Covenant élvezkedőn elnyújtózott, s azt mondta: - Mit tesz a gyakorlat. Annyiszor volt már részem benne . . . szakértője leszek . . . a figyelésnek.

- Ritka művészet - nevetett fel hamiskásan Habkövető.

- Ne hidd. Több van belőlünk, leprásokból, mint gondolnád. - Hirtelen összevonta a homlokát, mint aki azon kapja magát, hogy otrombán megsérti, amit maga fogadott. Hogy elkerülje a komolyan vételt, panaszosan tette hozzá: - Ott vagyunk mi mindenütt.

De ez a humorizáló próbálkozás csak elképesztette az Óriást. Egy pillanat múltán Habkövető azt mondta lassan: - Hát a többiek. . . Nem, "leprás", ez nem jó szó. Ez amúgy túl rövid az olyanra, mint amilyen te vagy. Nemigen ismerem a szót, de a hangzása kegyetlenséget sugall.

Covenant felült, lerúgta takaróit. - Nem kegyetlen ez, ha pontos akarok lenni. - A tárgy mintha megszégyenítő lett volna neki most. Ahogy beszélt, nem tudott Habkövető szemébe nézni. - Nem is tudom . . . vagy mit sem jelentő baleset, véletlen. . . vagy "maga a sivatag". Ha kegyetlenség lenne, többször történne meg.

- Többször?

- Persze. Ha a lepra kegyetlenség következménye volna . . . isten részéről, vagy én nem tudom kitől . . . nem lenne ilyen ritka. Ugyan, ki-mi elégedne meg akkor pár ezer nyomorult áldozattal, ha milliókra is számíthatna a dologban?

- Baleset, véletlen. - Habkövető mormolt csak magában. - Állj. Bará-

 

------------------------------------

 

378

 

tom, megijesztesz. Olyan kapkodva beszélsz. Talán a te világod Megvetője nem elég erős, hogy szembeszálljon a világ Teremtőjével.

- Talán. Valahogy nem hiszem, hogy az én világom ilyen srófra járna.

- Mégis.. . azt mondtad. . . leprások mindenfelé vannak.

- Az csak tréfa volt. Amolyan . . . hasonlat. - Covenant ismét megpróbálkozott vele, hogy a maró gúnyból humort oldjon. - Nem tudom kifejezni a különbséget.

Habkövető egy hosszú pillanaton át tanulmányozta őt, majd óvatosan megkérdezte: - Barátom, te. . . viccelődsz?

Covenant, epés gúnnyal az arcán, így felelt az Óriásnak: - A jelek szerint mégse.

- Nem értem ezt a modort.

- Ne aggódj felőle. - Covenant meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy kimásszon az egész társalgásból. - Együnk valamit még inkább. Én éhes vagyok.

Megkönnyebbülésére, Habkövető elkezdett kedvesen nevetni. - Jaj, Thomas Covenant - vihogta -, emlékszel a mi folyami utunkra, ahogy a Lordok Honát közelítettük? Láthatólag az én komolyságomban van valami, amitől te annyira éhezni kezdesz. - És e szavak kíséretében odanyúlt egyik oldalára, és fölemelt egy jókora "tálca" kenyeret, sajtot, gyümölcsöt, mellé egy flaska tavaszi bort is. Majd folytatta a derűs mulatást, miközben Covenant a falnivalókra vetette magát.

A Hitetlen szép kitartóan evett egy darabig, majd végre körbepillantott. Máris megdöbbent a látványtól: hogy az üreg el van árasztva virággal. Füzérek és csokrok hevertek mindenfelé, akárha az éj során valamennyi Ramen learatott volna egy-egy kertet, ott is mind a sasfüveket, galambvirágokat, szálas-fürtös zöldeket. A fehér és a zöld szín enyhítette Manhome komoly komorságát, a köveket finom lepelként fedte.

- Meglepődsz? - kérdezte Habkövető. - Ezek a virágok a te tiszteletedet szolgálnák. A Ramenek közül igen sokan azzal töltötték az éj hátralévő részét, hogy virágokat szedjenek. A Ranyhynek szívéig értél. . . és a Ramenek nem hálátlanok, nem érzéketlenek. Csoda volt ez nekik . . . száz Ranyhyn, ahogy egyetlen embernek hódol! A Ramenek oda nem adnának egy ilyen látványt egész Andelainért sem. Hát viszonozták a dolgot, úgy, ahogy a maguk erejéből telik rá. - Szólt, s elhallgatott.

Hódolnak? Covenant csak ámult, úgy visszhangozta némán.

 

------------------------------------

 

379

 

Az Óriás letelepedett, kényelmesebben helyezkedvén el az iméntieknél, és mint aki hosszú mesébe fogott, folytatta: - Mondják, te nem láttad az Országot a Megszentségtelenítés előtt. Akkor a Ramenek olyan hódolattal fogadhattak volna téged, hogy örök életedben alázattal tölt el. Minden dolgok magasabban álltak abban a korban, de még a Lordok közt is kevés szépség számított többnek, mint a Ramenek. . . kevés volt oly erejű. "Velővájt" . . . ez volt a nevük . . . anundivian yaj öna, az Ó-Lordok nyelvén. Csontformázottak, így is mondhatjuk, külsődleg nézvést. Keselyű és idő tisztította csontvázakból a Ra Síkságokon, íme, akkoriban a Ramenek az igazság és a gyönyörűség ritka alakzatait formázták-faragták. Kezük alatt dalaik hatására - a csontok úgy hajoltak, alakultak, mint a puha agyag, különös formákat öltöttek, s így az elveszett életek fehér matériájából a Ramenek az élet újabb jelvényeit alkották meg. Magam sosem láthattam ezeket a figurákat, de a róluk szóló történeteket őrzi az Óriások emlékezete. Aztán a nélkülözés, a jogfosztottság és megaláztatás, mely nemzedékek során át a Ranyhynek és a Ramenek osztályrésze lett, a Megszentségtelenítés utáni korban ennek az ősi mívességnek, a "velővájásnak" hagyományát is kipusztította.

Hangja elhalkult, így fejezte be mondókáját, és egy pillanatba alig telt, máris éneke zendült:

Kő és Tenger két mély élet -

Tiszteletteljes figyelem csendje vette körül nyomban. A Winhome-ok, kik a közelében voltak, leálltak, hogy hallgassák.

Kis idővel később egyikük integetni kezdett, a tisztás kősíkja felé mutogatva, és Covenant, ahogy a jelzést követte, Lithe-et látta, ahogy büszke mozgással áthalad ott. Társaságában volt Lord Mhoram, aki egy szépséges Ranyhyn deresen ült. Ez a látvány örömmel töltötte el Covenantot. Kütta utolsó korty tavaszi borát, így köszöntötte Mhoramot.

- Igen - mondta Habkövető, ahogy Covenant pillantására felfigyelt -, sok minden történt ezen a reggelen. Prothall Főlord nem mutatkozott hajlandónak, hogy feláldozza magát. Azt mondta, öreg csontjai inkább szerényebb hátast igényelnek. . . gondolom, nem merte volna azokat a bizonyos "öreg csontokat" Ranyhynnel megzöcsköltetni. Hanem azért ettől még nem kell alábecsülni sem az ő erejét.

 

------------------------------------

 

380

 

Covenant mintha titkos-bizalmas utalásokat hallott volna ki az Óriás szavaiból. Közömbösség látszatával azt mondta: - Hát Prothall eleve le akar mondani, miután ez a Különítmény bevégezte dolgát . . . már ha sikerrel bevégzi.

Az Óriás szemébe vigyor szökkent. - Ez prófécia?

Covenant megvonta a vállát. - Tudod te ugyanolyan jól, ahogy én. Túl sok időt tölt ő azzal, hogy töpreng: mennyire nem boldogult Kevin Lore-jával, a Tannal. És ugyanígy fog töprengeni tovább akkor is, ha a Törvény Botját visszaszerzi netán.

- Prófécia, semmi kétség.

- Ne nevess. - Covenant csak bámult; miként is magyarázhatná ama tény visszhangját, hogy Prothall visszautasította a Ranyhynhez jutás esélyét. - Mindegy, beszélj nekem Mhoramról.

Habkövető boldogan mondta: - Lord Mhoram, Variol fia e napon belépett a kiválasztottak sorába . . . őt választotta ugyanis Hynaril Ranyhyn, aki eddig Variol-feleség Tamaranthát hordozta. Lásd csak! Tamaranthát nagy becsben tartja az óriási lovak emlékezete. A Ramenek szerint eddig még egyetlen Ranyhyn sem hordott a hátán két lovast ilyképp. Igaz, ami igaz: Ra Síkságain a csodák ideje következett el.

- Csodák . . . - Covenant csak motyogott. Nem szívesen emlékezett vissza arra a félelemre, mellyel az a sok Ranyhyn nézett szembe vele. Belenézett inkább a flaskába, akárha azzal csalta volna meg őt ez az edény, hogy üres.

A legközelebb lévő Winhome-ok elindultak felé, s hoztak egy korsót. Felismerte köztük Gayt. Közeledett ő is a virágok között, aztán megállt. Amikor látta, hogy a férfi nézi őt, lesütötte a szemét. - Szívesen újratöltöm az edényed - mondta a lány -, csak . . . eddig féltem, hogy megsértelek. Hogy úgy kezelsz majd, mint egy gyermeket.

Covenant komoran nézett vissza rá. A lány mintha szemrehányóan pillantott volna rá most, s ő megmerevedett ültében. Aztán, mintha az erőfeszítéstől vált volna hideggé a hangja, azt mondta a Hitetlen: - Felejtsd el a múlt éjszakát. Nem a te hibád volt. - Akkor, suta mozdulattal, odanyújtotta neki a flaskát.

A lány előlépett, töltött a tavaszi borból, a forrástisztából, és látszott, hogy keze egy kicsit remeg.

A férfi mintegy szórakozottan felelte: - Köszönöm szépen.

 

------------------------------------

 

381

 

A lány tágra meredt szemmel nézett rá egy pillanatig. Akkor megbánás futott át az arcán, és el is mosolyodott nyomban.

A mosolya a férfit Lenára emlékeztette. Önkéntelenül, akárha Gay valami teher lenne, melyet ő nem akarna lerázni mégse magáról, mutatta neki, üljön le. A lány keresztbe vetett lábbal telepedett oda akkor az ágya elébe, s arca, egész lénye izzott a büszkeségtől, hogy a Gyűrűs-Tán ilyesképp bánik vele, megtisztelőleg.

Covenant megpróbált kitalálni valamit, mi is lenne az, amit mondhatna neki; de mielőtt rájött volna effélére, látta, hogy Quaan Warhaft beballag Manhome-ba. Quaan egyenesen feléje ment ráadásul, mintha Covenant pillantása vonzaná mágnesesen, s ahogy közel ért a Hitetlenhez, mindössze egy pillanatot várt ki, máris feltette kérdését: - Aggódtunk. Hogy élj, enned is kell. Jól vagy?

- Jól? - Covenant azt érezte, hogy izzani kezd belül a második flaska tavaszi bor után. - Nem látod? Én magam téged látlak. Egészséges vagy, mint egy tölgyfa.

- Nekünk te zárva vagy - felelte Quaan, és nemtetszéstől volt hajlíthatatlan. - Amit látunk belőled, nem ugyanaz, mint ami vagy.

A kettős élű közlés valami nyers választ kívánt volna, de Covenant türtőztette magát. Vállat vont, így közölte: - Eszem, látod. - Mint aki nem tartja túl fontosnak az egészség makacskodó kérdéseit.

Quaan ezt a választ láthatóan annyiba vette, amennyit ér. Bólintott, könnyedén meghajolt, távozott aztán.

Ahogy figyelte, mint tűnik el, Gay Winhome fellélegzett. - Nem szeret téged ő. - Hangja áhítatos tiszteletet fejezett ki a Warhaft vakmerősége iránt; de ez a dőreségére is vonatkozott ugyanígy. Mintha azt kérdezte volna Gay, hogyan merészel így érezni Quaan, ahogy érez - mert az ő szemében, íme, múlt esti produkciója a Ranyhynek sorába emelte Covenantot. - Megvan rá a jó oka - felelte közömbösen Covenant.

Gay bizonytalanul nézett rá. Mintha valami veszedelmes tudást érintene ekképp, azt kérdezte gyorsan : - Mert . . . azért, mert te egy amolyan "leprás" vagy?

Covenant látta a lány komolyságát. De érezte, hogy ő maga máris túl sokat beszélt s mondott itt a leprásságról. Efféle beszéd pedig az alku része volt. - Nem - mondta tehát. - Csak mert azt gondolja, hogy én visszataszító vagyok.

Erre Gay úgy vonta össze a szemöldökét, mint aki hallja e szavakból az

 

------------------------------------

 

382

 

őszintétlenséget. Hosszú pillanatok teltek azzal, hogy csak meredt a földre, mint aki a kövekből akarja kiolvasni, mekkora is itt a derekas fondorlat. Majd felszökkent, megtöltötte Covenant flaskáját színültig, meg, a maga korsajából. És ahogy elfordult, azt mondta halkan: - Te engem gyereknek tekintesz. - Aztán nekiindult, és csípőjét pimaszul is, riadtan is himbálta, s mintha ez a riszálása életre-halálra szólt volna: maga is tudta, mekkora kihívás ez egy Gyűrűs-Tánnal szemben.

A férfi csak nézte a karcsú, fiatal hátat, s bámult, miféle büszkeség is azoké, akik másokat szolgálnak - és azt sem tudta minden további nélkül tűrni, hogy az igazi igazság kimondása olyan keserves, íme.

Akkor Gayról Manhome szegélyvidékére siklott át a tekintete, s ott Mhoramot és Lithe-et pillantotta meg, ahogy együtt állanak a napfényben. Egymást nézték, s a nő dióbarnasága meg a Lord kék köpenye együtt olyan ellentétes volt, mint a föld meg az ég, oly tiszta viszály. Ahogy Covenant jobban összpontosított rájuk, azt is hallotta körülbelül, miről beszélnek.

- Akarom - mondta a nő makacsul. - Én igen, igen!

- De nem, hallgass rám - felelte Mhoram eltökélten. - Ő nem akarja. Nem. Te őneki csak fájdalmat okozol ezzel. . . meghidd, magadnak is.

Covenant kényelmetlen érzéssel figyelte őket a hűvös üreg félhomályából. Mhoram erőteljes vonalú orra egyértelműen tanúskodott arról a jellemről, mely a tényeket egyenesen, szemközt akarja s bírja fogadni; és a Hitetlen - hitetlenkedés nélkül! - tudta, hogy ilyen ellenfelet, mint Mhoram, nem kívánna magának.

A vita hamar véget ért. Lithe Manethrall lendületesen elfordult Mhoramtól, aztán megindult - a település utai, zugai felé. Közeledett Covenanthoz, s akkor, a férfi nagy meglepetésére, térdre hullt előtte, homlokával a kőtalajt érintette, ott, lábainál. Tenyere kétfelől a feje mellett volt máris ugyanott, s így mondta: - Szolgád vagyok. Te vagy a Gyűrűs-Tán, a Ranyhynek nagymestere.

Covenant meredten nézte a nő tarkóját. Egy pillanatig nem is értette; meglepetésében el sem tudott képzelni oly erőt, mely egy Manethrallt ilyen testhelyzetbe hozhatna - akár csak fizikailag is. Arca akkor, ahogy nézte a nőt, szégyenpírba borult. - Nem igénylek szolgálót - mondta mentegetőzve. Ám akkor észrevette, milyen szemrehányóan ráncolja homlokát Lithe mögött Mhoram. Összeszedte magát, majd már szelídültebben foly-

 

------------------------------------

 

383

 

tatta: - Hogy ily szolgálattal tisztelnél meg, engem, érdem szerint, nem illethet.

- Ó, dehogy! Igen! - felelte Lithe, s még mindig lehajtva tartotta fejét. - Én láttam. A Ranyhynek meghódoltak neked, meg!

Covenant azt érezte, csapdába került. Mintha nem lett volna más módja, hogy megakadályozza megalázkodását, mint hogy tudatára ébreszti: ezzel így - megalázkodik. Covenant hosszú időn át úgy élt, hogy semmi tapasztalata nem lehetett ilyen dolgokban - mi is a megbecsülés módja, a tiszteleté. De azt ígérte, hogy türelmet tanúsít. És nagy-messze, úgy jött ő Mithil Stonedown óta, hogy az Ország emberei valami mitikus alakként kezelhették egyre. Összeszedte erejét, így felelte önfegyelemmel és engedékenység nélkül: - Semmi kétség. Nem szoktam hozzá mindazonáltal ilyen dolgokhoz. A magam világában, nos . . . ott én afféle kisember vagyok csak. Tiszteletadásod feszengető.

Mhoram megkönnyebbülten sóhajtott, és Lithe ámulva emelte föl a fejét. - Lehetséges volna ez? Létezhetnek oly világok, ahol te nem a nagyok közt leledzel?

- Szavam vedd rá! - Avval Covenant jól meghúzta a flaskóját.

Óvatos gyanakvással, mint aki fél azért még, hogy a férfi nem gondolja komolyan, amit mondott, Lithe feltápászkodott végre. Fejét hátravetette, megrázta összefont haját. - Covenant Gyűrűs-Tán, legyen, ahogy választásod! De mi nem feledjük, hogy a Ranyhynek meghódoltak neked. Ha bármiben szolgálatodra lehetünk, csak tudasd velünk, és meglesz. Parancsodra készen állunk mindenben, ami nem a Ranyhyneket illeti.

- Egy dolog van akkor - mondta Covenant, és az üreg sziklamennyezetét bámulta. - Adjatok otthont Llaurának és Piettennek.

Ahogy akkor Lithe-re pillantott, látta, a nő vigyorog. Hevesen felcsattant: - A lány Soaring Woodhelven híírjei közül való, Pietten meg fiúcska még. Rettentő dolgokon mentek át, egy kis kedvességet megérdemelnek.

Mhoram nemesen avatkozott közbe. - Habkövető beszélt már a Manethrallokkal. Megegyeztek, hogy Llaurának is, Piettennek is gondját viselik.

Lithe bólintott. - Az ilyen rendelés könnyű dolog. Ha a Ranyhynek nem követelnek tőlünk épp semmit, többnyire csak fekszünk, alszunk egész nap. - Még mindig mosolygott, aztán otthagyta Covenantot, lejtve kiment a napfényre.

Mhoram is mosolygott egyre. - Jobb . . . színben vagy, ős-Lord, igen. Jól is érzed magad?

 

------------------------------------

 

384

 

Covenant figyelme ismét a tavaszi borra összpontosult. - Quaan ugyanezt kérdezte tőlem. Honnét tudnám? E napok során, az idő jó felében, még a nevemre sem emlékszem. Kész vagyok az útra, ha ez az, amire kérdésed céloz.

- Jól van. A lehető leghamarabb el kell indulnunk innen. Kellemes a biztonságos időzés; de épp azért kell mennünk, hogy az ilyen kellemességeket védjük s biztosítsuk. Szólok Quaannak és Tuvornak, készülődjenek.

De mielőtt a Lord is eltávozott volna, Covenant azt kérdezte: - Mondd csak. . . felelj nekem. . . miért jöttünk mi tulajdonképpen ide? Te szereztél magadnak egy Ranyhynt . . . összességében viszont elvesztettünk öt napot. Morinmoss Vadont ki lehetett volna hagyni.

- Taktikai magyarázatokra vágyol? Nos, az a felfogásunk, hogy ott járhatunk nagyobb biztonsággal, ahol Drool nem is sejt bennünket, és időt adunk neki, hogy összeszedje magát a bosszúhoz, a Soaring Woodhelvennél elszenvedett veresége okán. Elképzelésünk s reményünk az, hogy sereget küld ránk. De ha túl hamar érünk oda a Mennydörgés Hegyéhez, az a sereg még ott lesz.

Covenant nem akart hitelt adni e magyarázatnak. - Rég tervezted már te azt, hogy eljövünk ide, akkor még nem is ért minket támadás Soaring Woodhelvennél. Ezt tervezted elejétől fogva. Tudni szeretném, miért.

Mhoram nem tért ki a nyílt kérdés elől, de arcának feszessége elárulta: felteszi, hogy Covenant nem örül majd a válasznak. - Mikor Revelstoneban a terveinket készítettük, előre láttam, hogy ez jóra vezet majd.

- Láttad. . . ?

- Orákulum vagyok. Olykor. . . a jövőbe látok.

- És?

- És jól láttam.

Covenant nem akarta feszegetni így a kérdést. De. a hangja gunyoros volt, ahogy azt mondta: - Mulatságos lehet. - Mhoram vette a lapot, nevetett. Kacagása most ajkainak kedves vonalát hangsúlyozta. Aztán, egy pillanat múlva, már keserűség nélkül mondta ezt is: - Nem bánnám, ha több efféle jót láthatnék. Annyira kevés a jó manapság.

Ahogy a Lord elsétált, hogy a társaságot felkészítse, Habkövető azt mondta: - Barátom, még van a számodra remény.

- Valóban - vigyorgott Covenant. - Óriás, ha én olyan nagy lennék és erős, mint te vagy, mindig lenne a számomra remény.

 

------------------------------------

 

385

 

- Miért? Azt hiszed talán, hogy az erő gyermeke a reménység?

- Hát nem? Honnét támadhat reményed, ha nem az erőből? Ha tévednék, hát. . . pokolba is! Sok leprás szaladgál a világon teljes zavarodottságban.

- Az erő hatalmának mi a megítélése? - kérdezte Habkövető olyan komolysággal, melyet Covenant nem is várt.

- Tessék . . . ?

- Nem szeretem azt a módot, ahogyan te a leprásokról beszélsz. Hol az erőtök értéke, ha ellenségetek erősebb nálatok?

- Feltételezed mindig, hogy valamiféle "ellenségről" van szó. Szerintem a dolog nem ilyen egyszerű. Mit sem szeretnék jobban, mint ha az egészet. . . valaki másnak a csizmájába lehetne tolni. Ellenségre, aki fenyeget engem. De hát ez csak az öngyilkolás másik változata. Áthelyezem a felelősséget másra, hogy életben tartsam magam.

- Vagy úgy, életben. - Habkövető ellenkezett. - Figyelj, gondolkozzál másképp, tovább, Covenant. Mi értéke van az erőnek, ha a halál fölött nincs hatalma? Ha a reményt ennél csekélyebb dolgon méred s próbálod, az csak félrevezethet a végén.

- Ugyan?!

- Hanem a halál fölötti hatalom: döntés kérdése. Nem létezhet élet halál nélkül.

Covenant elismerte, hogy ez tény. De nem várt volna ilyen érvelést az Óriástól. S ennek eredménye az lett, hogy vágyódni kezdett ki innen, az üregből - a napfényre. - Habkövető - mormolta hát, és kimászott ágyából -, te itten megint gondolkodtál egyszer. - Ám éreznie kellett, milyen áthatóan szegeződik rá az Óriás tekintete. - Jól van, no. Igazad van. Mondd meg nekem akkor hát, honnan a csudából merítesz te reményt?

Az Óriás lassan talpra tápászkodott. Covenant fölé tornyosult, míg feje csaknem a mennyezetet érintette már. - A hitből - mondta.

- Túl sokat foglalkozol emberekkel újabban. Túl kapkodva beszélsz. "Hit": túl rövid kifejezés az. Mit jelent, a maga kurtaságában is?

Habkövető elindult óvatosan a virágok közt; szedegetvén, tűnődvén. - Hát. . . jelenti ez, szerintem, a Lordokat. Gondold meg, Covenant. A hit az a mód, ahogy élünk. Egy ilyen mód. Ők, a Lordok, teljességgel az Ország szolgálatának szentelték magukat. És letették a Béke Esküjét, elkötelezték magukat, hogy életük nagy célját kizárólag bizonyos utakon-módokon szolgálják majd, s hogy inkább választják a halált, semhogy alá-

 

------------------------------------

 

386

 

vessék magukat a Szenvedély erejének, melynek következményeképpen Kevin Főlord idején a Megszentségtelenítés bekövetkezett. Ugyan, menj már . . . Hát el tudod te képzelni azt, hogy Lord Mhoram valaha is kétségbeesik? Ez a Béke Esküjének lényege, szelleme. Sosem fog kétségbeesni, s nem tesz olyat sem, amit a kétségbeesés sugall. . . nem gyilkol, nem aláz meg, nem szentségtelenít, nem pusztít. És sosem fog meginogni ebben, mert a Lordsága, az Ország szolgálatának elkötelezett valója, igen, ez megóvja és erősíti. A szolgálat lehetővé teszi önmaga folytatását: a szolgálatot.

- Ez nem azonos a reménnyel. - Az Óriás társaságában Covenant is kiért Manhome-ból a szabad ég alá, s megállt a napverte sík térségen. A fényesség hatása az volt, hogy ösztönösen behúzta a fejét. Ezért is vette észre, hogy megint mohafoltok zöldje szökken szemébe a köntösén. Hirtelen visszanézett a barlangüregbe. Ott a zöldek a galambvirágok közt úgy voltak elrendezve, hogy fehér szaténon moha foltjaira-csíkjaira emlékeztettek.

Elfojtott egy hördülést. Mintha valami elvet fejtene ki aztán, úgy mondta: - Amit el kell kerülnöd, ennyi csak: a helyrehozhatatlan ostobaság vagy a korlátlan makacsság.

- Nem - állította Habkövető. - A Lordok nem ostobák. Nézd az Országot. - Aztán karjával olyan széles mozdulatot tett, mintha elvárná Covenanttól, hogy az egész Országot, határtól határig befogja tekintetével.

Covenant, persze, nem láthatott ilyen messzire. De a zöld mezőkön-réteken túlig, a Síkságokig elhatolt hunyorgó tekintete. Hallotta a Vérgárdisták távoli füttyjeleit, ahogy a Ranyhynjeiket hívják, és hallotta ezek nyihorászó válaszát is. Észrevette azt a csupa jóérzés csodálkozást, amely a Winhome-ok arcán ült: jöttek elő Manhome üregeiből, mert nem győzték kivárni, hogy a Ranyhyneket láthassák. Egy pillanat így telt. . . s akkor azt mondta: - Másképp fogalmazva, a remény abból az erőből, abból a hatalomból jön, melyet szolgálsz. . . nem pedig tenmagadból. A pokolba is, Óriás . . . elfelejted, ki vagyok.

- Elfelejteném?

- Akárhogy is, mitől vagy ilyen nagy reményszakértő? Nem látom, mi okod lenne egyáltalán bármi kétségbeesésre?

- Nem? - Az Óriás ajka mosolyra szaladt, de bozontos szemöldöke alatt kemény maradt a tekintete, és homlokán a seb élénken lángolt. - Elfelejted, hogy megtanultam a gyűlöletet? El. . . De hagyjuk ezt. Mi van ak-

 

------------------------------------

 

387

 

kor, ha azt mondom neked, hogy én téged szolgállak? Én, Habkövető Sósszív, a Tengertér Óriása, népem megbízott követe?

Covenant visszhangokat vélt kihallani e szavak mélyeiről, tereiből, mintha tiszta, távoli csengés hullna szét a szélben, annak éles csendjén - s hátrahőkölt. - Ne beszélj már így, mint holmi fene ette misztikus. Mondj valamit, amit meg is értek.

Habkövető lenyúlt "a mélybe", hogy megérintse Covenant mellkasát egy szál súlyos ujjal, akárha megjelölne így egy helyet a térképfoltos köntösön. - Hitetlen, te a kezedben tartod az Ország sorsát. A Lélekrontó éppen akkor támad a Lordok ellen, amikor a mi álmaink a Hazáról, az Otthonról ismét feléledhettek. Mondjam-e neked, hogy bennünket például hatalmadban áll megmenteni, de ugyanígy árvává tehetsz minket örökre, s akkor osztoznunk kell az Ország bármi végzetében, kárhozatában?

- Ördög és pokol! - csattant fel Covenant. - Hányszor mondtam már neked, hogy én leprás vagyok? Egy leprás. Ez a többi meg: merő félreértés. A Kárhozat Ura trükkösen játszik velünk csupán.

Az Óriás egyszerűen és nyugodtan felelt erre. - Hát akkor miért vagy annyira meglepve, hogy én itt a remény kérdésén kezdtem gondolkodni?

Covenant tekintete találkozott Habkövetőével, s az Óriás az előreszökkenő homloksebe alól "nézett ki". S olyan kifejezés volt ebben a nézésben, mintha a Hazátlanok reménye süllyedő hajó volna, és Covenantban ott sajgott a maga reménytelenségtudata - így kellett volna mentenie amazt a reményt. De akkor Habkövető, mint aki Covenant segítségére akar sietni azt mondta: - Ne aggódj, barátom. Ez a történet még túl rövid bármelyikünknek is, hogyan gondolhatnánk el, mi lesz majd a vége! Mint mondtad, túl sok időt töltöttem én sietős emberlényekkel. Népem nagyot nevet majd, ha meglát engem. . . egy Óriást, akinek nincs elegendő türelme, hogy végighallgasson egy hosszú történetet. És a Lordokban sok minden van, ami meglepetés lehet a Lélekrontónak. Ne csüggedj hát! Lehet, hogy te meg én, igen, mi már megtettük a magunk részét e rettenetes idők dolgaiban.

Covenant mogorván mondta: - Óriás, túl sokat beszélsz te. - A Habkövetőben rejlő nemesség, a jóság képessége egyszerűen felfoghatatlan volt számára ily mértékben. Csak motyogta magában, hogy ördög és pokol, aztán elfordult, ment, hogy botját és kését megkeresse. Hallotta a sík téren túlról a készülődések zaját; s a településen a Winhome-ok buzgón csoma-

 

------------------------------------

 

388

 

goltak: élelmet a nyeregtáskákba. A társaság készülődött, s ő nem akart lemaradni. A botot és a kést ott lelte, ahol ruhái voltak, kötegben odatéve egy kőlapra a virágok közt, akárha kiállítás lenne ez is. Aztán egy izgatott, lelkes Winhome ellátta őt vízzel, adott neki szappant és tükröt. Azt érezte ugyanis, hogy tartozik magának egy borotválkozással.

De ahogy elhelyezte a tükröt, kellő szögben, az arcát pedig bevizezte, hirtelen azt vette észre, hogy Pietten áll ott ünnepélyesen vele szemközt; és a tükörben azt látta, hogy Llaura meg őmögötte áll. Pietten úgy bámult rá, mintha a Hitetlen megérinthetetlen is lenne - akár a füst. Llaura arca pedig feszesnek látszott, akárha erőltetné, hogy olyasmit tegyen, amit nem csinál szívesen. - Azt kérted a Ramenektől, hogy adjanak itt otthont nekünk?

Megvonta a vállát. - Habkövető sem tett másképp.

- Miért?

Covenant hosszú okfejtéseket hallott ki a nő hangjából. Llaura tekintete egyre a tükörbe szegeződött, és Covenant látta, hogy ebben a szempárban ott egy lángoló fa emléke. Óvatosan kérdezte hát: - Csakugyan azt gondolod, hogy van esélyed, és visszavághatsz Kárhozat-Úrnak? Vagy hogy egyáltalán képes leszel élni a lehetőséggel, ha majd kínálkozik? - Aztán Piettenre nézett: - Hagyd ezt - tette hozzá -, igen, hagyd Mhoramra és Prothallra. Megbízhatsz bennük.

- Persze. - A nő hangja szavaknál is tisztábban tanúsította csengésével, hogy képtelen volna bizalmatlanul nézni a Lordokra.

- Akkor tedd, ami már most is a dolgod, ami eleve az. Itt van Pietten. Gondolj arra, mi minden történhetne még vele . . . jóval több, mint amin keresztülmentetek eddig. Neki segítségre van szüksége.

Pietten ásított, mint akinek már ágyban a helye, s a fennlétet helyteleníti is. - Gyűlölnek téged. - A fiúcska olyan józannak hangzott ezzel, akár egy hóhér.

- De hát hogyan, miféle segítségre? - felelte Llaura riadtan. - Megfigyelted már őt? Láttad már, hogyan üldögél éjnek idején? Láttad, hogyan falja a szeme a holdat? Láttad, hogy áhítozik a vér ízére? Nem gyerek ő már. . . többé nem az. - Úgy beszélt, mintha Pietten nem is hallaná az egészet, és Pietten csak úgy hallgatta a szavait, mint aki valami lényegtelen formulát hall csupán. - Árulás ő: gyermek alakban. Miként segíthetnék rajta?

Covenant ismét benedvesítette, majd szappanozni kezdte az arcát. Érezte Llaura jelenlétét, a tarkóját nyugtalanította ez, és keményen dörzsölte a

 

------------------------------------

 

389

 

a felhabzó szappant. Végül azt mormolta: - Próbáld a Ranyhyneket. A fiú szereti őket.

Amikor Llaura átnyúlt felette, hogy Pietten kezét megfogja, aztán elvigye magával a gyermeket, Covenant felsóhajtott, s a kést a szakállához vitte. Bizonytalan volt a keze; rémlátomásként ott volt már előtte, hogy megvágja magát. De a kés olyan simán futott a bőrén, mintha emlékezne rá: Atiaran sem akarta megsebezni ezt az embert.

Mire a művelettel kész lett, a társaság is összegyűlt Manhome előtt. Sietett, hogy csatlakozzék a lovasokhoz - mintha attól félne, hogy a Különítmény nélküle indulhat el!

Folyt a nyergek, nyeregtáskák utolsó ellenőrzése, és Covenant csakhamar ott állt Dura mellett. Meglepte a lovak állapota. Kicsattanóan egészségesnek és frissnek látszottak mind, jól tápláltnak - akárha tavasz dereka óta a Ramenek viselték volna gondjukat. Az Eoman némelyik lova igazán rettentő állapotban volt már, s most ezek is vígan toporzékolgattak, rázták sörényüket élénken.

Mintha az egész társaság elfelejtette volna, hová is igyekeznek. A harcosok együtt nevetgéltek. Az öreg Birinair amúgy kotyorászva dohogott, hogyan kezelték a Ramenek az ő lillianrill tüzeit. A Rameneket tulajdonképpen elrontott gyermekeknek tartotta, és mintha túlságosan is élvezte volna saját magasabbrendűségét, semhogy méltósága mögé rejthetné. Mhoram széles mosollyal ült Hynarilon. És Prothall Főlord olyan hanyag nyugalommal állt hátasa mellett, mint aki évek gondján-törődésén van túl. Csak a Vérgárdisták - immár lovuk hátán -, csak ők maradtak ünnepélyesen komolyak.

A társaság jó hangulata Covenantot úgy zavarta, mint valami burkolt fenyegetés. Megértette, hogy ez az egész a pihenés eredménye, meg a visszanyert biztonságé. Ám csak részben. Mert bizonyosra vehette, hogy része van benne az ő találkozásának is a Ranyhynekkel. Nemcsak a Ramenekre tett az nagy hatást, de a harcosokra is; igazolódni látszott, hogy joggal várják tőle: új Felekéz lesz, új Berek. A fehérarany viselője következetes férfinak bizonyult - akinél e következmények nem is akármilyenek!

A Ranyhyneket valaki megrendszabályozta! Magában így csattant fel Covenant. Eh . . . ! Csak a Kárhozat Urának sugallatát érezték belőlem, addig van! Ezért volt az egész. Mindenesetre erről mélyen hallgatott most inkább. Ígéretet tett a mértékletességre, hogy a túlélés reményét vissza-

 

------------------------------------

 

390

 

nyerhesse. Annak ellenére, hogy némasága a társak csúnya becsapása is volt egyben, csöndben maradt. Higgyenek róla, amit akarnak.

A lovasok nevetgéltek és tréfálkoztak, Lithe Manethrall pedig odaállt elébük, vele volt más Manethrallok társasága, és sok Kord. Amikor a Különítmény végre odafigyelt rá, megszólalt: - A Lordok - mondta ekképpen Lithe - a Ramenek segítségét kérték Agyar-Tán elleni küldetésükben, a Lórabló elleni küzdelemben. A Ramenek a Ranyhynek szolgálói. Mi nem hagyjuk el Ra Síkságait. Ez az életünk, és ez jól van így. . . nem is kérünk magunknak semmi mást, legyen ez mindvégig így, míg az egész Föld Andelainné nem lesz, ahol az emberek és a Ranyhynek békében élnek egymással, farkasok nélkül, éhséget nem ismervén. Ám segítenünk kell Agyar-Tán ellenségeinek, amiben csak tudunk. Ezt meg is tesszük. Veletek tartok. Kordjaim is követik példámat, ha úgy tartják helyesnek. Gondoskodni fogunk az úton a lovaitokról. És míg a föld mélyén keresitek az ott rejtőzködő Agyar-Tánt, vigyázunk rájuk fenn. Lordok, fogadjátok el ezt, mint barátok közti tiszteletadást és szövetségesek közti hűséget.

Akkor négy Kord - Hurn, Thew, Grace és Rustah - előlépett, s esküvel fogadta szintén, hogy kész bárhova menni, ahová csak vezeti csapatukat Lithe Manethrall.

Prothall meghajolt Lithe felé, amúgy Ramen-mód. - Nagy szolgálatot kínálsz. Tudjuk, hogy szívetek a Ranyhynekkel van, egyre. Barátaitokként el is utasítanánk ezt az ajánlatot, ha szövetségetek nem lenne oly nélkülözhetetlen a küzdelemben. Ezeknek az időknek a próbatételeihez minden segítség és támogatás elkél. Hát üdvözlünk titeket sorainkban. Vadászügyességetek nagy könnyebbséget jelent majd nekünk megannyi veszélyben. Reméljük, viszonozhatjuk majd nektek, amit tesztek értünk - csak éljük túl Különítményünk harcát.

- Öljétek meg Agyar-Tánt - mondta Lithe. - Ez épp elegendő megtiszteltetés nekünk és viszonzás, életünk végéig. - Avval máris viszonozta Prothall meghajlását, és a köréje gyűlt Ramenek mind követték e példát.

Akkor a Főlord a maga embereihez intézett pár szót. És a Törvény Botjának keresésére indult Különítmény máris nyeregben volt, indulásra készen. Lithe Manethrall állt az élre, Kordjaival, s a társaság pillanatokon belül nekilódult - sebesen, lendületesen távolodtak Manhome-tól, mintha itt végre valóban feltöltekeztek volna a dolgukhoz szükséges erővel.

 

 

 

 

HUSZONEGY

 

Hűtlen Hasadéka

 

 

 

Magabiztosan és jókedvűen szelték a Síkságokat északnak. Útjuk mintha semmi veszélyt nem is ígért volna most - végre. A Ranyhynek pedig úgy vágtattak a füves térségeken, mint eleven címerállatok; mint az élet megannyi kicsattanó erejű kihívása. Habkövető vidám történeteket mesélt egyre-másra, mintha azt akarná bizonyítani, hogy túlesett a válságos időszakon. Quann és harcosai visszaszellemeskedtek, ők is tréfálkoztak. S a Ramenek vadászügyességük mutatványaival szórakoztatták a többieket. A társaság első nap késő estig lovagolt, nem törődvén a rútul fenyegető holddal. És második este már Kószaszegély Gázlónál verhettek tábort.

Másnap reggel azonban már mentek is tovább, méghozzá egy széles csapáson, mely a Kószaszegély és a Morinmoss Vadon közt vezetett. Jól benne jártak a délutánban, mikor a Mohos legkeletibb végét elérték. Innen a Kószaszegély, a Síkságokat szó szerint szegélyező folyó hirtelen keletnek fordult - s a társaság északkelet felé folytatta útját, távolodván így mind Morinmoss Vadontól, mind Ra Síkságaitól. Azon az éjszakán egy rideg, barátságtalan síkföld szélén táboroztak le; ember nem lakott arra soha, s hírlett, utazók sem szívesen keresik fel ezt a tájat. Északra tőlük az egész vidék kemény, "sebhelyes" tagoltsága a leginkább valami csatatérre emlékeztetett. Ahol túl sok vér ömlött már az idők során, s ez megrontotta a földet . . . Éles füvek, korcs fák, pár szétszórt aliantha-bokor: ennyi volt csak, amit a zord, sivatagos táj nyújthatott a szemnek. A Különítmény a Mennydörgés Hegyétől délre elterülő vidéket közelítette.

Ahogy a társaság elfordult északkeletnek ezen a tájon át, Mhoram elmesélte Covenantnak a hely történetének némely részletét. Kelet felé Földhulltáig terjed ez a vidék, és természetes védelmet képezett így ősidőktől fogva a Kárhozat Urának támadó seregei ellen. Az Országszelő Folyó Vízesésétől egészen a Mennydörgés Hegyéig nyílt terep tárult - Földhulltáig. A Kárhozatos Zugból - a Megvető honából - előtóduló seregek, persze, számtalan helyen zúdulhattak a Felső Országra, hogy harcon vért onthassanak. Ekképpen történt hát, hogy a Megvetővel vívott első nagy csa-

 

------------------------------------

 

392

 

ták ezen a megviselt síkon zajlottak. Az egymást követő korok során az Ország védelmezői mindig újra meg újra megpróbálták visszatartani a Kárhozat Urát itt, Földhulltánál. De nem jártak igazi sikerrel, mert nem tudták elzárni az összes utat, mely a Megrontott Síkságokra és a Sarangrave Síkföldre vezet. Akkor a Kárhozat Urának seregei nyugat felé fordulhattak a Mithil mentén, és mélyen behatoltak a Központi Síkságokra. Az utolsó háborúban, mielőtt Földvesztő Kevin végül rákényszerült, hogy a Megszentségtelenítés Rituáléját vállalja, Kárhozat-Úr rontva hatolt be a Központi Síkságok szívébe, és északra fordult, hogy kikényszerítse a Lordok végső csatáját Kurash Plenethornál - ennek a helynek a neve ma Trothgard.

Ennyi régi halál jelenlétében - a lovasok hogyan is haladhattak volna hangoskodva! Ám az első pár nap során énekelgettek, és olykor megjött a mesélőkedvük is, mondták-mondták Berek, a Felekéz legendáját, és szóltak a Mennydörgés Hegyének Tűzoroszlánjairól. E parlag-vad földön küzdött egykor Berek, itt szenvedte el barátai harci halálát, itt veszítette el kezének ujjait is a csatában. Itt kellett szembenéznie a kétségbeeséssel, s menekült a Gravin Threndor lejtőin, a Tűzoroszlánok csúcsáról. És itt lelt rá két dologra, ezek pedig: a Földbarátság és a Földerő. Keményen próbáló, szembenézésre késztető ének volt, de a lovasok együtt vállalták, így énekelték, mintha bizonyítani akarnák igazságát, kölcsönösen, egymásnak:

Ó, Berek! Földbarát! - Segítsd igaz ügyünket,

Csatán vezess, ne hagyd, hogy néped irtva irtsák!

Ád a Föld, s az Erő: éltető örök-ünnep;

Földbarát! Légy gyógyítója sebünknek,

Ellenségtől, haláltól tisztuljon meg az Ország!

Szükségük volt erre a vigaszra. A kemény, irdalt, parlaggá silányított hadföld mintha azt sugallta volna, hogy Berek diadalma illúzió volt csupán - hogy mind az ő nagy Földbarátságából, a Törvény Botjából, Lordleszármazottainak életéből és valamennyiük hatalmas igyekezetéből, munkájából ennyi lett volna csak, ilyen meddő füves térség, sziklatalaj és por. . . s hogy az Ország igazi históriáját ez a táj írja "'soraival", rideg rögökkel és kőtörmelékkel, melyek mintha jeltelennél is jeltelenebb sírjai

 

------------------------------------

 

393

 

lettek volna ki tudja, minek, a Ra Síkságoktól egészen a Mennydörgés Hegyéig, Andelaintől Földhulltáig.

A vidék légköre felzaklatta Habkövetőt. Úgy haladt Covenant oldalán, mint aki visszafogja magát - iszonyú késztetését, melynek nyomán rohanni kezdene bármelyik pillanatban, el innen, el. És szüntelenül beszélt, beszélt, mint aki így akarja elűzni pokoli rosszkedvét, így vidítaná fel önmagát is minden jobb tudomása ellenére, azzal, hogy árad belőle a történet, a legenda, az ének. Próbálkozásai eleinte tetszésre is találtak a lovasoknál, enyhítették rosszkedvüket, ahogy az éhséget csillapítja a kincsbogyó. De a Különítmény csak oda tartott, ahova: várta őket Drool Rockworm sötét, fenyegető sziklamélye; ahogy e gonosz ott lapul, féregként, átokként. A Mennydörgés Hegyének katakombái! Kószaszegély Gázló után negyednapon Covenant kezdte azt érezni, hogy elege van az Óriás-karattyolásból; és a harcosok éneke is inkább fohászkodó volt, nem bizalomsugalló. Mint aki erdőben, sötét éjszakán fütyörészik.

Hogy a Ramenek is segítették, Prothall Főlord meglelte a leggyorsabb, legcélszerűbb utat a nehéz terepen. A negyedik napon, jóval napszállta után - amikor a kelő hold magasan, fenyegetően állt az éji égen -, a Különítmény fáradtan táborozott le Földhullta peremén.

Másnap hajnalban Covenant ellenállt a kísértésnek, s nem ment oda, hogy a nagy szikláról letekintsen. Szerette volna megpillantani az Alsó Országot, a Megrontott Síkságokat, a Sarangrave Síkföldet - mind e tájakat, melyekről Habkövető az utóbbi napokban beszélt, egyre csak beszélt. De nem akarta kitenni magát a mélység örvényvonzásának. Egyezségének törékeny biztonsága nem tűrt tetszőleges kockázatokat. Maradt tehát ő maga a táborban, mikor legtöbb társa elment, hogy a Földhullta pereméről lenézzen. Később azonban, mikor már északnak lovagolt a társaság, kőhajításnyira a szakadékperemtől, megkérte Lord Mhoramot, mesélne neki a nagy szikláról.

- Jaj, a Földhullta - felelte Mhoram nyugodtan. - Vannak mondák, igen régi legendák is, szóbeszédek, hogy a Földhullta-hasadást az a szentségtörés hozta létre, mely rettentő átkokat süllyesztett le a Mennydörgés Hegye alá. Kataklizma során, mely mélyes-mélyen megrázta, a Föld háborgással válaszolt a kényszerűen befogadott gonoszságra. Mit tehetett ám ezenközben a Felső Ország elvált az Alsó Országtól, az ég felé emelkedett. Ekképpen ez a szikla a Southron Hegyláncból, mélyről szökken, túl

 

------------------------------------

 

394

 

az Országszelő Folyó Vízesésén, a Mennydörgés Hegyének szívén át, legalább félezer mérföld hosszan a térképe sincs télbe, a Northron Magasokéba. Hogy meddig-égig, az helyenként változó. De itt van, metszve az egész Országot, és nem hagyja, hogy felejtsünk.

A Lord érdes hangja csak fokozta Covenant szorongását. Ahogy a társaság lovagolt tovább, tekintetét nyugatnak szegezte: inkább az ugarföld kapaszkodóját kereste a mélység ellen, ösztönös félelmében.

Még nem volt dél, mikor az idő megváltozott. Minden további nélkül feltámadt valami éles, metsző szél, s komor, természetfeletti képzeteket sodort magával. Pár pillanat: és sötétlő fellegek borították el az égboltot. Villámok hasogatták a levegőt; a mennydörgés mintha görgetegkövekkel játszott volna. Majd a háborgó égből eső zúdult alá - mint a düh őrjöngése maga, oly erővel. Fájt a paskolása. A lovak leszegték a fejüket, mintha idegesek lennének. Vízesésszerűen verte a lovasokat az égi "áldás", pár pillanat alatt bőrig áztak, belevakultak néha. Lithe Manethrall előreküldte Kordjait, felderítőnek: nézzék, merre kell menniök, le ne zuhanjanak a szakadékba. Prothall magasra emelte kék lángú botját, hadd világítana, tartaná össze a társaságot. Nem is szóródtak szét most, szorosan egymás közelében haladtak. A Vérgárdisták pedig a Ranyhyneken úgy zárták körbe őket, hogy ezzel is felfogjanak valamit az elemek támadásából, esetleg.

A villámlás fehér megvilágosodásai közepette Prothall botfénye szerénynek és törékenynek bizonyult egyre, s a mennydörgés megannyiszor úgy robbant, mintha valami eszelős-nagyralátó érintésre következnék be ez. Covenant szinte tapadt Dura hátára, próbált elhajolgatni a villám képzelt becsapódásai elől; ám az ég mintha kő lett volna, s csupa repedés máris. A Kordokat nem látta sehol, és azt sem tudta, mi történik körülötte; egyre félt, hogy Dura következő lépése átdobja őt a Földhullta-peremen. Tekintetét úgy szegezte hát Prothall lángjára, mintha az védené mégis az odaveszéstől.

A Ramenek ügyes és egyszerű szívóssága óvta valójában a társaságot; így haladhattak tovább a Mennydörgés Hegye felé. De az utazás mintha támolygás lett volna csak az összeomló egek alatt. A lovasok azért lehettek csak biztosak benne, hogy jó irányban haladnak, mert végig a vihar ellenében kellett előreküzdeniök magukat. A szél annyit verte már arcukba az esőt, hogy látásuk valóban megromlott, bőrük gyötrelmesen sajgott. És hogy bőrig áztak a hideg víztől, tagjaik is bénulttá váltak, s az egész mint-

 

------------------------------------

 

395

 

ha máris a halál dermedetét hozta volna. Mégis úgy nyomultak egyre, csak egyre előre, tovább, mintha falon akarnák átfúrni magukat.

Két teljes napig tartott ez így - lankadatlan; de mintha bele is morzsolódtak volna az égszakadásba. S nem ismertek nappalt, éjszakát, ez volt csak: a szüntelen, sötéten öklöző, vad, engesztelhetetlen vihar. Lovagoltak, végkimerülésekig! - amikor meg-megpihentek, vízben álltak, sárban gázoltak akkor is, lovuk szerszámába kapaszkodtak, szutykos-lucskos étket ettek, amit a lillianrill tüzeknél csak így-úgy tudtak megfőzögetni, átmelengetni, szükséges volt ez mégis, legalább az életben maradáshoz; egyre számolták, megvannak-e valamennyien; s egyre nekivágtak újból, és csak az újabb iszonyú kimerültség parancsolhatott nekik álljt. Néha azt érezték, hogy csak Prothall sápatag kék lángja az istápjuk. Akkor Lord Mhoram végigjárta soraikat. A borzadályos villámlásban az arca olyan volt, mintha csontig mosta volna, ronccsá már, a vízözön; de így is odalépett valamennyi Különítményeshez, egyenként, s az esőt és a szelet túlordítva közölte a biztatást: - Drool - vihara - nekünk! De ő - téved! Fő erő -irány - nyugat! Bátorság! Jóslat - jó jele - miénk!

Covenant túlságosan fáradt és elnyűtt volt ahhoz, hogy erre felelhessen. Hallotta azonban, ahogy a bátorság hangjai támadnak körötte-mögötte rendre, Mhoram szavai nyomán. Ahogy pedig a társaság - bátran! nyugatnak! - ismét nekilódult, úgy pislogott Prothall lángja felé, mintha misztérium jelét látná kéklőn.

A küzdelem folytatódott, s messze túl volt már ez az egész a tűrésponton. Egy idő múlva maga az is elvonttá vált, hogy mi a "kibírható" - merő koncepcióvá lett, túlságosan is áthatolhatatlan sűrűséggé, semhogy bármi elképzeléssel párosulhatott volna a lényege. A vihar korbácsoló ereje, szilajsága a lovasokat mintha nyers, reszkető hússá tette volna csupán; koloncokká a nyeregben, keserves kászálódókká, ha vissza kellett szállniok. Minden újabb villám s dörgés dobott egyet Covenanton is a ló hátán. Egyebet sem akart volna, csak lefeküdni a sárba, helyben. De Prothall tüze tovább égett. Olyan volt, akár valami béklyó, mely fogságban tartja, tovább vonszolja a lovasokat. A zúduló víz szüntelen őrjöngésében Covenant úgy szorította össze a szemét, hogy ezt a "béklyót" becsesnek is lássa ráadásul.

Akkor átléptek egy határt. Olyan hirtelenül történt ez is, ahogy az eddigi újabb s újabb falakat titáni módon törték keresztül; sáron átzúdulók.

 

------------------------------------

 

396

 

Ugyanígy, tíz döbbenetes szívdobbanásba se telt, már kint is voltak a viharból - az utolsó lökések söpörtek túl rajtuk, s ott állhattak egyszeriben a ragyogó, napfényes déli ég alatt. Hallották, ahogy a vad kavargás zajosan elvonul. Körülöttük az özönvíz maradványai - zagyva pocsolyák, kusza csorgók, habzó sarak; csatatéri romok. S előttük magasodott a Mennydörgés Hegyének tépett "feje": Gravin Threndort látták, a Tűzoroszlánok Csúcsát.

S a látvány egy végtelennek tűnő pillanaton át merő bűvöletben tartotta őket - komor volt, ünnepélyes, fenséges is, mintha a Föld szíve maga szökkent volna, törten, elő. A Csúcs észak felé magasodott, egy kicsit még nyugatra is tőlük. És feljebb szökkent, mint Kevin Orma, a Felső Ország fölé. Mintha a Sarangrave szegélyén "térdelt" volna, könyökölvén a fennsíkra így, és fejét magasan a szikla fölé emelve, az eget valami furcsa, büszkeséget és imát egyesítő tartással kémlelve; s a Szennyszoros Útjánál négyezer méterrel feljebb érte csúcsa a Semmit - ekképp tornyosulván a keletnek futó víz fölébe. A tagolt-elaprózott előhegységektől a koronáig terjedő oldalai kopárak voltak, semmi se védte ezeket a felületeket a viharoktól, a hótól, az idő és az időjárás megannyi viszontagságától, nem volt ott fű, fa, hogy a maradandóság pajzsa lehetett volna, hanem csak rideg, töredékszínű sziklák magasodtak mindenütt, obszidiánszínig, szürkéig egyebütt, mint a gránit tüzének hamuja - akárha a Hegy kövei túl vaskosak lettek volna, túlsággal is erőtöltetűek, hogy ellentételükként bármi élet megnyilvánulását külszínükön viselhessék.

Itt volt, a hegy boltozatos-sötét mélyén, itt nyílt a mélyekbe a Különítmény útja-célja: a Kiril Threndor, a Mennydörgés Szíve.

Még mindig tíz nagy mérföldnyire jártak a Csúcstól, de a távolság megtévesztő volt. A szabdalt látvány, e látomás már uralkodó volt az északi láthatáron; úgy szökkent szemközt vélük a Földhullta túlján, mint valami ellenállhatatlan követelés! A Mennydörgés Hegye. . . Ahol Berek, a Felekéz a maga nagy fölfedezését tette! Ahol a Különítmény most, a Törvény Botjának nyomában járván, célját elérni remélte. Az Ország jövőjének biztosítását . . . ! És talán itt lelheti meg Thomas Covenant, ekképp gondolta ő maga, álmainak képtelenségétől való szabadulását. A társaság úgy meredt a felszökkenő szirtre, mintha az az ő szívüket kutatná, fürkészné, kérdéseket tenne föl nekik, melyekre ők nem tudhatnak megfelelni.

 

------------------------------------

 

397

 

Akkor Quaan vadul elvigyorodott, s így szólt: - Legalább jó tisztára mosott minket a sors kegye, ha ilyen feladat vár ránk.

Ez a kívül helyezkedő megjegyzés hirtelen megtörte a varázslatot. A harcosok egy része nevetésben tört ki, mintha felszabadulna végre az elmúlt két nap bűvölete alól, és a többiek nagyjából ugyanígy kuncogtak; hogy íme, mintha Drool vagy bárki más ellenség azt hihette róluk, hogy ők elgyengültek. . . ! Bár csaknem "négykézlábig" fáradtak, hogy az árvízben utat kellett keresniök s lelniök, a Ramenek is csatlakoztak a kacagókhoz, osztozván a derültségben, melynek okát lényegében nem egészen értették.

Csak Habkövető nem nyilvánított érzelmeket. Az ő tekintete valahova a Mennydörgés Hegyére szegeződött, és szemöldöke úgy borult nézése fölé, mintha valami túlságosan fénylő vagy izzó tárgy szökkenne szembe véle, védekeznie kellene legalább így.

A Különítmény talált egy viszonylag száraz dombhátat, ahol letanyázhatott egy kicsit pihenni és enni, s a hátasok is legelhettek, erőt gyűjthettek; s Habkövető amúgy szórakozottan tartott velük. Míg a társaság egy időre a lehető legkényelmesebben letanyázott, félrehúzódva állt, nézte csak a hegyet, mintha titkokat olvasna ki hasadékaiból és sziklaszirtjeiből. Szelíden énekelgetett:

Itt vagyunk, Hontalanok,

nincs rokonunk, társ-népünk, gyökerünk.

Idegen titkok honából kilépünk,

követünk, vissza, tovatűnt nyomot -

de már nem az az élet jár velünk;

tenger-túl régi Föld, hozzád már el nem érünk.

Prothall Főlord elrendelte, pihenjenek - amíg effélét merészelt ő a nyílt terepen. Aztán megint úgy határozott, lóduljanak neki, volt még idő délután, haladjanak a Földhullta szegélyéhez igazítván útjukat, mintha ez lenne utolsó reménységük. A vihar kitörése előtt még, Covenant megtudta, hogy a Mennydörgés Hegyének katakombáiba egyedül a Lélek Enyhe nyugati hasadékán át lehet bejutni - ez volt az úgynevezett Hűtlen Hasadéka, a sziklás szurdok, mely a folyót benyelte, hogy aztán kiköpje vizét az Alsó Országba, miután átforgatta sok zúgón s vízesésen, a Szennyezés Út-

 

------------------------------------

 

398

 

ján keresztül, s a folyó szürke volt és sivár ott már, mintha kilúgozta volna a Fattyúfészek. Ekképpen Prothall reményei a délkeleti megközelítéshez fűződtek. Hite szerint a Mennydörgés Hegye elérhető délről, majd a Hűtlen Hasadéka felé haladva, tovább, keletről, s a társaság úgy érkezhet, hogy nem látják, nem is várják - a Hasadék nyugati nyílásánál. De semmi szükségtelen kockázatot nem akart vállalni. Gravin Threndor veszedelmesen magasult-szökkent az égnek, s úgy látszott, mintha a Csúcs maga újra meg újra Drool rosszindulatát hajlítaná fölébük. Sürgette a fáradt Rameneket, igyekezzenek legjobb tudásuk szerint, keressék meg a célszerű utat a Földhullta mentén, s ő maga a lovasokról gondoskodott: el ne lankadjanak, míg napszállta lehetetlenné nem teszi a továbbhaladást.

De egész idő alatt előrecsuklott fejjel lovagolt azért, mintha nyakát hóhérbárdnak tárta volna oda. És minden ereje abban merült ki, hogy társait buzdítsa - tartsanak ki a viharban. Valahányszor megszólalt, az évek zörömböltek nyűtten a torkából.

A következő reggelen a napkelte olyan volt, mint a hamuhodott ég sebe. Szürke fellegek lógtak a földig majdnem, és borzongató szél járt, akárha a Mennydörgés Hegye nyöszörgött volna ekképp. A parlag senki földjén az esővíz tócsái apadni kezdtek, de csak oly lassan, mintha a föld vonakodott volna befogadni ezt a nedvességet. És ahogy a Különítmény tagjai induláshoz készülődtek, hallani véltek valami tompa dobajt: akárha dobszó hangzana, vonulatosan, a sziklák belsejében. Érezték is a döngést, a rázkódást a közvetlen érintkezés révén lábukban, feljebb, térdük ízületeiben.

A háború toborzó üzenete szólt így.

A Főlord válasza olyan volt rá, mint minden igazi kihívásra. - Melenkurion! - rikoltotta csengő hangon. - Keljetek, Ország Bajnokai! Hallom a Föld dobolását! Eljött, íme, korunk nagy művének ideje! - S úgy szökkent föl a lovára, hogy kék köpenye égtágasan lebbent-lobbant.

Quaan Warhaft lelkesen válaszolt: - Üdv néked, Prothall Főlord! Büszkék vagyunk, hogy követhetünk téged!

Prothall kihúzta magát. Lova a fülét hegyezte, fejét felszegte, tett pár táncos lépést - oly magasztosan, akárha Ranyhyn lenne ő is. A Ranyhynek pedig úgy nyerítgettek erre a látványra, mintha mulattatná őket; s akkor a csapat megindult Prothall után vakmerészen - bátran lehetett mondani, hogy az ősi Lordok szelleme éledt valamennyiökben.

Ahogy haladtak a Mennydörgés Hegye felé, kísérte őket egyre a

 

------------------------------------

 

399

 

rejtekes-fojtott dobszó. Hogy meglelték útjukat a hegyet egyszersmind sűrűbben övező bozótos-törmelékes akadályrendszeren át, a dübögő föld alatti zaj akárha a Megvetés ütemét sulykolta volna beléjük, úgy vált állandó kísérőjükké. Ám ahogy nekivágtak a Csúcs felé vezető első kaptatónak, meg is feledkeztek erről a dobszóról; mert minden figyelmükkel a mászásra kellett összpontosítaniok. Az előhegység törmelék-zúzalékkő halmaza volt, görgeteges: maga a Mennydörgő zuhogtatta le, erózióval, ezt az anyagot. Korok emlékét őrizték ezek a lejtők, s ami a nyugati oldalt illette, nem is volt olyan egyszerű ott a mászás. A lovasok időről időre kénytelenek voltak leszállni a nyeregből, s vezetgetni hátasaikat a durva, egyenetlen, nyak- és lábtörő talajon. A terep nehézzé és lassúvá tette az előrehaladást, jóllehet a Ramenek még így is a legelőnyösebb csapásokat keresték meg a Különítménynek. A Csúcs mintha komoran hajolt volna fölébük, mintha figyelte volna az élettelen sziklakő is a kemény küzdelmet. S a tornyosuló sziklákról a szél metsző élességgel rontott rájuk, hidegen, akárha tél leheletét hozná.

Dél volt, mikor Prothall megállt egy mély vízmosásban, mely a hegyoldalról éles bevágásként futott alá. A társaság itt pihent egyet, evett. Amikor nem mozogtak, hallották megint a dobszó fenyegető egy-ütemét. A hideg szél pedig mintha le akarta volna taszítani őket, úgy zúdult le a sziklás magasokból. Ültek ott az éles napfényben, és - borzongtak; volt, aki a hidegtől, mások a dobok kísértetzajától.

A pihenő alatt Mhoram átment Covenanthoz, és azt javasolta, másszanak fel egy darabon a vízmosás medrében együtt. Covenant bólintott; örült, hogy valami elfoglaltsága akad így. Követte a Lordot a bevágás törmelékes útján, míg el nem értek egy oldalhasadékot a nyugati falban. Mhoram ide behatolt; és amikor Covenant is követte, hirtelen Andelain széles látványa tárult elébe.

Az oldalhasadék olyan magasan volt - két kőfal közt -, hogy azt hihette: a Mennydörgés Hegyének ablakán át tekint ki a szépséges tájra. A Hegyek dús zölddel töltötték be a nyugati láthatárt, és ékességük lélegzetelállító volt most is. Covenant mohón, kábultan nézte a panorámát, kebelében tökéletes volt a csend és nyugvás, akárha az örökkévalóság hirtelen érintése lett volna ott ez az egész. Andelain buja, tiszta egészsége úgy tündökölt, mint egy csupa-égi-csillag világ, jóllehet maguk a mennyek szürkék voltak épp, csatadörejjel terhesek. Covenant szinte lélegzetet sem akart volna

 

------------------------------------

 

400

 

venni, meg ne törje a varázslatot, de - bűvölés ide vagy oda - a tüdeje hamarosan követelni kezdte a jogait.

- Íme, az Ország - suttogta Mhoram. - Komoran és hatalmasan áll felettünk a Mennydörgés Hegye. A Föld legsötétebb átkai és fenyegetései rejteznek e hegy alatt a mélyekben. A mögöttes táj: csatatér. Alant: Sarangrave Síkföld. De itt, látod . . . ez a mindenek feletti gyönyör, Andelain. Az élet szépsége maga. Igen. Ez az Ország szíve közepe. - Olyan tisztelettel állt ott, míg e szavakat mondta, akárha a dolog ünnepélyessége elsőül érzett áhítatot keltene benne.

Csak nézte őt Covenant. - Felhoztál hát ide engem, hogy meggyőzz: érdemes harcolni, van miért - mondta. És ajka megremegett, úgy eltöltötte száját a szégyen keserűsége. - Akarsz valamit tőlem. . . valami elkötelezettségi nyilatkozatot. Mielőtt Drool ellen indulhatsz. - És ahogy ezt mondta, élesen látta emlékezetében az általa leölt Üregfattyakat.

- Persze - felelte a Lord. - De hát maga az Ország kéri elköteleződésedet. - Aztán hirtelen szenvedéllyel mondta még: - Nézd ezt mind, Thomas Covenant. Láss, ne csak nézz. Tekintsd az egészet. . . ! És legyen füled is - a dobszóra. És hallgass rám csakígy. Látod magad előtt, íme, szívét az Országnak. Ez nem a Megvető hona. Neki itt nincs helye. Ó, vágyik ő az átkok hatalmára, de igazi helye a Kárhozatos Zug. . . s nem a mi földünk. Nem lakozik benne elegendő mélység, tiszta komolyság, se szépség, hogy helye lehetne nálunk. És ha valamiképpen hatni próbál erre mégis, csak ős-gonoszai által teheti, az Üregfattyak révén. Nem érted?

- Értem. - Covenant nem nézett szembe úgy igazán a Lorddal. - Már megvan az alkum... a "különbékém", ha úgy akarod. Megfogadtam, hogy többet nem ölök.

- A "különbékéd"? - Mhoram úgy visszhangozta ezt, hogy a hangjában egyszerre sok minden volt. Lassan összegyűlt szemében a veszélyes fenyegetés. - Jó, hát akkor . . . bocsáss meg nekem. Nehéz órákon a Lordok néha furcsán viselkednek. - S ellépett Covenant mellől, majd nekivágott megint a vízmosásnak, vissza, amerről jöttek.

Covenant ott maradt még az ablakban egy pillanatig, és figyelte, hogyan távozik Mhoram. Nem kerülte el figyelmét a Lord áttételes Kevin-utalása. Ám arra kíváncsi lett volna, miféle "rokonságot" lát Mhoram közte és az Országveszítő között? Vajon a Lord őt is képesnek érzi efféle kétségbeesésre?

 

------------------------------------

 

401

 

Halkan motyorászott magában erről, így tért vissza Covenant is a társasághoz. A harcosok tekintetét figyelve, észre kellett vennie valami méregetést - így nézték őt; próbálták kitalálni, mi zajlott le közte és Lord Mhoram közt. Ám azzal végképp nem törődött, milyen előjeleket olvastak ki lényéből. Ahogy a társaság nekilódult megint, ott vezette Durát a rézsűs oldalban, nem törődvén vele, hogy az agyagpala, e csúszkáltató talaj többször is négykézlábfélére kényszerítette, veszedelmes horzsolásokat s zúzódásokat okozván neki. A Tavaszünnepre gondolt, a csatára aztán Soaring Woodhelvennél, a gyerekekre, Piettenre és Llaurára, Atiaranra és a névtelen Kötetlen Lényre, és Lenára és Triockra, és a harcosra, aki meghalt őt védelmezve. . . rájuk gondolt, s mégis arról igyekezett meggyőzni magát, hogy különbéke-alkuja szilárd, s hogy nem fog több harcba bocsátkozni, soha.

Aznap délután a társaság keserves terepen kapaszkodott felfelé, lassan, nyugatnak. Céljukat egyáltalán nem látták most itt. A nap lejjebb szállt az égen, a vizek zúgása kivehetően társult már a rejtett dobszóhoz, ám a Hasadék csak nem akart előbukkanni. Ám akkor elérkeztek egy meredek, bozóttal fedett vízmosáshoz a hegyoldalban. Ebből a vízmosás-szakadékból egy vágat ágazott el a sziklába; túl keskeny volt a lovak számára; s ezen keresztül világosan hallották már a zajosan zuhogó vízrohanást. A vágatnál a lovasok a Kordok őrzetére bízták lovaikat. Gyalog hatoltak be a vágatba, ahogy a sziklák közt elkanyargott - s akkor ennek a végén elérkeztek egyenesen a Hűtlen Hasadéka fölé.

A dobokat nem hallották már; a folyó vizének zúgása elnyomott minden hangot, csak az ő kiáltozásféléjük érvényesülhetett itt már. A sziklahasadék falai magasak voltak és sivárak, mindkétfelől eltorlaszolták a láthatárt. De a vízhabon át, mely borította őket, látták már a Hűtlen Hasadékát is - a szűk szirtcsatornát, mely beszorította a folyót, mígnem az ár üvöltővé változott, és a vad, fehér, napfény csillámoltatta anyag, a zúduló víztömeg szinte önmaga ellen fordult ilyesképp, őrjöngő rohanatban. Közel egy mérföldnyi szakaszon át jött a folyó így, a Hasadékon át, majd az ő lábuk alatt, közvetlenül, mintha a hegy nyelte volna el aztán, szakadékában. A Hűtlen Hasadéka fölött a leszálló nap, mint vérgolyó, olyan volt az ólom égen; és a fény tűzárnyakat vetített arra a kevés, szikár fára, mely itt megélt, kapaszkodván a szakadékos falba, fenn, akárha a kötelesség tartaná csak valamennyit. Mert lent, a Hűtlen Hasadékában semmi más nem volt, csak tajtékzó víz, csak permet verte, őrület-tanyája sziklák kusza sora.

 

------------------------------------

 

402

 

A zúgás süketítette Covenantot, s a ködnyirkos szikla mintha csúszni kezdett volna: ki a lába alól. Egy pillanatig még forogni is kezdett ez a szirtdarab, s ő azt érezte, hogy mintha a Mennydörgés Hegye kinyúlna érte, benyelné. Akkor összeszedte magát, visszakapaszkodott a résen, megállt, hátát a sziklafalnak vetve itt fönn, két karját összefonta a mellén, s próbált legalább nem zihálni.

Körülötte nyüzsgés támadott. Kiáltásokat hallott - meglepetteket, ijedteket, a harcosokét ott a nyílás túlvégén, s Habkövető hörgését is kivette a zajból, s hogy az Óriást mintha valaki-valami fojtogatná. . . ! Nem mozdult. Kapaszkodott a kőbe, körötte permetködök, habok, fülében a vad folyózúgás - bámult, várta, hogy térde ne remegjen már, hogy a talaj ne legyen a lába alatt merő bizonytalanság. Csak akkor indult el, visszafelé. Egyik kezével így is a sziklához tapadt; ment, hadd lássa, mi okozta társainak zúdulatát. Akkor már ott járt végre köztük, mintha válltól vállig haladt volna, így is, vigyázva.

S közte és a sziklatömb közt ott küzdött-birkózott Habkövető. Két Vérgárdista fogta le a karját, s ő így is ide-oda vágta őket a hasítékban, a kőfalakhoz, sziszegvén vadul, őrjöngve: - Eresszetek! Eresszetek engem. . ! Akarom őket! - s olyan volt, mint aki le akar ugrani a Hűtlen Hasadékába.

- Nem! - S akkor hirtelen maga Prothall állt ott az Óriással szemközt. Hátulról érte a napfény, arca így sötétlőn derengett, árnyképként csupán, s alakja ugyanígy: kitárt két karja, magasra emelt botja. Öreg volt, s feleakkora csak, mint az Óriás. De az a narancsrőt fény mintha megnövelte volna sziluettalakját, magasabbá is tette volna, s tekintélye szinte végtelennek tűnt fel. - Sziklafivér! Uralkodj magadon! A Hét Őrzetre! Rontanál őrjöngve?

Erre a Habkövető lerázta a Vérgárdistákat. Megragadta a Főlord köntösét elöl, grabancosan, és felemelintette őt a levegőbe, nekiszorította a falnak. S amúgy bele egyenest az arcába, zihálva-sziszegve mondta, mintha fortyogó dühéből törnének elő a szavak: - Rontani? Én? Vádolni merészelsz?

A Vérgárdisták ismét rávetették magukat. De Mhoram kiáltása leállította őket. Prothall ott lógott a sziklafal előtt az Óriás kezében, mint valami ócska rongycsomó, de a szeme nem tört meg. Folytatta, ismételvén: - Őrjöngve rontanál?

Egyetlen iszonyatos pillanatig a Habkövető úgy szorította most a Főlordot, mintha meg akarná ölni. Öklének markolása-szorítása elegendő lett volna ehhez. Covenant agya sebesen járt, hogy mondjon mégis valamit, közbeavatkozhasson ilyképp - de semmi nem jutott az eszébe. Elképzelni se bírta, mi üthetett Habkövetőbe.

Akkor Covenant háta mögül Tuvor Első Mark tisztán csengő hangon így szólt: - Rontó? A Tengertér Óriásainak egyikében? Az ő alakjában itt? Képtelenség . . . !

Mintha hirtelen belehasított volna Tuvor kijelentése, az Óriás viselkedése megváltozott: köhögés tört rá görcsösen. Reagálásának hevessége mintha egész lényét, minden rostját lemerevítette volna - a bénultságig. Leengedte így Prothallt, aztán rettentő döndüléssel hátrazuhant, hanyatt, a sziklafalnak, szemközt a Főlorddal. Majd e végromlásos görcsállapota oldódni kezdett, s olyasképp nevetett már, rázkódva-zöcskölődve, mint akire hisztéria tört.

Ahogy a folyó vizének zúgásán át hallotta, Covenantnak szinte iszamosan simogatta a bőrét ez a hangjelenség. Nem tudott szabadulni tőle. Ám azt is látni akarta, mi okozhatta Habkövető hirtelen, hatalmas változását előrement hát, hogy lepillantson a Hűtlen Hasadékába.

És akkor, ott, minden örvénykavargás ellenére, a folyóvíz bömbölésének áradatán át is látta és hallotta, mitől őrült meg Habkövető így. Jaj, te Óriás! Ekképpen hördült ő is. Ölni - ! S lent, alatta mindjárt, s a folyó szintje fölött alig hatméternyire, volt egy keskeny út, falkiszögellő a sziklában, a Hasadék egyik oldalán. S ezen az úton, a láthatatlan dobok ütemére ott vonult egy Üregfattya-hadsereg, előbújván a Mennydörgés Hegyéből. Ős-gonoszok éke ment elöl, parancsolólag, s ezt követték a sorok, a sűrű sorok egyre meg egyre, bukdostak elő így a nyakigláb rémalakok, amúgy sikamlósan, a hegy gyomrából, s dübögtek előre, előre, lávaszemükben mohósággal, buja rontásvággyal. Ezrek hagyták el máris Fattyúfészkeiket; és ezek mögött újra meg újra tódultak elő a további sűrű sorok, akárha a Mennydörgés Hegye kiköpni készült volna minden pusztító-rontó hordáját a védtelen Földre.

Habkövető!

Covenant egy pillanatig azt érezte: szíve az Óriás fájdalmával együtt lüktet. Nem tudta elviselni a gondolatot, a tudatot, hogy Habkövető most már világosan láthatja: ő és övéi nem nyerhetik el soha többé így az Ott-

 

------------------------------------

 

404

 

hont, a Hazát - semmi reményük rá, s épp azért van ez így, mert ilyen szörnyteremtmények léteznek.

Az ölés - az egyetlen válasz?

Zsibbatagon, félig vakon nézett arrafelé, ahol Habkövető a sziklaperemet - s lent az Üregfattyakat - elérni akarta volna.

Meglehetősen könnyűnek találta a dolgot; egyszerű feladat bárkinek, aki nem szenved tériszonyban. Volt ott valami durva lépcsőzet is, a sziklafalba vágva, délnek, a szűk szorostól le, a mélyútig. Szemközt megint lépcsők, amelyeken a Hűtlen Hasadékának felső pereméig mehetett a vakmerész. Szürkék voltak e lépcsőfokok, látszott rajtuk, hogy a víz vad permete, az idő nem múlhatott felettük nyomtalanul.

Lord Mhoram érkezett oda most Covenant mögé. Hangja szinte fojtva szólt csak a folyóvíz zúgásán át. - Ez az ősi Kilátó a Hűtlen Hasadékára. Az Első Őrzetnek az a része, mely erről beszámol, igen könnyen is érthető. Az volt a célja, hogy az árulók megfigyelő- és rejtőzőhelye legyen. Mert itt, a Hűtlen Hasadékánál tárta fel valódi lényét-kilétét Kevin Főlordnak a Kárhozat Ura, a Megvető. Innen támadott az első csapás, mely a nyílt háborúságot előidézte. . . ami aztán a Megszentségtelenítés Rituáléjához vezetett.

- Addig Kevin, az Országveszítő kételyben élt Kárhozat-Úr felől . . . maga sem tudta, miért. . . mert a Megvető nem követett el semmi olyas gonoszságot, amit Kevin láthatott volna. S ő így azért is bizalommal viseltetett a Kárhozat Ura iránt, mert szégyenletesnek tartotta önmaga gyanakvását. Akkor, a Megvető fondorlata révén, üzenet érkezett a Lordok Tanácsához a Démonidáktól, a Mennydörgés Hegyéből. Az üzenet azt tartalmazta, hogy a Lordok mennének a Démonidákhoz lore-munkára, a szerteágazó kriptákhoz, ahol az ős-gonoszok születnek, azért, hogy lore-mesterekkel találkozzanak, kik is titkos erő tudását biztosíthatják számukra ekképp.

- Világos, hogy a Kárhozat Ura azt akarta: Kevin menjen oda a Mennydörgés Hegyéhez. De a Főlordnak kételyei támadtak, s nem ment. Akkor elszégyellte magát mégis e kételyek miatt, s maga helyett elküldte legalább néhány legközelebbi barátját, legerősebb szövetségesét. Az Ó-Lordok tekintélyes kis csapata indult útnak, le a Lélek Enyhén, át Andelainen, a Mennydörgés Hegyéhez. S akkor, a Hűtlen Hasadékának zúgása és habförgetege közepette lesből legyilkolták őket az ős-gonoszok. A mészárlás

 

------------------------------------

 

405

 

után a tetemeket a hegy szakadékmélyére taszították. Majd ilyen hadak tódultak elő a hegyből, amilyeneket most is láttál, és az egész Országot elborították - védtelenül érte az Országot a harc, felkészületlenül.

- Hosszú küzdelem kezdődött, ám csatáról csatára nőtt az áldozatok száma . . . de a remény nem. Kevin Főlord derekasan küzdött. De ez nem változtatott a tényen: barátait a vesztükbe küldte. Kezdődtek éji találkozásai a kétségbeeséssel. . . és itt sem volt semmi reménysége.

A folyó csábító, kábító hangja lassan elmosta Covenant belső ellenállását. Arcát is úgy borította el a habpermet, akár a veríték.

Habkövető ugyanezt akarta tenni hát - leugrani a Hasadék gyötrelmes vonzásába, orvul támadni az Üregfattyakra.

Covenant minden erejét összeszedte, hogy ezt a vonzást ő maga legyőzze most, s fogcsikorgatva, hátat fordítva távozott a Kilátóról. S akkor, a falhoz tapadva, azt kérdezte minden látható érzelem nélkül: - Ő. . . még mindig nevet?

Mhoram láthatóan megértette. - Nem. Most már ül, és nyugodtan énekelget, a Hontalanok dalát dalolja, és nem jelez semmit egyébként.

Habkövető! Covenant nagy lélegzetet vett. - Miért kiáltottál álljt a Vérgárdistáknak? Prothallnak még baja eshetett volna. . . !

A Lord most háttal fordult a Hűtlen Hasadékának, hogy szembenézhessen Covenanttal. - Habkövető Sósszív a barátom. Hogyan avatkozhatnék közbe? - Egy kis szünet után hozzátette: - Prothall Főlord sem védtelen.

Covenant makacskodott. - De talán egy Rontó . . .

- Nem. - Mhoram kereken kijelentette ezt, s nem tűrt ellentmondást. - Nincs az a Rontó, akinek hatalma lehetne egy Óriáson.

- De valami - próbálta folytatni Covenant, elakadva -, igen . . . valami bántja őt. Mintha. . . mintha nem hinne a jó előjelekben. Attól félhet, hogy Drool. . . vagy bárki más. . . megakadályozhatja az Óriások hazatértét, még most is.

Mhoram válasza olyan halk volt, hogy Covenantnak szinte az ajkáról, e furcsán görbülő szájról kellett leolvasnia. - Magam sem vagyok ezzel másképp.

Habkövető!

Covenant a sziklaszoroson át lenézett az Óriásra. A sötétségben úgy ült ott a hatalmas alak, mint egy halom agyagpala az egyik szirtfal mellett, csendesen dúdolgatott, s mindenféle láthatatlan látomásra meredt maga

 

------------------------------------

 

406

 

előtt a kőben. A kép valami dühödött rokonszenvet ébresztett Covenantban. De legyűrte magában ezt is, taglalatlan ragaszkodott belső egyezségéhez - magával. A sziklaszoros falai mintha fölébe hajoltak volna, akár a fojtogató félelem, akár a fenyegető szárnypár. Elhaladt hát, csak úgy az Óriás mellett, vissza a szakadékútra.

Nem sok időbe telt, s a társaság vacsorához gyülekezett itt. Egy szál derengő fényű lillianrill fáklya világított nekik ehhez; és amikor megvoltak, mindjárt nyugovóra is tértek - aludni szerettek volna legalább egy keveset. Covenant úgy találta, hogy itt most képtelenség bármi nyugvás; érezte, fizikailag szinte, ahogy az Üregfattyak serege vonul, viszi a pusztulás hullámát az Országra, ellenállhatatlanul, halálosan. De a folyó szüntelen zúgása-morajlása sem volt hatástalan, s végül csak lefeküdt a földre, és hamarosan elszenderedett. A háború dobszava ott lüktetett alatta egyre a mélyben.

Később hirtelen felébredt - riadalomszerűen, élénken. A vörös hold feljebb hágott a Mennydörgés Hegyének élénél is immár, s bevilágította a szakadékvölgyet. Éjfél elmúlhatott már, gondolta Covenant. Először azt hitte, a hold ébresztette fel, ezzel a csaknem teli ragyogásával. Ám akkor rájött, hogy a sziklamélyből nem hallatszik már a dobszó. Körbepillantott a táboron, és látta, ahogy Tuvor ott suttog valamit Prothall Főlorddal. És a következő pillanatban az Első Mark hozzálátott, hogy felköltögesse az alvókat.

A harcosok csakhamar talpon is voltak, készen is álltak. Covenantnak is ott volt a kése az övébe dugva, ott volt a botja a kezében. Birinair magasba tartott egy fáklyarudat, melynek hegyén apró láng lobogott, és a bizonytalan kis fény-félhomályban ott állt együtt Mhoram és Prothall, Lithe Manethrall, Quaan Warhaft meg az Első Mark. Prothall arcán félárnyak villództak-sötétültek, mint az elszántság és a félelem jelei. A hangja is öregesen gyengének hatott, így mondta: - Ez akkor utolsó óránk a szabad ég alatt most. Drool hadserege kiözönlött. Közülünk most azoknak, akik erre elszánják magukat, be kell menniök a Mennydörgés Hegyének katakombáiba. Kockáztatnunk kell ezt az alászállást, miközben Drool figyelme egyre a seregénél jár - meg kell tennünk ezt a lépést, mielőtt rájön, hogy nem vagyunk ott, ahol hisz bennünket.

- Ez az utolsó pillanat, hogy aki akar, kiszálljon a Különítményből. Ezután nincs már visszaút, nincs menekvés, ha kudarcot vallunk ott, a

 

------------------------------------

 

407

 

Fattyúfészkeken. A Különítmény eddig is derekasan tette a dolgát, igazán mindenki megérdemel minden elismerést, s aki visszalép, nem kell, hogy szégyenkezzen.

Quaan óvatosan megkérdezte: - Főlord, te magad. . . visszalépsz?

- Ó, még mit nem - sóhajtott fel Prothall. - Dehogy. Ezeknek az időknek a keze a vállamra nehezül. De nem szabad összerogynom alatta.

Akkor Quaan így felelt: - A Lordok Honának Hadi Őrzetéből vétetett Eoman ugyan meghátrálhat-e, ha maga a Főlord a vezére? Soha!

És az Eoman visszhangozta: - Soha!

Covenant kíváncsi lett volna, hol van Habkövető, és mit szándékozik tenni. A maga részéről ösztönösen is érezte, hogy nincs választása; álmából különben is alighanem csak a Törvény Botja szabadíthatja ki. Vagy a halál.

A következő pillanatban Lithe, a Manethrall szólt Prothallhoz. Fejét hátraszegte, és karcsú teste úgy megfeszült, mintha szét akarna pattanni bármikor. - Szavamat adtam. Lovaitokra vigyázunk. A Kordok őrzik majd őket, abban a reményben, hogy ti visszatértek. De ami engem ület . . . - Megrázta átkötött haját, mintha önmagával is dacolna. - . . . én veletek tartok a mélybe. Igen. Veletek. - És Prothall tiltakozását heves, határozott kis mozdulattal hárította el. - Példádat követnem kell. Hogyan állhatnék oda különben megint a Ranyhynek elé? Ha eljövök idáig, aztán mikor az igazi veszedelmek elkövetkeznek, meghátrálok? És valamit még érzek, ezen kívül is. A Ramenek ismerik az eget, a nyílt földet. Tudói vagyunk levegőnek és fűnek. Nem veszítjük utunk a sötétben. . . a Ranyhynek megtanítottak minket, hogyan legyen biztos a lábunk. Érzem, hogy egyre tudni fogom az utam - kifelé. Lehet, hogy szükségetek lesz rám, jóllehet messze vagyok a Ra Síkságoktól. . . s magamtól is messze.

Az árnyak Prothall arcán fintorrá sűrűsödtek, ám ő maga nyugodtan válaszolt: - Köszönöm neked, Manethrall. A Ramenek az Ország derék barátai. - Aztán végigjáratta tekintetét az egész társaságon, s így szólt: - Induljunk akkor. Vár minket a feladat. . . amiért Különítményünk útnak indult. Történjék velünk bármi - amíg lesznek emberek, akik énekelnek, szólni fog róla a dal, hogy ezen a nehéz órán az Országot derék bajnokok védték. Legyetek hát hűek . . . mindhalálig. - Választ sem várva, nekivágott: ki a véres holdfényből a sziklaszorosba.

A harcosok hagyták, hogy Covenant ott haladhasson mindjárt a két

 

------------------------------------

 

408

 

Lord mögött; ez mintegy rangjának elismerése volt. Prothall és Mhoram egymás mellett ment; és amikor a Kilátóhoz közelebb értek, Covenant látta kettejük közt, hogy Habkövető már kint áll a sziklaszegélyen. Az Óriás magasra emelt karokkal támasztotta a két szemközti sziklafalat. Háttal állt a Lordoknak; s nézett le a folyó vér színezte fényű, hideg tükrébe. Hatalmas alakja árnyként rajzolódott a cinóber ég elé.

Ahogy a Lordok a közelébe értek, úgy szólt hozzájuk, mint aki már a Hasadékból beszél: - Itt maradok. Ez lesz az én őrhelyem. Őrizlek titeket. Amíg élek, Drool hadserege nem fog csapdába zárni titeket a hegy gyomrában. - Majd rögtön, mint aki saját legmélyét tárja oda, így folytatta: - Innen nem érzem majd a Fattyúfészkek szagát. - De aztán, amit még hozzátett, ismét az Óriás-humor szellemében fogant: - hieg aztán efféle járatokat nem is a magamféle csekélységekre méreteztek.

- Helyes a döntésed - mormolta Prothall. - Szükségünk van a fedezetedre. De ha telihold ideje eljön, ne maradj itt annál tovább már. Ha addig nem térünk vissza, elvesztünk odabent, és rád más feladat vár: népedet kell figyelmeztetned.

Habkövető úgy válaszolt erre, mintha egészen mást hallott volna az iméntiek helyett. - Emlékezzetek a Béke Esküjére. A labirintusban, melybe most bemerészkedtek, az lesz életfonalatok. Az véd titeket Lélekrontó ellen, bármi alattomosak s vadak legyenek is a céljai. Emlékezzetek az Esküre. Lehet, hogy a remény félrevezet. De a gyűlölet - a gyűlölet, az maga a Megrontás. Magam is túl gyors gyűlöletre ragadtattam magam. S lettem az, amitől magam is elrettenek.

- Legyen benned némi tisztelet az igazság iránt - csattant fel Mhoram; és ez a hirtelen hang meglepte Covenantot. - Te Habkövető Sósszív vagy, a Tengertér Óriásai közül való. Az Ország népének Sziklafivére. Ezt senki el nem veheti tőled, ezt a nevet.

Ám Covenant az imént sem hallott ki semmiféle önsajnálatot az Óriás szavaiból - csak felismerést és bánatot. Habkövető nem is szólt többet. Állt ott, ugyanolyan csöndben, mint a sziklafalak, melyeket két tenyerével támasztott - állt ott, akár egy szobor, melyet a Kilátó védelmére faragtak.

A Lordok nem vesztegettek több időt vele. Az éj már tűnni kezdett, és ők szerettek volna még napkelte előtt leszállni a hegy üregeibe.

A Különítmény tagjai felsorakoztak. Prothall, Birinair és két Vérgárdista követte Tuvort, az Első Markot. Aztán következett Mhoram, Lithe,

 

------------------------------------

 

409

 

Bannor, Covenant és Korik. Majd Quaan Warhaft, tizennégy harcosával, és a legvégén négy Vérgárdista.

Huszonkilencen voltak csak Drool Rockworm nem is sejthető erőivel szemben.

Egy clingor-szál kötötte össze a társaságot, az élen haladó Tuvortól az utolsó Vérgárdistáig. Egymás után, egyesével haladtak, így ereszkedtek le a Hűtlen Hasadékának iszamos-csúszós lépcsőfokain.

 

 

 

 

HUSZONKETTŐ

 

A Mennydörgés Hegyének katakombái

 

 

 

Drool holdja úgy keserítette az éjszakát, mintha epe ömlene el. Alatta, a Hűtlen Hasadékában a folyó meg csapdosott-zúgott, mintha zúznák. Repült a habpermet, s még iszamosabbá tette a mohos-nyirkos lépcsőfokokat, melyek a Kilátótól vezettek a mélybe - akárha megkövült ingovány vezetne le oda így.

Covenant reszketett-borzongott az izgalomtól. Először, hogy rá került a sor, s neki kellett volna a meredek lépcsőfokokon elindulni, a rettegés megbénította. De mikor Bannor felajánlotta, hogy majd ő leviszi, győzött a büszkesége, nem hagyta. A clingor-szál erősítéséül Bannor és Korik még a botját is oda-odadöfte, korlátul a számára; s így, ha gyötrelmesen is, haladt lefelé a Hasadékba, úgy, mint aki lépésről lépésre azt szeretné, ha lába a kőhöz kövülne.

A lépcső, szabálytalanul fordulva egyre, végül már a Hasadék falában vezetett tovább. A társaság nemsokára ott mászott-vonult a dörgő vízkavargás felett, és a sötétet csak Birinair kevéske fáklyafénye oszlatta valamelyest. A folyó bíbor habszíne mintha mindegyre értük kapkodott volna, éhesen-gyötrőn, ahogy a keskeny lenti úthoz közeledtek. Minden lépés sikamlósabb felszínt ért, mint az előző. Maga mögött Covenant hirtelen zi-

 

------------------------------------

 

410

 

hálást hallott - az egyik harcos lába kicsúszott. A halk kiáltás olyan volt, mint a számszeríj nyekkenése. De a Vérgárdista, aki a clingor-szálat rögzítette, a helyén volt; a harcos hamar visszanyerte egyensúlyát.

Vonszolódva zajlott az alászállás. Covenant bokái sajogni kezdtek, lába egyre bizonytalanabb lett. Megpróbálta "eggyé gondolni" talpát a sziklával, mintha az erős összpontosítás révén azonos anyaggá lehetne ő maga a kővel. És szorította a botot, de úgy, hogy a tenyere izzadt tőle, a fa csaknem kicsúszott belőle. Térde is remegett már.

De Bannor és Korik biztosította. Egyre közelebb jutottak a lenti úthoz. Még pár hosszú, rémséges perc - s a pánik, a fenyegetettség szűnt. Covenant elérte a kőperem viszonylagos biztonságát. Megállt a kis társaság közepe táján, a Hasadék fala és a folyó szakadékmedre közt. Felettük az ég csíkja kezdett szürkébe fordulni, de a villámlás inkább csak a Hasadék sötétjét hangsúlyozta. Birinair magányos fáklyája úgy lobogott-villódzott, mintha senki földjén égne fénye.

A Különítmény tagjai csak ordítva értették egymás szavát, úgy harsogott a víz. Quaan akkor kemény menetparancsot adott ki az Eomannek. A harcosok ellenőrizték fegyverzetüket. Pár kézmozdulat, egy-két kis biccentés, avval már Tuvor is túlesett ugyanezen a Vérgárdistáknál. Covenant a botját markolta, és ellenőrizte, megvan-e a stonedown-kése, Atiaran kőpengéje. Volt valami halvány érzése, mintha valamiről megfeledkezett volna. De mielőtt rájöhetett volna, mi is az, már elvonták figyelmét a kiáltozások.

Az öreg Birinair rikoltozott Prothall Főlordnak. A Tűzfényvendégelő egy pillanatra mintha feledte volna mogorva méltóságát. A folyó zúgásával nem törődve, ráncos és reszketeg arcát Prothall felé fordította, s ugatta szinte: - Nem vállalhatod! Ezt a kockázatot!

Prothall csak rázta a fejét, megtagadólag.

- Nem vállalhatod, hogy te vezess! Már megbocsáss! Majd én!

Prothall újabb néma tiltása volt a válasz.

- De hát persze hogy. . . ! - üvöltötte Birinair. Próbálta legyőzni vizek zúgását, Főlord ellenkezését. - Nem teheted! Majd én! Ismerem az utat! Világos. Csak te vagy elég öreg a tudáshoz? Ismerem a régi térképeket. Nem tréfálok, tudod, nem járom a bolondját. . . hiába, hogy látszatra. . . - Egy pillanatnyi megtorpanása következett itt. - . . .látszatra vén bolond vagyok. Nem igaz! Meg kell engedned!

 

------------------------------------

 

411

 

Prothall is megpróbált visszaordítani, hallhatóan minden düh nélkül. - Az idő rövid! Nem késlekedhetünk, Birinair, öreg barátom. Nem hagyhatom e Különítmény fő-fő kockázatát másra. Az élhely az én helyem.

- Hülye! - csattant fel Birinair, most már nem riadván vissza semminémű szemtelenségtől sem, csak hogy célt érjen. - Hogyan fogsz látni?

- Látni?

- Persze. - A Hearthrall remegésében most maró gúny volt. - Te haladsz majd elöl! Kockáztatsz mindent! Csak tessék, tedd. Világítsd meg az utat Lordok-tüzével! Hülye! Drool meglát, mielőtt a Fattyúhídhoz érnél!

Prothall végül csak megértette. - Vagy úgy, ez igaz. - S úgy megroggyant, mintha ez a felismerés fájdalmat is okozna. - A te fényed nem olyan feltűnő, mint az enyém. Drool biztosan érzékelné jöttünket, ha az én botom világítana. - Hirtelen oldalt fordult, most már dühösen. - Tuvor! - rendelkezett. - Birinair Tűzfényvendégelő vezet! Helyettem ő világítja majd utunkat. Jól vigyázz rá, Tuvor! Nehogy ez az öreg jó barát olyan veszedelmeknek legyen kitéve, mint én.

Birinair kihúzta magát, s visszanyerte régi büszkeségét is azonnal. A felelősség. . . ! Eloltotta fáklyáját, átadta egy harcosnak, csomagolja a többihez; tűzi szerszámaihoz. Majd meggyújtotta botjának végét, és láng szökkent fel. Büszke kézmozdulattal emelte a magasba, aztán egyenes derékkal, megindult a Mennydörgés Hegyének tátongó torka felé.

Terrel és Korik hirtelen megelőzte őt, s mintegy előőrsként ott haladtak akkor már a Tűzfényvendégelő előtt. Két további Vérgárdista vonult fel közvetlenül mögöttük ugyanígy, követvén Birinairt; s akkor következett Prothall és Mhoram egymás mellett, majd két újabb Vérgárdista, s utánuk egyesével Lithe Manethrall, Covenant és Bannor. Aztán jött Quaan, és az Eoman hármas sorokban, az utóvédet pedig két Vérgárdista alkotta. Ebben a hadmenetrendben haladt a Különítmény a katakombák bejárata felé.

Covenant még megpróbált gyorsan felnézni, hátra - hadd lássa Habkövetőt ott a Kilátón. De már nem láthatta az Óriást; a Hasadék túlságosan tele volt ahhoz árnnyal. És minden figyelmét maga az út kötötte le. Így nyelte el őt is a szikla gyomra, valahol Habkövető őrhelye alatt, semmi istenhozzádot, búcsút sem inthetett neki már.

Ekképpen vonult ki a Különítmény a napvilági világból - elmaradt mögöttük az égi nap, a mennybolt, a tág lég, a fű és talán még a visszatérés re-

 

------------------------------------

 

412

 

ménye is -, maradt a Mennydörgés Hegyének bugyorrendszere, maradt a cél, melyért Különítménnyé szerveződtek.

Covenant úgy hatolt be ebbe az örökös sötétségbe, mintha valami rémálom birodalma fogadná. Nem volt felkészülve igazán a katakombavilágra. Félelem nélkül közelítette a bejáratot; a megkönnyebbülés, hogy a leereszkedést túlélte, átmenetileg mintha beoltotta volna az újabb pánik ellen. Nem köszönt el Habkövetőtől; elfelejtett valamit; de mindezt lényegtelenné tette valami előérzet, várakozás - hogy az alku, amelybe belemegy, kijuttatja őt végül álmából, méghozzá úgy, hogy képességeinek ép birtokában marad.

Ám ami egyelőre történt: hogy az eget, e nyitottságot, melynek alig is volt addig tudatában, hirtelen mintha "fejszével" levágták volna, olyan súllyal nehezült fölébe azonnal a hegybenső kőtömege; maga a légkör pusztítónak érződött már. Fülében e roppant masszák szinte úgy dörögtek észrevehetetlenül, mint irdatlan távoli, halk mennykövek. A folyó űvöltése felfokozódott az üregben, köréje borult valami, akárha az áradás beszorított kínja most még tovább szorulna, hogy a fájdalom élesebb-hevesebb legyen. A habpermet most már záporeső-sűrűséggel zúdult és hullt; a társaság előtt az a kis fény, Birinairé, úgy derengett csak, mintha árnyékok fénye lenne csak, már-már a nyirok "lobogása". És az út, melyen haladtak, fondorlatos felszínű volt, csupa lyuk, beomlás, lazaság, görgetegesség. Covenant megfeszítette figyelmét, mint aki valami értelem jelét keresi-várja érzékelésének zagyva tapasztalattömegében, és miközben a fölszínen ilyképp éber volt, bent a menekülés reményének titkos "vasalása" volt vele.

Sokféleképpen érezhette, hogy más védelme nincs is. A társaság nyomorúságosan védtelen volt, gyenge - mind az Üregfattyak és ős-gonoszok sötétlő barlanghonán. Bukdácsoltak az éjsötétben, s csak Birinair kis fénypontja volt minden kiindulásuk a tájékozódáshoz; és - önellentmondásként! - Covenant azt is bizonyosra vette, hogy csapatukat hamarosan észre fogják venni. Akkor jelentés megy Droolnak, s a Fattyúfészkek belső őrsége a nyakukon lesz, a hadsereget is visszavezénylik - ugyan mi esélye volna Habkövetőnek az Üregfattyak oly hatalmas, sok ezres tömegével szemben? -, s akkor az egész társaságot úgy tiporják el, morzsolják szét, mint egy jelentéktelen kis hangyakupacot. Nem is bolyt! S a felbomlásnak vagy halálnak abban a pillanatában el fog érkezni az ő sorsának megoldása is: megmenekülés - avagy vereség. A dolgoknak semmilyen más kimenetelét nem tudta elképzelni.

 

------------------------------------

 

413

 

És így haladt ott, ily gondolatokkal, akárha egy lavina lezúdulásának távoli moraját hallaná máris.

Hogy egy kis darabot mentek már benn, észlelnie kellett: a folyó hangja változik. Az út ugyanis csaknem vízszintesen haladt, ám a meder elkezdett lejteni mellettük, be a sziklatömegek alá. Az ár zuhatagossá alakult, szakadékos kavargássá, mintha a halál zúgói zúdulnának. S a hangok távolodni kezdtek, ahogy a víztömeg mind mélyebben tűnt el a sziklák "ajkai" közt.

Most már sokkal kevesebb volt a habpermet is a levegőben, Birinair fénye nem volt olyan homályos. S mert kevesebb nyirok fedte, a kőfalakon is jobban látszott anyaguk gránitminőségének megannyi jele. A fal és a szakadékmély között Covenant az út vonalvezetésébe próbált kapaszkodni gondolatban. Keményeket lépett, és ahogy sarka-talpa odaütődött a szintén kemény anyaghoz, ez fölrezgett, válaszul, egészen a gerincoszlopán, magasra.

Körülötte az üreg lassan alagútszerűvé vált - kivéve a bal kéz felől tátongó szakadékot. Próbálta leküzdeni rettegését azzal, hogy a Tűzfényvendégelő kis jelét figyelte nagy erővel. A folyó most már ellenállhatatlanul zuhant, és zaja csak annyi volt, mintha ujjak kaparászása hallatszana, elveszőben. És hamarosan hallani kezdte a társaság előrehaladásának zaját inkább. Megfordult, szerette volna látni a Hasadék nyílását künn, de vagy az út hajolt el fokról fokra, vagy túl messze volt az már; semmit se látott maguk mögött, ugyanolyan töretlen éjszakát csak, amilyen előttük sűrűsült.

De egy idő múltán kezdte érezni, hogy a komorló sötétség nem olyan aktív már. A levegőben volt valami változás, és ez mintha a katakomba-éjfélvilág enyhülését is hozta volna. Meresztgette a szemét előre, próbálta tisztázni, miről is van szó. Senki sem beszélt; a társaság némaságba burkolózott, úgy, mintha félnének tőle, hogy itt a falaknak is füle van mindenütt.

Ám nem sokra rá Birinair megállt. Covenant, Lithe és a Lordok gyorsan odagyűltek az öreg Hirebrand köré. Velük volt Terrel is.

- Előttünk Fattyúhíd - mondta a Vérgárdista. - Korik őrködik, figyel. Vannak posztosaik. - Csöndes szelídséggel mondta ezt, de a hosszú hallgatás után olyan volt a hangja, mintha nem törődne kockázatokkal.

- Ó, ettől tartottam - suttogta Prothall. - Közeledhetünk tovább?

- A sziklafény sötétje mély. Az őreik a hídnyílás fölött állnak. Nyíllövésnyire közelíthetünk.

 

------------------------------------

 

414

 

Mhoram csöndesen odaszólt Quaannak, miközben Prothall azt kérdezte: - És hány őrük posztol?

- Kettő - felelte Terrel.

- Csak kettő?

A Vérgárdista kurtán vállat vont. - Elég az. Köztük vezet a Fattyúfészkek egyetlen bejárata.

De Prothall ismét mintha föllélegzett volna: - Csak kettő? - S közben mintha kereste volna a veszélyt ebben, amit nem és nem lát sehogyan se. Míg a Főlord töprengett, Mhoram gyorsan mondta a magáét Quaannak. A Warhaft hirtelen az Eomanhez fordult, s nemsokára két harcos állt Terrel mellett, és lecsatolták íjaikat. Magas, karcsú woodhelven-lakók voltak, és a sápadt fényben úgy festettek vékony tagjaikkal, mint akik saját fegyverükhöz nem is lehetnek elég erősek.

Prothall még egy-két pillanatig tűnődött, és úgy rángatta szakállát, mintha valami félhomályosan derengő elképzelést akarna "felébreszteni" ilyképp. De akkor leküzdötte szorongását, majd kurtán odabólintott Terrelnek. A Vérgárdista határozott léptekkel elindult, vezette a két harcost az enyhülő éj világa felé, előre.

Prothall buzgón suttogott már a többieknek. - Vigyázzatok. Ha parancsom nem veszitek, kerüljetek minden kockázatot. A szívem azt súgja, veszély les itt - valami különös végzet, amit Kevin Tana meg is nevez -, de nem tudom felidézni. Ó, emlékezet! Ez a tudás oly homályos, annyira más, mint amit a Megszentségtelenítés óta szerezhettünk. Gondoljatok erre, töprengjetek mind. És nagyon vigyázzatok.

Lassan lépdelve előreindult ő is Birinair mellett, és a társaság követte őket. Most a világítás tovább változott - narancsvörös fény derengett, sziklaizzás, amit Covenant akkor látott, rég, oly rég, hogy Droollal röviden összetalálkozott Kiril Threndorban. A Különítmény hamarosan azt láthatta, hogy pár száz méternyire az üreg élesen jobbra fordul, s ugyanakkor a magassága is megnő, mintha nagy boltozat öblösödne a kanyaron túl.

Mielőtt a táv felét megtették volna, Korik csatlakozott hozzájuk, hogy egy biztonságos kiszögellőhöz vezesse őket. Közben megmutatta nekik azt a helyet is, melyet Terrel foglalt el a két harcossal. Felkapaszkodtak egy darabig a jobb oldalon a sziklafalra, és ott térdeltek nemsokára a kanyar fölött, egy perem védelmében, lesben.

Korik vezetésével a folyó szakadékához közel érkeztek el, s akkor lelték

 

------------------------------------

 

415

 

ezt a csupasz kőfalat. A mély meder mintha "elhagyta" volna őket, eltűnvén a sziklában egyenest, ahol az út az éj felé kanyarult, de most már fény szűrődött a sziklából is, a mederből is. A szikla nem fal volt már, inkább nagy görgetegkő, mely kőajtóként súlyosult ott, kifordíthatóan - akárha valami roppant terem lenne mögötte. Terrel a két harcossal olyan helyzetet foglalt el, hogy nyílvesszőikkel átlőhettek e kőtömb fölött.

Prothallt, Mhoramot és Covenantot Korik a nagy kőtömb árnyékán át vezette egészen addig, hogy bal felől be is pillanthassanak mögéje. Covenant egyszerre valami magas, lapos talajú üreget látott. A folyó szakadékmedre az "ajtókőtömb" mögött elkanyarodott, azután derékszöget írt le, így vágott keresztül a boltozattér közepén, majd eltűnt a távoli falban. Az út tehát nem vezetett tovább a folyómeder mentén. Más nyílások viszont az üreg külső felében nem voltak.

Ezen a ponton a szakadékmeder legalább tizenöt méter széles volt. Rajta keresztül az egyetlen utat egy masszív híd képezte - őskőből, a boltívtérség középső részét eltöltvén.

Mhoram óvatosan azt suttogta: - Csak ketten. Elegendőek. Könyörögjünk jó célzásért. Nem lenne második esélyünk.

Covenant először nem is látott őröket. Szemét az a két oszlopszerű sziklafénykéve nyűgözte le, melyeknek mindegyike lüktetően, lázasan remegett ott, akár tényleg két őr, a híd ívének kétfelén. De ahogy erőltette a tekintetét, tanulmányozta a hidat, hamarosan észrevett két sötétlő figurát az íven, mindegyikük egy-egy sziklafényoszlopnál állt. Hogy ilyen közel voltak az "ablakok" kévéihez, majdnem láthatatlanná is váltak.

- Ős-gonoszok! - motyogta a Főlord. - A Hét Őrzetre! Emlékeznem kell. Miért nem Üregfattyak? Miért pazarol Drool ős-gonoszokat ilyen feladatra?

Covenant alig figyelt Prothall gondjaira. A sziklafény nem hagyta nyugodni, arra figyelt; mert mintha valami rokonságot tartott volna ez a világosság olyasmivel, amire nem is gondolt volna. Lüktetésének perverz logikája óhatatlanul a maga jegygyűrűjére emlékeztette - ez volt rokona a sziklafénynek. A drooli, hatalmas izzás meg is sajdította kezét a gyűrű körül, akárha azt idézné az eszébe, hogy az ígéret oly becses java odalett. Komoran szorította ökölbe kezét.

Prothall összeszedte magát, majd súlyos elhatározással így szólt Korikhoz: - Rajta, próbáljuk meg. Különben csak veszíthetünk.

 

------------------------------------

 

416

 

Korik egy szó nélkül odabiccentett Terrelnek. A két íjász egyszerre lőtt, lapos ívben.

És a következő pillanatban az ős-gonoszok eltűntek. Covenant csak annyit látott, hogy fekete kavicsokként a szakadékmederbe hullnak.

A Főlord megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mhoram elfordult a boltívtértől, aztán gratulált a két íjásznak - végezetül pedig már sietett is vissza, hogy a társaság többi tagját eligazítsa, felvilágosítsa. Az Eoman is felmorajlott - elismerően; a sikeresen megvívott harc utáni könnyebbülés hangjai hallatszottak.

- Csak mit sem csökkenteni az éberségen! - sziszegte Prothall. - Vigyázni, vigyázni! A veszély nem múlt el. Érzem.

Covenant ott állt, ahol az imént, és a sziklafénykévébe meredt, keze továbbra is ökölben. Valamit nem értett - valami olyan történt.

- Ős-Lord - kérdezte szelíden Prothall. - Mit látsz, mondd?

- Erőt. - A közbeavatkozás ingerelte. Hangja durva lett, torka érdes. - Droolnak mindene megvan hozzá, hogy úgy álljunk itt a végén, mint szamár a hegyen. - Fölemelte bal öklét. - Napvilág van odakünn. - Gyűrűje vérvörösen égett, és együtt lüktetett a sziklafény kévéivel.

Prothall homlokráncolva nézte a gyűrűt, lázasan összpontosított. Ajka megfeszült, szinte csak sziszegve mondta így: - Ez így. . . nincs rendjén. Emlékeznem kell. Sziklafény nem művelheti ezt.

Mhoram közeledett, s mielőtt láthatta volna, mi zajlik Prothall s Covenant között, azt mondta: - Terrel visszatért. Készen állunk az átkelésre. - Prothall biccentett, de csak úgy szórakozottan. Majd Mhoram is felfigyelt a gyűrűre. Covenant furcsa hangot hallott: Mhoram a fogát csikorgatta. ..?! A Lord akkor kinyújtotta kezét, rátette Covenant öklére.

Majd egy pillanat múlva már fordult is el, jelzett a társaságnak. Quaan elindította Eomanjét, együtt a Vérgárdistákkal. Prothall zavartnak látszott, ám azért csak bement Birinairrel a boltívtérbe. Covenant gépiesen követte őket a Fattyúhíd felé.

Tuvor, más Vérgárdistákkal, ott haladt a Főlord előtt. Közeledtek a hídhoz, s ők, véderőként, vizsgálgatták az ívet, biztonságos-e rámehetnek-e a Lordok.

Covenant szinte önkívületben haladt előre. A sziklabelvilág fénye egyre jobban hatott rá. Gyűrűje izzani kezdett. Próbálta józanul kideríteni agyában, miért vérvörös a gyűrű, akkor már miért nem narancspiros inkább,

 

------------------------------------

 

417

 

mint a két sziklafényoszlop. De nem volt válasz. Érezte, valami változás tör rá, melynek sem ellenállni nem tud, sem a mértékével nem lehet tisztában, és - végképp nem tudja elemezni. Mintha a gyűrűje összekuszálta volna az érzékeit, úgy forgatván őket tengelyük körül, hogy egészen ismeretlen dimenziókba pörögtek át.

Tuvor és társai elindultak föl a hídra. Prothall visszafogta a társaságot, annak ellenére, hogy a fényes térben a leselkedő veszély pusztítóbb lehetett. Majd megindult ő maga is Tuvor után, és közben reszketeg, öreg kézzel ráncigálta a szakállát.

Covenant azt érezte, hogy ez a bűvölet úrrá lesz rajta. Az üreg változni kezdett. Némely helyütt a sziklafalak megvékonyodtak, akárha a következő pillanatban átlátszóvá akarnának válni. Quaan, Lithe és a harcosok is átlátszóakká lettek így, közelítvén a Szellemek légnemű mivoltát. Prothall és Mhoram tömörebbnek látszott, de Prothall villódzott, míg Mhoram moccanatlan maradt ily állagában. Csak a Vérgárdisták nem mutatták semmi "átszellemülés" jelét, ők nem oldódtak föl a ködben - a Vérgárda és a gyűrű maradt szilárd. Covenant a maga testét most olyan bizonytalannak érezte, viszonylagosnak, hogy attól félt: a gyűrű a végén még a kőpadlóra hull. Beleremegett, látván, hogyan áll Bannor keményen - rendíthetetlenül és veszélyesen, mintha már csak az is hogyha valaki hozzáér egy Vérgárdistához így, a ködösült lény vesztét jelentené, azt, hogy elszáll, ki tudja, miféle szelekkel.

Sodródott az átalakulás-lényeg felé. Próbálta visszatartani magát; markolta maga létezését, de ujjai a semmiben kapkodtak, úgy érezte.

Tuvor a hídív tetőpontjához közeledett. A híd pedig mintha morzsolódni kezdett volna alatta - érzékcsalódás, de a Vérgárdista ennyivel szilárdabb volt, mint a kő.

Akkor Covenant meglátta - valami csillogó hurok, levegőből fonva, láthatóan csak, de oda hullt a híd közepére, megült laposan az "úttesten", körbevonta az ívet ekképp. Nem tudta, mi az, nem értett semmit sem az egészből, csak afelől nem lehetett kétsége, hogy veszélyes.

Tuvor pedig már-már azon volt, hogy gyanútlanul belelép.

Szinte görcsös igyekezettel Covenant küzdeni kezdett, le akarta győzni a bűvöletet. Valami ösztöne azt súgta neki, hogy ezzel a lépésével Tuvor menthetetlen volna - meghalna. Még egy leprás is! - parancsolt magára - cselekedjék! Nem ebben egyezett, persze; ám abban sem, hogy csendben

 

------------------------------------

 

418

 

elnézze, hogyan halnak meg emberek. Poklok minden tüze! S akkor, dühe újra éledvén, kiáltott. Gyehennatűz!

- Állj! - zihálta. - Hát nem látod?

Ugyanakkor már Prothall is kiáltott: - Tuvor! Ne mozdulj ! - Majd Covenant felé pördülve azt kérdezte: - Mi ez itt? Mit látsz, mondd csak!?

Haragjának vadsága visszahozta víziójának némi szilárdabb állagát is. De azért Prothall egyre csak ilyen maradt: veszedelmesen tünékenyfoszló. Covenant meglengette gyűrűjét, szinte kiköpte magából a szavakat, hogy: - Hozd le őket. Hát vak vagy? Ez nem a sziklafény. Valami más van odafönt.

Mhoram visszaszólította Tuvort és társát. Ám egy pillanatig Prothall csak meredt, pőre félelemmel, Covenantra. Aztán hirtelen megütötte keményen a botjával a követ, s felvijjogott: - Ős-gonoszok! És hogy sziklafénykévék itt - horgonyok! Ó, milyen vak voltam, vak voltam! Gyakorolják a hatalmat!

Mhoram hitetlenkedve suttogta: - Intésnek Igéje volna ez?

- Igen!

- Hát lehet az?! Hát Drool ilyennyire a Bot mestere lett közben? Szólhat ily igaz hatalom igen nagy igéivel?

Prothall már ment a híd felé. És hátraszólva válaszolta: - A Kárhozat Ura . . . ott van neki ő, tanítómesterül. Hol van ily segítségünk magunknak? - Aztán egy pillanat se . . . és ment is már, ment át a híd ívén, közvetlenül mögötte Tuvor.

Covenantot újra elárasztotta a bűvölet. De most már jobban értette, s átkokkal kordában is tartotta. Egyre látta az Ige fényderengető hurkát, ahogy Prothall közeledett oda.

A Főlord lassan haladt a hurok felé, s akkor végre, egylépésnyire, megállt - az Ige mellett. Botját baljába ragadta, jobbját felnyújtotta, tenyérrel előre, akárha ráismerés gesztusát celebrálná. És zörömbölő-köhögős hangon énekelni kezdett akkor. Mindegyre ugyanazt a motívumot ismételgette, énekelt rejtelmes-titkosan, valami oly nyelven, amit Covenant nem ismert - oly régi nyelven, hogy az már maga őszes-deres volt, szinte színre láthatóan. És Prothall éneke lágy volt, bensőséges, mintha valami magánegyesülésre lépne ő most ott az Intés Igéjével.

Fokról fokra ekképp, bizonytalanul, mint eleve-köd képe, az Ige elkezdett láthatóvá válni a jelenlévők számára. A levegőben, Prothall tenyeré-

 

------------------------------------

 

419

 

vel szemközt, megjelent valami bizonytalan körvonalú vörösség, eleinte foszlányokként, de aztán egyesülve, mint egy láthatatlan kárpit töredéke. A sápatag, függő vörösesség addig terjedt, míg egy nagy, durván pontos kör nem összpontosult oda a tenyérrel szemközti térbe. Prothall rendkívül óvatosan - végig énekelve! - megemelte kezét, hogy mérhesse vele így az Ige magasát, oldalirányú mozgással pedig konfigurációját "tapintotta ki". A társaság így, foszlányaiban legalább, láthatta a vele szemközt magasodó korlátot. S Covenant még többet is tett erőnek erejével oda bírta magát, hogy az Ige, a maga érzékelésében, ugyanannyira sápatag legyen, mint a többiek képe róla, ne oly éles . . . !

Végezetül Prothall leejtette karját, befejezte énekét. A foszlány-szőttese kör eltűnt. Ő maga feszülten tért vissza a hídról, úgy, mintha egyenesen járni is csak belső elhatározásból bírna, nem másképp. Hanem a szemében ott ködlött-villódzott a szorongás, az összpontosítás, a veszedelmek nagyságának tudatában már.

- Az Intés Igéje - mondta komolyan, közlőn. - Megjelent itt a Törvény Botjának ereje folytán, hogy Droolt tájékoztassa, védelme elegendő-e, nem törik-e. .. hogy akkor ő maga törje a Fattyúhidat egy érintésre. - Hangjában valami alámerülés volt, akárha a folyó szakadékmedrébe bukdosnának a hallók. - Nagy erőnek műve ez, ím. Lord a Megszentségtelenítés óta nem volt képes még ily erőkifejtésre. És ha volna is hatalmunk hozzá, hogy legyűrjük, nem nyernénk vele semmit, mert Droolt figyelmeztetnénk azzal. Mégis: van jel, ami javunkra mutat. Az ilyen Ige nem tartható fenn az ő létében az állandó figyelem készenléte nélkül. Ezt gyakorolni kell, e hatalmat - különben hanyatlik, ernyed. Igaz, nem elegendőképp gyorsan, nem úgy, ahogyan nekünk jó lenne. Hogy Drool ős-gonoszokat küldött ide posztra, mutatja - talán! -, hogy gondolatai másutt járnak.

Csodás! Covenant így hördült fel magában, maró gúnnyal. Ez szörnyű jó! Keze úgy sajgott, mintha ellenállhatatlan vágy hajtaná: kezdjen fojtogatni valakit.

Prothall pedig folytatta: - Ha Drool tekintete másfele fordul, lehet, hogy meg is hajlíthatjuk az Igét, nem kell törésre vinnünk a dolgot. - Mély lélegzetet vett, aztán kivágta: - Azt hiszem, ez nem végbevihetetlen. Ez az Ige nem olyan tiszta és nem olyan veszedelmes, mint amilyen lehetne. Covenanthoz fordult: - De miattad félek, ős-Lord.

 

------------------------------------

 

420

 

- Miattam? - Covenant válasza úgy hangzott, mintha a Főlord valamivel vádolná. . . s ő tudná ezt. - De miért?

- Félek, hogy gyűrűd puszta közelsége az Igéhez, igen, már az rontó hatású lesz ügyünkben. Hát utolsónak kell jönnöd. És még akkor is megtörténhet, hogy örökre a katakombákba zárulunk, hídunk nem lévén többé visszatérésre.

Utolsónak? Egyszerre látomásosan látta magát, ahogy átok vagy csapda ide zárja örökre, ez a mély szakadék választja el s el a menekvés bármi lehetőségétől. Tiltakozni akart. Hadd mehessek én - elsőül! Ha nekem sikerül, sikerülni fog mindenkinek. De látta érvrendszerének őrületét is. Kibírni, unszolta magát. Tartani az egyezséget. Félelme adta hangjának keserűségét, ahogy reszelős hangon így szólt: - Hát rajta. Nyilván küldenek különben új őröket most valamelyik nap.

Prothall bólintott. Még egyszer végigmérte Covenantot, majd elfordult. Mhorammal együtt elindult, fel a hídra, hogy az Igével kísérletet tegyenek.

Tuvor és Terrel követte őket, s vittek magukkal clingor-sodratokat, ezeket a Lordok derekára, másik végüknél a híd lábához erősítették. Biztosítva voltak így, ha az ív berogyna. Prothall s Mhoram óvatosan elindult, fel s feljebb, míg végül ott voltak karnyújtásnyira a láthatatlan Igétől. Akkor letérdeltek mindketten, és elkezdték éneküket.

Hogy az Ige alakja elkezdett bíborlón láthatóvá válni, botjaikat elhelyezték, az Igével párhuzamosan, a kövön, maguk előtt. Azután gyötrelmes óvatossággal elkezdték ugyanezen botokat a reszketeg valójú, reszketeg tünékenységű erő alá görgetni. Egy lélegzetfojtó pillanatig csönd támadt imájukat is visszafogták, mintha így esdekelnének a fának, meg ne szakítsa a bűvös kapcsolatot, mely köztük s az Ige közt - talán! talán! - alakult. Szívdöbbentő villódzás felelt a vörös derengés köréből. De a Lordok már folytatták is éneküket - és az Ige csakhamar lenyugodott.

Minden erejüket összeszedve, most a feladat legkényesebb részletéhez kezdtek hozzá. Vagyis: emelni kezdték botjaik közelebbi végét. Csodálkozva és ámulva nézték a jelenlévők, ami most történt: az Ige alsó pereme meghajolt, és támadt egy szűk, de ívelő rés alatta.

Amikor ennek a résnek az ívcsúcsa úgy egylábnyinál magasabban volt már, a Lordok dermedtté bénultak - leálltak. Hirtelen előrontott Bannor és két másik Vérgárdista, fel a hídra, és futtában kigöngyöltek egy kötelet.

 

------------------------------------

 

421

 

Egymás után átkúsztak akkor az imént támadt résen, s az életkötél végét a hídhajlat túlfelén rögzítették - biztos földön immár.

Ahogy Bannorék ezzel megvoltak, Mhoram magához "vette" Prothall botját. S akkor a Főlord átkúszott a résen. Majd ő vette át a két botot. És Mhoram kúszott. Azután, hogy ők ketten ott voltak, egymás mellett, az öreg Birinairen volt a sor. Mögötte, gyors egymásutánban, egyesével, kúsztak az Eoman tagjai, követte őket Quaan és Lithe.

Azután Tuvor és Terrel csusszant át az Ige alatt, és köteleiket a két Lordhoz erősítették a szakadékmeder túlján. Majd az utolsó Vérgárdisták következtek - nagy rohanva. Covenantra tekerintették az életkötél végét, s már kúsztak is át a lehető leggyorsabban.

Ő pedig egymaga maradt ott.

A düh és a félelem hideg verítéke verte ki, így vágott neki. Fel hát, fel a hídra. Az volt az érzése, hogy a két sziklafénykéve-oszlop őt figyeli. Dühödötten érte el a híd ívét, átkozta a Kárhozat Urát, és átkozta, káromkodva, önmagát is ezért a félelemért. A szakadékmélybe egy pillantást se vetett. Ahogy a lábnyinál magasabb rést meglátta, haragját összpontosítani próbálta lassan, és így közeledett az erő derengő kárpitközepéhez. A híd mintha elkezdett volna vékonyodni: akárha szét akarna olvadni alatta; s közben, már közeledőben, a gyűrű mind hevesebben "sajgott" a kezén. Az Ige hatalma fölerősödött, látomásvilágát egyre jobban maga uralmába hajtotta.

Ám ő . . . ő is ura volt a maga dühének. Hogy egy leprás . . . ! Elérte a rést, letérdelt előtte, egy pillanat még . . . átpillantás . . . a Lordokhoz, a derengésen át . . . Látta, ahogy azokon az arcokon a veríték patakzik, és a hangok megremegnek énekükkel. Baradakas botját akkor minden addiginál keményebben megszorította, és bemászott a résbe.

Ahogy az Ige alatt haladt, hallott valami hirtelen magas, éles hangot, mintha ellenállás nyiszorgása-nyüszítése volna. Egy pillanatra a gyűrűjéből hideg, vörös láng csapott ki.

Akkor odaát volt. És a híd is, az Ige is épségben maradt meg utána. Aztán lebotorkált a hídív túlfelén, a clingor-életvonal mellett lendülve, s azon is tovább. Hogy biztonságban volt, megfordult, s nézte hosszan, ahogy Prothall és Mhoram lassan, lassan elmozdítják botjaikat az Ige alól. Covenant akkor kiballagott Fattyúhíd ívboltozat-teréből, be az út vonalának sötét alagútjába. Érezte Bannor jelenlétét a vállánál hirtelen, de nem

 

------------------------------------

 

422

 

állt meg, míg a sötétség, melybe behatolt ekképp, oly sűrű nem lett, hogy az már maga az áthatolhatatlanság.

Tönkrementen, feltolult félelmek közt őrlődve hörögte: - Szeretnék. . . magam lenni egy kicsit. Miért nem hagysz egy kicsit magamra?

Hangjában érződött a különben elfojtott Haruchai-színezet, így válaszolt Bannor: - Te vagy Covenant ős-Lordunk. Mi vagyunk a Vérgárda. A te életed nekünk drága, mi téged védünk.

Covenant a körötte terjengő képlékeny sötétségbe meredt, s így érezte, e közegben még felfokozottan, milyen rendíthetetlen alak is Bannor. De hát miféle életkötőelv teszi testi valójukat ugyanolyan kikezdhetetlenné, amilyennek a Mennydörgés Hegye látszik? Annak minden köve?! Gyűrűjére pillantott. Ennyi is elegendő volt, hogy lássa: a hússzíne izzás teljességgel elhalványult. Azt kellett éreznie, hogy féltékeny Bannornak erre a szenvtelenségére; ,sértette a saját törekvő nyughatatlansága, kezdeményezés-kényszere. Valami vadult késztetésre azért csak így szólt: - Ennyi nem elég . . . válasznak.

Elképzelte Bannor könnyed, kifejező vállrándítását. Látnia sem kellett. A sötétségben dacosan várta, hogy a többiek beérjék.

Ám ahogy újra elfoglalta helyét a Különítmény menetében - miután Birinair fakó fénye elhúzott mellette már, úgy, mintha vezér mivoltát belefúrná, irányt mutatva, a sötét iránytalanságba -, a katakombák éje úgy nyomult feléje, tolongott körötte, mint mohón leső nézők miriádjából eggyé állt összesség, vérszomjas türelmetlen tömeg, s ő maga kénytelen volt elszenvedni, viselni a maga ellenállását, tiltakozását is. Válla remegni kezdett, mintha karját túl rég húzta volna teher. Gondolatait pedig hideg dermedet lepte meg.

Az Intés Igéje elárulta, hogy a Kárhozat Ura várja őket, tudja, hogy nem estek áldozatul Drool hadseregének. Drool nem formázhatta meg az Igét, még kevésbé érhette volna el ő, hogy fehérarany legyen a tündöklete. Talán valamiféle próbatétel volt ez - s nem Drool, hanem a Megvető céljainak szolgálatában! -, rá akart mutatni a Lordok erejének határaira, utalni Covenant sebezhetőségére. Covenant bizonyossággal érezte, hogy a Megvető mindent tud - és mindent el is tervezett, meg is szervezett, elkerülhetetlenné tette a dolgokat, melyek a Különítménnyel történtek és történnek, megannyi tett és döntés ilyen volt csak, ennyi volt itt csupán. Drool tudatlan, őrjöngő, manipulált; az Üregfattyak talán a felét se ér-

 

------------------------------------

 

423

 

tették meg annak, amit a Kárhozat Urának keze alatt tanulhattak-elérhettek.

Ám Covenant a csontja velejéig tudta mind ezeket a dolgokat - kezdettől fogva! Nem lepték meg; sőt, egy másik, elemibb fenyegetés tüneteinek látta már az egészet. Ez a központi vész - oly veszedelem, hogy beledermedt a lelke, az agya, és mintha csak a teste válaszolt volna reszketegen a kihívásra -, ez olyasmi volt, aminek az ő fehérarany gyűrűjéhez van köze. Világosan érzékelte a veszélyt, mert túl zsibbadt volt ahhoz, hogy elrejtőzzön előle. Annak a kompromisszumnak, ama megállapodásnak, melyet a Ranyhynekkel kötött, az volt a tevőleges lényege, hogy külön kell választani az Ország képtelenjét és valóját, egyensúlyban kell tartani a kettőt - El a kézzel! Hadd legyek! -, nem szabad hagyni, hogy egymás ellen rontson az ellentétpár két fele, szétrobbantván az ő gondosan őrzött életfoglalatát. De a Kárhozat Ura arra használja az ő gyűrűjét, hogy összecsapjanak az egymással szemköztes őrületek - az történjék meg épp, amit ő olyan kétségbeesetten próbálna elkerülni.

Töprengett - mi lenne, ha eldobná a gyűrűt? De tudta, hogy erre képtelen. A kötelék jelét túlságosan is súlyossá tette az emléktömkeleg: az elveszített szerelemé, a becsületé, a kölcsönös tiszteleté . . . hogyan lehetne ellöknie mindezt akár csak így is magától? És egy öreg koldus. . .

Ha egyezsége kudarc lesz, semmije sem marad, amivel a sötétség ellen védekezzék - sem hatalom, sem termékenység, sem összefüggés -, semmije, csak a maga efféle képessége: a sötétségre, az erőszakra, az ölésre. Ez a képesség pedig - túl zsibbatag volt ő most, hogy szembeszálljon ezzel a következtetéssel! - ugyanolyan kérlelhetetlenül, mint a leprásság, csak és csak az Ország pusztulásához vezet.

Itt akkor a zsibbadtsága mintha tökéletessé vált volna. Helyzetéből nem is ígérkezett több, ezt kellett felmérnie. Mit tehetett? Követhette Birinair lángfényét, s mondhatta, mondhatta egyre a maga visszautasítás-szövegét, akár valami kétségbeesett tanítvány-ministráns, aki hinne rémséges vággyal, aki eközben feltámasztani próbálná a maga autonómiáját.

Arra öszpontosított, hogy hova lép - akárha a talaj lágy lenne, a szikla bizonytalan, s mintha Birinair akár szakadék szélére is vezethetné őt.

Éj borította útjuk jellege fokról fokra változott. Először is, más lett az őket beborító alagút állagának hatása. A sötétség mögött a falak ugyanis mintha megnyíltak volna időről időre, újabb mellékalagutakká, és egy he-

 

------------------------------------

 

424

 

lyütt az éjszaka olyan végérvényes mélyűvé lett, hogy a társaság mintha egy amfiteátrum mélyén haladt volna keresztül benne. Ebben a vak nyitottságban kutatta s lelte meg Birinair mindegyre az útját. Amikor a roppant üresség érzete eltűnt, társait egy kőfolyosóba vezette be, mely annyira alacsony volt, hogy ő maga a lángjával csaknem a mennyezetet érintette, és olyan szűk, hogy nem is haladhattak másképp, csak libasorban.

Akkor az öreg Tűzfényvendégelő riasztó terepen vezette át őket: egyre változott az irány, a szint, a talajjelleg. A környezet állaga. Az alacsony mennyezetű alagútból éles kanyarral kifordultak, s következett egy hosszú, meredek lejtő, ahol nem voltak kivehető falak. Ahogy ereszkedtek, jobbra és balra fordulgatván olyan tereptárgyak okán, melyeket a jelek szerint csak maga Birinair észlelt, a feketéllő levegő hidegebb lett, s valahogy fenyegetőbb is, mintha ős-gonoszok létét visszhangozná már. A hideg amúgy hirtelen lökésekkel jött itt, huzatos lett a világ, szakadékokon és alagutakon át fújt a föld alatti szél, s a rések és nyílások nem is látszottak egyik oldalon sem; benyílók sora következett, folyosóké, és roppant Üregfattya-jellegű csarnokoké, s valamennyi láthatatlan volt, ám kétség nem férhetett hozzá, hogy van, van és van, ott remegett a tér sugallatos tudata, a tökéletes sötétség megtöltőjeként már.

Hogy lejjebb hatoltak, a hirtelen légvonatok bűzt is hoztak magukkal. A mélyekbe temetett levegő évszázadok felhalmozott mocskát járta, hatalmas tömegű névtelen halottról hordta a még hordhatót. Olykor a fertőzet oly sűrű lett, hogy Covenant szinte csírásnak látta a légteret. És a csatlakozó nyiladékból hideg, távoli hangok jöttek - hulló agyagpala zöreje, ahogy mérhetetlen üregekbe; olykor halk panaszok, mintegy feszültségekből; puha, kristályos, pengő hangok keveréke, akárha vaskalapácsok érintgetnének valami anyagot; tompa, "síri" detonációk; és hosszú, fáradt sóhajok, elcsigázottságok kilégzései, lentről, a hegy ős-mindenkori alapjaiból felszállva. A sötétség maga - mintha az motyogott volna a tovahaladó társaságnak.

De az ereszkedés végén elértek egy bizonytalan lépcsőt, sziklafalba vájtat, ahol alattuk fénytelen, mohó éhű szakadékmedrek tátongtak. És ezután, újra, kanyargós alagutakat kellett végigjárniok, hasadékmélyeken, és éles sziklagerincek meredeztek mindenütt, mint hegy-gyomra kőtarajzatok, melyek mélyedéseket fogtak körül, s ezekben víz nyögdelt, romlás szagát árasztotta, s áthaladtak groteszk ívek alatt, melyek - oly oda nem illően! - ünnepélyes csarnokok bejáratait idézték, s úgy forogtak, másztak,

 

------------------------------------

 

425

 

navigáltak ebben a tömény sötétben, mintha pokol-tornáca lomtár lenne, csupa veszély készlete, úttalan és végzetes, ahol a változatosságot csak a fenyegetések foka jelenti. Covenant már-már arról szeretett volna meggyőződni, hogy ő maga valóságos-e, és ezért baljával a köntösráncokba bonyolódva bár, kitapogatta saját dobogó szívét.

Széles, lapos szakaszokon, melyek csarnokok éppúgy lehettek, mint kiszögellő peremek, netán lefelé hajló rétegekkel övezett hegytetők - a társaság háromszor állt meg, kosztolt, s az étkezésekhez is Birinair egy szál fénye világított. Minden ily evés komoly segítség volt; látni lehetett a többiek arcát a kis láng körében, fogyasztani valami kézzelfoghatót, erősítőt, és megerősítés volt megannyi ilyen alkalom abból a szempontból is, hogy létezik egyre az összetartozás. Egyszer Quaan megkockáztatott - erőltetetten! - valami tréfát is, de hangja szinte kongott az állandó űrsötétben, s az éjféli világban nem volt kedve, nem volt mersze senkinek se válaszolni rá. Minden ilyen pihenő után bátran vágott neki újra az útnak a Különítmény. És mindig az történt, újra meg újra csak, hogy a felgyűlt kevéske erő elpárolgott, elapadt - hamar! Mintha a sötétség szívta volna be, egyre fokozódó mohósággal.

Később meg az öreg Birinair a hideg és szellős-huzatos járatokból szűk, dohos, forró alagutakba vezette át őket, messze a fő Fattyúfészkektől. Hogy csökkentse a fölfedeztetés veszélyét, az útvonalat úgy választotta meg, hogy az átlagos üregeknél halottabbak során haladjanak - csendesek és elhagyatottak voltak ezek a helyek, friss levegő itt aztán szinte végképp nem volt. De ez a légkör csak fokozta a társaság feszültségét. Ahogy haladtak, úgy érezték, mintha hangtalanul üvöltenének - valami vak végzet előérzetével.

S ekképpen jutottak egyre tovább és tovább, míg aztán Covenant is csak annyit tudott térről és időről, hogy egy álló napja azért még nem menetelhetnek, lévén hogy a gyűrűje nem kezdte mutatni a holdkelte-izzását. Ám egy idő múltán a fehérarany elkezdett bíbor próféciaként villogni. Egyre mentek és mentek, most már tudva, hogy valódi éjszakában. Alvást vagy hosszabb pihenőt nem engedhettek meg maguknak. Drool jelenlegi hatalmának orma egynapi járóföldmélyre volt csak tőlük.

Vonultak egy alagútban, olyan falak közt, melyek valóban csaknem Birinair fáklyájára zárultak fenn. Terrel akkor hirtelen visszajött előőrsből, s ahogy a sötétségből kibontakozott, ott állt meg egyenest az öreg Tűzfényvendégelő imbolygá fénye előtt. Prothall és Mhoram, de velük Lithe és Covenant is, Bi-

 

------------------------------------

 

426

 

rinair mellé zárkózott fel sietve. Terrel hangjában sürgősség rezgett, így mondta : - Ős-gonoszok közelednek . . . talán úgy ötvenen. Meglátták a fényt.

Prothall felhördült, Mhoram elkáromkodta magát. Lithe Manethrall szisszenve szívta be és fújta ki a levegőt, lekanyarította fejéről a "kordot", a zsineget, mintha már itt és most szembe kellene néznie valamivel a Ramenek rémálomvilágából.

De mielőtt bárki is tehetett volna valamit még, az öreg Birinair úgy felcsattant, ahogy egy száraz gally, ha törik. Üvöltés volt ez, persze: - Kövessetek! - És nekivágott jobb kéz felé, de fürgén futva, bele a sötétbe.

Két Vérgárdista máris a nyomában volt. Egy pillanatra a Lordok haboztak még. Akkor Prothall elkiáltotta magát: - Melenkurion! -, így vetette magát Birinairék után. Mhoram parancsokat osztogatott nagy hangerővel; a társaság egy szálig harckészültségben volt máris.

Covenant Birinair bukdosó fáklyafényét követte. A Tűzfényvendégelő üvöltése nem hangzott pánik jelének. A kiáltás - Kövessetek! - késztetés volt Covenantnak. Mögötte, jól hallhatta, már az első harci parancsok hangzottak, harci zaj támadt. Szemét mégis Birinair fényére szegezte, alacsony boltozatú, csaknem levegőtlen alagútba követte.

Birinair száguldott lefelé az alagúton, mindegyre két-három lépés előnnyel a Vérgárdisták előtt.

Hirtelen valami forró zajt hallottak, olyat, mintha villám vágna be; váratlanul kék lángok özöne világította meg a Hirebrandot. Szemkápráztatón, szikrázva öntötte el ez a fény fentről az alagút egész falát. Úgy bömbölt a hangja, mint egy kohó. És Birinair ebben "függött". Tagjai szétfeszültek, olyanok voltak, mintha valami átjárná valamennyit, rángtak egész teste haláltusában vonaglott, eltorzultan, kifacsarodva. És mellette a botja, a földön, iszonyúan fellobbant, majd hamuvá hullt szét.

A két Vérgárdista habozás nélkül a tűzre vetette magát. Ez azonban úgy vágta vissza őket, akár a puszta kő, keményen. Együtt ugrottak rá akkor Birinairre, megpróbálták keresztültaszítani őt a tűz síkján. De ezzel sem értek semmit; Birinair csak függött egyre ott, ahol addig, szenesült áldozat a kék tűz hálójában.

A Vérgárdisták nekiveselkedtek volna megint, mikor a Főlord odaért hirtelen. Üvöltenie kellett, hogy a roppant zúgásban hallják a szavát. - Helyettem! - kiáltotta, és csaknem sikollyá torzult a hangja. - Meghal! Védjétek Mhoramot!

 

------------------------------------

 

427

 

Látszott, kevés hiányzik nála a teljes széthulláshoz. Tekintetében maga a káosz kavargott. Két karját kiterjesztette, így ment, ment előre, akarta volna átölelni Birinairt.

A tűz vadul elrúgta őt. Elvágódott, s egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig arccal a kőre borulva feküdt.

Mögötte a harc zaja fokozódott. Az ős-gonoszok megalkották élformázatos támadó rendjüket, s hiába segítették a Vérgárdisták is, velük mind az összes harcos, Mhoram alig-alig bírt megállni velük szemközt már. A támadás első hulláma hátravetette a Különítményt; Mhoram jó pár métert hátrált, kényszerűen, abba az alagútba melyben Birinair függött. Ott megállt. Prothall kiáltásai és mögötte a tűz üvöltése ellenére is szembefordult az ős-gonoszokkal.

Prothall keservesen-súlyosan feltápászkodott. Feje remegett fáradt, öreg nyakán. De a szeméből eltűnt az a zavarodott vadság.

Egy pillanat kellett még neki, hogy összeszedje magát, tudván, hogy már elkésett. Akkor, minden erejével, botját markolva, lesújtott a kék sziporkázásra.

A megvasalt farúd vakító lángot lövellt. Egy mindent elsöprő pillanatra Covenant nem is látott semmit. Mikor kitisztult megint a látása, azt látta, hogy a bot függ a lánglepelben. Birinair ott feküdt már az alagútban, a tűz túlján. - Birinair! - kiáltotta a Főlord. - Barátom! - Látszott rajta, azt hiszi, hogy segíthetett volna a Hirebrandnek, ha idejében érkezik. Megint rávetette magát a lángolásra, de az ismét visszarúgta.

Az ős-gonoszok folytatták iszonyatosan vad támadásukat, nyomultak előre némán, mohón, éhesen. Amikor a társaságot az alagútba visszaszorították, Quaan Eomanjéből ketten elestek, és azóta volt még egy halottjuk: vas dárdahoroggal a szívében. Egy nő túl közel merészkedett az élhez, neki a kezét vágták le az ős-gonoszok. Mhoram a lore-mester ellen egyre fokozódó kétségbeeséssel küzdött. Körötte a Vérgárdisták ügyesen harcoltak, de alig találtak rést az ékélen.

Covenant meredten nézett keresztül a kék tűzleplen Birinairre. A Hirebrand arca sértetlen volt, de valami vad haláltusa nyomai látszottak rajta akárha ő még egy pillanatig eleven maradt volna, miután lelke kiégett. Köpenyének maradványai elszenesedett foszlányokként lengtek körülötte.

Kövessetek!

Az a kiáltás nem árult el pánikot. Birinairnek lehetett valami elképzelése. Kiáltása visszhangzott, követelőzött. Köpenye körötte lebegett . . .

Kövessetek!

 

------------------------------------

 

428

 

Covenant elfelejtett valamit - valami fontosat. Most vadul meglódult előre.

Mhoram próbált erősebbeket sújtani. S hogy ez nem volt pusztán hiú szándék, bizonyította, hogy botja körül villámok villogtak, ahogy valóban mind keményebbeket ütött az élharcosra. Az éket mintha kezdték volna meggyengíteni veszteségei, s így előrenyomulásáról már szó sem volt.

Covenant pár hüvelyknyire az erőfüggöny előtt állt meg. Prothall botja ott függött benne, mintha kiakasztott útjel volna. A tűz maga mintha inkább nyelte s nem sugározta volna a hőt. Covenant úgy érezte, hidegség járja át és zsibbadat. A szemkápráztató kék erőben áldozathozatal, menekvés lehetőségét látta.

Az ős-gonoszok lore-mestere hirtelen ugató kiáltást hallatott, avval megbontotta a formációt. Lebukva elszáguldott Mhoram mellett, be az alagútba, a tűz felé, a térdelő Főlordot célozva meg. Mhoram szeme vészeset villant, de nem tágított, nem hagyta ott a harchelyet. Quaannak parancsokat vetett oda, és még vadabbul csépelte tovább az ős-gonoszokat.

Quaan egyszerre otthagyta a küzdelmet. Rohant, hogy lecsatolja íját, vesszőt illesszen oda az ideghez, aztán lőjön, mielőtt a lore-mester Prothallhoz elérkezhetne.

Valahogy úgy a nagy kavarodáson át, érzékein, Covenant hallotta, ahogy a Főlord belekiáltja a holt légbe: - Ős-Lord! Vigyázz! -, de nem hallgatott rá. Jegygyűrűje úgy égett, mintha a meggyalázott a hold Fattyúhíd sziklafényéhez volna hasonlatos - Intés Igéje!

Kinyújtotta balját, egy pillanatig habozott, aztán megragadta a Főlord botját - ott a lángolásban.

Erők csaptak össze. Vérszíne tűz csapott ki gyűrűjéből, bele a sziporkás kékségbe. A láng bömbölése fülsiketítőnél is hatalmasabbra vált. Akkor ezt egy hatalmas kilobbanás követte, csendes robbanás. Az alagút padlója megemelkedett, úgy, mintha a hajó gerincét üti meg zátonyszirt.

A kék lánglepel rongyokra hullt.

Quaan már későn érkezett volna, hogy Prothallt megmentse. De az ős-gonosz nem a Főlordra támadott így, hanem őt átugorva - Covenantra. Quaan minden erejét beleadta. Az íj meghajolt, a vessző repült. Hátba találta a rémteremtményt.

Covenant egy pillanatig mereven állt ott, fülelvén őrült módon az egyik, nézvén riadtan - teljes sötétbe! - a másik irányban. Fojtott narancsszín

 

------------------------------------

 

429

 

tűz lobogott a kezén és a karján, de a tündöklő kékség eltűnt. A tűz nem okozott fájdalmat, kínt, bár az első pillanatokban úgy "tapadt" rá, mintha ő maga száraz fa lenne csupán. Hideg volt és üres ez a tűz, és a végén - hamarosan! - szikrákat szórva hunyt ki, valahogy úgy, mintha neki tenne szemrehányást, hogy nem tudja elegendő meleggel táplálni.

Akkor a lore-mester, akinek két lapockája közt ott volt a hátában Quaan halálos nyila, előrebukott, egyenesen rá, és feldöntötte - elzuhant vele a kövön. Valamivel később Covenant felpillantott, a feje tele volt ködkavargással.

Az alagútban az egyetlen fény Mhoram Lord-tüze volt, ahogy hajtotta vissza az ős-gonoszokat. Majd ez a kis világosság is eltűnt; az ős-gonoszok szétszóródtak. Tuvor és a Vérgárdisták utánuk vetették magukat, hogy lehetőleg ne vihessék meg a dolgok hírét Droolnak. De Mhoram visszaparancsolta őket: - Hadd fussanak! Már úgyis fölfedeztek minket. Nem számít most már egy ős-gonosz jelentéssel több, avagy kevesebb . . . ! - Hangok ziháltak, hörögtek a sötétből; hamarosan két-három harcos is fáklyát lobbántott. A lángok furcsa, komor árnyakat vetettek a falakra. A társaság odatömörült Lord Mhoram köré, és így indultak meg arrafelé, ahol Prothall Főlord térdelt.

A Főlord a karjában tartotta Birinair elszenesedett testét. De helyzetük veszedelmei nem engedték, hogy ő maga csöndben maradjon. Csaknem biztos, hogy Drool már tudja, hol vannak; éspedig, mert az energiák, melyeket kibocsátott, vádló ujjként fognak rájuk szegeződni. - Miért? - Mhoram nem hallgatta el a csodálkozását. - Miért kerülhetett ide egyáltalán ilyen erő? Ez nem Drool keze művére vall. - Aztán fogta az egyik fáklyát, és elindult tovább az alagúton.

Ahogy ott hevert a földre rogyva, Covenant hirtelen megszólalt, és groteszk módon valami egészen más kérdésre válaszolt riadt hangon: - A ruháim . . . a ruháimról feledkeztem meg - hátrahagytam őket.

Mhoram odahajolt fölébe. Arcát a fáklyával megvilágítva, a Lord azt kérdezte: - Megsebesültél? Nem értem. Mi fontossága volna a ruhádnak?

Ez a kérdés mintha magyarázatok egész világát igényelte volna válaszul.

De Covenant könnyeden felelt, miközben zsibbadtság és köd nyűgözte. - Hát persze hogy megsebesültem. Sérült lettem, az egész életem egyetlen sérülés. - Alig figyelt oda ő maga is arra, amit beszél. - Hát nem látod? Ha felébredek, és a régi, rendes ruhám lesz rajtam. . . nem pedig ez a mohos-foltos köntös - ugyan, hát az lesz akkor a bizonysága, hogy valójában csak álmodtam. Ha nem volna ez a viszontbiztosítás, meg is riadnék.

 

------------------------------------

 

430

 

- Hatalmas erőt győztél le - mormolta Mhoram.

- Merő véletlenségből. Ez . . . mintegy magától történt így. Én csak . . . menekülni próbáltam. Elégetni magam.

Akkor rátört a rettentő fáradtság. Lehajtotta fejét a kőre, és elaludt. Nem pihenhetett sokat; az alagút levegője igazán kellemetlen volt ahhoz, és a társaság sem maradt éppen nyugton most. Amikor felriadt, azt látta, hogy Lithe és néhány harcos ennivalót süt-főz valami kis tűzön. Ajkán remegő énekkel, miközben szeméből könny patakzott, Prothall a maga kék tüzével próbálta kiégetni a szerencsétlen harcosnő csuklócsonkját.

Covenant figyelte, hogyan tűri a nő az iszonyatos fájdalmat; csak amikor a kezén már szoros kötés volt, akkor ájult el. Azután ő maga is elfordult, mint akire átragadt a megosztandó kín. Talpra tápászkodott, imbolyogni kezdett, mint aki valamiért nem bír megállni a lábán, a falat kellett ölelnie. Állt csak ott, előrehajolva, sajgó gyomrát védte szinte - így várta be Mhoram visszatértét. A Lorddal jött Quaan, Korik és két másik Vérgárdista.

A Warhaft egy kis vasszekrénykét hozott.

Amikor Mhoram a tűzhöz ért, csöndes csodálkozással mondta: - Ezt az erőt Kevin Főlord hagyta itt, védelemül. Mert ennek az alagútnak a túlján van egy szoba. És ott leltük Kevin Tanának, a Nagy Lore-nak Második Őrzetét - a Hétből.

Prothall Főlord arcán feltündökölt valami remény.

 

 

 

 

HUSZONHÁROM

 

Kiril Threndor

 

 

Prothall tisztelettel vette át a ládát. Ujjai a kis szekrényszerűség závárjain matattak - aztán felnyitotta a fedelet. És sápadt, gyöngyházas fény kezdett áradni bentről azonnal, mint a legtisztább holdfény. Arcának a sugárzás valami szépségtündökletet kölcsönzött, ahogy kezével benyúlt, ahogy kiemelt egy ős-ősi tekercset. Mikor a magasba tartotta, a jelenlévők láthatták, hogy ez a tekercs tündökölt így.

 

------------------------------------

 

431

 

Quaan és az Eoman fél térdre ereszkedett az Őrzet előtt, valamennyien meghajtották fejüket. Mhoram és Prothall kihúzott derékkal állt, mintha életük Mesterének vizsgáló tekintetét kellene állniok méltóképp így. Pillanatnyi ámulat után Lithe csatlakozott a harcosokhoz. Csak Covenant és a Vérgárda nem adta a tisztelet semmi látható jelét. Tuvor bajtársai könnyed éberséggel álltak ott, Covenant pedig kényszeredetten tapadt a falhoz, mint aki a gyomrát akarja csitítani - nehogy "elszabaduljon".

Ám ő sem volt vak, ami a tekercs fontosságát illeti. Valami magánjellegű remény hatolt át émelyén. Kerülő úton közelítette ezt, épp ezt. - Vajon Birinair... tudta, mit fogunk lelni itt? Ezért volt az, hogy.. .?!

- Hogy erre rohant? - Mhoram úgy mondta ezt, mint aki nincs is jelen a gondolataival; hangját kivéve mindene egy ízig a tekercsre összpontosított - s azt Prothall egyre csak tartotta, tartotta a magasba, mint becses talizmánt. - Meglehet, igen. Ismerte a régi térképeket. Nem kétséges, ezeket az Első Őrzet hagyta ránk, s azért, hogy utunk megleljük itt. Az is lehet, hogy a szíve látta, amit a szeme nem.

Covenant kis szünet után kérdezte meg, kerülő jelleggel ismét: - Miért hagytad menekülni az ős-gonoszokat?

Ezúttal a Lordok mintha meghallották volna: komoly a kérdés. Átható tekintettel nézett rá Prothall, ahogy a tekercset helyére visszatette. S mikor a szekrényláda teteje ismét zárva volt, Mhoram felelt mereven: - Szükségtelen halál, erre gondolj, Hitetlen. . . ! Nem azért jöttünk ide, hogy ős-gonoszokat mészároljunk. Többet ártunk magunknak a szükségtelen öldökléssel, mint ha pár ellenséggel több marad életben. Szükséghelyzetben harcolunk, de nem vezethet minket se kéj, se düh ebben. A Béke Esküvése nem ismer kompromisszumot.

Ám ez sem volt Covenant kérdésére igazi válasz. Most aztán már, erejét megfeszítve, egyenesen rátért - reményére: - Semmi baj. Ez a. . . Második Őrzet, ez . . . nyilvánvalóan kellő erőtök immár. Tehát visszaküldhettek engem, elbocsáthattok.

Mhoram arca ellágyult, hallván e támaszra szorultság szavát, a vigaszigényt a képtelen óhaj ügyében, ami a kérdésben rezgett. Ám válasza tagadás volt a reményre. - Jaj, barátom, valamit elfelejtesz. Nem tudtuk mi az Első Őrzetet sem igazi tudásunkká tenni . . . tanulmányozások nemzedékes során át sem. A Loresraat java része rejtély maradt a számunkra, magvában egyre az. Nem tudunk mit kezdeni ezzel az új Őrzettel, így azonnal

 

------------------------------------

 

432

 

végképp nem. Talán, ha túléljük Különítményünk vállalkozását, majd e Másodikból is tanulni próbálhatunk, éveken át s át.

Akkor elhallgatott. Arcán ott volt még további szavak szándéka, de nem szólt, míg Prothall föl nem sóhajtott: - Mondj meg neki mindent. Illúziókat nem engedhetünk meg most.

- Helyes - mondta Mhoram sietősen. - Ha az igazat vesszük, e pillanatban veszélyes is nekünk a Második Őrzet birtoklása. Kiviláglik az Első Őrzetből, hogy Kevin Főlord a Hét Őrzetet gondos sorrendben helyezte el. Célja szerint a Másodiknak rejtve kellett volna maradnia mindaddig, míg az Elsőt meg nem értjük. Nyilvánvaló, hogy Lore-jának bizonyos vonatkozásai komoly kockázat veszélyével járnak, ha valaki a korábbi elemek közül némelyeket nem ismert meg jól. Ezért rejtette el Őrzeteit, védvén őket oly erőkkel, melyek áttörhetetlenek, míg a korábbi Tanok birtoklása nem valódi. Mármost szándékát keresztülhúztuk itt. De amíg az Elsőt nem értjük igaz valójában, a Második Őrzet, semmi kétség, veszélyes ránk.

Kihúzta magát, mély lélegzetet vett. - Nem sajnáljuk mégsem. Bármi veszélyt rejt is, ez a fölfedezés talán korunk legnagyobb pillanata lesz még. Ám hogy áldásos nem lesz, az is elképzelhető.

Halkan hozzátette akkor Prothall: - Sem szemrehányás, sem kétely nem férhet a dologhoz. Hogy is tudhatta volna bárki, mire bukkanunk majd? De az Országot fenyegető átok most nyilvánvalóan itt van a fejünkön: kettősen. Ha végül győzni akarunk a Kárhozat Urán, olyan erőkkel kell élnünk, melyekig még föl sem érünk. Ezért hát reményt és komor félelmet ugyanabból a forrásból tanulunk. Ne érts félre minket - e kockázatot örömmel vállaljuk. Kevin Tanának méltó megismerése: életünk célja. De tisztáznunk kell, mi a kockázata ennek. Látok reményt az Ország számára, a magaméra alig.

- Még ez a kilátás is homályos - mondta Mhoram kurtán. - Lehet, hogy a Kárhozat Ura azért csalt ide minket, hogy vesztünket okozzák oly erők, melyeket nem bírunk kezelni.

Itt Prothall éles tekintetet vetett Mhoramra. Aztán a Főlord is bólintott lassan. Ám az arcáról nem tűnt el a megkönnyebbülés sem, az a fény, mely akkor tündökölt fel rajta, mikor az Őrzetet átnyújtották neki. Ennek hatására úgy tűnt föl, mintha teljességgel méltó lenne életkorának feladataira: melyek a kor kívánalmai is egyben. Íme, Prothall Főlordnak, Dwil-

 

------------------------------------

 

433

 

lian fiának korszaka emlékezetes marad az elmékben és szívekben - ha a Különítmény túléli vállalkozását. Elhatározása előre mutatott, csak és csak, így csukta vissza az Őrzet fedelét; mozdulatai határozottak voltak, kemények. Koriknak adta át a kis tartót, aki aztán csupasz hátára erősítette clingor-ral, s tunikájával fedte, melyet külön is csomóra kötött alatta még.

De Covenant azt látta, hogy a maga reményei úgy omlottak össze, mint a gyerekek játékkockaházai - s többé azt sem tudhatta már, hol lel szilárd talajt, ahol újból építgetni kezdheti. Túlságosan gyenge és túlságosan fáradt is volt ő bármi ilyesmihez. Állt, ahol állt az imént, a falnak támaszkodva, fejét leszegve, mintha köntösének mintázatát akarná "megfejteni", mást se.

Fenyegethettek veszélyek, azért a társaság csak pihent egyet, s előkerült az ennivaló is. Prothall úgy ítélte meg a dolgot, hogy ha ott maradnak, ahol vannak, ugyanannyit "ér", mint bármi más; ezért hát, míg a Vérgárdisták őrt álltak, arra biztatta társait, pihenjenek egészen nyugodtan. Le is feküdt hát, feje alá hajtotta karját, s mintha azonnal mély álomba merült volna, oly aktívan volt passzív - hogy az egész szinte nem is valaminek a vége volt, hanem a kezdete. Követvén példáját, a társaság legtöbb tagja szintén álomra hajtotta fejét, ám ez az álom csak szakaszos volt. Mhoram és Lithe viszont tovább virrasztott. A Lord csak bámult a lapuló tűzre, mintha látomást keresne - hogy lásson; és a Manethrall vele szemközt ült, tornyozván vállát a hegy nyomasztó súlya ellenében - lehetett volna mondani -, ugyanakkor képtelenül, hogy a földmélyiséget elviselje, nyugton tűrje a szabad ég hiányát, minden Ramenek éltető elemének ily fogyatkozását. A falnak dőlve, Covenant figyelte őket, és egy kicsit el is szunnyadozott aztán, ahogy gyűrűjének fénye fakulni kezdett a hold ívének hulltán.

Miután Prothall fölkelt akkor, éberen, a társaságot is ébresztette. S hogy mindenki evett megint, kioltotta a tábortüzet. Helyén meggyújtotta a lillianrill fáklyák egyikét. Veszedelmesen szökkelt s lengett a láng a sűrű légben, de a Főlord inkább ezt használta, s nem botjának fényét, az alagútvilágításra. A Különítmény hamarosan nekilódult. S mit tehettek mást, ha fájt is, hátrahagyták halottaikat, ott, az Őrzet szobájának kövén. Hogy épp ott hagyták őket, s nem másutt - ez volt az utolsó tiszteletadás, amiben Birinairt s a többieket részesíthették.

Elnyelte őket, vonulván, ismét a sötét, s a Főlord bátran vezette népét a

 

------------------------------------

 

434

 

ki-tudja-mily-vájatú, labirintusi folyosókon, ott, a Mennydörgés Hegye sziklamélyein. A levegő sűrűsödött, forróbb lett, halottibb. Bár néha fölfelé kellett kapaszkodniok, általában inkább lefelé haladtak végig, a hegy feneketlen mélyei, "gyökerei" felé, s minden vaktán megtett, méretlen mérfölddel közelebb és közelebb jutottak a Föld rettentő méretű, eltemetett, szunnyadó, komor rémségeihez, irdatlan, ízig-veszélyes csontjaihoz. És csak mentek és mentek, úgy, mintha elbűvölte volna őket a sötétség, a változhatatlan éj. Kemény csöndön vágtak át, akárha ajkuk visszafojtott sírástól lett volna kérges-kemény. Mit sem láttak. És ez úgy határozta meg őket, mint valami közeli gyászeset.

Ahogy közeledtek a Fattyúfészkek működő szívéhez, bizonyos hangok erősödtek, kivehetőbbé váltak - üllők csengése, fújtatók pufogása, gyötrelmek zihálása. Időről időre át kellett vágniok forró, nedves és fojtó levegőfuvalmakon, melyek mintha kriptaszellőzmények lettek volna. És újabb hang is hatolt tudatukba - valami feneketlen fortyogásé. És hosszasan haladtak úgy, hogy mind közelebb kerültek ehhez a rejtelmes forráshoz, bugyogáshoz, s nem és nem tudták, mi lehet az.

Később végigmentek helye mellett. Ösvényük egy roppant üreg peremén vezetett. A falakat villódzva borította be a sziklafény narancsa. S messze lentről kőolvadéktó ontotta gőzeit.

Vándorútjuk hosszú sötétje után ez a világosság egyszerűen gyötörte-bántotta a szemüket. A tó felszálló, maró hője olyan volt, mintha ki akarná szippantani őket a maguk teréből. A mély, fortyogó hang dübögve kavargott a légben. Magma roppant fröccsenetei vágódtak a sziklamennyezetnek, aztán visszahulltak a tóba, akárha tornyok omolnának.

Amúgy ködösen, Covenant hallotta, hogy valaki azt mondja: - A Démonidák még Loric Főlord idején itt hagyták sikerületlen fattyaikat. Mondják, hogy a Démonidák viszolygása - és a Gonoszoké, akik őket nemzették -, utálata mindama formák iránt, melyeket magukénak mondhattak, mindent felülmúlt. Ez vezérelte őket ama termékenység útjára, melynek azután az ős-gonoszok és a Waynhimek egyképp gyümölcsei. S ez űzte őket, hogy minden gyenge és hibás származékukat efféle gödrökbe hajítsák, mint ez is itt . . . oly iszonyúan borzadtak a maguk nem is látott szemnélküliségétől.

Felhördült Covenant, arccal a falhoz tapadt, így mászott végig az üreg mellett, be a mögötte következő folyosóba. Ahogy keze nem érezte már a

 

------------------------------------

 

435

 

kő támaszát, ujjai úgy kezdtek remegni maga oldalán, mintha egy csontketrec falait próbálgatná, teli hitetlenkedéssel.

Prothall úgy döntött: itt pihennek meg, a sziklafény üregén túl. . . A társaság gyorsan evett valami hideget, aztán nekivágott megint a sötétnek. Két kanyar következett, s innen egy hosszú lejtő, kaptató vezetett fölfelé, s egy idő múlva tapasztalhatták, hogy már valami peremen-szegélyen haladnak, be egy nyiladékba, vetődésbe. A szakadékos rész amúgy belül, a bal kezük felé tátongott. Covenant ennek ellenére szórakozottan haladt itt, fejét rázogatta, mint aki gondolatoktól akar még külön is szabadulni. Ősgonoszok kavarogtak agyában, képekként; maga gyűlöletének ábráiként; mint balsejtelmek. Hát milyen átok sújtja őt, hogy még ily képződményekben, rémteremtményekben is önmagát lássa?! Nem! Csikorgatta a fogát. Nem. Az emlékvilági lávaömlésfényben egyszerre félni kezdett, hogy máris elvétette esélyét - a hullásét, a bukásét. . .

Aztán, hogy kis idő telt így, fáradtságérzete visszatért. Prothall pihenőt rendelt el a peremen, és. Covenant azzal "lepte meg magát", hogy csaknem álomba hullt - ily közel a szakadék széléhez! De a Főlord most már célratörő volt, végképp: s így nem hagyta, hogy csapata hosszan áldozzon a restségnek. Imbolygó fáklyafényével vezette máris tovább a Különítményt, a maguk mögött hagyott sötétből a rájuk táruló sötétbe.

Ahogy útjukat így folytatták, a minden-pillanatnyi-vigyázat is elfáradt, megkopott lassan. Kitelt a hold, és valahol előttük - messze? közel? - Drool készülődött már rájuk. Ám Prothall úgy haladt, mint aki mohón várja már a végső megmérettetést, s igencsak derekas ütemben vezette őket a szakadékszegélyen. Ennek eredménye lett, hogy a magányos, egy szál ős-gonosz meglepetésszerűen csaphatott le rájuk.

Ott lapult a fal vékonyka hasadékában. Ahogy Covenant ez előtt elhaladt, kiugrott, teljes súlyával rávetette magát - szemből, mellbe. Hitvány, szeme-nincs arcán csak és csak vadság ült. Ahogy meglökte, Covenant bal kezét kapta el máris.

És a támadás lendülete hanyatt taszította őt, a szakadék felé. Egy másodperc tört részéig fogalma sem volt még, mi érte - nem fogta fel. Az ős-gonosz maga, az kötötte le a figyelmét. Mert kezét közel rántotta az arcához, nyirkosan szaglintott egyet-kettőt az ujjain, mintha keresne valamit, majd megpróbálta bekapni a gyűrűsujját, be, tépett-tépő pofájába.

Covenant még egy lépést hátrább tántorodott; lába ott volt már a mere-

 

------------------------------------

 

436

 

délyszegélyen. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, miféle éh-mohóság tátong mögötte. Ösztönösen is összezárta az ős-gonosz felé rántott öklét, nem törődött a támadóval. Inkább a botját markolta minden erejével, s a másik végét Bannor felé lökte. A Vérgárdista már nyúlt is a felekéz-eszköze felé.

Bannor megragadta a bot másik végét.

Egy másodperc törmeléke megint - Covenant irtózatos kapaszkodása közben...

De az ős-gonosz teljes súlyával ott lógott balján. S az ő szorítása a boton - gyengült. A szörnyalak továbbra is azon volt, hogy leharapja a gyűrűt, s akkor ő - zuhant. A szakadékba.

Mielőtt rémületében akár fel is kiálthatott volna, már valami kőtömbnyi erő vágta mellen, úgy, hogy tüdejéből a levegő szinte kiszorult, és egész valója egyetlen zihálás volt, ahogy ólomsúlyként zuhant. Mellkasa összelapult, gyomra felfordult, már üvölteni sem tudott, elveszítette az eszméletét.

Ahogy magához tért az ütközés után, valami szemét-száját betöltő moslék-mocsok ellen küzdött fuldokolva. Fejjel lefelé feküdt egy meredek lejtőn, körülötte agyagpala, iszap, üledék-iszam, és ahogy itt talajt ért, fejjel bele is fúródott nyomban e masszába. Sok-sok másodperc telt el úgy, hogy más mozdulatra sem volt lehetősége, csak tátogásra, köhögésre. Igyekezete rángásokig jutott, szabadulásig nem.

Aztán, minden erejének túlján, átfordult a tengelye körül, és fejét legalább fölemelhette. Nagy csomó mocskot öklendezett ki torkából-szájából, és tapasztalta, hogy legalább lélegezni tud. De látni még semmit se látott. Ehhez is pár pillanat kellett - hogy ennek tudatára ébredjen. Megvizsgálta az arcát, tapasztalhatta, hogy a szemét nem borítja semmi, a szeme tárva. De így sem érzékelt vele mást, csak valami végső, maradéktalan teljű sötétet. Mint akit a pánik vakít el - olyan volt ez, mintha a látóidegei a sokktól, a rémülettől "zsibbadoznának" egy ízig.

S egy darabig valóban pánik volt rajta az úr. Hogy mit se látott, azt érezte: a levegő hullámokban zúdul rá, mintha futóhomokba fúlna. Az éj úgy lüktetett körötte, mint a csupasz szárnyverés - mint keselyűk szárnyverése, mikor a csőrök a nyers, védtelen húsba csapnak mindjárt.

Szíve vad rettegéssel vert. Feltápászkodott térdre, s így volt ott, végsőkig elhagyatottan, megfosztva látástól és fénytől, a félelmek netovábbján,

 

------------------------------------

 

437

 

lélegzetének fojtó gombócaival a torkában. De ahogy a pániknak ez az első hulláma csitult, érteni kezdett valamit. Ha félelem - akkor olyasmi, amit eleve ért azért, akkor ez még mindig létezésének, része, feltételrendszeréből valami. És a szíve vert tovább. Ha elbizonytalanodva, kizökkenve is - akárha sebesülten! -, fenntartotta az életét.

Akkor hirtelen, görcsösen fölemelte két ökölbe szorított kezét, és feje mindkét oldalán az agyagpalára ütött, s úgy verte tovább, halántéka ritmusára, mintha az ész elvét akarná kipüfölni a mocsokból. Nem! Nem! Én igenis a túlélő leszek!

Ez az elhatározás megszilárdította. Túlélni! Leprás volt, félelemhez szokott. Tudta, hogyan kezelje a rettegést. Fegyelem - fegyelem.

Két kezét a két szemgolyójára szorította; színpettyek kezdtek villódzni a feketeség előtt. Nem volt tehát vak. Látott - látta a sötétet. Elhullt viszont a katakombákbeli egyetlen fénytől - hát persze hogy nem látott.

Vér és pokol.

Ösztönösen is dörzsölgetni kezdte a kezét, s ha ez zúzódással-törődéssel járt, felnyögött, belevonaglott-rángott.

Fegyelem. Egymaga volt - maga - volt - fénytelenül valahol, a mélyek mélyén, egy szakadékszegély alatt, sok-sok mérföldre a szabad égtől. Segítség nélkül, barátok híján, menthetetlenség ígéretével, mert a számára az a világ, ami a hegymélyen kívül létezett olyan elérhetetlen volt most, mintha ő maga soha oda se született volna. Maga a menekülés volt elérhetetlen . . . hacsak -

Fegyelem.

- - hacsak nem talál valami módot a meghalásra.

Pokolokádék!

Szomjúság. Éhség. Sérülés - vérveszteség. Olyképp billentyűzte végig a lehetőségeket, mintha VSE-t végezne magán. Hullt ide - áldozatául akár, prédájául valami sötétség-fattya átoknak. Kárhozat! Átbukott - talán a végzet szakadékperemén. Őrület, igen, őrület. Olyan egyszerű az egész - az lesz -, akár a lepra.

Éjfélszárnyak, védtelenverők, a füle körül... Kavarogtak örvénylőn a sötétségtájban, tér űrében. . . Keze félájult öntudatlanul kapkodott a fejénél, keresett valami módot a védekezésre.

Átok! Pokol.

 

------------------------------------

 

438

 

Ez velem - nem történik. Ez - nincs.

Fegyelem.

Méhmagzati fantáziaképek törtek rá. Ebbe kapaszkodott, mintha látomás lenne. Igen! Gyorsan helyzetet változtatott, hadd ülne inkább az agyagpalalejtőn. Matatott az övében, megtalálta végre Atiaran kését. És gondosan kézben fogta, amúgy felekézbe, híjasan, és - elkezdett borotválkozni.

Víz nélkül, tükör nélkül, veszedelmesen közel ahhoz, hogy bármelyik pillanatban elvágja a torkát, a szakáll szárazsága külön kínjára volt, olyasképp, mintha új arcot akarna faragni most magának. De a kockázat, a kín - ez mind -: az ő része volt; nem volt benne semmi képtelenség. Ha megvágja magát, a mocsok, mely bőrét borítja, szinte azonnal megfertőzi. Végzetesen. Ez megnyugtatta: akárha önmagával való azonosságának szemléltetése volna. Lehetőség.

Így meghátrálásra kényszeríthette a sötétséget; karmainak visszahúzására.

Mikor elkészült, mérlegelt: arról a tervről volt szó, mely helyzetének felderítésére vonatkozhatott. Szerette volna tudni mégis, miféle hely ez, ahova került. Óvatosan, tapogatózva elkezdte a felderítést, négykézláb araszolva a lejtőn.

Mielőtt egy métert is megtett volna így a lapos kőfelszínen, egy testbe ütközött. A húsa olyan tapintású volt, mintha az illető nem is rég halt volna meg, de a mellkasa hideg volt és iszamos, s Covenant visszarántotta a kezét, mert nyirokba nyúlt - rothatag vér szagát érezte.

Visszalökte magát a lejtő palarétegére, mozdulatlanul kuporgott - és a tüdeje súlyosan zihált, térde remegett. Az ős-gonosz, igen, ez volt az az ős-gonosz, aki rátámadt. Számára halálos megtöretést hozott a mélység. Covenant mozdulni szeretett volna, de nem bírt. A fölfedezés sokkolta olyan volt ez, mintha beleborzongana valami veszedelmes ajtók hirtelen megnyílásába; úgy érezte, megnevezhetetlen fenyegetések környékezik végzetesen. Hogyan tudta ez a lény, hogy épp rá kell támadnia? Végső soron - kiszagolta a fehéraranyat?

Akkor a gyűrűje izzani kezdett. A véres sugárzás átalakította fojtott tűzkörré a gyűrűsujján, majd bíborló béklyó lett belőle. De nem szórt semmi fényt - nem tette lehetővé még azt sem, hogy ő maga lássa, min függ, mire fonódik e kör. Tündökölt baljóslatúan előtte, őt minden szemnek megvi-

 

------------------------------------

 

439

 

lágítván, ha rejtőznek ilyenek netán a sötétben, de hasznára nem volt, csak félelmet keltett benne.

Nem feledhette, mit jelent ez. Drool véres holdja kitelve emelkedik az Ország fölé.

Oda kellett lapulnia még jobban azért hát az agyagpalalejtőhöz. Torkában mintha akadozott volna valami, akárha a rémület fojtogatná. Még légzésének ellenőrizhetetlen ritmusa is olyan volt, mintha karmok és tépőfogak támadnák őt, oly láthatatlanok, hogy e sötétben még csak helyüket sem sejti. Maga volt, segítség éltető ereje nélkül, kitaszítva.

Ez volt - s ez marad, tudta, hacsak. . . nem talál valami módot gyűrűhatalmának használatára.

De ettől a gondolattól undorral borzadt vissza máris: mihelyt az eszébe jutott. Nem! Ezt - soha! Leprás ő; túlélési képessége attól függ, mennyire képes felismerni a maga teljes tehetetlenségét, elfogadni ezt az impotenciát. Ez volt a lepráslét alaptörvénye. Semmi sem lehet olyan végzetes rá nézve - semmi sem rombolhatja testét és szellemét oly gyötrelmesen -, mint a hatalom illúziója, az erőé. Az erő - álom. És mielőtt meghal, olyan ronccsá válik, olyan torz masszává, mint az az ember, akit ott látott a lepratelepen.

Nem!

Jobb akkor, ha becsülettel és egyenesen - megöli magát. Annál úgy minden jobb.

Nem tudta, meddig képzelgett ilyen szédülten, mikor volt az, hogy valami halk zajt hall a sötétből - távolit, kéteset és rossz sejtelműt, akárha az őt körülvevő éjszaka elkezdett volna lélegezni, de a fogán keresztül. Meghökkentette, mint egy szívütés. Vak félelemben rángva, próbálta kivédeni. És mégis: lassan mind világosabbá vált a hang - csöndes, surrogó zaj, akárha sok torokból törne föl a kilégzés halk hördüléssora. Úgy megfertőzte a levegőt, mint valami bűzös állat a szagával.

Jönnek érte. Tudják, hol van, a gyűrűje miatt tudják, és most jönnek érte.

Hirtelen felködlött előtte egy kép: az a Waynhim a vasfegyverrel a mellében. Jobb kezével lefödte a gyűrűt. De tudta azt is, hogy ez hiábavaló már hogy megtette, tudta. Lázas igyekezettel keresgélt az agyagpalán, hátha lel valami fegyvert. Akkor eszébe ötlött a kése. Túlságosan súlytalannak tűnt fel a számára - ez nem lehet segítője igazán. Megmarkolta mégis, így kezdett kutatni-vadászni jobbjával, azt se tudta, mire.

Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig csak túrt-fúrt maga körül, nem