A Kárhozat Urának átka Stephen Donaldson

Prev Next

A folyó ily bűvöletében Covenant mindjobban tudatára ébredt, miféle megbízhatóság, erősugallat rejlik ebben az Országban. Nem. volt ez megérinthetetlen álomképződmény immár; valóságos lett az egész, mintegy ellenőrizhető. Ez is illúzió volt, persze - Covenant roncsolt és gyötrött elméjének szüleménye. De valami furcsa módon vigaszos is volt a dolog. Mintha azt ígérte volna, hogy nem. rémségek felé, nem káoszba vezet az út - nem, ez az Ország szerves egész, kezelhető, csak érteni kell törvényeit, különös tényeit, s akkor majd ő is sértetlenül járhatja álomútját, visszanyerheti fogódzóját, mely egyszerűen az egészség. Efféle gondolatoktól Thomas Covenant szinte vakmerő lett, így követte Lena karcsú hátát, csípőjének vonzó ringását.

Ahogy Covenant ott járt e szokatlan gondolatok és érzések közt, a völgy mély árnyak közé hullt. A nap lebukott a nyugati hegyek mögött, s bár fénye izzott még csöndesen a távoli síkokon, a völgyet a sötétség könnyű fátyla borította be. Ahogy Covenant megfigyelhette, az árny lassan felkúszott, jobb felől, a hegyen is mind magasabbra, akárha éhes árhullámok falnák partjukat, a nappalt. Az alkonyhomályban azt kellett éreznie, hogy a veszély alattomosan közelebb s közelebb kúszik hozzá, jóllehet fogalma sem volt róla, mi is az.

Akkor a hegyek utolsö vonulata is homályba borult, és a síkságon az izzás halványult.

Lena megállt hirtelen, megérintette Covenant karját, s lefelé mutatott. Nézd - mondta -, itt van Mithil Stonedown.

Ott álltak egy hosszú, enyhe ívű domb tetején, és odalent elóbukkant a falu épületeinek csoportja. Covenant meglehetős élességgel látta a házakat, bár az ablakok némelyike mögül ott már fakó fények szivárogtak elő a sötétbe. Bár középen ott volt egy nagy, nyitott kör, maga az egész stonedown olyan összevissza településnek látszott, mintha csak nemrég potyogtatták volna ide a hegyekből. Ám. ezt a benyomást is feloldotta a kőfalak és a lapos tetők sima rendje, fényes tisztasága. S ahogy alaposabban szemügyre vette, Covenant láthatta már, hogy ez a Mithil Stonedown egyáltalán nem szervezetlen képződmény. Az épületek mind a középpont felé néztek.

Mindegyik egyszintes volt csak, és mind kőből épült, a tetejük lapos kőtömbökből állt össze; de meglehetősen változatos képet mutattak, ami a méreteiket és formájukat illeti - akadt köztük kerek, négyzet alakú, tégla-

------------------------------------

lap jellegű, s megint mások teljesen szabálytalanok voltak a tetejüktől az aljukig, s így aztán inkább látszottak tömzsi, üreges görgetegköveknek, mint épületeknek.

Ahogy a lány Covenanttal letekintett a stonedownra, így szólt: - A Déli Síkságok ötször száz embere él itt... van köztük rhadhamaerl, pásztor, csordás, földművelő gazda, mesterségtudó. De Atiaran, az én anyám. az egyetlen, aki járt a Loresraatban. - Aztán, odamutatva, hozzátette még: - Az én családom otthona, látod . . . az ott, a folyóhoz legközelebbi ház.

Megindultak, Lena és Covenant a falut megkerülve a jelzett épület felé haladt - a lány otthonához.

HAT

Berek, a Felekéz legendája

Megülte a völgyet az alkony. Madarak gyülekeztek éji nyugovóra az alacsony dombok fáin. Énekeltek, erőteljes hangon szólongtak egymáshoz, de csak egy darabig - éles zsivajuk, rikácsolásuk átalakult csöndes zümmögőkórussá, elégedett kis mormolássá, úgy együttesen. Ahogy Lena és Covenant a stonedown szélső házai mögött elhaladt, hallhatták megint a folyó távoli tűnődését. Lena néma volt, mintha ő is tűnődne valamin - élénken? izgatottan? -, és Covenantot csakígy túlságosan is lefoglalták az alkony hangjai, eszébe nem jutott volna megszólalni. A lassan előhullámzó éj tele volt szelíd közlésekkel - összetartozás érzését keltette mindez, gyógyírként a sötétség okozta szívsajgásra. Ekképpen haladtak hát ők is, kettesben és nyugalmasan, a lány otthona felé.

Négyszögletes épület volt ez a ház, nagyobb, mint a stonedown legtöbb hajléka, de a falai ugyanolyan simaságosak voltak, szinte fénylettek. És meleg, sárgás fény szűrődött ki az ablakokon. Ahogy Lena és Covenant közeledett, az egyik ablak terén egy magas alak haladt át egy távolabbi helyiség felé.

------------------------------------

A ház sarkán Lena megállt, hogy kézen fogja Covenantot, megszorítsa, mielőtt az épület bejáratához vezette volna.

A bejáratot súlyos függöny fedte. A lány félrehajtotta a függönyt, és beljebb tessékelte vendégét. Akkor ott megállt újra. Covenant gyorsan körbepillantott, s így látta, hogy a helyiség, melybe beléptek, a ház mélyébe nyomul, de jobbról is, balról is nyílik belőle egy-egy lefüggönyözött ajtó. Látott egy kőasztalt, padokat, melyeken hat-nyolc ember is elférhetett - ez volt középütt. Ám a tér olyan nagy volt, hogy az asztalos-lócás együttes nem vált benne uralkodóvá.

A helyiség kőfalaiba körben polcok voltak vájva, s ezek tele voltak kőkorsókkal, -edényekkel, melyek némelyike nyilvánvalóan a főzés s az evés céljait szolgálta, a többi használati tárgy rendeltetését Covenant nem tudta volna megmondani. A falak mentén jó pár sziklazsámoly állt. És a meleg sárga fény betöltötte az egész helyiséget, ott izzott a sima felületeken, és visszaverődött-megtört a kőanyag különös színein-mintázatain.

A fény forrásai tüzek voltak, melyek több kőedényben égtek, a helyiség mindegyik sarkában állt egy-egy ilyen, s az ötödik a középen, az asztalon; de lángok nem lobogtak - a fény ugyanolyan masszív volt és stabil, mint edényei. És a fénnyel valami szelíd illat is járt együtt, akárha frissen feltört föld szaga szállna.

Egyetlen futó pillantás elegendő volt Covenantnak, hogy figyelmét a helyiség távolabbi vége keltse fel. Ott, egy kőlapon a falnál valami roppant gránitfazék emelkedett, félembernyi magasságú. És az edényre hajolva, tartalmát figyelmesen szemlélve, egy jól megtermett férfi állt még, oszlopszerű alak, és olyan erőteljesnek látszott, mint egy nagy görgetegkőtömb. Háttal volt Lenának és Covenantnak, és mintha nem is vette volna észre őket. Rövid, barna tunikát viselt, alatta barna nadrágot, ám a levélmintázat, mely a vállán volt a tunika anyagában, azonos volt a Lenán láthatóval. A tunika jól elárulta hatalmas izomzatát, mely igen elevenen élt, ahogy a férfi a fazekat forgatta. Elemi mód súlyosnak látszott ez a tárgy, ám Covenant könnyűszerrel elképzelte, hogy a férfi mindjárt fölkapja, magasba emeli s kiönti tartalmát.

Volt az edény fölött valami árnyék, amit a helyiségbeli fény nem hatott át, és a férfi egy darabig a sötétségbe bámult, ezt tanulmányozta az edényt forgatva. Akkor énekelni kezdett. Hangja túl halk volt ahhoz, hogy Covenant szavakat vehessen ki, de ahogy figyelt, érzett a hangból valami szólí-

------------------------------------

tást - mintha az edény tartalma valami jelentős hatalom lenne. Egy pillanatig még semmi sem történt. Akkor az árny elkezdett halványulni. Covenant eleinte azt hihette, hogy a helyiségben változtak meg a fényviszonyok, de hamar észrevette az edényből induló újabb sugárzást. Az izzás áradt és mélyült, és a végén már olyan erős volt, hogy sugárzásával a szoba addigi fényeit mind elhalványította.

A férfi még motyogott valamit műve fölött, aztán kiegyenesedett, és meg is fordult. Az újabb ragyogásban ráadásul még magasabbnak, szélesebbnek is látszott, mint addig: mintha megannyi végtagja, a válla, domborulatos mellkasa további rettentő erőt s terjedelmet nyert volna a fénytől; és a homloka vörösen izzott a fazékból áradó hőtől. Covenantot megpillantva csak bámult meglepetten. Szemében valami kényelmetlen fény villant, jobbjával végigsimított sűrű, vöröses haján. Aztán kinyújtotta a kezét, tenyerét fordította Covenant felé, aztán Lenához így szólt: - Jól van, leányom, hát akkor vendéget hozol. De hát én arra is emlékszem, hogy a vendégelés ma a te feladatod itt nálunk. - Hangjából eltűnt a még imént oly egyértelmű fensőbbség ereje. Olyan volt most, mint aki nem túl sokat beszél emberekkel. Ám annak ellenére, hogy lányával szigorúan szólt, alapvetően nyugodt volt az egész viselkedése. - Tudod, hogy megígértem: egy kicsivel több kőmunkát végzek ma, és anyád, Atiaran segít világra hozni Odona, Murrin-feleség újabb gyermekét. A vendéget pedig sérteni fogja, hogy ez nálunk a vendégszeretet - hogy nincs étel se, amivel napjának méltó befejezését megülhetné. - Állhatatosan korholta Lenát, de még figyelmesebben nézte közben mindvégig óvatosan Covenantot.

Lena félrehajtotta a fejét, hogy - Covenant így érezte - kellő szégyenkezést mutasson, amúgy apja kedvére. De egy pillanattal később már sietett is felé a szoba terén át, megölelni a nagydarab embert. Aztán, Covenant felé fordulva, közölte: - Trell, jó apám, idegent hozok a stonedownunkba. Ott leltem őt Kevin Ormán. - És a szemében, bár hangját megpróbálta közönyösre venni, élénk fény villant.

- Úgy - válaszolta Trell. - Egy idegent . . . annyit látok jól. Csak azt nem tudom, mit kereshetett ott azon a rossz-szél-fútta vidéken.

- Egy szürke felhővel küzdött - világosította fel Lena.

Covenant, míg elnézte ezt a tömbös, szálas-öles termetű férfit, ahogy izomkötegektől duzzadozó karját Lena vállán nyugtatja, olyasmire számított, hogy nevetése harsan majd mindjárt - mert micsoda képtelenség az,

------------------------------------

hogy valaki egy felhővel küzdjön! Trell egész lénye maga volt a földi valóság, törhetetlenül az: a józan ész, mely a Kárhozat Urát s egész rémálmát mindjárt oda taszítja vissza, ahová való, a képtelenség világába. Ezért aztán Thomas Covenant szinte megszédült, mikor azt kellett hallania, hogy Trell a legnagyobb komolysággal megkérdezi: - És ki lett a győztes?

A kérdés rákényszerítette Covenantot, hogy lehetőség szerint újra megvesse valahogy a lábát. Nem volt felkészülve rá, hogy a Kárhozat Urának emlékével foglalkozzék, ám azt is bizonyossággal érezte, hogy Trellnek nem hazudhat. És a torka, igen, a torka az rettentő száraz lett egyszerre, annyit mondott hát sután: - Átéltem . . . és itt vagyok.

Trell egy pillanatig néma maradt, de a csendből Covenant azt vélte kihallani, hogy válasza csak fokozta a nagydarab ember feszengését. Trell tekintete félresiklott valahová, majd visszaszegeződött a jövevényre; s azt mondta akkor: - Értem.. S a neved mi volna, idegen?

Lena hirtelen Covenantra mosolygott, s helyette válaszolt: - Thomas Covenant; Kevin Ormának Covenantja.

- Hogyhogy, leány?! - kérdezte Trell. - Próféta vagy talán, hogy olyasvalaki helyett szólsz, aki feljebb áll nálad? - Akkor Covenantnak azt mondta: - Nos hát. . . Kevin Ormának Covenantja, mondd nekem, van-e valami más neved is?

Covenant már-már azon volt, hogy határozott nemmel válaszol, mikor észrevette, milyen mohó érdeklődés izzik a Lena szeméből sugárzó néma kérdésben. Szünetet tartott. Villanásszerűen átlátta, hogy a lány számára ugyanolyan izgalmas ő így is, mintha Berek volna, a Felekéz - hogy Lena annyira vágyik titokzatokra és rejtelmes erőkre, mindentudó lordokra és fellegcsatákra: íme, hogy az ő idegensége, megmagyarázhatatlan föltűnése az Ormon a hősi múlt nagy eseményeinek megtestesítőjévé avatja a szemében. Egyszerre világossá vált, Lena azt remélte, hogy a férfi majd feltárja előtte kilétét, utal valamiképpen magas rendeltetésére, s ő maga ezzel vigasztalódhatik azért, hogy olyan fiatal és oly zsengén tudatlan még.

Ez az elgondolás különös visszhangokat vert Covenant szívében. Nem szokta meg ezt a hízelgést; a lehetőségek ismeretlen érzetét támasztotta benne. Sebesen járt az agya, keresett valami hangzatos nevet, jelzőt, mely Lena tetszését elnyerheti, ugyanakkor ő maga, Thomas Covenant nem csapja be Trellt sem. Támadt hirtelen egy ihletett gondolata. - Thomas Covenant vagyok - jelentette ki, mintha kihívásra válaszolna -, a Hitetlen.

------------------------------------

Úgy érezte, persze, azonnal, hogy ezzel a névvel elkötelezte magát valaminek, amit méltóképpen képviselnie pillanatban nem tudhat. A dolog olyan volt, mintha merő nagyképűsködés lenne, ám Lena sugárzó tekintettel viszonozta, Trell pedig ünnepélyes arccal fogadta a bejelentést. - Jól van hát, Thomas Covenant - válaszolta -, légy üdvözölve Mithil Stonedownban. Kérlek, fogadd el e ház vendégszeretetét. Most mennem kell, vár a tűzkőmunka - ígéretet tettem rá. Lehetséges, hogy asszonyom, Atiaran hamarosan visszatér. És ha egy kicsit megnógatod, Lena hajlandó lesz emlékezni, hogy némi frissítővel tartozik neked, míg én távol járok.

E szavakat szólván, Trell visszafordult a kőedényhez. Karjával körbefogta, aztán fölemelte alapzatáról. Vörös-arany lángok jártak táncot haján és szakállán visszaverődve, így vitte a fazekat az ajtóhoz. Lena eléje sietett, hogy a függönyt félrehajtsa, tartsa, s egy pillanat múlva Trell már ott sem volt - Covenant pedig csak egyetlen villanásnyira nézhetett bele az edénybe, tartalmába. Apró, kerek kövekkel volt tele a fazék, olyanok voltak, mint a finom zúzalékkő szemei, és mintha tűzben égett volna valamennyi.

- Ördög és pokol! - suttogta Covenant. - Milyen nehéz lehet ez a dolog így?

- Három ember nem bírja megemelni csak magát a fazekat - világosította föl Lena büszkén. - De ha a kőanyag, a graveling ég, apám könnyedén fölkapja. A rhadhamaerl Gravelingasa ő, mélységesen tudva tudja a kövek lore tudományát.

Covenant a férfi után bámult még egy-két pillanatig: lenyűgözte Trell roppant ereje.

Akkor Lena így szólt: - Nos hát, nem szabad elmulasztanom, hogy valami frissítőt adjak neked. Akarod, egyébként, megmosni kezed-arcod? Vagy fürödnél? Nem vagy szomjas? Van jó tavaszi borunk.

Hangjának hallatán Covenant idegei újra vibrálni kezdtek. Trell ösztönös gyanakvással nézett rá először - de ez eloszlott, mert rájött, hogy neki is van ereje. Ez a világ elfogadta őt, fontosságot tulajdonított neki. Ilyen emberek, mint Trell és Lena, igen, ilyen emberek őt komolyan veszik, ahogy kívánja. Neki mást sem kell tennie most már, csak követni álma ösvényét Revelstone-ba - bármi legyen is az. Ez a kilátás szédítő volt. A pillanat hatására úgy döntött, hogy felvállalja e fontosságot, élvezi, amíg tart.

Leplezni akarta azért az új érzelem hevességét, s így azt mondta Lená-

------------------------------------

nak: megmosdana. A lány bevitte egy függöny mögé egy másik helyiségbe, ahol a falból, egy vízköpőféléból, szakadatlanul folyt a víz. Mozgatható kőteknő vályúján csorgott tovább aztán a víz, vagy egy mosdótálba, vagy egy nagy kádba, ezek is kőből voltak. Lena finom homokot kínált neki, azt használná szappanként, majd magára hagyta. A víz hideg volt, ám Covenant úgy mártóztatta meg benne két kezét és fejét, hogy az már a kitörő lelkesedéshez járt közel.

Mikor kész lett, törülközőt keresett volna, de nem látott sehol. Kísérletképpen egyik kezét a helyiséget megvilágító izzó fazék fölé tette. A meleg, sárga fény gyorsan megszárította az ujjait, így aztán az edény fölé hajolt, ledörzsölte arcáról-nyakáról a vizet, és csakhamar a haja is száraz volt már. A szokás hatalma: elvégezte a VSE-t, megvizsgálván a csaknem láthatatlan nyomokat, a kezét ért vágások helyét. Majd a függönyt félrelebbentve visszatért a központi helyiségbe.

Itt azt láthatta, hogy közben egy másik nő csatlakozott Lenához. Ahogy visszatért, hallotta, mit mond Lena: - Azt állítja, hogy nem tud rólunk semmit. - Ekkor a másik nő rápillantott, s Covenant nyomban azt gondolta: ez Atiaran. A levélmintázat a nő hosszú, barna köntösének vállán, úgy látszik, a család jelvénye volt; ám efféle jelzésekre sem volt szüksége, hogy bizonyosra vegye a tényt - annyira régi, meghitt mozdulat volt az, ahogy az idősebb nő Lena vállát megérintette, annyira hasonlóak voltak tartásra, formára. Épp csak hogy míg Lena friss volt és üde, karcsú és csupa töretlen-újdonat, Atiaran összetettebbnek tűnt fel, csaknem önellentmondásosnak. Szelíd felszíne, teltebb alakja olyan volt, mintha fékezője lenne bensőjének, mely csupa kemény tapasztalat - mintha testével valami régi, bonyolult fegyverszünet alapján létezne tovább. És az arca ennek a fegyverszünetnek - vagy a harcoknak! - jegyeit viselte; homlokát időnek előtte ráncok szabdalták, és mély, hatalmas szeme mintha befelé tárult volna igazán, kételyek és kényelmetlen kibékülések gyötrött-tört csatatér-világára. Ahogy elnézte őt a kőasztal túlján, Covenant kétféle dolgot látott, egyrészt valami feszes figyelmet - aggódást, melynek alapja az, hogy ez a nő többet tud és többtől fél, mint az emberek általában -, és olyan távoljáró szépséget, mely sugárzóvá tehetné az arcát, ha mosolyogna.

Rövid habozás után az idősebb nő a kezét a szívéhez emelte, megérintette, aztán Covenant felé nyújtotta, ugyanúgy, ahogy Trell az imént. - Üdv néked, vendég, légy otthon. Én Atiaran vagyok, Trell-feleség. Beszéltem

------------------------------------

Trellel, és lányommal, Lenával is váltottam szót rólad. . . nem kell hát bemutatkoznod, Thomas Covenant. Érezd jól magad nálunk.

Thomas Covenant nem felejtette el, mi az illem, és mi az ő új elhatározása; így mondta hát: - Nagyon köszönöm, részemről a szerencse.

Atiaran enyhén meghajolt, s ekképpen szólt: - Ha elfogadják, amit adnak, megtisztelő annak, aki ad. És az udvariasság is mindig öröm. - Aztán mintha megint habozott volna, bizonytalanul, miképp is folytassa. Covenant figyelte, hogyan tükröződik az anya szemében ismét az a mindenkori konfliktus, és azt gondolta: ez a nézés hihetetlen hatalmú volna, ha nem fordulna annyira befelé. De Atiaran elhatározása most hamar meglett, így hangzottak el a következők: - Nálunk nem szokás, hogy vendéget nehéz kérdésekkel zavarjunk, mielőtt enne. De az étek még nincs kész. . . - Azzal Lenára pillantott. - . . . és te különös embernek látszol az én számomra, Thomas Covenant, igen, különös vagy és nyugtalanító. Szívesen beszélnék veled ezért, míg Lena elkészíti a vacsorát, már amink van. Látom, rászorulsz, ne kelljen hát sokat várnod.

Covenant megvonta a vállát - eléggé kifejezéstelenül. Valami ideges szorongást érzett, ahogy arra gondolt, miket fog kérdezni majd ez az asszony; próbálta összeszedni magát, hogy amikor válaszol majd, ne veszítse el frissen meglelt egyensúlyát.

Közben Lena elindult a helyiségben. A polcokhoz ment, hogy tányérokat, csészéket-tálakat rakjon az asztalra, és hozzálátott néhány fogás elkészítéséhez egy kőlapon, melyet alulról egy tálcányi tüzes kő melegített. A hevülő kőtől többször is Covenantra tévedt a tekintete, így járt-kelt, ám a férfi nem vette mindig észre ezt. Atiaran kötötte le a figyelmét.

Az asszony először csak úgy bizonytalanul mormolgatta: - Hát nem is tudom, hol kezdjem. Olyan régen volt. . . és én oly keveset tudok mindabból, amit a Lordok tudnak. De amit mégis tudok, az elegendő lesz, remélem. Senki itt a helyemre nem léphet. - Válla megfeszült. - Láthatom a két kezedet?

Emlékezvén rá, hogyan reagált még a legelején Lena, Covenant a jobbját nyújtotta oda.

Atiaran megkerülte az asztalt, míg elég közel ért ahhoz, hogy a vendéget megérinthesse - de nem tette. Csak az arcát fürkészte. - Felekéz. Úgy van, ahogy Trell mondta. És némelyek arról beszélnek, hogy Berek, a Földba-

------------------------------------

rát, a Szívnagy és a Lord-Atyaős visszatér majd az Országba, ha idejét hozza a szükség. Tudsz ezekről a dolgokról?

Covenant nyersen azt felelte: - Nem..

Atiaran, még mindig az arcát vizsgálva, így szólt: - A másik kezed?

Hökkenten emelte fel balját. Az asszony tekintete most a bal kezére siklott.

És amikor megnézte, elakadt a lélegzete, összeharapta ajkait, hátrább lépett. Egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan rémület látszott rajta. De aztán összeszedte magát Atiaran, és hangjában alig volt valami remegés, ahogy megkérdezte,: - Milyen fémból van ez a gyűrű?

- Hogy micsoda? Ez? - Atiaran reagálása megdöbbentette Covenantot, és meglepetésében valami bonyolult emléksorra bukkant, Joanéra: E gyűrűvel jegyezlek. . . - aztán jött az öreg okkerköntösű koldus, ismételgetvén: Légy hű, légy hű. Sötétség fenyegette. Hallotta saját válaszát, akárha valaki más beszélne, valaki, akinek semmi köze leprához, váláshoz: - Fehéraranyból.

Atiaran felhördült, két kezével két halántékához kapott, mintha kínok törnének rá. De aztán csitult, fegyelmezte magát, csak a szemében villogott valami leplezetlen vakmerőség. - Egyedül én - mondta -, Mithil Stonedownban egyedül én tudom ennek a jelentését. Még Trell sincs birtokában e tudásnak. És én magam sem tudok túl sokat. Felelj, Thomas Covenant - igaz ez?

El kellett volna dobnom, motyogta magában, nekikeseredve. Leprás ne érzelegjen.

Ám Atiaran heveskedése megint az asszonyra irányította figyelmét. Az volt a benyomása, hogy Lena anyja többet tud arról, ami vele, Covenanttal most történik, mint ő maga - hogy ő most behatol egy világba, amely valami homályos, végzetes módon a fogadására készült. Régi dühe feltámadt. - Persze hogy igaz - kaffantotta. - Mi bajod, hallod-e? Ez csak egy gyűrű.

- Fehérarany. - Atiaran válasza ugyanoly elveszettnek tűnt fel, mintha az asszony épp most szenvedett volna el valami közel-gyászú veszteséget.

- És akkor? - Covenant fel nem foghatta, mi kavarja fel annyira ezt a nőt. - Nincs abban semmi. Joan . . . - Joan nem akarta, hogy sárga aranyból legyen a gyűrűjük. Hanem aztán ez sem akadályozta meg, mikor válásra került a sor, nem tartotta vissza.

------------------------------------

- Fehérarany - ismételte Atiaran. - A Lordok énekelni szoktak egy ősi lore-dalt, mely a fehéraranyat viselőről szól. Csak egy részére emlékszem, így szól:

És ő, ki hord fehér, vad, bűvös aranyat,

szín ellentmondás -

mert minden ő, és semmi ő,

hős és bolond,

mindenre képes és védtelen -

és hűség vagy árulás egy-szavával

megmenti vagy romlásba taszítja a Földet,

mert őrült ő és józan ő,

hideg és szenvedélyes,

meglelt és elveszett.

Ismered a dalt, Covenant? Az Országban nincs fehérarany. Aranyat sosem leltek a Földben, jóllehet azt mondják, Berek tudott aranyról; és ezért az énekek. Mely rettenetes cél hoz téged ide?

Covenant érezte, hogy a nő kutatva nézi őt, nem lel-e valami hibát, valami hamisságot, ami meghazudtolhatná félelmét. Megmerevedett. Van hatalmad, igen, mondta Lordja a Megvetésnek, vad mágia - sosem fogod tudni, mi is az. Ha csak rágondolt, hogy a jegygyűrűje afféle talizmán, majdnem elhányta magát - mintha rózsaolajszag émelyítené. Vad vágyat érzett, hogy felüvöltsön. Mindez egyszerűen nem történik! Nem és nem! Persze, csak egy megoldást tudott az egészre: ne gondolj rá. . . kövesd utad. . . légy túlélő. Hát akkor Atiaran fegyverével harcol, legyen. Azt mondta: - Minden cél rettenetes. Üzenetem van a Lordok Tanácsának.

- Miféle üzenet? - kérdezte az asszony.

Egy pillanatnyi habozás után Covenant azt mondta: - A Szürke Gyilkos visszatért.

Lena, ahogy Covenant ajkáról meghallotta ezt a nevet, elejtette a kőtálat, melyet vitt éppen - és anyjának karjába menekült.

Covenant az eltört edényre bámult. A folyadék, amit az öblös tál tartalmazott az imént, a sima padlón csillogott. Akkor meghallotta már Atiaran riadt zihálását is. - Honnan tudod te ezt? - A férfi visszanézett rá, s láthatta, hogy anya és leánya úgy kapaszkodik egymásba, mintha legszörnyűsé-

------------------------------------

gesebb rémálmaik démona fenyegetné őket. Leprás tisztátalan, kitaszított! Ezt gondolta keserűen Covenant. De ahogy figyelte őket, látta, hogy Atiaran megkeményedik. Az állkapcsa . . . az a nagy szeme . . . Minden félelme ellenére olyan volt, mint az igazi, erős anyák, akik gyermekeiket védik - felvértezve magukat, hogy a védenc veszedelmét hárítsák. Ekképpen kérdezte újból: - Honnan tudod?

Covenant úgy érezte, neki kell védekeznie, azt mondta hát: - Találkoztam vele Kevin Ormán.

- Ó, jaj ! - kiáltotta Atiaran, és még jobban szorította Lenát. - Jaj mind e világ zsenge élőinek! Az Ország kárhozata száll rájuk. Nemzedékek halnak majd gyötrelemben, és háború lesz és borzalom és kín mindazoknak, akik élők. Jaj, Lena, én leányom! Gonosz korba születtél bele, íme, és nem lesz számodra béke, nem lesz nyugodalmas élet, ha eljön a harc. Ó, Lena, Lena!

Bánata valami védtelen pontot érintett meg Covenant szívében; torka kiszáradt. A hangja addig sosem érzett gyásszal töltötte ki azt a képet, melyet ő maga is alkotott magában az Ország Pusztulásáról. Először érezte, hogy az Ország valami drága-drága értéket őriz, melynek elveszte fenyeget.

Ez a kombináció - a rokonszenv és a harag együttese - csak tovább erősítette az idegeit. Vibrált benne valami: élesebben most, szélsőségesebb remegéssel. Ahogy Lenára nézett, láthatta, a lány iménti pánikjának helyét már valami merő új áhítat foglalta el: tisztelet őiránta. Az öntudatlan felajánlkozás minden eddiginél zavarba ejtőbben égett a szemében.

De csak állt ott csendben, megvárta, hogy Atiaran és Lena lassan eleressze egymást. Majd azt kérdezte: - Mit tudtok ti minderről? Arról, ami velem történik?

Mielőtt Atiaran felelhetett volna, kintről egy hang kiáltott be a házba: - Üdv! Atiaran, Tiaran-lány, Trell Gravelingas, a Tűzkőmester mondja nekünk, hogy munkáddal mára megvagy. Jöjj, énekelj nekünk a stonedownban!

Egy pillanatig Atiaran némán állt, mint aki magába fordult teljesen. Majd felsóhajtott: - Jaj, életem munkája most kezdődött el csak éppen! - Avval az ajtó felé fordult. Félrehúzta a függönyt, s ezt mondta, ki az éjszakába: - Még nem ettünk. Később majd megyek. De a gyűlés után beszélnem kell a vének Körével.

- Tudni fognak róla - válaszolta a hang.

------------------------------------

- Jó - mondta Atiaran. De nem fordult vissza Covenanthoz, hanem az ajtóban maradt, s bámult ki egy darabig a sötétbe. Amikor végre helyére hullt a fúggöny, s ő a férfira nézett, a szeme nedves volt, a nézése pedig olyan, hogy Covenant azt hitte: vereség van benne. De akkor rá kellett jönnie, hogy az asszony csak emlékezik a vereségre. - Nem, Thomas Covenant - mondta Atiaran -, semmit sem tudok én a te sorsodról. Talán ha még tovább maradtam volna a Loresraatban. . . ha lett volna hozzá erőm. Csakhogy úgy éreztem, a többi már meghaladná képességeimet, s inkább hazatértem. Sok mindent tudok a régi-régi Lore-ból, amit itt a falum, Mithil Stonedown nem is sejt, hanem még ez is oly nagyon kevés. Amire veled kapcsolatban emlékezni bírok, ennyi csak: utalásféle valami vad mágiára, amely békerontó -

vad mágia, minden sziklába bevésve,

léte fehéraranynak, eloldozni vagy kötni -

de az ilyen sorok jelentéséről vagy ezeknek az időknek ott a lényegéről mit sem tudok. Két oka is van tehát, hogy a Tanácshoz vigyelek. - Avval egyenesen a szemébe nézett, s kimondta: - Őszinte leszek, Thomas Covenant. . . ha azért jöttél, hogy az Országot eláruld, csak a Lordok remélhetik, hogy ebben megakadályoznak majd.

Elárulni? Megint egy új gondolat, íme! Egy pillanat kellett hozzá azért, hogy megértse, mit is mond ezzel Atiaran. De mielőtt tiltakozhatott volna, Lena közbeavatkozott az érdekében: - Anyám! Harcolt ő egy szürke felhővel Kevin Ormán fenn! Láttam. Hogyan kételkedhetsz benne? - Ez a védelem visszafogta harciasságát. A lány, akaratlanul is, olyan "alapokra" helyezte őt, ahol maga sosem állt. Hiszen hol volt ő attól, hogy harcolt volna a Kárhozat Ura ellen!

Trell visszatérte akkor lehetetlenné tett Atiaran részéről bármi válaszmegjegyzést. A nagy ember megállt egy pillanatig az ajtóban, körülnézett Atiaran, Lena és Covenant "csoportképén". Hirtelen megszólalt: - Hát így. Nehéz időknek elébe nézünk.

- Igen, Trell, igen, férjem - felelte Atiaran. - Nehéz idők jönnek.

A nagydarab férfi tekintete akkor a földön fekvő kőedénycserepekre tévedt. - Kemény idők, valóban - mondta, hangjában szelíd megrovással -, ha kőedények törnek, és a cserepeket otthagyjuk a földön, hogy porrá tapossák őket.

------------------------------------

Lena ezúttal őszintén elszégyellte magát. - Sajnálom, Apa - mondta. - Ügy féltem.

- Semmi baj. - Trell odament hozzá, nagy kezét, alig leplezett érzéssel, a vállára tette. - Vannak sebek, melyek talán begyógyulnak. Ma erősnek érzem magam.

Atiaran e szavakra olyan hálás tekintettel pillantott Trell felé, mintha a férfi valami hőstettet vitt volna végbe.

Az értetlenül bámuló Covenantnak pedig azt mondta: - Ülj le, vendég. Hamarosan kész az étel. Gyere, Lena. - Avval mindketten sürgölködni kezdtek a főzőkő körül.

Covenant figyelte, hogyan szedi össze Trell az edény darabjait. A Gravelingas hangja csöndesen mormolt-dünnyögött, mintha valami ősi, föld alatti éneket szólaltatna meg ekképp. Gyengéden emelte föl a széttört darabkákat, az asztalra rakosgatta mindet, a lámpa közelébe. Aztán maga is odatelepedett. Covenant mellette ült, s bámulva nézte, mit fog csinálni most házigazdája.

Összeszorított fogai közt tovább dünnyögve a barlangi éneket, Trell hozzálátott a darabkák eggyérakásához. Úgy csinálta ezt, mintha kirakós játékkal lenne dolga. Darabra darab került a helyére, és mindegyik apró rész ott is maradt, ahová rakta, jóllehet semmiféle ragasztóanyagot nem használt - Covenant így látta. Trell kínos-aprólékos műgonddal járt el, gyengéden érintett meg minden töredéket, de az edény így is igen gyorsan kezdett visszaalakulni a keze alatt. A darabok oly tökéllyel illeszkedtek, hogy csak finom fekete törésháló mutatta a baleset egykori tényét. Nem telt bele sok idő, és minden rész ott volt, ahol lennie kellett.

Mély hangja akkor dallamot váltott. És simogatni kezdte ujjaival a kőtárgyat, minek során is, ahol csak megérintette, eltűntek a fekete törésvonalkák - mintha leradírozták volna valamennyit. Ezzel a gyengédséggel ment végig, nagyon lassan, az egész edényfelszínen. Amikor a külső felével megvolt, nekikezdett belül. Végül pedig, fölemelvén az edényt, az aljával fejezte be művét. Aztán két keze ujjai közé fogta, gondosan körbeforgatta, megbizonyosodni felőle, hogy semmit figyelmen kívül nem hagyott. Akkor abbahagyta az éneket, az edényt nemes mozdulattal letette, kezét elhúzta tőle. A tárgy ugyanolyan tökéletes volt és szilárdan megbízható, mint annakelőtte.

Covenant eddig az edényt nézte szent áhítattal, tekintete azonban most

------------------------------------

Trell arcára siklott át. A Gravelingas láthatóan megviselten ült ott - kimerítette az erőfeszítés, s feszült arcán könnyek patakzottak. - Összerakni nehezebb, mint széttörni - motyogta. - Nem is tudnám ezt megcsinálni minden nap. - Fáradtan fonta össze két karját az asztalon; fejét bölcsőjükbe hajtotta.

Atiaran a férje mögött állt, dörzsölte-masszírozta a hatalmas váll- és nyakizmokat, szeme tele volt büszkeséggel és szerelemmel. Az asszony arckifejezésében volt valami, ami Covenantban azt az érzést keltette, hogy ő maga valami nagyon szegény világból jött, ahol senki se törődik eltört kőedények gyógyításával. Próbálta azt mondani magának, hogy álmodik csupán - de nem akarta hallani ezt sem.

Csendes szünet áhítata után, ami Trell cselekedetét ünnepelte, Lena hozzálátott, hogy megterítsen. Atiaran hamarosan hozta az ennivalót - tálakban, a főzőkőről. Amikor minden készen állt ekképp, Trell fölemelte fejét, üggyel-bajjal talpra állt. Ott állt, Atiarannal és Lenával, az asztal mellett most. Atiaran így szólt Covenanthoz: - Népünk szokása, hogy étkezés előtt így felállunk, tiszteletadás jeléül mintegy a Földnek, mely minden élet, étek és erő forrása. - Covenant is felállt, esetlennek érezte magát, mint aki nem is való igazán ide. Trell és Atiaran és Lena lehunyta a szemét, fejüket is meghajtották egy pillanatra. Aztán leültek. Amikor Covenant is követte őket, a lócára telepedvén, elkezdődött az étkek körbeadogatása.

Takaros-tarka vacsora volt ez: hideg sózott hús, melyet gőzölgő mártás úsztatott, volt vadrizs, szárított alma, barna kenyér és sajt, és Covenant kapott egy jókora korsó italt, amit Lena tavaszi bornak nevezett. Tiszta és áttetsző folyadék volt ez, akár a forrásvíz, enyhén pezsgett, és valamelyest úgy illatozott, mint az aliantha; de az íze finom sört idézett, olyat méghozzá, melynek minden keserűjét "száműzték". Covenant lehajtott belőle egy derekas kortyot, s azt kellett éreznie, hogy az ital még élénkebben bizseregteti meg amúgy is zsibongó idegeit. Feszesség érzete járta át. Túlságosan is tele volt szokatlan stresszekkel. Hamarosan türelmetlenséget érzett: bár érne véget ez a vacsora, bár hagyhatná el ezt a házat, nyújtózhatna szabadon künn a levegőn.

Ám. Lena családja lassan evett, és valami be is árnyékolta még ezt a műveletet. Mert olyan eltökélten fogyasztották az étkeket, mintha ez a vacsora jelentené utolsó közös, zavartalan boldog órájukat. A csendből Covenant megérezte, hogy az ő jelenléte az ok. Kényelmetlen dolog volt ez.

------------------------------------

Hogy a kínosságot oldja, megpróbált érdeklődni, mit tudhat meg saját helyzetéről még. - Van egy kérdésem - jelentette ki mereven. Széles mozdulattal körbemutatott mintegy az egész településen. - Sehol semmi sincs fából. Rengeteg fa nő ebben a völgyben mindenütt, de nem látom, hogy a stonedownban is használnátok ilyesmit. Szentek errefelé a fák, vagy mi van?

Kis szünet után Atiaran felelt: - Szentek? Ismerem a szót, jelentése azonban homályos előttem.. Van a Földben az Erő, és ott van csakígy a fákban és a folyókban és a talajban és a kövekben, és tiszteljük azért, mert életet ad. Ezért tettük le a Béke Esküjét. Ez volna az, amit kérdezel? Azért nem használunk faanyagot, mert a fa-lore, a lilliannrill tudás elveszett, és nem kerestük, hogy visszaleljük. Amikor népünk száműzetésbe ment, amikor a Pusztulás tört az Országra, sok becses dolog elveszett így. Népünk a rhadhamaerl lore-hoz ragaszkodik a Southron Range és a Puszták vidékein, s ez a tan segített minket a fennmaradásban. Ám a fa-lore mintha nem lett volna igazán hasznunkra, ezért feledésbe is merült. Most, hogy aztán visszatértünk az Országba, a kő-lore elegendő nekünk. De mások megőrizték a lillianrill-t. Láttam Soaring Woodhelvent, a tőlünk északra és keletre húzódó hegyvidéken, és igazán szépséges hely - az ottaniak értenek a fához, és virágoznak is. Stonedown és Woodhelven, ahogy eleve már nevükben viselik a kőt és a fát, kereskedik egymással emígy-úgy, de nem fával és nem kővel.

Amikor befejezte, Covenant a frissen támadt csendben valami változást vélt hallani. Aztán, egy pillanat múltán, rájött, hogy hangok távoli moraja üti meg a fülét. Nemsokára Atiaran is megerősítette ezt, Trellnek mondván: - Vagy úgy, a gyűlés. Megígértem, hogy énekelni fogok ma éjszaka.

Egymás mellett álltak, Atiaran és Trell, és a férfi azt mondta: - Vagy úgy. És utána beszélni fogsz a Körrel, a vénekével. Teszek holnapra bizonyos előkészületeket. Nézd. .. - Avval az asztalra mutatott. - ...szép nap lesz, nincs árnyék a kő szívén.

Csaknem önszándéka ellenére, Covenant oda nézett, ahová Trell mutatott. De nem látott semmit.

Látván üres tekintetét, Atiaran kedvesen azt mondta neki: - Ne csodálkozz, Thomas Covenant. Senki más, csak egy rhadhamaerl jósolhat időjárást ilyen kőből, mint ez itt. Most gyere velem, ha akarsz, és hallgasd meg Berek legendáját, a Felekézét; eléneklem. - Ahogy ezeket mondta, föl-

------------------------------------

emelte az asztalról a tűzköves edényt, hogy magával vigye. - Lena, elmosod a kőholmit?

Covenant felállt. Lenára pillantva látta, hogy a lány arca keservesre vált - kínos neki ez a kötelesség épp most: mert nyilvánvalóan velük tartana. Ám Trell is láthatta a dolgot, s azt mondta: - Kísérd el a vendégünket, Lena, leányom. Én majd elintézem, ami a kőedényekkel elintézendő.

Lena arcára öröm ült ki, és így, sugárzón vetette magát két karjával apja nyakába. A férfi egy pillanatra viszonozta az ölelést, aztán leeresztette leányát a földre. Lena összeszedte magát, most megint más volt: komoly, fegyelmezett, s így ment oda anyjához.

Atiaran így szólt: - Trell, végül még azt hiszi ez a lány, hogy királynő . . . Ha így neveled. - Ám ahogy Lena kezét megfogta, mutatta ő is, mennyire nem haragszik igazán, s így együtt mentek a függönyhöz, s ki a házból. Covenant nyomban követte őket, s a csillagos ég alatt megkönnyebbülést érzett. Több tere volt itt, a szabadban, hogy megértse, mi is van vele.

Mert valamit ki kellett derítenie. Fel nem foghatta, az ész érveivel, mi ez az ő növekvő izgatottsága. A forrástisztaságú tavaszi bor mintha összpontosította volna minden energiáját; ereiben úgy bizsergett, hogy egy őrjöngő szatírnak becsületére vált volna. Érthetetlen mód, brutálisan tört rá a kezdeményezés kényszere - hogy mintha nem is forrása, de áldozata lett volna az álmának. Fehérarany! Ezt motyorászta a házak közti sötétben. Vad mágia! Azt hiszik ezek, hogy őrült vagyok?

Talán őrült volt. Talán ebben a pillanatban a dementia foglyaként bolyong, és tévképzetekkel, hamis kívánságokkal gyötri magát, megannyi illúzióval, rémvalóság-képpel. Ilyesmi leprásokkal megesett már.

Nem vagyok őrült! És ezt csaknem fennszóval kiáltotta. Tudom, mi a különbség - én most csak álmodom.

Ujjait erőszak görbítette-reszkettette, de ahogy mélyet szívott párszor a hideg levegőből, az egész megint mögötte volt. Tudta, hogyan kell túlélni egy álmot. Az egyedüli veszély az volt, hogy eszét veszti.

Ahogy mentek ott, együtt, a házak közt, Lena sima karja hozzáért. Bőre mintha fellángolt volna ettől az érintéstől.

Az emberi hangok mormogása-zümmögése egyre erőteljesebben hallatszott. Lena, Atiaran és Covenant elérte a kört, és bevonult Mithil Stonedown gyűlésébe.

------------------------------------

Kézzel tartott tűzköves edények tucatjai szolgáltatták a világosságot. Olyan fényt, melyben Covenant mindent jól látott. Férfiak, nők és gyerekek tömörültek a kör peremén. Covenant úgy vélte: talán az egész stonedown eljött, hogy Atiaran énekét hallhassa. A jelenlévők többsége alacsonyabb volt, mint ő maga - és sokkal alacsonyabb, nem vitás, Trellnél -, hajuk sötét színű volt, fekete vagy barna, ebben olyanok voltak, mint Trell. Egészében azonban zömök, széles vállú nemzetség volt ez a mithili, s még a nők és a gyerekek is azt a benyomást keltették, hogy igencsak erősek; a kőmunka évszázadai formálták ilyenné ezt a népet, feladataihoz idomítva minden egyedét. Covenant ugyanazt a homályos félelmet érezte a láttukon, mint először Trellén. Fizikailag túlságosan is erősnek látszottak valamennyien, s neki csak a másmilyensége, furcsasága kínálhatott védelmet - ha ellene fordulnának netán.

Szaporán beszélgettek egymással, láthatóan várták Atiarant, és jelét sem adták most, hogy Covenant érdekelné őket. Ő meg végképp nem akarta, hogy felfigyeljenek rá, elhúzódott a gyűlés népének legszélső soráig. Lena vele maradt. Atiaran odaadta a lányának a tűzköves edényt, aztán keresztülvágott a tömegen, egyenest a kör legközepe felé.

Covenant, miután szemügyre vette az egybegyűlteket, Lenára fordította figyelmét. Ott állt a jobbján a lány, feje búbja egy-két hüvelykkel volt magasabban, mint a férfi válla, a köves edényt melle magasságában tartotta két kézzel, a fény még szebben kidomborította keblét. Lena nyilvánvalóan nem volt tudatában e hatásnak, Covenant azonban elemi erővel élte, amit lát, s a tenyerében megint ellenállhatatlan ingerek bizseregtek: hogy megérintse. Mohó és félelmekkel teli vágyakozás volt ez.

Lena, mintha a férfi gondolataiban olvasna, felnézett rá, és az arcán olyan ünnepélyes szelídség volt, hogy Covenant szíve egyszeriben szűknek érezte a bordaketrecet. Sután félrefordult hát egy kicsit, és körbejáratta szemét a gyülekezeten - anélkül, hogy bármit is látott volna így igazából. Amikor Covenant visszapillantott, a lány láthatóan ugyanazt tette, amit ő az imént - úgy csinált, mintha másfelé tekintene. A férfi állkapcsa megfeszült, ő maga minden ízével várta, hogy akkor hát történjék valami.

Az összegyűltek csakhamar elcsitultak. A nyitott kör közepén Atiaran felállt egy alacsony emelvényre. Fejét meghajtva üdvözölte a gyűlést, az emberek a tűzköves edényeiket némán fölemelve viszonozták köszöntését. A fények úgy gyűltek köré, mintha árnyékernyőt vonnának minden egyébre.

------------------------------------

Amikor az edényeket újra lejjebb engedték, és a gyülekezet utolsó surrogó-csoszogó zaja is elnémult, Atiaran rákezdte: "Úgy érzem, öreg asszony vagyok én ezen az éjszakán - emlékezésemre felhők borulnak, és nem is tudom, mi az a sok dal, melyet elénekelnék. De amire mégis emlékszem, azt eléneklem., és elmondom. néktek a történetet, úgy, ahogy korábban is tettem, hadd osztozzatok hát abban a lore-ban, mely birtokom.." - Ekkor nevetés hullámzott végig a tömegen: mintegy jókedvűen értékelték ily mód Atiaran nagy tudását. Az asszony csendes volt most, fejét lehajtotta, hogy azt a félelmét rejtse, amit a tudás hozott rá, míg az emberek újra el nem. csitultak. Akkor fölemelte a tekintetét, s közölte: - EI fogom. énekelni most Berek, a Felekéz legendáját.

Pár pillanatnyi csend után elkezdte: úgy helyezte bele énekét a teljes csöndbe, ahogy foglalatába egy nyers, ritka drágakövet szokás.

Hadban a férfiak tűnnek, gyep foltos árnya,

Vesző életük sötétít füvet:

S a Föld gyászolja kármin fényüket,

Csillagok, sóhajok, álmok tűnnek - hiába.

Jaj közt, rőt árny-világ bánatán, bús merészség:

Vérpocsolyán gázol Berek s arat,

Érett búzaként vág gonoszokat,

Íme, védelmeződ van még Egy, drága Szépség:

Egy, ki a vereség súlyával is vitéz,

S a kétségbeesést hárítaná,

Fegyvere utolsóul hull alá

S él mégis ő maga, Teljes, bár Felekéz.

Az Ország síkjain minő hadak taroltak!

Arulás vett rajtunk erőt, mily aljas.

Fut Berek, ellene ily szenny hatalmas -

A Mennydörgés Hegyén ülhet, sziklán zokoghat.

------------------------------------

Ó, Berek! Földbarát! - Segítsd igaz ügyünket,

Csatán vezess, ne hagyd, hogy néped irtva irtsák!

Ád a Föld, s az Erő: éltető örök-ünnep;

Földbarát! Légy gyógyítója sebünknek,

Ellenségtől, haláltól tisztuljon meg az Ország!

Covenant beleborzongott az ének hallatába, úgy, mintha rejtene valami lényeget, melyet neki értenie - kellene. Ám Atiaran hangja egymagában is megbabonázta. A nő semmiféle hangszeren nem. kísérte magát, s rnégis: alig fejezte be az első sort, Covenant már jól tudta, hogy nincs is szüksége zeneszerszámos kíséretre. Dallamának tiszta vonala-íve nem. maradt magányos, kísérték váratlan, titkos visszhangok, rejtett harmóniák, csendes - elcsöndesült! - hangok emlékei, ekhói, így minden újabb motívumot mintha három-négy énekes szólamára bontott volna a hangja, mintha külön-külön torkok dala tört volna fel, a végső hangzásban egységesen aztán és szétválaszthatatlanul.

Kezdődött pedig az egész mollos-csöndesen, visszafogottan, s ettől az arany-szőttes, csillag-ékes éjszaka úgy lüktetett, mintha maga is gyászdal lenne; szél járta át sötéten, a vereségé-vesztésé, s ebben mindazok a dolgok, melyek a stonedown számára dédelgetetten becsesek és szentek voltak, meglobogtak s kihunytak volna végül. Ahogy hallgatta, Covenant azt is érezte, hogy az egész gyülekezet együtt sír a dallal, egyetlen fájdalmat kiált ki magából némán - az énekesnő roppant kifejezőerejére bízva magát.

De a bánat nem maradt sokáig uralkodó e hangban. Szünetet követően, mely úgy nyílt meg az éjszakában, mint egy fölfedezés, Atiaran rákezdett bátor refrénjére - "Berek! Földbarát!" -, és ez a változás átvitte dúr-modulációba, mely túl sok lett volna bármi olyas hangnak, amely nem. annyira dúsan szuggesztív, nem oly sűrű szövésű, mint az övé. Az egybegyűltek továbbra is hatalmas érzéssel követték az éneket, ám. a bánatból hirtelen megszületett ismét az öröm és a hála. S ahogy Atiaran hosszú, utolsó magas hangja is előszökkent, mint egy tiszteletadó jel a hegyeknek s a csillagoknak, a jelenlévők magasba emelték a tűzköves edényeket, s megannyi torokból zengett a válasz:

Berek! Földbarát! Üdv neked!

Aztán lassan lejjebb eresztették fényeiket, és elkezdtek nyomulni előre, közelebb Atiaranhoz, hogy történetét hallgassák. A közös indíttatás olyan

------------------------------------

egyszerű és erős volt, hogy Covenant is tett pár lépést - csak akkor kapott észbe. Hirtelen körülnézett - szeme a halványan villódzó csillagokra szegeződött, beszívta a forró tüzű kövek átható illatát. A stonedown népének egyöntetű reagálása riadalommal töltötte el; képtelen lett volna rá, hogy helyesnek tartsa a beleolvadást. Elfordult volna, hanem hát szüksége volt rá, hogy Berek történetét hallja, maradt ekképpen, ahol volt.

Mihelyt az emberek megállapodtak, Atiaran hozzákezdett.

- Történt, hogy nagy háború volt ős-ős napokban, az idő tájt, mely az emberiség emlékezetének kezdete. . . mielőtt az Ó-Lordok születtek, mielőtt az Óriások a Napszülte Tengeren átjöttek, átkeltek, hogy a Sziklafivérekkel szövetséget kötnének. . . oly időn, mikor még nem. volt, nem élt a Béke Esküje, még nem. pusztított a Pusztulás, Kevin Főlord nem vívta meg még utolsó csatáját. Az idő tájt a Gonoszok, akik a Démonidákon uralkodtak, erős és fennen járó nemzetség voltak még, az Üregfattyak pedig kovácsoltak-öntöttek szépséges fémeket, melyekkel az Ország minden népével, nyílt barátságban, szívélyesen kereskedtek. Akkoriban az Ország egyetlen nagy nemzet volt, uralkodója egy Király és egy Királyné. Szent pár! Szerelem és becsület ékességgel dúsan tüntette ki őket, és sok éven át őrizték tiszta hatalmukat összhangban, békében.

- Ám egy idő múltán valami árnyék borult a Király szívére. Belekóstolt élet és halál ízébe, mint a hataloméba azok felett, akik szolgálták, és elkezdett vágyni rá. Az uralkodnivágyás torzsága csakhamar úgy lett elemi gyönyöre, akár az evés szükséges a léthez. Éjeit azzal töltötte, hogy sötétséges módon hajhászott volna még több hatalmat, s nappal e kicsikart erőt gyakorolta, és egyre éhesebb lett, mohón kegyetlen, így tombolt-pusztított benne e kéj, e vágy.

- Ám a Királyné rápillantott élete párjára, nézte csak, és undorodni kezdett. Az volt minden vágya csak, hogy a tűnt évek tűnt egészsége és a múlt teljessége-épsége térne vissza. De hiába volt minden: vonzerő, uralkodónői erő, nem bírta megtörni a kegyetlen bűvöletet, mely a Királyt ily megalázó-alja fokra taszította. És végezetül, mikor látta, hogy az Ország üdve elpusztul mindezekkel, s hogy férjét megfékezni kellene mindenáron, szakított vele, és hatalmát szembefordította azzal, ki nemrég társa volt még.

- S lett akkor az Országban háború. Sokan, akiket a Király korbácsa ilyképp sújtott, a Királyné mellé álltak. És sokan még, akik gyűlölték a gyil-

------------------------------------

kosságot, és szerették az életet, vele tartottak ugyanilyképp. Ezek közül a legfőbb személy Berek volt. . . a Királyné bajnokai közt a legerősebb és a legbölcsebb. De a Király félelemben tartotta az Országot mindazonáltal, és egész városok keltek fel, hogy harcoljanak érte, öljenek, hogy védelmezzék saját rabszolgasorsukat.

- A harc az egész Országot elborította, s pedig úgy azért, hogy egy ideig a Királyné győzelmét ígérte. Hősei erős kezek voltak, és egy sem. volt köztük, aki Bereknél erősebb és hatalmasabb lett volna - azt mondják róla, akármely királlyal fölvette volna a versenyt. Ám. ahogy a harc dúlt, vadult, valami szürke felhő borult kelet felől az ellenségeskedőkre. A Királyné védelmezőinek a szívéig hatolt ez, erejük elhagyta őket. A Király hívei viszont az őrület erejét találták meg ebben a fellegben. Megfeledkeztek ember mivoltukról . . . hasogattak és tiportak és martak és haraptak és csonkoltak és mocskoltak... egészen addig, míg szürke szörnyvonulásuk le nem bírta mind a hősöket, s Berek bajtársai a kétségbeesés és a halál martalékai nem. lettek sorra. Ekképpen folyt a harc, míg Berek egy szál maga nem maradt élő, aki az árny ellen küzdhetett.

- És mégis: harcolt ő tovább, nem törődve sorssal, nem bánva, ellenségeinek száma mennyi, küzdött, és a lelkek hulltak el, szálltak el kardja alól, akár a szélben az őszi levelek. Végül maga a Király, kit színig töltött már az árny félelme és őrülete, maga hívta ki Bereket, és megharcoltak. Berek hatalmasan küzdött, de az árny forgatta-forgatta kardját. A harc ekképpen egyenlő esélyekkel zajlott, míg a Király szekercéjének egy csapása Berek kezét le nem hasította. Akkor Berek, kardját a földre hullajtva, körülnézett. . . látta az árnyat, látta derék bajtársait mind holtan. Kiáltott egy nagyot, kétségbeesettet, megfordult, és futva menekült a harcmezőről.

- Ekképpen rohant, űzetve a haláltól, és fölötte ott volt az árny emléke. Rohant három napig. . . soha meg nem. állva, percig se pihenve. . . és három napon át a Király serege ott járt a nyomában, mint vadéban a gyilkos szörny, a mohón szomjazó véreb. Berek végső erejéből és végső kétségbeeséséből elérte a Mennydörgés Hegyét. Felmászván a csupa sziklakő meredélyen, lezuhant egy nagy görgetegkő tetejére, sírván mondta: "Jaj a Földnek. Legyőztek bennünket, és nincs senki jó barátunk, aki megváltana minket. A Szépség örökre el fog tűnni az Országból."

- De a sziklakő, melyen hevert, így válaszolt: "Van igaz Barátja a szívnek, melyben bölcsesség él, hogy lássa."

- "A kövek nem barátaim." - kiáltotta Berek. "Nézd, ellenségeim pusztítják az Országot, és semmi rengés nem rántja ki a földet romlást hozó, kárhozatos lábuk alól."

- "Lehet, persze" - felelte a szikla. "Elevenek ők, akár te, és kell a lábuk alá talaj. Ám van egy Barátod a Földben, ha lekötöd zálogul a lelkedet a Föld gyógyulásáért."

- Akkor Berek felállt a sziklakövön, és látta, milyen közel járnak már hozzá ellenségei. Ráadta lelkét arra, amit a szikla kért, s a zálogígéretet csonkolt kezének vérével-pecsétjével szentelte meg. A Föld mennydörgéssel válaszolt: földdörgéssel; és a hegy magasából nagy kő Tűzoroszlánok rontottak elő, felemésztvén útjukban mindent. A Király és egész serege ott veszett, és Berek egymaga állt a tomboló zuhatag felett, nagy sziklakövén, akár derék hajó a tenger viharában.

- Mikor az őrjítő kavargás elült, Berek hálát adott a Mennydörgés Hegye Oroszlánjainak, megígérvén, hogy tisztelet és egyezség és szívbéli szolgálat lesz a Föld jutalma a maga részéről és a rá következő minden nemzedékéről itt az Országban. Élvén az első Földerővel, megfaragta a Törvény Botját az Egy Fa anyagából, s ezzel hozzálátott az Ország gyógyításához. Az idők teltén Berek, a Felekéz megkapta a Szívnagy nevet, és ő lett a Lord-Atyaős, az Ó-Lordok sorában az első. Akik az ő nyomdokait követték, kétezer éven át virágoztak az Országgal.

Hosszú-hosszú pillanat csendje következett, néma volt az egész gyülekezet, ahogy Atiaran befejezte. Akkor együtt, mintha szívük közösen dobogna, a stonedown-lakók elkezdtek tovább nyomulni előre, kinyújtott kézzel, hogy elismerésük jeléül megérintsék Atiarant. Az asszony is kitárta két karját, hogy minél többőjüket megölelhesse, akit csak bírt, és aki nem jutott odáig, ölelkezett azzal, aki közvetlenül mellette volt épp, jeléül az egységnek, a közös felelősség szentségének.

HÉT

Lena

Egyedül az éjszakában - egyedül, mert nem osztozhatott a stonedown lakóinak spontán érzelemkitörésében, az ölelkezésben - Covenant hirtelen úgy érezte, csapdába került; fenyegetve érezte magát. A sötétség szorongatta tüdejét; mintha nem kapott volna levegőt. A leprás-klausztrofóbia tört rá, a leprás félelme a tömegtől, a kiszámíthatatlan viselkedések közegétől. Berek! Ezt lihegte sajgó-gúnyos, heves indulattal. Ezek az emberek hősnek akarnák őt. Hirtelen támadt, legyőzhetetlen ellenkezéssel hagyta ott a gyülekezetet - lénye csupa neheztelés volt, így ment gőgösen a házak közt, akárha a helység lakói valami erkölcsi inzultust követtek volna el, romlására.

Berek! Mellkasa kifeszült e gondolatra. Vad mágia! Nevetséges. Hát nem tudják ezek itt, hogy ő - leprás? Semmi sem állhatna távolabb tőle, mint az a heroizmus, amit Berek, a Felekéz személyében látni vélnek.

De a Kárhozat Ura azt mondta, Azt akarja ő, hogy végső ellenségem te légy. Kiválasztott téged az én pusztításomra.

Viszolyogva - nagyon! - megpróbált előrepillantani, hová is vezethet álmának útja; látta magát, ahogy elkerülhetetlenül össze kell csapnia a Megvetővel.

Csapdában volt. Persze hogy nem játszhatja a hős szerepét valami álombéli háborúban. Nem feledkezhet meg magáról ily nagyon; a feledékenység az öngyilkossággal egyértelmű. Mégsem menekülhet ebből az álomból, ha nem megy végig rajta, nem tud visszatérni a valóságba, ha föl nem ébred. Tudta, mi történik vele, ha leáll, ha ép elméjét veszélyezteti ilyképp. Már most is, csak ilyen távolságra is a gyűlés fényeitől, érezte, ahogy a sötét éjszaka verdes felé, kering széles szárnyakon feje körül az égen.

Erőnek erejével leállt, botorkálva eljutott egy falig, nekidőlt, két kezébe temette homlokát.

Nem vagyok képes - zihálta. Minden reménye, hogy ez az Ország kigyógyíthatja az impotenciájából, rendbe hozhatja szomorú-beteg szívét, minden reménye összeomlott.

------------------------------------

Nem mehet tovább.

Nem állhat le.

Mi történik velem?

Hirtelen léptek zaját hallotta - valaki rohant felé. Szökkenésszerűen kiegyenesedett, és látta, Lena az, aki siet hozzá. Tüzes kövekkel teli edényének lengése őrült árnyakat kavart mozgó alakja köré. Pár lépés után lassított, aztán megállt, edényét úgy tartotta, hogy jól láthassa a férfit. - Thomas Covenant? - kérdezte puhatolózva. - Nem érzed jól magad?

- Nem -csattant fel a férfi. - Nem vagyok jól. Semmi sincs jól, és nincs is jól, egyáltalán, amióta . . . - A szavak elakadtak egy pillanatra a torkán - . . . amióta elváltam - És csak nézett a lányra mereven, mintha kihívás lenne ez most a részéről: kérdezze csak meg Lena, mit jelent az a szó, hogy válás.

Ahogy tartotta fényforrását, arcának java része sötétben maradt; Covenant nem láthatta, hogyan fogadja iménti kitörését. Amikor pedig megszólalt Lena, nem fokozta Covenant fájdalmát kegyetlen kérdésekkel, de részvétnyilvánítással sem Hanem szelíden azt mondta csak: - Tudok egy helyet, ahol magadban lehetsz.

Élesen rábólintott. Igen! Érezte, hogy agyonfeszült idegei közel vannak az elpattanáshoz. Torka erőszakkal volt teli-lepedékes. Nem akarta, hogy bárki is lássa, mi történik vele.

Lena gyengéden megérintette a karját, elvezette a stonedowntól a folyó felé. A fakó csillagfényben el is érték a Mithil partját, aztán a folyás irányában haladtak tovább. Fél mérföldnyire onnét eljutottak egy régi-régi kőhídhoz, mely nedvesen, sötéten csillogott, úgy, mintha épp most emelkedett volna ki a vízből Covenant szolgálatára. Ez a gondolat olyan szuggesztív volt, hogy ő maga is megtorpant. A híd ívét olyannak látta, akár valami küszöböt; a folyó túlpartján, a hegyek közt valami válságos dolog leselkedett a messzi sötétségben. Hirtelen megkérdezte társnőjét: - Hová megyünk mi? - Attól félt, ha átmegy a hídon, nem lesz képes önmagára ismerni, ha majd visszatér.

- A túloldalra - közölte Lena. - Ott egymagadban lehetsz. Népünk szinte sosem megy át a Mithilen . . . az a hír járja, hogy a nyugati hegyek vidéke nem barátságos, hogy az Átok Menedéke, mely ott van e vonulatok mögött, eltorzította szellemüket. De én jártam odaát a nyugati völgyön, végig, köveket gyűjtögettem suru pa-maerl képekhez, és semmi bajom nem lett. Van a közelben egy hely, ahol senki nem fog zavarni.

------------------------------------

Ódon mivoltában a híd nem volt valami bizalomgerjesztő Covenantnak. A habarcsolatlan illesztékek lazának látszottak, mintha mindent csak a homályosan derengő, csalóka csillagfény-árnyak tartottak volna össze. Ahogy a hídra rálépett, félt, megrogy s kicsúszik a lába, remegni kezdenek a kövek. De az ív szilárdan kitartott. Legmagasabb pontján Covenant megállt, áthalolt az alacsony korlátfalon, és lenézett a folyó tükrére.

A víz sötéten folyt alatta, mormolta hosszú bűnbocsánat-imáját, vitte a tengernek. És Covenant úgy nézett a vízre, mintha bátorságot akarna meríteni belőle. Nem lehetséges-e, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a fenyegető veszélyeket, a vele szemben álló képtelenségeket, őrültségüket - s vállalja helyzetét, visszamegy a stonedownba, és vakmerő nagyralátással kijelenti, hogy igen, ő Berek, a Felekéz?

Képtelen volt rá. Leprás volt; voltak bizonyos hazugságok, melyekre nem vetemedhetett.

Éles émely fogta el, hányinger, s azon kapta magát, hogy két ököllel veri a falat. Visszakapta a kezét, próbálta megvizsgálni, nem sérült-e meg, de a fakó csillagfényben ilyesmit nem tudott eldönteni.

Fintorgott, megfordult, követte Lenát lefelé, a Mithil nyugati partjára át.

Hamarosan elérték a keresett helyet. Lena Covenantot egyenesen nyugat felé vezette egy darabon, aztán fel jobbra egy meredek hegyoldalon, le egy cakkos vízmosáson megint a folyó felé. Óvatosan keresték ösvényüket a vízmosás törmelékkövein, akárha egy összezúzott hajó gerincén egyensúlyoztak volna; maga a roncs hajótest kétfelől meredezett, szűkítvén láthatáruk. Pár fa állt ki oldalt itt-ott, mint árbocok-keresztrudak, és a folyóhoz közel érve az egész már beleágyazódott a finom homokba, s ez a sima felszín egy lapos sziklakiszögellőhöz vezetett, mely már a vízzel volt határos. A Mithil úgy panaszkodott ennél a sziklanyelvnél, mintha bosszantaná partjainak ez a kurta összébb szorulása is, és a hang felhatolt a vízmosásos szakadékba, és olyan volt, mint ha a tengeri szél zúgat megfeneklett roncsbordákat.

Lena a homokos mélyedésben megállt. Letérdelt, keresett egy enyhe teknőt a talajban, oda ürítette a magával hozott edényből a tűzköveket. A graveling, a sok apró szemcse a szabad térben még jobban világított, így a szakadékmedret sárga fény töltötte be, és Covenant hamarosan azt is érezhette, hogy a tűzkövekből kellemes meleg árad. A graveling-izzás érintget-

------------------------------------

te bőrét, s így döbbent rá, milyen hideg is különben az éj, legalábbis hűvös annyira, hogy kellemes legyen "tábortűznél" üldögélni. Odakuporodott a kövek mellé, és megborzongott: ez a reszketés a kitörni készülő hisztéria előtti utolsó állomás volt már.

Lena, miután a gravelinget kiöntötte a homokba, a folyó felé ment. Ahol a kiszögellőn megállt, az izzó kőkupacocska fénye alig érte, alakja sötéten rajzolódott ki, ám Covenant látta, hogy arcát az ég felé emeli lassan.

Követte a lány tekintetét, fel, fel a hegy sötét oldalán, s akkor megpillantotta a kelő holdat. Ezüst fény sápasztotta el a csillagokat, mindvégig a sziklaperemek fölött, árnyvetésével besötétítve a völgyet is; de az árnyék hamar lecsúszott a vízmosáson, és a holdfény a folyóra hullt, s a víz felszíne egyszerre olyan lett, mint az óezüst. S ahogy a telihold a hegyek közül kikelt, Lenát is elérte olvadt fénye: fehér izzásba fogta, mintha simogatná ekképpen a fejét, a vállát. A lány egyre csak ott állt a víznél, fejét felszegte a holdsütésbe, és Covenant valami furcsa, komor féltékenységgel nézte őt - mintha olyan meredély szélén állna "modellt", amely az övé, csak az övé lenn és fenn.

Végezetül, hogy a holdfény átkelt a folyón a keleti völgy felé, Lena lecsüggesztette fejét, aztán visszatért a graveling-tűzhöz. Kerülvén Covenant pillantását, lágy hangon megkérdezte: - Menjek el?

Covenant tenyere zsibongott, mintha rögtön meg akarná ütni társnőjét már csak azért a gondolatért is, hogy egyáltalán eszébe jut az itt maradás. . . Másrészt félni is kezdett az éjszakától, nem akart egyedül szembenézni vele. Sután talpra tápászkodott, pár lépésnyi távolságra eltávolodott Lenától. Komoran felmérte a vízmosás jókora üregét, megpróbált szenvtelen hangon válaszolni közben: - Miért, mit akarsz?

A lány válasza, mikor felhangzott végre, nyugodt volt és magabiztos. - Szeretnék többet tudni rólad.

A férfi felnyögött, feje körül mintha karmok kapkodtak volna, sötéten, a légből. Aztán összeszedte magát, egyenesen állt, egyenesen mondta:

- Kérdezz!

- Nős vagy?

Erre már odapördült elé, szemközt vele, hadd lássa, ki az, aki hátba szúrta e szavakkal. Szeme zavarodottan izzott, és elővillantak a fogai, és a lány ettől megriadt, lesütötte a tekintetét, elfordította fejét. Látván Lena bizonytalanságát, Covenant tudta, hogy az arca elárulta őt megint. Nem

------------------------------------

értett egyet vonásainak ezzel a vicsorgó eltorzulásával. Szerette volna tartani magát, nem akarta volna kiadni magát így - a lány előtt nem De hát Lena úgy felfokozta a zavarát, ahogy még soha eddig senki-semmi. Próbálta visszanyerni önuralmát . . . így kaffantotta akkor: - Igen. Nem Nem számít. Miért kérded?

Erre a tekintetre, Covenantéra most, Lena szinte odapottyant a homokra a tüzes kövek mellé, ült kuporogva a lábán, és ferdén nézett föl a férfira, összehúzott szemöldök alól. Mivel társnője egyelőre egy szót sem szólt, a férfi elkezdett föl s alá sétálni a homoksávon. Ahogy így járkált, lázasan húzkodta-forgatta ujján a jegygyűrűt.

Egy-két pillanat múltán Lena megszólalt, de úgy, mintha a dolognak nem volna semmi jelentősége: - Van egy férfi, akinek az a vágya, hogy engem elvegyen. Triock fia ő, Thuler. Bár még nem vagyok abban a korban, ő udvarol nekem, s így, ha eljön az idő, nem is akarok mást választani. Ha nagykorú lennék, már most hozzámennék, tudod. Ó, hát jó ember ő a maga módján - jó csordás, bátran védi, aki-ami az övé. És magasabb is, mint általában a többiek. Hanem hát túl sok csoda van a világon. . . túl sok erő. . . amit mind meg kellene ismerni, sok-sok szépség, amit mind látni kellene . . . szépség, amit teremteni . . . és én nem láttam a Ranyhynt. Hát miért mennék hozzá egy csordáshoz, akinek más vágya sincs, csak hogy egy suru pa-maerl legyen a felesége?! Akkor már inkább elmegyek a Loresraatba, mint Atiaran, az anyám tette annak idején, és ott is maradnék, nem hátrálnék meg, bármi próbatételt jelentene is a Lore, és nem állnék meg odáig, míg magam is lord nem leszek. Mondják, ilyen dolgok megtörténhetnek. Te is úgy hiszed?

Covenant alig hallotta. Járt fel s alá a homokon, hogy kijárja magából az indulatot, dühét, melyet még gúzsba is kötött ugyanakkor az emlék, Joan emléke. Elveszített szerelméhez képest itt Lena és az Ország ezüst éje szinte jelentéktelen, jelentéstelen volt. Álmának üressége egyszerre nyilvánvalóvá lett - belső szeme számára olyan volt most az egész, mint egy kitáruló ős-vad vidék, a leprásság pusztulásvilágának új változata. Ez nem volt igaz! Ez csak afféle öngyötrés volt, amit a tudatalattijában rótt magára, akaratlanul is ekképpen lázadva a betegség és az elveszés ellen. Magának hörögte most, hogy: A kitaszítottság teszi, hogy mindez így történik? Ha valakit kiközösítenek, az ekkora sokk? Pokolra is! Nem kell nekem több! Érezte, a sikítás, az üvöltés határán jár. Hogy fékezze magát, lezu-

------------------------------------

hant ő is a homokra, úgy, hogy háttal volt Lenának, és két térdét olyan erősen ölelte, ahogy bírta. Nem törődvén hangjának bizonytalanságával, megkérdezte: - Hogyan házasodnak itt nálatok?

A lehető legegyszerűbb hangon felelte a lány: - Nem bonyolult az egész, ha egy férfi és egy nő kölcsönösen egymást választja. Miután összebarátkoztak, házassági szándékukat közlik a vének Körével. És a vének várnak egy évszakot, hadd lássák, hogy a két ember barátsága biztos-e, nincs-e rejtett féltékenység, hamis ígéret a mélyén, ami aztán később, az évek során zavarhatná boldogságukat. Akkor a stonedown népe összegyűlik a központban, és a vének a karjukba veszik ezt a férfit és ezt a nőt, és azt kérdezik: - Meg akarjátok osztani hát egymással az életet, annak minden örömét és bánatát, a munkát és a pihenést, a békességet és a harcot, hogy újjászüljétek az Országot ekképp?

- Akkor ezek így felelnek: "Élettel élet, úgy döntöttünk, hogy megosztjuk egymással a Föld áldásait és szolgálatát."

Egy pillanatra csillagfényes hangja tisztelettudóan elnémult. Majd így folytatta: - A stonedown népe egy emberként kiáltja akkor: "Jól van, jól! Legyen élet és öröm és erő, amíg csak tartanak az évek!" Majd örvendezve töltik a napot, és az új pár új játékokat, táncokat és énekeket tanít az embereknek, úgy, hogy a stonedown boldogsága megújul máris, és az egység s az öröm nem szűnik az Ország szerén.

Megint rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna: - Atiaran és apám, Trell házasságának napja csuda mulatság volt. Az öregek, akik tanítóink, sokat mesélgetnek róla mindmáig. Vakmerő nap. A megerősítés várakozó szakaszának minden napján, egy évszakon át Trell egyre a hegyeket járta, kereste az eltűnt ösvényeket, a feledett barlangüregeket, a rejtett vízeséseket, az újdonat szakadékokat, hogy egy bizonyos kőre, az orcrest kőre bukkanjon valahol - ez egy igen becses, nagy erejű szikladarab. Mert aszály dúlt a Déli Síkságokon az idő tájt, és a stonedown élete éhínséggel, szomjúsággal volt terhes.

- Akkor, az esküvő előestéjén, megtalálta a kincset - ez az orcrest még öklömnyi sem volt. És az öröm idején, miután elhangzottak a rituálé szavai, ő és Atiaran, az én anyám megmentette a stonedownt. Míg anyám mélységes imát énekelt a Földhöz - ezt a dalt a Loresraatban ismerik, de népünk amúgy rég elfeledte -, apám kezébe fogta az orcrest-et, és ujjainak erejével összetörte. Ahogy a kő a porba hullt, mennydörgés gördült szét a

------------------------------------

hegyeken, bár felhők nem voltak sehol, és villám csapott ki az apám kezéből, abból a porból. Hirtelen a kék ég elfeketült, akár a viharfellegvonulás, és esni kezdett az eső! Ezzel az éhínségnek vége lett, és a stonedown lakói olyan mosolygós reménnyel néztek az eljövendő napok elébe, mintha az egész nép újjászületett volna.

Hiába szorította két térdét iszonyúan, Covenant nem fékezhette izzó dühét. Joani Lena meséje olyan volt a számára, mintha valaki szántszándékkal gúnyolná az ő gyötrelmeit, tehetetlenségét.

Hát nem és nem . . .

Egy pillanatig az alsó állkapcsa megrángott, mintha erőfeszítés jele volna ez: hogy megszólaljon. Aztán talpra szökkent, sietősen elindult a folyóhoz. Ahogy a rövid távolságot maga mögött hagyta, lehajolt, fölemelt egy követ a homokból. Felugrott a sziklakiszögellőre, és a követ teljes erővel a vízbe hajította.

Hát én ezt nem . . . !

Halk csobbanás volt a válasz, de a hang el is halt nyomban, maradt csupán a folyó eleje se, vége se panasz-szava, és a hullámok is ugyanúgy gördültek már, mint az imént.

Szelíden még, Covenant azt mondta a folyónak: - Joannak én egy pár lovaglócsizmát adtam házassági ajándékul. - Aztán vadul megrázta az öklét, így üvöltött: - Lovaglócsizmát! Meglep az impotenciám?

Lena, aki nem értette mindezt, de eddig rejtve ült a jelenet színhelyétől távol, most felállt és elindult Covenant felé, egyik kezét kinyújtotta, mintha a férfi hátát akarná megsimogatni, hogy oldja az erőszak görcsét. Ám néhány lépésnyire mégis megállt, mint aki azt kutatja, mit is kellene mondania. Egy kis idő múlva azt suttogta: - Mi lett a feleségeddel?

Covenant válla megrángott. Fojtott hangon felelte: - Nincs többé.

- Hogyan halt meg?

- Nem halt meg. . . nem ő, hanem én. Elhagyott. Elvált. Kiirtott. Amikor igazán szükségem lett volna pedig rá.

Lena szinte sértetten csodálkozott el. - De hát miért történik ilyen dolog, mikor. . . itt az élet?

- Én nem élek. - A lány hallotta, ahogy vad, őrjöngő düh szökik a hangjába. - Leprás vagyok. Tisztátalan kitaszított. A leprások rútak és mocskosak. És undorítóak.

Szavai rémülettel, tiltakozással töltötték el Lenát. - Hogyan lehet az? -

------------------------------------

nyögte. - Hiszen te . . . te nem vagy undorító. Miféle világ az, amelyik így mer bánni veled?

Izmai még feljebb szökkentek a vállában, úgy, mintha valami gyötrő démon torkára fonódnának az ujjai. - A való világ. A valóság, igen. A tények világa. És a lepra is tény. Olyan tény, amely megöl téged, ha nem hiszel benne. - A folyó felé mutatott, elutasítólag. - Ez itt. . . ez itt egy rémálom.

Lena hirtelen haragra lobbant. - Nem hiszem . . . ! Lehet, hogy a te világod. . . az. . . de az Ország, az Ország, tudd meg, valóság!

Covenant háta hirtelen elernyedt, és valami természetfeletti nyugalommal kérdezte: - Tényleg. . . meg akarsz engem őrjíteni?

Baljós hangszíne megdöbbentette a lányt; beleborzongott. Egy pillanatra elhagyta a bátorsága; úgy érezte Lena, mintha a folyó és a vízmosta szakadék köréje zárulna, csapda két pofájaként. Akkor Covenant megperdült, és rettenetesen pofon ütötte.

Az ütés ereje visszatántorította a lányt, egészen a tűzkövek fényköréig. A férfi gyorsan követte, arcán torz, vad vigyor ült. Ahogy Lena visszanyerte az egyensúlyát, még egy utolsó, tiszta, borzadt pillantást vetett Covenantra, és bizonyosra vette, hogy a férfi meg akarja őt ölni. Ez a gondolat megbénította. Dermedten állt, védtelenül és kiszolgáltatottan, ahogy társa közeledett felé.

Ahogy elérte a lányt, két kezét összekötözte elöl, az ingruhája előtt, melyet aztán egy rántással letépett róla, mint valami fátylat. A lány moccanni se bírt; Covenant egy pillanatig csak bámult rá, nézte tökéletes, hegyes melleit, apró alsóneműjét, és a szemében komor diadal gyúlt, mintha most robbanna ott valami gonosz terv. Akkor baljával megragadta Lena vállát, jobbjával letépte alsóneműjét, és ahogy a lány pőrén ott állt, lekényszerítette a homokra.

Most Lena már megpróbált volna ellenállni, de hiába, végtagjai megtagadták a szolgálatot, tehetetlen riadalomban vonaglott.

Egy pillanat múlva a férfi ránehezült a mellére, és Lena azt érezte, hogy ágyékába valami vadul beledöf - iszonyatos tűz égette, és ez megtörte csendjét; sikított. De hiába, akkor már azt is tudta, hogy késő. Valamit, amit az ő népe becses kincsnek tartott, elragadtak tőle.

Ám Covenant nem érzett igazi élvezetet. Az aktus tetőpontja olyan áradás érzetét keltette benne, mintha olvadt düh Mithil-folyójába zuhanna.

------------------------------------

Fuldokolt a szenvedélytől, csaknem elájult. Aztán az idő mintha áramlani kezdett volna szintén, s ő pillanatokig - percekig - feküdt mozdulatlanul . . . de akár órák is lehettek ezek, nem tudta . . . órák, melyeknek során az ő világa elmorzsolódhatott, semmivé válhatott a semmi térben.

Végül, mint aki emlékezni kezd, megérezte újra Lena lágy testét maga alatt, érezte lassú, rázkódó zokogását. Erőnek erejével talpra tápászkodott. Ahogy lenézett a lányra, aki csak feküdt ott a graveling-fényben, látta a vért az ágyékán. Hirtelen reszketegség fogta el, egyensúlyát vesztette csaknem, mint aki tériszonyosan támolyog a szakadékszélen. Megfordult, és botladozó, bizonytalan léptekkel a folyó felé indult. Végigzuhant hason a sziklanyelven, és hányt, hányt, mint aki a beleit is ki akarja hányni, bele a vízbe. És a Mithil elvitte a hányadékát, s oly tiszta maradt utána, mintha mi sem történt volna.

Feküdt moccanatlan némaságban a sziklán, agyonzaklatott idegeinek kimerültsége tört rá most már. Nem is hallotta, ahogy Lena fölkel, összeszedi ruhájának cafrangjait, mond valamit, nem hallotta, ahogy elindul, fölfelé kapaszkodva a zűrzavaros vízmosáson. Nem hallott mást, csak a folyó se vége, se hossza panasz-szavát, nem látott mást, csak a kiégett szenvedély hamuját, nem érzett mást, csak a sziklakő nedvességét arcán, nyirkot, akár a könnyekét.

NYOLC

Az üzenet hajnala

A szikla kemény kis bordázata lassan kisajgatta Thomas Covenantot a lágy ölelések álmaiból. Egy darabig mintha ott sodródott volna teste-lelke a hajnal zűrzavaros árján - és aszkéta-kemény ágyán körülvette a folyó önkutató vallomása, sose-mása, és legyezni kezdték az új nappal friss illatai, az égre fel-felröppengető madarak köröző kiáltozásai. Ahogy eszmélete visszatért, békét érzett, olyan volt az egész, mintha ő maga most harmóniában lenne a környezetével; és még a sziklakő kellemetlen keménysége

------------------------------------

is megfelelőnek tetszett, olyan volt, mintha pontosan beleillene a reggel együttesébe.

Ahogy az előző éjszakára emlékezni kezdett, az első, ami felrémlett benne, az orgazmus volt - az a szívüdítő, megnyugtató, könnyebbítő kielégülés, oly becses emlék, hogy szívét-lelkét eladta volna érte, ha ez így valós életének része lehet. Hosszú, kéjes pillanat volt ez az emlékidézés. Akkor hirtelen rádöbbent, hogy ami neki gyönyör volt, az Lenát megsebezte.

Lena!

Oldalt fordult, felült a hajnalban. A nap még nem bukkant elő a hegyek mögül, de épp elegendő fény szűrődött be a síkokról a völgybe, hogy Covenant láthassa: a lány nincs sehol.

Tüzét is hátrahagyta, az konokul világított a homokon, míg Lena, a férfi tudta, a szakadék felé távozott. Talpra állt keservesen, összehúzott szemmel fürkészte a vízmosás szakadékát, a Mithil két partját, hátha rábukkan valami nyomra - észreveszi a lányt, vagy, így szökkent tovább a képzelete, a stonedown-lakók csapatát, ahogy bosszúra közelednek. Szíve vadul dobogott; ezek a sziklakemény emberek nem sokat törődnének az ő magyarázkodásával, mentegetőzésével. Mint akinek máris menekülnie kell, olyan gonddal fürkészte, nem kell-e üldözőktől tartania emitt, amott, mindenütt.

Ám a hajnal zavartalanul tiszta volt és nyugodt, mintha nem is élnének benne emberek, nem volnának bűnök, büntetendő vágyak. Covenant páni félelme lassan oldódott. Még egyszer körbepillantott, aztán készülődni kezdett - lesz, ami lesz, neki kell vágnia.

Tudta, hogy egyenesen a folyó mentén kell végigsietnie a síkságok viszonylagos biztonsága felé. De hát ő leprás, és leprások nem vállalkozhatnak hosszú, magányos utazásokra. Neki minden mozzanatot meg kell szerveznie.

Lenára nem gondolt; ösztönösen is érezte, hogy efféle gondolatokat nem engedhet meg magának. Visszaélt a lány bizalmával, visszaélt a stonedown lakóinak bizalmával; ennyire közelíthette meg emlékezetével az éji dühroham történéseit. Túl volt rajta, visszavonhatatlan volt, ami történt - és illúziószerű volt, akár maga az álom. Erőfeszítése, hogy legyőzze az emléket, remegéssel töltötte el. Kevin Ormán csaknem véletlenül jött rá minden ilyen őrület gyógyszerére: csak menni, menni, rá nem gondolni, túlélni. A válasz most minden eddiginél fontosabb volt. Az előző este

------------------------------------

"Berek"-félelme viszonylag lényegtelennek tűnt fel már. Hogy ő a legendás hősre emlékeztetne, része volt csak egy álomnak, igen, nem volt kényszerítő erejű tény, nem volt benne semmi elköteleződés. Ezen is túl van hát. Akaratlanul is gonddal végigvizsgálta magát, VSE volt ez a javából.

Amikor megbizonyosodott felőle, hogy semmiféle rejtett sérülése nincsen, nincsenek veszélyes lila foltok, kiment a sziklanyelv végébe. Még mindig reszketett. Több fegyelemre, keményebb önlegyőzésre van szüksége; keze, íme, úgy remeg, hogy a szokásos borotválkozási rítus nélkül talán le sem áll sokáig. De a tollkés, amit a zsebében hord, alkalmatlan a borotválkozásra. Egy pillanat, aztán mély lélegzetet vett, megragadta a sziklaperemet, s úgy, ahogy volt, ruhástul beleereszkedett, fürödni egyet, a folyóba.

Az ár csábítóan cibálta, mintha biztatná, engedje el magát, sodródjék csak a kék ég alatt e szép tavaszi napon. Hanem a víz eleve túl hideg volt; annyi ideig bírta csak, míg megbukik benne, aztán kész. Visszahúzódzkodott a sziklapartra, felállt, lefújta arcáról a habpermetet. Hajából víz csorgott a szemébe, egy pillanatra el is vakította - így nem látta meg Atiarant, aki ott állt a tűzkövek mellett a homokon. Ünnepélyes, komoly tekintettel nézett rá az asszony.

Covenant megborzongott, olyan volt ez, mintha in flagranti kapták volna. Egy pillanatig ő és Atiaran csak méregették egymást homokon át, sziklatalajon át. Amikor a nő beszélni kezdett, Covenant görcsösen megrándult a szíve mélyéig, mert azt várta, őrjöngés jön, vádaskodás, sértések özöne. De Atiaran csak annyit mondott: - Gyere ide a forró kövekhez. Meg kell száradnod.

Meglepetten mérlegelte, milyen is ez a hang, de fülének bármi ébersége is csak eltökéltséget és csöndes szomorúságot vélt kihallani belőle. Hirtelen azt kezdte gyanítani, hogy az anyának fogalma sincs még róla, mi történt itt a leányával.

Mély lélegzetet vett, próbálta csitítani kalapáló szívét, így indult el, ment oda, s kuporodott le a graveling közvetlen közelében. Járt az agya sebesen, találgatni próbálta, mi motiválja Atiarannak ezt a viselkedését; de közben csak odatartotta arcát a melegbe, maradt csöndben, remélte, a nő majd mond valamit, amiből kiderül, ők ketten egymással itt hogyan is állnak.

Az asszony csaknem nyomban azt mormolta: - Tudtam, hogy hol keres-

------------------------------------

selek. Mielőtt visszatértem volna az otthonomba, tudod, a vének Köréből, Lena már megmondta Trellnek, hogy itt vagy.

A nő szünetet tartott, és Covenant erőnek erejével azt kérdezte: - Trell látta is őt?

Tudta, hogy ez gyanús kérdés. De Atiaran csak azt felelte rá: - Nem Lena egy barátnőjénél tölti az éjszakát. És csak úgy bekiáltotta a házba az üzenetet, ahogy elhaladt ott.

Akkor pár pillanatig Covenant csöndben ült, moccanatlanul, elhűlve azon, hogy Lenának ez a viselkedése mit is jelent. Csak bekiáltotta. . . ! Első reakciója az volt most, hogy - hát akkor megkönnyebbülhet. Biztonságban van, legalábbis egyelőre. Zárkózottságával Lena becses időt nyert az ő számára. Világos, ennek az Országnak a lakói készek arra, hogy áldozatot hozzanak...

Még egy pillanatba telt, hogy megértse: a lány nem az ő személyének hozta meg ezt az áldozatot. El nem képzelhette, hogy Lena az ő, Thomas Covenant személyes biztonságával törődne ennyire. Nem, akit a lány megvédett, az a benne rejlő Berek-alak volt, az, aki üzenetet visz majd a Lordok Tanácsának. Nem akarta, hogy küldetése meghiúsuljon a stonedown megtorlása miatt. Ezzel járult hozzá ő maga ahhoz, hogy az Országot a Kárhozat Urától, a Szürke Gyilkostól megvédjék.

Hősies hozzájárulás. Covenant minden önfegyelme, félelme ellenére érezte, mekkora erőszakot tett magán Lena mindezzel - az üzenet kedvéért. Mintha látta volna, ahogy ott kuporog meztelenül egy szikla mögött, valahol az előhegység hajlatai közt a pőre fényű éjben, s fiatal élete során először érzi, hogy közösségének védő karja elől is el kell húzódnia magában kell hordoznia meggyalázott testének kínját és szégyenét, azért, hogy a férfit felelősségre ne vonják érte. A férfiban akaratlanul is feltámadt egy vöröslő emlék: gyötrelmesen, az a vér ott a lány ágyékán.

Vállát felhúzta, mintha a gondolatot akarná megfojtani. Fogát összeszorította, így suttogta magában: el kell, el kell jutnom, a Tanácshoz.

Amikor összeszedte magát, komoran kérdezte meg: - Mit mondtak a vének?

- Nem sokat mondhattak - felelte színtelen hangon az asszony. - Közöltem velük, mit tudok rólad és az Ország veszedelméről. Egyetértettek abban, hogy csak ez következhet: elvezetlek téged a Lordok Honába, Revelstone-ba. Ezért is jöttem most ide hozzád. Nézd. . . - mutatott a lá-

------------------------------------

100

bánál heverő két csomagra. - . . . készen állok. Trell, a férjem áldását adta rám. Búsít, hogy így kell távoznom: hogy Lenától, leányomtól el sem búcsúzhatom, de sürget az idő. Te nekem nem mondtál el mindent az üzenetedből, érzem mégis, hogy e perctől fogva minden késedelem: kockázat. A vének majd intézkednek a síkságok védelméről. Mennünk kell.

Covenant tekintete összetalálkozott az asszony pillantásával, és megértette, micsoda elszántság él ebben a szívben. Félt Atiaran, és nem hitte, hogy élve fog visszatérni családjához. Egyszerre szánalmat érzett iránta. Maga sem értette pontosan, mit mond, de nyugtatni próbálta, biztatni: - A dolgok nem állnak olyan rosszul, ahogy állhatnának. Egy Üregfattya meglelte a Törvény Botját, és, ha jól értem, nem tudja pontosan, miként kellene használnia. A lordoknak valahogy el kell venniök tőle a Botot.

Ám ez a kísérlete látható kudarcot hozott. Mert Atiaran csak még merevebb lett, s így szólt: - Akkor az Ország élete a mi gyorsaságunkon múlik. Jaj, kár, hogy a Ranyhyn-segítségért, a vadlovakéért nem mehetünk. De a Ramen-befolyás igen kicsi a mi Országunkban, ráadásul Ranyhyn hátán nem is lovagolt még senki, legföljebb Lord vagy Vérgárdista, az idők kezdete óta. Gyalog kell mennünk, Thomas Covenant, és Revelstone háromszáz hosszú mérföld ide. Száraz a ruhád? Indulnunk kell.

Covenant készen állt; különben is: el innen, el! Talpra tápászkodott, majd azt mondta: - Pompás. Hát akkor induljunk.

Ugyanakkor Atiaran tekintete, ahogy ránézett, valami rejtélyt tükrözött. A nő, mintha önmagát bátorítaná, halkan megkérdezte: - Bízol benne, Thomas Covenant, hogy jól vezetlek? Nem ismersz engem A Loresraatban csődöt mondtam már egyszer.

Hangja nem árulkodott olyasmiről, hogy megbízhatatlannak tartaná magát, inkább - hogy a férfinak jogában áll megítélnie őt. Hanem Covenant nem volt abban a helyzetben, hogy bárkit is megítélhessen. - Bízom benned - mondta rekedten. - Miért is ne? Magad mondtad, hogy . . . - Elakadt a hangja, aztán kényszerítette magát, beszéljen: - Magad mondtad, hogy rajtam áll most már az Ország üdve vagy kárhozata.

- Igaz - felelte a nő egyszerűen. - De nem bűzlik rólad semmi olyasmi, hogy a Szürke Gyilkos szolgája lennél. A szívem azt súgja nekem, hogy az Ország sorsa azt kívánja: higgyünk benned, ha jóra, ha rosszra lesz ez végezetül.

- Akkor gyerünk. - Covenant átvette a csomagot, melyet Atiaran feléje

------------------------------------

101

nyújtott, és vállát a hevederek alá igazította. De az asszony, mielőtt a maga terhét a hátára vette volna, lekuporodott a tűzkövek mellé a homokba. Halkan dünnyögni kezdett, valami furcsa dallamot, mely eléggé sután hatott az ajkairól, mintha nem, szokta volna zümmögni ezt soha máskor, és ahogy kezével hullámmozdulatokat tett, a tüzes kövek izzása kihunyt. Egy pillanat múlva a kövekből sápatag, lapos kavicsok lettek, mintha Atiaran elaltatta volna őket, aztán össze is szedte valamennyit, betette az edénybe, lefödte az edényt, zsákjába dugta.

Ez a látvány emlékeztette rá Covenantot, mi mindent nem tud álmáról. Ahogy Atiaran talpra állt, a férfi azt mondta: - Csak egy dologra van szükségem. Beszélj nekem, mesélj . . . a Loresraatról, a lordokról, és mindenről, ami itt érdekelhet engem. - Azután, mert okát nem adhatta, miért kér ilyesmit, csak azt tette hozzá eléggé félszegen: - Akkor jobban telik majd az idő.

A nő fürkésző pillantással nézett rá, közben a vállára vette terhét, és azt mondta: - Különös ember vagy te, Thomas Covenant. Azt hiszem, túlzás, ahogy rám akarod bizonyítani tudatlanságomat. Hanem hát legyen. . . amit tudok, elmondom neked. . . bár hát, ha nem nézem ruhád és beszéded, eszembe se jutna olyasmit hinni rólad, hogy teljesen idegen vagy ebben az Országban. Gyere hát. Amerre ma reggel megyünk, sok-sok kincsbogyót lelünk majd. Az lesz a reggelink. Viszünk magunkkal élelmet, persze, de azt el kell tennünk az út ínségesebb szakaszaira.

Covenant bólintott, s követte az asszonyt, így kezdtek visszafelé mászni a vízmosásban. Megkönnyebbülés volt a számára, hogy újra mozoghat, és a távolságok gyorsan tűntek mögöttük. Hamarosan lent voltak a folyónál megint, és közeledtek a hídhoz.

Atiaran egyenesen a hídhoz ment, felment, de amikor ott járt az ív magaspontján, megállt. Egy pillanattal azután, hogy Covenant csatlakozott hozzá, észak felé mutatott a Mithil mentén, a távoli síkságokra. - Őszintén megmondom neked, Thomas Covenant, nem óhajtok egyenes úton menni a Lordok Honához - jelentette ki. - A Hon északnyugatra van tőlünk, háromszáz mérföld, ahogy a szem ellát az Ország Központi Síkságain át. Sok ember él arra, lakhelyük Stonedown és Woodhelven, és meglehet, utunk is, segítségünk is megfelelő volna, ha velük kapcsolatba kerülnénk. De nem számíthatnánk lovakra. Ritkák azok az Országban, és kevés nép ismeri őket, kivéve Revelstone népét ott.

------------------------------------

102

- Szívem azt súgja, időt nyerhetünk, ha északnak megyünk, át a Mithilen, ahol keletnek fordul futása, és így jutunk el Andelain vidékére, ahol az ékes Hegyek a Föld legszebb virágát jelentik. Ott elérjük a Soulsease-folyót, neve is a Lélek Enyhe, Könnyebbülése, és nem lehetetlen, hogy csónakot is lelünk, azon mehetünk fel a kedves folyón, el Trothgard nyugati fele mellett, ahol a lordok ígéreteit őrzik, s jutunk így végül magába a nagy Revelstone-ba, a Lordok Honába. Minden utazónak áldás Soulsease áramló-iramló vize, és utunk hamarább véget ér, ha lelünk hajót. De ötven mérföldön belül ott vár ránk a Mennydörgés Hegye - a Gravin Threndor. - Ahogy az ősi nevet kimondta, mintha borzongás futott volna végig a hangján. - A Törvény Botját aligha találhatták meg másutt, és még annyira közel sem akarok menni a gonosz hatalom bitorló birtokosához, mint Andelain tája.

Egy pillanatnyi szünetet tartott, habozott, majd így folytatta: - Se vége, se hossza nem lenne bajnak és bánatnak, ha egy bűnös Üregfattya a gyűrűt megkaparintaná például, amit te viselsz. . . a gonoszak hamar elszabadítják ekképp a vad mágia erőit. És ha egy Üregfattya nem volna képes is használni a gyűrűt, attól félek, ős-gonoszok még mindig élnek a Mennydörgés Hegye alatt. Ezek lore-tudó lények, és a fehéraranyról pontosan tudnák, mit gondoljanak.

- De az idő igencsak sürget minket, és ott kell időt nyernünk, ahol tudunk. És más oka is van annak, hogy az andelaini átkelést keressük, mármint az évnek ebben a szakában. . . de arról nem beszélek. Sietéshez jó út ez, legyen elég. Látni fogod, méghozzá örvendve, és ehhez az is kell, hogy semmi gonosz ne keresztezze utunkat.

Szemét Covenantra szegezte, benső erejét egy ízig reá fordította most, és a férfinak az volt az érzése, akárcsak előző este, hogy ez a nő az ő gyenge pontjait keresi ekképpen. Félt, hogy Atiaran itt szemtől szembe leleplezi az ő éji ténykedését, s ezért csak erőnek erejével kerülte a nő pillantását. . . míg az végre határozottan meg nem kérdezte: - Nos hát, Thomas Covenant, mondd meg. Jössz-e, amerre én vezetlek?

Megszégyenülést és megkönnyebbülést egyszerre érzett, Covenant így felelte: - Vágjunk neki. Én készen állok.

- Az a jó. - A nő bólintott, elindult tovább a keleti part felé. De Covenant még egy pillanatig a folyó vizét nézte. Az a szelíd panasz tele volt visszhanggal, és mintha komoly iróniával nyögték volna neki e hangok,

------------------------------------

103

hogy: Meglep az impotenciám? Zűr és baj sötét felhője vetett az arcára árnyat, de összeszedte magát, megdörzsölte a gyűrűjét, és elindult, egyenes léptekkel Atiaran után, hagyván a Mithilt, folyjék csak, akár egy határfolyó: a feledésé vagy a halálé.

Ahogy a nap magasabbra hágott a keleti hegyeken, Atiaran és Covenant észak felé igyekezett, lefelé a folyó mentén a tág síkságok irányába. Eleinte csöndben haladtak. Covenantot lekötötték kis behatolások a jobb kéz felé emelkedő dombvidékre, ahol is alianthá-t gyűjtögetett. Úgy találta, a gyümölcs jellegzetesen őszibarackillatú húsa továbbra is roppantul vonzó; a leve pedig, mint finom eszencia, további éhségérzetet keltett, ingert további hasonló karakteres ízek élvezésére. Nem szedett le egy-egy bokorról minden bogyós tokot - Atiaran komoly ütemben haladt közben előre, s neki el kellett kanyarodnia, majd útjukra vissza kellett térnie mindig -, a magokat lelkiismeretesen elhajigálta, úgy, ahogy Lena tanította neki. Aztán ügetett, hogy az asszonyt beérje. Ekképpen telt csaknem egy mérföldnyi út ideje, és amikor Covenant megvolt az evéssel, a völgy jelentősen kiszélesedett már előttük. Még egyszer "félrelépett", ezúttal egy folyópartot keresett fel, hogy szomját oltsa, aztán sietett, hogy felzárkózzék Atiaran mellé.

A nő arcán volt valami, ami szinte kérte őt, hogy ne beszéljen, ezért Covenant fegyelmezte magát, hallgatott, s közben "túlélési gyakorlatokat" végzett. Majd megpróbálta visszaállítani járásának azt a gépi ritmusát, mely idáig hozta őt Rév-Birtoktól. Atiaranon látszott, hogy elszánta magát a háromszáz mérföldes útra, de ő nem. Érezte, hogy minden leprásügyességére szükség lesz, hogy akár egy napot is meneteljen így árkon-bokron anélkül, hogy megsértené magát. Lépéseinek ütemes ritmusába próbálta beleszorítani, fékezőleg, lényének egyébkénti nagy nyugtalanságát.

Tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz feltárni helyzetét - veszélyeztetettségét! - Atiarannak. Szüksége lehet az asszony segítségére, de legalább a megértésére. Hanem most még ne - ezt ne. Ahhoz nem volt benne elegendő önuralom.

Ám az asszony egy idő múlva irányt változtatott, kezdett elfordulni a folyótól, föl az északkeleti hegynyúlványok felé. A hegyekhez ily közel, ezek a kaptatós dombok is nehéz terepet, akadályt jelentettek, és Atiaran a jelek szerint semmiféle ösvényt nem követett. Mögötte Covenant ott kapaszkodott fel, bukdácsolt le a sziklás, tekervényes lejtőkön; a táj termé-

------------------------------------

104

szetes tagoltsága mindeközben egyre nyugatnak terelte volna őket. A férfi nyaka, az oldalizomzat fájni kezdett kétfelől a háti teher húzása miatt, és a lapockái alá görcsök villámai nyilalltak. Hamarosan már hevesen zihált, és motyogva szidta Atiaran elképzelését a haladás irányával kapcsolatosan.

Jól benne jártak már a reggelben, mikor a nő pihenőt rendelt el egy magas domb lefelé hajló oldalán. Ő maga állva maradt, de Covenant izmai remegtek az erőfeszítésektől, és így inkább lezöttyent a földre Atiaran mellé, kapkodván a levegőt. Amikor egy kicsit erőre kapott, így nyögött fel: - Miért nem kerüljük meg, amúgy északnak, ezeket a meredek dombokat, s aztán vesszük utunkat kelet felé? Megkímélnénk magunkat ettől a föl-le mászósditól!

- Két oka is van ennek - felelte Atiaran röviden. - Előttünk ott egy hosszú, sima útvonal a hegyek közt. . . könnyű lesz ott haladnunk, időt nyerünk. Meg aztán . . . - Tétovázott. Így nézett körül közben. - . . . igen, veszíthetünk is valamit. Amióta átjöttünk a hídon, van bennem egy félelem, hogy követnek bennünket.

- Követnek? - csattant fel Covenant. - Kicsoda?

- Nem tudom. Lehet, hogy a Szürke Gyilkos kémei már át is keltek a határon. Azt mondják, legfőbb szolgái, a Rontók nem halhatnak meg, míg ő él. Nincs saját testük, szellemük pedig vándorol s bolyong mindaddig, míg nem lel élőlényekre, akiket uralma alá hajthat. Ekképpen aztán hol emberi, hol állati alakban tűnnek elő, ahogy a véletlen hozza, és romlást terjesztenek az Országban. Remélem azonban, hogy itt, ezeken a hegyeken-dombokon át nem követnek minket mégsem Kipihented magad? Mert mennünk kell tovább.

Miután eligazgatta ruháját a hátizsák szíjai alatt, a nő ismét nekivágott a lejtőnek. Egy pillanatnyi késedelemmel bár, de Covenant is követte.

A reggel további óráiban erőnek erejével kellett űznie, hajtania magát, hogy rettentő kimerültsége ellenére kitartson. Lábai belezsibbadtak a fáradtságba, hátán a súly már-már elemi módon akadályozta a lélegzetvételben csaknem fuldokolt néha. Nem szokta meg az ilyen erőfeszítést; bizonytalanul állt a lábán, ide-oda imbolygott csak dombnak fel, dombról le. Gyakran előfordult, hogy csak az erős cipője és a nadrágja óvta meg a sérüléstől. De Atiaran ott haladt előtte minden nehézség nélkül, alig volt egy felesleges mozdulata, hibás lépése, s hogy ezt látta, Covenant sem hátrálhatott.

Végül aztán elérkeztek egy kanyar után valami vízmosásba, mely

------------------------------------

105

hosszan futott északnak, ameddig csak elláttak, olyan volt, mintha késsel metszették volna a hegyek közé. Folyt ott egy kicsiny folyó is, ennek az "ároknak" a közepén, megálltak hát mellette, ittak, megmosták arcukat, pihentek egy sort. Ezúttal mindketten letették terhüket, és a zsákok a földet nyomták, nem őket húzták egy kis ideig. Covenant nagy nyögések közepette hanyatt feküdt, lehunyta a szemét.

Egy darabig egyszerűen csak pihent, kiengedett; fülelt: saját hörgő lélegzetére, míg el nem csitult ez is, s akkor meghallotta, milyen szelíden zúg a szél. Akkor kinyitotta a szemét, hadd lássa, hol is vannak.

Azon kapta magát, hogy jó ezerháromszáz méteres mélységből Kevin Ormára bámul fel.

Váratlan látvány volt ez; fel is ült, hogy jobban szemügyre vehesse. Az Orom - a Figyelőhely - pontosan délkeletre volt tőle, és úgy meredt az égre, ferdén, a sziklaalapzatból - a hegyből -, mint egy figyelmeztető ujj. Ilyen távolságról a kőanyag feketének látszott, végzetet sugallt, és jócskán behajolt a vágat fölé, melyen ők haladtak - s majd tovább, tovább! - Atiarannal. Eszébe juttatta a Megvetés Urát és a sötétséget.

- Igen - mondta Atiaran -, hát itt van Kevin Orma. Ott állt Kevin, az Országveszítő, a Főlord, a Bot jogos hordozója, közvetlen leszármazottja Bereknek, a Felekéznek, ott állt utolsó csatáján a Szürke Gyilkossal. Mondják, hogy ott megismerte a vereség ízét, a keserves gyászt. A sötétségben, mely szívét elborította - holott ő volt az Ország mindenkori történetének legerősebb bajnoka -, igen, még ő is, Kevin Főlord, esküdött Földbarát, csak tűrhette tétlenül, hogyan száll le a Pusztulás az Országra, hogyan lesz úrrá rajta sok nemzedéken át. Nem jó előjel, hogy te ott fent jártál.

Ahogy e szavakat szólotta, Covenant a nő felé fordult, és látta, hogy mered a szeme, nem fel, a sziklatoronyra, hanem befelé, mintha azt mérlegelné, mely rossz sors várna rá ott fenn Kevin Ormán. Akkor hirtelen erőt vett magán, felállt. - De hát ezen itt most nem segíthetünk már - mondta. - Ösvényünk sok mérföldön át az Orom árnyékában vezet. Indulnunk kell. - Amikor Covenant erre csak nyögött egyet, a nő kiadta parancsát: - Gyere. Nem szabad lassulnunk, mert attól félhetünk akkor, hogy késve érjük el utunk célját. Ez most a legkönnyebb útszakasz. És ha lépteiden könnyít ez netán, majd mesélek neked az Országról.

------------------------------------

106

Csomagjáért nyúlva Covenant azt kérdezte: - Még mindig követnek minket?

- Nem tudom. Nem láttam, nem hallottam ilyesminek semmi jelét. De a szívem bizalmatlanságra biztat. Valami rosszat érzek ezen a mi utunkon a mai napon.

Covenant a hátára vetette megint a zsákot, és nyöszörögve talpra állt. Az ő szíve sem vette jól a dolgokat. Ennek megvolt az oka - az ő személyes oka. Itt, a Kevin-Orom alatt a dünnyögő szél zaja olyan volt, mintha távoli keselyűszárnyak csattognának sötéten a feje körül. Megviselt vállán a zsák hevederei. . . maga meggörnyedt a súly alatt. . . így indult el Atiaran után a vágat mélyén.

Az út csaknem végig egyenes volt és sima talajú, bár sosem szélesebb úgy öt méternél. Ezzel együtt, volt helye a kis vízfolyás mellett Atiarannak és Covenantnak is, hogy egymás mellett haladjon. Menet közben megálltak minden - ritka! - aliantha mellett, szedtek és ettek pár bogyót, s ezalatt Atiarannak gondja volt arra is, hogy Covenant tudását bővítse valamelyest: mert az Országot illetően főleg fehér foltok "tarkállottak" agyában.

- Nem könnyű, persze, már az a mód sem, ahogy az ember az Országról beszélhet - kezdte. - Minden mindennek a része, és minden kérdés, amelyre választ adok, újabb kérdéseket hoz elő, hármat is esetleg, melyekre nem ismerem a feleletet. Az én lore-om korlátolt, annyi csak, amennyit az ember az első év során magába szívhat a Loresraatban. De hát elmondom neked, amit csak tudok.

- Szívnagy Berek fia volt Damelon, az Óriásbarát, és az ő fia volt Loric, a Gonosznémító, aki gátat vetett a Démonidák rombolásának, azzal, hogy impotenssé tette őket. - Ahogy beszélt, Atiaran hangja úgy változott, hogy a kádencia az esti énekre emlékeztette Covenantot. Nem száraz tényeket idézett egyszerűen az asszony, hanem valami történetet mondott el, oly mesét, amely személy szerint is fontos volt neki, fontos az Országnak. - És Kevin, akit inkább részvéttel nevezünk Országveszítőnek, s nem megvetőleg. . . akinek értjük kétségbeesését. . . igen, ő volt Loric fia, Főlord a helyén, mikor a Bot reá szállt. Ezer éven át állt Kevin a Tanács élén, és a lordok földbarátságát kiterjesztette mindenre, ami csak ismerhető volt az Országban, és tekintélye-becsülete óriási volt.

- Korai éveiben bölcs is volt, nemcsak hatalmas, és tudásának nem volt

------------------------------------

107

határa. Amikor első jeleit vette, hogy az ősi árnyék elevenül, messze tekintett, a jövő esélyeit latolta, és amit látott, félelemmel töltötte el. Ezért gyűjtötte össze mind az általa hordozott Lore-t, tudományát, a Hét Őrzet formájába :

Ősi Lore Hét Őrzete: az Ország -

Mint fal és kapu védi a sorsát,

s ezt az Őrzetet, mely az Ország védője, úgy rejtette el, hogy ne múlhasson, soha, még az Ó-Lordok esetleges végpusztulásával sem.

- Hosszú-hosszú éveken át élt az Ország békében. De ezen idő alatt a Szürke Gyilkos felnőtt egy jó barát csalképében. Valami módon Kevin szeme vak lett, és ellenségét barátként, lordként fogadta el. És ennek lett az eredménye az, hogy a lordok, minden művükkel egyetemben, eltűntek erről a Földről.

- Kevin, elárultatván, pusztult. . . és vereség s Pusztulás sújtotta az egész Országot, átok, sok nemzedéken át; hanem a gyógyulás ideje is eljött, és az Ország hívni kezdte az embereket, népét, lakóit, mind akik ott rejtőztek a Pusztaságokban meg a Northron Climbs vidékén. Lassan vissza is tértek a hívottak. Múltak az évek, az otthonok és a települések biztonságossá váltak újra, s voltak, akik vándorútra keltek, felderíteni az Országot, megismerni félig feledett legendáit. És amikor végre leküzdötték az Óriáserdőket, eljutottak Tengertér ősi földjére, és meglelték az Óriásokat, a nép Sziklafivéreit, s kiderült, hogy az Országnak ezek a hívei túlélték a Megszentségtelenítés Rituáléját.

- Sok dal szól, régi és új, dicsőítőleg az Óriások hűségéről - s mennyire joggal! Amikor az Óriások tudomást szereztek róla, hogy az emberek visszatértek az Országba, nagy utazásba kezdtek, elidőzgettek mindenfelé, az Ország megannyi stonedownjában és woodhelvenjében, s mindenütt tanították a Kevin vereségéről szóló mesét, megújították a régi sziklatestvériséget. Aztán, hogy velük tartottak már mindazok, akik így döntöttek; az Óriások utazása Revelstone-ban végződött, az időtlen ideje álló kastélyvárosban, melyet ők faragtak ki a hegy sziklájából, méghozzá Damelon Főlordnak, a köztük lévő szövetség zálogául.

- Revelstone-ban az Óriások ajándékokat adtak az összegyűlt embereknek. Feltárták az Első Őrzetet, Kevine Lore-jának, a Tannak alapvető, el-

------------------------------------

108

ső rétegét. Mert ő ezt az Óriásokra bízta, utolsó csatája előtt. És az emberek elfogadták ezt az Őrzetet, és szentesítették vele létüket, szent Földbarátságot és hűséget fogadva az Erőnek és a szépségnek, mely az Országé.

- Még valamire megesküdtek - a Békére, lényük nyugalmára, hogy ezzel is védjék az Országot az olyan romboló érzületektől, mint amelyek Kevint megőrjítették. Mert az összegyűltek számára mind világos volt, hogy a hatalom, az erő félelmes dolog, és hogy az erő, a hatalom tudása a bölcset elvakítja. Amikor az Első Őrzetet megismerték, félni kezdtek egy új Megszentségtelenítéstől. Ezért felesküdtek arra, hogy megtanulják a Lore-t, azért, hogy meggyógyíthassák az Országot - és hogy önmaguknak is urai lesznek, hogy tudásuk révén ne essenek a harag és a kétségbeesés hibájába, ama csapdába, mely Kevint is önmaga legádázabb ellenségévé tette.

- Ezeket az esküket elvitték aztán ország-szerin-tova, és az egész Ország felesküdött, rendre, a nyomukban. Akkor azon kevesek, a kiválasztottak, akikre Revelstone-ban a nagy munka várt, elvitték az Első Őrzetet a Kurash Plenethorhoz, az úgynevezett Megdúlt Kőhöz, ahol az utolsó csatában a legnagyobb pusztulás tanúja volt a Föld. A vidéket így nevezték el: Trothgard, zálogául annak, hogy ígéretet tettek a gyógyulásra, gyógyításra, és ott alapították meg a Loresraatot is - tanulás helyéül, hogy ott próbálnák visszanyerni az Ó-Lordok tudását és hatalmát, s gyakorolni magukat a Béke Esküjéhez való hűségben.

Itt Atiaran elcsöndesült, s Covenanttal együtt jó darabon át csak mentek, mentek hallgatagon a vágatban, és hallgatták a vízfolyás suttogását, a madarak fel-felcsapó kiáltozását. A férfi valahogy meg tudott feledkezni önmagáról, vállának és lábának gyötrelmes sajgásáról is. És az asszony hangja mintha erőt adott volna neki; ez az elbeszélés ígéret volt arra, hogy semmiféle fáradozás nem lehet terméketlenül hiábavaló, amit az Ország javára áldoz bárki ember.

Egy idő múlva Covenant mégis unszolni kezdte Atiarant: folytassa. - Tudnál beszélni nekem a Loresraatról?

A nő válaszának keserűsége, hevessége meghökkentette. - Arra akarsz emlékeztetni, hogy mindenek közül én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy ily tárgyról beszéljek? Te, Thomas Covenant, a Hitetlen, te, a fehérarany hordozója . . . te vagy az, aki nekem ilyképp szemrehányást teszel?

Csak nézett a nőre kábultan, képtelen volt felmérni azokat a mélysége-

------------------------------------

109

ket, melyek évek hosszú küzdelmei során tárultak ott a szemek mögött - befelé.

- Nincs szükségem az emlékeztetődre.

De egy pillanat múltán a nő már megint előretekintett, arckifejezése mintegy észak vidékébe merült. - Hát jó, tégy csak szemrehányást - mondta -, túl könnyen sértődöm én, valóban, azon méghozzá, hogy amit oly tisztán tudok, azt mintha az egész világ tudná. Mint a bűnös nők, akik nem hisznek mások ártatlanságában, én is kétkedve fogadom mások tiszta szándékát. Kérlek, bocsáss meg. Igazán jobb bánásmódot érdemelnél.

Mire a férfi felelhetett volna, Atiaran már nekilendült. - Ilyképp írom le hát a Loresraatot. Ott áll Trothgardban, a Két Folyó Völgyében, és tanulásra, tudós elmélyedésre szolgáló hely. Közösségi intézmény, odamehet bárki, aki csak akar, és ott következhet el a szentségesülés: a Földbarátság és az Ó-Lordok Lore-jának jegyében.

- A Lore mély dolog, és nem lehetsz igazán az ura és birtokosa sok-sok évi tanulás, gyakorlás ellenére sem. A legfőbb gond a fordítás, hiszen az Ó-Lordok nyelve nem a miénk, és a szavak, melyek az egyik helyen egyszerűek, a másikon már bonyolultak. És a fordítás után a Lore-t értelmezni is kell, és akkor még meg kell tanulni, hogyan használd a Tant. Amikor én . . . - A hangja elakadt. - . . . mikor én ott tanultam, a Lore-tanítók, a Wardenek azt mondták, hogy az egész Loresraat nem érte el Kevin hatalmas tudásának még a felszínét sem. És az a tudás csak hetedrésze az egésznek, az Első Őrzet a Hétből.

Covenant a nő szavaiból Kárhozat-Úr akaratlan megvetését vélte kihallani, és ezért még alaposabban figyelt mindenre.

- A legkönnyebb, a legegyszerűbb fordítás - folytatta a nő - a Warlore volt, a háborúzás és a védelem tudománya. De itt is sok ügyesség szükségeltetik. Ezért a Loresraat egy része kizárólag azokkal foglalkozik, akik a Kardot fogják követni, és a Lordok Honának Hadi Őrzetéhez csatlakoznak majd. De a mi korunkban nincsenek háborúk, s így, mikor én ott tanultam, a Loresraaton, a Hadi Őrzet mindössze kétezer férfit és nőt számlált.

- Ekképpen a munka dandárja a Loresraaton ez: tanítani és tanulmányozni a Földerő nyelvét és tudományát. Kezdődik azzal, hogy az újoncokat megtanítják az Ország történelmére, az imádságokra, az énekekre és a legendákra - vagyis manapság mindarra, ami az Ó-Lordokról és a Szürke

------------------------------------

110

Gyilkos elleni harcukról, hagyományként, ránk maradt. Akik elsajátítják mindezt, Lorewardenek, Őrzők lesznek. Ők tanítanak azután másokat, vagy kutatással foglalkoznak, újabb tudnivalókat, újabb erőket derítenek fel az Első Őrzet anyagából - és vannak. . . - Itt a nő úgy beszélt tovább, mint aki eltökélte, nem kíméli saját érzelmeit. - . . . igen, vannak, akik nem tudnak megfelelni a kívánalmaknak. Én elbuktam, amikor az, amit tanulnom kellett, gyötörni kezdte a szívemet - vagyis amikor a Lorewardenek elvezettek odáig, hogy. . . épp csak egy kicsit bár. . . belelássak a Szürke Gyilkosba, Megvetésébe. Ezt nem bírtam elviselni, és így történt, hogy szakítottam az Elhivatottsággal, visszatértem Mithil Stonedownba, hogy legalább ezt a kevéske tudásomat népem javára használjam Most pedig azért, hogy oly sokat felejtettem, itt van próbatételem, büntetésem.

Mélyen felsóhajtott, mintha ekképpen gyászolná sorsának ilyes bevallását. - Hanem hát nem ez a lényeg. A Loresraatban azok, akik követik s megértik mind a Kardot, mind a Botot, akik helyet vívnak ki maguknak ekképp a Hadi Őrzetben a Lorewardenek között, és akik nem fordulnak el mindettől, hogy elszigeteltségben kövessenek magánálmokat, ahogy a Kötetlenek teszik - ezeknek a derék, bátor szíveknek a neve Lord, ők a Lordok, és ők csatlakoznak a Tanácshoz, mely az Ország gyógyulását és védelmét irányítja. Maguk közül választják meg a Főlordot, hogy cselekedjék mindenek javára úgy, ahogyan azt a Lore kívánja:

S egy Főlord őrzi a Törvényt fennen,

Föld-Erő minden gonosza ellen.

- Az én hajdanidőmön, mit a Loresraaton töltöttem, a Főlord Variol, Tamarantha férje volt, atyja Pentil. De ő öreg volt már, még Lordnak is, pedig a Lordok hosszabban élnek, mint a köznép - és a mi stonedownunk nem kapott hírt sem Revelstone-ból, sem a Loresraatról már sok-sok éve. Nem tudom, mostanság ki a Tanács feje.

Gondolkodás nélkül vágta rá Covenant: - Prothall, Dwillian fia.

- Ó! - kiáltott fel fojtott hangon Atiaran. - Ő ismer engem. Lorewardenként ő tanította nekem az első imákat. Emlékezni fog, hogy csődöt mondtam, és nem fog bízni a küldetésemben. - Fájdalmasan rázta meg a fejét. Aztán, egy pillanatnyi tűnődés után, hozzátette: - És te őt is tudtad.

------------------------------------

111

Te mindent tudsz. Miért hajhászod akkor az én tudatlanságom megszégyenítését? Ez nem szép tőled.

- Ördög és pokol! - csattant fel Covenant. Hirtelen haragra lobbantotta a nő szemrehányása. - Ebben az egész dologban mindenki, te és . . . - De nem volt képes kimondani Lena nevét. - . . . te és mindenki, hallod, azzal vádol engem itt mindenki, hogy valami közeli, benső szakértő vagyok. Közlöm veled, egy nyomorult fikarcnyit se tudok ezekről a dolgokról, hacsak valaki el nem magyarázza, miről van szó. Én nem vagyok az a rohadt Berek, akinek hisztek.

Atiaran ránézett, és csupa kételkedés volt a tekintete - gyümölcse a hosszan gyakorolt, erőteljes és kudarcos eredményű önvizsgálatoknak -, s a férfi azt érezte, válaszul, hogy valamiképpen "igazolnia" kell magát. Megállt, s roppant terhe ellenére tűrhetően kihúzta magát, kiáltván: - Íme, a Kárhozat Urának, a Megvetőnek üzenete: "Mondd meg a Lordok Tanácsának és Prothall Főlordnak, Dwillian fiának, hogy napjaik véghatára az Országon uralgva ez időtől fogva hétszer hét év ideje. Mielőtt e napok vége számláltatik, kezemben lesz a hatalom minden élet és halál fölött."

Hirtelen megfékezte magát. Szavai mintha úgy rajzottak volna szét, lefelé a vágaton, mint a hollók, és ő maga a leprás forró szégyenkezését érezte orcáin, mintha bemocskolta volna az egek tiszta nappalát. Egy pillanatra valami teljességes csönd támadt körülötte - a madarak olyan némák lettek, mintha kitörölték volna őket az égből, és a vízfolyás is moccanatlannak látszott. A déli hőségben Covenant egész teste csatak veríték volt.

Egy pillanatig Atiaran döbbenten meredt rá. Majd felkiáltott: - Melenkurion abatha! Ne mondd, amíg nem muszáj! Nem tudok védelmet ily rontások ellen.

A csend megreszketett, tűnt; a vízfolyás rákezdte megint - beszélt; a madarak egyike is előtűnt - átvillant a fejük felett. Covenant megtörölte homlokát, a keze bizonytalan volt. - Akkor ne bánj úgy velem - mondta -, mintha olyasvalaki lennék, aki nem vagyok.

- Hogyan tehetném? - kérdezett vissza a nő súlyosan. - Te zárva vagy nekem, Covenant. Nincs módom rá, hogy lássalak.

A látás szavát úgy használta, mintha jelentene valamit még, amit a férfi nem érthet. - Mit akarsz mondani azzal, hogy nem látsz engem? - követelte a választ Covenant. A hangja komor volt. - Hiszen itt állok előtted.

------------------------------------

112

- Zárva vagy előttem - ismételte az asszony. - Nem tudom, jól vagy-e, rosszul-e, egyáltalán.

A férfi bizonytalanul hunyorgott rá, aztán megértette, hogy Atiaran akaratlanul is alkalmat ad neki most: beszéljen a leprásságáról. Élt a lehetőséggel; épp elég dühös volt az ügyre most. Meg nem értést félretéve, rekedt hangon azt mondta: - Beteg, az vagyok, hát persze. Leprás vagyok.

Erre Atiaran úgy horkant fel, mintha épp valami szörnyű bűnt vallottak volna be neki. - Akkor jaj az Országnak, mert tiéd a vad mágia, és valamennyiünk pusztulásának okozója lehetsz.

- Megszabadítanál ettől? - És bal öklét odalendítette, majd fogcsikorgatva mondta: - Ez csak egy gyűrű. Hogy emlékeztessen rá engem, minek a híján kell most már élnem. Nincs több - varázsereje - mint - egy sziklakőnek.

- A Föld minden erő forrása - suttogta Atiaran.

Erejét megfeszítve, Covenant ellenállt a kísértésnek, hogy odaordítsa neki a maga csődjét. A nő átbeszélt rajta, valahova mögéje, úgy, mintha az ő szavai egyáltalán nem azt jelentenék, amit remél tőlük. - Álljunk meg egy percre! - mondta. - Hadd tisztázzuk ezt. Azt mondtam, beteg vagyok. Mit jelent ez neked? Ebben a ti világotokban nincsenek kórok?

Egy másodpercig a nő ajkai a kórok szót formázgatták. Akkor hirtelen félelem feszítette meg a vonásait, és a pillantása oda szegeződött Covenant bal válla fölött valahova.

Megfordult, hadd lássa, mi ijesztette meg Atiarant. Nem látott maga mögött semmit; de ahogy a vágat nyugati pereme felé fülelt, hallott valami zörejt, kaparászó hangot. Kavicsok hulltak, agyagpala - ide, a vágatba.

- Az üldöző! - kiáltotta Atiaran. - Fuss! Fuss!

Ez a hevesség őt is elragadta; amilyen gyorsan csak bírt, rohant már az asszony után, végig a vágaton.

Egy pillanat leforgása alatt elfelejtette gyengeségét, a csomag súlyát, a hőséget. Dobogva követte Atiaran fürge lábait, mintha máris hallaná üldözőjét fönn a hasadék magas peremén, közel. De a tüdeje csakhamar kezdte felmondani a szolgálatot - sok volt ez az egész! -, s ő maga egyensúlyát vesztette mind többször. Amikor megtántorodott, törékeny teste csaknem elzuhant a földön.

Atiaran azt rikoltotta: - Fuss! - De ő feladta hamar, és inkább remegve fordult meg, hogy szembenézzen az üldözővel.

------------------------------------

113

Fentről, a vágat pereméről egy alak nagy lendülettel vetette le magát, zuhant egyenesen felé. Félreugrott a zúduló elől, s két karját maga elé kapta, hogy a támadó handabandázó karjával szemben védekezzen.

A napsütés mintha mindent élesen bevésett volna Covenant látomásterébe. Látta a fal egyenetlenségeit, lenn az árnyékokat, melyek mintha tátongtak volna feketén.

A támadó hatalmas termetű, sötét hajú fiatal férfi volt - nem lehetett kétség felőle, hogy stonedownbeli, bár az átlagnál magasabb. Kőből volt a kése, tunikájának vállába pedig a családi jelvény volt beszőve, egymást keresztező villámfélék. Düh és gyűlölet torzította el vonásait, olyan volt, mintha a koponyája darabokra akarna hasadni a feszültségtől. - Rontó! - üvöltötte. - Nőgyalázó!

Közeledett, a kést lengetve, Covenanthoz. Ő így hátrálni volt kénytelen, s ott állt már a folyócska vizében bokáig.

Atiaran rohant feléjük, ám ahhoz túl messze járt, hogy a kést lengető kar és Covenant teste közé vethesse magát.

Covenant ujjaiból hullámokban áradt, vörösen, a vér. A pulzusa ott lüktetett a sebben, ott dobolt az ujjai hegyében.

Hallotta Atiaran parancskiáltását: - Triock!

A kés egészen közel villogott már. Covenant úgy látta, világos abszolútumként, mintha a szemgolyójába volna bevésve.

Pulzusa az ujjbegyeiben lüktetett.

A fiatalember, minden erejét összeszedve, gyilkos sújtásra készült. Atiaran újra azt ordította: - Triock! - És: - Megőrültél? Letetted az esküt, a Béke Esküjét. . . !

Az ujjbegyeiben?

Maga elé kapta kezét, hogy rájuk bámuljon. De a látványt hirtelen valami áhítat homályosította el. Nem bírta felfogni, mi is történik.

Ez lehetetlen, zihálta végső csodálkozással. Ez egyszerűen - nincs.

Zsibbadt-élettelen, lepra sújtotta ujjaiban fájdalom lángolt.

Atiaran közeledett a két férfihoz, aztán megállt, s a háti csomagot a földre ejtette. Láthatóan rettentő hatással volt Triockra; mert a férfi megállt, s szinte toporzékolt ott helyben. Akárha szenvedély füstje fojtogatná, úgy hörögte: - Öld meg őt! a Rontót!

- Megtiltom ezt! - rikoltotta Atiaran. Parancsának hatása most olyan volt, mintha valóban megütötte volna vele Triockot. Az üldöző megtánto-

------------------------------------

114

rodott, hátrált egy lépést, aztán nyakát hátraszegve üvöltött: torkából a tehetetlen düh és gyűlölet iszonyatos hörgése tört fel.

A nő hangja pedig élesen hasított bele ebbe a borzadályba. - Kötelesség a hűség. Letetted az Esküt. Átkot akarsz hozni az Országra?

Triock megborzongott. Egyetlen görcsbe rándult pillanat . . . és a kés repült. Triock a földbe vágta, oda maga elé, úgy, hogy markolatig eltűnt a pengéje a talajban. Aztán ugyanilyen heves mozdulattal fölegyenesedve, odasziszegte Atiarannak: - Megbecstelenítette Lenát. Az éjszaka.

Covenant fel sem tudta fogni a helyzetet. A fájdalom: hihetetlen élmény volt, csodálatos, igen, hát az ujjai feledni bírtak; nem is volt erre válasza, magyarázata, csak hogy "Lehetetlen. . . lehetetlen!" Észrevétlenül: vére vörösen és emberien futott le a csuklóján.

Arcát iszonyú görcs rántotta össze. Sötétség gyülekezett a légben körötte; a vágat egének tere zsúfoltig tele lett verdeső szárnyakkal, karmokkal, melyek az ő vonagló arca felé kapkodtak. Azt hörögte: - Lehetetlen.

De Atiaran és Triock egymással volt elfoglalva, tekintetük úgy kerülte őt, mintha fekélye lenne csak a tájnak, pestises folt. Ahogy Triock szavai elhatoltak Atiaran tudatáig, a nő letérdelt, arcát két kezébe temette, majd homlokát szorította a földhöz. Válla rázkódott, mintha zokogna, jóllehet sírásnak semmi hangja nem hallatszott; aztán e riadt megrázkódtatásból Triock szava hallatszott: - Ott találtam őt - mondta a fiatal férfi keserűen a dombok közt, mikor a nap első sugarai a síkságokat érintették. Tudod iránta érzett szerelmemet. Figyeltem őt a gyűlésben, és nem örültem annak, hogy ez az idegen alak így megbűvöli. Szívemet facsarta valami: hogy hozzáérhet egyáltalán ez az ember, ez a jöttment, akinek dolgairól fogalmunk sem lehet. Ezért, késő éjszaka, érdeklődtem Trellnél, a férjednél, és megtudtam, hogy Lena egy barátnőjénél szándékozik aludni. . . Terassnál, Annoria lányánál. Akkor Terassnál érdeklődtem . . és ő nem tudott Lena ilyen szándékáról. Félelem árnyékolta be a szívemet: mert mikor volt itt nálunk bárki is hazug? S akkor, az első napfényben, megleltem őt, a ruhája szétszaggatva, testén vér. Menekülni próbált előlem, de gyenge volt ahhoz, a hideg, a fájdalom és a bánat elcsigázta, és egy pillanat múlva már ott volt a karjaimban, és elmondta, mit. . . mit művelt vele ez a Rontó.

- Akkor hazavittem apjához, Trellhez. Míg ő gondoskodott róla, nekivágtam, hogy megkeressem és megöljem az idegent. Ahogy téged meglát-

------------------------------------

115

talak, követtelek azonnal. . . mert úgy gondoltam, céljaink közösek: azért viszed őt a hegyek közé, hogy megöld. De hát te meg akarod menteni őt! Lena meggyalázóját! A lányod becstelenítőjét! Hogyan rontotta meg így a szívedet? Te - megtiltasz nekem valamit? Atiaran, Trell-feleség! Oly gyönyörű gyermek volt a leányod, hogy sírt a gondoskodó, örömtől a férfiszem, ha látta! És most kíméletlenül összetörték, elszaggatták. Felelj nekem! Mi köze, ehhez bármi Eskünek?

A sötét szárnyak vad, tomboló kavargása lekényszerítette Covenantot a földre, le, le, míg ott kuporgott a kis folyó vizében. Képek peregtek az agyában - a lepratelep emlékei, orvosok szava, ahogy azt mondják, "Nincsen remény". Elütötte egy rendőrautó. Bement a városba, hogy a telefonszámláját rendezze - hogy személyesen fizesse be azt az összeget. Hangjában mindenen túli borzadály remegett, így mondta: - Ez nem történhet meg!

Atiaran lassan fölemelte a fejét, két karját kitárta, mintha keblét tárná oda az égnek, kapjon halálos döfést. Arcát fájdalom vájta-faragta, és a szeme sötét kráter volt, benne gyász, és befelé néztek ezek a szemek, kiegyezett ember mivoltára, mely bensőjében élt. - Trell, segíts - zihálta elhalón. Majd erő költözött a hangjába megint, és szorongó riadalma mintha a levegőt is megreszkettette volna körben. - Jaj! Ó, jaj e világban mindenkinek, aki fiatal! Miért, hogy a gyűlöletes gonoszság ily szörnyű teher rajtunk? Ó, Lena, leányom! Látom, mit tettél. Megértem. Derék cselekedet volt, méltó rá, hogy dicsérjünk érte, hogy büszkék legyünk rád. Bocsáss meg nekem, hogy nem lehetek melletted most, megpróbáltatásod óráján.

De egy kis idő múltán ismét a világ felé fordult a tekintete. Bizonytalanul feltápászkodott, imbolyogva állt így egy pillanatig, mielőtt rekedten azt hörögte volna: - Hűség a kötelesség. Megtiltom neked a bosszút.

- Büntetlenül mehet? - tiltakozott Triock.

- Vész tört az Országra - felelte az asszony. - Hagyjuk a Lordokra, legyenek büntetői ők. - Vér íze, szomja tette élesebbé a hangját. - Tudni fogják, mit gondoljanak egy idegenről, aki ártatlanra támad. - Aztán visszatért a gyöngesége. - Ez az egész dolog. . . meghalad engem, Triock. Emlékezz, kérlek, az Esküre. - Megragadta saját vállát, ujjait a levélmintázatba vájta, mintha bánatát próbálná visszaszorítani ekképpen.

Triock Covenanthoz fordult. Volt valami végső törtség a fiatal férfi ar-

------------------------------------

116

cán - látszott rajta, hogy az elégedettség, az öröm mindörökre száműzve van a lelkéből, vagy legalábbis sosem lehet oly tiszta, mint volt. Átok szent hitével hördült rá: - Ismerlek, Hitetlen. Találkozunk még. - Akkor hirtelen nekilódult: el, el onnan. Mozgása egyre gyorsult, a végén már rohant, szinte repült, lépteinek dobaja megannyi vád volt az ekhós vágat kemény talaján. Egy pillanat még. . . és elérte a helyet, ahol a nyugati fal emelkedik, majd el is tűnt Covenant szeme elől, a vágatból a hegyek közé tért vissza.

- Lehetetlen - motyogta Covenant. - Ez nem történhet. Idegek nem regenerálódnak. - De az ujjai úgy fájtak, mintha szét akarná morzsolni őket ez a kín. Az idegek minden jel szerint igenis regenerálódnak, újjászületnek az Országban! Üvölteni szeretett volna - szemközt ezzel a sötéttel körülötte, bele a vak rémületbe, de mintha semmi hatalma nem lett volna torkán, hangján, önmagán.

Akárha borzadály vagy szánalom iszonyú messzijéből jött volna, úgy szólt akkor Atiaran hangja: - Vadon pusztasággá tetted a szívemet.

- Idegek nem regenerálódnak. - Covenant torka megfacsarodott, mintha émely gyötörné, de nem bírt felüvölteni. - Nem, olyan nincs.

- És ez felment téged? - kérdezte az asszony lágyan, keserűen. - Ettől szabad vagy? Ez igazolja bűnödet?

- Bűnömet? - Covenant úgy vette ezt a szót, mintha kés sújtana le a verdeső szárnyak közül. - Bűnöm? - Vére úgy folyt a vágásokból, mintha normális ember lenne, ám a vérzés fokozatosan csökkent is most már. Hirtelen görcsöt érzett, összerándult, így kiáltotta, nyomorultul: - Fáj! Fáj!

Jajkiáltására, rándulására a kavargó sötétség mintha távolodott volna tőle. Fáj! Ez a képtelenség áthidalt számára egy szakadékot. A fájdalom az egészséges emberek tulajdona, azoké, akiknek épek az idegei.

Nem történhet! Ez - nincs. Hát persze. Bizonysága ez is, hogy mindez csak álom.

Hirtelen elemi erővel tört föl benne a sírás vágya. De hát ő leprás volt, és a leprások gondos igyekezettel jutnak el oda, hogy megvessenek bármi efféle érzelmességet. A leprás nem engedheti meg magának a bánatot. Lázasan remegve mártotta megvágott ujját a folyócska vizébe.

- Fáj, ami fáj - mondta Atiaran. - Jó, de mi a te fájdalmad az enyémhez képest? Gonosz, sötét tettet követtél el, Hitetlen . . . erőszakos és kegyetlen dolgot, jogosulatlanul és részvétlenül. Olyan fájdalmat okoztál nekem,

------------------------------------

117

hogy azt se vér, se idő soha el nem mossa. És Lena . . . leányom . . . ! Ó, fohászkodom a Lordokhoz, büntessenek meg érte! Büntessenek. . .

Az iramló víz tiszta volt és hideg. Egy pillanat, és ujjai már a jeges közegtől sajogtak, és ez a sajgás az ízületeken át a csuklójáig elhatolt. Vörösség buggyant, futott tovább a vízzel a sebeiből, de a hideg áramlat hamar elállította a vérzést. Ahogy figyelte a kristályos vizet a sérülései körül, a tiszta öblítést, bánata és félelme hirtelen dühhé változott. Mert Atiaran volt az egyetlen társa, neki üvöltötte oda: - Miért mennék tovább? Ez mind nem számít. . . teszek én a ti becses Országotokra!

- A Hét Őrzetre! - Atiaran hangja kemény lett, mint a véső, s mintha így metszette volna ki szavait a légből. - Eljössz Revelstone-ba, még ha lépésről keli téged lépésre vonszolnom, akkor is!

Covenant fölemelte a kezét, megvizsgálta: Triock kése olyan tisztán metszett bele, mint a borotvapenge, nem voltak roncsolt szélek, ahol piszok lapulhatna meg, vagy a gyógyulás durva felületet adna. Ám a vágás a középső két ujjánál csontig hatolt, s onnét most még mindig szivárgott a vér. Felállt. A támadás pillanata óta most először nézett Atiaranra.

Az asszony ott állt pár lépésnyire tőle, két kezét összeszorította a szíve fölött, mintha a dobogás is sebezné belülről másképp. Megvetően nézett a férfira, arcvonásai megmerevedtek, lázas düh tükröződött rajtuk, nyers erő. Covenant látta, hogy ez az asszony képes megküzdeni vele, ha Revelstone-ban úgy adódik. Atiaran szégyennel töltötte el most az egész lényét, fokozta felindulását. Kötekedőn mutatta sebesülését. - Kötszer kell! - Még a szó is. . . !

Egy pillanatra úgy megfeszült a nő tekintete, mintha rá akarná vetni magát Covenantra. De aztán erőt vett magán, legyűrte a büszkeségét. Odament a csomagjához, kinyitotta a zsákot, elővett egy darab fehér vásznat. Ezt kellő hosszúságú csíkokra tépte, majd visszatért Covenanthoz. Gondosan megfogta a kezét, szemügyre vette a vágást, bólintott, hogy minden rendben, aztán a puha anyagot erősen az ujjak köré kötözte. - Íriszapom nincs - mondta -, és nincs is időm, hogy keressek neked. De a seb, úgy látom, tiszta . . . és be fog gyógyulni így is.

Hogy ez megvolt, a nő visszament a csomagjához. Vállára kapta, majd így szólt: - Gyerünk. Sok időt vesztettünk. - Covenantra rá se pillantva, elindult tovább a vágatban.

A férfi egy másodpercig még habozott, ujjainak fájdalmát "ízlelgette".

------------------------------------

118

Volt a sajgásnak valami forró szegélye, akárha a kés ott lenne még a sebben. De most már megvolt rá a válasza. A sötétség valahogy távolabb került tőle, és riadalom nélkül nézhetett körül. Mégis: egyre félt. Egészséges idegeket álmodott; nem fogta fel, milyen közel van az összeomláshoz. Tehetetlenül, öntudatlanul heverve valahol - válság mélypontján volt. És ez a válság annyit jelentett: életben maradhat-e. Hogy leküzdje, ami van vele: szükséges volt neki ehhez minden íznyi önfegyelme, hajthatatlansága . . . már ha felvonultathat ilyesmit.

Ösztönösen is: odahajolt, hogy kihúzza Triock kését a földből. A jobb kezével. Felekéz-fogása gyengének bizonyult, akkor rángatni kezdte a markolatánál ide-oda, lazította, és a kés végül kint volt. Az egész szerszám egyetlen lapos, ezüstös kőből volt kifaragva, lapogatva, élezve. . . a markolata bőrrel volt bevonva, hogy a fogása biztosabb legyen, és olyan volt az éle, hogy borotválkozni lehetett volna vele. Bal karján ki is próbálta, s látnia kellett, hogy olyan simán, finoman viszi le róla a szőrt, mintha még meg is lenne kenve a penge.

Fogta, az övébe dugta. Majd ő is vállára vette csomagját, így indult el Atiaran után.

KILENC

Jehannum

Még délután vége előtt Covenant valami tompán lüktető, hipnotizált fájdalomba zuhant. Terhének hevederei akadályozták karjában a vérkeringést, sokszorozván ezzel kézfejében is a sajgás erejét; átnedvesedett harisnyája felhólyagozta a lábát, és ez is képtelenség volt, hogy a lábujjai ezt ilyen érzékenyen veszik; a fáradtság az izmait sután ólmossá tette. De Atiaran kitartóan haladt egyre, zordul, tovább s tovább a vágatban, és a férfit mintha az ő akaratának kisugárzása vonzotta, vonszolta volna maga után. Covenant már-már alig látott a fáradtságtól; elveszítette az időérzékét, nem érzékelte a mozgást sem, csak a fájdalom hatolt el tudatába. Alig ér-

------------------------------------

119

zékelte azt is, hogy álomba zuhan - és tőle távoli, személytelen élmény volt, hogy hirtelen felrázzák.

Arra ébredt, hogy a vágat alján fekszik, félhomályban. Miután felköltötte, Atiaran odanyújtott neki egy tálat, benne forró erőlevesféle volt. Kábultan szürcsölte ki a levest. Amikor a tál kiürült, Atiaran egy nagy flaskó tavaszi bort nyújtott át. Azt is kiitta.

Gyomrából kiindulva ez a bor mintha hosszú, simogató ujjakkal enyhítette volna minden merev izmának feszültségét, odáig lazítva őket, hogy Covenant a végén már azt érezte, nem bír ülni többé. Akkor a csomagját eligazgatta magának párnaként, s lefeküdt, hogy aludjon tovább. Mielőtt a szeme lecsukódott, még Atiarant látta, ahogy árnyba burkolva ül a tűzköves edény túlfelén, arccal makacsul északnak.

Másnap tiszta, hűs, friss hajnal köszöntött rájuk. Atiarannak sikerült végre fölébresztgetnie Covenantot - ahogy a sötétség épp eltűnt az égről. A férfi gyötrötten ült fel, s úgy dörzsölgette arcát, mintha zsibbataggá vált volna az éjszaka. Egy pillanatba telt, míg idegeinek új érzékenységét tudomásul vette megint; aztán összekulcsolta két kezét, s úgy nézett rájuk, mintha először látná őket. Elevenek voltak, igen, elevenek.

Félrelökte a takarót, hogy lába szabadon legyen. Amikor cipőjén át megnyomkodta ujjait, a hólyagok éles fájdalommal válaszoltak. A lábujjai ugyanúgy elevenek voltak, mint kezén az ujjak.

Belei rosszulléttől facsarodtak. Nyögve kérdezte magát: Meddig - meddig fog ez így menni? Úgy érezte, többet nem bír elviselni.

Akkor visszaemlékezett rá, hogy mikor előző este elaludt, takaró nem volt rajta. Vagyis ezt Atiaran. teríthette rá.

Arca megvonaglott, és kerülte a nő pillantását, így indult el, támolyogva, hogy a vízfolyásban megmossa arcát. Honnét ennek a nőnek a bátorsága - derekassága! -, hogy ilyesmiket tesz meg érte? Ahogy nyakára és orcáira hideg vizet locsolt, megint azt érezte, hogy fél Atiarantól.

Pedig a nő egyáltalán nem viselkedett fenyegetőleg. Megetette Covenantot, megvizsgálta sérült kezén a kötést, tábort bontott, csomagolt - mindezt úgy, mintha a férfi olyan teher lenne csak a számára, amelyhez rég hozzászokott. Csupán a szeme alatt az álmatlanság karikái, szája körül a megkeményült vonások tanúsították, hogy iszonyúan fegyelmezheti magát.

Amikor az asszony indulásra készen állt, Covenant elvégezte magán a VSE-t, majd vállára vetette csomagját, így követte Atiarant, tovább a vá-

------------------------------------

120

gatban, mintha az a merev hát ott előtte a legszigorúbb parancs lenne: mozgás . . . !

Mielőtt a nap véget ért volna, tökéletes ismerője lett ennek a hátnak. Sosem ismert kiegyezést Atiaran háta; sosem hagyott kétséget tekintélye felől, sosem nyilvánította a legcsekélyebb részvétet, együttérzést sem Bár Covenant izmai úgy megkeményedtek, mintha csontok volnának már - bár a teher alatt a vállainak sajgása szinte púpos nyomorékká tette - bár a mérföldek úgy elgyötörték lábait, hogy a végén már csak mint keselyűk űzte ember támolygott-imbolygott - ez a hát mindegyre ultimátumként. szólt hozzá: mozgás - vagy megőrülés; más változat nem létezik. És Covenant nem bírt ellenállni. Ott haladt előtte az asszony, mint egy rémálomalak, és ő úgy követte, mintha létezésének kulcsa ott lenne Atiarannál.

Közeledett a délelőtt, mikor a vágat másik végén kijutottak egy hangás domboldalra, csaknem egyenest északnak a Kevin-Orom magas, komor ujjától. Látták nyugat felé a Déli Síkságokat; és mihelyt a vágat véget ért, a vizecske is ama táj felé fordult, és a Mithillel sietett távoli egyesülésre. Hanem Atiaran csak tovább vezette Covenantot északnak, méghozzá úgy, hogy útjuk hol félig kitaposott csapásokon, hol a jobb kéz felől emelkedő dombok oldalában, parlagföldeken vitt.

Nyugat felé a síkságok füves térségei tele voltak sasharaszttal, bíborlón fénylettek a napsugarakban. Keletnek pedig a dombok nyugalmasan emelkedtek, pár száz lábbal magasabbra, mint az ösvény, melyet Atiaran választott a tövükben. E középmagas terepen a hanga réti perje jókora foltjaival váltakozott. A domboldalak virágzottak, és lepkék repdestek-szálldostak mimózák dús fürtű fejei körül meg a magasabb fák csoportjain; Atiaran ezeket a fákat így nevezte: "Gilden" - és olyanok voltak, mint a juharfák. A színek - a fák, a hanga, a sasharaszt, az aliantha, a virágok meg a végtelen azúr ég - együtt vibráltak a tavasz elevenségében, a világ dús, végtelen újjászületése remegett minden apró részletükben.

Covenantnak azonban nem volt ereje, hogy ilyesmiket befogadjon. A kimerültségtől vak volt és süket, gyötörte a fájdalom, az értetlenség. Úgy vonszolódott egész nap Atiaran mögött, mint egy elítélt.

Végül ez a nap is elérte estjét. Covenant az utolsó mérföldet már agyonzsibbadottan tette meg, jóllehet most már nem aludt el járás közben, mint előző délután; és amikor Atiaran megállt, ledobva csomagját a fűre, a férfi úgy dőlt el, mint egy kivágott fa. Túlfeszített izmai azonban még akkor is

------------------------------------

121

rángtak, mintha újabb kihívás érné őket; Covenant nem bírta lenyugtatni tagjait; összeszorított fogakkal sikerült ez csak végre. Akaratlan nyugtalanságában nekilátott, hogy segítsen az asszonynak, takarókat csomagolt ki, míg Atiaran vacsorát főzött. Míg ettek, a nap lejjebb szálit a síkságokon, és árnyakkal, levendulaszínnel borította el a füves terepet; azután, hogy feljöttek a csillagok, Covenant csak feküdt, bámult fényükbe, és a forrástisztaságú tavaszi borral próbálta elnyugtatni magát, álomra.

Keservesen, de sikerült. Szendergése mégsem volt nyugodt. Azt álmodta, hogy sivatagon vánszorog át, órára óra, és közben egy gúnyos hang gyötri, biztatván őt, hogy élvezze a fű friss zöldjét. Ez a "képlet" teljesen áthatotta agyát, míg a végén azt kellett éreznie, hogy dühödten verítékezik. Amikor eljött a hajnal, az ébredés, mintha ép elméje elleni támadás lett volna.

Tapasztalhatta, hogy lába erősödött-keményült, és a kezén is csaknem tökéletesen begyógyult a vágás. Tagadhatatlan kínja is enyhült. Ám az idegei ugyanoly elevenek voltak. Érezte lábujjaival a harisnyája fejét, érezte ujjain a szellő legyezgetését. Most aztán ezeknek a megmagyarázhatatlan érzeteknek a közvetlensége dühíteni kezdte. Az egészség, a vitalitás bizonyságai voltak - teljességé, mely nélkül pedig ő már keserves, hosszú hónapokon át tanult meg élni -, és mintha borzadályos sugallatokkal árasztották volna el. Ezek a dolgok akárha betegségének való tényét tagadták volna ugyanis.

Hanem ez meg - lehetetlen. Vagy így van, vagy úgy, zihálta lázas aggyal. A kettő egyszerre: képtelenség. Vagy leprás vagyok, vagy sem Vagy elvált tőlem Joan, vagy soha nem is létezett. Középút nincsen.

Nagy erőfeszítéssel - megint fogcsikorgatva! - meghozta döntését: igen, leprás vagyok. És álmodom. Ezek az egyszerű tények.

Nem bírta elviselni az alternatívát. Ha álmodik, akkor még képes lehet megőrizni egészségét, túlélő maradhat, bírhatja, ami van. Hanem ha az Ország valós, igaz, létező - ó, akkor az volt álom, az ő hosszú szorongattatása, a leprásság, és akkor ő máris őrült, és nincs több remény.

Bármi hit, hiedelem jobb volt ennél. Jobb harcolni valami épelméjűségért, melyet a végén legalább megérthet, mint elfogadni azt az "egészséget", mely minden magyarázat túlján jár.

Efféle gondolatokat rágott-csócsált magában, ahogy további mérföldeken át követte Atiarant. Ám valamennyi érv ugyanoda juttatta vissza - a helyzet nem

------------------------------------

122

változott. Leprásságának rejtélye volt az egyetlen rejtelem, amit eltűrhetett, tényként elfogadhatott. Ez határozta meg minden más hihetőségét. Ezért haladt Atiaran háta mögött úgy, mint aki képes rátámadni is.

Mindazonáltal egy előnye azért volt ennek a dilemmának. Közvetlen jelenléte, kézzelfoghatósága valamiféle falat emelt közé és ama sajátlagos félelmek és cselekedetek közé, amelyek korábban fenyegették. Az erőszak és a vér bizonyos emlékei nem tértek vissza. S mert nem ösztökélte szégyenérzet, dühe is kezelhető maradt, behatárolt. Nem tüzelte őt mindenképpen arra, hogy Atiaran megalkuvás nélküli vezetése ellen lázadjon esetleg.

A harmadik nap során ez az egyenes, fáradhatatlan forma továbbra sem veszített kényszerítő erejéből. Kaptatókon fel, domboldalakon le, völgyszorosokon át, bozótosokat kerülgetve - az előhegység nyugati pereme mentén - vonzotta, húzta Covenantot, hiába füstölöghetett elméje, tiltakozhatott gyötrött teste. Ám kora délután a nő hirtelen megállt, körülnézett, mintha valami távoli, riadt kiáltást hallana. Váratlan félelme megdöbbentette Covenantot, de mielőtt megkérdezhette volna, mi baj, az asszony komoran folytatta útját.

Valamivel később Atiaran megismételte "produkcióját". Ezúttal Covenant látta, hogy beleszagol a légbe, mintha a szellő valami gonosz veszélynek kósza illatát hozná. Szippantott a levegőből ekképp, de nem mondott semmit. - Mi az? - kérdezte a férfi. - Megint követnek minket?

Az asszony nem nézett rá. - Bárcsak lenne itt Trell - mondta aztán, gyötörten lélegezve. - Ő talán megmondaná, miért ilyen nyugtalan az Ország. - Magyarázat nélkül nekilódult megint, észak felé, tovább.

Ezen az estén hamarább rendelte el Atiaran a pihenő idejét, mint addig. Késő délután Covenant azt látta, hogy az asszony keres valamit, valamiféle jelet a fűben és a fákon; de ennek sem adta magyarázatát, s így ő csak nézhette és követhette. Majd minden bejelentés nélkül élesen elfordult jobbra, behatolt egy csekély mélyű völgybe, két hegy közt. A völgy peremén kellett végighaladniok, hogy elkerüljenek egy jókora tüskebokrost, mely csaknem az egész terepet borította; és a sekély völgy után, pár száz méternyire, elérkeztek egy terjedelmes, sűrű sarjerdőhöz, mely az északi hegy kezdete volt már. Atiaran megkerülte a sarjerdőt is, majd váratlanul behatolt a fák közé, és eltűnt.

Covenant bódultan ámult, és eljutott addig a helyig ekképpen, ahol a nő bevette magát a fák közé. Ott észrevett egy igen keskeny szalagösvényt,

------------------------------------

123

mely az erdőbe vezetett. Oldalra kellett elfordulnia, hogy az ösvényt a fák közt követhesse, de aztán úgy hatméternyire tágasabb tér tárult, olyasképp, mintha egy szoba nőtt volna az erdőben.

A teret a falakon át beszűrődő fény világította meg, s ezeket a falakat fiatal sarjak alkották, melyek valami durva négyszögben szorosan egymás mellett álltak; a csemetefák közt halkan zúgó, könnyű szél járt. Az összefonódó ágak és levelek a szoba tetejét már sűrűbbre szőtték. Kényelmesen elférhetett ebben a szobában három-négy ember is, és mindegyik fal mellett füves halmocskák voltak - akárha ágyak. Az egyik sarokban üreges törzsű fa állt, s az üregbe polcokat illesztettek, a polcokon pedig edények és flaskák álltak, kőből és fából. Az egész hely ösztönösen is a meghittség érzését keltette az érkezőben, azonnali szíveslátást sugallt.

Covenant körülnézett, s eközben Atiaran letette a maga csomagját az egyik ágyra, és hirtelen azt mondta: - Ez egy waymeet. - Amikor látta, hogy a férfi arca egyetlen értetlenkedő kérdés, sóhajtott, és így folytatta: - Pihenőhely: útlak, utazóknak. Van itt enni- és innivaló, meg is alhat, aki erre jár s rászorul.

Az asszony akkor megtekintette, mi van a polcokon, s mert ebbe annyira belemélyedt, Covenant kénytelen volt visszafogni kérdését, míg alkalmasabb pillanat nem kínálkozik. De miközben Atiaran pótolta a csomagbeli készleteit, és hozzálátott, hogy vacsorát készítsen, a férfi kénytelen volt továbbra is némán ülni, s belátni, hogy a nő sosem lesz oldottabb vele szemben; ő viszont nem akart tudatlanságban maradni. Így hát, miután ettek, és Atiaran elhelyezkedett éji pihenőre, Covenant megerőltette magát, s a legudvariasabb tapintattal kérte: - Mesélj nekem többet is még erről a helyről. Valamikor talán még szükségem lehet ily tudásra.

A nő elfordította tőle arcát, csendben feküdt egy ideig a megsűrűsödő sötétben. Mintha arra várt volna, hogy megjöjjön a bátorsága, majd amikor megszólalt, szinte sóhajtotta csak: - Kérdezz.

A késlekedés udvariatlanná tette. - Sok ilyen hely van még, mint ez?

- Sok van, szerte az Országban.

- Miért? Ki létesít efféléket?

- A Lordok ösztönzésére formálódnak ezek a helyek. Revelstone csak egy hely a sok közül, ahol élünk. . . ezért a Lordok úgy gondolták, segíteni kell az útonjárókon, hogy az emberek könnyebben érjenek el Revelstone-ba, meg máshova is, egymáshoz.

------------------------------------

124

- Jó, de ki gondozza ezeket a helyeket? Látom, friss ennivaló van itt.

Atiaran ismét sóhajtott, mintha gyötrelmesnek találná, hogy a férfihoz szóljon. Sűrűbb lett az éj; Covenant a nőnek csak árnyalakját látta, ahogy fáradtan magyarázza: - A démonida-ivadékok közt, akik a Pusztulást túlélték, akadtak olyanok, kik hálával idézték fel Loricot, a Gonosznémítót. Az ős-gonoszok ellen fordultak, és arra kérték a Lordokat, biztosítsanak nekik valami cselekvésteret, hogy fajtájuk bűneiért vezekelhessenek. Ezek a teremtmények, Waynhim a nevük, gondoskodnak a waymeetekről - a fák növését segítik, ennivalót, innivalót hoznak ide. De a kapcsolat emberek és Waynhim-lények közt törékeny, nem is fogsz látni Waynhimet soha. Ők azért szolgálnak, mert megvan erre a maguk oka. . . s nem azért, mintha szeretnének minket. Egyszerű feladatokat hajtanak végre, hogy ellensúlyozzák az ő hatalmas lore-juk gonoszát.

Most már teljes volt a szobában a sötétség. Ingerültsége ellenére Covenant úgy érezte, képes lesz elaludni. Már csak egy kérdést tett fel: - Hogyan leltél erre a helyre? Van valami térkép?

- Nincs térkép. A waymeet: áldás, amit az, aki úton jár, boldogan vesz, ahol rálel - az Ország egészségének és vendégszeretetének adománya. Találhatóak, amikor szükség van rájuk. A Waynhim-jelek mindenütt ott vannak a környékükön.

Covenant mintha elismerés felhangjait hallotta volna ki Atiaran szavaiból, s ezek alkalmasint összecsaptak vonakodásával. Az egész így eszébe juttatta a nő állandó konfliktusterhét - személyes gyöngeségének érzetét az Ország nagy baja mellett, vágyát, hogy meg is büntesse, meg is mentse őt, az idegent. De hamar elfelejtett minden ilyesmit, mert a waymeetek képe töltötte be ábrándvilágát. A friss fű illata bebugyolálta, s zöld ágyán ilyképp hamar álomba hullt.

Az éjszaka aztán megváltozott az időjárás. Komoran jött a reggel, súlyos felhők alatt, szaggató északi széllel, és Covenant oly zord szemöldökráncolással nézte, hogy már maga ez csaknem lehúzta homlokát. Felébredt, mielőtt Atiaran szólította volna. Bár egészséges álma volt a waymeet védelmében, olyan fáradtnak érezte magát, mintha éjszaka végig belső párbeszédet folytatott volna - ordítozva.

Míg Atiaran reggelikészítéssel foglalatoskodott, Covenant elővette Triock kését, majd átkutatta a polcokat, míg lelt végre egy kis vizestálat és egy apró tükröt. Szappant nem bírt fölfedezni sehol - alkalmasint a

------------------------------------

125

waynhim-nép is ugyanazt a finom homokot használja, melyet ő Atiaran házában ily célra kapott. Beletörődött hát, hogy amúgy szárazon fog borotválkozni. Triock kését ügyetlenül fogta jobbja, s nem tudta elűzni az élénken riasztó látomásokat holmi elvágott torokról.

Hogy bátorságot gyűjtsön, belenézett a tükörbe, tanulmányozta látványát. Haja vadul összevissza állt; ehhez jött a borosta-szakáll, s az egész kép valami szalajtott prófétát idézett. Ajka vékony volt és feszes, mint egy orákulum metszett szája, zord tekintetében harcos kedv villogott. Ami még a tökéletes összképhez kellett: egy parányi őrület. Halkan így motyogott: Mindent a maga idejében; avval arcához vitte a kést.

Meglepetésére a kés simán futott, vitte a pofaszakállát is remekül, nem kellett kétszer rámennie, nyüstölnie. Rövid idő teltén egész megfelelőnek látszó borotválkozás élményén volt túl, az ügy, legalábbis viszonylag, tökéletesen sikerült, s még csak meg se vágta magát közben. Maró gúnyos biccentéssel köszönt oda képmásának, eltette csomagjába a kést, aztán reggelizéshez látott.

Csakhamar készen álltak, Atiaran is, ő is, hogy távozzanak a waymeetből. Az asszony intett neki, hogy most csak menjen előre ő; így is történt, tett pár lépést az ösvényen, majd megállt, hadd lássa, mit csinál útitársnője. Atiaran, mikor a szobát elhagyta, arcát a leveles mennyezet felé emelte, s azt mondta lágyan: - Köszönjük a waymeetet. Megtiszteltetés nekünk, hogy ily ajándékban lehetett részünk, s amikor elfogadtuk, annak dicsőségére jártunk el, aki az adományozó volt. Békében távozunk. -Avval követte Covenantot, ki a sarjerdőből.

Amikor a völgy nyílt terepét elérték, látták, sötét felhők tornyosulnak fölébük észak felől. Atiaran feszülten nézett föl az égre, beleszagolt a levegőbe; láthatóan nem tetszett neki a közelgő eső. Ez a reakciója egyenesen baljósnak tüntette fel Covenant szemében a kavargó "villámbölcsőket", s amikor a nő egy éles fordulattal elindult a völgyben lefelé, hogy az északnak tartó ösvényre visszatérjen, a férfi utánasietett, azt kérdezvén: - Mi a baj?

- Rossz a gonoszra - válaszolta. - Nem érzed szagát? Az Ország nyugtalan.

- Mi nincs rendben?

- Nem tudom. - A nő olyan halkan mormolta ezt, hogy Covenant alig hallotta. - Van egy árny a légben. És ez az eső - ! Ó, az Ország!

- Mi a baj az esővel? Tavasszal nem szokott esni itt az eső?

------------------------------------

126

- Nem északról jön - felelte, a vállán át hátraszólva csak. - Az Ország tavasza délnyugatról érkezik. Nem, ez az eső egyenesen Gravin Threndorból jön. Az Üregfattya, a Bot jogtalan tulajdonosa próbálgatja hatalmát érzem. Elkéstünk.

Az asszony most merevebben, a szél támadásának nekifeszülve haladt. Covenant felzárkózott szorosan mögéje. Ahogy az első esőcseppek érték arcát, megkérdezte: - Ez a Bot csakugyan irányítja az időjárást?

- Az Ó-Lordok nem használták így. . . nem volt szándékuk tönkretenni az Országot. De ki a megmondhatója, miféle hatása lehet ily erőnek mégis?

Akkor már teljes erővel verte őket a vihar. A szél az esőt délnek csapkodta, mintha az ég könyörtelen ostora lenne, mintha agyon akarná korbácsolni őket, minden más védtelen elevenséggel egyetemben. A domboldalak csakhamar vad lucsokban áztak. A szél nekirontott a fáknak, ágakat tört, füvet szaggatott; a magasokról is eltűnt a nappali fény, és minden valami természetfölötti sötétségbe borult. Atiaran és Covenant egy pillanat alatt bőrig ázott, és így, zihálva törtettek át az áradaton. A sötét, őrjöngő elemmel szembeszegülve haladtak, tartották az irányt; de a terepből semmit se láttak maguk körül. Szakadékos lejtőkön bukdácsoltak lefelé, elveszetten lábaltak derékig érő csorgókban, fejjel buktak tüskebozótokba; a széllel szemben úgy küzdöttek, mintha valami kegyetlenül lengő-vagdosó hinta lenne, mintha mozgó szakadékként tárulna újra meg újra a semmiből a semmibe, könyörtelen. De Atiaran keményen kitartott, fúrta magát előre, és Covenant követte ezt a mit sem bánó eltökéltséget: félt, hogy végveszedelmére - elveszíti az asszonyt.

Ám a fáradtság hamar elhatalmasodott rajta. Összeszedte tüdejének maradék erejét - izmai belefájdultak a mellében -, így zárkózott fel Atiaran mellé, vállon ragadta, fülébe üvöltötte: - Állj! Meg kell állnunk!

- Nem! - üvöltötte vissza a nő. - Elkéstünk így is. Nem merek megállni!

Hangja alig érte el a férfi fülét a szél üvöltésén át. Erőszakkal továbbindult volna, de Covenant szorítása így még erősebb lett Atiaran köntöse vállán, s ezt ordította: - Nincs választás! A halálba megyünk így! - Az eső brutális korbácsütései zuhogtak; egy pillanatra Covenant csaknem elengedni kényszerült a nő vállát. Másik karját kanyarította köréje, víztől patakzó arcát közel rántotta a magáéhoz. - Fedél alá! - kiabálta. - Nem mehetünk tovább!

------------------------------------

127

A vízfüggönyön át Atiaran arca olyan volt, mint a fuldoklóké, így rikácsolta vissza: - Soha! Nincs idő! - És teljes testsúlyát beleadva, karját lendítve megszabadult a szorításból, s a földre taszította a férfit. Mielőtt az felocsúdott volna egyáltalán, Atiaran már megragadta a jobb kezét, felrántotta, és vonszolni kezdte füvön, sáron át, akár valami megtámaszthatatlan terhet, szemközt a vihar tomboló erejével. A rángatás oly erős volt, hogy pár métert tettek meg így, Covenant csak akkor tudott végre talpra tápászkodni valahogy.

Ahogy már megállt megint a lábán, a nő is elengedte a kezét, és arrébb lendült, távol Covenanttól, ahogy bírt. A férfi üvöltött: - Pokolra is! Meg kell állnunk, meg kell! - Avval már szökkent is Atiaran után. De a nő kisiklott a kezei közül, zilált szökkenésekkel ment tovább, bele a viharba.

Covenant támolyogva követte. Hosszú pillanatokon át csúszkált, bukdácsolt a csapdosó esőben, őrjöngve kapkodott a nő elérhetetlen háta után. Valami belső erőforrás fokozta fel Atiaran képességeit most úgy, hogy a férfi soha elképzelni se bírt volna ilyet; hamarosan érezhette, nem bír lépést tartani. Az eső úgy zúdult végig felette, mintha ő maga egy bukóhullám alján próbálna, talajközelben, a sűrű közegen áthatolni.

Akkor egy vad taszítás fellökte - arccal bukott előre a lejtőn, bele a sárba. Ahogy ismét feltekintett, esőn-mocskon át, Atiaran nem volt sehol, úgy eltűnt a sötétlő viharban, mintha tőle rettegne, az ő érintésétől menekülne.

Küzdve állt volna talpra, így üvöltötte a tomboló felhőknek: - Ördög és pokol! Ezt nem teheted velem!

Dühének tetőpontján, teljesen váratlanul, valami rettentő fehér fény villant, lesújtva közvetlenül a közelébe. Érezte, hogy villámcsapás éri a bal kezét.

Az ütés elröpítette őt, fel a jobb kéz felől lévő domboldalra. Meg nem mondhatta, meddig hevert ott bódultan, úgy, hogy csak a detonáció ereje volt ott a tudatában és kezéből az a lángfájdalom. A jegygyűrűje mintha tűzben égett volna. De ahogy magához tért annyira már, hogy megnézhesse, nem látott az ujjain semmi nyomot, és a fájdalom is úgy halványult, mintha még az oka is kideríthetetlenné válna ilyesképp.

Megrázta a fejét, nagy keservesen felült. A villámcsapásnak semmi nyoma nem volt körülötte sehol. Zsibbadtan érzékelte, hogy valami megváltozott azért, de zűrzavarában nem tudta volna megmondani, mi is.

------------------------------------

128

Kínnal-keservvel talpra állt. Egy pillanat csupán . . . és látta is már Atiarant, ahogy ott hever a domboldalban, vagy húszméternyire előtte. Covenant fejében minden kavargott még, de azért elindult az asszony felé óvatosan. A nő a hátán feküdt, s ahogy Covenant, egyensúlyára ügyelve, közelebb ért hozzá, látta, sértetlen. Atiaran rámeredt a közelítőre. Amikor pedig már ott volt mellette, megkérdezte Covenanttól: - Mondd, mit tettél? - És ámulat volt a hangjában.

A nő hangjának hallatán végre ismét sikerült összpontosítania a figyelmét. Képes volt amúgy iszapos hebegés helyett pár értelmes szóra: - Hogy én? Nem . . . tettem én . . . semmit.

Atiaran lassan felállt. Ahogy aztán ott állt szemközt vele, ünnepélyesen, bizonytalanul tanulmányozta, így mondta: - Valami segített rajtunk. Nézd, csitul a vihar. És a szél is fordult . . . úgy fúj már, ahogyan kell. Gravin Threndor nem fenyeget többé. Dicsérd a Földet érte, Hitetlen, ha ez nem a te műved akkor hát mégsem

- Persze hogy nem a te műved - motyogta Covenant. - Nem igazgatom én az időjárást! - Hangjában nem volt semmi él. Visszafogottságra intette, hogy ő maga eleve nem vette észre a viharban bekövetkezett "változást".

Atiaran a legegyszerűbb igazságot mondta ki. A szél iránya megváltozott, ereje is csökkent. Az eső kitartóan zuhogott, de már nem vadul; most ez amolyan jó egyenletes, erős, tavaszi eső volt.

Covenant megint megrázta a fejét. Furcsa módon azt érezte, hogy itt ő képtelen megérteni valamit. De amikor Atiaran csöndesen azt kérdezte: - Menjünk tovább? -, a nő hangjából valami akaratlan tisztelet érintette meg. Mert Atiaran, ez nem volt kétséges, azt hihette, hogy neki valami köze van a vihar elcsitításához.

Prev Next

A ​Kárhozat Urának átka

A Kárhozat Urának átka