott vitte a kis Piettent, aki nyomban elaludt, mihelyt a nap felvo-

 

------------------------------------

 

343

 

nult a keleti láthatárról. Llaura Lord Mhoram mögött lovagolt, köntöse szegélyét fölemelve a nyeregben. Megtörtnek és esendőnek látszott, a Lord komor-rezzenetlen arca és merev tartása tette ezt a hatást; igaz, Mhoramon az is látszott, hogy végtelenül együtt érez a nővel, s kimondatlanul bár, éli a lelke mélyén ezt a rokon pusztulást. Előttük Prothall haladt, s az ő két válla ugyanazt a hajthatatlan akaratot fejezte ki, amit Atiaran egész lénye, mikor Covenantot Mithil Stonedowntól a Soulsease-folyóhoz kényszerítette.

Covenant tűnődött magában - tanácstalanul -, hogy neki vajon meddig kell idegen emberek akaratát engedelmesen követnie. Ám ezt a gondolatot el is ejtette aztán, s figyelmét inkább a Vérgárdistákra fordította. Az egész társaságból kizárólag ők voltak azok, akiket mintha szemernyit se viselt volna meg az ütközet. Kurta köntöseik rongyokban lógtak; ugyanolyan mocskosak voltak, mint bárki más; egyik társuk elesett, és sokan megsebesültek közülük. Védték Lordjaikat, különösen Variolt és Tamaranthát, a végsőkig; de a Vérgárdisták maguk egyáltalán nem voltak nyűttek és fáradtak, s a bánatnak sem férkőzött egy árnyalata sem testükhöz-lelkükhöz. Bannor a maga felkantározatlan Ranyhynjén táncolva lovagolgatott Covenant mellett.

A társaság lovai csak lassú ügetésre voltak képesek, botladoztak is néha, ám még ez a gyöngécske ütem is eljuttatta a lovasokat delelő előtt a Mithil gázlójához. Hátasaikat megitatták, aztán kicsapták legelészni, ők maguk pedig, a Vérgárdisták kivételével, örömest megmártóztak a folyóban. A fenékről finom homokot merítettek, ezzel ledörzsölték testüket - tűnjön a vér, a szenny, sodorja el a Mithil árja a hosszú éj minden nyomát, a szenvedést, a bánatot s a halált. Tiszta bőrrel és tiszta tekintettel szálltak ki a vízből - a csatán ennyiben túl voltak; kis sebek szakadtak fel, íriszap híján vérezgetvén; ruhafoszlányok szakadtak le végleg, úsztak el a habokkal messzire. Köztük Covenant is elvégezte a szükséges tisztálkodást: kimosta köntöséből a mocskot, ledörzsölte s kapargatta testéről a foltokat, akárha az ölés nyomát és emlékét próbálná örökre eltüntetni. És rettentő mennyiségű vizet megivott, hogy éhes gyomrát megtöltse így legalább.

Aztán, hogy készen voltak mindezzel, a harcosok visszatértek lovaikhoz, és a nyeregtarisznyájukból friss ruhát vettek elő. Hogy így átöltöztek, majd fegyvereiket is magukhoz vették, ők mentek őrségbe, miközben Tuvor Első Mark és Vérgárdistái fürödtek.

 

------------------------------------

 

344

 

A Vérgárda zajtalanul csusszant a vízbe, így is mosdott, nem kavarták fel a folyót. Pár pillanat volt az egész, és már friss köntösökben feszítettek - természetesen a Ranyhyneken; ez utóbbiak is felfrissültek, nekirohantak az andelaini vidéknek, hengergőztek a dús füvön, míg lovasaik fürdőztek. Most aztán a társaság készen állt megint az útra. Prothall Főlord megadta a jelt, és a Különítmény elindult kelet felé, a folyó déli partján.

A nap hátralévő része nem jelentett gondot, fáradást sem a lovasoknak, sem hátasaiknak. A paták alatt puha és süppeteg volt a ruganyos fű, az utat friss víz szegélyezte az egyik oldalon, és a levegő tele volt életkedvvel - Andelain mindezt még fokozta is gyönyörűséges látványával, lüktető teljességével. Az Ország emberei erőt merítettek a Hegyek közelségéből is. Hanem azért Covenantnak nehéz nap volt ez mindenképpen. Éhes volt, és Andelain csupa nedv bősége ezt még fokozottabban éreztette vele.

Tekintetét el is fordította hát mind e szépségtől, amennyire csak bírta; elutasítása volt ez a környezetnek ugyanúgy, ahogy az iménti gesztus a táborban az evésnek. Sovány arcának vonásai megkeményedtek, szeme mélyen ült üregében, karikásan - és eltökélten. Kettős ösvényt követett: testileg ott haladt, Dura lovasa, mogorva kitartással, együtt a társasággal; lélekben viszont szakadékos terepen járt, s e riasztó mélyek gyötörték tátongó mohóságukkal.

Nem akarok -

Túlélni, azt akart.

Én nem vagyok -

Időről időre az aliantha szinte bebólintotta, bekínálta útjába-elébe gyümölcsét, az Ország ajándékaként - és ő mégsem gyengült el.

Covenant, gondolta. Thomas Covenant. Hitetlen. Leprás, tisztátalan, kitaszított. Amikor az éhség gyötrelmes rohama már-már legyőzte, Droolt idézte fel magában: hogy milyen véres hatása van a gyűrűjére - és inkább kitartott. Kibírni, bárhogy.

Olykor-olykor Llaura odanézett rá, szemében ott volt Soaring Woodhelven valamennyi halála, de Covenant csak még keményebben összeszedte magát, így lovagolt tovább.

Nem akarok ölni többé.

Kellett neki valami más válasz, kellett.

Azon az éjszakán tapasztalhatta, hogy gyűrűje változik. Nyoma sem volt, hogy ellenállna a vörös elszíneződésnek. A halvány jegygyűrűanyag

 

------------------------------------

 

345

 

most már merő bíborban égett a hold uralma alatt, hidegen lángolt a kezén, akárha mohó válasz lenne Drool erejére. A következő reggelen Covenant úgy vágott neki a lovas útnak, mintha két ellentétes őrület között őrlődne immár.

De a delelő környéki szélnek valami nyári illata-jóslata volt. A levegő meleg lett, édes ízeket sodort, a föld dús jó szaga szállt benne. A virágok bizalommal nyíltak, és a madarak ékesszóló dala zengett. Covenanton lassan erőt vett a bágyadás. Akaratának feszülése engedett - az ernyedés gyönyörűségének műve volt ez. Dura hátán is csak a lovaglás gépiessége tartotta meg; de minden fölösleges töprengés lehetetlenné vált ebben a zsibbadatban. Alig vette észre, hogy a folyó kezd északnak el- s elkanyarodni a társaságtól, vagy hogy a dombok-hegyek magasabbak. Ment csak, kábultan-bódultan, lovagolt a levegő meleg áramain át. Azon az éjen jól aludt, mélységesen, álomtalanul, és a következő nap is teljes zsibbadásban lovagolt tovább, nem bírván törődni semmivel.

Éber álom vette körül. Senki földje volt ez, amin ő maga, öntudatlan vándorolt; veszélyben volt, anélkül hogy tudta volna. A bágyadás valami kérlelhetetlen logikai sorban volt az első lépés - a lepra törvényszerűségében. A következő az üszkösödés, a rothadó, eleven hús bűze, amely annyira borzadályos, hogy még némely orvosok sem bírják elviselni - szag, mely a leprások kitaszítottságát véglegesíti, ugyanis ez ellen sem a részvét, sem az előítélet-mentesség nem tud több elfogadható érvet. De Covenant, álmában, merő álomállapotú elmével utazott most.

Amikor kezdett magához térni - kora délután volt ez, Soaring Woodhelven után a harmadik napon, Revelstone elhagyása óta a tizennyolcadikon -, azon kapta magát, hogy a Morinmoss - a Mohos - Vadont nézi. A társaság az utolsó hegytetőn állt, mielőtt a táj a fák sötét burka alá csúszott lentebb.

Morinmoss a hegy lábánál úgy terült el, mint egy tenger, mely a magaslatot nyaldossa; és a hegyoldal olyan volt, mintha fái görcsösen kapaszkodnának, nem hagynák magukat, ám ez a víztömeg feljebb s feljebb szorítaná őket egyre. A Vadon sötétlőn változatos zöldje észak, kelet és dél felé egészen a láthatárig terjedt. S parancsolóan tiltónak látszott; mintha nem és nem akarná engedni, hogy a Különítmény áthatoljon rajta majd. Prothall főlord megálljt vezényelt a magaslaton, aztán sokáig, sokáig bámult maga elé, el a Vadon fölött a semmibe, mérlegelvén, mennyi időbe is telhet majd az átjutás, figyelembe véve a fák egyenkénti ellenállását.

 

------------------------------------

 

346

 

Végül leszállt a nyeregből. Nézett lovasaira, és a szeme tele volt kitörni készülő haraggal, ahogy azt mondta: - Most pihenni fogunk. Akkor belovagolunk a Morinmossba, és nem állunk meg, míg a túlfelén ki nem jutunk - csaknem egy nap, egy éj az út. S míg ott megyünk, nem villanthatunk se pengét, se szikrafényt. Halljátok? Hüvelybe minden kardot, tegezbe minden nyílvesszőt, tokba minden kést, a dárdahegyeket bebugyolálni. És minden szikrányi tüzet, mondom, kioltani. A Morinmoss még veszélyesebb, mint Grimmerdhore - senki sem megy be félelem nélkül abba a vadonba sem. A fák hosszú korok óta szenvedik itt sorsukat, és nem feledik, hogy rokonságban vannak a Fojtó Méllyel. Könyörögjetek, nehogy összeroppantsanak minket irgalmatlanul. - Szünetet tartott, fürkésző szigorral nézte a társaságot: mindenki érti-e. Akkor már enyhültebben tette hozzá: - Lehet, hogy még mindig van Erdővédő a Morinmossban. . . de hát a Megszentségtelenítés óta erről nincs tudomás.

A harcosok némelyike megmerevedett az Erdővédő szóra. De Covenant, aki ernyedéséből lassan ocsúdott, nem érzett semmi olyan áhítatos tiszteletet, amit mintha vártak volna tőle. Akár korábban is egyszer, megkérdezte megint:

- Ti imádjátok a fákat?

- Imádjuk? - Prothall hökkentnek látszott. - Ez a szó homályos értelmet rejt előttem.

Covenant bámult.

Egy pillanat múlva a Főlord már folytatta is: - Azt kérdezed, tiszteljük-e az erdőket? Hát persze. Élő elevenek, ott van bennük a Földerő, mint minden élő dologban, minden kőben és földben és vízben és fában. Bizonyára érted, hogy mi ennek az Erőnek a szolgái vagyunk. Mi vigyázunk az életre az Országban. - Visszapillantott megint a Vadonra, aztán folytatta: - A Földerő sokféle formát ölt fák és kövek közt. A kő a világ alapját képezi, és legjobb tudomásunk szerint - ismereteink gyengék! - az erőnek ez a formája nem ismeri önmagát. De a fákkal más a helyzet.

- Valamikor, a leghomályosabb, feledett előidőkben még csaknem az egész Országot az Egy Vadon borította - egyetlen hatalmas erdőség alkotta ezt a földet Trothgardtól és Melenkurion Éggáttól egészen a Sarangrave Síkig és a Tengertérig. És a Vadon élt. Ismerte és üdvözölte megannyiszor az új életet, amit emberek hoztak az Országba. Érezte a fájdalmat, ha közönséges emberek - elvakult, ostoba pillanatok is akadtak az Ország őstör-

 

------------------------------------

 

347

 

ténetében - fákat vágtak ki, égettek fel, hogy buta szeszélyeik számára több helyet szabadítsanak fel ekképp. Ó, az emberi történelemben oly nehéz büszkeséget lelni. Mielőtt a tudás, a tudomás lassan elterjedt volna a Vadonban, úgy, hogy minden fa érthette a veszélyt, addigra sok száz mérföldnyi életet tizedeltek meg. Becslésünk szerint sok időt vett igénybe ez a művelet - ezer évnél többet. Hanem a fák számára ez sebes öldöklés volt! Ennek a korszaknak a végén az Országban négy hely maradt csupán, ahol a vadon szelleme élt - túlélt, borzongva riadt áhítatú kínjában -, s ahol önvédelmét is eltökélte. Az Óriás Erdő, a Grimmerdhore, a Morinmoss és a Fojtó Mély ép s eleven volt, és éberségüket az Erdővédők gondoskodása biztosította. Emlékeztek ők, s bárki emberi lény, bármi Gonosz vagy Üregfattya tette be ide a lábát, meghalt.

- Mostanra már azok az idők is elmúltak. Nem tudjuk, élnek-e még az Erdővédők - de nyilvánvalóan bolond állítás, ha valaki azt mondja, hogy Karvalybél már nem járja a Fojtó Mélyet. De az éberség, a fáké, melynek révén visszaüthettek, már halványul. A Lordok védelmezték a Vadonokat, mióta csak Berek, a Felekéz fölemelte a Törvény Botját - nem hagytuk, hogy az erdők fogyatkozzanak. De az erdők szelleme gyengül. Ha elvágják őket egymástól, meghal a Vadonok közös tudása. És fogyatkozik a világ hajdani dicsősége.

Prothall szomorú szünetet tartott, mielőtt következtetésére rátért volna. - Tiszteletadás a megmaradott szellemnek, hódolat a Földerőnek, hogy engedélyt kérünk: léphetnénk be a Vadonba egyszerre ily számosan itt most. És egész egyszerűen elővigyázat kérdése, hogy ne nyújtsunk támadási felületet, ne is provokáljunk. A Szellem nem halott. És a Morinmoss ereje ezerszer ezer embert is megsemmisíthet, ha fájdalmuk megeleveníti a fákat.

- Más veszélyek? - tudakolta Quaan. - Nem lehet szükségünk a fegyvereinkre?

- Nem. A Kárhozat Urának szolgái nagy kárt tettek az erdőkben már réges-rég. Talán Grimmerdhore elveszítette erejét, de a Morinmoss Vadon emlékezik. És ma van holdfogyatkozás. Még Drool Rockworm sem olyan bolond, hogy a Morinmossba vezényelje ma erőit. A Megvető pedig sosem volt önmaga ellensége.

A lovasok csöndesen leszálltak a nyeregből. Az Eoman egyik-másik harcosa enni adott a lovaknak, míg a többiek gyors vacsorát készítettek. Csak-

 

------------------------------------

 

348

 

hamar az egész társaság evett már, Covenantot kivéve. És utána, miközben a Vérgárdisták átvették az őrséget, a Különítmény tagjai ledőltek, hogy pihenjenek az erőltetett átkelés előtt.

Amikor ismét fölkeltek, majd indulásra készen álltak, Prothall kiballagott a hegyél peremére. A szél ott erősebben járt, lobogtatta a fekete szegélyes kék köntöst, mikor a Főlord fölemelte botját, kiáltván: - Üdv, Morinmoss! Az Egy Vadon Erdősége! Ellenségeink ellensége! Morinmoss, üdv néked, üdv! - Hangja a roppant erdőség hullámzó özönén szinte elveszett, visszhangtalan maradt. - A Lordok vagyunk - folytatta. - Ellenségeiddel szemben állunk, tanuljuk a lillianrill lore-t. Át kell jutnunk rajtad itt!

- Hallga, Morinmoss! Gyűlöljük a fejszét és a lángot, mely neked árt! Ellenségeid a mi ellenségeink. Soha fejsze élével, soha láng emésztő nyelvével nem érintettünk, nem pusztítottunk téged - nem is fogunk soha. Morinmoss, hallga! Engedj át minket, kérünk!

Kiáltása elhalt az erdőmélyeken. Végül a Főlord lecsüggesztette karját, majd visszatért a többiekhez. Nyeregbe szállt, még egyszer komolyan a társaira pillantott. Jelére pedig nekilódultak, lefelé, Morinmoss Vadon hegykövető szegélyét közelítvén.

És mintha kőként zúdultak volna be a Vadonba aztán. Az egyik pillanatban még lefelé kígyóztak a hegyoldalon a fák vonala fölött; a következőben már áthatoltak az erdőszélen, és bent jártak a komor-sötét mélyben, s a napfény úgy zárult kívülre itt, mintha ajtó rekesztené ki reménytelenül. Birinair haladt a csapat élén, hátasának nyakán keresztbe volt rakva Hirebrand-botja; mögötte lovagolt Tuvor Első Mark, alatta Ranyhynje, Marny - a csődörnek mit sem kellett tartania a Vadontól, az ősi harag rá nem vonatkozott, és Marny átvehette bármikor a vezetést is, ha Birinair netán eltéved. Tuvort követte mindjárt Prothall, Mhoram, s Mhoram mögött Llaura jött; utánuk Habkövető és Covenant. Az Óriás egyre a karján vitte az alvó gyermeket. Végül Quaan következett és az Eoman, kis csapatrészüket a Vérgárdisták vették körül.

Volt hely, tér, ahol haladhattak. A fák, sötét keverésű ébenszín és rozsdaszín törzseik, egymástól jócskán távol álltak, s elfért köztük aljnövényzet, volt hol mozogniok az állatoknak is; a lovasok erőlködés nélkül meglelték a helyes utat szintén. Ám a fák nem voltak magasak. Hat-nyolc méterre szökkentek csak fel zömök törzsükről, azután szétágaztak gacsos-göcsös bogozatokká, visszahajló, sűrűn leveles boltozatokat képeztek, ek-

 

------------------------------------

 

349

 

képpen a társaságot teljes árny borította Morinmossnak még a szabadabb egű részein is. S az ágak összeértek, egybefonódtak, míg a végén az lehetett a néző benyomása, hogy egymás vállára támaszkodnak, rokonaikéra. S a nagy ágakról jókora függönyök lengtek-lógtak, mohából. . . hajfürtökre, tincsekre is elemlékeztetőn . . . sötétek voltak; vastagok s puhák, nedvesek, így hullt a moha, mint az ömlő vér, mely megalvad a levegőben. A moha függönyei úgy lengedeztek, csapkodtak a lovasok előtt, mintha csapatukat szét akarnák tagolni, mindőjüket külön-külön s együttesen útjukról letéríteni. A puha mohaszőnyegen pedig a lovak patája nem ütött zajt. A lovasok olyan hihetetlen csöndességben haladtak, mintha átálmodta volna őket valaki puszta illúzióvá.

Ösztönösen is elhajolgatván e mohafüggők elől, Covenant benézegetett jobbra-balra a Vadon ős-sötéteibe. Ameddig csak a szeme ellátott, ez vette körül: mohaszövedék, amit ágak és törzsek tagoltak. De fizikai értelemben vett szemén túli látásával mást is látott, és érzékelt egyéb módon: illatként érzett, és hallott . . . a csöndben . . . látta, szagolta és hallotta a Vadon eleven lélegzését, a fák szívének lüktetését-dobogását. És tűnődés volt ebben, komorlón - a fák itt mintha mind elmélkedtek volna, emlékezgettek volna sötéten; felidézhették a hajdani kort, amikor éberek voltak, pontosan érzékelték önmagukat, s nem is akárhogy: de a dús föld sok száz és száz mérföldjén végig, hatalmasan, egyetlen erdőszellemként; és emlékeztek arra a nyers és súlyos élményre, melybe kín s borzadály s hitetlenkedés elegyült, mikor is, mint ha óceán vizén futnak végig váratlan kereszthullámok, a legutolsó fáig, ágig, levélig eljutott a pusztítás borzongató híre: hogy mészárolják a fákat, tépik ki őket gyökerestül, vágják ki törzseiket, elvonszolják szálas lényüket, tönkké teszik őket, tönkreteszik; és az állatok is menekültek, riadoztak, hulltak: mert őket is ölték, vagy a legjobb esetben otthonuktól fosztották meg, egészségüktől, reményüktől; és az Erdővédő tiszta éneke is emlékezetükben élt, a dal, melynek hangjai megtanították őket, mi is a rombolás titkos kis gyönyöre, mily élvezet olykor visszaütni a nyomorúságos apró emberféléknek, érezni a vérüket a gyökerekkel; és emlékezniök kellett a lassú tétlenedésre, melynek eredménye az lett, hogy ez a vad védöröm is kihalt, kihűlt, s a fák ott maradtak merevülő emlékekként, kétségbeesetten, ahogy figyelniök kellett magukat, mint változik dühük szunnyadássá.

Covenant érezte, hogy a fák mit sem tudnak Lordokról, barátságról; a

 

------------------------------------

 

350

 

Lordok túlságosan újak voltak még az Országban, hogyan is emlékezhettek volna rájuk a fák!

Nem, ez itt a gyengeség jele volt, a szellem hanyatlásáé, hogy a lovasok akadálytalanul haladhattak - gyengeség élt már az erdőn, bánat, tehetetlen álom. Itt-ott, hallotta jól, némely fák eleven-éberek voltak még, és nyögve áhították volna a vért. De oly kevesen voltak ezek, oly kevesen. A Morinmoss Vadon csak töprengeni tudott már maga sötétjén, megfosztva erejétől önmaga ős-eredendő, hajdani halandó mivoltának következményeképpen.

Mohakéz legyintette meg, nedvességet hagyva arcán. Úgy törölte le, mintha sav lenne.

Akkor a nap leszállt Morinmoss túlján, és még az a kevéske fény is tovatűnt. Covenant előrehajolt nyergében, nagyon figyelt most, félvén, hogy Birinair utat téveszt, vagy netán ő maga belekavarodik megint egy mohafüggönybe, s még bele is fúl. De ahogy a sötétség átitatta a levegőt, mintha a sűrű környező bokrokból hullna, a Vadon valami változáson ment át. Fokról fokra ezüstszínt öltöttek a törzsek, s úgy növekedtek és erősödtek, ahogy az éj eluralkodott, míg a végén mindegyik fa csillogva-derengve állt, akár az elveszett lelkek a komor homályban. Az ezüstfény elegendő volt a lovasoknak, hogy útjukat lássák. A halvány derengés változó mintáin át, a mohafüggönyök között, melyek mintha szakadékok árnyékai lettek volna - fekete lyukak a semmiben -, a vad fák egyszerre olyan foltos, leprás jelleget öltöttek. A társaság jól összetartott, semmi sem szórhatta szét a lovasokat, egy rajban haladtak a sötét éjen át, melyet csak ez a fatörzsderengés világított meg. . . és Covenant gyűrűjének vörös fénye.

Érezte, hogy a fák mintha borzadállyal suttognának-motyognának az ő jegygyűrűjének kihívására. S a fehérarany lüktető, vörös izzása őt magát is rémítette. Arcát mohaujjak érintgették most már rendre, nyirkosan, próbálóan. Kezét a szívére szorította, próbált befelé összpontosítani, zsugorítani akarta magát, hadd lenne észrevétlen - mert az volt az érzése, hogy ő mintha fejszét rejtegetne most a köntöse alatt, s reszketne, hogy a fák rá ne jöjjenek.

A hosszú lovaglás ideje olyan volt, mint a sebsajgás. Heves lüktetések olvadtak egybe végül, s a társaság megint amolyan nappali félhomályon át haladt csak. Covenant megborzongott, ahogy körülpillantott maga-mélyén. Mert amit így "látott", elnémította. Azt kellett megállapítania, hogy haragjának tárolója tele van, színültig tele sötétséggel.

 

------------------------------------

 

351

 

Foglya volt fáradozásának: melyre a megoldhatatlan körülmények kényszerítették.

És reszketett az éhségtől.

Alig türtőztethette magát, hogy a moha nyirkos kezeinek, lengésüknek vissza ne üssön.

A társaság ott haladt egyre a Morinmoss szüntelen félhomályán. Csendesek voltak. Beleszorította őket ebbe a némaságba az ágak szoros közele, a fojtogató hangtalanság. Covenant olyan elveszettnek érezte magát, mintha abban az Ős-Vadonban tévesztett volna utat, mely egykor az egész Ország beborítója volt. Dühe is csak úgy ködlött benne, így hajolgatott le és le, és el és el, hogy a mohát kerülgesse, a kapkodó kezeket. Ahogy az idő múlt, úgy érezte egyre jobban, hogy ordítania kellene.

Aztán, végre, Birinair meglengette feje fölött a botját, és alig hallható kiáltással jelzett. A lovak értették; ütemet váltottak, akadozó ügetésbe fogtak az egyenletesen haladó Ranyhynek mellett. Egy pillanatra a fák mintha hátrahúzódtak volna, mintegy távol tartva magukat a társaság őrületétől. Akkor - igen, a lovasok hirtelen kiértek a napfényre. Felettük, láthatták, déli égbolt ragyogott, s előttük enyhe lejtő terült el, mely az alant útjukat keresztező folyó felé hajlott. Birinair és Marny tévedhetetlen biztonsággal vezette el őket a Kószaszegély Gázlóhoz.

A harcosok rekedten felkiáltottak - megkönnyebbülten . . . ! Megsarkantyúzták lovaikat, s a társaság derekas vágtában haladt máris lefelé a folyó irányában. S a paripák csakhamar ott paskoltak a vízben, a Kószaszegély-folyó hűs vizét üdvös permetként zúdítván lovasaikra s magukra. A déli parton Prothall álljt parancsolt. Átjutottak hát a Morinmosson, a Mohos Vadonon.

Hogy így letanyáztak, a Különítmény tagjai mind úgy érezhették: kiérdemelték, ami a jutalmuk. Az étlen éj nagyon megviselte őket. De a lovak még rosszabb állapotban voltak. Reszkettek a kimerültségtől. Hogy az utolsó, dombról-le vágta is megvolt, csak álltak lehorgasztott fejjel, rogyott háttal; enni és inni alig volt erejük már. Hiába biztatták őket nyihorászva a Ranyhynek, két musztáng, Eoman-hátas, összerogyott - oldalt dőltek a füvön, s a többiek remegő térddel állták körül őket, akár a csikók. - Pihenjetek, pihenjetek - mondta Prothall, öreges-fulladós hangon, aggodalmasan. - Ma már nem megyünk tovább. - Beballagott a lovak közé, vén kezével megérintgette őket, és valami erőt ígérő dalt dünnyögött nekik.

Csak a Ranyhyneket és a Vérgárdistákat nem kezdte ki a fáradtság. Hab-

 

------------------------------------

 

352

 

követő letette a kis Piettent - Llaura karjába; maga akkor fáradtan zöttyent le a kemény fűbe, dőlt hanyatt. Mióta a társaság elhagyta Soaring Woodhelvent, az Óriás szokatlanul néma volt; úgy kerülte a szót, mintha attól félne: maga a beszéd is árulója lesz, hangja megcsalja. Ám így, hogy történetekkel s jóízű nevetéssel nem erősítgette magát, az úti fáradalmakat ő is gyötrelmesen érezte.

Covenant eltűnődött: vajon fogja-e hallani még valaha is nevetni Habkövetőt?

Kedvetlenül nyúlt fel Dura nyergéhez, hogy botját előhúzza, s akkor vette észre először, mit is művelt vele Mohos Morinmoss: a köntöse tele volt sötétzöld foltokkal! Egyértelmű, hogy a "kezek" jeleivel.

Ezek a foltok felingerelték. Összevont szemöldökkel tekintett körül a társaságon. A többi lovas ügyesebb lehetett, mikor a hajolgatásról volt szó, gyakorlottabb; mert az ő öltözékükön nem voltak zöld mohanyomok. Lord Mhoram volt az egyetlen kivétel: köntösének vállán, akárha jelzés lenne, zöld vonalak és pettyek ékeskedtek, tömör csíkban.

Covenant nekilátott, hogy úgy nagyjából ledörzsölje a maga foltjait. De a zöld nyomok mind szárazak voltak már, maradandóak. Fülébe sötétség hangja mormolt, mint közelítő lavináé. Vállát ismét úgy húzta fel, mint a fojtogatók. Elfordult a Különítményesektől, visszabotorkált a folyóba. Két öklére húzta a köntös anyagát, így próbálta a vízben eltávolítani a foltokat.

De azok már az anyag részeivé lettek, eltüntethetetlenül, ragaszkodtak a kelméhez, megjelölték, mintha ábrák lennének, grafikonjelek, térképalakzatok: valami nem is létező dolognak, tájnak a visszképei. Dühödt kudarccal verte-paskolta a vizet, amúgy ököllel. De a folyó kis hullámai ugyanúgy fodrozódtak máris tovább, mintha ez az egész dolog vele s körötte nem is lett volna.

Egyenes derékkal állt, csepegett róla a víz. A szíve vadul rohant. Egy pillanatig azt érezte, hogy dühe vagy elsodorja őt magát is mindenestül, vagy lemerül vele a fenékre.

Egyik se történt. . . Az állkapcsa rángott, reszketett. Ezt nem bírom. Akkor halk kiáltást hallott, meglepettet. A társaság felől jött a a hang. Majd egy pillanat múlva Mhoram azt mondta: - Covenant, gyere!

Ő pedig szinte fröcskölte magában a tiltakozás szavait annyi dolog ellen, hogy megnevezni se bírta volna mindet - és megfordult. A Különítmény

 

------------------------------------

 

353

 

tagjai egyáltalán nem rá figyeltek, más volt itt az érdeklődés tárgya, ő azonban nem látta, mert a szeme elhomályosult.

Mhoram elismételte: - Gyere.

Covenant megdörzsölte a szemét, a part felé gázolt, aztán kikászálódott a vízből. Csöpögő vizesen indult az Eoman felé, s odaérkezett Mhoramhoz és Prothallhoz.

Előtte egy idegen nő állt.

Apró volt és vékony - Covenantnak legföljebb a válláig ért -, sötétbarna ingruhát viselt, mely lábát-karját szabadon hagyta. Bőre napsütötte sötét volt, földszínű. Hosszú, fekete haját egyetlen varkocsba fonva hordta, amit súlyos zsinór tartott össze. Az összhatás, úgy mindebből, egy kicsit komor lett volna, ha ott nincs feloldónak-vidítónak a kis sárga virágnyaklánc. Annak ellenére, hogy ilyen kicsi volt, büszkén állt ott, karját összefonta, lábát kicsit terpeszbe vetette, mintha meg is akadályozhatná éppenséggel, ha úgy akarja, hogy a társaság a Ra Síkságra lépjen. Figyelte Covenant közeledését - mint aki már várt erre.

Hogy Covenant Mhoram és Prothall mellett megállt, a nő fölemelte a kezét, furcsa-suta módon üdvözölte őt, de úgy, mint aki ezt nem tudja természetesen csinálni. - Üdv, Gyűrűs-Tán - mondta tiszta, éles kis hangon. - Tudunk a fehéraranyról. Tisztelet érte és szolgálatunk. Légy üdvözölve.

Covenant lerázta homlokáról a vizet, aztán csak bámult erre a nőre. Aki pedig, miután őt így üdvözölte, rituális pontossággal sorra meghajolgatott a többiek felé is. - Üdv, Prothall Főlord. Üdv, Lord Mhoram. Üdv, Habkövető Sósszív. Üdv, Tuvor Első Mark. Üdv, Quaan Warhaft. - Viszonzásul ők is mind komolyan köszöntötték a nőt, mint akinek a személyében fontos valakit tisztelhetnek.

Aztán a nő így szólt: - Lithe Manethrall vagyok. Láttunk benneteket. Beszéljetek. Ra Síkságai nincsenek akárki előtt nyitva.

Prothall előrelépett. Felemelte botját, két kézzel ott tartotta homlokának magasában, így hajolt meg, mélyen. A nő ennek láttán halványan elmosolyodott. Aztán, két kezét a fejéhez emelve, megérintette a hajsodratot. Mozdulata ezúttal sima volt, természetes. - Ismertek minket - mondta. - Messziről érkeztek; de nem vagytok tudatlanok.

Prothall azt válaszolta: - Tudjuk, hogy a Manethrallok a Ranyhynek első belovaglói. A Ramenek közt ti vagytok a legbecsültebbek. És ismertek minket.

 

------------------------------------

 

354

 

Most már közel volt a nőhöz, ahol állt, és agg korának hajlottsága révén mintha fölébe görbedt volna egyszersmind; és a nő továbbra is csak visszatartotta üdvözletét: barna bőre és kék köpenye hangsúlyozta csak egymást, mint föld és levegő. - Nem - felelte a nő. - Nem ismerünk titeket. Ti messziről jöttök. Ismeretlenek vagytok.

- Nevünket mondod rendre.

A nő vállat vont. - Óvatosság jár velünk. Ekképpen figyelünk titeket. Amióta csak elhagytátok a Mohos Vadont, Morinmosst. Hallottuk beszédeteket.

Hallottátok? Kik? Covenant csak ámult.

A nő tekintete végigsöpört a társaságon. - Ismerjük a sosem alvókat . . . a Vérgárdát. - A nő nem adta jelét, hogy külön örömet okozna neki most a Vérgárdisták közele. - Ők azok, akik a Ranyhyneket veszélyekbe viszik. De mi szolgálunk. Üdvözletünk övék. - Tekintete akkor megakadt a két földre roskadt lovon. - Sietséggel jártok? - kérdezte a nő, de a hangja azt sugallta, hogy nem sok magyarázatot fogad el erre most majd, miért is vannak ilyen állapotban a musztángok. Covenant megértette, miért vonakodott üdvözölni a nő a Lordokat, jóllehet ismernie kellett őket, ha másképp nem, hírük szerint. Nem akarta, hogy bárki is, aki lovakkal rosszul bánik, a Ra Síkságokra betegye a lábát.

A Főlord tekintéllyel válaszolta: - Igen. Mert Agyar-Tán él.

Lithe egy pillanatra elbizonytalanodott. Amikor Covenantra siklott a tekintete, valami távoli veszély guvasztó sugallata villant a nézésében. - Agyar-Tán . . . - Ezt suttogta. - A Földnek s a Ranyhyneknek ellensége. Igen. Fehérarany tudja. A Gyűrűs-Tán itt van, jelen. - Hanghordozása hirtelen keményre változott. - Hogy megmentse a Ranyhyneket az elszakíttatástól. - És úgy nézett Covenantra, mint aki valamiféle ígéretet vár itt és most, nyomban.

Mit mondhatott, mit adhatott volna neki ő ilyet? Állt csak, dühösen és csuromvizesen, agyonéhezetten, hogyan lehetett volna elutasító, netán elismerő, vagy akár szégyenkező is . . . ! A nő hamarosan hökkenten hátrált. Azt mondta Prothallnak: - Ki ő, mégis? Miféle ember, módra?

Mosolya kettősséget villantott, így felelte Prothall: - Ő Covenant ős-Lord. A Hitetlen. Aki a fehérarany viselője. Idegen az Országban ő. Ne legyenek benne kételyeid. Ő fordította a javunkra az ütközetet, mikor

 

------------------------------------

 

355

 

Agyar-Tán népe ránk támadott . . . csupa Üregfattya és ős-gonosz . . . velük egy griffin, valami ismeretlen gonoszság gyűlöletével.

Lithe biccentett, s ez a moccanat nem fejezett ki lényegében semmit: mintha nem is értett volna az elhangzottakból minden szót jól. Ám akkor azt mondta: - Semmi sem tűr halasztást. Agyar-Tán ellen semmit sem akadályozhatunk, nem késleltethetünk. Voltak egyéb jelek. Tépázó vadállatok próbáltak behatolni a, Síkságokra. Prothall Főlord, légy üdvözölve Ra Síkságain. Gyertek, amily gyorsan csak tudtok, Manhome-ba. Tanácsra van szükségünk az Embertanyán.

- Hogy így fogadtok, megtisztel minket - felelte a Főlord. - A megtiszteltetést hadd értékelje az elfogadás. Mától számított másodnapon ott leszünk Manhome-ban, az Embertanyán. Ha a lovak élnek.

Óvatosság volt a szavában, s ezért Lithe könnyed hangon felnevetett. - A Ramenek vendégszeretetét fogjátok élvezni, nyugodalomban, mielőtt a nap mostantól másodjára leszállna. Nem tudás nélkül szolgáltuk a Ranyhyneket kezdetek kezdetétől fogva. Kordok! Fel! Próbája jött el Sörényvalóságtoknak!

Egyszerre négy alak toppant elő; úgy emelkedtek ki a fűből, a társaságot körülállva, mintha a föld szökkentené őket. Három férfi és egy nő: ugyanolyan aprók voltak, mint Manethrall Lithe, és nap cserzett bőrükön ugyanolyan barna ruhát viseltek; de virágot nem, derekukra pedig kurta kötelek voltak tekerintve.

- Gyertek, Kordok - vezényelte Lithe. - E lovasokat tovább ne titkon lessétek-kövessétek. Hallottátok, hogyan üdvözöltem őket. Gondoskodjatok hát lovaikról, biztonságukról. Oda kell érniök Manhome-ba holnap éjszállta előtt. - A négy Ramen akkor előlépett, Lithe pedig azt mondta Prothallnak: - Íme, az én Kordjaim - Thew, Hurn, Grace és Rustah. Vadászok. Miközben a Ranyhynek módján élni tanulnak, a Manethrall-tudást mélyítvén magukban, védelmezik egyszersmind a Síkságokat a veszedelmes vadállatoktól. Sok időt töltöttem velük . . . jól fognak bánni hátasaitokkal.

A Kordok udvariassan biccentettek a társaságnak, aztán máris a lovakhoz mentek, vizsgálgatni kezdték az állatokat.

- Akkor hát - közölte Lithe - nekem mennem kell. Hírét viszem jöveteleteknek, szerte a Síkságokon hadd tudják. A Winhome-oknak is föl kell készülniök rátok, közembereinknek. Kövessétek Rustaht. Ő jár legköze-

 

------------------------------------

 

356

 

lebb a maga Sörényvalóságához. Üdv, Lordok! Holnap alkonyatkor már együtt költjük el vacsoránkat.

És válaszra sem várva, a Manethrall délnek fordult, elszáguldott. Meglepő gyorsasággal futott; pár pillanat múlva már fönn járt egy hegyélen, aztán eltűnt mögötte.

S figyelve ezt, Mhoram e szavakkal fordult Covenanthoz: - Azt mondják, a Manethrallok úgy tudnak futni, mint a Ranyhynek. . . csak épp rövid ideig.

Mögöttük Hurn, a Kord azt mondta erre: - Azt mondják. . . és ez az igazság is.

Mhoram szembenézett most a Korddal. Ott állt az, s láthatóan arra várt, hogy beszélhessen. Megjelenése hasonló volt, mint Lithe-é, csak a haja nem volt olyan hosszúra megnövesztve, s a vonásai morcak voltak. Amikor látta, hogy Mhoram figyel már rá, hozzátette: - Van egy bizonyos fű, amely gyógyító hatású a lovakra. El kell mennem, hogy ilyet hozzak.

A Lord szelíden válaszolta: - Te jársz e tudással. Cselekedj, ahogy a leghelyesebb.

Hurn szeme tágra meredt, s úgy nézett, mint aki nem is várna ilyen enyhületes szavakat afféle emberektől, kik lovakkal ily rútul bánnak. Akkor, bizonytalan mozdulattal, tisztelgett Mhoramnak, Lordok módjára. Ezt Mhoram Ramen-meghajlással viszonozta. Hurn vigyorgott, s már azon volt, hogy elvágtat, mikor Covenant hirtelen megkérdezte: - Miért nem lovagoltok? Itt van nektek az a sok Ranyhyn.

Mhoram elkésett már a mozdulattal, hogy Covenantot mintegy fizikailag visszatartsa. Megvolt a baj. Hurn úgy nézett, mint aki szentséggyalázást hall, és erős ujjai közt a kötél olyan lett, mint a fojtó hurok. Azt mondta csak: - Mi nem lovagolunk.

- Lassabban, Hurn - mondta Rustah kedvesebben. - A Manethrall köszöntötte őt.

Hurn Kord a társára nézett, majd nyers mozdulattal visszatekerte derekára a kötéldarabot. Megfordult, s máris vágtatott el a társaságtól; tovatűnt, mintha elnyelte volna a föld.

Covenant karját megragadva, Mhoram komolyan azt mondta: - A Ramenek szolgálják a Ranyhyneket. Ez életük értelme. Ne légy kihívó velük, Hitetlen . . . igen hirtelen haragúak, és az Ország leghalálosabb vadászai. Lehet, hogy százan is vannak itt belőlük, hallótávolságon belül, s nekünk

 

------------------------------------

 

357

 

fogalmunk sincs róla. Ha úgy határoznak, hogy megölnek téged, meghalsz, s nem is tudsz róla.

Covenant érezte a figyelmeztetés baljós komorságát. S a nyomában a környező fű mintha megtelt volna, képzelete szerint, figyelő szemekkel végzetesekkel. És az ő zöld foltos köntöse is mintha csak felhívó jel lenne, s erre várnának-lesnének a talajban lapuló fenyegető-halálos szándékok. Megint reszketni kezdett.

Mialatt Hurn távol járt, a másik három Kord a lovakkal foglalatoskodott - csutakolták, dédelgették őket, rávették valamennyit, igyon végre, egyen. Kezük alatt a musztángok erőre kaptak. A Lordok pedig elégedetten nézhették, hogy jó kezekben vannak így az állatok, s mehettek dolgukra: tárgyalni Quaannal és Tuvorral; a harcosok meg hozzáláthattak emitt is, ott is, hogy főzzenek, ételt készítsenek a társaságnak.

Covenant átkozta a jó illatokat. Feküdt a kemény fűben, és megpróbálta úgy csillapítani emésztő ürességét, hogy az égbe bámult. Fáradtság lett úrrá rajta, és egy kis időre el is szunnyadt. De hamarosan felriasztotta valami újabb szag, s ettől a gyomra, a bele megfacsarodott: az éhség borzalmasan tetőzött benne most már. Az illat pedig valami dús, páfrányszerű fűvirágból szállt, amit a lovak rágcsáltak - gyógyfüvek voltak ezek, s Hurn Kord hozta őket. A lovak mind talpon voltak már, és szemmel láthatóan felerősödtek evés közben. A virágok csiklandó illata nyomán Covenant szinte látta magát négykézláb, ahogy ő is legelészik, és alig visszafojtott gyűlölködéssel így mormogott: - A nyomorult lovaknak jobb sora van, mint nekünk.

Rustah Kord ferdén mosolygott, azt mondta: - Ez a fű méreg az embernek. Amanibhavam a neve, virága az egészségnek és az őrületnek. Lovakat gyógyít, de férfiakat és nőket. . . Nem is mondom. Csekélyek ők e fűhöz.

Covenant csak égő szemmel válaszolt, némán, és megpróbálta elfojtani éhsége hördülését. Valami perverz vágyat érzett e fű kóstolására; mert az illat szinte ellenállhatatlanul ingerelte érzékeit. De az a gondolat, hogy így lealacsonyodhatott, keserűséggel töltötte el - s ennek az ízét csócsálta akkor már inkább, étkek helyett.

A növények kétségkívül csodát tettek a lovakkal. Hamarosan ugyanúgy ropogtatták a füvet, szürcsölték a vizet, mint annak előtte - s ugyanígy alkalmasnak látszottak a hátasszerepre is. A Különítményesek befejezték étkezésüket. Aztán összecsomagolták, ami maradt. A Kordok is útra fogha-

 

------------------------------------

 

358

 

tónak nyilvánították a paripákat. Nem telt bele sok idő, s a lovascsapat tovább folytathatta útját délnek, Ra fürgén szökkenő dombjain át, s a Ramenek ott haladtak mellettük a lehető legkönnyedébben.

A lovak patái alatt a füves táj könnyedén, gördülve tűnt, akár hullámok sora, s a társaság azt érezhette: nagyon gyorsan halad. A ruganyos-kemény fű föl s le vezette őket lankákon és lejtőkön, csekély völgymélyeket szeltek át néha, sarjerdők és ligetek sötétlettek vékonyka vízfolyások túlján; széles síkokon vitt aztán megint az út. Megrontatlan, nyers táj volt ez. A hűséges aliantha kivételével semmi hasznosnak nevezhető növény, emberi ültetvény nem volt erre, virág se más, csak az amanibhavam. De a Síkságok mintha tele lettek volna elemi élettel; az alacsony, fürge dombok szinte a talaj lüktetéséből születtek, s a kemény fű is alkalmasnak látszott bárki táplálására, csak erős legyen hozzá. Mikor a nap lejjebb szállt, a domboldalak sasharasztjai bíborlón felizzottak. Nilgauk csapatai jöttek elő a fák közül, hogy igyanak a patakokból, folyócskák vizéből - és varjak, hollók lepték el zajos csapatokban a terebélyes pamutfákat, melyek a terepet tarkázták.

De a lovasok figyelmét elsődleg a kószáló Ranyhynek kötötték le. Akár vágtattak, felszegett fejjel, mint diadaljelvények, akár csendesen űzték közös esti játékaikat - a nagy lovak valami fenséges légkört árasztottak, úgy, mintha az a föld, melyet döngetnek patáikkal, az ő teremtésük műve lenne. Vad örömben törtek ki a Vérgárdisták hátasainak láttán, s ez állatok is eljárták a maguk kis patatáncát, mintha nem és nem bírnának örömükkel, hogy hazájukban járnak, íme, újra. Akkor a szabad Ranyhynek, játékos vérüktől űzve, nekilódultak: hajtotta-repítette őket a kimeríthetetlen energia, és száguldás közben nyihogtak-nyerítgettek: Hangjuk nyomán a levegőben maga az életkedv lengett ellenállhatatlanul.

A nap nemsokára leszállt nyugaton, narancslángokkal búcsúzván a Síkságoktól. Covenant elégedetten figyelte tűntét. Fáradt volt; elege volt a lovakból - unta a Ranyhyneket, Rameneket, Vérgárdistákat és Lordokat, különítmény-feladatokat, fáradt volt az életnek ettől a nyughatatlanságától.

Ám ahogy a nap lebukott, Rustah közölte Prothallal, hogy a társaságnak tovább kell lovagolnia. Mert veszély fenyeget, azt mondta. Figyelmeztető jeleket hagytak a fűben más Ramenek. A társaságnak addig kell lovagolnia, míg biztonságba nem jut - még pár nagy mérföldet. Folytatták hát út-

 

------------------------------------

 

359

 

jukat. Később fölkelt a hold, a bemocskolt-ezüst fény vérszínűre festette az éjszakát, kísérteties rémválaszt csalván elő Covenant gyűrűjéből és éhség gyötörte lelkéből.

Akkor Rustah intett, lassítsanak, és csendre is kérte őket. Amennyire csak lehetett lopakodniok ekképp: így vágtak neki átlósan egy hegyoldalnak, s jutottak fel, délről, a gerinc alá, ahol megálltak. Lekászálódtak a nyeregből, hátrahagytak a lovak őrzésére pár Vérgárdistát, majd a Kordokat követve elindultak tovább, fel a hegytetőre.

Észak felé, alacsonyan, tágas síkság terült el. A Kordok egy darabig arra kémleltek, aztán mutatták is: valamit látnak. Covenant megpróbálta leküzdeni szemének fáradtságát, a bíborló ködöt, melyen át bármit látott - és akkor valami sötét foltot pillantott meg a síkon, a folt déli irányban mozdult el egyre.

- Kresh - suttogta Hurn. - Sárga farkasok . . . Agyar-Tán pereputtya. Átkeltek a Kószaszegélyen.

- Várjatok meg minket - Rustah zihálva mondta ezt. - Biztonságban lesztek.

S akkor a többi Korddal együtt eltűnt az éjben.

A társaság tagjai ösztönösen is közelebb húzódtak egymáshoz, s mindenki lázas szemmel nézett a gyér, vöröses fényderengésen át a messziségbe: páratávlatokat láttak, akárha a táj gőzén-verítékén át lenne csak alakja mindennek. A pattanásig feszülő sötétségben pisszenetlen álltak ott, lélegezni alig mertek.

Pietten Llaura karján ült, és olyan éber volt ő is, mint aki virraszt. Covenant később megtudta, hogy a falka tizenöt nagy, sárga farkasból állt. A marmagasságuk emberderékig ért, és az állkapcsukat görbe, iszonyatos erejű tépőfogakkal csattogtatták; szemük mindehhez sárgán, telhetetlen-mohón villogott. Két Ranyhyn-csikó nyomán haladtak lopakodva, bízván, hogy kevés lesz az egy szál csődör s egy szál kanca védelme. A Ramen-legendák szerint az ilyen kresh-ek lélegzete is elegendőképp forró ahhoz, hogy felperzselje, ahol járnak, s valóban, bárhová sodorta is őket a fosztogató-gonoszság, siralom lett utánuk a táj. Látni azonban annyit látott csak Covenant most, hogy ez a sötét folt percről percre növekedvén közeledik.

Akkor bizonytalan tekintete azt észlelhette, hogy a falka végén valami kavarodás támad; nem tartott soká az egész, csak amikor a farkasok tovább száguldottak, két-három fekete folt a földön maradt moccanatlan.

 

------------------------------------

 

360

 

Csakhamar újabb kis forgatagot láthatott. S most kurta üvöltések is hangzottak, meglepett hangok, és félelem törte meg velük a csendet. Egy iszonyú éles hördüIést mintha elvágtak volna. A következő pillanatban a falka tovább vágtatott a társaság felé, ám most már öt folt maradt fekve moccanatlan. Covenantnak nem lehetett kétsége felőle: megölt farkasok.

Három újabb kresh pusztulása következett el. És most már az is nyilvánvaló volt, hogy három alak szökken el a tetemek mellől, iramodik a még élők után.

Valamennyien eltűntek a hegy tövén, az árnyak közt. A sötétből harc hangjai hallatszottak kavarulva - dühödött horkanások, állkapcsok mihaszna csattogása, csontok törése.

Most csönd lett végre az éjben. A társaság még feszültebben figyelt, hiszen látni sem láthattak semmit; az árnysötét csaknem a hegyélig ért, ahol ők álltak. Hirtelen vad rohanást hallottak. Egyenesen feléjük tartott valami. Prothall előreszökkent. Botját emelte, melynek hegyéből kék láng lövellt elő. A hirtelen támadt fényben ott látták magukkal szemközt azt az egyetlen kresh-t - szemében gyűlölet izzott, ahogy a Főlordot nézte egy pillanatig.

Tuvor már ott volt Prothall oldalán, megelőzvén így Habkövetőt. De az Óriás továbblendült, összecsapni készen a farkassal.

Ám valamennyiük döbbenetére Grace Kord bukkant ki akkor a fűből - akárha a földből. Szemközt állt a farkassal, s nem is állt: szinte könnyeden táncolt. Egyetlen gyors mozdulattal letekerintette magáról a kötelet. Amikor pedig a kresh rávetette magát, már repült is a hurok, egyenesen az állat nyakára, Grace ugyanakkor félreszökkent kecsesen, ám szilárdan megvetette közben a lábát. A farkas maga törte ki a nyakát, ugrásának hevessége folytán. A rántás kibillentette egyensúlyából a Kordot is, de olyan ügyesen esett el, hogy máris odagurult a farkas mellé, hátha szükség van még valami végső "műveletre". Nem volt.

Az Eoman tagjai elismeréssel és ámulattal nézték. Halk morajukra Grace Kord odapillantott feléjük, és szégyenlősen mosolygott. Prothall botjának kék fénye megvilágította szerénységét. Aztán már más dolga volt; jöttek a Kordok a hegy lejtőjének sötétjén, s ő fogadta a triót. Sértetlenek voltak ők is. A farkasok pedig egy szálig elpusztultak.

Prothall lebocsátotta botját, majd Ramen-köszöntéssel tisztelgett a Kordoknak - Jó munka volt - mondta. Azok meghajlással nyugtázták az elismerést.

 

------------------------------------

 

361

 

Amikor a Főlord kioltotta botjának lángját, vöröslő sötétségbe borult köröttük újra minden a hegytetőn. A véres fényben a lovasok elindultak lovaikhoz. Ám Bannor átlépte a döglött farkast, lerántva nyakáról Grace kötélhurkát. Harcosmozdulattal fogta, majd egyenesre rántotta.

- Jó fegyver - jegyezte meg akkor furcsa érzéketlenséggel. - A Ramenek jó munkát végeztek vele azokban a napokban is, mikor Kevin Főlord vívta harcát a Megrontás ellen, nyíltan. - Hangjában volt valami, amiről Covenantnak az jutott az eszébe, hogy a Vérgárdisták hajdan élethabzsoló férfiak voltak, akik aztán, most már kétezer éve, asszony nélküli életet fogadtak mégis.

Most Bannor valami tisztázhatatlan belső késztetésre iszonyatosan megfeszítette izmait, és a kötél elszakadt. Enyhe vállvonás kíséretében dobta oda a két darabot a kresh tetemére. Mozdulatában próféciák végérvényessége volt. Egyetlen pillantást sem vetve Grace Kordra, elindult, otthagyván a hegytetőt, hogy felpattanjon megint arra a Ranyhynre, amely őt választotta.

 

 

 

 

TIZENKILENC

 

Gyűrűs-Tán választ

 

 

Rustah Kord elmondta Prothallnak, hogy Ramen-szokások szerint a Ranyhynek pusztítóit, holtukban, a keselyűknek hagyják. A Ramenek nem óhajtották temetéssel megtisztelni a kresh-eket - sem a földet sérteni dögtetemükkel. Elégetés nem jöhetett szóba, mert a máglyák pusztatüzet okozhattak volna a Síkságokon. A lovasoknak így, miután a ronda szagot maguk mögött hagyták, ami a farkasokból áradt, nem volt több gondjuk ezzel a dologgal. A Kord elvezette a Különítményt dél felé úgy jó egy mérföldnyire az iménti helytől, majd miután meggyőződött, hogy a dögszag a lovakat sem zavarhatja, elrendelte, táborozzanak le. Mindenki örömmel fogadta a javaslatot.

Covenant nyugtalanul, fel-felzökkenve aludt: mintha dárda hegye mutatna közelről egyenest a gyomra közepének; aztán, hogy a hajnal eljött,

 

------------------------------------

 

362

 

olyan gyengének érezte magát, mintha egész éjszaka az éhség gyötrelmeivel küzdött volna. S hogy orrát megcsapta ismét a méreg jellegű amanibhavam illata, ez a csípős szag, szemét elöntötte a könny - mint akit megütöttek.

Nem hitte, hogy sokáig talpon-lovon bírja még. De a válasz, amire szükség volt, csak nem jött. Nem jutott semmi újabb belátásra, és Morinmoss, a Mohos Vadon "írása" a köntösén olvashatatlannak bizonyult. Biztos ösztöne súgta neki, hogy azt, amit keres, az éhezés végletében lelheti meg. Hogy társai mind ettek, s készen álltak a továbbindulásra, komoran kapaszkodott fel Dura hátára ő is, ment velük. Szeméből időről időre nedvesség szivárgott, de nem azért, mintha sírt volna. Túl volt terhelve szenvedélyes érzéssel, de nem tudott könnyíteni magán. A leprásság bánata nem engedett semmi ilyen enyhületet.

Kedélye így hamvába holt-hűlt, ám maga a nap ennek épp az ellentéte volt: vidám, egy ízig ragyogó, a napot nem árnyékolta felhő, és meleg, északi szél fújt, mélységes volt az ég, futamodó-fürgék voltak a dombok. A társaságon csakhamar úrrá lett a Síkságok bűvölete - s ennek mintha zsoltáros éneke lett volna a Ranyhynek nyerítése egyre. Olykor-olykor más, szabad óriási lovak száguldottak el mellettük, másutt csak úgy legelésztek, s oldalt pillantva, őket látva szemükben nevetés volt, torkukból tiszta hangok törtek elő. Látványuk fokozta a Kordok derűjét is, és ahogy délelőttbe hajlott a nap, Grace és Thew énekelni kezdett:

Rohanj, Ranyhyn:

vágtass, ügetve játssz -

egyél-igyál, fényt tündököltess.

Te vagy a föld szín-veleje.

Zabolázhatatlan, szabad lény -

agyar, mancs, tépőfog nem bánthat;

ló-vér csak gyógyfüvet érint.

Vagyunk a Ramenek, szolgálni születtünk:

Manethrall csutakol,

Kord védelmez,

Winhome tűzhely és ágy ád meleget -

lábunk fürge, szívünk kitartó.

------------------------------------

 

363

 

Fű-honú paták, csillaghomlokok;

föld, fa virága fonnyad-hervad:

te virulsz, Ranyhyn, te ügetsz, vágtatsz -

szolgáljuk mi az Ég Lófarkát,

áldjuk a Világ Sörényét.

Hallván a dalt, a Ranyhynek hol odatáncoltak hozzájuk, hol tovaszökelltek, s oly könnyed volt a mozgásuk, mintha a talaj futott volna alattuk.

Habkövető karjában Pietten mocorogni kezdett, s egy kis időre megszabadult a nappali álom öleléséből, hogy legalább egy kicsit nézegethesse ő is a gyönyörű lovakat - és kifejezéstelen szemébe most még valami vágyódás is szökött. Prothall és Mhoram könnyebbülten ült a nyeregben, mintha Revelstone elhagyása óta most először éreznék biztonságban a Különítményt. És könnyek futottak le Covenant arcán egyre, akár valami falon.

Üresség volt egész bensője, s a nap tüze megzavarta. Feje szinte szétrobbant, és ez az egész valami olyan érzést keltett benne, mintha kitették volna egy bizonytalan magaslatra, ahol örvényként kavargó fűtömeg rohan hullámozva felé: farkasfalkaként jár a sarkában. De a nyereg - a clingor megtartotta őt Dura hátán. Egy idő múlva álomba révült át, ahol aztán csak táncolt és sírt és szerelmeskedett egy gunyoros bábdrótrángató szeszélye szerint.

Amikor felébredt, délután derekán jártak már, és a láthatáron, keresztben, többnyire magas hegyek vonulata látszott. A társaság ideje jól telt. Tény, ami tény, a lovak olyan könnyed vígsággal léptek, táncoltak, ügettek, mintha a Síkságoktól egyszerre több erejük támadott volna az elbírhatónál. Egy pillanatig Covenant már-már előre látta a helyet, Manhome-ot, ahol aztán - nyilvánvaló! - jegygyűrűje iránti félreértett és értéktelen tisztelet révén felajánlják őt a Ranyhyneknek, mint választandó lovast. Ez volt, nem kétség, Prothall egyik oka, hogy a Ra Síkságok fölkeresése mellett döntött, mielőtt a Mennydörgés Hegyéhez jutnak. Tisztelet az ős-Lordnak, a Gyűrűs-Tánnak! A pokolba! Megpróbálta elképzelni csak, hogy ő egy Ranyhynen ül, de a fantázia nem szökkent; ha Andelaint leszámítja, ezek a hatalmas, fenyegető, Földerő-hordozó lovak jelképezték a leginkább az Ország igazi lényegét-valóját. És Joan lovak betörésével foglalkozott. Valami oknál fogva ez hirtelen facsaró érzést keltett benne - szinte az orrában! -, és erőnek erejével kellett visszafognia könnyeit.

 

------------------------------------

 

364

 

A délután hátralévő részét a hegyek nézegetésével töltötte. Úgy emelkedtek mind magasabbra a társaság tagjainak szemében, akárha lassan talpra állnának. A délnyugatnak és északkeletnek lassan elhajló lánc darabjai nem voltak olyan magasak, mint a Mithil Stonedown mögötti hegyek, de igen sziklás, nyers volt a látvány, mintha magas, vékony oromtűk tennék fenyegetően áthatolhatatlanná a köves tájat. Covenantnak fogalma sem volt, mi lehet a hegyek túlján, és nem is akarta tudni. Áthatolhatatlanságuk valami sötét lelki békét kölcsönzött neki, akárha kegyesen odaterülnének ezek a magasok közéje s valami egyéb közé, aminek a látványát sem bírná elviselni.

A hegyek most mind jelentősebben magasodtak, ahogy a társaság lassú vágtában közelített feléjük. A nap csusszanni kezdett lefelé már a nyugati síkságok mögé, mikor a lovasok elérték a hegynyúlványokat egy szakadékos oromtömeg tövében. És hátukon narancsfény játszott rózsaszínbe, így tettek meg egy utolsó emelkedőt, hogy valami tágas síkságra érjenek közvetlenül a sziklaszirtek alatt.

És ott volt Manhome, "Embertanya".

A sziklás hegyoldal töve az utolsó nyolcvan-száz méteren meredeken emelkedett befelé egy széles, félovális homlokzat mentén, üreget alkotván, mely olyan volt, mint egy mély, függőleges tál a sziklában. Az üreg távoli mélyén, ahol védve lehettek az időjárás viszontagságaitól, de a friss levegő mégis üdítően hatott még, ott voltak a Ramen családok harang alakú sátrai. És elöl, a sziklaszirt védelmében szintúgy, a közösségi tér terült el, nyitott tágasság, ahol tüzek égtek, s a Ramenek főztek, társalogtak, táncoltak, énekeltek együtt, ha épp nem jártak künn a Síkságokon a Ranyhynekkel. Az egész helynek volt valami rideg jellege, mintha a Ramenek nem adtak volna rá, hogy a kővilág kedvesen fogadja be őket; Manhome ugyanis csak olyan alkalmi központféle volt, kiindulópontja a Síkságot bejáró nomád testű-lelkű embereknek.

Vagy úgy hetven Ramen gyülekezett össze, nézvén az érkezőket. Csaknem mind Winhome-ok voltak, a Ramenek fiataljai és öregjei, meg mások, akiknek biztonság kellett és kényelmes nyughely. A Kordoktól és Manethralloktól eltérően, nekik nem volt harci kötelük.

De ott volt köztük Lithe is, és könnyű lábbal szökellve sietett az érkezők üdvözlésére. Vele volt három másik olyan Ramen, akiket Covenant szintén Manethrallnak nézett; sárga virágnyakláncot viseltek, akár a nő, és kö-

 

------------------------------------

 

365

 

telüket nem a derekukon, hanem a fejükön hordták. A társaság megállt, és Prothall leszállt a Manethrallok előtt a nyeregből. Meghajolt feléjük amúgy Ramen-mód, s ők viszonozták ezt a gesztust. - Üdv, megint, üdv, messziség Lordjai - mondta Lithe. - Üdv, Gyűrűs-Tán, és üdv, Főlord, üdv, Óriás, üdv néktek, Vérgárdisták. Legyetek üdvözölve, Manhome tűzhelye s nyughelye védve fogad titeket.

Hogy Lithe ekképpen üdvözölte őket, a Winhome-ok előrontottak a sziklatömb alól. A lovasok leszálltak a nyeregből, s mindőjüket külön-külön máris egy-egy mosolygó Winhome üdvözölte, s mindőjükkel egy-egy kis virágfonat volt. Rituális ünnepélyességgel kötötték-húzták a koszorúcskákat a vendégek csuklójára.

Covenant lekászálódott Duráról, és azt láthatta máris, hogy egy kicsit félénk, kicsit vakmerész Ramen lány áll ott előtte. Szépséges-folyondáros fekete haja a vállára omlott, és a szeme tág volt, mélybarna. Nem mosolygott; mert mintha megható ünnep lett volna ez a számára: hogy ő egy Gyűrűs-Tánt üdvözölhet így. A fehéraranyviselőt . . . ! Óvatos mozdulattal nyúlt a férfi felé, húzta fel csuklójára a virágfüzérecskét.

A virágillat felkavarta Covenant gyomrát - kis híján hányni kezdett. Mert a füzérkét amanibhavam virágból fonták. Csípős illata savként ingerelte orrát, és olyan éhséget keltett benne, hogy az ürességtől majdnem az epe kezdett ömleni belőle. Nem is bírta visszafogni a könnyeit, melyek így gépiesen patakzani kezdtek a szeméből.

A Winhome-lány, arcán a legnagyobb tisztelettel továbbra is, odanyúlt, és törölgetni kezdte a könnycseppeket - mintha drágaköveket érintene, úgy csinálta ezt.

Covenant mögött a Vérgárdisták lovai közben már vágtatva hagyták el a színteret: indultak ki a Síkságokra, a szabadságba. A Kordok elvezették a társaság lovait, hogy gondjaikba vegyék őket, és egyre több Ramen tódult oda a sziklatisztásra, hallván a Különítmény érkezésének hírét. Ám Covenant nem tudta levenni szemét a lányról, úgy nézte, mintha étek lenne, enyhítő falat. Végezetül az így szólt erre: - Gay Winhome vagyok. Nemsokára ott tartok tudásommal, hogy a Kordok közé léphetek, hurokkörükbe. - Kis tétovázás után még hozzátette: - Én fogok gondoskodni rólad, míg vendégünkként itt időzöl. - Mivel Covenant nem válaszolt, még ezt mondta a lány: - Mások boldogan lépnének a helyemre, ha az én szolgálataim nem megfelelőek néked.

 

------------------------------------

 

366

 

Covenant egy pillanatig még őrizte csendjét, mihaszna vadságát fékezvén valahogy mélyen. De akkor összeszedte a bátorságát, és kivágta az egyetlen-és-tömör elutasítást: - Nincs szükségem semmire. Ne érj hozzám! - A szavak mintha fölsebezték volna a torkát.

Kéz érintette meg a vállát. Hátranézett, s láthatta, Habkövető áll ott mellette. Az Óriás lenézett magasából Covenantra, de amit mondott, az a Gay arcán látható fájdalomnak szólt, az elutasítottságnak. - Ne légy szomorú, kicsi Winhome - mondta. - Covenant Gyűrűs-Tán csak próbára tesz minket egyre. Nem a szíve szerint beszél ő.

Gay hálásan mosolygott fel Habkövetőre, aztán hirtelen hetykeséggel felelte: - Azért olyan kicsi nem vagyok, Óriás. Nem szabad, hogy magad mérete megtévesszen. Én már a Kord-rendhez közel járok.

Ez a parányi csúfondárosság egy kis késedelemmel jutott el Habkövető tudatáig. Akkor viszont beleremegett még drótszakálla is. Olyan nevetésre fakadt hirtelen! És jókedve nőttön-nőtt, terjedt: a végén már a Manhome feletti egész sziklatömbözet ezt visszhangozta. S olyan járványos volt a nevetés, hogy a körötte s közelében állók mind kacagni, hahotázni kezdtek, jóllehet azt sem tudták, miért. Hosszasan nevetett az Óriás, olyan zöcskölődve, lökésszerűen, mintha valami törmeléket hányna ki magából.

De Covenant elfordult, ő képtelen volt elviselni az Óriás humorának e harsánykodó megnyilvánulását. Ördög és pokol, gondolta. Tűzre-vérre, hé, mit művelsz te velem? Mit művel mindenki? Ám semmiféle elhatározásra nem tudott jutni ilyesképp, s ezért önmegtagadási képessége is oszolni látszott. ..

Így történt, hogy mikor Gay odavezette az ünnepi lakomaasztalhoz, melyet a Winhome-ok készítettek, csak úgy zsibbadozva, de követte. A lány a szikla jókora kiszögellője alá vitte, tiszta térségre, ahol a tábortűz égett épp a középen. A társaságból sokan bementek már a Manhome-ba. Összesen két további tűz volt még, és a Ramenek három részre osztották a jelenlévők csoportját: a Vérgárdisták ültek az egyik tűznél; Quaan és tizennégy harcosa a másiknál; míg középütt, a harmadik mellett Prothall, Mhoram, Habkövető, Llaura, Pietten és Covenant foglalhatott helyet, ugyanolyan szívélyes invitálásra. Covenant hagyta, vezessék csak, míg végre helyet foglalhatott törökülésben a kőpadlózaton, szemközt a körben Prothallal, Mhorammal és Habkövetővel. Négy Manethrall ült még oda a Lordok kö-

 

------------------------------------

 

367

 

zé, és Lithe Covenanthoz igen közel telepedett le. A kör további részét olyan Kordok alkották, akik a Síkságokról érkeztek Manethrall tanítóikkal.

A Winhome-ok nagy többsége az üreg távolabbi mélyein helyezkedett el a főzőtüzek mellett, ám mindegyik vendég mögött ott állt egyikük, szolgálatra készen. Gay természetesen Covenant kiszolgálója volt ekképpen, s hogy dolgát ellátta, dúdolgatott közben, és a férfit ez valami másik dallamra emlékeztette - amit régen, de régen hallott.

Mert van valami szép,

ott nő a szívedben, ha nézel,

mint egy virág.

Az égő fából szálló füstön és a főzés megannyi jó szagán át mintha érezte volna Gay tiszta, friss fűillatát.

Ahogy ott ült nemtörődöm mód a kövön, látta, hogy a napszállta utolsó fényei narancsba és aranyba fogják a környezetet, akár valami érzelmes búcsú díszletét. Aztán a nap is lebukott. Éj terült a Síkságokra; Manhome-ban csak a tábortüzek ragyogtatták fényüket. A levegő tele volt halk nyüzsgés és beszélgetés zajával, s úgy surrogott, mint a könnyű hegyi szél, mely a Ranyhynek illatát viszi. Ám az étek, melytől most is annyira rettegett volna Covenant, nem jött azonnal. Előbb a Kordok egyike-másika táncolt.

Hárman közülük ott adták elő produkciójukat, abban a körben, ahol Covenant is ült. A tűz körül lejtettek ékes-ágaskodó mozdulatokkal, és valami nyihogó dalt daloltak, melyhez a többi Kord tapsolva verte a tagolt ritmust. Tagjaik olyan simán siklottak, hirtelen moccanásaik-kitöréseik olyan elemiek voltak, hogy sötét bőrükkel valahogy mintha a Síkságok szívének lüktetését jelenítették volna meg - felgyorsítva, ami különben halk és lassú, hogy ekképpen a gyarló emberi szemnek is látható legyen. És testüket úgy hajlítgatták-tekergették, hogy a tűz fénye lóalak-árnyakat vetett így sokszor a sziklafalakra.

A táncosok olykor annyira közel szökkentek hozzá, hogy Covenant pontosan megértette énekük szövegét is:

 

------------------------------------

 

368

Fű-honú paták, csillaghomlokok;

föld, fa virága fonnyad-hervad:

te virulsz, Ranyhyn, te ügetsz, vágtatsz -

szolgáljuk mi az Égő Lófarkát,

áldjuk a Világ Sörényét.

A szavak és a táncmozdulatok is azt sugallták neki, hogy ez így együtt valami titkos tudást közvetít, melyet nem árt befogadnia. Az érzés ellenérzéssé vált benne; tekintetét erőnek erejével elfordította a táncosokról, nézte inkább e tűz izzó parazsát. Amikor a táncnak vége lett, ő akkor is csak a lángokba bámult, és tele volt bizonytalan izgatottsággal.

Akkor a Winhome-ok már csakugyan hozták az ételt, az italt a körben ülőknek rendre. Hatalmas levelek voltak a tányérok, így rakták oda a párolt húst és a vadburgonyát a vendégek elé. Az étkek ízletesek voltak, ezt ama ritka fűféléknek lehetett köszönni, melyeket a Ramenek főzéshez gyűjtöttek - és a Különítmény csakhamar buzgón lakomázott. Hosszú ideig egyéb zaj sem hallatszott egész Manhome-ban, csak a tálalásé, a falatozásé.

A vacsora közepe pontjában pedig ott ült Covenant, mint egy villámsújtotta fa. Gay egyetlen megnyilvánulására sem volt válasza. Bámult csak a tűzbe; volt ott egy vörösen égő széndarab, mely a gyűrűjét idézte, annak éji fényét. Elméjében elvégzett egy gyors VSE-t, innen-oda megvizsgálván így végtagjait; és a szíve belesajdult a feltételezésbe is, hogy netán valami végképp váratlan új leprás helyet lel magán. Úgy érezte magát, mintha fonnyadna máris.

Egy idő múlva a jelenlévők ismét beszélgetni kezdtek. Prothall és Mhoram visszaadták üres levéltányéraikat a Winhome-oknak, és figyelmüket a Manethrallokra fordították. Covenant el-elkapott pár beszélgetésfoszlányt. Róla volt szó - az üzenetről, amit hozott nekik, arról a szerepről, amit az Ország sorsának alakulásában játszott. Fizikai kényelmük mintha éppen a legélesebb ellentétben lett volna minden szavuk nagy komolyságával.

Közelükben Habkövető épp Pietten és Llaura sorsát vázolta a Manethralloknak.

Covenant komoran nézett a tűzbe. Nem is kellett odapillantania, eleve tudott gyűrűje vérváltozásáról; érezte, ahogy a fémből a rossz sugárzás elindul. Öklébe rejtette a kis karikát, és reszketett.

 

------------------------------------

 

369

 

A kőmennyezet mintha úgy borult volna fölébe most, mint valami kegyetlen szárny, a rádöbbenésé; s az ő legteljesebb tehetetlenségének pillanatát várta így alkalmasint egy rettentő csőr, hogy nyakára lecsapjon. Iszonyatosan éhes volt.

Meg fogok őrülni ebbe, motyogta a lángokba.

Gay Winhome biztatta, hogy végre egyen, egyen már - ő azonban nem válaszolt.

A kör túlfelén Prothall épp a Különítményük vállalkozásáról, céljáról beszélt. A Manethrallok bizonytalanul hallgatták, mintha nem látnák egészen pontosan az összefüggést a messzi gonosz veszedelmek és Ra Síkságai között. Ezért a Főlord elmesélte nekik, mi történt Andelainnel.

Pietten semmire sem összpontosító tekintettel bámult az éjbe, mintha a hold felkeltét várná ekképp. Mellette Llaura nyugodt hangon beszélt a köröttük ülő Kordokkal, hálás volt a Ramenek vendégszeretetéért.

Ahogy részletezte a borzalmakat Habkövető, mindazt, ami Soaring Woodhelven két túlélőjével megesett, homloka dagadozott az erőfeszítéstől - hogy valamiképpen fékezze magát, még most is.

A tűz úgy sütött a fényével, mint valami ajtó, mely türelmetlen kegyetlenséggel várja őt. Covenant tarkója belemerevült ebbe a sebezhetőségbe, és a szeme is vaksin pislogott csak, mint fák göblyukai.

Köntösének zöld foltjai úgy jelölték meg egész valóját, mintha arra figyelmeztetnének: Leprás, tisztátalan, kitaszított.

Közeledett VSE-jének végéhez. Mögötte ott volt az a képtelenség, hogy valós igaznak higgye az Országot. Előtte pedig: hogy ugyanígy képtelenség valótlannak hinni azt.

Hirtelen Gay beszökkent a körbe, ott megállt szemközt vele, két kezét a csípőjére tette, a szeme lángolt. Két lábát kicsit széttette, így a tűz fénye átviláglott a combjai közt. Véres színárnyalatok.

A férfi felnézett rá.

- Enned kell, nem hallod? - parancsolta szinte dühösen a lány. - Már így is félholt vagy. - Válla megfeszült, és a ruhája minden vonalat kirajzolva tapadt a keblére. Az egész látvány Lenára emlékeztette Covenantot.

Prothall akkor így szólt: - Nem mondott el nekünk mindent, mi is történt az Ünnepen. A Szellemek elpusztítását nem akadályozta meg. . . senki és semmi; meggyőződésünk azonban, hogy ő a maga részéről küzdött

 

------------------------------------

 

370

 

azért valahogy az ős-gonoszok ellen. Társa mindazonáltal őt is, magát is hibáztatta azért, ami azokkal a szegényekkel a Tánc során történt.

Covenant reszketett. Mint Lena, azt gondolta. Lena?

Sötétség kezdett kavarogni körötte, örvény - karmokkal. Lena?

Egy pillanatra elhomályosította látását-látomását valami zúgó, fekete víz. Majd nagy zajjal talpra tápászkodott. Ő azt tette Lenával - azt tette? Félrelökte most a lányt, a tűz felé rohant. Lena! Botját fejszeként lengetve, verni kezdte a lángokat. De az emlékezést nem tudta kioltani, nem tudta visszavetni az emléket. A bot belegörbült az ütés erejébe, kiesett a kezéből. Szikrák; parázs repült szanaszéjjel. Vörös fények mindenfelé. Ő. . . Lenával. . . azt tette! Felekéz-öklét megrázta Prothall felé, azt kiabálta: - Az a nő tévedett! Én nem tehettem semmit! - És közben azt gondolta: Lena. . . ! Mit tettem? - Leprás vagyok - mondta.

Körötte sorra talpra ugrottak az ott lévők. Mhoram gyorsan előrejött, segítő kezet nyújtott, nyugtatót. - Csak csöndesen, Covenant. - Aztán hozzátette: - Mi a baj? Vendégek vagyunk itt.

De még most is, hogy a Lordok szavára így tiltakozott, most is tudta Covenant, hogy Atiarannak igaza volt. Látta magát, ahogy öl és öl ott, Soaring Woodhelvennél, és balgaságában azt gondolta, hogy gyilkosnak lenni valami merő új dolog az ő számára, valami addig példátlan. Holott ez egyáltalán nem olyasmi volt, amivé ő most vált csak, a legújabban; az volt ő már álma kezdetétől, igen, gyilkos volt kezdettől fogva. Ösztönös gondolatszökelléssel most, végső soron, azt kellett látnia, hogy amit az ős-gonoszok a Szellemekkel tettek, semmivel sem volt rosszabb, mint amit ő tett Lenával. Ő az első naptól fogva a Kárhozat Urát szolgálta itt az Országban.

- Nem! - fröcsögte, úgy, mintha egész valója forrongó sav lenne. - Nem. Ezt én nem csinálom tovább. Nem akarok áldozat lenni tovább. Nem akarom, hogy gyermekek várjanak megmentőként. - Belerázkódott haragja erejébe, ahogy eközben magában azt, igen, azt ordította: Megerőszakoltad őt! Te rohadt dög szemét!

Olyan gyöngeséget érzett, mintha az, amit tett, már elkezdte volna emészteni a csontjai velejét is.

Mhoram nagy nyomatékkal azt mondta: - Hihetetlen! Mondd, mi a baj?

- Nem! - ismételte Covenant. - Nem! - Ordítani próbált, de a hangja mintha távoli lett volna, nyomorúságos. - Nem akarom . . . eltűrni . . . ezt. Ez nincs rendjén. Meg akarok maradni. . . túlélni. Hallotok engem?!

 

------------------------------------

 

371

 

- Ki vagy te? - sziszegte Lithe Manethrall akkor, összeszorított ajakkal. Fejét villámgyorsan megrázta, csuklója villant, és homlokáról már ott is volt a kezében a hurokkötél. . . és harcra készen tartotta.

Prothall elkapta a nő karját. Öreg hangjában tekintély remegett, de most kérelmezőleg. - Bocsáss meg, Manethrall, Sörény-Vendégelőnk. Ez a dolog meghaladja elképzeléseidet. Vad mágia jár vele, mely a béke megrontója. Meg kell bocsátanunk.

- Megbocsátani? - próbált ordítani továbbra is Covenant. A lába csaknem kiesett alóla, de nem bukott fel. Bannor hátulról elkapta, megtartotta. - Nem bocsáthattok meg.

- Azt kéred, kapjál büntetést? - mondta hitetlenkedve Mhoram. - Mit tettél?

- Kérem? - Covenant küzdött, hogy rájöjjön valamire. Aztán ez meglett. Tudta, mit kell tennie. - Nem. Hívjátok a Ranyhyneket.

- Micsoda? - csattant fel Lithe sértetten. És valamennyi Ramen az ő tiltakozását visszhangozta.

- A Ranyhyneket. Hívjátok őket.

- Megőrültél? Vigyázz, azt mondom, Gyűrűs-Tán. Mi a Ramenek vagyunk. És ez azt jelenti, hogy mi nem hívunk. . . mi szolgálunk. Akkor jönnek ők, amikor kedvük tartja. Nem úgy van az, hogy mi csak úgy szólíthatjuk őket. . . Éjszaka különben sem jönnek soha.

- Hívjátok, ha mondtam! Hívjátok őket!

Rettenetes-erőszakos sürgetésében volt valami, ami megzavarta Lithét. Tétovázott bár, megzavartan és dühvel nézett a férfira, tiltakozva, de váratlan együttérzéssel is hirtelen, majd sarkon fordult, és elbaktatott Manhome-ból.

Bannortól támogatva, Covenant kibotorkált a nyomasztó sziklamennyezet alól. A társaság és a Ramen-nép követte, úgy, mintha bódító erőszaktétel nyomán térnének magukhoz. Mögöttük a vörös hold épp fölkelt a hegy éle mögül; és a távoli Síkságokat, melyek az előhegység alsó nyúlványain túl látszottak innen Manhome-ból, már bíborló fényben fürdette. A hússzín áradás mintha átírta volna a föld felszínét, "lefordítva" sziklát és rögöt és füvet valami másra: pusztuló romlásra és keserű vérre.

A jelenlévők lazán szóródtak szét a síkon fenn kétfelől, úgy, hogy a tárt középső teret szabadon világították meg a tűzfények.

Az éjszakában pedig, távolodva, ott haladt Lithe a Ra Síkságok felé - vé-

 

------------------------------------

 

372

 

gül megállt a magaslat peremén. Covenant sem haladt tovább, csak figyelte a nőt. Bizonytalan volt, mégis kiszabadította magát Bannor keze közül, imbolyogva állt - akár valami roncs gálya, melyet kisodorva otthagyott az ár, képtelen magasban, zátonyán. Majd fából faragott mozdulatokkal megindult Lithe után.

Előtte a holdfény fürdette terep olyan volt, mint valami holt tenger, mely vonzotta is ráadásul, ahogy a hold feljebb szálltával egyre közelebb ért hozzá szemköztről. Gyűrűje hidegen, lappangó tűzzel égett. Érezte, hogy ő maga a mágnesanyag itt. Ég és föld egyképp skarlátárnyalatokat öltött, s ő úgy haladt, mintha tengely is volna, mely körül az éj forog ekképp - ő lenne, gyűrűjével, aki erő erejével kikényszeríti ezt a megerőszakolt éjszakát. Hamarosan kint állt a tág sík közepén.

Csönd szemfedője leplezte-burkolta azokat, akik nézték.

Előtte pedig Lithe Manethrall úgy tárta szét a két karját, mintha a sötétséget hívná, csábítaná önmaga felé. Hirtelen éles kiáltást hallatott: - Kelenbhrabanal marushyn! Rushyn hynyn kelenkoor rillynarunal! Ranyhyn Kelenbhrabanal! - Aztán egyet füttyentett. Ezt a sziklatömb úgy visszhangozta, mint egy éles sikolyt.

Hosszú pillanatokon át csak csönd fojtogatta a síkot. Lithe kihívó mozdulatokkal indult el, vissza Manhome felé. Ahogy odaért Covenanthoz, odavágta neki: - Hát megvolt a hívás. - Majd minden további nélkül otthagyta, és Covenant maga bámulhatta a holdfény ostromát.

De csakhamar patadobaj hallatszott. Nagy lovak verték fel visszhangosan a messzeség csöndjét; és ez a hang olyan volt, mintha maguk a messzi, nagy hegyek hullámlanának Manhome felé. Ranyhynek csapatai jelentek meg. Covenant összeszorította két térdét, hogy ezzel is lábon tartsa magát valahogy. Szíve úgy elgyengült, hogy a dobogását alig érezte. Félig-meddig eljutott a tudatáig, hogy a nézők áhítatos-halkan felszisszentek.

Akkor a síkság külső pereme mintha vöröslőn megemelkedett volna, és Ranyhynek hulláma rontott be a nyílt térközépre - közel száz paripa vonult föl vele szemközt, mintegy élő falat alkotva.

A Ramenek torkából döbbenet és ámulat kiáltásai törtek fel. A legöregebb Manethrallok közül is alig akadt bárki, aki egyszerre ennyi Ranyhynt látott volna. És Covenant tudta, hogy az Ország legbüszkébb élőlényeivel néz szembe most. Félt, hogy esetleg el akarják tiporni.

De a dübörgő fal elkanyarodott, bal kéz felé tőle, kört járt, míg őt telje-

 

------------------------------------

 

373

 

sen be nem kerítette. Sörényt-farkat lengetve, homlokcsillagokat a tűzfényben villogtatva - ahogy tovaszökkentek ott -, a Ranyhynek, vagy százan, döngették a füves földet, és körülvették őt. Patájuk dobaja ott mennydörgött Covenant fülében.

Ahogy a lovak száguldottak, a kör egyre szűkült körülötte. A forgó erő valahogy elragadta, és ő is követni kezdte a Ranyhyneket a tekintetével, úgy, mint aki valamennyiöknek a szemébe akar nézni, rendre. Szíve sajgón rohant. Nem tudott eléggé gyorsan forogni, hogy ezt az ütemet követhesse. Igyekezetébe beleszédült elvesztette egyensúlyát, térdre bukott.

De a következő pillanatban ismét egyenes derékkal állt, lábát keményebben megvetve a kavargás örvényében, az arca pedig úgy eltorzult, mintha üvöltene - mintha ez a kiáltás ott veszne el a Ranyhynek patái között. Karját kiterjesztette, mintha az éjszaka szemközti falainak feszülne.

Lassan, meggyötrőn csitult le akkor a forgás: sok dübögéssel, dobrokolással, forrongva. A Ranyhynek mind befelé néztek, oda, ahol Covenant állt. Forgott a szemük, és többüknek a pofája is habos volt. Covenant először nem bírta felfogni érzéseiket.

A nézők soraiból hirtelen kiáltás hallatszott. Felismerte Llaura hangját. Arra fordult, s akkor látta, hogy a kis Pietten rohan a lovak felé, és Llaura küzdve fut utána, de túl nagy köztük a távolság, nem érheti utol egyhamar. A gyermek elhatározása mindenkit meglepetésszerűen ért; valamennyien Covenantot figyelték. Most Pietten elérte a kör külkerületét, s kúszni-mászni kezdett, át a Ranyhynek tomboló lábai közt.

Lehetetlennek látszott, hogy élve megússza. Feje nem volt magasabban, mint egy-egy emelt pata, és a paripák igencsak emelgették a lábukat, nyugtalanul remegtek. Akkor Covenant észrevette a maga esélyét. Hirtelen előreszökkent, és az egyik ló lába alól kirántotta a fiúcskát.

Csonka keze nem tudta megtartani őt sokáig; Pietten kicsúszott. Ám akkor Pietten már talpon is volt, és rohant rá Covenantra, bele a férfiba olyan erősen, fejjel-testtel, ahogy csak bírt.

- Gyűlölnek téged! - kiáltotta. - Menj el!

Holdfény hullt a síkra, akárha a hegyoldalból szökkent volna. A bíbor izzásban Pietten apró arca igazi senki földje volt.

A gyermek küzdött, ám Covenant fölemelte őt a földről, két karjával a mellkasához szorította. Így, Piettent ölelve, ekképpen nézett megint a Ranyhynekre.

 

------------------------------------

 

374

 

És akkor megértette. A múltban nagyon is kerülte őket, tekintetüket, nem vehette észre hát, hogyan reagálnak rá. Nem fenyegették őt, dehogy. Ezek a nagy paripák riadtak voltak - ezek tőle voltak riadtak. Lábuk és mellük izmai remegtek. Mégis, gyötrődve is csak nyomultak előre. Régi szerepük a visszájára fordult. Nem nekik lehetett választani társat, lovast, hanem azt kellett várniok, hogy közülük kit választanak.

Covenant valami ösztönös belső késztetésre elengedte bal karjával Piettent, s odalendítette hideg, vöröslő gyűrűjét a lovak egyike felé. Az visszahőkölt, lekapta a fejét, úgy, mintha kígyót dobtak volna oda neki, de nem mozdult igazából a helyéről.

Visszaölelte magához Piettent, aki most már nem tiltakozott olyan vadul, s kedves kézmozdulatai is csitították csak. Ám a Hitetlen nem adta alább. Vadul nézett a Ranyhynekre, és egy kicsit imbolyogni kezdett, mintha nem tudná visszanyerni az egyensúlyát.

De már meghozta döntését. Látta, hogy a Ranyhynek felismerik a gyűrűjét. Piettent a szívéhez szorította, így kiáltotta akkor: - Hallgassatok rám! - A hangja nyers volt, mint a zokogás. - Figyeljetek. Alkut ajánlok nektek. Jól értsetek meg. A pokolba is! Jól értsétek. Alkut. Figyeljetek. Nem bírom tovább . . . Széthullok. - Szorította Piettent. - Látom . . . látom, mi történik veletek. Féltek. Féltek. . . tőlem. Azt gondoljátok, én valamiféle . . . Mindegy. Szabadok vagytok. Egyikőtöket sem választom.

A Ranyhynek félve figyelték.

- De tehettek értem egyet s mást. Vissza kell hátrálnotok! - Ez a könyörgés csaknem a maradék erejét is elvette. - Ti. . . az Ország. . . - Zihált, könyörgött tovább, magában így esett: Hagyjatok létezni! - Ne akarjatok annyit! - De tudta, hogy valamivel többet kell kérnie, viszonzásául az ő engedékenységéért, valamivel többet, mint hogy Hitetlenségét elszenvedni készek legyenek.

- Figyeljetek. . . jól értsetek meg. Ha szükségem van rátok, hát jöjjetek, úgy lesz jó az. Hogy ne kelljen hősnek lennem. Félre ne értsetek. Rendben? - Szeméből, bár nem sírt, könnyek patakzottak.

- És . . . és van itt még egy dolog. Még egy. Lena . . . Lena . . . ! - Lena! - Igen, egy lány. Ott él Mithil Stonedownban. Trell és Atiaran lánya. Azt akarom, egyőtök menjen el hozzá. . . Ma éjszaka. És évről évre így. Utolsó teliholdkor a tavasz közepe előtt. A Ranyhynek . . . azok, akikről ő álmodik mindig.

 

------------------------------------

 

375

 

Kirázta szeméből a könnyeket, és látta, hogy a Ranyhynek figyelembe vesznek mindent, amit elmondani próbált. És értik őt.

- És most menjetek - zihálta. - Legyetek irgalommal irántam.

Hirtelen, kitörő, egységes eltökéltséggel valamennyi Ranyhyn odagyűlt most egészen szorosan köréje, és úgy kapálták a levegőt a feje fölött, mint akik így ígérnek meg valamit. Akkor megfordultak, könnyebbülten felnyerítgettek, és vágtatva távolodni kezdtek Manhome-tól. A holdfény mintha hozzájuk sem érhetett volna. Túllendültek a sík terep szegélyén, s eltűntek, mintha ismét a földnek karjai fogadnák vissza őket örömmel.

Csaknem ugyanekkor Llaura odaért Covenant mellé. A férfi lassan elengedte és átadta neki Piettent. A nő hosszan ránézett, s ezt Covenant nem is értette egészen - aztán elfordult. Csak követte Llaurát a Hitetlen, lába kicsit roskadozott, úgy, mint akit saját súlya nyom teherként. Hallotta a Ramenek elragadtatását - túl nagy elragadtatás volt, amit éreztek, dehogy fogták volna fel sértésnek, amit ő tett. Meghaladta őket ő; hallhatta ezt. Meghódoltak neki - hallatszott a suttogás ugyanis. De ő nem törődött vele. Valami perverz émelyt érzett, hogy íme, semmit sem ért el, semmit sem bizonyított, semmit sem oldott meg hát.

Lord Mhoram jött elébe, csatlakozott hozzá. Covenant kerülte a Lord tekintetét, ám hallotta a nagyon összetett csodálatot a hangjában, ahogy ezt mondta Mhoram: - Ős-Lord. .. ah! Ilyen megtiszteltetés nem ért még halandó férfit vagy nőt. Sokan eljöttek már Ra Síkságaira; s felajánlották őket a Ranyhyneknek. .. és elutasításban részesültek. S amikor anyámat, Lord Tamaranthát ajánlották fel nekik így, öt Ranyhyn ment oda, hogy figyelembe vegye őt. . . öt, és ez nagyobb tisztesség volt neki, mint amiről valaha is álmodhatott különben. Ám ezt most nem hallottuk egy ízig. Elutasítottad őket? Elutasítottad?

- Elutasítottam. - Covenant hördülve mondta ezt. - Gyűlölnek engem.

Elsietett Mhoram mellől, majd ismét lassúra fogta léptét, így ért be Manhome-ba. Bizonytalanul járt, akár egy törött gerincű csónak, billegett, s a legközelebbi főzőtüzet célozta meg. A Ramenek félrehúzódtak útjából, áhítatos tisztelet volt az arcukon, úgy figyelték. Nem törődött velük. Elérte a tüzet, aztán megragadta az első darab étket, az első falatot, amit látott. A hús kicsusszant volna felekéz-fogásából, ezért bal öklével markolta át, úgy ette.

 

------------------------------------

 

376

 

Gépiesen evett, nyelte a húst, a falatokat nagy gombócokban, markában alig fért egy-egy adag. Akkor inni is akart volna valamit. Körülnézett, fölfedezte Habkövetőt, hogy ott áll a közelben, jókora flaskó diamondraught-tal a kezében.

Covenant elvette a flaskót, meghúzta. Majd csak állt zsibbatagon-némán, várta a diamondraught hatását.

Gyorsan jött az. Fejét hamarosan ellepte a köd. Hallása egyszerre üregessé vált, mintha Manhome alól fülelne csak mindenre, a mélyből. Tudta, hogy el fogja veszteni eszméletét - éhesen vágyott erre! -, de mielőtt elsötétülhetett volna körötte a világ, az a fájdalom ott a mellében, az azt mondatta vele: - Óriás. . . nekem barátok kellenének.

- Miért hiszed azt, hogy nincsenek?

Covenant pislogott, és látott egyszerre mindent, amit eddig művelt az Országban. - Ne nevettesd ki magad.

- Akkor viszont hidd el, hogy valóság vagyunk.

- Hogy micsoda? - Covenant az Óriás szavainak értelme után kapkodott, ujjatlan kezekkel.

- Képesnek tartasz minket arra, hogy ne bocsássunk meg neked - magyarázta Habkövető. - Ki bocsátana meg neked könnyebben, mint akit álmodsz?!

- Nem - mondta a Hitetlen. - Az álmok. . . sosem bocsátanak meg.

Akkor eltűnt a tűzfény, el Habkövető kedves arca, s ő álomba bukott.

 

 

 

HÚSZ

 

Kérdés: remény

 

 

 

Meg-megrándulva járta álmát, rémlátomásokat várva. De nem jöttek. Ahogy így, sodródván, föl-le hullámzott az útja - mintha alvóként is éber érzékekkel felelne egész lénye az Országra! -, azt kellett éreznie, hogy messziről figyelik. A rá szegeződő tekintet aggódó volt és jóakaratú; emlékeztette arra az öreg koldusra, aki elolvastatta vele a tanulmányt "az etika alapkérdéséről". .

 

------------------------------------

 

377

 

Ahogy felébredt, látnia kellett, hogy Manhome-ot napfény fürdeti. Az üreg árnylepte mennyezete sötétlett ugyan, de a település kőalapjaira vetődő visszavert fények is elűzték a kőkomorság nyomasztó hatását. És a napfény épp eléggé mélyen behatolt Manhome-ba ahhoz, hogy Covenant tudhassa: belealudt ő jócskán a meleg kora nyári nap délutánjába itt most. Az üreg mélyének végéhez közel feküdt, nyugalom vette körül egy ízig. Mellette pedig ott ült Habkövető Sósszív.

Covenant egy pillanatra behunyta a szemét. Érezte, túlélt egy vesszőfutást. És az a semmire nem összpontosítható, de biztos érzése volt, hogy alkuja eredményes lesz. Amikor ismét felpillantott, megkérdezte: - Mióta alszom? - Mintha épp most tért volna vissza a holtak birodalmából.

- Üdv s jó szerencse véled, barátom - felelte az Óriás. - Bebizonyítod még a végén, hogy az én diamondraught-om gyengécske. Mindössze egy éjt s egy délelőttöt aludtál át.