NEGYVENHATODIK
FEJEZET

Egy alacsony oszloptalapzat – talán az ősi templom oltára – állt a terem közepén. Triste ennek a tetején ült. Nem volt megláncolva, sem megkötözve, vagy bármi módon megbéklyózva – il Tornja nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a vaskos kőfalak és az egyetlen kapu előtt álló fél tucat őr bőven elég védelmet nyújt, hogy meggátolja a szökését. A hely semmiség volt, összevetve a Halott Szív föld alatti zárkáival vagy a Lándzsa császári börtönének acélketrecével, de hát nem is volt rá szükség, hogy több legyen. Triste feltehetően nem fogja átverekedni magát három tucat páncélos annuri katonán, és ha mégis, utána mihez kezd? Korokon át bolyonghat a romvárosban anélkül, hogy rábukkanna a kentára.

Elkapott minket, gondolta Kaden. Egyenesen besétáltunk a csapdájába. Csak azért éltek még, mert il Tornja még hasznosnak hitte őket: Tristét mint csalit, őt magát pedig mint faja önkéntes árulóját.

A kudarcnak fájnia kellett volna, de Kaden azt vette észre, hogy ez nem okoz neki fájdalmat. A csestriim hadvezérrel való találkozás elzsibbasztotta, halálosan kimerítette. A hazugság megőrzése, hogy tartotta magát, miközben magában bújtatta az istent, felperzselte utolsó tartalékait is. Úgy érezte, mintha elfeketedett, torz kanócdarab lenne egy agyagedény alján, miután minden viasz leégett, és kialudt a láng.

Legalább Meshkent elcsendesült végre, hála az égnek. Kaden még most is érezte az elméjébe befogadott istent, ahogy mozgolódott, próbálkozott, kereste a kiutat, de most, hogy il Tornja magára hagyta, már nem sistergett türelmetlenül. Előbb vagy utóbb, de az ifjú elbukik majd. Hisz ilyennek teremtették. Elbukik, és akkor az isten teljesen hatalmába keríti.

És miért is ne?- kérdezte önmagát.

Lehet, hogy Meshkentet elvakította önnön büszkesége, de erős volt – Kaden ezt az erőt vakító, szörnyű súlyként érezte. Ami ennél is fontosabb, hogy il Tornja minden tervezgetése dacára sem ismerte az igazságot. Tristét elkábította, de értelmetlen lett volna Kadenbe is belediktálni az adamanthot. Könnyű lenne, olyan könnyű egyszerűen csak... feladni, hagyni, hogy a Fájdalom Ura átvegye mind az elméjét, mind a testét, hagyni, Hogy Meshkent vívja meg a harcot a csestriimmel. Hagyni, hogy ő győzzön.

Ez azzal járna, hogy nem lenne többé Kaden, de ugyan, eddig mi haszna volt belőle? Egy fél emberöltőt töltött azzal, hogy megpróbálja elfojtani saját gondolatainak parazsát, és most azonnal és véglegesen elérhetné ezt a magasztos megsemmisülést. Csupán bele kellene nyugodnia, el kellene fogadnia.

– Azért jöttél, hogy végre végezz velem? – kérdezte Triste.

A szavakat halkan ejtette, de elszakították Kaden gondolatainak fonalát. Figyelme saját töredezett elméjének láthatatlan vidékéről a teremre terelődött, ahol állt. Az őrök egyetlen lámpást hagytak égve a padlón, de annak lángja túl kicsi volt, hogy bevilágítsa az egész helyiséget: a sarkok és a boltozatos mennyezet beleveszett az árnyékokba.

Tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. Il Tornja elhelyezhetett embereket, akik hallgatóznak, mellesleg pedig, ki tudja? Hiszen kést szegezett Tristének, megfenyegetve, hogy beleszúrja, hogy így csalja elő az istennőt. És az nem üres fenyegetőzés volt. Megtette volna, ha gyorsabb.

– Il Tornja életben akar tartani – mondta végül.

– Életben? – kérdezte Triste. Egy pillanatig rámeredt, majd lefeküdt a kőtömbre, karját kinyújtva maga mellett. Egész teste ernyedt volt a bódítószertől vagy a kimerültségtől. Csak a szeme cikázott ide-oda, mintha keresne valamit odafent a sötétben.

– Csalinak – magyarázta Kaden. – Hogy kifogja Hosszú Ökölt.

– Jobb, ha óvatos vagy – mondta erre Triste, noha önnön tanácsa dacára közönyösen csengett a hangja. – Hacsak nem akarod, hogy a hallgatózók bármit is megtudjanak.

– Ezzel nem árulok el újat – mondta Kaden. – Il Tornja mindent tud. Tudja, hogy magadban hordozod Cienát. Tudja, hogy Meshkenttel azért jöttünk, hogy megkeressünk téged és segítsünk neked.

Triste fanyar, keserű hangot hallatott, ami akár nevetés is lehetett.

– Tud mindent – ismételte Kaden. – Már azelőtt kitalálta, hogy elmondtam volna.

– Még szép, hogy kitalálta. Hiszen csestriim. Neki ez az egész... csak játék. Csak kövek vagyunk a táblán. – Fáradtan megrázta a fejét. – Szóval Hosszú Ököl elmenekült. Akkor végül is nem halt meg.

Mintha csak egy olyan mese kitalált szereplőjéről beszélt volna, amely iránt már régen elvesztette az érdeklődését.

– Elmenekült.

– És én vagyok a csali. Hogy lefogja Hosszú Ökölt. Vagy Meshkentet. Vagy akit csak akar, hogy ráharapjon.

– Legalább még élsz.

Triste erre kissé felemelte a fejét, és úgy meredt Kadenre, mintha azon tűnődne, vajon elhiggye-e azt, amit az imént hallott. Mikor ismét visszaengedte, az ifjú hallotta, ahogy koponyája koppan a kövön. A lány még csak el sem fintorodott. Mintha észre sem vette volna.

– A csali nem él, Kaden. A horgon vergődő kukac csak hiszi, hogy él – és emiatt vonaglik, vonaglik és vonaglik –, de elég néhány szívdobbanásnyira előrenézni a jövőbe, hogy lássuk, mi történik a kukaccal: vagy egy hal falja fel, vagy a horgon vergődve pusztul el. Annak a ‘Kent-csókolta kis lénynek abban a szent pillanatban vége lett, amint csalivá vált. A kukacok buta teremtmények, ezért ezt nem tudják. Én nem vagyok kukac. Én látom, hogy mi következik.

– Ez mindnyájuknál elkövetkezik – felelte Kaden halkan. – Ha elég sokáig vársz, mindnyájan meghalunk.

– Nos, ez azért nem teljesen igaz – mondta Triste. – A nővéred hadvezére... ő nem hal meg. A fejemben ez a rohadt szuka... ő sem fog meghalni.

– Ők csestriimek és istenek. Őket másként alkották meg, mint minket. Bedisa a mi sorsunkat beleszőtte a csontjainkba.

– Tudom, Kaden. Azt hiszed, nem tudom? Már csak azt nem tudom, hogy miért nem vetünk neki véget. – Megrázta a fejét, ami bágyadtan nyaklott ide-oda a mozdulattól a megviselt sziklatömbön. – Csak egyetlen kis penge kell, hogy véget vessünk az életnek. De még csak penge sem kell hozzá. Nem kell hozzá semmi. Elég, ha csak pár hétig nem eszel...

Kaden szemügyre vette a lányt, a heges, de mégis tökéletes bőrt, az ibolyaszínben izzó szempárt.

– Ha olyan buzgón vágyod a halált – szólalt meg végül –, még Annurban áteshettél volna az obviatén, amikor volt rá esélyed.

– Engem nem érdekel a halál: az csak rajta segítene. Ott van a fejemben, Kaden. Nem tudod, hogy az milyen. Nem tudhatod. – A lány hosszan, mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. – A templomban nőttem fel, és folyton a meggyalázásról beszéltek.

Kaden megrázta a fejét.

– A leintik...

– Most az egyszer befognád a szád? – Most legalább érződött egy kis hév a hangjában, a régi tűz parazsa. – Megtanultál csendben maradni a szerzeteseknél töltött hosszú évek alatt, de sosem tanultál meg másokra figyelni, igaz?

Kadennek fél tucat válasz jutott erről eszébe, de mindet félretette. Ha Triste azt akarja, hogy meghallgassa, akkor meghallgatja. A lány hosszú szünet után suttogva folytatta.

– Csak azért, mert egy nő a templom falai között él, még nincs biztonságban. Demivalle és a többi leina, akik a templomot vezetik, próbálják őriztetni a helyet, és vannak dolgok, amiknek a papnők védelmét kellene szolgálniuk, de nem védhetsz ki mindig mindent. Időnként a nők nem tudnak kiáltani, időnként pedig tudnak, de nem teszik Azt mondják neked, hogy a te dolgod az örömszerzés, hogy az örömszerzés hited felmagasztosulása. Itt nincs helye találgatásnak. Nincs helye annak, hogy azt mondd: „Várj!” Ott vannak a félrészeg vendégek, akik bátrak, mert fizettek, mert adakoztak, nevezd akárhogy – de nemcsak a vendégek ilyenek, hanem az egész hely olyan. Ha nem szolgálsz az élvezetek csatornájaként, nem tartozol oda, így a papnők és papok eltűrik, ami velük történik. A vendégek hazamennek, de Ciena legszentebb hívei magukban hordozzák sebeiket.

Elhallgatott, az ajkai szétváltak, mintha kifogyott volna a szuszból, vagy sírva akarna fakadni. Kaden gondolataiba betolakodott Louette Morjeta, Triste anyja, az asszony, aki lemondott a lányáról, amikor eljött érte az apja, és követelte tőle. Vajon Morjeta szívesen hált Adivval? Szívesen hordta ki a gyermekét?

– Ez is ilyen – szólalt meg Triste, megszakítva gondolatait. – Az istennő is azt tette velem, ami az egész világon történik a nőkkel, csak ez rosszabb. Mert ő az elmémbe férkőzött be. Nem egyszerűen csak megbaszott, és aztán elment, hanem megpróbált azzá válni, aki vagyok. És szerintem még mindig próbálkozik. Érted ezt?

Kaden alaposan megfontolta, mit mondjon, mielőtt válaszolt.

– Sokan örülnének istenük efféle jelenlétének. Megtiszteltetés, ha valakit ily módon kerít hatalmába az istene. Ezt gondolhatta az az ember is, akit Hosszú Ökölnek hívtak, mielőtt a Fájdalom Ura halandó alakot öltött. Ennek elfogadása az odaadás szép példája.

– Ez visszataszító – mondta Triste. A tekintete a távolba révedt. Halottnak tűnt. – Ezt mondják a férfiak a nőknek utána. Igazából te akartad. Én király, miniszter, atrepa, császár vagyok... csakis te akarhattad. Nos, mondok én neked valamit, Kaden – folytatta, és emelte a hangját, és ezzel együtt a testét is, mert felkönyökölt, aztán még feljebb lökte a testét, míg végül már ült, és rámeredt az ifjúra, felé bökve remegő ujjával. A szavak, amikor végül sikerült kipréselnie azokat, már sikoltva hagyták el a torkát. – Én rohadtul nem akartam!

Zihált, teljesen kifulladt. Noha hűvös éjszaka volt, az arca verítéktől csillogott. Kadenben felmerült, hogy odalép hozzá, megpróbálja megvigasztalni, de ugyan minő vigaszt kínálhatott neki? Ehhez a feladathoz nem álltak rendelkezésére szavak, és hirtelen minden emberi érintés ocsmánynak hatott.

– Nem érdekel a halál – mondta a lány. Ugyanezt mondta korábban is, de ezúttal acélosan csengett a hangja. – De előbb engedem, hogy ez a csestriim elevenen megnyúzzon, hagyom, hogy darabokra vágjon, mint hogy bármit is tegyek, hogy segítsek az istennőn, aki azt hitte, csak úgy megszállhat, leigázhat, saját képére alakíthat.

– Értem – válaszolta végül Kaden.

– Nem – ingatta Triste a fejét. – Nem érted. Nem értheted.

Meshkent nesztelenül, de erőtől duzzadóan motozott Kaden elméjében. A nyomás, a jelenlét, a visszaveréséhez szükséges szüntelen erőfeszítés, az isten meggátolása abban, hogy átvegye az uralmat, már-már legyűrte, és az ifjú legszívesebben hagyta volna, hogy ő legyen az úr. Hirtelen elszégyellte magát. Egy fél nap elteltével majdnem kész volt arra, hogy megadja magát az istennek, megkísértette a gondolat, hogy elméje folyosói csak úgy... bezáruljanak, és közben meg itt volt Triste, aki még mindig harcolt, még mindig dacolt. Az istennő leigázhatta mindazt, ami a lány volt, legalább fél tucatszor megfosztotta Tristét önmagától, aki azonban még most sem adta fel. Hiába beszélt annyit a halálról, még nem halt meg.

– Jó császár lett volna belőled – szólalt meg Kaden. Fogalma sem volt, honnan jöttek ezek a szavak. Ahogy azonban kimondta őket, rájött, hogy igazat szólt.

Triste értetlenül meredt rá.

– Mennyit tudok én – kérdezte végül – arról, hogyan kell kormányozni egy birodalmat?

– Pont annyit, amennyit én.

– Abból, amit hallottam, teljesen szétcseszted az egészet.

Kaden bólintott.

– Szét bizony. – Eltűnődött, hogy vajon mi történt azóta, hogy elhagyta a Hajnalpalotát. Talán Adarénak sikerült egyenesbe hoznia Annur oldalra dőlő hajóját. Nem tűnt valószínűnek. Túl sok helyen ömlött be ahhoz a víz. Az egész hajó már túl mélyre merült a hullámok közt. Mellesleg pedig Adare aligha volt az a jóságos uralkodó, akinek mutatta magát. Bár il Tornja szerint amit tett, azt Annur népéért tette. Ez talán igaz is volt, de talán a nővérét csak saját dicsősége érdekelte. Kaden nem ismerte elég jól ahhoz, hogy megmondhassa. Amit viszont nagyon is tudott, hogy Adare még akkor is hazudott neki, amikor békét próbált kötni. Hazudott Valynról, a saját öccséről.

Nem számít, emlékeztette magát. Egy hazudozó is uralkodhat birodalom felett. Egy áruló is lehet császár. Mindkettő jobb lenne egy félig kitanult szerzetesnél.

– Miért mentél vissza? – kérdezte Triste.

Kaden csak most döbbent rá, hogy a lányt nézi, de közben nem is látja.

– Hova vissza?

– Annurba. Hogy megpróbáld megszerezni a trónt.

Egyszerű kérdés volt, mégsem tudott rá válaszolni. Visszatekintve az olyan szavak, mint a kötelesség vagy a hagyomány, túl erőtlennek tűntek, túl száraznak vagy túl elvontnak, hogy magyarázatul szolgáljanak arra, amit tett. Maga a trón nem vonzotta. Senkit nem ismert Annurban, még a nővérét sem.

Megrázta a fejét. Mintha idegen lett volna a saját életében, aki képtelen megmagyarázni a saját döntéseit, még önmagának is.

– Nézd... – kezdte Triste.

Az éjszaka csendje darabjaira hullt, még mielőtt befejezhette volna. A halkan nyüszítő szelet és a folyó suttogó sodrását túlharsogva egyszer csak emberek kezdtek kiáltozni, hangjuk haragról és meglepetésről árulkodott. Annuri hangok voltak. Il Tornja katonái, bár Kaden nem tudta kivenni a kenarang parancsait a hirtelen kitört káoszban.

Acél csattant acélnak, csikordult meg kövön. Most már sikolyok is harsantak. A hangzásukból ítélve haldoklók sikolyai, meg metszően harsogó, sietve kiadott parancsok és válaszok keveredtek egybe az állati rettegéssel, a fájdalom és kétségbeesés sssszülte éles, sivító hangokkal. Mintegy ettől felélénkülve, Meshkent ismét mocorogni kezdett Kaden elméjében, ismét ketrecének rácsait próbálgatta.

A bódítószertől lelassult Triste lassan felállt.

– Ki...

A fal berobbant.

Az egyik pillanatban még lámpafény játszott a durva, vörös köveken, a következőben pedig egy lángcsóva vakította el Kadent fényesen, akár a déli nap. Valami mellbe taszította, amitől átrepült a termen, és nekivágódott a kőoltámak.

Egy szikladarab, ismerte fel kábán, és próbálta nem elveszteni az öntudatát, miközben sután tapogatta a mellkasát. Biztos vérezni fog. Biztos, hogy valamije eltört, azért az iszonyú fájdalom. És vagy megvakult, vagy a világ borult hirtelen teljes sötétbe. Meshkent ezt a pillanatot ragadta meg, hogy karmaival morogva, dühöngve nekiessen a börtönének – óriásira nőtt, és szökésre készült.

Kaden behunyta a szemét, és minden erejével megtámasztotta a maga alkotta falat. A benne lévő isten ki akart jutni, sóvárogva akarta magát belevetni a kint dühöngő csatába, lett légyen az bármilyen, de Meshkent nem értette, milyen erőtlen is emberi burka. A harc reménytelen és értelmetlen lenne. Kaden nem látott, nem tudott felállni, de még hallani sem hallott mást, mint az éles hangú, erős csöngést a fülében. Ha Meshkent kiszabadul, harcolni fog, és ha harcol, ő meghal.

Nem – suttogta magában Kaden.

Az isten dühödten, kolosszusként sújtott le. Kaden a fogait vicsorgatta, összeszedte minden erejét, és visszalökte.

A templom falain túl dúló csata és a fejében dühöngő ádáz küzdelem között őrlődve Kadennek sok idejébe telt, mire rájött, hogy egy kis kéz kétségbeesetten és rémülten rángatja. Triste. Kinyújtotta kezét, hogy megragadja a karját. Füst és kőpor tömte be az orrát, de a mennyezet nem szakadt le. Nem zúzták őket össze a nagy gyámkövek. Csak a hideg éji levegő zúdult be a szétzúzott falon ütött lyukon. A kinti utcákon lángok lobogtak, noha Kadennek fogalma sem volt, ugyan mi éghet. A narancs és vörös háttérből egyszer csak egy fekete árnyékalak lépett a résbe.

Kaden vadul pislogott, próbált többet kivenni egy alaknál a vakító lángok előterében. Aztán, ugyanolyan gyorsan, ahogy támadt, a tűz kialudt, ő pedig már a feketeségbe bámult. Felemelte az öklét – hiábavaló gesztus volt, de nem jutott eszébe semmi más.

– Triste!- kiáltotta.

Nem volt idő arra, hogy kitalálja, mi történik odakint, sem lehetőség, hogy a csatáról eldöntse, milyen taktikával vívják, vagy hogy pontosan megítélje, kik a résztvevői. Egyvalamit tudott csak: hogy kitört a káosz, és ez maga után vont egy esélyt.

– Triste!- sziszegte ismét.

A lány válaszul felsikoltott.

Kaden a hang felé pördült, próbálta kipislogni szeméből az elméje megőrizte képet – a vöröses-sárgás lángok mintázatát –, ami szinte beleégett. A sötétben azonban csak két alakot tudott kivenni: Tristét és valakit mögötte, aki magasabb volt nála, és jól láthatóan erősebb, mert a lány kezét mindkét felől az oldalához szorította. Triste kirúgott, majd ismét sikoltozni kezdett, hogy aztán elhallgasson. A templom szétzúzott falán túl újabb tűz lángolt fel, ezúttal messzebb, de elég közel ahhoz, hogy az ifjú láthassa a lány nyakához szorított pengén megvillanó lángot.

– Kaden – szólalt meg egy új hang. – Triste. Örömteli, hogy mindketten ilyen jó színben vagytok.

Bármilyen őrület tombolt is a kinti utcákon, a kést markoló alak nem úgy tűnt, mintha aggódna, nem úgy beszélt, mint aki kapkodna. Női hang volt: mély torokhang. Leginkább úgy tűnt... mintha jól mulatna. Kaden fejében Meshkent hirtelen teljesen mozdulatlanná dermedt. Óvatosság áradt az istenből, és ezt az óvatosságot csak a késes nővel lehetett magyarázni, a nővel, akire Kaden túlságosan is jól emlékezett, noha az utolsó találkozásukra egy éve és két kontinenssel odébb került sor. Akkor éppen egy eltűnt városban tévelyegtek, egy másik hegységben, és az életükért küzdöttek egy másik csapat annuri katona ellen...

– Nem tudom biztosan, mit árul el kettőtökről – folytatta az asszony társalgási hangnemben –, hogy valahányszor találkozunk, titeket mindig kardos emberek kergetnek. Azt hiszem, egyesek ezt annak vennék, hogy valami baj van veletek, de én hajlok arra, hogy azt gondoljam, különlegesek vagytok.

– Pyrre – mondta Kaden halkan.

Végül hát Rassambur csak felfigyelt az Ancazba érkezésükre.

– Mi folyik odakint? – kérdezte.

– Ó, hát tudod – vágta rá a nő azon nyomban. – Emberek halnak meg. Emberek haldokolnak. Nagy felajánlás folyik az istennek. És milyen helyen! Alig pár tucat mérföldre vagyunk Rassamburtól, mégsem volt fogalmunk róla, hogy ez a hely itt van. És igen hangulatos.

Mintha csak ezt akarná hangsúlyozni, a betört falon túl ismét lángra lobbant a levegő, fél szívdobbanásnyi időre megvilágítva mind Tristét, mind a Koponyára Esküdt orgyilkost, aki továbbra is a lány nyakához szorította kését. Annak arcán félelem és értetlenség tükröződött, míg ellenben Pyrre vidámnak tűnt, noha vér csöpögött a homlokán, a haja vonalánál keletkezett vágásból. Már-már szerető tartásban karolta át a lány mellkasát, a két fej szinte összeért. A kést leszámítva olyan volt az egész, mintha anya és lánya bújna össze, noha ők ketten a legkevésbé sem hasonlítottak egymásra. Pyrre volt egyértelműen az idősebb, arcára ráncokat véstek a napon töltött hosszú évek, hajába egyformán vegyültek ősz és fekete szálak. Ő volt az öregebb, a keményebb, és bőrruhája dacára is látszott, hogy a szikárabb. Véres arca azt a benyomást keltette, mintha csak így festette volna ki magát.

– Mennünk kell – pillantott Kaden ismét a betört fal felé. Valahol kint az utcán csizmák csattogtak, továbbra is sikoltó acél csattant acélnak, de odakint nem csak katonák voltak, legalábbis pillanatnyilag. Pyrre egy szót sem ejtett semmiféle mentésről, viszont a halál papnője volt. Ha azért jött volna, hogy megölje őket, már mindketten halottak lennének.

– Így van – döntötte az orgyilkos oldalra a fejét. – A harc hullámzása megváltozott. A fivéreim és nővéreim azért jöttek, hogy áldozzanak Ananshael előtt, de most úgy hangzik, ők lettek az áldozat. – Nem úgy tűnt, mintha ez a fejlemény különösebben zavarná.

Kaden a fülét hegyezve hallgatta a fegyvercsattogást.

– Honnan tudod?

– Kevesebb az üvöltés – mondta az asszony. – És Ananshael hívei csendben halnak. – Vállat vont. – Van velük egy megcsapoló... egy erős. Ezzel nem számoltunk.

Triste ide-oda vonaglott a nő szorításában. Pyrre elengedte.

– Hol a másik? – kérdezte az orgyilkos, körülpillantva a kőteremben. Ezúttal másféle színt öltött a hangja, éhség, mohóság lopózott bele. – Hosszú Ököl. Régóta várom, hogy újra találkozzam vele.

Kaden a fejét rázta.

– Megszökött.

Pyrre résnyire húzta a szemét.

– Idáig követtünk titeket...

– A folyóba ugrott, alig negyed mérföldre innen északra.

A Koponyára Esküdt bosszúsan csettintett a nyelvével.

– Milyen kár! Pedig alig vártam, hogy felnyithassam a torkát.

Kaden elméjében Meshkent összegömbölyödött, aztán kinyújtózott, hangja egybefolyó, szavak nélküli morgássá torzult.

– Mennünk kell – ismételte Kaden újfent, legalább annyira azért, hogy kirekessze az istent, mint hogy mozgásra ösztökélje a többieket.

Pyrre lebiggyesztette az ajkát, az ifjúról Tristére pillantott, majd vissza.

– Azt hiszem, csakugyan mennünk kell.

– De hogy? – kérdezte Triste, a falba ütött lyukat bámulva. A tűz elaludt, de mintha mindenfelől üvöltések és kiáltások harsantak volna.

– Azt hiszem, túl sokat remélnék attól – mondta Pyrre –, hogy egyikőtök, vagy netán mindketten nem csak azzal töltöttétek az elmúlt évet, hogy továbbfejlesszétek agyagozási vagy szopási ismereteiteket. – Az orgyilkos felhúzta egyik szemöldökét. – Nos, nem? – Erre hosszan felsóhajtott. – Akkor hát, úgy vélem, maradunk a legutoljára bevált tervnél.

– Milyen tervnél? – értetlenkedett Triste.

– Ti olyan gyorsan futtok, ahogy csak tudtok – felelte Pyrre vidáman –, én pedig ölök.