MÁSODIK
FEJEZET

Az éjszaka egészen idegen volt számára.

Adare hui’Malkeenian mindig is így érezte: mintha a világ megváltozott volna napnyugta után. Az árnyékok elsimították a kemény éleket, elrejtették a formákat, a napsütésben ismerős termeket különössé tették. A sötétség kiszívta a legfényesebb selymek színeit is. A holdfény ezüstössé változtatta a vizet és az üveget, a nappalokhoz tartozó alapvető tárgyak is csillogók, hidegek lettek tőle. Még a lámpások is, mint az a kettő, amely most előtte állt az asztalon, mozgásra bírták, rángatták a világot, ahogy a bennük rabul ejtett láng mozdult. Az éjszaka nyugtalanítóan volt képes átalakítani a legismerősebb helyeket is, és ezek a hideg termek Aergad peremén, ebben a kőfalú várban aligha voltak ismerősnek mondhatók. Adare majd egy éve élt itt anélkül, hogy akár csak egyszer is úgy érezte volna, szívesen látják, vagy biztonságban van: még nappal sem. Az éjszaka csak még messzebbre repítette, egy rideg, idegen, barbár helyre.

Az éjszaka hangjai is fordításra szorultak. A folyosón reggelenként felhangzó léptek megszokottak voltak – szolgák és a várnép igyekeztek a dolgukra. Ám éjfél után ezek a léptek mintha osontak volna. A délben felhangzó kiáltás csak egy kiáltás: az éjszakában felharsanó hang azonban jelezhet veszélyt, katasztrófát. Az Adare ablakán kívüli és odalenti udvaron nappal kaotikus sürgés-forgás folyt, de ilyen későn, amikor a kaput már bezárták, szokatlanul nagy csend volt, és amikor patadobogást hallott a kockaköveken, majd a szél elkapdosta a nyers parancsszavakat, gyorsan letette hivatali pecsétjét, vigyázva, nehogy a tinta tócsát képezzen a papíron, majd vadul dobogó szívvel a zárt ablakhoz sietett.

Az éjfélkor érkező futár nem ugyanaz, mint a délben érkező.

Leküzdötte félelmét, ahogy résnyire húzta a spalettát, az éjszakai levegő pedig hidegen végigsimított verítékező bőrén. Egy ilyen kései órán érkező hírvivő jelenthetett bármit – a Fekete-folyón átkelő urghulokat, hogy az urghulok már átkeltek a Feketén, hogy Hosszú Ököl barbárjai felégettek egy újabb határvárost, vagy hogy az eszelős megcsapoló, Balendin Adare népének rettegését újabb, ocsmány bűvhatalom formájába torzította. A lovas jelenthette a vereségét. Jelenthette, hogy máris elveszett minden.

Ösztönösen is először a folyóra nézett, a Haagra, amely dél felé vágott magának utat közvetlenül a város magas falai alatt. Innen ki tudta venni a fölötte átívelő egyetlen híd boltíveit, de az éjszaka elrejtette előle az ott posztoló őrszemeket. Vett egy nagy levegőt, és keze már nem markolta olyan erősen az ablakszárnyat. Ráébredt, hogy félig-meddig arra számított, az urghulok máris negyed mérföldre vannak, éppen elözönlik a hidat, és ostrom alá veszik a várost.

Mert bolond vagy, mondta magának komoran. Ha Balendin és az urghulok áttörnének Ran il Tornja légióin, akkor aligha néhány ló patáinak dobogását hallaná a köveken. Figyelmét a lenti udvarra fordította.

Aergad ősi város volt, olyan öreg, mint maga Annur, a vár pedig, amelyet Adare magának vett el, azoknak a királyoknak az ősi székhelye, akik a déli Romsdalok felett uralkodtak még jóval azelőtt, hogy a császárság felemelkedett volna. Mind a vár, mind a város falai árulkodtak a korukról. Noha az építőik értették a dolgukat, Aergadot több mint egy évszázada nem kellett megvédeni semmitől, és a lány látta a mellvédek tetején tátongó réseket, azokat az ásítozó helyeket, ahol a jég felfalta a habarcsot, amitől hatalmas kőtömbök zuhantak a lenti folyóba. Parancsot adott a falak kijavítására, de csak kevés kőművese volt, és rájuk il Tornjának volt szüksége keleten, ahol hónapok óta vívta harcait az urghulokkal, hogy feltartsa őket.

A holdfény a déli fal cakkos árnyékait vetette az udvar nyers kövezetére. A futár az egyik árnyékos részen szállt le hátasáról. Adare ki tudta venni az alakját, ahogy a lováét is, de nem látta sem az arcát, sem az egyenruháját. Próbált kiolvasni valamit a testtartásából, a válla állásából, bármit, ami figyelmeztetné az általa hozott üzenetre.

Az éjszaka csendjét nyöszörgés törte meg, ahogy a mögötte lévő szobában felsírt egy csecsemő. Adare grimaszt vágva fordított hátat az udvarnak, és nézett arra, ahol Sanlitun hui’Malkeenian, második ezen a néven, forgolódott nyugtalanul kicsiny fabölcsőjében: a köveken kopogó paták vagy a nyitott ablakon betörő hideg északi szél ébresztette fel. A lány gyors léptekkel vágott át a szobán, remélve, hogy a kisfiú nem ébredt fel teljesen, hogy egy puha simogatással és pár szóval meg tudja nyugtatni, és hogy a gyermek visszaalszik, még mielőtt neki szembesülnie kell a hírrel, legyen az bármilyen.

– Sss – suttogta. – Minden rendben, kisfiam. Sss...

Időnként könnyű volt megnyugtatni. A jobb éjszakákon az értelmetlen szavak is elcsitították a forgolódó csöppséget. Adare úgy érezte, mintha valaki más beszélne, egy idősebb, lassabb, magabiztosabb nő, egy másik anya, aki mit sem tud a politikáról vagy a pénzügyekről, akinek a legegyszerűbb számok is gondot jelentenek, de aki lelke mélyén mégis tudja, hogyan kell lecsillapítani egy hasfájós gyermeket. Legtöbbször azonban elveszettnek érezte magát, értetlenül állt önnön anyasága előtt, reményvesztetten az apró gyermek iránt érzett szeretet miatt, rémülten attól, hogy nem tudja megnyugtatni. Ilyenkor magához szorítja, újra meg újra a fülébe suttog, és ilyenkor egy ideig a kisfiú teste megnyugszik, elcsitul. És amikor már azt hinné, hogy elmúlt a fájdalom, amikor elhúzódik tőle, hogy szemügyre vegye arcocskáját, az a kis mellkas ismét zihálni kezd, a zokogástól nagyra nyílik csöpp kis szája, és ismét könnyek buggyannak elő a szeméből.

A fia az ő szemét örökölte. Mikor sír, és belenéz abba a szempárba, mintha egy hegyi tóba nézne, ahol vörös-arany zsarátnok parázslik kiolthatatlanul a víz felszíne alatt. Adare eltűnődött, hogy vajon az ő szeme is ilyen-e, amikor könnyezik. Nagyon régóta nem sírt már.

– Sss, kisfiam – suttogta, és finoman végigsimított a gyermek arcán ujjai hátával. – Minden rendben.

Sanlitun kis arcocskája ráncokba gyűrődött, teste megfeszült a pólyában, még egyszer felsírt, aztán elcsendesedett.

– Minden rendben – suttogta a lány újfent.

Csak miután visszatért az ablakhoz, kinézett az ablakon, és meglátta a holdfénybe kilépő lovast, eszmélt rá, hogy tévedett. Nem volt minden rendben. Talán a gyermek előbb tudta, hogy ki érkezett, mint ő. Talán egyáltalán nem a hideg vagy szél ébresztette fel, hanem a csecsemők ösztöne, ami tudatta vele, hogy az apja a közelében van, az apja, a csestriim, a kenarang, Adare egyre kisebb birodalmának hadvezére, apja gyilkosa, aki feltehetően halálos ellensége, egyben szövetségeseinek egyike. Mert Ran il Tornja itt volt, öles léptekkel vágott át az udvaron, félholtnak látszó lovát az egyik lovászfiú gondjaira bízva. A férfi felnézett a lány ablakára, tekintetük találkozott, és a csestriim tisztelgett: hányaveti, már-már elutasító mozdulattal.

A hirtelen érkezés nappal is elég különösnek tetszett volna, csakhogy most nem nappal volt. Már jóval elmúlt éjfél. Adare becsukta az ablakot, és igyekezett eloszlatni a hirtelen rátörő borzongást: kihúzta magát, a terembe vezető ajtó felé fordult, és igyekezett rendezni vonásait, még mielőtt a férfi belépne.

* * *

– Meg kellett volna korbácsoltatnod a kaput őrzőket – szólalt meg il Tornja, amint behúzta az ajtót maga mögött. – Vagy megöletned. Ellenőrizték, hogy biztosan én vagyok-e, de a testőreimet úgy engedték be, hogy oda sem néztek.

Lehuppant az egyik fából faragott székbe, egy másikat odébb taszított a csizmasarkával, feltette rá a lábát, és hátradőlt. Az éjszakai lovaglás, amibe a lova majdnem belepusztult, láthatóan egy cseppet sem viselte meg a kenarangot. A csizmáját kevés sár pettyezte. A szél összeborzolta sötét haját, de zöld lovaglóköpönyege és méretre szabott egyenruhája makulátlannak tetszett. Fényesre suvickolt kardöve csillogott. A kardja markolatába foglalt drágakövek úgy tündököltek, ahogy csak a hazugságok tudnak fényleni. Adare a szemébe nézett.

– Annyira el vagyunk halmozva katonákkal, hogy már kezdhetjük őket kivégeztetni apróbb kihágások miatt?

Il Tornja felhúzta a szemöldökét.

– Aligha mondanám kisebb kihágásnak a császár biztonságát érintő hanyagságot. – Megrázta a fejét. – Az én katonáimnak kellene őrizniük a kaput, nem a Láng Fiainak.

– Az embereidre az urghulok elleni harcban van szükséged – mutatott rá Adare –, hacsak nem az a terved, hogy teljesen egyedül vívd ezt a háborút. A Fiak kiváló testőrök. Azért engedték át az embereidet, mert felismertek téged. Bíznak benned.

– Sanlitun is megbízott bennem – világított rá a férfi. – Én pedig kést döftem a hátába.

Adare lélegzete a torkán akadt, mintha csak egy horgot akasztottak volna bele. A bőre izzani kezdett.

Az apám, emlékeztette magát. Az apámról beszél, nem a fiamról. Il Tornja meggyilkolta a császárt, de nem volt oka ártani a gyermeknek, a saját gyerekének. Ám a késztetés, hogy ültében megforduljon, hogy lássa, amint a kisded épségben alszik mögötte, olyan erős volt Adaréban, mintha csak két marok szorította volna össze a testét. Elfojtotta magában a vágyat.

– Kurtább a pórázod, mint amikor megölted az apámat – felelte, és ismét a férfi szemébe nézett.

Az erre elmosolyodott, kezét a kulcscsontjához emelte, mintha csak próbára akarná tenni azt a láthatatlan lángszalagot, amelyet Nira tett a nyakára. Adare sokkal nyugodtabb lett volna, ha még mindig láthatja azt a ’Kent-csókolta izét, de egy rángó tűzhurok jó néhány kíváncsi pillantást vonzana, és már így is elég gondja volt amiatt, hogy mizran tanácsosa egy megcsapoló, kenarangja pedig egy megbízhatatlan gyilkos, aki ráadásul még csestriim is. Nira váltig állította, hogy a bűvhatalom még működik, és ezzel kellett hogy beérje.

– Ez a póráz elég könnyű – mondta il Tornja. – Időnként el is felejtem, hogy ott van.

– Nem felejtesz te el semmit. Miért jöttél?

– Azon kívül, hogy így esélyem nyílik látni a császárt, a fiamat és gyermekem anyját?

– Igen. Azon kívül.

– Kevésbé vagy érzelgős, mint ahogy emlékeztem.

– Amint az érzelgősség jóllakatja a katonáimat, rögtön előveszem. Miért jöttél?

Mögötte Sanlitun nyugtalanul fészkelődött, felemelt hangjára nyöszörgéssel felelt. Il Tornja átpillantott a lány válla felett, és szemügyre vette a gyereket: ez lehetett kíváncsiság, de akár mulatságosnak is tarthatta a dolgot.

– Egészséges?

Adare bólintott.

– Két hete köhögés kezdte gyötörni – a Romsdalok felől fújó, ’Shael-szülte szél volt az oka –, de mostanra nagyjából elmúlt.

– És még mindig magad mellett tartod, még amikor dolgozol, akkor is?

A lány ismét bólintott. Felkészült, hogy megvédje magát. Újra. Kilenc hónapja érkezett Aergadba, saját birodalma száműzöttjeként. Hat hónap telt el Sanlitun születése óta. Mindössze hat hónapja, mégis úgy érezte, egy éve, egy emberöltő óta nem aludt. Neve dacára Sanlitun nem örökölte nagyapja nyugalmát, sem csendességét. Vagy éhes volt, vagy becsinált, vagy hányt, vagy nyűgösködött: ébren lógott rajta, álmában pedig rugdosta.

– Egy szoptatós dajka... – kezdte il Tornja.

– Nem kell ide szoptatós dajka.

– Azzal senkinek nem teszel jót, ha halálra dolgozod magad – jegyezte meg a férfi kimérten. – Sem magadnak, sem a gyermekednek, és a birodalmunknak egész biztosan nem.

– Az én birodalmamnak.

A férfi bólintott, mosolya valósággal szúrt.

– A te birodalmadnak.

– A nők szüntelen gyereket nevelnek. Van, aki hatot. Más tízet. Azt hiszem, én is elboldogulok egyetlen kisfiúval.

– Pásztorok nevelnek hat gyereket. A halászok feleségei nevelnek gyerekeket. Olyan nők, akiknek nincs más dolguk, mint vigyázni, ki ne aludjon a tűz, és kapjanak enni a birkák. Te Annur császára vagy, Adare. Próféta. Két ellenség ellen vívunk háborút, és vesztésre állunk. A halászok hitveseinek megadatik a gyerekeik felnevelésének fényűzése. Neked nem. – Ekkor ismét a hangjához nyúlt, változtatott a hangszínén vagy a magasságán, ami, ha más tette volna, esetleg arra utal, hogy ellágyult. – Ő az én gyerekem is...

– Ne beszélj nekem – mordult fel a lány, aki hátradőlt ültében, hogy nagyobb legyen a tér köztük – a gyerekeidről! Nagyon jól tudom, hogy nevelted fel őket a múltban.

Ha ettől azt remélte, hogy rést tud ütni a másik páncélján, ha le tudja verni az arcáról a maszkját, akkor csalódnia kellett. Il Tornja sajnálkozó mosolyt gyűrt a képére, és ismét megcsóválta a fejét.

– Az már régen volt, Adare. Sok ezer éve. Tévedtem, és elég régóta munkálkodom ennek a kijavításán. – Sanlitun felé intett, és tenyerét egyszerre tárta szét atyain és személytelenül. – Sem erősebb, sem bölcsebb nem lesz a kényeztetésedtől. Lehet, hogy egyáltalán fel sem nő, ha minden mást elhanyagolsz.

– Nem hanyagolok el minden mást! – csattant fel a lány. – Azt látod netán, hogy alszom? Netán szüntelenül badarságokat fecsegek? Minden reggel már hajnal előtt az íróasztalomnál ülök, és amint láthatod, még mindig itt vagyok. – Az iratok felé intett. – Amint rányomom a pecsétemet ezekre az egyezségekre, az embereinknek újabb egy évszakon át lesz mit enniük. És amint végeztem ezekkel, még vár rám egy köteg megválaszolandó raalte-i kérvény. Ebben a helyiségben élek, amikor pedig nem vagyok itt, Lehavval veszem át a déli stratégiánkat, vagy csapatokat szemlézek, leveleket fogalmazok.

– És mindnyájunk nagy szerencséjére – tette hozzá il Tornja könnyedén – atyád elméjét örökölted. Még álmosan, örökké a melledhez szorítva a gyerekedet is jobban vág az eszed, mint a legtöbb annuri császárnak, akit ismertem.

A lány elengedte a füle mellett a bókot. Il Tornja dicsérete olyan őszintének tűnt, mint ő maga, ám ő maga egy álnok csestriim volt, minden ízében mérlegelő, fontolgató, kimért, aki csak akkor osztott dicséretet, amikor úgy vélte, szükséges, amikor úgy vélte, hasznos. A lényegen, az állítás velején azonban nem változtatott: szerinte Adare ellátta a feladatát.

– Tessék, kimondtad! Így én nevelhetem Sanlitunt, és közben...

A kenarang a szavába vágott.

– Nem az kell, hogy jobb legyél, mint a legtöbb ősöd, Adare. – Szünetet tartott, és rászegezte a másikra hadvezéri tekintetét. Nem az igazi tekintetét, hála Intarrának, nem a merengő csestriim végtelenül sötét tekintetét, amit egyszer Andt-Kyl csatatere felett látott, hanem a másikat, amit minden kétséget kizáróan nemzedékeken át tanulmányozott. Szúrós volt ez pillantás, de emberi. – Hanem az kell, hogy jobb legyél mindnyájuknál. És ezért pihenned is kell. Le kell mondanod a gyermekről, legalábbis időnként.

– Megteszem, amit meg kell tennem – morogta a lány, noha már eközben szirmot bontott benne a kétely émelyítő virága.

Az igazság az volt, hogy az elmúlt hat hónap volt élete legkeményebb időszaka, tele képtelen döntésekkel: éjszakánként szüntelen gyötörte Sanlitun sírása, aztán félálomban a takaróval ügyetlenkedett, mikor a gyermeket bevitte magához az ágyba, ahol dünnyögött neki, Intarrához és Bedisához imádkozott, hogy aludjon ismét vissza. A kisfiú legtöbbször bekapta a mellbimbóját, mohón szívogatta pár szívdobbanásig, aztán eltolta magától, és bömbölni kezdett.

Természetesen voltak szolgái, vagy egy tucat nő, akik a szobája előtt ültek, és abban a pillanatban beszaladtak, amint Adare szólította őket, karjukban száraz pólyával vagy friss ágyneművel. Ennyi segítséget elfogadott, de hogy elküldje a gyermekét, hogy megtanítsa neki, miként szopjon egy másik asszony melléből... ezt nem kérheti a fiától. Vagy magától. Még amikor legszívesebben sírt is volna a kimerültségtől, vagy amikor az álmosság miatt rátörő értetlenség kerítette hatalmába, elég volt csak ránéznie a gyermekére, a megduzzadt mellének nyomódó pufók arcocskájára, hogy tudja, ahogy ismerte a világ más nagy igazságait is, hogy nem mondhat le róla.

Látta meghalni az anyját, hogy miként köhögte ki apró cafatokban a tüdejét a legpuhább selyemlepedőkre. Adare az apja mellett állt, amikor őt a sírjába tették, császári köntöse elrejtette sebeit. Az egyik fivérét ő maga ölte meg, a másikkal pedig elkeseredett, ádáz háborút vívott. A családja egyetlen kisgyerekre zsugorodott. A bölcsőre nézett, ahol a fia aludt, látta, amint apró mellkasa emelkedik-süllyed, majd ismét il Tornjára pillantott.

– Miért jöttél? – kérdezte harmadszor, hangja már-már elcsuklott a fáradtságtól. – Kétlem, azért hagytad ott a harcteret, hogy a gyereknevelésem részleteit vitassuk meg.

Il Tornja bólintott, összefűzte az ujjait, egy pillanatig szemügyre vette a lányt, aztán ismét bólintott.

– Adódott egy lehetőség – mondta végül.

Adare széttárta a kezét.

– Nincs időm a fiam felnevelésére, és egész biztosan nincs időm a te kibaszott rébuszaidra.

– A köztársaság felajánlotta, hogy egyezkedik veled.

Adare nagy szemeket meresztett.

– Az embereim elfogták a futárukat – odalent vár. Szerettem volna beszélni veled, mielőtt fogadod.

Lassan, intette magát Adare. Lassan. Il Tornja arcát fürkészte, de arról nem lehetett leolvasni semmit.

– Kihez küldték a futárt?

– Hozzád.

– Az embereid mégis elfogták. Ez aligha a bizalmon alapuló együttműködés iskolapéldája.

Il Tornja elutasítóan legyintett.

– Elfogták. Belebotlottak. Idekísérték. Rábukkantak...

– És a te színed elé vezették – mondta Adare, igyekezve megfékezni haragját –, ahelyett, hogy idehozták volna. Mit keresnek az embereid délen? Azt a szakaszt a Fiak biztosítják.

– Ha meredten csak egyfelé bámulunk, jó úton haladunk, hogy meghaljunk, Adare. Noha nem kételkedem abban, hogy a Fiak elkötelezettek mind istennőjük, mind prófétájuk iránt – hajtotta meg kissé a fejét il Tornja a lány felé. – Régen megtanultam, hogy ne építsek a nem a parancsnokságom alatt álló egységekre. Az embereim találtak rá a futárra, elhozták hozzám, és amikor megtudtam, mi az üzenet, egyenesen idejöttem. – Megrázta a fejét. – Nem minden összeesküvés, Adare.

– Ugye megbocsátod, ha azt mondom, ez nem hangzik valami meggyőzően? – A lány hátradőlt ültében, beletúrt a hajába, és arra kényszerítette magát, összpontosítson a téma velejére. – Csodás. Szóval egy futár. A köztársaságból.

– Tárgyalási ajánlattal. Békekötési ajánlattal. Úgy hangzik, mintha kezdenék felfogni, ez a népi kormányosdi nem működik.

– Milyen éleslátók! Mindössze kilenc hónapba, két atrepia elvesztésébe, tízezrek halálába és a kiterjedt éhínség rémébe telt, hogy felmerüljön bennük a kudarc.

– Vissza akarnak hívni. Hogy ismét császár üljön a Csiszolatlan Trónuson. Be akarják forrasztani a szakadást.

Adare résnyire húzta a szemét, kényszerítette magát, hogy egyenletesen vegye a levegőt, hogy végiggondolja a helyzetet, mielőtt megszólal. Csábító volt, roppant csábító. És egyben lehetetlen.

– Kizárt – ingatta a fejét. – Kizárt, hogy Annur negyvenöt leggazdagabb és legromlottabb arisztokratája lemondjon frissen szerzett hatalmáról. Még ha a város le is ég, még ha maga a palota fel is gyullad, ők akkor sem váltanának irányt. Ahhoz túlságosan gyűlölnek.

– Nos... – Il Tornja bocsánatkérő vállrándítás keretében ejtette ki a szót. – Nem akarnak lemondani a hatalmukról. Nem egészen. Úgy akarnak visszakapni, mint egyfajta orrdíszt, de továbbra is ők akarják hozni a törvényeket, ők akarnak dönteni a politikáról, ők csaholnak, te pedig engedelmesen vakkantasz... vagy valami ilyesmi...

Adare tenyere nagyot csattant az asztalon: erősebben ütött, mint szándékban állt.

Sanlitun mocorogni kezdett a bölcsőben, mire a lány kivárta, míg a lassú, halk lélegzés visszatér a megszokott tempóhoz, csak utána szólalt meg.

– A kibaszott politikájuk – sziszegte – éppen most pusztítja el Annurt, zsigereli ki a birodalmat. A politikájukba emberek halnak bele. És most azt akarják, hogy a cinkosuk legyek ebben a szarságban?

– Amennyiben jól értem, többet akarnak, mint hogy a cinkosuk légy. Azt akarják, hogy te állj a kupac tetejére, és vigyorogj.

– Nem fogom megtenni – rázta meg a fejét Adare.

A férfi felhúzta a szemöldökét.

– Volt idő, nem is sok hónapja, amikor úgy vélted, hogy lehet tere a tanáccsal való alkunak, amikor te küldtél hozzájuk futárokat.

– Akiket börtönbe vetettek. Jó embereket, akik mostanra akár meg is halhattak, amennyire én tudom. Akkor még úgy hittem, a szakadás befoltozható. De már nem hiszem. Már túl késő.

Il Tornja erre a homlokát ráncolta, mintha egy nem túl finom ételbe harapott volna éppen bele.

– A túl késő nem olyan kifejezés, aminek szabad lenne elhagynia egy császár száját.

– Azt hiszem, a császárnak a javát szolgálja, ha szembenéz az igazsággal, ahelyett hogy elfutna előle.

– Mindenképp! Nézz szembe a hajlíthatatlan tényekkel! Csak éppen magadban tedd! Hiszen nem akarsz félelmet plántálni a téged követők szívébe.

– A te szívedbe akkor sem tudnék félelmet plántálni, ha egy ásóval akarnám elültetni.

– Nem magamról beszélek.

– Te vagy egyedül jelen.

– Gyakorolnod kell az arcoddal, Adare – mondta a férfi. – Szüntelenül.

A lány szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a kenarang felemelte a kezét, megelőzve.

– Nem perlekedni jöttem. Hanem azért, mert ez egy lehetőség.

– Mire lehetőség? Hogy feladjunk mindent, amiért az elmúlt kilenc hónapban harcoltunk? Hogy hagyjuk, idióták pusztítsák el azt, ami megmaradt Annurból?

– Éppen Annur az, amit megvédeni próbálok – felelte il Tornja hirtelen komoly hangot megütve. – Szükségem van arra, hogy visszamenj. Hogy beforraszd a császárság és a köztársaság közti szakadást. Nem kérném, ha nem lenne szükséges.

Adare a homlokát ráncolta.

– Vesztésre állsz – mondta ki végül.

A kenarang bólintott, aztán vállat vont.

– Még a lángelméknek is vannak határaik. A seregeim egy elnyúló vonalat védenek, így csak olyan szilárdak, mint a tegnapi füst. Az urghulok létszámfölényben vannak, egy érzelemcsapoló oldalán harcolnak, ráadásul egy isten vezeti őket.

– Még mindig azt hiszed, hogy Hosszú Ököl nem más, mint Meshkent – mondta Adare, és már vagy századszor próbálta megemészteni a gondolatot. És századszorra sem sikerült.

– Minden eddiginél erősebb a meggyőződésem.

– Honnan veszed ezt? Magyarázd meg!

– Nem értenéd meg.

Adarét felpaprikázta a megjegyzés.

– Azért próbáld meg!

A kenarang széttárta a kezét.

– A... támadások formájából. Azok ritmusából. – Felállt, a térképhez lépett. – Itt és itt tökéletesen egy időben csapott le ránk. Aztán fél nappal később itt, itt és itt. Mindvégig egy második had zúdult nyugatnak, hogy pontosan akkor érjen Irfeth gázlójához, amikor az első visszavonult.

Adare a térképre pillantott, a szétszórt pontokra, amiket il Tornja mutatott. Az események elég egyértelműek voltak, de a mintázat – ha ugyan létezett mintázat – neki semmit sem mondott. A férfi békítőén emelte fel a kezét.

– Az emberi elme nem az ilyesmik felfogására készült.

A lány a folyókat és a hegyeket nézte, az erdőket, a seregeket és állásokat jelző kis vonalakat, és megpróbált valamiféle formát meglátni a támadásokban.

– Csinált valami okosat? – kérdezte végül.

A tábornok vállat vont.

– Nem különösebben.

Adare elfojtott egy felmordulást.

– Akkor mit tett?

– Tett valami... nem emberit.

– Az emberek mind mások – ingatta Adare a fejét. – Nincs olyan, hogy „emberi” támadásforma. Száz hadvezér száz különböző döntést hozna.

– Nem. Nem hoznának. – A férfi elmosolyodott, mosolya széles volt és ragyogó. – Időnként elfelejted, Adare, hogy több ezer emberi hadvezérrel harcoltam már. Ha érdekel a pontos szám, akkor kétezer-nyolccal. Szeretitek magatokat egyedinek tartani, hogy minden férfi és nő más, mint az előtte éltek, de tévedtek. Az összes csatámban, az összes háborúmban ugyanazokat a dolgokat láttam újra meg újra, ugyanazt a maroknyi kis trükköt, ugyanazon esetlen cselek és taktikák sora játszódott le újra meg újra, apró, lényegtelen változtatásokkal. Ismerem az emberi támadások ismertetőjegyeit, és ez nem az. Hosszú Ököl Meshkent. Elhiheted nekem. Ki akarja terjeszteni véres kultuszát egész Vashra és Eridroára, és bármennyire utálom is beismerni, de nyerésre áll.

– Mintha azt mondtad volna, nem valami fényes lángelme.

– Nem is kell annak lennie, amikor a serege hússzoros túlerőben van. Több emberre van szükségem, Adare. Kellenek a Láng Fiai. És kell egy erős déli hadszíntér. Legalábbis addig, míg a háború be nem fejeződik. – A férfi felvillantott egy farkasvigyort.

Adare alaposan szemügyre vette a hadvezért. A kenarang éhesnek tűnt. A tekintete rászegeződött, ajka csak annyira vált szét, hogy láttassa fogainak árnyékát. Úgy festett, mint aki örömteli vagy gúnyos mosolyra készül húzni a száját, vagy mint aki harapni készül. Minden gondosan elsajátított emberi arckifejezése közül ezt volt a legkönnyebb elhinni. Az összes hányaveti csipkelődése és szellemeskedése mögött megbújt Ran il Tornja valódi énje, a ragadozóé, a gyilkosé, a legnagyobb hadvezéré, akit Annur csak ismert, és a vonásait most uraló gyilkos arca igazinak, valódinak tetszett.

Amit felém mutat, abból semmi sem igaz, emlékeztette magát a lány.

Mindössze lehántotta magáról az egyik maszkját. Az éhség és a vadság csak egy újabb arc volt az összes többi arc alatt, egy jobb, finomabb lépés, amit Adare szeretett volna elhinni. A hatalomért folytatott ádáz tusakodást és marakodást értette. Azt képes volt uralni. Azonban il Tornja esetében az igazságot nem valami egyszerű, állatias vicsorgás jelentette. Valami más, valami ősibb és rosszabb várakozott az összes többi arc mögött, valami iszonyatos és nem emberi, ami olyan felfoghatatlan volt, akár a csillagok fénye közti űr.

Félelem kúszott végig a testén, amitől égnek meredtek karján a finom szőrszálak. Nagy nehezen elnyomta a rátörő borzongást, erővel nézett bele a másik szemébe.

– És amikor vége?

– Amint Meshkent vereséget szenved, az urghulokat pedig visszaűzzük... – A férfi szélesen elmosolyodott, és hátralökte székét, hogy az két lábon egyensúlyozzon, félúton az előre és a hátra között. – Nos, azután szemügyre vehetjük a... hogy is kellene fogalmaznunk? A köztársasági kísérlet hosszú távú életképességét...

– És e szemügyre vétel alatt – jelentette ki Adare kertelés nélkül – te azt érted, hogy megölsz mindenkit, aki nem akarna engem visszafogadni.

– Nos... – tárta szét a kezét a férfi. – Egyszerre elég csak párat megölnünk, addig, míg a többieknek eszébe nem jut a Malkeenianok uralmának ragyogó dicsősége.

Adare megrázta a fejét.

– Ez helytelennek tűnik. Annur nagy császárai, azok, akik egy békés birodalom felett uralkodtak, büntették az árulást, és megjutalmazták azokat, akik hűek maradtak. Olvastam a Krónikákat. És most te azt akarod, hogy hunyjak szemet e ’Kent-csókolta tanács árulása és ostobasága felett?

A kenarang elmosolyodott.

– Én szerepelek a Krónikákban, Adare. Kettőt én magam írtam. Annur nagy császárai azért voltak nagyok, mert azt tették, amit tenniük kellett. Bármit kellett is tenniük. Természetesen te viszed a vásárra a bőrödet...

Adare elutasítóan intett. A férfinak igaza volt a veszélyeket illetően. Könnyű lenne, ha elmenne Annurba, megjelenne a tanács előtt, ahonnan aztán rögvest a vesztőhelyre hurcolnák. A gondolatba beleizzadt a tenyere, de értelmetlen volt ezen rágódni. Járt a harctéren, felkeresett falvakat azután, hogy az urghulok rajtuk ütöttek, látott felhasított holttesteket, karóba húzott tetemeket, látta férfiak, nők és gyerekek elszenesedett maradványait, köztük olyanokat, akik még a rögtönzött oltárokon hevertek, meg másokat, akiket csak úgy egymásra hánytak – rémisztő emlékeztetőként arra, hogy az urghulok miben is hisznek.

Annur – legyen akár a császári, akár a köztársasági, aligha számított –, egész Annur egy véres szakadék szélén táncolt, és ő volt a császár. Elfogadta a címet, követelte, noha nem azért, hogy egy kényelmetlen trón tetején pöffeszkedve hallgassa az udvaroncok hízelkedését, hanem mert úgy hitte, jó munkát lenne képes végezni, de biztosan jobbat annál, mint amit apja gyilkosa tett. Azért fogadta el a címet, mert úgy gondolta, milliók életét tudná jobbá tenni a birodalomban, megvédve őket, békét és felvirágzást hozva.

És eddig mindenben kudarcot vallott.

Nem számított, hogy Kaden még inkább összezagyválta a dolgokat. Nem számított, hogy Adare volt az első császár, akinek évszázadok óta először kellett barbár támadással szembenéznie. Nem számított, hogy még a saját apjának sem sikerült megelőznie a mindnyájukat maguk alá temető káoszt. Ő fogadta el a címet, az ő dolga volt rendbe hozni a dolgokat, befoltozni az Annurt megosztó szakadást. Az öccse tanácsa lehet, hogy ízekre szaggatja őt, ha visszatér, de az is lehet, hogy nem. Ha visszatér, kapna egy esélyt – egy esélyt, hogy megmentse Annurt, hogy megmentse Annur népét, hogy visszaverje a barbárokat, és bizonyos mértékig helyreállítsa a békét, a rendet, ami megérte annak kockázatát, hogy a feje egy karón díszelegve végezze.

– Van még valami más is – fűzte hozzá il Tornja. – Valami, amire úgyis rájössz, amint megérkezel a városba. – Rövid szünetet tartott. – Az öcséd összebarátkozott valakivel.

– Ezt csináljuk – felelte Adare. – Mi, emberek. Kötelékeket alakítunk ki, érzések alakulnak ki bennünk más emberek iránt, meg ilyesmi.

– Ha egy emberrel barátkozott volna össze, nem aggódnék. Viszont a tanács harmadik annuri képviselője, az a férfi, aki a Kiel nevet viseli... nem ember. Hanem a fajtámból való.

Adare ostobán meredt rá.

– Kadennek van egy csestriime?

Il Tornja kuncogott.

– Kiel se nem ló, se nem egy vadászkutya, Adare. Évezredek óta ismerem, és biztosíthatlak, hogy ha bárki is bárki tulajdona, akkor Kiel birtokolja az öcsédet, ő az, aki megszállta az elméjét és megmérgezte az akaratát.

– Miért nem mondtad el nekem? – vonta kérdőre Adare.

– Én is csak most jöttem rá az igazságra. Amikor nem volt ismerős a harmadik annuri képviselő neve, kértem róla egy festményt meg némi leírást. Sajnos, a bolond, akit megbíztam ezzel, gyönyörűen festett pergament küldött ugyan, csak éppen a rossz személyről – a jelek szerint az egyik kreshi küldöttről. És csak nemrégiben fedeztem fel a tévedést.

Adare erőlködött, hogy értelmezni tudja ezt a kinyilatkoztatást. Il Tornja egy fegyver volt, a rombolás eszköze. Akit pórázra fűzött, térdre kényszerített ugyan, de még így is aggódott amiatt, hogy valami elkerülte a figyelmét, hogy egy napon, amikor ránt egyet a pórázon, már csak döbbenten fogja látni a férfi hűlt helyét. De tudni, hogy létezik még egy csestriim a világon, aki az öccsével szövetkezett, aki felett ő semmiféle hatalommal nem bír... ettől görcsbe rándult a gyomra.

– Kiel szövegezte meg a köztársasági alkotmányt – jelentette ki a lány.

Il Tornja bólintott.

– Sosem rajongott a birodalmadért. Mi több, évszázadok óta azon ügyködik, hogy elpusztítsa. Minden fontos államcsíny, minden, a Malkeenian-uralom elleni összeesküvés mögött ő állt.

– Leszámítva természetesen a tiédet. Leszámítva azt az államcsínyt, amiben megölted az apámat.

A férfi elmosolyodott.

– Igen. Azt kivéve.

Adare szemügyre vette ismét, újfent azt remélve, hogy kiolvashat valamit abból a kifürkészhetetlen szempárból, hogy meglátja benne a hazugság csillanását vagy az igazmondás cáfolhatatlan tényét. Mint általában, most is rengeteg mindent látott. És mint általában, most sem bízott egyikben sem.

– Amiatt aggódsz, hogy Kaden tudja, ki vagy – szólalt meg.

– Biztosra veszem, hogy Kaden tudja, ki vagyok. Kiel elmondta neki.

A lány mögött Sanlitun fordult egyet a bölcsőben, és felsírt. Adarét egy pillanatra hatalmába kerítette egy szörnyű kép: urghulok özönlenek át a hídon, sápadt bőrű lovasok zúzzák szét a vár falait, törnek be a szobájába, ragadják meg a gyermekét...

Hirtelen felpattant, úgy fordult, hogy il Tornja ne láthassa az arcát, és a bölcsőhöz sietett. Egy darabig figyelte a fiát, nézte, amint lélegzik, majd óvatosan a karjába vette. Mikor már biztos volt benne, hogy ura a vonásainak, visszafordult a kenaranghoz.

– Elmegyek – mondta fáradtan. – Megpróbálom befoltozni a szakadást. Ennél többet nem ígérhetek.

Il Tornja elmosolyodott, fogai fényesen csillogtak a lámpafényben.

– Első a foltozás. Később talán pedig gondoskodhatunk... tartósabb megoldásokról is.