HARMINCNEGYEDIK
FEJEZET

Hosszú Ököl a kenták gyűrűje mögött állt, a sziget legszélén, fél lépésre onnan, ahol a szirt lezuhant a környező tengerbe. Nyugatra nézett a hullámok felett, háttal Kadennek, mintha csak átláthatna a mérföldeken, a világ görbületén, egészen Annurig – már ha Annur egyáltalán arra terült el –, be a Hajnalpalotába, és láthatná az ottani történéseket. Forró szélrohamok zúdultak rá, téptek hosszú, szőke hajába, azzal fenyegetve, hogy lelökik a szirtről. Ügyet sem vetett rájuk. Terpeszben állt, karját összefonta a mellén, és legalább annyira a sziget részének tűnt, mint a közelben sorakozó ősi kapuk – mozdíthatatlannak, gyökeret vertnek.

Kaden nesztelenül közeledett, de a sámán így is megfordult, jeges tekintettel mérte végig. Kettejük között csak úgy süvített a sóillatú szél.

– Kudarcot vallottál – mondta Hosszú Ököl sok idő elteltével.

A vaniatén kívül a szavak talán halvány élt hordozhattak, de Kaden azóta nem lépett ki a transzból, hogy megérkezett a kapun át, és az üresség kápolnájában Hosszú Ököl vádja egyszerű közlés lett csupán.

– Igen – felelte.

A sámán még egy pillanatig fürkészte, aztán hátat fordított, visszafordult a tenger felé.

– Magam megyek.

– Értelmetlen. Adare nem titkolt semmit. Ő szabadította ki Tristét.

– És hol a lány?

– Megszökött – felelte Kaden.

Hosszú Ököl megrázta a fejét. A nyakában bőrszíjon hordott csontok halkan csörögtek, ahogy nekiütődtek a mellkasának.

– Akkor ezt máshogy csináljuk.

– Hogyan máshogy? – érdeklődött Kaden.

– Megölöm a csestriimet, mielőtt rábukkan a lányra.

Meggondolatlan terv volt – ha ugyan a terv volt az ideillő szó. Il Tornját nem érdekelték sem az urghulok, sem Annur, nem érdekelte Kaden vagy Adare vagy a Csiszolatlan Trónus. Nem akart mást, csak az isteneket, kardtávolságra akarta őket tudni, és Hosszú Ököl most arról beszélt, hogy pontosan ezt adja meg neki. Lehet, hogy a sámánnak megvolt a kellő hatalma ahhoz, hogy elintézze a csestriim hadvezért, hogy megölje őt... de talán mindez a csapda részét képezte.

– Nem tudod megölni – mondta Kaden.

A sámán ismét az ifjúra nézett, ajkát vicsorra vagy gúnyos vigyorra húzta.

– Te mondod meg, hogy milyen határai vannak az erőmnek?

– Ez nem erő és nem is tervezés kérdése. Bármit érzel is a csestriim iránt, tudod, hogy il Tornja milyen nagyban gondolkozik. Tudod, hogy mennyire alapos. Ha olyan egyszerű lenne megölni, hogy csak fogod magad, és besétálsz a táborába, akkor már hónapokkal ezelőtt megtetted volna, és elintézed, hogy az urghulok leigázzák Annurt.

Hosszú Ököl kivicsorította a fogait, de nem felelt.

– Tudod, hogy ez az igazság – folytatta Kaden halkan. – Ha most il Tornja után indulsz, az ő terepén veszíteni fogsz. Elpusztítja a testet, amelyet öltöttél, és elvágja a világot az érintésedtől.

– Azt mondod, hogy ismered olyasvalakinek az észjárását, akivel sosem találkoztál?

– Sokféle módon lehet megismerni valaki más észjárását – felelte Kaden.

És mi van a te észjárásoddal, Triste? – gondolta. Te min töröd a fejed? Hova bújtál?

Behunyta a szemét, majd lassan, szinte finoman, lehántotta magáról a vaniate végtelen bőrét, és a határtalan ürességből átlépett a fiatal nő elméjének formájába. Egy ideig Triste gondolatainak tere ismeretlen, kialakulatlan maradt. Kaden félretette türelmetlenségét, belesüppedt a képzelet megkívánta tartós erőfeszítésbe, nem törődött a mellette álló Hosszú Ököl meghatározó jelenlétével, és aztán lassan, lassan, mint a langyos tavasz első vak bimbója, Triste elméje kezdte kitölteni

A beshra’an sokáig csak az érzelmeket mutatta, a préselő, megbéklyózó harag és fájdalom hatalmas síkságát. Kaden keveset tudott Triste gyerekkoráról, de elmúlt évei a szenvedésről és az elárultatásról szóltak. A világ durván bánt vele, és magára hagyta. Az istennője elárulta, akárcsak az apja, de a legkegyetlenebbül az anyja. Triste még csak számon sem kérhette őket: Ciena túl mélyen volt eltemetve benne, Ananshael erős keze pedig oda vitte a szüleit, ahol ember soha többé el nem érhette őket.

Ide akarok én is menni. A gondolat Tristéé volt, noha Kaden elméjében bontott szirmot. Oda, ahova ember nem ér el. Valahova, ahol senki vagyok a világ peremén.

– És ekkor, furcsán, mintha csak egy megcsapoló használná bűvhatalmát, a szavak, a nő szavai alakot öltöttek. Az elképzelt, a felidézett valóságossá lett, és Triste hangja szólalt meg hetekkel korábbról zárkája árnyékos zugában, ahol elhódítva megfeledkezett az óvatosságról, ahol annyira elkábították, hogy őszintén csengtek szavai: Elmennék valahova. A lehető legmesszebb a ‘Kent-csókolta a palotádtól. Van egy hely, amiről anyám régebben beszélt, egy kis falu egy oázisban, valahol az Ancaz-hegység árnyékában, a Holtak Sója peremén. Olyan messze a világ többi részétől, amennyire csak lehet, mondogatta. Odamennék. Abba a faluba. Odamennék...

Kaden szeme felpattant.

Nem volt valami sok. Igazából még egy megérzésnél is kevesebb – néhány bódultan, sajnálkozva, dühösen kiejtett szó. De amikor ismét visszasüllyedt a lány érzelmeinek áramlatába, értelmet nyert. Nyugat-Mo’ir pusztaságai olyan messze voltak Annurtól, amennyire csak lehettek, mi több, azzal, hogy Triste odamegy, módja nyílik arra, hogy visszanyúljon, és megpróbálja megragadni anyja egy darabkáját, valamit, amit Morjeta mondott neki egy bensőséges pillanatban, még mielőtt az árulások sora kezdetét vette.

Kaden Hosszú Ökölre nézett.

– Ancazba megy – szólalt meg, és meglepte a hangjából kihallatszó magabiztosság. – Van ott egy oázis, a Holtak Sója peremén.

A sámán vasvillatekintettel meredt rá.

– Honnan tudod?

Kaden megrázta a fejét, képtelen volt elmagyarázni az egészet.

– Ő maga mondta.

– Elmondta neked, hogy hova megy, és te meg elfelejtetted? – A szavakat halkan, fenyegetően ejtette. – Vagy ez csak valami halandó botorság megint. Azt hiszed, hogy hazudhatsz nekem, és túléled?

– Nem hazudok – felelte Kaden. – Nem is botorság vagy feledékenyig részemről. Az emberi elme több mindent őriz meg, mint amit tudunk. A szavai ott voltak, csendesen pihentek bennem, mint egy csukott kódex Valami elfeledett padláson. Nem tudtam, hogy mit tudok. Időbe telt előkeresni. Kinyitni a könyvet.

Felettük sirályok köröztek, egyre feljebb vitorlázva a nyirkos óceáni levegőben. A sziget állhatott akár a világ közepén is, vagy teljesen el is lehetett vágva mindentől. Könnyű volt elhinni, amikor az ember elnézett a tenger felé, hogy azok a hullámok minden irányban a végtelenségig tartanak, hogy nincs sem Annur, sem a birodalom, sem az urghulok... csak az óceán lassú hullámzása, a megtépázott gyep a szigeten, és a magas, sápadt alak Kaden mellett, a belül üreges ember, akiben egy istenség lakozik.

– Minek menne Ancazba? – kérdezte Hosszú Ököl.

– Mert olyan helyre akar menni, ahol nincs semmi, csak szépség, valahova, ahol soha többé nem bukkan rá senki. – Ez volt olyan józan kívánság, mint akármelyik másik. – Nekünk kell előbb odaérnünk.

– Az összes kövedet feltennéd erre a megérzésre?

– Ez nem megérzés.

Hosszú Ököl felé fordult, Kaden álla alá tette az egyik ujját, és felemelte, éles körmét belevájva az állkapocs alatti bőrbe, és lassan, könnyedén nyomta egyre feljebb, borzalmas erővel, míg végül az ifjú lába már a föld felett kalimpált. A kín olyan volt, akár a lobogó tűz. Alig kapott levegőt, fulladás környékezte. A keze nem akart mást, csak kinyúlni, hogy belemarjon az őt a levegőben tartó heges karba, de elfojtotta magában a késztetést, kivárva, hogy a Fájdalom Ura kimondja, amit mondani akar.

– Ha hazudsz nekem – reccsent végül Hosszú Ököl hangja –, vagy ha tévedsz, kibelezlek, mint egy halat. A kezembe fogom a tüdődet, és míg sikoltozol, fújtatónak fogom használni.

– Ha hazudok – Kaden minden egyes szónál pokoli kínt érzett – vagy tévedek, akkor úgyis halott vagyok. Mind azok vagyunk.

Az a kék szempár még egy pillanatig fogva tartotta, aztán Kadent elengedték. A sziklás talajra érkezett, és a tenger felé bukott, de alig pár araszra a szirt szélétől sikerült megállítania a zuhanását. Hosszú Ököl őt nézte, mintha csak azon tűnődne, leesik-e. Mikor nem esett, a sámán lassan bólintott.

– Akkor hát Ancazba megyünk.

Kaden nagy nehezen, de megrázta a fejét.

– Még nem.

Az urghul szeme résnyire szűkült.

– Csak ketten vagyunk – ingatta a fejét Kaden –, és a világ nagy. Több emberre van szükség.

– Az ishienek – mondta Hosszú Ököl némi hallgatás után.

Kaden bólintott.

– Ők képesek átlépni a kapukon – legalábbis egyesek.

– És ha a csestriim a lányra vadászik a katonáival, nekünk is szükségünk lehet katonákra.

Kaden pislogott.

– Ha il Tornja mostanra hallott is bármit róla, akkor csak annyit hallhatott, hogy Triste meghalt. Egyedül Kiel ismeri az igazságot. Kiel és Adare.

A sámán tekintete szinte átfúrta.

– Hajlandó vagy nagy tétben fogadni arra, hogy a kenarang nem tud semmit? Nem az imént oktattál ki, nem sokkal ezelőtt, hogy milyen félelmetes is az elméje?

– Rendben – mondta Kaden. – De ez csak azt igazolja, hogy hasznos, ha olyan embereink vannak, akiket csestriimek megölésére képeztek ki. Hiszen eleve ezért léptél be közéjük, nem?

– Az egyik oka ez volt – bólintott a sámán kurtán. – Úgyhogy visszük a Vadászokat.

Kaden nagy levegőt vett.

– És még valakit – mondta halkan, de határozottan. – Rampuri Tant.

A sámán arca rideg lett.

– Az a szerzetes hitehagyott. Megölte a fivéreit.

– Ő segített nekem megszökni.

– Így igaz. Ezért is börtönözték be.

– Akkor hozd ki onnan!

* * *

Halott Szív sótól és romlott haltól, áporodott levegőtől és kőtől, füsttől és vértől meg húgytól bűzlött. A bűz azonban nemcsak az orrot facsarta. Rátelepedett a bőrre és a nyelvre, fojtogatta a tüdőt, beivódott a pórusokba, míg az ember úgy érezte, hogy semennyi súrolás nem képes eltüntetni. Kaden természetesen nagyon is emlékezett a szagra az ishien erődben bezárva töltött hosszú hetekről, de az emlék még egy shin szerzetes számára is tökéletlen, egy szivárgó hajó, koszos tükör. Maga a hely, annak jelenléte – hideg, ősi, engesztelhetetlen kisugárzása – úgy nehezedett rá, ahogy egyetlen emlék sem volt képes.

És akkor még ott voltak maguk az ishienek és szinte tapintható gyűlöletük. Hosszú Ököl parancsai visszafogták őket, de a sámán szinte azonnal eltűnt egy oldalfolyosóban, amint ő és Kaden megérkeztek, így az ifjú két olyan emberre maradt, akiket felismert, azokra, akik ott voltak a kenták szigetén azon a napon, amikor Tant elhurcolták, azon a napon, amikor Triste lemészárolta Ekhard Matolt, hirtelen támadt kéjvágyát használva arra, hogy darabokra szabdalja a férfit. Bármit parancsolt is Hosszú Ököl, az ishienek régóta táplálták gyűlöletük tüzét, és ahogy végigkísérték az Első Szólót a folyosón a börtön szintjére, egyikük előtte, a másik mögötte, nehéz volt nem azt érezni: súlyos hibát követett el azzal, hogy visszatért. Nehéz volt nem azt érezni, hogy miközben lefele tart az erőd kőgyomrába, nem Tant menti meg, hanem ő maga lesz a rab.

Amikor az ishienek végül megálltak a súlyos faajtó előtt, Kaden eltűnődött, hogy vajon ez a zárka nem az övé-e. A félelem mardosni kezdte nyugalma peremét, és erős volt a kísértés, hogy visszacsusszanjon a vaniatéba. Nehezen ugyan, de leküzdötte a csábítást, emlékezetében ott visszhangzott Kiel intése.

– Siess! – förmedt rá a magasabb férfi. – Horm még éjfél előtt indulni akar.

Hogy az ishienek miként tudták megkülönböztetni a nappalt az éjjeltől a Halott Szívben, arról Kadennek fogalma sem volt. De bólintott, és rövid várakozás után a két férfi visszavonult, rábízva, hogy maga lelje majd meg a fenti szintekre vezető utat.

A figyelmeztetés ellenére Kaden sokáig csak mozdulatlanul állt. A lámpás dühösen sercegett a kezében, a szennyezett olaj pislákolva, kelletlenül égett. Az ifjú letette a kőre, de meg sem próbálta felemelni az ajtót elzáró acélrudakat. Hirtelen az egész dolog túl egyszerűnek tűnt. Ha ki tudja szabadítani régi umialját pusztán azzal, hogy kéri, miért nem kérte már korábban? Miért hagyta a menekülését fedező szerzetest ebben a dermesztő hidegben bezárva, vagy ami még rosszabb, hagyta szenvedni azoknak a megtört lelkeknek a késétől, akiket egykor a fivéreinek hívott?

Bizonyos módon furcsa volt, hogy elidőzik ezen a sajnálkozáson. A világ tele van olyanokkal, akiket Kaden cserben hagyott – ezrekkel, tízezrekkel, akik azért éheztek, szenvedtek vagy haltak meg, mert úgy döntött, ahogy. Eltérően azonban e tízezrektől, Rampuri Tan nem valami elvont szám volt, amelyet tintával egy lapra írt valami agyonhajszolt írnok. Bármivé is lett Kaden, azt, hogy egyáltalán életben maradt, hogy túlélte Ashk’lan felgyújtását, a Halott Szívet, és mindent, ami ezután következett – mindezt Rampuri Tannak köszönhette. És ezt az adósságát még nem rótta le.

De ha tanult valamit Tantól, akkor az éppen az volt, hogy az ilyen érzelgősségnek nincs értelme.

Hogy Kaden képes volt félretenni saját bűntudatát, hogy el tudta rekeszteni elméje egy homályos, ritkán látogatott sarkába – ez is a szerzetes nyers tanításának öröksége volt –, és amikor Kaden végül felemelte a rudakat, és kitárta az ajtót, nem érzett semmit – sem bűntudatot, sem félelmet, semmit –, mert hagyta, hogy kiszálljon belőle minden érzés, és Kiel intése dacára belesiklott a vaniatéba, felfegyverezve magát az ürességgel, miközben belépett a sötétbe, hogy szembenézzen az emberrel, aki kiképezte őt.

Először Kaden azt hitte, rossz cellában van. A kamra közepén törökülésben ülő alak elég magas volt ahhoz, hogy Rampuri Tan legyen, de túlságosan sovány volt, szinte ösztövér, sötét bőre ráfeszült izmaira és csontjaira. Teljesen meztelen volt, és Kaden látta a bőrébe metszett hegeket, a mellén és karján húzódó sebeket – Meshkent ősi írását, amelyet a test tökéletlen palimpszesztjére írtak. Rampuri Tan, a shin hagyományok szellemében, mindig leborotválta a haját. Az itt ülő teremtménynek azonban zsíros, gubancos ősz és fekete üstöke volt, ami majdnem a válláig ért, és eltakarta szakállas arcát. Az emberi szikla, akire Kaden emlékezett, eltűnt, a helyén csak ez az elsorvadt roncs maradt. A hangja azonban, mikor végül megszólalt, Tan hangja volt: érdes és kemény, mint a szikla.

– Bolond vagy, hogy visszajöttél.

Kaden a vaniate mélyén ülve merengett el a szavakon.

– A világ megváltozott – felelte végül.

Tan megrázta a fejét.

– A változó felszín becsap. A folyó ugyanaz, bármilyenek is a hullámai.

– Ami mit jelent?

– Hogy ez a hely veszélyes.

– Mindenhol veszélyes – felelte Kaden halkan. – Annur veszélyes. A Hajnalpalota veszélyes. Azért jöttem, mert jönnöm kellett.

Tan most először pillantott fel. A lámpafény megcsillant sötét szemében. Lassan kibogozta tagjait, és felállt.

– Miért?

Kevesebb időbe telt, mint ahogy azt Kaden várta, mire mindent elmagyarázott. Úgy tűnt, mintha több időbe kellene telni annak, míg az ember sorra veszi egy birodalom felbomlását, míg beszámol az istenek visszatértéről, míg a mérleg serpenyőjébe dobja az egész emberi fajt, míg végignézi, ahogy az egész emberiség a szakadék peremén táncol. A vaniatéban azonban mindez csak kronológia volt, tények, megfigyelések, következtetések, ahol milliók esetleges pusztulása nem más, csupán száraz feltételezés. Kaden úgy illesztette bele a saját beszámolóját, mintha valami furcsa rovarfaj példánya lenne, amelyet megöltek, és feltűztek egy tűre.

Tan nem mutatta jelét, hogy megdöbbenne a kinyilatkoztatáson. Nem riadt meg. Némán hallgatta végig, mozdulatlanul, akár cellája kőfalai, miközben a lámpás fénye rávetült. Mikor Kaden végzett, még mindig nem moccant, csak vagy egy tucat szívdobbanásig állt ott, és bámult a sötétbe, mielőtt megszólalt volna.

– És te mindezt elhiszed.

Kaden bólintott.

– El.

– És ha tévedsz?

– Miről?

– Mindenről. Mi van akkor, ha az istenek egyáltalán nem is istenek?

Kaden maga elé meredt.

– Hallottam Cienát beszélni. És Meshkentet...

– Szavakat hallottál. És feltételezted, hogy istenek.

– Át tudnak lépni a kapukon. Óriási hatalom birtokosai.

– A csestriimek is át tudnak lépni kapukon – vágott vissza Tan. – A csestriimeknek is vannak megcsapolóik.

– Hosszú Ököl hadat visel Ran il Tornja ellen...

– Vagy csak úgy tűnik – vágott a szavába a szerzetes.

Kaden pislogott.

– Ezrek haltak meg az északi hadszíntéren – sikerült kinyögnie végül egy pillanat múltán. – Még többen is. Ez a háború nem puszta színjáték.

– Az emberek halála semmit nem jelent a csestriimeknek.

– De miért?- kérdezte Kaden. – Miért színlelnék ezt az egészet?

Tan a szemébe nézett.

– Hogy elpusztítsanak minket.

Kaden a fejét rázta.

– Ennek semmi értelme. Kiel segít, hogy megállítsam il Tornját. Hosszú Ököl még csak nem is tudott Tristéről vagy Cienáról, amíg én nem mondtam neki...

– Ne azt hallgasd, amit mondanak! Ne az arcukat figyeld! Úgy lásd a világot, amilyen, amilyenné ők tették.

– Úgy nézem. Míg téged bebörtönöztek a sötétségbe, én mindennap úgy néztem.

– Akkor a fénye elvakított.

Kaden egykori mentorára meredt. Tan meg sem moccant a cella közepén. A súlyos ajtó nyitva állt az ifjú mögött, de a szerzetes egyszer sem pillantott felé. Még leginkább közönyt mutatott a hirtelen érkezett szabadság iránt.

– Mire vakított el? – kérdezte Kaden. Még a vaniatéban is majdnem ismét akolitusnak érezte magát, aki kapkodva igyekszik felelni umialja kérdéseire, ahogy próbálja követni a logika fonalát, de hiába.

– Mind csestriimek – felelte Tan. – Il Tornja és Hosszú Ököl, Kiel és Triste. Csestriimek, egymás szövetségesei, és győzelemre állnak.

Kaden a fejét csóválta.

– Nem.

– Il Tornja és Kiel egymás ellenségeinek tűnik, de kiket pusztítanak el? – Tan hagyta, hogy a kérdés ott maradjon függve köztük a levegőben. – Titeket pusztítanak el – folytatta végül. – Minket. Az emberiséget. Hallgasd csak, miket is mondtál nekem! Hosszú Ököl évtizedekkel ezelőtt uralma alá vonta az ishieneket. Felvette a Véres Horm nevet, egyre emelkedett a ranglétrán, míg végül ő lett a Halott Szív és az ott élők ura. De felhasználta ezt a hatalmát arra, hogy megtámadja il Tornját? Nem tette.

– Il Tornja megkaparintotta a trónodat, és mit kezdett vele? Tökéletesen kiegyenlített csatát vív Hosszú Ököllel, olyan csatát, amelyben a férfiak és a nők csapatostul hullanak, míg ők ketten sértetlenek maradnak, gyakran eleve mérföldekre onnan, ahol a harcok folynak. Triste és Kiel arról győzköd, hogy belülről belezd ki Annurt, megölnek számtalan polgárt, aztán, amikor Triste börtönbe kerül, Ran il Tornja megleli a módját, hogy kiszabadítsa. Egymás körül lejtik ezt a táncot, morogva, cselezve, de az emberek szenvednek, az emberek halnak meg.

A szerzetes elhallgatott, de az üresség úgy rezgett Kaden körül és benne, mintha egy óriási, láthatatlan harangot kongatnának a csontjaiban. Lehetetlennek tűnt a dolog. Az elmúlt egy év teljes szövete a Hosszú Ököl és il Tornja, a testet öltött isten és az ő elpusztítására törő csestriim közti összecsapásból lett varrva. De mikor hallotta Kaden először ezt a gondolatot? Kiel mondta neki, egy másik csestriim, az, aki noha buzgón bizonygatta, hogy hűséges Annurhoz, akit állítólag lenyűgözött az emberiség, mégis egy ishien tömlöcben időzött, amikor Kaden rátalált.

Vagy fordítva történt?

Ha Hosszú Ököl már régóta Véres Horniként uralkodott a Halott Szívben, akkor ő maga rendezhette úgy, hogy Kiel ott legyen. Ők ketten összejátszhattak, hogy Kaden biztosan úgy térjen vissza Annurba, hogy egy csestriim tanácsadó legyen mellette, egy tanácsadó, aki meggyőzheti arról, hogy pusztítsa el saját birodalma alapjait, a birodalomét, amely döntő szerepet játszott a csestriimek visszatértét meggátló ősi kapuk őrzésében...

– Az lehetetlen – dünnyögte Kaden. Alig ejtene ki e szavakat, máris úgy érezte, hamisan csengenek.

Gondolataiba betolakodott a kövek táblájánál üldögélő Kaden emléke. A csestriim számtalan órán át játszott egyedül, csatázott önmagával, egyik követ téve a másikra a fényes felületen, mindegyik halk csattanással érkezett le – fekete, fehér, fekete, fehér. Az ifjú természetesen ismerte a játékot – mindenki ismerte, de Kielé érthetetlen volt, már-már értelmetlen. A klasszikus formák és támadások helyett a történetíró olyan rejtélyesen lépett, hogy az öngyilkosságnak tűnt: magányos köveket juttatott el mélyen az ellenség vidékére, megtört alakzatokat épített jól látható hibákkal, nem összpontosított támadásokat indított, melyek mintha eleve kudarcra ítéltettek volna. Az ifjú csak a végjátékban látta meg a valódi formát, a káoszban rejlő szerkezetet, amelyre mindkét fél mindvégig törekedett.

– Játszottak veled, Kaden – mondta Rampuri Tan halkan. – Mindnyájunkkal játszottak.

A szavak hosszú ideig maradtak ott, hidegen, mint az őket övező kőfalak. Kaden most Kiel arcát tanulmányozta, amely tiszta és rezzenetlen volt az emlékezés borostyánjában, aztán Tristéét, majd Hosszú Ökölét. Lehetséges, hogy a sámán dühe csak egy kifinomult színjáték volt, olyasmi, amit ezer éve próbált? Hogy Triste csak színlelte minden bánatát, hogy félelme és szenvedése csak egy gondosan porciózott előadás volt? A vaniate mélyén ez lehetségesnek tűnt, mi több, valószínűnek, és hosszú idő után kilépett a transzból.

Az üresség nélkül csupasznak érezte magát. Fázott. Megborzongott, és mélyen, valahol az izmai és a csontjai között egy érzelem ébredt, félelem és értetlenség, ami méregként égette. Csábító lett volna vissza csusszanni a vaniatéba, de Kaden ellökte magától a csábítást, olyan emlékeket keresett a testében, mit érzett akkor, mikor Tristével vitatkozott, mikor a lány megérintette, zokogott vagy sikoltozott.

Bánatot, eszmélt rá. Bánatot érzett, és valami mást, valami többet, valami melengető zavart, aminek nem tudott nevet adni.

– Nem – mondta lassan.

Tan csak nézte, sötét szeme visszatükrözte gubancos haja alól a lámpás fényét.

– Tévedsz – ismételte Kaden, és eszébe jutott, hogy Triste milyen szörnyen zokogott azon az első éjszakán a sátrában, felidézte a félelmet ibolyaszínű szemében, hogy milyen dühös volt, amikor Pyrre megölte Phirum Prummot a kolostor feletti hegyekben. – Vannak dolgok, amik nem színlelhetők.

– Veszélyes – szólalt meg végül Tan – azt hinni, hogy érted a csestriimeket. Az elméjüket. A képességeiket. Fél életem során őket tanulmányoztam, és még mindig nem értem őket. A mi elménk képtelen felfogni őket.

– Akkor miből gondolod, hogy ismered Tristét? Vagy Hosszú Ökölt? Főleg úgy, hogy be voltál börtönözve?

Tan megcsóválta a fejét.

– Nem állítok olyat, hogy ismerem őket. Én csak a világ történéseiben olvasok, a tőled hallott történésekben.

– A kinti világ történéseiről szóló csupasz tények nem fedik le a teljes igazságot. – Kaden Tristére gondolt, ahogy a lány szorosan átölelte azon az első éjszakán Askh’lanban, az arcán végigfolyó könnyekre Assaréban, a remény borzalmas pillanataira, amikor úgy tűnt, a lány cellája mélyén tényleg látja, milyen is ő. – Más módokon is meg lehet ismerni dolgokat – fejezte be halkan.

– Nem – mondta erre Tan. – Nem lehet. Ezek a „másféle megismerési módok” csak reményeid és félelmeid szemkötői. Vedd le a szemkötőket! A világ az egyetlen igazság.

– Nem mindig – ingatta a fejét Kaden. – Egyáltalán nem. A világ, amelybe visszatértem, tele van hazugsággal.

– A hazugságok is igazság.

Kaden nyugalmának peremét a bosszúság homokszeme karistolta fel.

– Kezdem megkérdőjelezni ennek a régi shin ellentmondásnak az értékét.

– Ez nem ellentmondás. A kovács pengéket készít: ez egy igazság. A hazug hazugságokat talál ki: ez is igazság. Minden, ami valóságos, valakinek az alkotása. – Tan lassan odasétált a kőfalhoz, és rátétre a kezét. – Semmit nem tudok arról, aki ezt a cellát építette... hogy férfi volt-e vagy nő, öreg vagy fiatal... de tudom, hogy ez egy cella.

– Triste nem zárt cellába. Kiel pedig kiszabadított egyből.

– A világ nagyobb egyetlen szemkötős hercegnél.

– És azt hiszed, annak alapján, amit az imént tudtál meg, hogy az egész világot egyetlen cellává sorvasztották.

Tan komoran rázta a fejét.

– Nem cellává. Mészárszékké. – Midőn folytatta volna, egy darabig sötét szemével Kadent fürkészte. – Nem láthatsz a fejükbe, még a beshra’annal sem. Csak azt láthatod, amit tettek. Amit csináltak. Erre próbáltak megtanítani Ashk’lan szerzetesei, de már nem vagy többé novícius. Most már ára van a vakságodnak.

Kaden nem Tant nézte, hanem a cellája távolabbi végét. Túl könnyű volt felidézni, hogy Triste egy pontosan ugyanilyen cellában kuporgott, megvagdosott, heges arccal, hogy a körmei letörtek és véresek voltak, ahogy megpróbált kijutni. Színjáték lett volna ez is? Lehetetlennek tűnt.

Lehetetlenebbnek, mint hogy az Élvezetek Istennője ismét alászállt? – suttogta egy hang a fülében.

Végül Kaden megrázta a fejét.

– Csak úgy tudhatjuk meg, ha megtaláljuk Tristét.

Tan némasága a kövekét idézte.

– Szükségem van a segítségedre – erősködött Kaden.

– Hogy megmentsd ezeket a teremtményeket? Vagy hogy megöld őket?

– Egyiket sem tehetjük, míg rájuk nem találunk. Gyere velem, segíts felkutatni Tristét, és utána megleljük il Tornját is. Amikor találkozol velük, találkozol Hosszú Ököllel, megmondhatod, hogy szerinted még mindig csestriimek-e.

Tan nem indult el a nyitott ajtó felé. Víz csöpögött a kőről, a maga rejtélyes módján mérve az időt.

– És ha tényleg ezt mondom?

Kaden végigmérte régi umialját, próbált valamit leolvasni kifürkészhetetlen arcáról.

– Akkor kapóra fog jönni – felelte végül halkan –, hogy olyan ember van mellettem, aki régóta jártas a csestriimek megölésében.