Tompultan motyogta: - Hogyne. - És követte az asszonyt tovább.

Tiszta szemű esőben haladtak tovább aztán már egész nap. Covenant továbbra is azt érezte, hogy az agya tompa, és külső hatás nem is érhette el más, csak a nyirkosság és a hideg. A nap java része azzal telt, hogy szinte öntudatlanul, agyonázva nyomult előre - szemközt ezzel a vacogtató világgal. Estefelé legalább annyira összeszedte magát, hogy képes volt örömet érezni, mikor Atiaran lelt megint egy waymeetet, és át tudta vizsgálni egész testét, nincs-e bármi rejtett sérülése; közben a ruhája az izzó kövek melegén száradozott. Ám hogy mi történik mégis, amúgy körülötte, ahhoz túl zsibbadt volt mindene - nem érzékelte. Képtelen volt megszabadulni

 

------------------------------------

 

129

 

attól a bizarr érzéstől, hogy azok az erők, melyek a vihar változását okozták, őt magát is átalakították vad kavargásukkal.

A következő nap tiszta, fényes-ropogós, dicsőségesen derűs hajnallal köszöntött rájuk. Atiarannal korán elhagyták az úti lakot, s nekivágtak a pompás tavaszi reggelnek. Az előző nap megpróbáltatásai után Covenant különösen éber volt mindenre, ami vígság, ami üdítő - és ilyen volt köröttük a lég, ilyen a füvön a harmat csillogása, a hanga megannyi fénye, és a kincsbogyók hasadó-érett gömbölydedsége, íze-illata. Az Ország, úgy, ahogy volt köröttük, mintha addig sosem érzékelt szépségével nyűgözte volna le. A táj elevensége megérintette érzékeit, erőként áramlott át lényébe. Mintha pontosan együtt lüktetett volna ő maga ezzel a tavasszal, mely a fákat, a füvet, a virágokat eleveníti, hallotta volna a kiáltozó madarak izgatottságának igaz valóját, beszívhatta volna a levegő titkait, a bomló rügyek csodájának leheletét.

Akkor Atiaran hirtelen megállt, körülnézett. Vonásait nemtetszés torzította el, feszült fintora azt jelezte, hogy mintha valami nem tetszene neki abban, amit a könnyű szél hoz. Figyelmesen körbeforgatta fejét, mintha keresné, merre is lelheti forrását valami fenyegetésnek.

Covenant követte példáját, és ahogy ekkép tett, felismerés borzongása futott végig egész lényén. Megesküdött volna rá, hogy valami csakugyan van a levegőben, valami rendellenes. És ez nem a közvetlen közelből áradt-sugárzott . . . nem a fák illatáról volt szó, nem a tőzegéről, a virágokéról, nem az eső utáni televény gőzölgéséről, ahogy bárki hinné . . . ez valahonnan mind ez illatok mögül leselkedett, ez a feszengető ki-tudja-mi, a lényeg az volt, hogy itt nem lenne helye, természetét tekintve meg kellene maradnia, jeltelenül, a maga messzijében. A férfi ösztönösen is ráérzett, hogy a gonoszság szaga száll - a megfontolt rontás illata; kór.

Egy pillanat múltán a szellő iránya változott; a szag eltűnt. De ami volt, élesítette érzékelését - eltolódtak az arányok, Covenant figyelmesebb lett a környezet elevenségére. Ösztönös változás volt ez benne is, zökkenés: a hatására nyomban érzékeny lett a benne zajló, a számára felfogható változásokra. Ez az egész, valami módon, merőben elkábította - új dimenziókat nyitott meg előtte. Nézte a füvet, szagolta friss zöldjét - és látta is ezt a harsányságot, a tavaszodó életet, a kicsattanó egészséget. Tekintetét egy közeli alianthá-ra szegezte, és közben azt érezte, hogy az erő, a nemzés, az egészség elemei zsongítják.

 

------------------------------------

 

130

 

Gondolatai rohantak, felbuktak szinte, aztán megint lassultak, ott csoportosultak egy szó körül: egészség. Látta azt, hogy "egészség", beszívta a természet adta épség illatát, az életörömét, hallotta a tavasz kitörő lelkesedésének hangjait. Egészség: ez volt körötte maga az elevenség, mintha az Ország szelleme vált volna kézzelfoghatóvá, testi valóvá. Akárha ő maga, minden figyelmeztetés nélkül, egyszerre átlépett, átzuhant volna egy másik világegyetembe. Atiaran - aki döbbenten, meglepetten nézte a férfi látható átalakulását, bűvöletét -, igen, még ő is az egészség megtestesülése volt, minden feszélyezettsége, gondja, kínja, megalkuvása ellenére is.

A pokolba, mormolta magában Covenant. Leprásságom ilyen nyilvánvaló a számára? De hát akkor miért nem érti meg, hogy - ? Elfordult, nem bírta nézni, ahogy Atiaran rámered, keresett valamit, ami kettejük tekintetének próbája lehetne. Egy pillanat múltán észrevett egy domb tetején egy olyan Gilden-fát, amely mintha nem lett volna egészen rendben. Minden elképzelhető, említhető, tudható módon olyan volt ez a fa, amilyennek lennie kell, és mégis: egészséges mivolta mintha valami benső rothadást leplezett volna, váratlan szomorúságot - ő legalábbis így látta. Ahogy a fára mutatott, meg is kérdezte nyomban Atiarant, lát-e ő is valami szokatlant.

A nő igen józanul felelte: - Nem vagyok lillianrill, fa-lore tudója, azt azonban látom, hogy a Gilden halódik. Valami penész érhetett a szívéig. Aranylevelűm! . . . De hát mondd, te nem láttál efféle dolgokat korábban?

A férfi megrázta fejét.

- Akkor hát hogyan él az a világ, ahonnét te érkezel? - Az asszony hangja csalódást, kelletlenséget fejezett ki: hogy akkor hát, íme, van egy olyan világ is, ahol az egészség maga láthatatlan.

Covenant lerázta ezt a kérdést. Szerette volna valóban kérdőre vonni az asszonyt - igen, ő! -, megtudni, mit is lát benne, belőle. De akkor eszébe jutott: Zárva vagy előttem Most megértette magyarázatát is, és ez az egész már a megkönnyebbülés érzésével tölthette el. Az ő betegségének magánya: érintetlen, biztonságos maradt. Mutatta Atiarannak, indulhatnak északnak megint, s amikor ez megtörtént, boldogan követte a jól ismert hátat. Hosszú időn át teljességgel bele is feledkezett ennyi egészség látványába.

Ahogy a nap előrehaladt, délután lett, majd az est fényei-árnyai is előcsusszantak, hozzászokott, hogy az egészséget látja a szemébe szökkenő

 

------------------------------------

 

131

 

színek s formák mögött. Orra még kétszer érezte azt az illékony szagot, "valami rosszét", de nem volt nyoma sem ilyesminek annál a patakocskánál, ahol Atiaran éjszakára táborhelyet választott. Az illat sehol - Covenant úgy vélte, hogy ekképpen nyugodalmas álma lehet majd.

De az egészséges-rózsás álmodásból valahogyan mégis rémálom lett, melyben kísértetek hánykolódtak-forogtak, mutatták igaz valójukat rútul, rothadozón, megvetően; és Covenant boldog volt, hogy felébredhet, boldog még azzal is, hogy borotválkozni - tükör nélkül, nagy kockázattal kénytelen.

A hatodik napon a Rossz szaga állandósult, és egyre erősebben érződött, ahogy Atiaran és Covenant a hegyek-dombok mentén északnak továbbhaladt. Rövidke tavaszi zápor áztatta el ruhájukat úgy kora délelőtt tájt, de a szagot nem mosta ki a levegőből. A kínos illat Covenantot is gyötrelmekkel töltötte el, aggodalmát odáig fokozta, hogy már-már az volt a kényszerképzete: hideg penge nyomódik fenyegetően a szívéhez.

Ennek ellenére sem tudta volna meghatározni a szagot - honnét jön, mi is valójában. Körülvette, ha fűcsomók közt időzött, ha a bozontos sasharasztba túrt bele, ha az aliantha termését szedte - ott volt a csupa elevenség hegyek-dombok vitalitásában, ahogy egy rothadó tetem járja át a levegőt: mindenek cáfolója, gyötrelmeként a szaglószervnek.

Végül már nem bírta tovább - nem bírta ki szó nélkül. Atiaran elé állt, s azt kérdezte: - Te is érzed ezt a szagot, amit én?

A nő rá se pillantott, csak azt mondta nehézkesen-súlyosan: - Igen, Hitetlen. Érzem És a kétségeim is eloszlottak felőle.

- Ami pedig azt jelenti, hogy . . . ?

- Ami azt jelenti, hogy nem kétséges: veszedelembe rohanunk. Miért, mit vártál?

Covenant azt gondolta: "Ördög és pokol . . . !" - és változtatott kérdése hangsúlyán: - Jó, de honnét jön a szag? Mi okozza?

- Honnét tudhatnám? - kérdezett vissza Atiaran. - Nem vagyok jós.

Covenant összeszedte magát, nem akart dühösen visszavágni. Nagy önfegyelemmel végül csak annyit kérdezett: - Jó, de mi az, végül is?

- Gyilkosság - felelte Atiaran egyszerűen. Lépteit meggyorsítva elhúzott a férfi mellett. Háta mintha azt mondta volna: Ne kérd, hogy felejtsek! A férfi füstölögve indult el a nyomában. A szívéhez azonban mintha még közelebb araszolt volna az a halálhideg fenyegetés.

 

------------------------------------

 

132

 

Jól benne jártak már a délutánban, amikor Covenant érezni kezdte: lépésről lépésre közelebb az a biztos tudat is, hogy valami rossz, nagyon rossz fenyeget. Szeme föl-le járt a dombok oldalán, fürkészőn, mintha arra készülne, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatja e baj forrását. Arcizmai is sajogtak már a megszokássá vált, állandó görcsös szaglászástól. De semmit nem vett észre - annyit látott csak, hogy Atiaran nyomában haladnia kell egyre kaptatón fel, lejtőn le, dombocskának-völgynek, hegynyúlványoknak -, semmi más nem szegélyezte útjukat, csak egészséges fák sora, bokrok tömkelege, sok-sok virág, zöldellő fűterep, a Föld tündöklő tavaszvilága, és közben . . . ott volt a légben a fokozódó fenyegetés. Valami heves, orrfacsaró figyelmeztetés volt ez, és Covenant ködösen azt érezte, hogy az oka . . . igen, az oka, az olyasmi lesz, hogy a gyász hozzá képest semmi.

Egy darabig egyre meg egyre csak erősödött a szag. De valami hirtelen feszültség Atiaran tartásában . . . ez arra figyelmeztette Covenantot, hogy vigyázat! Szedje össze magát, de azonnal. . . s így be se várja, míg a nő odasziszegi neki, hogy állj. Atiaran épp egy domboldalat került, mely elegendőképp hosszú volt, semhogy mögötte a völgymélyedést látni lehetett volna. Egy pillanatra akkor megtorpant, kicsit előrehajolt, így kémlelt le a már látható mélybe. Majd elkezdett rohanni a dombról lefelé.

Covenant gondolkodás nélkül követte - szinte azonnal. Három nagy szökkenés elég volt, hogy elérje azt a helyet, ahol a nő az imént állt. Lenn, mintha egy tágas folyamágban lenne magányos sziget, kis sarjerdő magasodott. Nem látott benne-rajta semmi rendkívülit. De a szaglása nem hagyott neki nyugtot, sőt . . . ! S mert Atiaran egyenest ebbe az erdőbe rohant, habozás nélkül, lázas sietséggel követte.

A nő a facsoport keleti szegélyénél megállt. Lázasan remegett, így nézett körül, és szemében borzadály volt s gyűlölet, mintha be akarna hatolni a sarjerdőbe, de nem lenne bátorsága hozzá. Akkor felkiáltott, szinte kábulatban: - Waynhim? Melenkurion! Ó, a Hét Őrzetre, micsoda gonoszság!

Ahogy Covenant megállt mellette, azt látta, hogy az asszony dermedten néz, szája egyetlen néma sikoly, s a fák felé szegeződik egész lényével. Két kezét a szája elé emelte, a válla hangtalanul rázkódott.

A férfi is szemügyre vette most már az erdőcskét, és látta, hogy mélyére egy keskeny ösvény vezet. Ösztönösen előrelendült, behatolt a fák közé. Öt szökkenés elég volt, hogy ott álljon valami hasonló térben, mint amilyen az a pár waymeet volt, melyet eddig láthatott. A szoba kerek alapraj-

 

------------------------------------

 

133

 

zú volt, de ugyanúgy fák alkották falait, ágszőttes volt a mennyezete-teteje, voltak ágyak, voltak polcok.

Hanem a falak vérfoltosak voltak - telefröcskölődve! -, és a földön, középen egy alak hevert.

Covenant nagy lélegzetet vett - zihálva látta, hogy ez nem emberi lény. Amúgy a körvonalaira rá lehetett volna fogni, hogy emberéi, de a törzs szokatlanul hosszúkás volt, a végtagok kurták, hosszukból arra lehetett következtetni, hogy - egyformák lévén - ez a teremtmény két lábon is állhatott, négykézláb is futhatott-járhatott. Ám az arc merőben idegen volt Covenant számára. Hosszú, rugalmas nyak csatlakoztatta a szőrtelen fejet a testhez; két hegyes fúl szökkent fel jobbról-balról, közel a fejtetőhöz; a száj olyan keskeny volt, mintha csak hasíték lenne a húsban. És nem voltak szemek. Az arc - a pofa - közepét két tátongó orrlik töltötte ki, köröttük vastag, húsos hártyaréteg. A fejnek semmiféle más vonása nem volt. Egyszerűen semmi más.

A teremtmény mellkasát pedig - úgy, hogy oda is szegezte a földhöz - hosszú vasdárda járta át.

A helyiségben oly sűrűn állt-terjengett az erőszak szaga, hogy Covenant szinte fuldokolni kezdett. Menekült volna. Leprás volt; még a halott dolgok is veszélyt jelentettek rá. De erőt vett magán, maradt, állt ott csöndben, moccanatlan, s így szűrt ki egy bizonyos alapérzést. Ahogy erre a lényre nézett, az első gondolata az volt, hogy az Ország valami átkos dologtól szabadult meg. De ahogy egy kicsit összpontosított, a szeme és az orra véleménymódosítást követelt. Az a bizonyos Rossz, ami érzékeit gyötörte, másból jött: az ölésből . . . a dárdából. . . nem ebből a teremtményből sugárzott. Ennek a teste olyan volt inkább, mint a lerombolt egészség jelvénye; ez természetes test volt, helyes a maga módján - megfelelő része az Országnak, az életnek itt.

Émelyedve a bűntett szagától, Covenant meglódult: megfutamodni!

Ahogy kicsörtetett a napfényre, látta, hogy Atiaran már megy, megy észak felé tovább, és csaknem kint is jár a völgymélyedésből. Nem volt szüksége biztatásra, hogy kövesse; még a csontjai is azt kívánták, hogy minél előbb megtegye ezt a távolságot: mely a nőtől elválasztja. . . mely a leölt lény által megszentségtelenített waymeettől minél messzebbre viszi. Rohant, árkon-bokron át, mintha vád fogak tépázhatnák bármely percben inát-sarkát.

 

------------------------------------

 

134

 

A nap hátralévő részében oly nagyon-nagyon élvezte, hogy mérföldek sorát hagyhatja maga mögött! A természetellenes szag úgy gyengült, ahogy a helytől távolodtak. De nem oszlott el egészen, míg egy bizonyos magasságig föl nem értek aztán. Amikor ő is, Atiaran is úgy érezte, hogy a fáradtság és a sötétedés éji pihenőre kényszeríti már őket, Covenant bizonyosra vette: várnak rájuk még kínosságok - hogy a Waynhim gyilkosa erre, északi irányba halad előttük. Atiaran láthatólag osztozott a férfi felfogásában; megkérdezte tőle ugyanis, tudja-e, hogyan kell használni azt a kést, melyet magánál hord.

Miután az álom többször is elnyomta már, valahogy összeszedte magát, s azt kérdezte a nőtől: - Nem kellett volna . . . azt ott . . . eltemetnünk?

Atiaran szelíden válaszolt ágyának árnyvilágából, a graveling halvány fényén át: - Nem köszönnék meg a beavatkozásunkat. Törődnek ők a magukéival. De attól félek, előfordulhat, hogy felmondják szövetségüket a Lordokkal - emiatt ott.

Ez a gondolat megborzongatta Covenantot, s maga sem tudta volna okát adni, miért. Feküdt csak ott, fél éjszaka álomtalan, a csillagok hideg hunyorgása alatt.

Másnap szűkös világra hajnalodott az utazóknak. Atiaran ugyanis azt tervezte, hogy valamelyik waymeetben frissíti fel készleteiket - de hát . . . Ezért most nem volt tavaszi boruk, és kenyerük, kásához valójuk is kevés. Ennek ellenére sem kellett éhezéstől tartaniok, mert ösvényüket bőséggel szegélyezték kincsbogyótermő bokrok. Viszont meleg étel nélkül kellett nekivágniok az útnak, s ez bizony nem volt öröm a bizonytalan, hideg éjszaka után. Ráadásul ugyanarra kellett továbbhaladniok, amerre a Waynhim gyilkosa ment. Covenant azon kapta magát, hogy dühösen toppantgatva lépked a pirkadatban, úgy, mintha azt érezné: az a gyilkosság ellene irányult. Napok óta most első ízben tűrt meg agyában olyan gondolatot, melynek tárgya a Kárhozat Ura vagy Drool volt. Tudta, hogy mindketten képesek megölni egy Waynhimet, méghozzá akár ok nélkül is. És a Megvetés Lordja, akárhogy vesszük is, gondolta Covenant, igazán tudhatja, áldozata merre jár.

Ám a nap minden kellemetlenség nélkül telt. A levegő alig érezhető, mégis félreérthetetlen baljóslata nem szűnt, de nem is fokozódott, és az aliantha kedvezett a gyomruknak. Ahogy múltak mögöttük a mérföldek, Covenant haragja is enyhült. Elernyesztette feszültségét a körös-körül lát-

 

------------------------------------

 

135

 

ható egészség, ő maga nem csökkenő csodálattal nézte a fákat, az ősi fenségű tölgyeket, a méltóságos szilfákat, a Gilden-terebélyek vigaszos szépségét, a mimóza finom filigrán-műveit, a sövények friss hajtásait - és a dombok, a hegyek nyugodalmas körvonalait csakígy, amiképpen mintha álmos fejek volnának, hajoltak a Nyugati Síkságok felé. Ezek a dolgok mélyebb kapcsolatokra utaltak: átélte az Ország lüktetését és nyugalmát általuk, a kaptatókat és csöndes sziklafelszíneket - mintha az ő világa volna mind, mind. S az egésszel ellentétben, a halál velük vándorló szaga mintha jelentéktelen csekélység lett volna - a domborzat eláradó elevensége mellett! -, ugyanakkor gonosz kis dolog is, akár valami gyermek elkövette kegyetlenkedés.

Másnap reggel Atiaran változtatott a haladás irányán, egy kicsit inkább keletnek indult, így mindjobban bekapaszkodtak a dombok-hegyek mélyébe, sűrűjükbe. Kanyargós ösvény vezette őket, elsősorban völgyek vonalán, melyek meg amúgy északnak nyíltak a magaslatok közt. S amikor a nap már oly alacsonyan járt, hogy a keleti domboldalakat árnyba borította az alkony, az utazók megpillantották Soaring Woodhelvent, a szárnyas nevű települést.

Ahogy közeledtek, Covenant alaposan szemügyre vehette a fa-lényegű helyet; kellő távolságról remek panoráma nyílt előtte. Magát a fát úgy százharminc méter magasnak ítélte, s nem volt kétség, hogy az átmérője lent ugyancsak megvan negyven-negyvenöt méter. Jó tizenkét méter magasságig nem voltak ágak a törzsön, aztán hirtelen hatalmas "karok" szökkentek elő, és vízszintesen valami féloválist alkottak, tompa hegyűt. Az egész fa rendkívül dús koronát viselt, sok-sok ágat, levelet, ezért a település java része rejtve maradt a szem elől; de Covenant megfigyelt pár létrát az ágak közt, a törzs mentén; és emitt-ott, a vastag ágak csomóinál-göcseinél olyasmit is látott, amit csak lakóépületnek ítélhetett rendre. Ha viszont e pillanatban emberek is mozogtak a falujukban, oly ügyesen rejtőzködve tették, hogy látni belőlük semmit se lehessen.

- Hát ez Soaring Woodhelven, a szárnyas-magas nevű falu - mondta Atiaran. - Itt élnek azok, akiket úgy hívunk: lillianrill; míg Mithil Stonedown, a kő-helység a rhadhamaerl-ek települése. Jártam egyszer itt, amikor a Loresraatról tértem haza. A Woodhelven-nép szívélyes modorú, jóllehet az ő fa-tudományukat, az itteni lore-t nem értem Adnak majd nekünk ennivalót, és talán segítenek is. Az a mondás járja: "Menj a

 

------------------------------------

 

136

 

rhadhamaerl-ekhez igazságért, a lillianrill-ekhez jó tanácsért." És nekem most jó tanácsra van szükségem, de nagyon. Gyere.

És a tisztáson át odavezette Covenantot a nagy fa tövéhez. Meg kellett kerülniök a durva kérgű törzset egészen az északnyugati ívig, és ott találtak egy jókora természetes nyílást az üreges "oszlopon". A belső üreg nem volt túl széles, akkora épp csak hogy egy csigalépcső elférjen benne. Az első vastag ág magasságában volt egy újabb nyílás, ahonnét létrák vezettek tovább, feljebb és feljebb.

A látványtól Covenantban feltámadt régi, hagyományos tériszonya - magasságok! -, pedig a Kevin Ormán történtek megpróbáltatása után csaknem felejtett minden ilyesmit. Nem örült a gondolatnak, hogy neki ezeken a létrákon most majd fel kell kapaszkodnia.

S a dolog úgy alakult, hogy minden arra vallott: nem kell felmásznia! Mert a fatörzs bejáratát súlyos fakapu zárta el, és ezen nem volt további nyílás. Ami azt illeti, az egész hely olyan csendes volt és sötét, mintha nem is laknák emberek. Alkonyodott, de otthonok fényei nem csillantak elő a leveleken-árnyakon át.

Covenant Atiaranra nézett, és látta, hogy az asszony döbbent. S hallotta szavait: - Ez így - mondta Atiaran, kezét a fa kapun nyugtatva -, Thomas Covenant, nincsen rendjén. Amikor utoljára itt jártam, gyerekek játszadoztak a tisztáson, emberek mászkáltak a lépcsőn, és a nyílás előtt nem volt zárókapu. Valami baj van. Ennek ellenére: nem érzek olyasmit, hogy nagy gonoszság történt volna. Nincs itt több baj, ezzel együtt sem, mint volt bárhol, amerre korábban elhaladtunk.

Aztán hátrább lépett a kaputól, fejét fölemelte, és így kiáltott: - Üdv! Soaring Woodhelven! Utazók vagyunk, az Ország lakói! Utunk hosszú - jövőnk sötét! Mi van veletek? - Amikor pedig nem jött válaszul kiáltás, ingerülten folytatta: - Jártam már itt! Azokban a napokban azt hallhattam, hogy a woodhelven-lakók vendégszeretetéhez fogható nincs! Ez a ti barátságtok az Ország népe iránt?

Hirtelen valami apró zajsort hallottak maguk mögül. Megpördültek, s azt látták, hogy hét-nyolc ember veszi körül őket, mindegyikük simára csiszolt-gyalult fatőrt markol. Atiaran és Covenant ösztönösen is hátrálni kezdett. Ahogy a férfiak követték őket, egyikük azt mondta: - A barátság jelentése változik az időkkel. Láttunk sötétséget, hallottunk sötét híreket. Ha idegenek jönnek, meg kell bizonyosodnunk felőlük.

 

------------------------------------

 

137

 

A beszélő fáklyát szorított két kezével, és a lobogó fényen át Covenant az első woodhelven-lakót vehette szemügyre, akit életében látott. Magas, karcsú, hajlékony emberek voltak, szőkék, világos szeműek. Erdővidéki színe volt az öltözetüknek, s az anyag mintha azért tapadt volna szorosan a tagjaikhoz, hogy mozgás közben az ágakon fönn ne akadjanak. Valamennyiükkel tőr volt, s ezeknek simánál simább fapengéje villogott a fáklyafényben.

Covenant zavarban volt, de Atiaran rendbe-ráncba szedte maga körül a köntöst, aztán komor büszkeséggel így felelt: - Hát akkor lássátok, én Atiaran vagyok, Trell-feleség, Mithil Stonedown a lakhelyem Ő meg itt Thomas Covenant, a Hitetlen, aki üzenetet visz a Lordoknak. Barátsággal jöttünk ide, és megszorultan is, biztonságot keresünk és támogatást. Nem tudtam erről a szokásotokról, hogy foglyul ejtitek az idegeneket.

A fáklyatartó férfi előrelépett most, és udvariasan meghajolt.

- Mihelyt megbizonyosodunk e dolgok felől, máris elnézésteket kérjük majd. Addig azonban, kérlek, gyertek velem egy bizonyos helyre, ahol megvizsgálnak benneteket. Furcsa szokásaink vannak, látjátok, de még ez sem minden. - Biccentett Covenant felé. - Nem akarunk tévedést elkövetni, se kétkedve, se bízva. Velem jönnétek?

- Rendben van - sóhajtotta Atiaran. - De Mithil Stonedownban nem ilyen bánásmódban lenne részed.

A férfi azt válaszolta: - A stonedown-lakók próbálnák csak végig mindezt, amin mi itt keresztülmentünk, akkor nem vetnék meg óvatoskodásunkat. És most, kérlek, kövessetek. - Avval odament, és kinyitotta a kaput.

Hallván ezt a parancsot, Covenant a tiltakozást választotta inkább. Mert nem akart egy nagy fán mászkálni ilyen sötétben. Elég lenne az világos nappal, igen, amikor legalább láthatja, mit csinál, hova lép, de így, most azt érezte, hogy mintha szét akarná repeszteni halántékát-homlokát a vére lüktetése. Elhúzódott Atiarantól, aztán, hangjában remegéssel, amit leküzdeni nem bírt, így szólt: - Feledjétek el.

De mielőtt bármit is tehetett volna, két férfi ragadta meg a karját. Megpróbált szabadulni szorításukból, ám azok nem adták alább, és két kezét a fáklyaláng magasáig emelték. Egy hosszú pillanatig a woodhelven-lakók Covenant kezét bámulták így - a gyűrűt nézték balján, az ujjak helyét jobb kezén -, mintha valami hullarabló vámpír volna. Akkor a fáklyás férfi kurtán annyit mondott: - Vigyétek!

 

------------------------------------

 

137

 

- Nem! - tiltakozott kiáltva Covenant. - Nem ért engem Én nem bírom a magasságot. Le fogok zuhanni. - Ahogy a kapu felé kényszerítették, felordított: - Ördög és pokol! Meg akarnak ölni, hallja?!

Fogvatartói egy pillanatra megtorpantak. Hallott valami üvöltözést, de zűrzavaros, dühödött pánik vett rajta erőt, s így nem is értette a szavakat. Aztán a csoport vezetője így szólt: - Ha nem vagy jó mászó, rendben, nem is kell másznod.

A kővetkező pillanatban egy kötél vége zuhant oda Covenant mellé. Hirtelen két férfi ragadta meg a csuklóját, odakötözték a kötélhez, amely azután - mielőtt ő rádöbbenhetett volna egyáltalán, mi is történik - megfeszült, s terhével, vele, elkezdett emelkedni. Covenant ott lógott a végén, tehetetlenül, szívében olyan kavargó-rejtélyes érzetekkel, mintha ő maga lenne valami ,,zsákbamacska".

Mintha Atiaran tiltakozó kiáltását is hallotta volna, de ebben nem volt biztos. Magában üvöltött csak: "Rohadék gazemberek!", vállát megfeszítette, tekintetével a sötét magasságba meredt. Vadul forgó szeme azonban semmit se látott - mintha senki se húzta volna azt a kötelet! -, lent még derengett a fáklyafény, majd ez is eltűnt; maga volt ebben a szakadéktérben, s ez kettős félelemmel töltötte el.

Akkor a lenti fény is eltűnt végleg.

A következő pillanatban levelek halk surrogása jelezte fülének, hogy kötélpálya útján elérte az első nagy ágak szintjét. Sárgán izzó fényt látott kiszűrődni a fatörzsbéli lépcső felső nyílásán át. De a kötél tovább emelkedett vele, a település magasabb régiói felé.

Önmozgása, enyhe lengése révén a teste hozzá-hozzáért a levelekhez. Ám ez volt minden közvetlen kapcsolata a fával. Fényeket most nem látott, hangokat nem hallott; a hatalmas ágkarok mélysötét tömbjei némán tűntek mellette a semmibe egyre, ahogy húzták őt, húzták fel az ég felé.

Hamarosan mindkét válla sajgón lüktetett, karja elzsibbadt. Fejét a magasba szegezte, így bámult a fénytelen borzalomba - és nyögött, mint akit fojtogatnak. Ördög és pokol! Jaj!

Akkor mozgása váratlanul véget ért. Mielőtt összeszedhette volna magát, fáklyafény villant, és ott talált maga körül máris három férfit, vele azonos szinten, az egyik vastag ágon. A hirtelen támadt fényben ez a három férfi pontosan ugyanolyan volt, mint lenti foglyul ejtői, ám egyiküknek egy kis levélkoszorú volt a feje körül. A másik kettő egy villanásnyit

 

------------------------------------

 

139

 

szemügyre vette Covenantot, aztán elkapták az ingénél fogva, és felrántották őt az ágra. Ahogy a lába alatt szilárd "talaj" volt - a fa -, érezhette, hogy a kötél ernyed, karjaiba enyhület száll.

Csuklója még össze volt kötözve, de így is megpróbált belekapaszkodni a férfiak egyikébe, le ne zuhanjon a magasból - és érezhette, hogy karjai halottak, nem bírta mozdítani egyiket sem A sötétség úgy terült el alatta, mintha valami éhes vadállat rettenet-tág pofája lenne. Végső erőfeszítéssel lendült a férfiak felé, erőnek erejével akarta, hogy mentsék meg hát akkor legalább. Azok amúgy durván megragadták ismét. Nem volt hajlandó viselni saját teste súlyát, kényszerítette őket, vigyék vonszolják, végig az ágon, míg el nem értek egy széles bejáratvágathoz a törzsön. Ott benn, a törzs tömör anyagában, üreget látott, szoba formájút, szoba méretűt, és súlyosan zuhant le a padlójára. Thomas Covenant a megkönnyebbüléstől borzongott.

Hamarosan valami egyre élénkebb-bizsergőbb élet, mozgás támadt körötte. Nem is vetett ügyet rá; szemét hunyva tartotta, hogy mindenestül arra összpontosíthasson: biztonságban van a padlón - és arra, hogy kezébe, lábába visszatér a vérrel a fájdalom.. a fájdalom! Iszonyú fájdalom . . . de ő fogcsikorgatva tűrte. Hamarosan ott volt a tenyerében, keze fejében a zsibongás megint, és az ujjait vastagnak, forrónak érezte. Összefonta, karomként begörbítette őket. Fogait összeszorítva, "zsilipjükön" át, egyenletesen zúdította a néma szavakat, melyeknek ritmusa a szíve dobogásáét követte: Ördög-pokol, rothadt-banda!

Kinyitotta a szemét.

Ott feküdt valami simánál simább padlón, melynek mintázata a fa miriádnyi gyűrűkörével volt azonos. Az évgyűrűk, érzékcsalódást keltve, olyanok voltak, mintha az egész helyiség áramlana felé, a középponthoz mert középre zuhant. Céltáblára kifeszítve! Karja természetellenesen esetleges szögben helyezkedett el, de most már megpróbált úgy mocorogni, hogy végeredményben felülhessen. Majd a két kezére pillantott. Csuklóin látszott a kötél durva nyoma, de vér nem serkent.

Rohadékok!

Fejét fölemelve, pislogón körülnézett.

A szoba mintegy hat méter széles volt, és úgy látszott, a fa teljes átmérőjét befogja - a kérgen belüli részét. Egyetlen nyílása volt csak, ezen támolygott be ő, és kint csupán sötétséget láthatott; ám a helyiséget fénylőn

 

------------------------------------

 

140

 

világították a fali fáklyák: füsttelen égtek, s nem keltettek olyan benyomást, hogy fogyatkozna anyaguk. A fényezett falak úgy csillogtak, mintha politúr borítaná őket, ám a mennyezet, jó magasan, érintetlen, nyers fa volt.

Öt woodhelven-lakó állta körül Covenantot a szobában - három férfi, köztük a koszorús fejű, meg két nő. Valamennyien hasonló gúnyát viseltek, testhez tapadót, ám a színek változatosak voltak, és valamennyien magasabbnak látszottak Covenantnál. Szálas-karcsú termetük fenyegetőnek tűnt fel, így aztán ő maga nem tehetett mást, lassan talpra tápászkodott, leengedvén aztán vállairól a terhet, a zsákot.

Egy pillanat múltán a Covenantot odalent foglyul ejtő csoport vezetője is megjelent a szoba bejáratában - mögötte Atiaran. A nőnek, látszott, nem esett bántódása, de igen fáradt volt és lehangolt, csaknem olyasképp, mintha a felkapaszkodás és a bizalmatlanság kiszívta volna hirtelen minden erejét. Amikor Covenantot megpillantotta, odament mellé azonnal.

A nők egyike megszólalt: - Csak kettő, Soranal?

- Igen - felelte Atiaran őre. - Figyeltünk jól, de többen nem mutatkoztak, csak ezek ketten jöttek át a déli tisztáson. Felderítőink sem jelentettek más idegeneket a hegyek közül.

- Felderítők? - csattant fel Atiaran. - Nem is tudtam, hogy felderítőkre van szükség az Ország népei között.

A nő tett egy lépést előre, és így felelt: - Atiaran, Trell-feleség, Mithil Stonedown népét mi pontosan ismerjük, mióta visszatértünk az Országba az új kor kezdetén. És vannak itt köztünk, akik emlékeznek a te egykori látogatásodra. Ismerjük barátainkat, és tudjuk, mi a barátság értéke.

- Akkor mivel érdemeltük ki ezt a bánásmódot? - tudakolta Atiaran. Barátok keresésére indultunk most is.

A nő nem felelt Atiaran kérdésére közvetlenül. - Mert valamennyien az Ország népét alkotjuk - mondta aztán-, és mert a mi veszedelmünk mindenki veszedelme, megpróbálom enyhíteni eljárásmódunk nyerseségét azzal, hogy magyarázatot adok rá. Mi itt ebben a fának-szíve szobában Soaring Woodhelven híír-jei vagyunk, népünk vezetői. Én vagyok Llaura, Annamar leánya. Itt van továbbá . . . - Avval sorra bemutatta a jelenlévőket, úgy, hogy fejével feléjük biccentett. - . . . Omournil, Mournil leánya, Soranal, Thiller fia, Padrias, Mill fia, Malliner, Veinnin fia, valamint Barada-

 

------------------------------------

 

141

 

kas, a lillianrill Hirebrand maga. - Ez utóbbi volt a koszorús férfi. - Elhatároztuk, hogy bizalmatlanok leszünk, és meg fogjuk magyarázni, miért.

- Látom, türelmetlenek vagytok - folytatta, és keserűség érződött a hangjából. - Rendben van, nem foglak fárasztani benneteket az egész történettel - a pusztító szélről, mely időről időre reánk tör Gravin Threndor felől. Nem fogom leírni a dühödt viharokat, nem mutatom meg nektek a háromszárnyú madár tetemét, mely a mi woodhelvenünk felett lelte pusztulását, nem fogom megvitatni veletek ama híreket, melyek emígy-úgy a fülünkbe jutottak: gyilkosságról. A Hét Őrzetre! Vannak dühödt dalok, melyek zendülhetnének, de ajkam most ne hagyja el ének. Ezt az egyet hadd mondjam nektek: a Szürke Gyilkosnak nem minden szolgája halott. Hitünk szerint egy Pusztító itt jár köztünk; itt jár.

Ez a név - Pusztító! - olyan hirtelen riadalmat keltett Covenant szívében, hogy nyomban körbepillantott: mintha látni akarná, honnét fenyegeti veszély. Egy másodperc azzal telt, hogy igazából nem is értette. Aztán észrevette, hogyan merevszik meg Atiaran Llaura szavaira - látta, ahogy állkapcsa szinte ugrál, görcsbe rándul, s az asszony egész lénye csupa félelem, jóllehet egy szót sem szól -, s megértette, amit kellett. A Woodhelven-lakók attól féltek, hogy ők a Pusztítók, hogy valamelyikük az.

Gondolkodás nélkül felcsattant Covenant: - Ez az egész így: nevetséges.

A híírek ügyet sem vetettek rá. Rövid szünet után Soranal folytatta Llaura fejtegetését. - Két napja, délután, hogy még magasan állt a nap, és népünk szorgoskodva űzte mesterségeit, dolgozott keményen, a gyerekek játszadoztak a Fa felső ágain, igen, egy idegen érkezett Soaring Woodhelven szárnyas falujába. Két nappal korábban az utolsó gonosz vihar napja volt, a Mennydörgés Hegyéé, de aztán jóra fordult a dolog. . . és aznap, hogy az idegen megérkezett, boldog volt a szívünk, mert úgy vélhettük, valami csatát, melyről nem is tudtunk, valaki megnyert az Ország javára. Az idegen úgy festett, mintha stonedown-lakó lenne, és a neve ez volt: Jehannum. Üdvözöltük őt, ahogy az Ország örömével szokás. Miért kételkedtünk volna, bíztunk benne, igaz, a gyerekek visszariadtak tőle, szokatlan mód kiáltoztak és féltek. Jaj nekünk... a kicsinyek tisztábban látnak, mint az öregek.

- Járt-kelt hát köztünk, és sötét célzásokat tett, ajkát rosszakarat igéi hagyták el egyre. Gunyorosan szemlélte míves munkánkat, szokásainkat.

 

------------------------------------

 

142

 

Nem felelhettünk neki méltóképpen. Emlékeztünk a Békére. És egy napig nem is tettünk semmit.

- Ez idő alatt kiderült, hogy Jehannum célzásai valami végzetet jeleznek könyörtelenül. Meghívtuk hát végül a fának-szíve szobába, találkozzék a híírekkel. Hallottuk szavait, melyeket szólt, mind tele volt vad kedvvel, az Ország gyalázásával. Akkor szemünk már mélyebbre látott, és felajánlottuk neki, állja ki a lomillialor-próbát.

- Tudod, ugye, mi a Nemes-Fás, a lomillialor, nem, Atiaran? - Baradakas most szólalt meg először. - Sok mindenben hasonlít, lényegét tekintve, a rhadhamaerl-ek orcrest-jéhez. Származéka az Egy Fának, melyből maga a Törvény Botja is lett.

- De nem volt rá módunk aztán, hogy alávessük őt a próbának - folytatta Soranal. - Amikor a Nemes-Fást meglátta, elköszönt körünkből. . . megszökött. Üldöztük, de annyira meglepetésszerű volt az elillanása . . . . . . és a fürgesége messze felülmúlta a miénket. Elmenekült hát előlünk, és keletnek vette útját.

Sóhajtott, majd ekképpen foglalta össze a dolgot: - Azóta egy újabb nap telt el. Ez idő alatt nyomban hozzáláttunk, hogy az Ország védelmének dolgait újratanuljuk.

Egy pillanat múltán Atiaran nyugodtan így szólt: - Hallottalak benneteket. Bocsánat hirtelen haragomért. . . elsietve, a dolgokról nem tudva, így szóltam De most már nyilván látjátok, hogy mi nem vagyunk a Szürke Gyilkos barátai.

- Sok mindent látunk benned, Atiaran - közölte Llaura. Szemét vakmerően szegezte a stonedown-lakó asszonyra. - Sok szomorúságot, sok bátorságot. De a társad zárva előttünk. Lehet, hogy ezt a Thomas Covenantot itt be kell börtönöznünk.

- Melenkurion! - sziszegte Atiaran. - Ne merészeljétek! Nem tudjátok hát? Nem néztétek meg jobban?

Ekkor megkönnyebbült mormolás futott végig a hííreken, s ez a hang csak még jobban kiemelte addigi feszültségüket. Atiaranhoz lépve, Soranal kinyújtotta jobbját, tenyérrel előre, mintha üdvözlő köszöntés lenne ez így, s azt mondta: - Láttuk. . . láttuk és hallottuk. Bízunk benned, Atiaran, Trell-feleség. Oly nevet, oly szót ejtettél ki szádon, melyet egyetlen Pusztító sem mondana, hogy társát mentse. - Avval megfogta az asszonyt a karjánál, és elhúzta Covenanttól, el a szoba közepéről

 

------------------------------------

 

143

 

Hogy Atiaran nem volt ott, váll a vállhoz, Covenant egyszerre kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek érezte magát. Először döbbent rá igazából, micsoda támaszt is jelent neki az asszony jelenléte, vezetése - minden ínségében, tanácstalanságában. Ám ő maga sem volt olyan hangulatban most, hogy fenyegetéseket csak úgy tétlenül tűrjön. Ugrásra készen állt hát, szinte lábujjhegyen, és tekintete sebesen járt ide-oda a szemközt állók arcán, akik a szoba fénylő falai mellől meredtek rá.

- Jehannum sok mindent jósolt - mondta Llaura. - De ezek közül egyet okvetlenül el is kell mondanunk. Azt közölte ugyanis, hogy érkezni fog egy nagy-nagy gonosz, aki Berek, a Felekéz alakját felöltve jár, közeledvén felénk délről, a dombvidéken át. És itt van . . . - Sápatag bőrű karjával Covenantra mutatott, hangja pedig kemény szigorral csengett fel, ahogy folytatta. - . . . itt van valaki, aki az Országban végképp idegen, és a jobb keze fele-csonka, és a balján fehérarany gyűrűt visel. Semmi kétség, üzenetet visz a Lordoknak . . . üzenetet vagy - balvégzetet!

Könyörgő hévvel szólott akkor Atiaran: - Ne ítéljetek elsietetten. Emlékezzetek az Esküre. Nem vagytok Lordok. És a sötét szavak ugyanúgy jelenthetnek intelmet, mint próféciát. Bíznátok egy Pusztító szavában?

Baradakas csak vállat vont könnyedén. - Mi nem az üzenetet akarjuk megítélni. A mi próbánk az embernek szól. - Avval maga mögé nyúlt, s előhúzott egy sima farudat, mintegy méternyi hosszú lehetett, és mind le volt hántva róla a kéreg. - Ez a lomillialor. - Előrenyújtotta, középre, és tisztelettel fogta. Ahogy kimondta a nevét, a fás anyag elkezdett csillámlani, úgy, mintha színig harmat borítaná.

Mi az ördög ez? Covenant megpróbálta továbbra is őrizni egyensúlyát: jöjjön, aminek jönnie kell.

De a Hirebrand következő mozdulata meglepetésként érte. Baradakas ugyanis meglengette és a Hitetlen felé hajította a Nemes-Fást. Covenant félreugrott, ugyanakkor megpróbálta elkapni a lomillialor-t, de ehhez nem volt elegendő ujja. Jobbjával kapott utána - és jobbjából a rúd a földre esett, fás koppanással, s ez a zaj meglepően nagy visszhangot vert a szoba csendjén.

Egy pillanatig mindenki néma maradt, dermedten néztek rá, mint akik

 

------------------------------------

 

144

 

most cáfolhatatlanul tudnak már valamit, valami igazságot. Akkor, a híírek mind egyszerre, egy emberként mondták ki ezt, és szavuk olyan volt, mint a végítélet, mint a halál fellebbezhetetlen szava.

- A Nemes-Fás elutasítja őt. Ez az ember gonoszul van jelen itt az Országban.

 

 

 

TÍZ

 

Tavaszünnep

 

 

 

 

Egyetlen sima mozdulat elég volt Baradakasnak, hogy ruhája alól fütyköst rántson elő, s a kemény fadoronggal Covenant felé rontson.

Covenant ösztönös reakciója ez volt: védekezz! Mielőtt a Hirebrand elérhette volna, lehajolt, baljával felkapta a lornillialor-rudat. Ahogy Baradakas a fütykössel a feje felé sújtott, ő csapott le előbb a Nemes-Fással, és...

. . fehér szikrákat szórva robbant szilánkokra a fütykös. Maga Baradakas pedig úgy vágódott vissza a helyére, mintha rettentő dinamit ereje röpítené.

Az ütés ereje Covenant kezében is ott vibrált, egészen könyékig, és az ujjai egy pillanatra belezsibbadtak. A rúd elkezdett csúszni a kezéből. . . utánakapott, és azt gondolta: Mi a nyavalya . . . !?

De akkor a híírek néma ámulata, a Hirebrand görnyedt tartása lelket öntött belé. Próbának kitenni - engem? Szinte hörögte magában ezt. Ripőkök! Jobbjába kapta a rudat, és a közepénél fogta, ahogyan Baradakastól látta az imént. A csillámos-fás anyag síkos volt; iszamosnak érezte, s mintha csusszant, illant volna a szorításából, jóllehet anyagi, fás valója nem látszott moccanni egy szemernyit sem Ahogy keményebbre markolta megint, tekintetét körbejáratta közben a hííreken, és a szemében ott villogott mind az a düh, amit ez a bánásmód váltott ki belőle nemrég. - Halljam, miért nem szól róla senki se most, hogyan utasít el engem ez a micsoda!?

Soranal és Llaura Atiaran mellett állt jobbról-balról, Malliner velük

 

------------------------------------

 

145

 

szemközt, a falnál. Omournil és Padrias a földre zuhant Baradakas fölé hajolt. Ahogy Covenant végignézett rajtuk, Atiaran arca komorrá vált. - Ó-időkön - mondta az asszony -, bizony, mikor Kevin Főlord megbízott a Szürke Gyilkosban, adott is annak felbecsülhetetlen értékű orcrest-et és lomillialor-t. A legendák szerint ezek az ajándékok hamar veszendőbe mentek . . . de amíg a Szürke Gyilkos birtokában voltak, nem taszították el őt. Elképzelhető, hogy a Megvetés olykor az igazság álruháját viseli. Talán a vad mágia fölébe kerekedik a színigaznak.

Nagyon köszönöm! Covenant csak pislogott dühösen az asszony felé. Mi a nyavalyát játszik ez velem?

Élettelen hangon felelte erre Llaura: - Jó, eddig a legendák. De mi csak woodhelven-lakók vagyunk, nem pedig lordok. Az ilyen dolgok meghaladják ítélőképességünket. Népünk emlékezete nem őriz olyan esetet, hogy a lillianrill Hirebrandját valaha is földre sújtotta volna az igazság próbája. Mit is mond az ének? -: "megmenti vagy megrontja a Földet". Imádkozzunk, nehogy kárhozat háramoljék ránk épp a bizalmatlanságunk miatt. - Bizonytalan kézzel Covenant felé moccant, mint aki így, félénken merészeli üdvözölni csak a vendéget. S kiáltott: - Üdv, Hitetlen! Bocsásd meg kétkedésünket, és légy üdvözölve Soaring Woodhelvenben!

Covenant egy pillanatig keserűen nézett szembe a nővel, ajka is félrehúzódott. De akkor látta, hogy az a tekintet őszinte megbánást tükröz. Ez fékezte indulatát. Ha nem is egyértelműen, nem felhőtlenül, de, azt mormolta: - Felejtsük el.

Llaura és Soranal úgy hajolt meg, mintha nyugtázná, hogy Covenant elfogadta a bocsánatkérést. Akkor ők is Baradakasra fordították figyelmüket, aki épp feltápászkodófélben volt. A Hirebrand úgy emelte két kezét az arca elé, mintha pókhálót tisztogatna le, ám közben biztosította Omournilt és Padriast, hogy sértetlen. Ámulattal és ellenérzéssel a tekintetében, ő is tisztelgett Covenantnak.

Covenant komor biccentéssel válaszolt. Nem várta meg, hogy a Hirebrand kérje tőle: maga nyújtotta máris a lomillialor~t Baradakasnak, örvendvén, hogy megszabadul kényelmetlen, bizonytalan fogásától-tapintásától.

Baradakas átvette a rudat, de olyan fanyarul-kelletlenül mosolygott rá, mintha neheztelne rá: vereségének tanújelére. Aztán becsusszantotta ruhája alá. Mosolyával most Covenant felé fordult, és azt mondta: - Hitet-

 

------------------------------------

 

146

 

len, a mi jelenlétünk nem szükséges itt tovább. Nem ettetek. . . a hosszú út fáradalmai megviseltek titeket . . . Kérlek, elfogadod-e az én házamnak vendégszeretetét?

A meghívás meglepte Covenantot; egy pillanatig habozott, mintha azt próbálná eldönteni, bízhat-e a Hirebrandban vagy sem. Amúgy nyugodtnak látszott Baradakas, egyáltalán nem volt ellenséges, de a mosolya már összetettebb érzéseket fejezett ki, mint Llaura mentegetőzése. Ám akkor az a meggyőződése támadt, hogy ha ez az egész itt bizalom kérdése, nyugodtabb lehet, ha csak Baradakasszal vannak, mint ha az összes híír társaságában. Ezért mereven azt mondta: - Nagyon megtisztelsz minket.

A Hirebrand erre így felelt: - Amikor elfogadjuk az ajándékot, ezzel tiszteljük meg azt, aki adja. - Körülnézett, kérdő tekintetet vetve a többi woodhelven-lakóra, s mikor azok egyetértőleg biccentettek, megfordult s elindult kifelé a fának-szíve szobából.

Covenant Atiaranra pillantott, jön-e, de az asszony már Soranallal beszélgetett szelíd hangon. Ő maga akkor, további habozás nélkül, szintén kilépett a széles ágra, Baradakas mellé.

Az éjszakát most már mindenünnét fények világították meg a nagy fán a woodhelven-lakók házi tüzei. Ragyogott így a fa megannyi magas-rétege, de a fény nem ért le a földig sugaraival. Covenant megmarkolta Baradakas vállát.

- Nem vagyunk messze már - nyugtatta a Hirebrand. Hangja enyhült volt. - Csak fel még, a következő ágra. Megyek majd mögötted. . . nem zuhanhatsz le.

Covenant csöndes átkokat eresztett meg a fogai közt, így ragadta meg a létra egyik fokát, két oldalát. Még mindig a legszívesebben visszafordult volna: a fának-szíve szoba biztos menedékére. . . ! De a büszkeség s a harag visszatartotta ettől a lépéstől. És a létra anyaga máris mintha biztonságot sugárzott volna két kezének, lábának. Érezte Baradakas biztosító jelenlétét a háta mögött, így aztán, ha ügyetlenül is, mászni kezdett.

Ahogy Baradakas ígérte, a következő szintet hamar elérték. Covenant máris egy újabb vastag ágat érinthetett. Pár lépésnyire a törzstől ez a nagy ág villává futott szét, s ebben a villában volt Baradakas otthona. Covenant ismét Baradakas vállára támaszkodott, a biztonság kedvéért, s így talált el a bejárati ajtóhoz, s úgy lépte át a küszöböt, mintha a megkönnyebbülés szélrohama sodorná befelé.

 

------------------------------------

 

147

 

Takaros, két helyiségből álló lakásba érkezett így; a kis lakosztály teljességgel a fa elemeiből állt össze. A padló java részét, de a falakat is összefont ágak alkották, s a két helyiséget elválasztó elem is ilyen fonadékból készült. A mennyezet pedig kisebb gallyak és levelek kupolaboltja volt. Az elülső helyiség falainak egyikén át jókora fagöcsök-bütykök nyomultak át, ezek alkották az ülőalkalmatosságokat, s velük szemközt ott volt egy hálóhely, priccsféle. De a hely egészének úgy mindenestül meghitt légköre volt; tisztaság mindenütt; s a dolog amúgy jól érezhetően a lore-áhítat jegyeit viselte magán, és ezt Covenant egy kicsit feszengetőnek, fenyegetőnek is érezte: ez a Hirebrand tulajdonképpen veszedelmes ember így.

Míg Covenant felmérte a szobát, Baradakas fáklyákat helyezett el mindkét külső falra, s meggyújtotta mindkét fényforrás lángtömbjét, olyképp, hogy végüket dörzsölgetni kezdte, s közben valamit mormolt hozzá. Aztán matatott valamit a belső helyiségben, egy pillanat múlva pedig már jött is, hozott egy tálcát, rajta kenyér- és sajtszeletek voltak, mellettük egy nagy fürt szőlő, és egy faköcsög. A két szék közé odaállított egy apró, háromlábú asztalt, a tálcát erre helyezte rá, majd felkérte Covenantot, foglalna helyet.

Az ennivaló láttán Covenant rádöbbent nyomban, hogy - éhes; az elmúlt két nap során egyebet se ehetett, csak alianthá-t. Figyelte, hogyan hajol Baradakas egy pillanatig a tálca fölé. Aztán letelepedett. Követvén házigazdája példáját, szendvicseket készített magának olyképp, hogy kenyér- és sajtszeletek közé szőlőt tett, majd kedvére töltött magának a tavaszi borból. Hogy elsőre "rohanta meg" az ennivalót, nem szólt egy szót sem, minden figyelmét az étkezésre fordította.

De egy pillanatig sem feledte, ki is a vendéglátója, és mi zajlott köztük nemrég.

Baradakas otthagyta Covenantnak az asztalon a tavaszi bort, majd eltakarította a vacsora maradványait. Ahogy a szükséges rakodást a belső helyiségben elvégezte, visszatért az asztalhoz, és megkérdezte: - Nos, Hitetlen. Hogyan lehetek szolgálatodra?

Covenant nagyot kortyolt a tavaszi borból, majd a lehető legkönnyebben így szólt: - Felelj nekem egy dologban. Az imént kész lettél volna széthasítani a koponyámat, odaát. És a jelek szerint valami jókora csapás ért erre . . . csapás attól a Nemes-Fástól. Hát akkor, ezek után, miért hívtál meg ide magadhoz?

Egy pillanatig Baradakason volt a tétovázás sora. Mintha mérlegelné,

 

------------------------------------

 

148

 

mennyit is mondjon. Aztán átnyúlt a másik szobába, felvett ott egy sima botot, közel két méter hosszút, azzal leült az ágyra, Covenanttal szemközt. Míg beszélt, ennek a botnak sima felszínét kezdte dörzsölgetni, fényezgetni tovább egy puha kendővel. - Több oka is van annak, Thomas Covenant. Szükséged van itt éji szállásra, és az én lakásom van a legközelebb a fának-szíve szobához, ami így olyasvalakinek, mint te, nem hátrány: hiszen tériszonyod van. Aztán: sem rád, sem rám nincs szükség ott, ahol ma tanácsot tartanak, elgondolásokat közölnek... igen, ma éjjel. Atiaran pontosan ismeri az Országot - ő mindent elmond majd a ti utazásotokról, amit csak kell. És Soranal meg Llaura, igen, mindketten megadhatják neki a szükséges jó tanácsokat, vagy bármi segítséget, amit kér.

Ahogy nézte vele szemközt a Hirebrandot, munkálkodó, szorgos kezét, átható tekintetét, Covenantnak az volt az érzése, hogy az ő próbatétele most csak folytatódik - és a lomillialor-összecsapás mindössze a bevezetője volt Baradakas felderítő hadműveletének. Ám a tavaszi bor feloldotta lelkének görcseit, nem volt benne semmi feszültség, félelme is eltűnt. Ezért hát igen határozottan közölte: - Csak folytasd.

- Szerettem volna, továbbá, hogy vendégszeretetem felajánlása mentegetőzés is legyen. Semmiképp sem tagadom, ártani akartam neked, ezzel megszegtem volna Békeeskümet, s a dolgok itt helyrehozandók. Ha kiderült volna rólad, hogy a Szürke Gyilkos szolgája vagy, ez elegendő ok, ugye, hogy börtönbe vessünk. Ám a sérülésed lehetetlenné tette volna, hogy a Lordok érdemben kihallgassanak. Hát ebben is hibáztam. S még csak fokozódott mindez azzal, hogy te felkaptad a lomillialor-t, lesújtottál rám, s a földre estem. Remélem, azóta sikerült sok mindent feledtetnem azért. Balga voltam, belátom.

Covenant érezte, hogy a Hirebrand szavaiban őszinteség van, de az önfenntartás ösztöne egyáltalán nem lanyhult benne, inkább erősödött. Ezért tekintetét vendéglátójának szemébe fúrta, így közölte vele: - A kérdésemre még mindig nem válaszoltál.

Baradakas hangjában semmi meglepettség nem volt, ahogy ekképp felelt: - Ugyan, miféle ok létezhetne még? Mi az, amit látsz, ha még belém látsz valamit?

- Csak annyi, hogy továbbra is próbatétel ez - horkantott fel Covenant.

A Hirebrand lassan bólintott. - Talán. Talán az. - Akkor felállt, a bot egyik végét letámasztotta a földre, és az egészen még egyet dörzsölt. Majd

 

------------------------------------

 

149

 

így szólt: - Nézd csak, Thomas Covenant . . . csináltam én neked egy botot. Amikor hozzákezdtem, azt hittem még, a magam számára lesz. De most már tudom: mégsem. A tiéd. Vedd el, segíthet neked még, olyan helyzetekben, amikor másra nem támaszkodhatsz, amikor tanácsot senkitől sem kaphatsz. - Covenant szemében megláthatta a néma kérdést, ezért mondta: - Nem, ez nem igazi Nemes-Fás bot, de azért sokat ér, hidd el. Hadd ajándékozzam neked.

Covenant a fejét rázta csak. - Fejezd be a próbatételt. Rajta.

Baradakas hirtelen fölemelte a botot, majd iszonyatos erővel rálépett. Egy pillanatra megreszketett belé az egész ág, akárha szélviharban ingadozna; kisebb ágak recsegtek-ropogtak, és maga a lakás is úgy imbolygott, mint dühös hullám hátán a sajka. Covenant attól félt már, hogy az egész fa kidől, dühösen kapaszkodott hát a székébe. Hanem az erőszak, ahogy kitört, el is csitult azonnal. Baradakas rászegezte Covenantra világos szemét, és azt suttogta: - Hát hallj engem akkor, Hitetlen. Az igazság bármely próbájának akkora ereje van csak, amekkora a próbatevőnek. Én viszont éreztem, hogy micsoda erő lakozik benned. A lillianrill történetében nincs olyan emlék, hogy Hirebrandet valaha is földre sújtottak volna a Nemes-Fással. Mi az Egy Fa barátai vagyunk, nem ellenségei. Hanem hozzád képest én olyan gyönge vagyok, mint egy gyermek. Nem tudom én kikényszeríteni belőled az igazságot. Minden próbálásom ellenére, ne tiltakozz, lehetsz te magad akár a Szürke Gyilkos, aki eljött, hogy hamuvá tegyen mindent, ami ebben az Országban élet.

Covenantot ingerelte ez a feltételezés, köpött hát, és azt mondta: - Nevetséges.

Baradakas közelebb lépett, próbáló tekintetét - azért csak! - belefúrta vendége szemébe. Covenant fészkelődött; érezte, hogy a Hirebrand olyan mélységekig hatol le most lényében, ahol ő mindent inkább elrejtene, titkolna. Mit művelt velem az a rohadék Kárhozat-Úr? Ezt kérdezte némán, keserűen. Igazán nem ezt kértem volna Karácsonyra: hogy elcserélt gyerek legyek valahol . . . !

Baradakas szeme hirtelen visszatágult, s ő maga hátrálva távolodott Covenanttól a helyiség túlsó felébe. Az ágyon ülve próbálta aztán összeszedni magát, kénytelen volt azonban szüntelenül remegő kezét figyelni közben a boton. Majd óvatosan így szólt: - Jól van. Egy nap majd talán leszek olyan bölcs én is, hogy megmondhassam, mi igaz és mi nem. Hanem most

 

------------------------------------

 

150

 

még idő kell nekem, amíg valamit megértek. Bízom benned, barátom. Ha a végső döntés perce eljön, nem fogsz minket halálra szánni, veszni hagyni.

- Tessék - tette hozzá, és újra felajánlotta a botot. - Nem fogadod el ajándékomat?

Covenant nem felelt azonnal. Remegett ő is, és a szívében mintha kapaszkodnia kellett volna valamibe, mielőtt válaszol. - Miért? Miért bízol bennem? - Ügyelt, ne reszkessen a hangja.

A Hirebrand szeme úgy égett, mintha közel járna a könnyekhez, de azért csak mosolygott, és így mondta: - Olyan ember vagy, aki értékelni tudja azt, ami szép.

Covenant elképedt ennek a válasznak hallatán. Aztán tekintetét is elfordította. Sokféle szégyenérzet tört rá egyszerre: milyen tisztátalan, milyen elemien szennyes is ő Baradakas ily roppant bizalmához képest. ..! De akkor megkeményítette tartását. Mozogni, egyre tovább. Túlélni. A bizalomnak mi köze mindezekhez? Büszkén a botért nyúlt, átvette akkor hát.

Tökéletes tisztaságot tartott a kezében, és azt is tudta, hogy ezt a tárgyat alkalmasint a legtisztább faanyagból készítették. Megmarkolta, vizsgálgatta, mintha ez a bot sugározná belé majd a most úgy hiányzó ártatlanságot.

Kis idő múlva maga is meglepetten vette észre, hogy ásít. Nem gondolta volna, hogy ilyen fáradt. Megpróbálta legyűrni ezt a gyengeséget, de hiába: csak egy újabb jókora ásítás lett a dologból.

Baradakas szívélyes mosollyal válaszolt. Felkelt az ágyról, s jelezte Covenantnak, feküdjön oda, pihenjen le.

Covenantnak esze ágában sem lett volna elaludni most. De ahogy vízszintes testhelyzetbe került, a tavaszi bor, amit ivott, mintha mind-mind a fejébe áramlott volna, s azt kellett éreznie, hogy mintha könnyű, lombkoronát járó szellő sodorná magával. Hamarosan mély szendergésbe merült.

Aludt aztán, egészségesen aludt. Csak a Hirebrand átható tekintetének emléke zavarta, meg az a döbbenet, ahogy érezhette, kicsúszik kezéből a lomillialor, bármilyen erősen markolná is, ahogy utánakap. Amikor másnap reggel fölébredt, két karja úgy sajgott, mintha egész éjjel valami angyallal viaskodott volna.

Ahogy felnyitotta a szemét, azt látta, hogy Atiaran ül ott szemközt vele a szobában, és várakozik. Ahogy észrevette, hogy a férfi felébredt, az asszony máris felállt, közelebb lépett hozzá. - Rajta, mozgás, Thomas Covenant - közölte. - Máris elvesztegettük e nap becses hajnalát.

 

------------------------------------

 

151

 

Covenant egy pillanatig tanulmányozta társnőjét. Arcának mélyén, látta, ott vannak a fáradtság mélyebb nyomai, és azt is föltételezte, hogy Atiaran az éjszaka jelentős részét ébren töltötte, tárgyalván a híírekkel. Mégis, legalább így tűnt fel, hogy az; amit hallott, amit megosztott velük, úgy együttesen aztán megnyugtatta valamelyest - tekintetének fénye lényegében bizakodó volt. Lehet, hogy most már volt valami reménye.

Ő maga pedig mindennek örült, ami enyhíthette a kettejük közt uralkodó feszültséget, az asszony ellenséges érzületét. Ahogy az ágyból kiugrott, ő is úgy tett hát, mintha csupa bizakodás lenne. Bár a karjai fájtak, meglepően frissnek is érezte magát, mintha a woodhelven-vendégszeretet, az egész környezet elérte volna célját - ami nem volt más, mint az ő felüdítése . . . ! Határozott mozdulatokkal megmosta az arcát, megszárítkozott egy vastag levélfonat-törülközővel, szépen elvégezte a sérülés-ellenőrző vizsgálatot, végül eligazgatta magán a ruhát. Cipó hevert a háromlábú asztalon, s ahogy tört belőle, reggeliül, tapasztalhatta, hogy kenyértésztából és húsból sütötték egybe. Majszolgatta, így nézett ki akkor az ablakon.

Atiaran csatlakozott hozzá, együtt tekintettek ki az észak felőli ágakra. A távolban láttak egy folyót, mely csaknem egyenesen keletnek tartott, s a túlpartján a hegyek lánca zárta a láthatárt. De valami más is volt, ami elválasztotta ezeket az északi hegyeket azoktól, amelyek mellett eddig haladtak Mithil Stonedownból való távozásuk óta, nemcsak a folyó. A folyó vonalán túli vidék mintha fodrozódott volna a reggeli napfényben: azt a benyomást keltvén, hogy a csöndes föld ott apró homokpadokon-zátonyokon fut, "áramlik"; mintha az Ország mélyebb rétegeiben rejtőző titkos szikla ott megnyilatkozna így, a felszínt gyűrűztetve, és szavakat szólna ahhoz, aki olvasni tudja jeleit. A woodhelven-magaslesről Covenant csak nézte ezt a látványt, s az volt az érzése, hogy ez a kép felülmúlja minden addigi képzetét-képzeletét.

- Az ott - mondta akkor Atiaran szelíden, s mintha csak valami szent helyről beszélt volna -, látod, az Andelain. A Hirebrand jól választotta meg otthonát, ami a szép kilátást illeti. Itt a Mithil-folyó keletnek tart, mielőtt ismét északnak fordulna, Gravin Threndor felé, a Soulsease-hez, mely neve szerint is a Lélek Enyhe. És, túl az Andelaini Hegyeken, ott az Ország szívet gyógyító gazdagsága. Jaj, Covenant, a látásuk is bátorságot önt belém. És Soranal elmagyarázott egy ösvényt, amely legdédelgetettebb álmaimat válthatná valóra: jó szerencsével és kellő fürgeséggel, meg-

 

------------------------------------

 

152

 

lehet, legbolondabb elképzelésemből is bölcsesség lesz. De most aztán mennünk kell. Készen állsz?

Nem, gondolta Covenant. Arra nem, hogy ezen a fán körbe-le másszak itt. De csak biccentett. Atiaran hozta már a csomagját. S míg az asszony kilépett a Hirebrand házából a széles ágra, Covenant a hátára kanyarította a zsákot, nem is törődvén karjainak fájásával. Akkor fogta a botot, amit Baradakastól kapott, és összeszedte minden bátorságát, hogy nyaktörőnek érzett leereszkedésbe kezdjen a woodhelvenből.

A törzs csak három-négy lépésnyire volt, de az a hatvan méter körüli mélység, mely ezt az emeletet a föld színétől elválasztotta, így is megborzongatta; tétovázni kezdett hát, s ennek eredménye volt az első tériszonyos émely. Hanem ahogy ott állt a Hirebrand ajtajában, hallotta, hogy apró gyerkőcök kiáltoznak, rohangálván még magasabban lévő ágakon. Egyikük-másikuk még kergetőzött is, és ennek során át-átugráltak ágkarokon, köztük a mélységen, mely mintha nem is fenyegethette volna őket borzalmas zuhanással.

A következő pillanatban két gyerek, egy kisfiú és egy kislány pottyant oda Covenant elé a széles ágra, mintegy hatméternyi magasból. A lány üldözte a fiút, ez azonban kisiklott megint a kezei közül, és Covenantot megkerülve, ott keresett menedéket, kiáltván: - Nem ér a nevem! Védve vagyok! Kergess mást! - Hangjában szertelen vidámság csengett. - Védve vagyok, nem ér a nevem!

Covenant gondolkodás nélkül azt mormolta magában: "Védve van!" Ki is mondta.

Akkor a kislány felnevetett, vágott egy grimaszt, majd nekilódult, hogy valaki mást hajkurásszon. A fiúcska meg nyomban előreszökkent, a fa törzséhez iramlott, fel a létrán, valami magasabban lévő játszóhelyre.

Covenant vett egy mély lélegzetet, megragadta jó erősen a botot - hadd lenne egyensúlyozó eszköze. Esetlenül araszolva érte el a fa viszonylagos biztonságot nyújtó törzsét.

Hogy ott volt már, jobban érezte magát. A botot átdugta a hátizsák két vállszíján, így meg tudta markolni a létrát jó alaposan újra. Két kézzel fogta, és a fokok biztos tapintása, szívóssága megnyugtatólag hatott rá. Még fele útig sem ért így lefelé, a szíve már nem vert olyan vadul, és annyira nyugodt volt, magabiztos, hogy nem is a fogásra figyelt, hanem a helybeliek lakásaira, melyek mellett így elhaladhatott.

 

------------------------------------

 

153

 

Végezetül ott volt a legalacsonyabb ágszintnél, s onnét már a fa-belseje lépcsőn követhette Atiarant. A fa tövében a híírek összegyűltek, hogy búcsút mondjanak nekik. Amikor Baradakast megpillantotta, Covenant megmarkolta a botot, mutatván, hogy nem felejtette ott, és a Hirebrand széles mosolyára maga is valami kedélyes fintorral válaszolt.

- Hát akkor, üzenetvivők - mondta Llaura egy kis szünet után -, elmondtátok nekünk, hogy vállatokon az Ország sorsa. Elhittük nektek. Sajnáljuk, hogy terheteken nem könnyíthetünk - de úgy látjuk, hogy senki sem léphet a helyetekre ebben a dolgotokban. Ami csekélyke segítséget adhattunk, megadtuk. Számunkra már csak az marad, hogy otthonainkat védelmezzük, és értetek imádkozzunk. Kívánunk nektek fürge utazást, ahogy az Ország érdeke kívánja. És ami benneteket illet, kívánjuk külön is, érnétek oda jókor, hogy az Ünnepen részt vehessetek. A remény ígérete az mindenkinek, ha az Ünneplés részese lehet, a fesztiválon örvendhet társasan.

- Atiaran, Trell-feleség, menj hát, Béke járjon veled és hűség. Ne feledd az ösvényt, melyet Soranal tanított neked, arról soha el ne térj.

- És te, Thomas Covenant, Hitetlen, idegen itt az Országban - légy hű. A sötétség óráján, bármikor, emlékezzél a Hirebrand botjára. Most akkor induljatok.

Atiaran olyan ünnepélyesen válaszolt, mintha rítus része lenne az ő minden szava is. - Megyünk, emlékezünk mindenkor Soaring Woodhelven szárnyas nevére, és arra, hogy otthont, segítséget és reményt adott. - Meghajolt, tenyerét homlokához érintette, azután két karját ölelőn a levegőbe tárta. Covenant, kicsit bizonytalanul bár, követte példáját. A híírek akkor viszonozták a szívtáró búcsúgesztust, s ugyanolyan ceremóniaszerű volt minden mozdulatuk. Akkor Atiaran elindult észak felé, és Covenant is meglódult, mintha levél lebegne ágának rendje szerint, magasabb rendeltetésére riadva külön valójából.

Egyikük sem nézett vissza. A pihenés, a feltöltekezés ebben a tiszta-szép faluban mindkettejüknek új erőt adott, és lendület hajtotta lépteiket ekképp. Mindketten a maguk módján várták, hogy láthassák Andelaint, és azt is tudták, hogy Jehannum a woodhelvent keletnek hagyta el, nem északi irányban. Sietve haladtak el az egyre sűrűbben emelkedő hegyek-dombok mellett, s így érték el a Mithil-folyó partjait, úgy kora délután tájban.

 

------------------------------------

 

154

 

Átkeltek egy sekély gázlón. Mielőtt a vízbe belépett volna, Atiaran levetette szandálját, és valami félig öntudatlan belátás Covenantot is arra késztette, kövesse példáját: cipő, harisnya a kézbe, nadrágszár felgyűrendő. . .! Amikor a Hegyek első buja illatsugallatát megérezte, tudta valahogy: mezítláb kell átgázolnia a Mithilen, akkor lesz ő igazán egy ízig kész mindenre, ami várja; ez a lábmosás valahogy rítus, átlényegülés kezdete, aminek azután Andelain tájának erőteljesebb "lényegisége" majd az egyenes folytatása lesz. És amikor az északi partra kilépett, úgy vélte, a folyó vitalitása átköltözött mintegy az ő testébe is ekképp, most aztán még a talpa is érzékennyé vált az Ország egészségének befogadására.

Annyira élvezte a Hegyek talajának éltető érzését, hogy a legszívesebben vissza se húzta volna cipőjét egy darabig, ám nem akart lemaradni Atiaran mögött, így inkább megfosztotta magát ettől a gyönyörűségtől. Követte az asszonyt a Soranal jelezte ösvényen; igazán könnyű megközelítése volt ez Közép-Andelainnek; baktatott, és csodálkozott, a földnek miféle változását érzi még ő is, amióta átkeltek a folyón.

Pontosan érzékelte a változást, amely azonban mintha több lett volna megannyi összetevőjénél, az észlelhetőknél. A fák általában magasabbak és terebélyesebbek lettek, mint délvidéki testvéreik; dúsan termett az aliantha, ez szinte kincsbogyóvidék volt, egész domboldalak tele voltak sárgászöldjével; az emelkedők és a völgyteknők dús füve csodálatos illatot árasztott; virágok feje imbolygott mindenfelé a könnyű szélben, apró erdei-mezei állatok futkostak, kúsztak-másztak, lestek: nyulak, mókusok, borzok s társaik - és szinte alig jutott eszükbe, hogy félniök kell az embertől. Ám a valódi változás mindezen túl volt valahol. Az Andelaini Hegyek az egészségnek tisztább auráját árasztották, mint bármi más, amit Covenant addig életében ismerhetett. A "helyesség" légköre itt olyan egyértelmű volt, hogy a jövevény keservesen sajnálni kezdte, miért is él ő egy olyan világban, ahol az egészség megfoghatatlan, alig érzékelhető, állagtalan valami, s csak körülírása létezik. Egy darabig azon tűnődött, vajon hogyan is lesz képes ő hazatérni innen, hogyan fogja bírni a felébredést. Ám az Andelain-táj szépsége még ezeket az aggályait is feledtette. Veszedelmes kedvesség honolt itt mindenütt - nem azért méghozzá, mert becsapó lett volna vagy ártó, hanem mert csábító volt a végsőkig. Nem sok időbe telt, és Covenant felejtett minden olyat, hogy betegség, VSE, Megvetés, düh, felszívódtak e rémes dolgok az egészség teljes áradásában ott körötte.

 

------------------------------------

 

155

 

Ahogy ott mentek, köröttük ezek a Hegyek, ez a szinte kézzelfogható, túlburjánzó vitalitás, a férfi egyre jobban elcsodálkozott, hogy Atiaran itt nem parancsol derekas megálljt. Haladtak ezen a tündökletes terepen, egyre-másra hagyták maguk mögött a mérföldeket, s ő folyton csak elidőzött volna mindenütt: egy-egy újabb völgynél, vágatnál, ligetes hajlatnál, hogy feligya, lényévé hasonítsa, amit lát - szeme által legalább maradjon vele örökre a kép, az legyen elveszíthetetlen, ha a nagy kifosztódás elérkezik. Ha már nem lehetnek itt. De Atiaran csak hajszolta a ritmust, így mentek, korán kelve, alig-alig megállva, késő alkonyig sebesen lépkedve. Az asszony tekintete valahova messze előreszegeződött, és ha lapult is fáradtság az arcvonásai mögött, felszínre nem törhetett soha. Nem volt kétséges, még ezeknek a Hegyeknek a szépsége is elhalványult előtte, annyira csak arra az egy dologra összpontosított a lelkében: hogy ama bizonyos "Ünnep"-re idejében odaérjenek. Covenantnak nem volt választása, ügethetett a nő után; mert Atiaran elhatározása megfellebbezhetetlen volt.

A második éj azután, hogy Soaring Woodhelvent elhagyták, oly világos maradt, hogy napszálltakor abba sem kellett hagyniok a menetelést, hanem Atiaran egészen éjfélig húzta a járóföldes nappalt; aztán, a vacsorát követően, Covenant elüldögélt egy kicsit, csodálta az égboltot, a kedves kis csillagokat. A hold öregbülő sarlója magasan állt fenn, és fehérezüstje azt a vérfagyasztó fényt idézte, mely Covenant első éjszakáját világította meg itt az Országban. Mellesleg megjegyezte hát: - A hold sötét lesz pár nap múlva már.

Atiaran ezt hallván élesen rápillantott, de úgy, mint aki gyanakszik, hogy a másik az ő titkaiból jött rá valamire. Szólni így sem szólt semmit, és a férfi nem tudta, vajon emlékek tolultak-e föl az asszonyban, vagy előre látni vélt egynémely dolgokat.

A következő nap ugyanolyan ragyogóan indult, mint az előző. A napsütésben a harmatcseppek drágakövekként csillogtak, gyémánt volt valamennyi a fűszálak közt, a levelek közt; a levegő oly friss volt, mintha a Föld most lélegezné az elsőket örök időktől, és az aliantha s a vörösfenyők illata lengett mindenfelé, Gilden-fáké és bazsarózsáké - a Hegyek közt voltak! Covenant ezt az egészet úgy fogta fel, mintha az ő szívére záporozna az áldás, és úgy követte Atiarant észak felé, mint aki tökéletesen elégedett. De kora délután történt valami, s ez elkomorította a férfi minden örömét, megsértette velejéig. Ahogy ott haladtak végig egy természetes

 

------------------------------------

 

156

 

képződmény fasoron, sűrűn benőtt domboldalak közt, és Covenant a lábával jól érzékelte a fű süppeteg finomságát, ruganyosságát, váratlanul odalépett egy kis "tőzeges" területre, melyet olyan veszedelmesnek érzett mindjárt, akár - átvitt értelemben is - valami ingoványt.

Ösztönösen visszarettent, tett hátrafelé három lépést. A fenyegető érzés azonnal megszűnt. Ám idegeiben ott maradt, és tetőtől talpig áthatotta lényét, felejthetetlenül.

Akkora meglepetés volt ez, akkora inzultus, hogy eszébe se jutott odakiáltani Atiarannak. Inkább megint odaóvakodott az imént veszélyesnek érzett helyhez, s érzékeny lábujjakkal megtapogatta. Ezúttal viszont semmi mást nem érzett, csak az Andelain-vidék buja füvét. Lehajolt, és végigkutatta a füves területecskét vagy egyméternyire minden irányban. De bármi volt is az, ami valami Rossznak érzetét keltette föl benne, eltűnt, és ő maga pillanatnyi zavarodottságát legyőzve, ment rendben tovább. Először óvatosan - várta lépten-nyomon, hogy elkövetkezik újra ez a szökkentő érzés. De a föld mintha továbbra is a korábbi tiszta, kapcsolatteremtő vitalitást sugározta volna ismét. Hamarosan sietősebbre fogta léptét, hogy felzárkózhassék Atiaranhoz.

Estefelé megérezte ismét a Rossz sejtelmét. Mintha savba lépett volna. Ezúttal erőszakos hirtelenséggel reagált rá ő is; előreszökkent, mintha így, lebukva menekülne valami villámcsapásszerűségtől, és már nem tudta visszafogni, összepréselt ajkai közül is kiszakadt egy kiáltás. Atiaran futva tért vissza hozzá, aztán ott találta . . . igen, ahogy Covenant térdel a fűben, és dühödt marokkal tépi, tépi a szálakat, a csomókat.

- Itt volt! - kiáltotta, toporzékolva szinte a tőzeges-puha gyepen. - Az ördögbe is. Itt volt!

Atiaran üres tekintettel bámult rá. Akkor a férfi talpra szökkent, és vádló ujjal mutatott a talajra. - Hát nem érzed? Itt volt. Az ördög vinné. . .! - Ujja reszketett. - Hogyhogy nem érzékelted, hallod-e?

- Nem éreztem semmit - felelte az asszony szenvtelen hangon.

A férfi megborzongott, két kezét maga mellé ejtette. - Én meg . . . én meg úgy éreztem, mintha . . . tőzeg lenne, ingovány . . . vagy sav . . . ? - Emlékei közül felbukkant most a meggyilkolt waynhim. - Vagy gyilkosság.

Atiaran lassan odatérdelt szintén a kis hely mellé, amelyre Covenant rámutatott. Egy pillanatig csak tanulmányozta, majd két kezével is megérintette. Ahogy felállt, így szólt: - Semmit se érzek. . .

 

------------------------------------

 

157

 

- Eltűnt - vágott közbe Covenant. - Bármi volt is . . .

- . . . de hát nekem nem is olyan az érzékelésem, mint egy rhadhamaerl-é - folytatta Atiaran. - Éreztél már ilyet valaha?

- Egyszer. Valamivel előbb, most.

- Jaj - mondta az asszony -, lennék csak Lord, tudnám, mit tegyek. Valami gonosz hatás érvényesülhet, mélyen a Föld felszíne alatt . . . nagy gonoszságé, hát persze, ha már az Andelaini Hegyek nem biztonságosak úgy mindenestül . . . ! De ez a rosszaság, bármi legyen is, friss még vagy félénk egyelőre. És elmúlhat. Reméljük, mi előbb túljutunk ezen a vidéken, semhogy . . . Jaj, gyöngeség! A tempónk minden múló nappal kevésbé megfelelő, tudod!

Azzal szorosan maga köré tekerte köntösét, s indult is már tovább, bele az esti szürkületbe. Éjszakáig, sűrű sötétig haladtak aznap ők ketten ott, a tűnő hold is messze magasan járt haloványan a csillagok felett.

Másnap Covenant egyre gyakrabban érezte a fű közt a Rossz hirtelen rohamait. Reggel kétszer. . . és a délután meg az este során négyszer. . . egyik lábát vagy a másikat hirtelen fel kellett kapnia a süppeteg füves talajról, és mire Atiaran elrendelte az éji pihenőt, az ő idegei már a lábujjaitól a fogai gyökeréig táncot jártak, ugráltak vadul. Ösztönösen azt érezte, hogy ezek a helyek itt, e rosszak, legalábbis megsértései, ha nem elárulásai Andelain tiszta világának - hiszen különben minden érintésnyi, sávnyi jeladásnyi égbolt, fa és fű és domb csupa-csupa gazdagság volt, dús Jó maga. Ezek a támadások, rohamok, alattomos rántások-döfések akaratlanul is aggályossá tették, kételyeket ébresztettek benne a talajt illetően, mintha magának a Földnek az állagát, megalapozottságát tartaná zavarónak ekképp.

A woodhelven elhagyása utáni ötödik napon kevésbé gyakran érezte a fűben a Rosszat, ugyanakkor a támadások, ha jöttek, sokkal hevesebbek voltak már. Valamivel dél múltán akkor lelt egy ilyen helyet, ahonnét a Rossz nem múlt el azonnal. Az első érintés nyomán ismét odatette a lábát, s valami reszketegséget érzett, mintha a talajbéli sajgó, rejtett üregek egyikére lépett volna. A vibrálás hamarosan zsibbasztani kezdte a lábát, és még az állkapcsa is fájt, ahogy a fogait összeszorította, de csak kitartott, nem hátrált. Kiáltott Atiaranért, miközben egyre ott térdelt a füvön, és érintgette a föld "sebét" a kezével.

Meglepetésére - nem érzett semmit.

Atiaran is megvizsgálta a talajt, aztán összevont szemöldökkel vette vizslatóra a férfit. Mert ő sem érzett semmit azon a helyen.

 

------------------------------------

 

158

 

De amikor Covenant ismét megpróbálta, lábával érintve a kérdéses pontot, a fájdalom egyre csak ott volt. Felkúszott az agyába, verítékkel áztatta homlokát; torkából hördülést csikart ki. Ahogy a kínzó érzés már a csontjáig hatolt, és a lábába hideg zsibbadást küldött, ő maga lehajolt, ujjaival benyúlt a cipője talpa alá. . . ám a keze semmit nem érzett ott, csak a lába volt érzékeny a veszedelemre.

Ösztönösen is tett most valamit: lerúgta fél pár cipőjét, megszabadult a harisnyájától, és mezítláb állt oda a kérdéses helyre. A Rossz-hatás ezúttal még meglepőbb változatot kínált: cipős lábával érezte, mezítláb nem! Ennek ellenére tökéletesen biztos volt az érzékelése felől; az a dolog nem a cipőjéből sugárzott, hanem a talajból.

Most már meg nem állhatta, lerúgta a másik fél pár cipőt is, lerángatta a másik lábáról is a harisnyát, messze elhajította mindkettőt. Akkor súlyosulva odadobbantott a sajgó helyre, lezöttyent a fűre, lüktető koponyáját a két keze közé temette.

- Nincs a számodra szandálom - mondta Atiaran mereven. - És szükséged lesz lábbelire, még mielőtt ez az utazás véget ér.

Covenant alig hallotta. Pontosan érezte, hogy valami veszélyt észlelt, fenyegetést vett észre, amely napok óta leselkedett rá, anélkül hogy ő maga tudott volna róla.

Hát így munkálkodsz, te, Kárhozat Ura? Szinte felhorkantott. Először az jön, hogy az idegeim elkezdenek érezni újból. Aztán az Andelain-vidék feledést hoz . . . Akkor eldobom a cipőmet. Ez volna az? Letörni minden védekezésem, hogy ott álljak a végén merőben kiszolgáltatottan? Ez az, ahogy tönkre akarsz tenni, de végképp, Pusztítók Ura?

- Tovább kell indulnunk - közölte Atiaran. - Döntsd el, mit akarsz.

Eldönteni? A pokolba is! Covenant talpra szökkent. Füstölgött magában egyre, a fogai között káromkodott. - Nem olyan könnyű - mondta aztán csikorogva-vicsorogva. Majd elindult, hogy összeszedje cipőjét, harisnyáját.

Túlélni.

Úgy húzta vissza a cipőt a lábára, mintha vértezetet öltene.

A nap hátralévő részében azonnal elszakadt minden sajgó talajponttól, követte csak komoran Atiarant, szemében villogott a dac: kitartani, küzdeni a gonoszság támadásai ellen, megőrizni a függetlenséget, önmaga valós érzetét. És estére ez a harc mintha máris sikert hozott volna. Késő délután

 

------------------------------------

 

159

 

jött még egy különösen heves támadás - aztán az egész mintegy véget ért. Nem tudta, visszatérnek-e a "rohamok" a mélyből, tény, hogy egy időre most megszabadult tőlük.

Az az éjszaka fekete felhőket hozott, és Atiaran rákényszerült, hogy korábban verjen tábort a szokásosnál. Ám neki se, Covenantnak se volt része sok pihenésben. Könnyű, kitartó eső áztatta csuromvizesre a takaróikat, s elaludni sem tudtak tőle az éjszaka java részén - behúzódtak végül egy boltozatos koronájú fűzfa alá, hogy valamivel tűrhetőbb fedezékük legyen.

De másnap reggel - Soaring Woodhelven után a hatodik úti nap volt ez fényekkel jött a hajnal, igazi Andelain-vígság uralkodott mindenütt köröttük. Atiaran hevesen, mohón fogadta ezt minden mozdulatával; és ahogy sürgette Covenantot, ez is mintha több baráti érzést, bajtársiasságot fejezett ki, mint részéről bármi is addig, közös útjaik kezdete óta. Sebességóhajtása ragályos volt; Covenant boldogan "kapta" el tőle ezt a fertőzetet, mert örült, hogy akkor legalább - ha ő is rohan - nem gondolhat a Gonosz esetleges újabb támadásaira. Hosszú, fürge léptekkel vágtak neki újabb napjuk terepszakaszának.

Ez a nap ráadásul eszményi vándoridő volt. A lég hűsen simogatott, a nap tisztán sütött, bátorítólag: az ösvényen kellemes volt a járás: se kanyargók, se kaptatók; a ruganyos fű szinte lendítette előre Atiarant és Covenantot lépésről lépésre. S a nő ellenállhatatlan üteme társát is vonzotta így - ügetett közvetlenül a nyomában. Dél körül Atiaran lassította lépteit, hadd ehessenek kincsbogyókat; de még eközben is derekasan tartott egy bizonyos tempót, és estére megint szinte szökdelésre, futólépésre váltottak.

Akkor az úttalan út, melyet a woodhelven-lakó ily bölcsen ajánlott, egy széles völgy végéhez vezette el őket. Kurta pihenő után, minek során is Atiaran ellenőrizte, hogyan s merre tovább, nekivágott egy hosszú, lapos domboldalnak, mely láthatóan messze keletnek nyúlt tova. Amúgy toronyiránt vágott neki méghozzá, s így haladtak el két egyforma Gildenfa között, vagy százméternyire a völgy mélye felett, és Covenant szó nélkül követte az asszonyt, szökdelt ő is fölfelé a kaptatón, nem tiltakozott, nem kérdezett. Túlságosan fáradt volt ahhoz, inkább lihegett csak.

Kapaszkodtak így fel s fel a dombtetőre - Atiaran a magasba szegte fejét, haja úgy lobogott, mintha ő lenne a messze látható mennyek tiszta jelvénye maga, és Covenant fújtatva, keservesen tartotta az iramot ott mögötte. Még hátrább pedig, amerről távolodtak, a nap lassú, nehéz lélegzet-

 

------------------------------------

 

160

 

tel kiadni készült a lelkét megint egy napra. Szemközt velük a domboldal valóban az egekbe futott.

Covenant csak álmélkodott, ahogy Atiaran a dombtetőt elérte, ott hirtelen megállt, aztán vállon ragadta őt, aki szintén ott volt már mellette akkor, megforgatta istenigazából, és közben örömteli kiáltásokat hallatott: Itt vagyunk! Időben megérkeztünk!

A férfi elvesztette az egyensúlyát, s végigzuhant a gyepen. Egy pillanatig ott feküdt zihálva, annyi ereje alig volt, hogy Atiaranra felpillantson. De a nő nem is ügyelt rá. Szeme lefelé szegeződött, a túlsó lejtő alatti völgybe - és fel is kiáltott, fáradtan bár, de lelkesülten és elemi tisztelettel: - Banas Nimoram! Ó, boldog szív! Andelain boldog szíve. Ezért a percért éltem.

Hangjában volt valami bűverő, s Covenant is érezte, fel kell állnia, oda kell mennie mellé, le kell pillantania, hadd lássa Andelain megtestesült szellemét.

Nem tudta megállni, hogy fel ne horkanjon első csalódásában. Mert mintha semmit se látott volna, ami indokolhatja Atiaran elragadtatását, semmit, ami egészségesebb vagy becsesebb, mint Andelain más milliónyi látványa, melynek tömérdekje mellett ez az asszony oly végtelen közönnyel száguldozott el mind e napokban. Alatta, itt most, a füves terep valami csészefélét alkotott, mintha az éji ég ivóedénye lenne. Hogy a nap lement már, az "edény" körvonalai nem is látszottak egészen tisztán, de a csillagok fényében annyi kiderült róla, hogy fák, bokrok sehol sincsenek ott lenn, az edény simaságát semmi meg nem töri. Szabályosnak látszott, mintha a füvet egyenesen így nyírták volna, sőt, valami csiszolás, politúrozás műve is sejlett ekképp. Ezen az éjszakán a csillagok mintha különös játékos fénnyel ragyogtak volna, mintha a hold halványulata külön kihívás lett volna nekik erre. Ám Covenant úgy érezte, hogy ennyi azért - kevés jutalom a csontig hasogató fáradásért.

Atiaran érdekes módon most nem hagyta figyelmen kívül a hördülést. Megragadta a férfi karját, így mondta kérlelőn: - Még ne ítélj meg ennyiből. - Aztán egy kicsit arrébb vonta őt, tovább, előre. Az utolsó fa ágai alatt, már az edény pereménél, ledobta csomagját, és maga is leült, hátát a fatörzsnek vetette, úgy nézett lefelé. Amikor Covenant is csatlakozott hozzá, Atiaran lágyan ennyit mondott: - Fékezd őrült szívedet, Hitetlen. Időben megérkeztünk. Ez Banas Nimoram, a holdfogyta, a tavasz közepe

 

------------------------------------

 

161

 

éjén. Nemzedékem életében se volt soha még egy ilyen éj, ily ritka szépségű idő. Ne mérd az Országot a magad mércéjével. Várj. Ez Banas Nimoram, a Tavaszünnep - a Föld minden kincse közül a legszebb rítus. Ha nem zavarod a levegőt haragoddal, látni fogjuk Andelain Szellemeinek Táncát. - Ahogy ezt mondta, hangjában gazdagon visszhangoztak különböző harmóniák, mintha énekelt volna megint; és Covenant érezte az erőt abban, amit a nő ígért ekképp, ha nem érthette is. Ám ez nem volt kérdések ideje, s ezért úgy döntött, megvárja, mikor jönnek a jelenések.

Várni - nem volt ebben semmi nehézség. Atiaran először is kenyeret nyújtott neki, aztán odaadta a tavaszi bor utolsó maradékát, s hogy enni-inni lehetett, enyhített ez valamit Covenant fáradtságérzetén. Majd, hogy az éj mélyült, úgy találta: a levegő, mely fölfelé áramlik hozzájuk az edényből, gyönyörködtetően érzéki hatású, kész pihenés. Hogy mélyen a tüdejére szívta, olyan volt, mintha minden aggályát és szorongását elűzné, mindenből kiszabadítaná - s maradna csak ez a könnyűség vele, mely merő nyugalmas lebegés állapotába emeli. Pihentető volt ez a könnyű szél, s Covenant még kényelmesebben helyezkedett el a fa törzsénél. Atiaran válla is érintette őt melegével, s olyan volt ez, mintha megbocsátana neki. Az éj tovább sötétült, és a csillagok csupa várakozással ragyogtak, a szellő pedig letakarította a port és a pókhálót Covenant szívéről - várni így: nem volt ebben semmi nehézség.

Az első fényremegés úgy jött, mint valami elhatározás kezdeménye, mely az egész éjszakát fókuszába vonta. Az edény távolabbi feléről Covenant lángot látott lobbanni, akárha gyertyáét - apró volt, oly nagy messziségben, de élénk, lengő sárga és narancsszínű, mintha valaki kézben hozná a gyertyát. Furcsán bizonyosra vette, hogy a távolságnak itt nincs jelentősége; ha a láng ott előtte lobogna a füvön, akkor se lenne nagyobb, mint a tenyere.

Ahogy a Szellem megjelent, Atiaran felszisszent, csak úgy a foga közt, Covenant pedig jobban kihúzta magát ültében hadd összpontosíthasson a látványra igazán.

Élénk-átható, köröző mozgással haladt lefelé a láng az "edénybe". Félúton sem volt még a kis katlan mélyéhez, amikor a második láng is megjelent az északi peremen. Aztán két újabb Szellem tűnt elő dél felől - végül pedig, oly hirtelen, hogy őket már számolni sem volt mód, egy egész sereg indult el, mind a maga útján, az edényszerű katlanba. Némelyikük alig

 

------------------------------------

 

162

 

háromméternyire haladt el Atiaran és Covenant mellett, innen is, onnan is egy-egy, és mintha mégsem észlelték volna, hogy figyelőik vannak jelen; követték a maguk lassú pályaívét, akárha mindegyikük csak úgy egymaga létezne itt a Hegyek közt, függetlenül minden más lobogástól. De a fények aztán összeolvadtak lent, és az eget arany ragyogás kupolájával bélelték, melyen át a csillagok fénye aztán már alig derengett át; és voltak pillanatok, mikor egy-egy Szellem hajlongani kezdett, forgolódni másika körül, akárha üdvözlő szertartás volna ez a központi hely felé igyekvők kapcsolatában.

Covenant figyelte a nagy mozgalmasságot, mely lángok ezreit hozta elő, vállmagasságban imbolyogva az edény mélye felé, s ahogy ezt elnézte, lélegzetet venni is alig mert. Csodálkozásának bűvöletében úgy érezte magát, mint valami oda nem engedhető néző, aki ekképpen mégis szemtanúja lesz egy titokzatos aktusnak, amelyet pedig nem emberi szemeknek szántak. Mellkasát szorította karjával, úgy, mintha az ő végső-végső csendje is alapfeltétele volna annak, hogy ez az Ünneplés végbemehessen; nem volt szabad egy hangos lélegzetvételének, egy felröppenő sóhajának sem megzavarnia ezt az összejövetelt, elijeszteni akaratlan erőszakcselekedettel a Szellemeket.

Akkor valami változás következett be az összegyűlt lángok "színpadán". Az égre magas hangú, vibráló, szó nélküli ének szállt fel, ívelő dallam. Az edény-katlan közepéből a Szellemek egyéni forgása átalakult-sugárzó, kört járó Tánccá. Mintha mindegyik Szellem meglelte volna a maga végső helyét a nagy, kerékszerű Egészben, mely félig betöltötte az edény mélyét, és akkor a kerék elkezdett a középpontja körül forogni. Ám a középpontban nem voltak lángok, a kerék tengelye merő sötétség volt, mely elutasította a Szellemek izzását.

Ahogy az ének szállt az éjen át, a nagy kör forgott, forgott - mindegyik láng titokzatos, független táncot járt, változatosan lejtve-lengetve -, minden egyes láng pontosan a helyén, végig, ahogy a kerék forgott vele. És a térben a központi tengely s a külső kerület között további körök is indultak, így az egész kerék tele lett kisebb kerekekkel, melyek ugyancsak pörögtek a tengely körül. Aztán egyik Szellem sem őrizte meg eredeti helyét sokáig. A lángok mindegyre átfolytak egyik mozgó mintából a másikba, így aztán, ahogy a nagy kerék forgott, a Szellemek egyénileg át- s áttáncoltak helyről helyre, hol a külső kerületen lengedeztek, hol egy beljebb for-

 

------------------------------------

 

163

 

gó körön már, hol pedig közvetlenül a tengelyközéppontot táncolták körül. Mindegyik Szellem folyton mozgott, folyvást változtatta a helyét, de az összmintázat sosem tört meg - hibás lépés nyomán keletkező hiány egyszer sem szakította meg a kerék teljességét, egy pillanatra sem -, és mindegyik láng tökéletesen magányosnak tűnt fel, titokzatosan vándorolva ilyen-olyan személyes sors parancsa és rendelése szerint a Tánc egészében, és mindegyik tökéletesen az Egésznek volt a része. - Ahogy táncoltak, a lángok egyre erősebbek lettek, a fényesség fokozódott, míg a csillagok fénye teljésséggel le nem sápadott az égről, és az éj úgy húzódott vissza, mintha szintén távoli szemlélője lenne csak az Ünnepnek.

És a Tánc szépsége és csodája Covenant feszült várakozását áhítozó szívfájdalommá változtatta.

S most a fesztiválnak még újabb változása következett; Covenant észre sem vette, míg Atiaran meg nem érintette a karját; ez a jelzés a figyelem reszkettető izgalmát hozta meg számára, s most már látta: a Szellemek kereke lassan elhajlik, kifordul formájából. Azaz a kerék java része megőrzi az eredeti formát, és a fekete tengely is marad, nem moccan. Csak a külső kerület kezdett kidudorodni fokról fokra, úgy, hogy a legkülső Szellemek közelebb nyomultak a nézőkhöz. Hamarosan kialakult egy dudor, melynek csúcsa egyenesen Covenant felé mutatott.

Ennek megfelelően pedig ő mintha még intenzívebben érezte volna éneküket - siratós, eksztatikus panaszdal volt ez, gyászkar, oly végsőkig szenvedélyes, akár egy himnusz, és ugyanakkor annyira szenvtelen is, mint valami átlényegülten személytelen eskütétel. A közeledő lángok Covenantot áhítattal töltötték el, lelkesedéssel, így aztán csak visszazuhant önmaga lényébe, ám e roskadásból nem bírt volna moccanni most. Ciklusra ciklus, a Szellemek sorra kinyúltak így felé, s ő két térdén összefonta két kezét, és nagy-nagy csendben volt, feszült szívvel ült ott, pisszenetlen, e lázas Táncolók színe előtt.

Voltak pillanatok, mikor a kör kidudorodása a magasban szinte föléje tornyosult, s ilyenkor látta, hogy az előtte eltáncoló lángok mintha meghajolnának neki. Akkor egy terjedelem - a kidudorodásé - megnőtt, és a Tánc üteme is lassult, mintha minden egyes Szellemnek módot akarna adni ez a fejlemény arra, hogy társaságában hosszasabban időzhessék. A tüzek csakhamar oly közel haladtak el mellette, hogy kézzel érinthette volna mindőjüket. A Tánc hosszú karja meglobogott, mintha azt fejezte volna ki

 

------------------------------------

 

164

 

ez, hogy a Táncosok határoztak valamit. S akkor a legközelebbi Szellem egész egyszerűen rátelepedett az ő jegygyűrűjére.

Ebbe ő belerezzent, mert azt hitte, égetni fogja a tűz, de nem volt semmi fájdalom. A láng úgy kapcsolódott a gyűrűhöz, mintha kanócra szállna rá, s ő maga halkan érezni kezdte az Ünnep énekének harmóniáit, ahogy átáramlanak ujján. A Szellem, ahogy gyűrűjéhez tapadt, úgy táncolt és szökdelt, mintha a gyűrűből merítené minden erejét. És a színe is átváltozott lassan: lett lángoló sárgás-narancsból fehérezüst.

Amikor tökéletessé vált az átalakulás, az a Szellem el is tűnt onnét, s helyére lebegett a következő. Tüzek sorjázása következett, mindegyik táncolt egyet a gyűrűjén, míg ezüstszínűvé nem vált ekképp; és ahogy az ő szorongása enyhült, úgy sűrűsödtek az érkezések. Rövid idő múltán a csillámlóan fehér Szellemek sora csaknem vissza is ért már a Táncba. Mindegyik új láng gyorsan átadta magát a gyűrűhatásnak, mintha mohón kívánna valami megdicsőülést, létének csúcspontjára vágyna, tetőzésre, Covenant fehérarany gyűrűjének jóvoltából.

Hamarosan túl erős lett benne valami érzés, nem is bírta ki ülve; talpra szökkent, gyűrűjét úgy tartotta, hogy a Szellemek rászállhattak anélkül, hogy le kellett volna ereszkedniök.

Atiaran ott állt mellette. A férfi teljes figyelmét az átalakulások kötötték le - amit rendre az ő gyűrűje tett lehetővé valahogy, csak az, csak az . . . ! Ám az asszony közben a Táncra is odanézett.

És amit látott, annak nyomán az ujjai karmokká görbültek, belemélyedvén Covenant karjába. - Nem! A Hét Őrzetre! Ez nem lehet igaz!

Kiáltása most hirtelen mintha felébresztette volna valamiből Covenantot, és ő is az edényre, a völgyteknőre villantotta tekintetét.

- Ott, tessék! Ott a jelentése annak a Rossznak, amit a lábad egyre érzett !

És amit Covenant látott, mintha kényelmesen szívgödrön ütötték volna, olyan volt.

Az edény északkeleti peremétől elindult ugyanis az arany fénytenger felé valami sötét, valami behatoló sötét él-vonal, szurokfekete, minden világosságnak áthatolhatatlan, akár az éj burjánzó mélye. Ez az él-vonal elkezdte vágni szűk folyosóját a Tánc felé, és a lángok énekén át valami olyan hangot surrogtatott, mintha véres-átkos lábak serege közeledne csusszangatva a füvön. Ösztönös-ellenállhatatlan, gyötrőn-emésztőn ha-

 

------------------------------------

 

165

 

tolt beljebb és beljebb az él-vonal, formáját mindvégig őrizve. Pár pillanat, és az él-vonal ék-hegye már ott járt a Tánc térében, és elkezdett a közepe felé nyomulni.

Covenant riadalommal látta, hogy a Tánc nem áll le, folyik tovább. Az él-vonal első érintésére a Szellemek dala kiszakadt, leszakadt a tiszta magasból, úgy, mintha szentségtörő kéz rántana le valami szépséges leplet. És nem maradt más hang, csak zaj, akár a folyamatos öldöklés zaja. És a Tánc még most sem állt le. A lángok folytatták forgásukat, mintha nem is volnának tudatában, mi történik velük, mintha nem is lehetnének abban. Követték ciklikus útjuk rendelését, bele az él-vonal útjába is, és akkor, összetalálkozva, eltűntek, mintha szakadékba hullanának. Egy szellem sem bukkant elő többé ebből a sötétből.

Elnyelvén minden fényt, mely csak az útjába került, a sötét él-vonal fúrta útját tovább az Ünneplés elevenébe.

- Meghalnak valamennyien! - hörögte Atiaran. - Nem képesek leállni nem bírnak menekülni, nem. Táncolniok kell, míg meg nincs a Tánc telje. Mind meghal - valamennyi Szellem, az Ország minden tündöklő fénye! Ez nem történhet meg. Segíts nekik! Covenant, segíts!

De Covenantnak fogalma sem volt, hogyan segíthetne ő. Bénultságot érzett. A sötét él-vonal látványa émellyel töltötte el, mintha valami zsibbadás örvénymélyéből figyelné csak, hogyan eszi le ujjait - valami őrült émely volt benne és düh és tehetetlenség, mintha túl hosszan kivárt volna azzal, hogy védje magát, és most már nem volna keze, amellyel védekezhet, visszavághat. Triock kése kicsusszant zsibbadt ujjai közül, eltűnt a sötétben.

Hogyan - ?

Egy pillanatra Atiaran őrjöngő közelét érezte. - Covenant! Segíts nekik! - rikácsolta a férfi arcába. Aztán az asszony megfordult, rohant le az edény-völgybe, hogy az él-vonallal találkozhasson.

A Szellemek - !

A nő mozdulatai megtörték Covenant rémületét-dermedetét. Felkapta Baradakas botját, lebukott a lángtánc alá, és sietett társnője után, mégpedig szinte kétrét görnyedve, nehogy a Szellemek lángútját keresztezze. Mintha őrület hajtotta volna, magát a lábát; elérte Atiarant, mielőtt az asszony akár feleúton is lett volna a tengelyközépponthoz. Odaszökkent akkor elébe, így törtetett a mindenen áthatoló él-vonal felé, űzte valami

 

------------------------------------

 

166

 

vak meggyőződés, hogy a sötétséget megelőzve kell elérnie a középpontot, mindenáron.

Atiaran, akit a férfi így maga mögé penderített hát, csak üvölthetett a csörtető után: - Vész vár, vigyázz! Ezek ős-gonoszok! Ez Démonida Romlás!

Covenant alig hallotta. Egyetlen elv vezérelte; őrjöngve ez hajtotta: elérni a Tánc középpontját. Hogy sebesebben haladjon, inkább ki is egyenesedett, s elkapkodta csak a fejét, valahányszor egy-egy Szellem szemmagasába lebegett be.

Egy utolsó erőfeszítés - akkor ott állt a merőben üres forgásközépen.

Megtorpant. Most már oly közel volt, hogy láthatta: az él-vonalat magas, összetömörülő figurák alkotják, s a bőrük-testük oly fekete, hogy azon semmiféle fény föl nem villanhat, meg nem csillanhat. Ahogy a tehetetlen Szellemek az él-vonalba bevágódtak útjukon, ezek az alakok megették őket.

Az ős-gonoszok közelebb nyomultak. Az él-vonal hegye egyetlen figura volt, nagyobb a többinél. Covenant világosan látta. Olyan volt, mint egy nagyra és gonoszra nőtt waynhim - hosszú törzs, kurta végtagok, kéz-láb egy-a-hossza, hegyes fülek magasan fönn a fejen, szeme-nincs arc, melyet csaknem teljesen kitöltenek a tág orrlikak. Hasított szája úgy happogott, mint valami csapda, valahányszor egy Szellem a közelébe ért. Nyálka folyt a két orrliktól hátra a pofán, a fejen. Amikor Covenant szembekerült vele, ezek az orrlikak úgy remegtek meg, mintha gazdájuk újabb mérkőzést szimatolna, és akkor a lény felhorkant, valami módosulásos jelzést hallatott huzamosan, akárha fölhívás lenne ez a társakhoz. Az egész él-vonal mohón lendült előbbre.

Atiaran odaért Covenant mellé most már, és a fülébe ordította: - A kezed! Nézz a kezedre!

Felkapta balját. Egy Szellem még egyre a gyűrűjéhez tapadt - kapaszkodott - fehéren égett - hajlongva táncolt.

A következő pillanatban a vezető ős-gonosz betört a Tánc szíve-közepébe, ott megállt. A támadók vállvetve, sűrűn álltak a vezérük mögött. Sötétek voltak, nyomorultak és kegyetlenek. Nyáladztak valamennyien, együtt, és szájukkal kapkodtak a tehetetlen Szellemek után.

Covenant olyan fájdalmat érzett, mintha egy marok szorítaná, szárítaná, zúzná apró homokszemtömeggé a szívét. De Atiaran dühe tombolt. - Most! Sújts le rájuk, most!

 

------------------------------------

 

167

 

Reszketve lépett előbbre. Fogalma sem volt, mit kellene csinálnia.

Akkor az él-vonal él-hegy ős-gonosza, a vezér előrántott egy hosszú kést, melynek gyilkos-éles, vérvörös színű volt a pengéje. Barbár erő sugárzott a késből; minden más szándéka ellenére Covenant is, Atiaran is visszahőkölt.

Az ős-gonosz magasba emelte a kést, hogy lesújtson.

Covenant a fehér, égő Szellemet ösztönösen is az ős-gonosz pofája elé lendítette. Az alak valami fájdalmas horkantással szökkent hátra. Valami hirtelen ösztönös ötlete támadt. És botjának végét azonnal oda is érintette az égő Szellemhez. Egy villanás - hatalmas fehér láng virult ki a bot végén, árnyalva a Tánc aranyát, kihívóan csapott oda az ős-gonosznak. A vezető ismét hátrált.

De ugyanakkor az eltökéltsége is felfokozódott, döntése meglett. És előugrott, az ős-gonosz-vezér, és a kését, a vérvörös pengét beledöfte a fehér tűz szíve-közepébe.

Az erő sújtott le a Tánc magvába ekképp. Az ős-gonosz pengéje izzott, mint a forró gyűlölet, és a bot az erőre erővel válaszolt: vadul lángolt. Összecsapásuk nyomán szikrák szálltak iszonyatosan, mintha a levegő vérrel és lánggal villámlana.

De az ős-gonosz igazi nagymester volt. Hatalma valami mély, mindent felőrlő hanggal töltötte be az "edényt", akárha egy görgeteg-sziklakő zúzódna ízekre nagy nyomás alatt. Egyetlen gyors kitörés elég volt, hogy Covenant lángja kihunyjon.

Az előlobbanó erő őt is, Atiarant is hanyatt vágta a füvön. Diadalhördüléssel szökkent fölébük akkor az ős-gonosz, hogy késével bevégezze a gyilkolás műveletét.

Covenant látta, ahogy a vörös kés közeleg, s úgy lapult a földhöz, hogy elméjét a halál borzadályos tudata töltötte el.

De Atiaran talpra szökkent, és így kiáltott: - Melenkurion! Melenkurion abatha! - Hangja törékenynek tűnhetett fel az ős-gonosz diadalittasságával szemben, mégis egyenesen szembeszállt a gyilkossal, megragadván a vezér késes kezét. És egyelőre megakadályozta, hogy lesújtson.

Abban a pillanatban pedig, nyugat felől, az asszony kiáltására válasz jött. Vaserejű hang kiáltotta, merően izzó haraggal: - Melenkurion abatha! Binas mill Banas Nimoram khabaal! Melenkurion abatha! Abatha Nimoram! - A hang áthatolt Covenant pánikállapotának kérgén is, és most már

 

------------------------------------

 

168

 

felszökkent ő is ilyképp, Atiaran segítségére sietve. Ám együtt sem voltak elegendően erősek az ős-gonosz vezérrel szemben. Mindkettejüket a földre taszította megint. És ott volt, sújtani készen, újra és végérvényesen, felettük.

Félúton fogták vissza sújtó kezét. Valami nagy tömb emberi lény zúdult oda - ez a "jelenés." volt az akadály. És hirtelen irtózatos birkózás kezdődött. A vad tusa során a jövevény elfacsarta az ős-gonosz kezéből a vérszín kést, és pengéjét a borzadály szülöttének szívébe döfte vissza.

Hörgés tört fel az ős-gonoszok soraiból. Covenant hallotta akkor, hogy valami surranó zaj is támad, akárha gyerekek rohannának a füvön - valahonnan valahová. Odanézett, s azt látta, hogy apró állatok tömege özönlik be az edénybe - nyulak, borzok, menyétek, vakondokok, rókák, pár kutya is velük. Csendes kérlelhetetlenséggel vetették magukat az ős-gonoszokra.

A Szellemek sora ritkult. Ahogy Covenant és Atiaran megint talpra tápászkodott, az utolsó láng is kihunyt az edényforma völgyteknőben.

De az ős-gonoszok ott voltak, és akkorák voltak, hogy az apró állatok támadása mintha csak szúnyogcsípés lett volna nekik. A hirtelen támadt sötétben ezek a rémlények szinte még meg is nőttek, akárha a fény gátolta volna őket a teljesebb kibontakozásban, és soraik most már áttörhetetlennek látszottak. Ám épp most - szétszakadozott a csatárláncuk rendre. Pengék tucatja villant, mintha láva ömlene, oly tömör vörös fénnyel, és elkezdődött az állatok iszonytató lemészárlása.

Mielőtt Covenant felfoghatta volna, mi is történik, a nagydarab alak, aki megmentette őket, odafordult feléjük, és azt sziszegte: - Menjetek! Északnak, a folyó felé! Elengedtem a megmaradt Szellemeket. Most nektek is lehetőséget adok. . . egy kis időt.. . hogy mentsétek magatokat. Eriggyetek!

- Nem! - Atiaran zihálva mondta ezt. - Te vagy itt az egyetlen ember. Az állatok: nem elegendőek! Segítenünk kell neked a harcban!

- Együtt nem vagyunk elegendőek! - kiáltotta. - Feledtétek, mi a küldetésetek? El kell érnetek a Lordokhoz. . . Kell! Droolnak fizetnie kell ezért a Szentségtelenítésért! Menjetek! Több időt nem tudok biztosítani nektek! - Majd elbődült: - Melenkurion abatha!- Megpördült, és ököllel rontott a rontó, barbárul gyilkoló ős-gonoszokra. Hatalmas ököllel; és mégis . . .

------------------------------------

 

169

 

Atiaran most már csak annyi időt vesztegetett el, hogy Baradakas botját felkapja, aztán menekült - északnak. És Covenant követte, úgy rohant, mintha valamelyik ős-gonosz vörös kése már a hátát csiklandozná. A csillagok fényénél elegendőképp látták úttalan útjukat. Vágtattak föl a kaptatón, nem nézték, követik-e őket, nem törődtek hátrahagyott csomagjaikkal - rettegtek volna bármi egyébre gondolni, mint arra, hogy csak el innen, minél messzebbre el. Ahogy az edény peremén átjutottak, a mészárlás zaja hirtelen halkult. Nem hallatszott üldözők dobaja sem. Mégis rohantak tovább, csak rohantak és rohantak, és nem álltak meg, csak . . . Akkor csak, amikor meghallottak egy rövid kiáltást, melyben halál rezgett, az erő végső elhalása, kudarca.

E hang hallatán Atiaran térdre hullt, és homlokát a földhöz verdeste, és sírt, titkolatlan zokogott. - Halott ő! - hangzott panaszos jajkiáltása. - A Nagy Kötetlen: halott. Jaj az Országnak! Minden ösvényem rossz már, minden választásom mélyén pusztulás leselkedik. A kezdetek kezdetétől csak bajt hoztam magunkra. Most többé nem lesz Ünneplés, a vétek pedig, ezért, az enyém. - Arcát Covenant felé emelte, így zokogott tovább: - Vedd a botod, és üss meg engem, üss, Hitetlen!

Covenant döbbenten meredt az asszony két szemének kavargó örvényüregeibe. Érezte, hogy egész lényét a gyötrelem és a gyász zsibbadása járja át, és a hiábavaló düh fojtogatja. És nem értette, miért ostorozza magát ilyképpen Atiaran. Lehajolt, felvette a botot, aztán a nőt fogta karon, felsegítette őt a földről. Elnémulva, döbbenten vezette őt így tovább az éjen át, míg társnője végképp ki nem sírta magát, s meg nem tudott állni magától is a lábán. Covenant szeretett volna sírni maga is, de hosszú küzdelmében, ami a leprásé volt önmagával, mindennel, kihalt belőle ennek minden módja, így csak járni tudott, menni tovább, tovább. Érezte, hogy Atiaran is összeszedi magát megint, és megint eltávolodott tőle, mint aki őt is vádolja valamivel. Ahogy az álmatlan éjen át északnak haladtak, a férfi tudta ezt, de mit tehetett volna.

 

 

 

 

TIZENEGY

 

A Hontalanok

 

 

 

Az éj fokozatosan oszlott, amúgy botladozón és szinte döbbent-némán, és céltalan vándorként csak, tova, hogy átadja helyét egy felhős hajnalnak maga az éj úgy botorkált az átmenet senki földjén, mintha nem tudná, hol végződik önmaga sötét pusztasága, hol kezdődik a fény halvány hamuvilága. Az alacsonyra rétegeződő felhők mintha gyásszal lettek volna tele - feszültség és kényszeredettség elegyült mérhetetlen bánattal -, és mégis érzéstelen volt az egész, képtelen volt lezúdulni az eső is, akárha a lég túlságosan kiszáradt volna ahhoz; hogy sírjon. S a hajnal ily jöttén át Atiaran és Covenant súlyosulva, egyenetlen léptekkel, bukdosva haladt, mintha valami összetört panasz darabjai volnának.

A rájuk virradó nap nem hozott nekik semmi újat, nem változtatott menekülésük útján-módján - most már rettegés sem emésztette őket, mert félelmük képessége kihalt -, haladtak csak egyenesen északnak. A nappal, az éj: álca, maszka, jelmez volt csak, zagyvaság, mert ami állandó volt, az az árnyék volt az Ország szívén. El sem tudták gondolni, mekkora rontás esett most ezen a szíven. Csak a maguk sérülését foghatták fel, és így siettek viszolyogtató nappalokon és éjeken át, az Ünnep megszentségtelenítését követő napokon, mintha az űzné őket kísértetiesen, aminek tanúi lettek, és érzéketlenek voltak minden más iránt, akárha az éhség és a szomjúság érzése is kihalt volna ekképen belőlük.

Ezen az éjszakán akkor a testük elérkezett a tűrés végső határáig, és vakon álomba zuhantak, képtelenek lévén már csak gondolni is arra, mily célt követnek útjukon. Míg aludtak, az ég mintha megkönnyebbült volna: feszültsége oldódott. Kék villámok vagdosták a Hegyeket; mennydörgés hörgött hosszan elfojtott kínnal. Amikor a vándorok felébredtek, a nap ott állt felettük az égen, és ruhájuk is megszáradt már az előző éji eső múltán. De a napfény se, a reggel se gyógyíthatta be sebeiknek emlékét. Akárha tetemek volnának, úgy támolyodtak talpra - ettek alianthá-t, ittak a folyó vizéből -, aztán nekivágtak útjuknak megint, de csak mint a dermedett holtak.

Hanem az idő, az aliantha és az Andelain-vidék levegője lassan gyógy-

 

------------------------------------

 

171

 

írként hatott mégis valahogy. Covenant ízig-fáradt gondolatai átrétegeződtek; a mészárlás elemi borzadálya halványabb emlék lett, és a helyébe a sokkal ismerősebb sajgó fájdalom lépett. Hallotta, ahogy Atiaran azt kiáltja: Covenant, segíts nekik! - és ez a hang, emléke is, jéggé fagylalta vérét: tehetetlenséggel.

A Szellemek, a Szellemek! - így nyögött magában komoran, valami nagy messziségből. Oly szépségesek voltak, és ő? Oly tehetetlen, annyira nem segíthetett rajtuk.

De hát Atiaran azt hitte, hogy ő képes lesz ilyesmire, azt hitte, hogy majd ő. . . majd az ő ereje. . . Akár Lena és Baradakas, és mindenki más, akivel csak találkozott itt, Atiaran is az újjászületett Felekéz Bereknek látta őt, a vad mágia mesterének. Hatalmad van, nem ezt mondta-e a Megvetés Ura? Sosem fogod megtudni, mi az. Nem tudta; honnan tudhatta volna? Mi köze hozzá a mágiának, vagy akár az álmoknak is mi köze hozzá?

És mégis: a Szellemek hódoltak az ő gyűrűjének, mintha ráismertek volna elveszett ember mivoltára. És átalakultak általa.

Egy idő múltán, bár nem is akart fennhangon szólni, azt mondta: Megmentettem volna őket, ha tudom.

- Tiéd az erő. - Atiaran hangja fakó volt, élettelen, mintha se bánatra, se haragra nem lenne képes többé.

- Miféle erő? - kérdezte Covenant gyötrötten.

- A fehérarany gyűrűt csak úgy a semmiért hordod?

- Ez semmi több, csak . . . egy gyűrű. Azért hordom, mert leprás vagyok. Fogalmam sincs semmiféle erőről.

A nő nem nézett rá. - Mit látok én? Zárva vagy te előttem.

Ezt hallván, Covenant a legszívesebben felüvöltött volna . . . Most, most: megragadni ezt az asszonyt a vállánál, beleordítani a képébe, hogy: "Zárva? Nézd. . . nézz rám! Nem vagyok Berek! Nem vagyok hős. Túlságosan is beteg vagyok én ahhoz." De még ehhez se volt ereje. És túlságosan sérült volt megint - Atiaran képtelen követelése ugyanúgy sértette, ahogy a saját erőtlensége.

Hogyan?

A Szellemek!

Hogyan történhet velem ez?

Eltelt egy pillanat, közben felhördült - magában, ezen. Aztán sóhajtott, ugyanígy. "Tudhattam volna . . . " Kihallhatta volna maga veszedelmét

 

------------------------------------

 

172

 

abból az énekből, Atiaranéból, a Berek-legendából, láthatta volna Andelainben, érezhette volna a cipőjében támadt sajgó zavarból. De süket volt, vak volt, érzéketlen volt. Annyira buzgón az kötötte le csak, hogy előbbre, előbbre, előbbre jusson, hogy az őrületet maga mögött hagyja, annyira, hogy nem törődött azzal a másik őrülettel, amelyik felé álmának ösvénye vitte, vitte, vitte. Ez az álom azt akarta tőle, hogy hős legyen, megváltó; ezért csábítgatta, sodorta - siettette tovább és tovább, hogy nyakra-főre meneküljön önmaga elől, s kockáztassa az életét a Szellemekért, az Országért, az illúzióért. Ebben itt Atiaran és a Kárhozat Ura közt annyi különbség volt csupán, hogy a Megvetés Lordja a kudarcát akarta.

Sosem fogod megtudni, mi az. Persze hogy sosem fogja. Fáradtságának színe alatt, a zsigereiben is, düh facsarta. Álmodja ezt, így - ez volt a válasz mindenre, az Ország képtelen várakozásaira: iránta. . . ! Tudta, mi a különbség a valóság és az álom közt; elméje ép volt.

Leprás volt.

És mégis: olyan szépségesek voltak a Szellemek. És lemészárolták őket...

Leprás vagyok!

Reszketve látott hozzá a VSE-hez. Poklok bugyrai! Mi köze hozzám a Szellemeknek, a vad mágiának és Bereknek, ennek az átok Felekéznek? Teste épnek látszott, nem fedezett fel semmi sérülést, a ruházata sem volt szakadt, csak gyűrött - ám a Hirebrandtól kapott bot fénylő végét kioltották az ős-gonosz erői. Az ördög! Ezt velem nem játszhatják.

Füstölögve mérgében, hogy ilyen elnyűtt, ott botorkált Atiaran oldalán. A nő nem is nézett rá, mintha észre se vette volna a jelenlétét úgy egyáltalán; és aznap ő végig magára hagyta Atiarant, mintha félne, hogyan reagál majd - ő! -, ha az asszonynak esetleg alkalma támad, hogy megvádolja. Ám amikor esti pihenőre megálltak, az éj hidege és a könyörtelen, rideg csillagok nosztalgiával töltötték el: de jó lenne az a régi, meleg takaró. . . az az izzó, hőt sugárzó graveling! Hogy ezt az üresen kongó levertséget elűzze-kitöltse valahogy, régi módszeréhez folyamodott, félig feledett igyekezetéhez: hogy az Ország dolgait tanulja. Mereven mondta: - Beszélj nekem róla. . . bárki volt is. . . aki megmentett minket. Tudod, ott.

Hosszú szünet következett, csak akkor mondta Atiaran: - Holnap majd. - A hangja fénytelen volt, nem volt benne már egyéb, csak ernyedtség. . . vereség. . . ?! - Hagyjál most. Holnapig. Majd.

 

------------------------------------

 

173

 

Covenant belebólintott a sötétségbe. Sűrűnek érezte most az éjvilágot, és szárnyak verdestek benne, de még ezekre is alkalmasabban válaszolhatott, mint Atiaran hangszínére. Hosszú ideig úgy borzongott, mintha föl lenne készülve rá, hogy elhárítson minden álmot, mely valami nyomorúságos emberlétre fonódna - és így történt, hogy a végén mély álomba zuhant.

Másnap - a Soaring Woodhelvenre következő kilencediken! - Atiaran beszélni kezdett Covenantnak a Nagy Kötetlenről, a hangja olyan érdes volt, mint a sziklafelszín, s mintha elérkezett volna ő maga arra a pontra, ahol nem számít már neki, hogyan fejezi ki magát, és nem számít az sem, mit mond. - Vannak azok, a Loresraat növendékei közt - mondta ekképp -, akik úgy érzik, nem működhetnek együtt az Ország, a Lore, az Ó-Lordok Tana érdekében s jegyében a társakkal . . . a Lorewarden Lordokkal, a Bot vagy Kard követőivel. Ezeknek van valami egyéni jellegű látomásuk a dolgokról, s ez kényszeríti őket magányra. Ám ez az egyedüllét-igényük nem szakítja el őket népüktől. Övék a Kötetlenek Rítusa, mentesek ők minden közigénytől, hogy a maguk lore-ját kövessék, üdvre mindeneknek, áldásával a Lordoknak, és tiszteletével övezve mindazoknak, kik az Országot szeretik. Mert a Lordok rég megtanulták, hogy a magány vágya s igénye nem önző kívánság mindig, a lényeg az, hogy ez is igazi legyen, ne hamisítvány kibúvó.

- A Kötetlenek közül sokan úgy eltűnnek, hogy többé senki nem is tud róluk. De legendák kelnek azokról a Nagyokról köztük, akik jelesül fennmaradnak dolgukkal. Vannak köztük, kikről az hírlik, hogy álomértők, mások a gyógyítás művészetének mély misztériumába hatolnak be híven, vannak, akikről az hírlik, hogy az állatok igaz barátai, beszélik nyelvüket, és nehéz időkben e teremtmények segítségére támaszkodhatnak.

Egy ilyen Nagy Kötetlen mentett meg minket is . . . - Az asszony hangja egy pillanatra elsötétült. - . . . a Szellemek tanítványa, az apró állatok barátja az erdőn. Többet tudott ő a Hét Szóról, mint amit az én fülem valaha is hallott. - Atiaran halkan felnyögött. - Hatalmas ember, nagy lélek. . . s hogy így lemészárolják. . .!? Szabadon engedte a Szellemeket, akik még éltek, bennünket pedig megmentett, látod. Bár én érhetnék annyit, mint ő. A Hét Őrzetre! Gonosz szándék soha nem támadott eddig Andelain Szellemeire! A Szürke Gyilkos sem merészelte, hogy. . . Nem! És, mint mondják, még a Megszentségtelenítés Rituáléja sem érintette

 

------------------------------------

 

174

 

őket. És most itt van az én szívemmel, hogy ők táncolni sosem fognak többé, soha, soha.

Kis szünet után folytatta: - Semmi baj. Minden dolgok véget érnek, romlással és halállal. A bánat azokkal jár, akik remélni tudnak. De a Nagy Kötetlen az életét adta érte, hogy te és a te üzeneted és a te gyűrűd eljuthasson a Lordok színe elé. És ezt a dolgunkat végbevisszük, tudd . . .. azért, hogy egy ily áldozat ne maradjon hiábavalóság.

Megint elcsöndesült egy pillanatra, és Covenant azt kérdezte magában: "Ez az, amiért hát. . .? Ez volna az, amiért élni érdemes és kell?" Valamint: "Hogy mások halálát érvényre emeljük, ha már kívántatott velünk?" De szólni nem szólt, és Atiaran gondolatai is csakhamar visszabolyongtak a tárgyhoz. - Igen, a Kötetlenek. Akadnak köztük álmodók, akadnak gyógyítók, akadnak, akik az Üregfattyak titkait kitudják, és olyanok is vannak, akik a Démonidák lore-jára kíváncsiak - attól függően; ám mindig a Kötetlen egyéni próféciájának érdekében és vonzáskörében. Még olyat is hallottam suttogni, hogy némely Kötetlen a Karvalybél Vadonival szellemzi el magát, a Fojtó Mélyivel, és ekképp lesz Erdőmesterré! Ám ez veszélyes gondolat, még ha suttogják is, legendásan.

- Soha azelőtt nem láttam Kötetlent. De hallottam a Kötetlenek Rítusát. Énekelnek egy ilyen himnuszt is. - Tompultan megpróbálta:

Szabadon

És kötetlenül,

Bűnbánón,

Szabadon -

Álmodd, mit az álom vár:

Hunyd szemed, míg látón jár,

Néma próféciád zengjen -

Légy

Kötetlen

Bűnbánatodat

Éled, mint Szabad.

- Van még tovább is, de én vagyok gyönge az emlékezéshez . . . Lehet, hogy sosem éneklek többé éneket. - Köntösét szorosan a válla köré terítette, mintha a csontjáig járná át valami hidegség, és nem is szólt többet aznap.

 

------------------------------------

 

175

 

Azon az éjszakán, hogy letáboroztak megint, Covenant újra csak nem bírt elaludni. Feküdt így, kénytelen-éberen, és figyelte az újhold ezüstjét. Amikor az Égi Vándor odaemelkedett a Hegyek fölé, látnia kellett, hogy nem is ezüstös immár, hanem rőt - színét viseli a vérnek és Drool lávaszemének.

Árnyalta pedig a Hegyek vonulatát gonoszsággal, adott az éjnek kármin riadalomszínt, mintha vért verítékeznének a bokrok és a fák, a füvek és a lejtők, mintha az egész Andelain-vidék kínpadon vonaglana. E hold fénye alatt a megerőszakolt föld úgy derengett, mintha hideg rázná.

Covenant bámulta a holdat, nem bírta levenni róla szemét. Bár iszonyatosan kellett volna neki most az embertársaság, összeszorította fogát, nem ébresztette fel Atiarant. Magányosan, remegve ült ott, kezében szorongatta Baradakas botját, tenyere izzadt, ült holdszálltáig, aztán így is aludt el, döbbenetébe billenve öntudatlan, aludt hajnalig valamit.

És a Tánc utáni negyedik napon ő volt már az, aki a vándorút ütemét szabta. Ahogy pedig a nap múlt, úgy fokozta a tempót egyre meg egyre, mintha attól félne, hogy a véres hold utoléri őket.

Ahogy megálltak akkor éji táborozásra, Atiaran kezébe nyomta a botot, s odaültette az asszonyt, üljön ébren, nézze most ő a holdat ekképp. Feljött a láthatáron a bíbor ködalakzat, emelkedett feljebb és feljebb az égen, mint valami vércsepp. Karéja észrevehetően teltebb volt, mint előző éjszaka. A nő meredten bámulta, közben a botot markolta keze, de ajka néma maradt - nem sírt, nem kiáltott. Hogy végigízlelte mind e gonoszságot, azt mondta színtelen hangon: - Nincsen idő. - Avval elfordította arcát.

De amikor eljött a reggel, újra Atiaran volt az, aki lépteik ütemét diktálta. A megrontott hold sütésében mintha elhatározása érlelődött volna, és most úgy törtetett előre, mint aki valami maga átka szerint jár, öngyötrően, korbácsolva magát minden mozdulatával, pőre eltökéltség, mely nem hajlandó tudomásul venni a logika teljes vereségét sem. Mintha az a hit éltette volna e mozgást, hogy ő, Atiaran elveszített ugyan mindent, ami az övé s az Országé volt, de ahogy jár, halad, csak és csak, lehet ez is ugyanoly késztető erő, mint bármi más, ami becsesebb volt. Covenant azon kapta magát, hogy újra kénytelen összeszedni minden erejét, hogy lépést tudjon tartani ezzel az előtte száguldó, kíméletlen emberi háttal.

Elfogadta a nő iramát, mert valami összetett, rettegtető kényszer munkált benne ellenállhatatlanul; nem akarta, hogy olyan erők martaléka le-

 

------------------------------------

 

176

 

gyen, melyek Szellemeket támadnak meg, melyek a holdat teszik húsvörös sebbé. Ugyanakkor aggályosan ügyelt a VSE-re és minden megmaradási rutinra. Ha lett volna vele bármi más penge, nemcsak a tollkés-bicska, meg is borotválkozott volna.

Ezt a napot, az éj egy részét is, meg a következő nap reggelét bukdácsoló rohanásfélével töltötték. Covenant megpróbálta beosztani erejét - ahogy bírta, de a hosszú nappalok és az ébren töltött éjek, fél éjszakák apasztották a kedvét, mozgását szaggatottá tették, izmait engedetlenné. Egyre többször támaszkodott a botjára, képtelen volt egyensúlyt tartani nélküle. És még így is felbukott volna nemegyszer, ha bármi más vidéken rohan is. De az Andelain-táj tiszta, erősítő lényege megtámogatta mindig. Egészséges lég balzsamozta tüdejét, sűrű-puha fú adott enyhületet lábának, ízületeinek, Gilden-fák terítettek fölébe árnyat, kiválasztottja lehetett a kincsbogyóbokroknak; s végül, hatodnapon délben, Atiarannal feltámolyogtak egy hegyélre, ahonnét aztán, a túlsó lejtőn letekintve, láthatták, hogy ott a Lélek Enyhe, a Soulsease-folyó.

Kéken az azúr ég alatt, ott kanyargott a víz, nyugodalmas volt és szinte lassú, így haladt kelet felé, követte medrét hullámra hullám, mintha demarkációs vonal lenne, vagy lényegi határ: valamié, ami akkor hát, íme, megvan. Ahogy ott tekergett a Hegyek közt a folyó, ifjúság fényével tündökölt, túlhabzó erővel és kedvvel, mely pillanatonként nevetésben törhet ki, akárha fürge halrajok járnák. És a vize tiszta volt, friss volt, mintha újrakeresztelkedésre hívna. Láttán Covenant elemi vágyat érzett: belevetni magát . . . ! Mintha ennek a folyónak olyan ereje is lenne, mely a halandóságot kimossa az emberi lényből.

Ám figyelmét csaknem mindjárt valami más vonta el erről. Némi távolságban, nyugatnak, a víz folyásával ellenirányban, s benn, a folyó közepén, ott haladt egy csónak, amolyan egypárevezős, és magas alak ült benne. Mihelyt meglátta, Atiaran kiáltozni kezdett, átható hangon, és karját is lengette hozzá, majd rohanni kezdett lefelé a lejtőn, szinte őrülettel határos sikolyok kíséretében, így könyörögvén: - Üdv! Segítség! Állj ! Gyere vissza! Gyere vissza!

Covenant követte, de nem ilyen sietősen. Tekintete közben végig a csónakra szegeződött.

A csónak pedig, orrának széles ívű lendületével, változtatott irányán. Visszafordult.

 

------------------------------------

 

177

 

Atiaran két karját ismét feldobta a levegőbe, tovább kiáltozott, aztán lerogyott a földre. Amikor Covenant odaért hozzá, látta, ott ül, melléhez felhúzott térddel, ajkai remegtek, arca vonásai szinte széthullással fenyegettek. És lázasan égő tekintettel nézte a most már közeledő csónakot.

Ahogy a kis vízi jármű közelebb s közelebb ért valóban, Covenant növekvő meglepetéssel kezdte látni, mennyire magas ez az alak, aki benne ül s hajósa. Száz méterre sem volt már a lélekvesztő, amikor Covenant bizonyossággal megállapíthatta, hogy ez az ember ott a vízen kétszer olyan magas, mint ő. És nem látta, hogy bármi mód is mozogna, evezne. A csónak, látszólag, nem volt egyéb, csak valami jókora evezős hajócska, de nem voltak sem villái, sem evezői, nem voltak árbocai sem ugyanakkor. Csak bámulta a csónakot, tágra meresztett szemmel, ahogy közeledett a parthoz.

Tízméternyire lehetett tőlük, mikor Atiaran heves mozdulattal talpra szökkent, s így kiáltott: - Üdv, Sziklafivér! A Tengertér Óriásai: neve ez, ó, a barátságnak! Segíts hát, jó barát! - A csónak a parthoz siklott, ám hajósa nem szólt még mindig egy szót sem; és Atiaran, de úgy, hogy csak Covenant hallhatta, suttogva hozzátette: - Könyörgök.

Az Óriás tovább őrizte csöndjét. Az utolsó métereket úgy tette meg, hogy egy ügyes testmozdulattal derékszögbe fordította a lélekvesztőt, derékszögbe a parttal. Majd épp, mielőtt a szárazföldnek nekiütközött volna, súlyának változtatásával megemelte a hajóorrot, s az simán, szépen felsiklott a partra, és megállt, biztonsággal, pár méternyire Atiarantól és Covenanttól. Egy pillanat még, és az Óriás ott állt előttük a füvön, és készséges örömmel üdvözölte őket nyomban.

Covenant csak csóválta a fejét, úgy ámult. Érezte, hogy ez képtelenség hogyan lehet bárki is ekkora?! Az Óriás legalább négy méter magas volt. De hát mégis . . . Az Óriás sziklaszerű lénye azonnal visszavetett minden kételyt. Érzékelését oly konkrétan érintette valójával, csakugyan, mintha sziklafalba ütközne fejjel.

És még így is, hogy négy méternél magasabb volt, feltűnt rajta, milyen iszonyatosan izmos. Akárha egy tölgy kelt volna emberlétre. Súlyos bőrzekét viselt, bőr lábszárvédőt, és nem volt vele fegyver. Állát kurta, vaskeménységű szakáll keretezte. A szeme pedig apró volt, mélyen ülő és csupa lelkesedés. Hatalmas, busa bozótszemöldöke volt, s alóla a tekintete úgy lövellt elő, mintha tűzlángként akarná átjárni a szemben állót egy erő-

 

------------------------------------

 

178

 

dítmény két lőrésén át - barlangüregi gondolatokról hozván híradást ekképpen, odabentről. Ám mind e rettentő jegyű megjelenés ellenére a lényeg az volt: mindehhez nem illő szellemiség sugárzott belőle, és jókedv, humor, minden mennyiségben.

- Üdv, Sziklatestvérke, Húgom - mondta szelíden, amolyan felbuggyanó tenor hangon, s ez is furcsa volt, ilyen hang egy fatörzs izomzatú torokból, ennyi könnyű szelídség. - Mi a baj? Segítségem készséggel a tiéd, hanem követségben járok épp, és hivatalom nem tűr sok késedelmet.

Covenant azt várta, hogy Atiaran most nyomban előáll kérésével-ügyével; hogy tétovázva nézett mégis az Óriásra, zavarba ejtette a férfit. Hosszú-hosszú pillanatokig csak rágta az ajkát az asszony, mintha saját lázadó testét akarná legyőzni, keresvén a legalkalmasabb megnyilatkozási módot, mely mégis kifejezi óhaját, ha már viszolyog is bármi ilyentől. Aztán, szemét mintegy szégyenkezve lesütvén, azt mormolta bizonytalanul: - Hová mégy tulajdonképpen?

Erre a kérdésre az Óriás szem megvillant, hangja úgy buggyant elő, mint forrásvíz a sziklahasadékból, s mondta: - Tulajdonképpen? Ugyan ki lenne oly bölcs, hogy útjának rendeltetését ismerné, a célt? De ami azt illeti, most engem . . . Nem, nem. A név túl hosszú történet lenne e kurta pillanathoz. A Lordok Honába igyekszem . . . már hogy a hely embernevét mondjam.

Még mindig tétovázva, Atiaran azt kérdezte: - Mi a neved, mondd?

- Ez egy másik hosszú történet - felelte az Óriás. Aztán megismételte: - Mi a baj? Mi kell?

De Atiaran makacskodott: - A neved . . . ?!

Az Óriás bozótszemöldöke alól újabb fény villant. - Erő rejlik a nevekben. Nem akarok összekeveredni másokkal, csak jó barátokkal.

- A nevedet! - hördült fel ismét Atiaran.

Az Óriás egy pillanatig habozott, nem tudott határozni. Aztán így szólt: - Hát jó. Bár követségem nem csekély dolog, felelek kérdésedre, mert népem s néped közt jó baráti az összetartozás. Hogy rövid legyek, nevem Habkövető Sósszív.

Hirtelen valami ellenállás támadt fel Atiaranban, valami tiltakozás önnön elhatározásával szemben, úgy, mintha az Óriás bizalma végül őt győzte volna le. Fölemelte a fejét, hadd lássa Covenant is, a Habkövető is a szeme mögött elterülő zúzott tájat. Ünnepélyes eltökéltséggel mondta ki akkor a szívélyes üdvözlet szavait. - Legyen hát - jelentette ki. - Habkövető

 

------------------------------------

 

179

 

Sósszív, Óriások követe, kérlek téged neved erejére és a Hon hitére, a szövetségre, mely köttetett Óriásbarát Damelon s a te néped közt, vidd el azt az embert, kinek neve Thomas Covenant, a Hitetlen, s aki idegen az Országban, vidd biztonságban a Lordok Tanácsa elébe. Üzenetet visz a Tanácsnak Kevin Ormáról. Vigyázz rá jól, Sziklafivér. Magam nem mehetek tovább.

Micsoda? Covenant elhűlve hallgatta. Meglepetésében csaknem hangosan tiltakozott. Hát a bosszútervedet feladod? De csöndben maradt, csak gondolatai forogtak, jártak körbe-körbe, s ő maga várta, mikor hall valami olyat, amit meg is ért.

- Ó, te túl könnyen említesz ily nagy neveket, látom - szólt szelíden az Óriás. - Kérésed effélék nélkül is teljesítettem volna. Ám arra kérlek, tarts te is velünk. A Lordok Honában különleges bajok is gyógyírt lelnek. Nem jönnél-e? Azok, akik várnak téged, nem neheztelnének rád ily elidőzésért. . . nem, ha úgy látnának téged, ahogyan most én látlak.

Atiaran ajkai körül keserűség játszott. - Láttad az új holdat? Ott jön az utolsó gyógyulás, ami még rám várhat. - Ahogy folytatta, hangja palaszürke lett szinte az önmegvetéstől. - Kudarcos feladat, amit rád bízok. Továbbadom, mert magam eddig csődöt mondtam vele. Gyilkosság szegélyezte döntéseim útját végestelen-végig, mióta ennek az embernek a vezetője lettem, oly öldöklés . . . - Elcsuklott, ahogy visszaemlékezett rá, mi mindent látott, de lenyelte a keserűséget, hogy folytathassa mégis. - Mert utam túlságosan közel vitt a Mennydörgés Hegyéhez. Jártál ama hely körül. Látnod kellett a gonoszság művének jeleit.

Az Óriás igen világosan azt mondta erre: - Láttam.

- Inkább vállaltuk e gonoszság tudását, mintsem hogy a Központi Síkságokon át haladjunk. És most már mindenkinek túl késő. Ő. . . a Szürke Gyilkos visszatért. Ezt az ösvényt választottam, mert gyógyulásomra vágytam. Mi történne a Lordokkal, ha most azt kérném, segítsenek - nekem?

Hát a bosszúdat, kérdezte magában Covenant újra, feladod? Ámult. Nem értette. Egyenesen az asszony felé fordult, arcát tanulmányozta, próbálta látni egészségét, szellemét.

Atiaran tekintete olyan volt, mintha valami pusztító kór szorításából nem szabadulhatna. Arcvonásai megnyúltak, élesedtek; tág-mély tengerszemei árnyba borultak, sötétség fátyla alól fénylettek fakón; ajkából kiszaladt a vér. És homloka közepén mély ránc futott le, akár egy árok, akár

 

------------------------------------

 

180

 

egy hasadásnyom a koponyáján. A magába forduló kétségbeesés vésőnyoma. Odafaragódott a személyes sérülések végtelenje, mindaz, amit akaratlagosan hordozott magával, s az a kín is, hogy ily makacs kitartásra kényszerül - hogy ilyen.

Covenant végül tisztán látta az erkölcsi küzdelmet, mely ekképp lepusztította, a háromszoros konfliktust: ahogy ez a nő tőle, Thomas Covenanttól borzadályosan irtózik, ahogy az Országot félti, és ahogy önmagát minden gyengeségéért és kudarcáért megveti - ez a küzdelem fölemésztette erőforrásait, őt magát nyomorult kifosztottá tette. A látványtól szégyen borította el a férfi szívét, nem is bírt odanézni tovább. Gondolattalanul mondta, egyszerűen kezet nyújtva az asszony felé, kérlelve mintegy, önmagával is ellentmondásban: - Ne add fel, ne!

- Feladni? - csattant fel Atiaran váratlan elevenséggel, és hátrált a férfitól. - Ha feladnám, téged én itt helyben ledöfnélek! - Avval hirtelen a köntöse alá nyúlt, és előrántott egy kőkést, a párját annak, amit Covenant elveszített. Meglengette, majd kiköpött: - Az Ünnep óta. . . amikor te hagytad, hogy Szellemek, lánglelkek haljanak sorra. . . ez a kő a véredért kiált. Más bűnöket - még el is felejtenék neked. Nézz rám, a magam nevében mondom ezt, jó. Legyen. De ez ott - ! Hogy ilyen szentségtelenítést te eltűrhettél - !

Avval a kést vadul a földbe vágta, úgy, hogy markolatig tűnt el a fű közt Covenant lába előtt. - Nézd csak! - rikoltotta Atiaran, és a következő pillanatban már nyoma sem volt indulatnak a hangjában, nyugodt volt megint, ahogy folytatta: - A Földet sebzem meg helyetted. Így van ez rendjén. Hiszen jószerivel egyebet se csinálok, amióta te betetted a lábad az Országba.

- És most legutolsó szavamat halld, Hitetlen. Hagylak, menj nélkülem, mert ez a döntés meghaladná az erőmet. Hogy a stonedownban gyermekekkel törődtem, még nem képesít ilyen feladatokra. És nem akarok személyes indokaimmal beavatkozni valamibe, ami az Ország reménye. . . bármily keveset ígérő remény legyen is. Emlékezz, hogy visszafogtam a kezemet . . . és megtartottam az Esküt.

- Valóban? - kérdezte a férfi, és a hangjába rokonszenv s nevenincs ingerültség egyszerre vegyült.

Reszkető ujjal mutatott a késre. - Nem ártottam neked. Elhoztalak idáig.

 

------------------------------------

 

181

 

- Ártottál önmagadnak.

- Ez az én Esküm. - Elfúló lélegzettel folytatta: - És most ég veled. Ha visszatérsz netán épségben a magad világába, ráemlékezz arra is, mi a gonoszság.

Covenant szeretett volna érvelni, tiltakozni, de a nő indulatának ereje ezt egyszerűen elsöpörte. Inkább csendben maradt - olyan határozott döntés volt ez, amit az imént hallott. Az a szempár oly keményen szegeződött rá, hogy meghajolt előtte: lehajolt, kihúzta a kést a fű közül, a földből. Könnyen jött. Már-már azt várta volna, hogy véres lesz a penge, még ha a rögöktől is, a gyepbe ütött sebtől is, ám még ez sem tátongott soká, ez a seb, a fűszálak nyomban visszaborultak fölébe, elrejtették tökéletesen mint valami bűnbocsánat. Akaratlanul is kipróbálta ujjával a penge élét; tökéletes volt.

Amikor ismét felpillantott, azt látta, hogy Atiaran felfelé kapaszkodik már a hegyoldalban, megy el, el, a nyomorékok egyenetlen mozgásával.

Ez nem igazság! Ekképpen üvöltött - volna! - az eltűnő hát után. Légy irgalmas! - kegyelmezz! De a nyelve mintha túl vastag lett volna a szájában most, az asszony megtagadó távozása után; egyszerűen nem bírt beszélni. Legalább - önbocsánatot akkor! Arca megfeszült, érezte, és mocskos dolognak vélte ezt, mert mintha fintorgott volna, az volt. Atiaran! - hördült fel némán. - Miért vagyunk ily tehetetlenek?

Fájdalmait az Óriás tapintatos kérdése szakította meg: - Ne induljunk tovább?

Covenant tompult aggyal bólintott. Szemét erőnek erejével levette Atiaran fájón távolodó hátáról, a kést bedugta az öve alá.

Habkövető Sósszív intette neki, szálljon be a csónakba. Miután Covenant átlépett a csónak peremén, s helyet foglalt egy padon az orrban, a tízméteres vízi alkalmatosság egyetlen olyan ülésén, mely elegendőképp kisméretű volt neki, az Óriás is követte, ugyanabban a pillanatban el is lökve a parttól a hajót. Akkor odament a széles, lapos csónakfarba. Megállt ott, és kezébe kapott egy kormányrudat. Mintha erő áramlott volna végig a hajó gerince mentén. És a csónak már messze is járt a parttól, bent volt a fősodorban, s nemsokára a hegyek közt tartott szaporán nyugatnak a folyón.

Mihelyt leült az orrban, Covenant tekintete máris a partot kereste, ott is Atiarant - elszorult a torka, így nézte, hogyan kaptat fel az asszony a hegyoldalban. De az erő, mely a csónakot hajtotta, sodorta, oly sebesre fokozta

 

------------------------------------

 

182

 

haladásuk ütemét, hogy pillanatok múlva már csak valami barna folt látszott a bujazöld andelaini tájban. Covenant erőnek erejével szakadt el akkor e látványtól - hagyta, menjen, tűnjön! -, s figyelmét inkább a csónakot mozgató erőnek szentelte volna.

Ám az erő forrását nem sikerült fölfedeznie. A csónak simán siklott árral szemben, mintha hal húzná. Nem volt semmiféle hajtóműve, amit Covenant fölfedezhetett volna. Idegei azonban érzékenyen jelezték, hogy az erő a gerincen áramlik át. - Mi az - kérdezte bizonytalanul -, ami ezt a hajót mozgatja? Motort nem látok sehol.

Habkövető csak állt ott a csónak farában, nézett folyás iránt fölfelé, bal hóna alatt ott volt a jókora kormányrúd, jobbját kitartotta a folyó feletti szélbe, és énekelt valamit, egyszerű éneket, Covenant számára érthetetlen nyelven - s volt ebben a dalban bukóhullám-szerűség, sós íz, akár a tengeré, ilyesmi. Covenant kérdését követően, kis idő múltán folytatta a dalolást, de most már úgy, hogy Covenant is értse - nyelvet változtatott tehát. Az ének így szólt:

Kő és Tenger két mély élet,

két örök-nagy világ-jelkép:

nyugvó s mozgó állandóság;

két örök-rész az Erőből.

Akkor Habkövető ezt is abbahagyta, s úgy nézett le Covenantra, hogy bozótsűrű szemöldöke alól jókedv villant. - Idegen az Országban - mondta. - Hát az az asszony nem tanított téged semmire se?

Covenant megmerevedett ültében. Az Óriás hanghordozása mintha lenézést árult volna el, Atiaran megannyi áldozatának lekicsinylését; sima, rezzenetlen homloka és az a humoros pillantása, mind, mind elhárította a rokonszenvet. De az asszony szenvedése oly elevenen élt Covenantban! Annyi természetes emberi melegségtől és szeretettől fosztotta meg Atiarant az élet. Ahogy ezt elgondolta, hangjába düh szökött, így felelte az Óriásnak: - Atiaran, Trell-feleség Mithil Stonedownból többet tett annál, semhogy csak tanított volna engem. Biztonsággal átkalauzolt Rontók vidékén, meggyilkolt waynhim szobáján, véres hold világán, ős-gonoszok támadásán. . . Képes lettél volna rá te magad, hogy ennyit tégy?

Habkövető nem válaszolt, csak vigyor futott át az arcán, szinte pajkos

 

------------------------------------

 

183

 

kedvvel, és szakállának egyik csücske kicsit meg is emelkedett így, mintha tisztelgés jele volna.

- A pokolba is! .- őrjöngött Covenant. - Azt hiszed talán hazudok? Nem alacsonyodom le odáig, hogy neked hazudozzam!

Erre aztán az eleve jókedvű Óriás hátravetette a fejét, s egyenesen valami bugyborékoló nevetésben tört ki.

Covenant nézte, most már dühödten és tehetetlenül, hogyan mulat rajta Habkövető. Egy pillanatig csak tűrte a sértést. De aztán felugrott ültéből, és botját emelte, hogy az Óriásra üssön vele.

Habkövető egyetlen engesztelő mozdulattal megállította. - Lassabban, Hitetlen - mondta. - Magasabbnak érzed magad netán, ha letelepszem?

- Ördög és pokol! - üvöltötte Covenant. Karjával vadul hadonászott, így sújtott le a csónak fenékdeszkáira a botnak azzal a végével, mely az ős-gonosztól feketéllett.

A csónak megbillent, mintha a folyó vize háborult volna fel. Covenant támolyogva próbált egy ülésbe kapaszkodni, ki ne bukjon. Egy pillanat és a háborgás elült, s a napsütötte folyó ugyanolyan békésen csillámlott, mint előtte. Ő azonban csak szorította még, pár vad szívdobogás idejéig az ülést, és az idegei táncot jártak, kezén a gyűrű lázasan meglüktetett.

Covenant, förmedt magára, hogy ebből próbáljon nyugalmat meríteni, nevetséges lennél most ezzel, ha nem lennél már eleve is olyan - nevetséges. Kihúzta magát, lábát jól megvetette, így állt, míg lelkében is valami békét teremtett aztán végre. Tekintetével akkor végigsöpört Habkövetőn, próbálta, milyen is az Óriás "aurája". De semmi rossznak még csak a nyomát sem lelte. Habkövető Sósszív olyan egészségesnek érződött, mint a kibányászatlan gránit. Nevetséges! Covenant elismételte: - Az az asszony tiszteletet érdemel.

- Jaj, hát bocsáss meg - mondta az Óriás. Egy ügyes csavarintással úgy igazította most a kormányt, hogy ültében is a hóna alá foghatta. - Nem akartam én senkit se megsérteni. Hűséged öröm a szívemnek. És azt is tudom, miként értékeljem, amit ő tett. - Leült a farban, és hátradőlt a kormányrúddal, úgy, hogy a szeme most már alig harminc centivel volt magasabban Covenanténál. - Igen, és azt is, hogyan gyászoljam bánatát. Egyébként: nincs az Országban senki... se ember, se Óriás, se Ranyhyn. . . hogy hamarább eljuttatna téged a Lordok Honába, mint én.

Akkor visszatért arcára a mosoly. - Hanem te, Thomas Covenant, Hi-

 

------------------------------------

 

184

 

tetlen és idegen az Országban, látod-e, te túl szabadon égeted magad. Nevettem, mikor láttalak, mert pontosan olyan voltál, mint ha egy kakas fenyeget egy Ranyhynt. Pazarlod csak az erőd, Thomas Covenant.

Covenant megpróbálta kétszeresen is zabolázni dühét, hogy indulat nélkül kérdezhesse: - Való igaz ez? Egy kicsit túl gyorsan ítélsz, Óriás.

Újabb szökőkutas nevetés tört fel az Óriásból. - Derekasan mondod! - szólt akkor Habkövető. - Megint valami, ami még az Országban sosem volt . . . hogy egy ember sietséggel vádol meg egy Óriást. Jó, igazad van. De hát nem tudod-e, hogy az emberek minket . . . - Megint nevetett. -. . . amolyan megfontolt népnek tartanak? Engem azért választottak követnek, mert a kurta emberi neveket, melyek így annyi történelemtől, erőtől és jelentéstől fosztják meg rövidségük okán a viselőiket, no hát, én ezeket a neveket könnyebben elfogadom, mint társaim többsége. Hanem most én is úgy érzem, hogy túl egyszerűek. - Megint hátravetette a fejét, és ellenállhatatlan derűvel tört ki belőle a kacaj.

Csak nézte az Óriást Covenant, mint akinek ez a rengeteg jókedv - és oka! - merőben érthetetlen. Aztán összeszedte magát, a botját is, odapottyantotta szépen a csónak fenekére, s maga leült a padjára, úgy, hogy előretekintett most már, nyugatnak, a délutáni nap felé. Habkövető nevetése amúgy ragályos fajta jókedv volt, egyszerű öröm kifejezője, de Covenant sikerrel ellenállt. Nem engedhette meg magának, hogy újabb csábítás áldozata legyen. Már eddig is, így is többet veszített el önmagából, semhogy reménye lett volna valójában arra, hogy vissza is nyeri majd.

Az idegek nem regenerálódnak. Hajtogatta e szavakat magában, mintha saját külön litániája lenne ez így, harcban álló lényének ikonja. Óriások nem léteznek. Tudom én a különbséget.

Mozogni, megmaradni.

Ajkát rágta, mintha ez a fájdalom is túlélését segítené, egyensúlyőrzését, dühének fegyelmezését.

A háta mögött Habkövető Sósszív újra elkezdett énekelgetni. Dala úgy gördült végig csatornáján, mintha valami hosszú félsziget nyúlna be a tengerbe, emelkedett és süllyedt, mint az ár és az apály váltakozása, és az archaikus szavakon át nagy távolságok szelei jártak. Bizonyos időközönként visszatért a refrén:

Kő és Tenger két mély élet -

------------------------------------

 

185

 

aztán ez megint a semmibe veszett. A hosszú elidőzés éneke Covenantot a saját fáradtságára emlékeztette, meg is próbált pihenni egy kicsit a hajóorrban.

Habkövető kérdése nyomán viszont hirtelen elámult: - Te afféle történetmesélő vagy, Thomas Covenant?

Szórakozottan felelte: - Az voltam valamikor.

- És feladtad? Ó, hát ez olyan szomorú történet, három szóban elbeszélve, hogy különbet már nem is mondhatnál nekem így. Hanem hát az élet mese nélkül, történetek nélkül: olyan, mint a tenger só nélkül. Hogyan élsz?

Covenant összefonta karját a hajóperemen, állát odatámasztotta. Ahogy a csónak haladt, Andelain egyre meg egyre úgy bomlott ki, tárult fel a szeme előtt, mint ahogy egy rügy fakad. Ám ő nem is törődött vele, inkább a hajó orra mellett hátrarohanó vizet figyelte. Öntudatlanul is ökölbe szorította a kezét, rá a gyűrűre. - Élek - mondta.

- Még egy ilyen történet? - Habkövető visszatért az iménti témára. - Egyetlen szóban egy történet, s még szomorúbb mese az előbbinél is. Ne mondj többet, fél szóval még meg is ríkatnál a végén.

Volt-e sértő-ugrató szándék az Óriás szavaiban? Covenant nem hallott ki belőlük most ilyet. Habkövető félig poénnak szánta ezt, félig rokonszenve kifejezésének. Ő meg csak vállat vont, és csöndben maradt.

Egy pillanat múlva az Óriás folytatta: - Nos hát, ez nem szerencsés fordulat nekem. Utunk nem lesz könnyű dolog, s azt reméltem, te majd enyhíted a mérföldek fáradalmait valami történettel. Hanem hát: annyi baj legyen. Mint látom, víg meséket úgysem tudnál mondani. Rontók. Waynhim-gyilkosság, Andelain Szellemeinek mészárlása. Persze, egy s más engem ebből nem lep meg - nálunk is sejtették a régiek, hogy a Lélekrontó nem fog olyan könnyen elpusztulni, ahogy azt szegény Kevin remélte. Kő és Tenger! Mind ez a sok Szentségtelenítés - dúlás és gyalázás - valami csalreményért. De van nekünk egy mondásunk, ezzel vigasztaljuk gyermekeinket - bármily kevesen vannak is -, ha siratják nemzetünket, otthonunkat, népünk társaságát, mind, amit elvesztettünk, ezt mondjuk hát: az öröm a fülé, mely hall, nem a szájé, mely szól. A világon kevés az olyan eleve víg história, s nekünk kell vidám fülünknek lennie, hogy mindenek ellenére szépet halljunk. Dicsérjük a Teremtőt! Az öreg Lord Damelon, az Óriásbarát tudta, micsoda érték a tiszta nevetés. Amikor az Országba

 

------------------------------------

 

186

 

ideérkeztünk, annyi volt velünk a bánat, hogy még a fennmaradásunk jogáért harcolni se volt kedvünk, látod.

Tiszta nevetés, sóhajtott Covenant mogorván. Meglettem egy egész élet nevetésével - oly kevéske idő alatt?

- Ti, emberfélék, ti amolyan türelmetlenek vagytok, Thomas Covenant. Azt hiszed, csapong a fantáziám? Csöppet sem. . . rátérek a lényegre sietve, bizony. Mivel te a történetmesélést abbahagytad, s mert mintha egyikünk sem lenne eléggé boldog ahhoz, hogy a kalandjaidat kibírja itt most - ejnye, hát akkor nekem kell mesélnem. Erő van a történetekben, a szív újjászülethet tőlük, az izmok rugalmasabbá válhatnak - no látod, még az Óriásoknak is szükségük van erőre, ha olyan feladat várja őket, mint engem most ez.

Szünetet tartott, Covenant pedig nem akarta megzavarni - hiszen az Óriás hangja eleve olyan volt, hogy a csónak körül a víz surrogását is kellemesebbé tette, elsimogatta -, ezért hát csöndesen annyit mondott csak: - Mesélj.

- Ó - jelentette ki Habkövető -, ez most nem volt olyan rossz mondás tőled. Mintha kezdenél felépülni egy kicsit, önmagad ellenére is, Thomas Covenant. Hát akkor . . . Legyenek boldog kedvben a füleid, s figyelmezzél rám vígan, mert én nem vagyok holmi búvalbélelt történetek regélője jóllehet amikor tettekre kerül a sor, nem riadozunk a kemény dolgoktól sem, persze. Ha arra kérnél, hogy járjam újra ösvényedet, melyen idáig elértél, hát minden apró részletet megkérdeznék tőled, mielőtt három lépést is tennék a Hegyek közt. Újrajárni bármit: veszedelmes. . . és igen gyakran eleve lehetetlen a visszatérés . . . hol van már az ösvény, vagy maga az utas is megváltozott, és semmi remény a visszaalakulásra.

- De hát meg kell értened, Hitetlen, hogy a történet kiválasztása maga is komoly fontolás eredménye már. A régi Óriásnyelv: mindenféle történet óriási kincsestára - és némelyek napokig tudnak mesélni. Egyszer, még gyerekkoromban, egymás után háromszor meghallgattam azt a történetet, mely Bírhatatlan Bahgoonról és Taglóöklű Thelmáról, az ő megszelídítőjéről szól - hát azon a histórián aztán lehetett nevetni -, de kilenc napnak kellett eltelnie, mire megtanultam. Persze, te nem beszélsz óriásul, és a fordítás feladata még Óriások számára is nehéz, ezért a kiválasztás kérdése igencsak leegyszerűsödik. Viszont a mi életünk lore-ja a Tengertérben, mióta hajóink az Országra leltek, sokszor sok történetet foglal magába -

 

------------------------------------

 

187

 

meséket és legendákat Damelonról, az Óriásbarátról, meg Loricról, a Gonosznémítóról, meg aztán Kevinről, akinek Országvesztő is a neve -, történetek az építésről, a hegyből való kifaragásról, Revelstone megalkotásáról tehát, a tisztelt sziklaképződményről, mely "a szövetség és a hűség tanújele, kezek műve az idő örök kövében", ahogy Kevin egykor zengette, az Óriások leghatalmasabb műve, ugye, az Országban, oly szentély a mi népünk szemében, amelyre felnézhetünk, s ami emlékeztetőnk lehet, mi mindenre vagyunk képesek; és vannak beszélyek az utazásról, mely megmentett minket a Szentségtelenítéstől, és vannak históriák az új Lordok megannyi gyógyító tettéről. De hát, mondom, a választást könnyűvé teszi, hogy te idegen vagy. Elmondom neked a Tengertéri Óriások első történetét - a Hontalanok Dalát.

Covenant körülnézett, és látta mindenütt a Lélek Enyhe Folyó, a Soulsease fénylő, kék áttetszőségét, aztán elhelyezkedett kényelmesen, hogy Habkövető történetét meghallgassa. De ez az elbeszélés nem kezdődött oly hirtelenséggel. Az Óriás előbb inkább visszatért "a régi dalhoz", ahhoz, amit énekelgetni szokott, s a dallamot oly töprengően fűzte-hajlítgatta, hogy mintha a folyón vezetett volna általa külön vízi ösvény. Hosszú ideig énekelt így, és ez megtette a maga erőteljes hatását Covenantra: a csónak utasa elszundított. Túl sok fáradtság hatolt benne mostanság a csontja velejéig - erőltetnie kellett a figyelmét, hogy ébren maradjon végül. S míg az elbeszélésre várt, úgy kapaszkodott - bentről - a csónak orrába, mint valami fáradt úszó.

De akkor egy kis moduláció új fordulatot hozott az Óriás dalába. A melódia élesebbé vált, sarkalatosabbá, és átalakult szabályos panaszénekké. S hamarosan a Habkövető olyan szavakat zengett, melyeket Covenant is érthetett jól. Ekképp:

Vagyunk a Hontalanok -

elveszett utazók a világban.

Napszülő Tenger túlján éltünk,

ott volt mindenünk, hazánkban -

vitorlánkba jó szél kapott,

hogy balsors vár ránk, mit se féltünk.

------------------------------------

 

188

 

Vagyunk a Hontalanok.

Otthagytuk otthonunkat, tűzhelyünket,

szent kő házak sorát, mit kezünk faragott,

csillagok jártak, szél járt egyre vélünk,

idegen földre vittük életünket,

vesztesek balsorsától mit se féltünk.

 

Vagyunk a Hontalanok -

elveszett utazók a világban.

Miénk sivatag part, vad sziklafok,

erdőn bolygunk, ember-tanyán betérünk:

járunk akármi álomnak kitártan -

szivárványra mosolygunk, hogy ne féljünk.

 

Itt vagyunk, Hontalanok,

nincs rokonunk, társ-népünk; gyökerünk.

Idegen titkok honából kilépünk,

követünk, vissza, tovatűnt nyomot -

de már nem az az élet jár velünk;

tenger-túl régi Föld, hozzád már el nem érünk.

- Ó, Kő és Tenger! Ismered-e, mondd, a régi lore-legendát a Sebzett Szivárványról, Thomas Covenant? Mondják, hogy a Föld leghomályosabb múltjában nem voltak csillagok az égen. Az ég csak afféle üresség volt, mely elválasztott minket a Teremtő örök mindenségétől. Ott fenn élt ő, vele népe és miriád ragyogó gyermeke, és ezek költöztek bele a zene, a játék és az öröm szellemébe, megtestesülvén.

- Mármost ahogy korok korokra fordultak át s át és mind tovább s tovább, a Teremtőnek kedve támadt, hogy valami új dologgal kedveskedjék gyermekei vidám szívének. Leszállt hát erejének nagy üllőihez és üstjeihez, és hozzálátott, hogy jó szellemeket, különlegeseket főzzön-szűrjön, kovácsoljon és öntsön. S amikor ezzel készen lett, visszatért a mennyekbe, titokzatos alkotásait pedig felhajította az égre, íme - ! Mi történt? Szivárvány karja ölelte át a mindenséget.

- Egy pillanatra a Teremtő boldog lett. De akkor közelebbről is megnézte a szivárványt - és ott, fenn magasan, a csillogó ívben látott egy sebet, valami törést ama szépségen, melyet ő alkotott. Nem tudta hogy El-

 

------------------------------------

 

189

 

lensége, a sötétség és a szenny démonszelleme átfurakodott még az ő mindenségének belein is, látta őt munka közben, és belefújta a maga gonoszságát az ő művének habarcsába. Ezért volt ez is: hogy a szivárvány, mikor már az égen állt, hibás volt.

- A Teremtő nem nyughatott, visszatért tehát művéhez, hogy valamiképpen kiigazítsa a teremtett dolgokat. De míg munkálkodott, gyermekei, az a miriádnyi fénylő gyermek meglelte a szivárványt, és roppant örömét is lelte szépségében. Együtt kapaszkodtak fel hát a mennyekbe, ott boldogan szökelltek az íven, vidám táncokat jártak a tarka színeken. Fenn, magasán aztán fölfedezték a sebet. De nem értették. Örömteli dallal táncoltak át a seben, és egyszerre itt találták magukat a mi égboltunkon. Az új, kivilágítatlan világnak csak még jobban megörvendtek, és szét is szóródtak egünkön, míg az miriádnyi szikrával csillogott pazarul aztán.

Amikor ebbe a mulatságba belefáradtak, visszatértek volna a maguk fénylő mindenségébe. Hanem azt az ajtót már zárva találták. Mert a Teremtő észrevette, hogy itt Ellensége működött - és a seb oka is ez volt -, s akkor nagy haragjában felhőkkel borult el az elméje. Gondolkodás nélkül leszakította az égről a szivárványt. Csak amikor elmúlt nagy dühe, jött rá, mit tett: gyermekeit csapdába zárta, ide, a mi égboltozatunkra. És ott is maradtak fenn nálunk, csillagokként, hogy utat mutassanak az éji utazóknak, s ez így is lesz mindaddig, míg Ellenségétől a Teremtő meg nem szabadulhat, hogy gyermekeit magához visszavegye.

- Ekképpen történt ez velünk is, a Hontalanokkal. A mi rég elvesztett sziklás országunkban éltünk-virultunk a magunk fajtája közt, és amikor megtanultuk, hogyan kell járni a tengereket, az volt csak, hogy még jobban éltünk. De vad jókedvünk és egészségünk és vándor kedvünk becsapott minket, önmagunk árulói lettünk így a balgaságunkkal. Építettünk húsz szép hajót, mindegyik elég nagy volt ahhoz, hogy vár lehetett volna nektek, embereknek. És akkor megfogadtuk megint úgy magunk közt, hogy nekivágunk, s az egész Földet fölfedezzük. Jaj, az az egész Föld! Húsz hajóval kétezer óriás mondott búcsút az otthoniaknak, megígérvén, hogy hazaviszi mind az ezerarcú világ megannyi történetét - és hajrá, jött álmaik vándorvilága.

- Akkor tengerről tengerre, viharon át, szélcsenden át, ínségen, éhségen vagy bőségen át, zátonyok és szakadékok partok közt, íme, hajóztak az Óriások, élvezték a sós-csípős levegőt, a fedélzet bűzét, a kaland ízét, az

 

------------------------------------

 

190

 

örök tengerészpróbát, amit az óceán jelent, a "változásban-az-állandóság" nagy kihívását, s azt az izgalmat, hogy az ő vándorútjuk hálója hányféle embert fog össze, mint csodálatos halászat.

- Fél emberöltő során három hajót veszítettek. Száz Óriás döntött úgy, hogy az erdős-tündéres Elohim-ban telepszik meg. Kétszázan meghaltak Bhrathair-ok szolgálatában, mely utóbbiakat a nagy Sivatag Homokszörny-népe csaknem elpusztította. Két hajó zátonyra futott, lett puszta roncs. És amikor az út során született első gyermekek elég nagyok voltak már, hogy tengerészek legyenek maguk is, a tizenöt hajó népe tanácsot tartott, és az eredmény ez lett: haza, haza - mert rájöttek közben vállalkozásuk ostobaságára, és hogy fogadalmukból merő fáradalom lett csak a végén, meddő küzdelem.

- Ezért hát a csillagokhoz igazították kormányukat, vitorlájukat, és nekiláttak, hogy a hazautat megkeressék. Haza! Ó, itt akadályok következtek. Ismerősnek tetsző útvonalak merő ismeretlen óceánokra vezették őket, oly veszedelmek közé, melyeket Óriások sem álmodhattak addig. Viharok megpróbáltatásai következtek el, s oly erőfeszítésekre kényszerültek e hajósok, hogy csontig a hús róluk lement, kötelek dörzsölték le, és csontjaik ropogtak, hullámok zúzták-verték; lelküket nyúzták. Odalett a további öt hajó, bár egynek a roncsa meglett, és egy hajó legénységét megmentette az a sziget, ahol partra vetődtek. Bár jég zárta be őket sok évszakon át, közülük sokat megölt - szélcsendekkel jutottak az éhezés szívéig! -, tűrtek és küzdöttek, életükért s honukért. De a tragédiák a tudás minden nyomát is kitörölték belőlük. Mikor az Országot elérték, itt horgonyt vetettek. Csaknem ezer óriás lépett ki a Tengertér sziklás partjára a hajókból. Vigasztalhatatlanok voltak bár, feladták a reményt, hogy hazaérhessenek valaha is.

- Ám Damelon Főlordnak, a Szívnagy-fiúnak szent barátsága új életet öntött beléjük. Jó sors ígéretét érezték meg az ő hatalmas Lore-jában; szavára az Óriások kitárták odaadó szívüket. Vigasztalódtak, a Tengerteret otthonukká tették, hűséget esküdtek a Lordoknak - és három hajót megint elküldtek, keresnék azért a régi hazát. Azóta - s bizony több mint háromszor ezer év telt már - mindig három hajója járja az Óriásoknak a tengereket, keresik rendre a mi elvesztett honunkat, s ha a három régebbi visszatér, készen áll már a három új, hátha több sikerrel jár. Mindmáig hontalanok vagyunk hát, ott bolyongunk valami dőre álom labirintusában.

 

------------------------------------

 

191

 

- Kő és Tenger! Hosszú életűek vagyunk mi, ellentétben tiveletek, emberlények. . . én például a hajófedélzeten születtem, még akkor, amikor egy rövid utazás megmentett minket a Megszentségtelenítés borzalmas eseményeitől, és a dédszüleim még ott voltak az első vándorlók közt. És igen kevés gyermekünk van. Ritkaság, hogy Óriásnő egynél több utódot hozzon e világra. Eképpen aztán most már csak ötszázan vagyunk, és életképességünk is csökken minden újabb nemzedékkel.

- Nem feledünk, nem tehetjük.

- De a régi lore-legendában a Teremtő gyermekeinek volt reménye. Szivárványíveket feszítettek egünkre minden nagy esőzés után, és ez olyasmi volt, mintha ígéret lenne a csillag-létezőknek, hogy egyszer majd meglelik az utat haza, haza.

- Ha azt akarjuk, hogy megmaradjunk, meg kell lelnünk a hazautat, melyet elveszítettünk, vissza kell találnunk a Napszülő Tengeren túli országszívbe.

Habkövető elbeszélése alatt a nap mély délutánba ereszkedett; és amikor az Óriás bevégezte történetét, ott járt már az égitest az alkony szállta láthatárán. Akkor a Soulsease nyugat felé lázasan-hevesen, narancsvörösen kigyúlt, és fényfolyammá vált, diadalmas ragyogássá. A kimérhetetlen mélyű egek egyszerre sugaraztak vesztéstudatot és jövendölésreményt, beszélt éjről ez a tündöklő nyelv, és beszélt a rá következő nap ígéretéről, arról, hogy a sötétség el fog múlni, el fog tűnni; mert ha minden napok igazi vége jön el, akkor nem lesz ily csodás színjátéka, tűzgyönyörűség, lélekörvendeztető lángpanoráma, hanem minden romlássá és hamuhodássá lészen.

A csodás világ tette talán, hogy Habkövető megint felemelte hangját, s valami ólomsúlyú fájdalommal énekelte a következőket; Covenant ismerte már a dalt:

Követünk, vissza, tovatűnt nyomot -

de már nem az az élet jár velünk;

tenger-túl régi Föld, hozzád már el nem érünk.

Covenant megfordult, hadd lássa az Óriást. A Habkövető magasba szegte fejét, izzó arany-narancs sávok csillogtak nedvesen az orcáin, finom tűz vonásai. Ahogy Covenant figyelte őt, láthatta, hogy a visszaverődő fény kezd valami vöröses árnyalatot ölteni, aztán halványodik.

 

------------------------------------

 

192

 

Az Óriás szelíden így szólt akkor: - Nevess hát, Thomas Covenant nevess, a kedvemért. Az öröm a fülé, mely hall, tudod . . !

Covenant kihallotta a Habkövető hangjából a semmi fölényességet nem ismerő, kérlelő, tiszta lüktetést - és az ő hangja, válaszul, egyszerűen elcsuklott csak. Nevetni mégsem tudott; benne semmiféle nevetés kezdeménye nem élt már ekképpen. Hirtelen undor támadt fel benne: a saját korlátai miatt, a nyomorult-nyomorék lét nyomán, és mit tehetett? Kitörni . . . más irányban! Azt mondta hát: - Éhes vagyok.

A Habkövető árnyba borult szeme egy pillanatra mintha tűzlángba borult volna - harag volt ez. . .? De akkor hátraszegte fejét, s nevetett, csak úgy, csak úgy magának. Jókedve mintha a szívéből szökkent volna elő, és csakhamar elsöpört minden feszültséget, minden bánatkönnyet a láthatárról.

Amikor e vulkáni kitörés nyomán valamelyest megnyugodott végre, azt mondta: - Thomas Covenant, azért a túl nagy sietségnek én nem vagyok barátja. . . viszont rólad úgy érzem, a barátom vagy. Jól kibillentettél a büszkeségemből, és ez derekas szolgálat lenne akkor is, ha korábban nem nevettem volna rajtad szívből.

- Szóval . . . éhes vagy? Nézzük csak. Hogyan is ne lennél éhes? Helyesen szóltál. Meg kellett volna kínálnom téged valamivel, bizony, már korábban is . . . mert nagyon olyan a színed, mint aki napok óta csak alianthá-t evett. Van ilyen ódon bölcsesség is: hogy a nélkülözés finomítja a lelket - én azonban azt mondom, a lélek finomítására ráérünk, ha a testünkkel nincs mit kezdenünk már.

- Szerencsére jócskán vannak készleteim; ennivaló, úgy értem. - Avval egy mesésen duzzadó bőrzsákot rúgott oda Covenantnak, s egy kézmozdulattal jelezte, nyissa ki bátran. Ő nyomban hozzálátott, kioldozta a zsineget a zsák szájánál, s benn jó sózott húst, sajtot, öreg kenyeret talált, kétökölnyi méretű mandarinokat - vagy egytucatnyi gyümölcsöt! -, ráadásul egy bőrből készült korsót, melyet megemelni is alig bírt. Hogy ezt a kérdést egy kicsit későbbre halassza, hozzálátott a harapható dolgokhoz, a sós ízt a mandarinok levével mosván ki szájából. Akkor fordította csak figyelmét a bőrkorsóra.

- Ez diamondraught, mondjuk, gyémánteszencia - közölte vele az Óriás. - Éltető nedű. Talán én esetleg. . . De nem, barátom, minél hosszasabban nézlek, annál inkább látom a fáradtság képét magát. Hát csak igyál a korsóból, húzd meg, segíteni fog, hogy pihenhess.

 

------------------------------------