HUSZONÖTÖDIK
FEJEZET

Mindennap, ahogy lovaikat ösztökélték előre a régi fák mohos törzsei között, Valyn megfogadta magában, hogy vége, hogy befejezte, hogy amikor a sugárzó nap lebukik a nyugati hegycsúcsok mögé, lerázza magáról a beteges kéjvágyat, becsavarja magát a bölénybőrbe, behunyja szétroncsolt szemét, és alszik. És majd minden éjjel nem így történt.

Huutsuuval utazni olyan volt, mint mellig merülni a vízben, miközben közeledik a hurrikán: a hullámok között az ember képes volt talpon maradni, fejét a víz színe fölött tartani, gond nélkül lélegezni, de amikor megjöttek a hullámok, sehogy sem lehetett elkerülni, hogy az óceán teljes súlyával ne rántsa lefelé az embert, le a mélybe, ki a nyílt vízre, távol az ismerős talajtól, távol minden parttól, amelyet reményei szerint ismerhetett. Az esetek felében az járt a fejében, hogy a nő legyűri és megöli. Mint például az első éjszakán, mikor végül kihúzta a kést Valyn melléből. Vagy a másodikon, amikor olyan közel dugtak a tűzhöz, hogy az ifjú bőre megperzselődött. Vagy a harmadikon, vagy a negyediken...

Időnként meg arra gondolt, hogy ő lesz az, aki megöli a nőt, hogy már meg is tette. Az egyik éjjel, mikor a szél süvítve száguldott le a hegyekből és vágott át a durva fa törzsek között, Valyn egy bőrövet hurkolt Huutsuu nyakára, egyre szorosabbra és szorosabbra húzta, míg az asszony megremegett, háta ívben meghajlott, fuldokolva felnyögött, aztán hirtelen elernyedt a teste. Csak pár szívdobbanásig volt ájult, és a Kettral elég jól emlékezett a kiképzésről arra, hogy a légszomj nem öli meg, csak akkor, ha tovább folytatja, ha tovább húzza a nyakán az övét, mégis rémülten kellett ráébrednie, hogy egy része akarja, hogy folytassa, hogy megtörje a másikat, hogy elpusztítsa.

Vagy hogy a nő pusztítsa el őt. Ártani, vagy hogy neki ártsanak, ölni, vagy hogy őt öljék meg – mindez ugyanannak a borzalmas pénzérmének, ugyanannak a fagyos, súlyos érmének a két oldala volt.

A legtöbb éjszakán félig-meddig remélte, hogy a nő végez ezzel az egésszel, végez vele. Megkönnyebbülés lett volna, ha végleg levágják róla élete elszakadt rongyait, és valamiért úgy tűnt, hogy ez a megszabadulás Huutsuutól függ. A Kettralok utat mutattak neki – a fegyelem és az önfeláldozás nyílegyenes útját –, de ő letért erről az ösvényről. Mostanra egyetlen út állt előtte, egyetlen út vezetett át a vadonon: az erőszak és a fájdalom csapája, de miközben ezen baktatott, elméje hátsó zugában egy halk hang suttogott, egy emberi hang, amely csapdába esett a fenevadban, amivé vált, és ez a hang újra meg újra ugyanazt kérdezte: Miféle ember csinál ilyet? Miféle ember élvezi? Mivé váltál, Valyn hűi ‘Malkeenian? Mivé változtattad magad?

Mikor elejtette az övét, Huutsuu hullamereven, de melegen feküdt még sokáig, a vértől, a szeretkezéstől, a bőröktől szaglóan, hogy aztán megremegve ismét magához térjen, két erős kezével megragadja az ifjút, annak megviselt testébe vájva, karmolva vágyait, Valyn pedig úgy taposta ilyenkor el azt a kérdezősködő hangocskát, mint a tűz utolsó zsarátnokát szokás.

Időnként – amikor a nő kése túl mélyre vágott, mikor az ifjú annyira hátrahajlította Huutsuu karját, hogy az majdnem eltört – látott. Ugyanaz a látás volt ez, mint amikor halálos erőszak közepébe került: a sötét alapra vésett sötétség, a Hull adta torz látás, ami minden ízében éppoly erősen söpört végig rajta, mint a szeretkezés végvonaglásai. És éppoly illékony is volt. Mikor a legszörnyűbb veszély elvonult, magával vitte a nemlátás faragott feketeségét is, őt ismét a sötétségbe taszítva, ahol egyedül Huutsuu morgása szolgált támpontként.

Az urghul nő értette a dolgát. Pontosan tudta, hova szúrjon a pengéjével, hogy úgy okozzon fájdalmat a másiknak, hogy azzal ne nyomorítsa és ne ölje meg. Mikor beleharapott Valyn nyakába, a fogai messze elkerülték a bőr alatt lüktető ütőeret. De ha Valyn vérében nem kering a szlarnok ereje, ezek a sebek a legtöbb esetben meggátolták volna, hogy folytassa útját. Így viszont minden reggel odasántikált a lovához, a bőrét ékesítő tucatnyi sebhely lángolt, mint a tűz, ahogy felhúzta magát a nyeregbe. Hogy a hasonló állapotba került Huutsuunak sikerült diktálnia a tempót, az rengeteget elárult arról, milyen szoros ismeretségben áll a fájdalommal. Valyn jól emlékezett még rá, hogy gúnyolódott rajta a nő, mikor első ízben találkoztak a sztyeppén, hogy gúnyolta őt és szárnyát azért, mert puhányok. Most legalább már megértette, hogy az asszony nemcsak egyszerűen eltűrte a fájdalmat, de finom kelméből szőtt köpenyként is viselte. Barbár volt, rosszabb még a barbároknál is – de megélte hitét.

Az éjszakai testi csatározások dacára az északnyugatra vezető út hosszú, hideg nyári nappalai többnyire csendben teltek. Valyn lova pár lépéssel lemaradva követte Huutsuuét, de így is alig váltottak szó. Az állatias vágy, amit az ifjú párologni érzett a nőből éjszakánként, napfelkeltekor elenyészett, helyére gránitszerű elszántság, mozdíthatatlan, rendületlen eltökéltség lépett. Ha az asszony is osztozott abban a bizonytalanságban, bánatban, zűrzavarban és szégyenkezésben, amit ő érzett, ő bizony nem hallotta ki sem a légzéséből, sem egyenletes szívveréséből, nem érezte a szagát a bőrén. A ragyogó napkorong alatt ők harcosok voltak, akik a harcosok dolgát tették, semmi mást.

– Ugye tudod – mondta Valyn egyik nap, amikor ráunt a lovak kőhöz koccanó patáinak, egyenletesen suhogtatott farkuk és körülöttük az urghulok légzésének zajára –, hogy ha meg is találjuk a Bolhát, valószínűleg végez mindnyájunkkal.

– Egyáltalán nem – felelte Huutsuu. – Időbe telik megölni harminc harcost, és ezalatt én beszélni kezdek.

– Pompás! De ez még mindig azt jelenti, hogy ezt az időt a harcosaid életével veszed meg.

– Akkor hát ára lesz a dolognak. – A nő megvonta a vállát, bőrruhája elmozdult a testén. – Csak egy bolond hiszi, hogy valami értékes dolog úgy hullik az ölébe, hogy nem kell érte fizetni. – Valyn érezte, hogy a nő őt nézi. – Viszont a te jelenléted lelassíthatja a Bolhát. Lehet, hogy türelemre inti, mielőtt gyilkolni kezdene.

– Lehet – engedett Valyn. – De nem valószínű. A Kettralok általában gyorsan és keményen csapnak le. Nem sokszor cserélnek címet vagy nézegetik mások képét.

Huutsuu ismét vállat vont.

– Akkor férfiak és nők vére fog folyni.

A szaga arról árulkodott, már alig várja.

* * *

Éjfél és hajnal között félúton, írta Hendran, a legtöbb ember vagy alszik, vagy üzekedik, vagy részeg. Ilyenkor nyílik jó alkalom a támadásra.

Régi, de hasznos tanács volt, és a Bolha meg is fogadta, valamikor éjfél és hajnal között ütött rajta a kis urghul táboron. Huutsuu állított ugyan őröket, de az őrök nem sokat értek olyan férfiak és nők ellen, akiket arra képeztek ki, hogy nesztelenül osonjanak a sötétben, akiknek érzékeit a halandókét meghaladó mértékben erősítették fel a szlarntojások. Maga Valyn is aludt, vacogva, miközben egyik rémálom után jött a következő, amikor ötven lépésre tőle felrobbant a csillagzúzó, széttörve álmát.

A szeme felpattant a zajra. Régi beidegződés volt ez – ma már haszontalan, buta dolog, ahogy sötétből sötétbe nyit ajtót. Habozva nyújtotta ki a kezét, a feketeséget tapogatva, míg bele nem ütközött a jegenyefenyő törzsének durva kérgébe. Vagy négy métert mászott felfelé a vén fa villájáig nem sokkal az éj leszállta után, befészkelve magát elalvás előtt, Aligha ez volt a legerősebb védelmi állás, de más nem maradt. Az urghul táborban melegebb lett volna, de esze ágában sem volt a lovas nép között aludni – lehet, hogy Huutsuu végül megöli, de nem állt szándékában a többi rohadéknak felkínálnia magát, vagy éppen a Bolhának, ha a szárnyvezér végül ellátogat hozzájuk. A táboron kívül legalább harcra tudja kényszeríteni. Most úgy tűnt, ez a döntés mentette meg az életét.

Az urghulok ordibáltak, üvöltöztek, Valyn pedig vérszagot érzett a levegőben, sűrű, forró, nedves vér szagát, ahogy leugrott a fáról. Sután ért földet, majd aztán felegyenesedett. Félig előhúzta már övéből az egyik fejszéjét, de aztán elengedte. Ha az életben maradás a cél, akkor akár a fán is maradhatott volna. Hogy egészen idáig eljöttek, annak pont az volt a lényege, hogy megpróbáljanak kapcsolatba lépni a Bolhával. Ha ez nem válik be, nos, akkor ő meghal.

– Anjin Serrata! – kiáltotta, ahogy túlságosan is lassan haladt az alacsony ágak között, két kezével védve az arcát. Most először használta a Bolha igazi nevét, meg nem tudta volna mondani, miért jutott eszébe. – Anjin Serrata! – kiáltotta ismét, és éles hangja túlharsogta a sebesültek és a haldoklók üvöltését. A csillagzúzó bevégezte alattomos munkáját, végtagokat tépett le, szétrombolta a csendet, és a tűz haldokló parazsához túl közel fekvő urghulok testét vagy szétszaggatta, vagy megégette. A Bolha szárnya máris betört közéjük, térdinakat vágva át, torkokat nyisszantva el, még mielőtt bárkinek is esélye lett volna összeszedni magát vagy rendezni a sorokat.

Valyn persze nem látta őket, de hallotta a húsba hasító acélt, a csontnak súrlódó pengéket, azt a tétova, cuppanó hangot, amikor a fegyver kiszabadult. Érezte a Bolha eltökéltsége és bőrruhája szagát, érezte Sigrid sa’Karnya, a megcsapolója illatát, aki mintha aznap levendulában és jázminban fürdött volna. Gőte is ott volt szurok-, tetű- és salétromszagúan. Valyn hallotta, ahogy halkan, de kitartóan dünnyög magában, miközben a munkáját végzi. Bolha összes embere halkan ténykedett.

Huutsuu viszont parancsokat harsogott furcsa, dallamos nyelvén. Ahogy Valyn és vagy tucatnyian mások, ő is a tűz fénykörén kívül ágyazott meg magának. A döntés megóvta a csillagzúzó pusztításától, de nem valószínű, hogy életben marad, ha folytatja az ordibálást.

Valyn megpróbált kétszer olyan gyorsan haladni, mint eddig, és belelépett egy gödörbe – talán valami állat ürege lehetett –, és szitkozódni kezdett, mikor a térdre kifordult. Majdnem elesett, de kezét kinyújtva támasztotta meg magát, hogy ismét talpra lökje testét, és törtessen tovább, az arcát és karját bökdöső ágakkal sem törődve.

– Anjin Serrata! – kiáltotta ismét. – Sigrid sa’Karnya!

Többet is akart mondani, de aztán inkább becsukta a száját. Bármiféle könyörgés vagy kérés csak elhomályosítaná az üzenetet. Vagy elég lesz a nevük, vagy nem. Ezúttal, még ha csak átmenetileg is, a vérontás hangjai félbeszakadtak.

– Valyn – szólalt meg végül a Bolha. – Gőte azt mondta, hogy érzi a szagodat. Nem hittem neki.

Huutsuu urghuljainak jó a fele halott volt vagy haldoklott, de a férfi úgy beszélt, mint aki még csak ki sem fulladt.

– Szükségünk van a segítségedre – mondta Valyn.

Még mindig vagy tucatnyi lépésre járt a pislákoló tűztől; elég közel ahhoz, hogy nyilat kapjon a mellébe, de nem elég közel ahhoz, hogy harcolhasson. Hacsak a Bolha nem puhult el borzalmasan, a három Kettralból egy az összecsapástól távolabb helyezkedett el, és rövidíjával szedegette le az urghulokat, míg két társa a kézitusát intézte. Miközben Valyn beszélt, egyikük – valószínűleg Gőte – a mellére célzott az íjával. Fekete gúnyája alatt szinte lángolt a teste. Viszketett, mintha alig várná, hogy az acél becsapódjon, hogy átüsse a szegycsontját, és a szívébe mélydjen.

Beleégett emlékezetébe az az assarei éjszaka. Továbbra sem vak lelki szemei előtt ismét lejátszódott az ottani katasztrófa, méghozzá perzselő erővel: a holt kőváros, ahol csípős füst ülte meg a levegőt, Gwenna fülsiketítő robbantásai, a Bolha szárnya, amely bekerítette őket, majd Feketetollú Finn, a Szigetek legjobb mesterlövésze, ahogy bebotorkál a romos helyiségbe a Koponyára Esküdt késével a mellében.

Ez volt az pillanat, gondolta Valyn ismét. Ez volt a pillanat, amikor vesztettem.

Azt hitte, hogy végre készen áll szembenézni ismét a Bolhával, helyrehozni, ami balul sült el Assaréban. Most azonban, saját külön bejáratú sötétségébe zárva, ahogy szánalmasan maga elé nyújtotta egyik karját, az egész gondolat borzalmasan ostobának tűnt. Akkor nem tudta, mit mondjon, és noha ezt a pillanatot újra meg újra elpróbálta, most sem tudta. Sőt, a levegőben terjengő vérszag felébresztett benne valami vadállatit és gonoszt, ugyanazt a teremtményt, amelyet Huutsuu csalt ki belőle minden éjjel, a minden tárgyalás iránt közömbös állati mohóságot, amely újra meg újra ugyanazt a néma szót suttogta: Ölj! Ölj! Öld meg mind!

– Hallgass meg! – mondta újra, visszafojtva saját barbár ösztöneit. – Csak hallgass meg!

A Bolha hangja ridegen csendült fel a sötétben.

– Öt szívdobbanásnyi időd van.

Valyn kettőig számolt, mire meglelte a hangját.

– Balendint akarják megölni. Ezek a harcosok Balendint akarják megölni.

A tűz túloldalán valaki felnyögött, valami értheteden urghul mondatot ismételt újra meg újra. A koponyán csattanó acél émelyítő reccsené-sc vetett neki véget. Húgyszag keveredett vérrel, füsttel és bürökkel.

– Ha a megcsapolót akarják megölni – kérdezte a Bolha halkan –, akkor mit keresnek itt? Háromnapi járóföldre van innen északra, vagy legalábbis három napja még ott volt.

– Titeket keresnek.

A csend olyan fagyos volt, akár télen az első jég: bármelyik pillanatban megtörhetett, és akkor ismét emberek fognak meghalni. Valyn legszívesebben az övén lógó fejszék után kapott volna. Üres keze a súlyukra vágyott, érezni akarta őket. Egy része, mélyen eltemetve elméjében, vérre szomjazott, és nem igazán számított, kiére. Mikor utoljára a Bolha ellen harcolt, veszített, de mára erősebb lett, és gyorsabb, sokkal gyorsabb. A tűz körüli látvány egy pillanatra felperzselte az elméjében honoló sötétséget: a másik szárnyvezér állt ott hátát Sigridnek vetve, mind a négy pengéjük kivonva, csöpögött róluk a vér, az urghulok úgy hevertek körülöttük szanaszét, akár a rongybabák. Az egyik nomád bezuhant a tűz haldokló parazsába. Valyn gyomra felmordult az égő hús szagára, de nem tudta volna megmondani, hogy a hányinger vagy az éhség miatt. Aztán a kép szertefoszlott, elenyészett.

A sötétség örvényében meghallotta, ahogy teste felzeng, hevesen válaszolva a vér dobolására. Ölj! ölj! Ölj! Már a fejszéiért nyúlt, de aztán kezét ökölbe szorítva ismét megfékezte magát.

– És miért keresnek minket? – kérdezte a Bolha gyanakvóan.

– Szövetséget ajánlanak. Egyedül nem tudják megölni Balendint. Kettralok kellenek nekik.

– Úgy fest, ott vagy nekik te.

Valynban fellobbant a harag. A bőre alatt tűz gyűlt.

– Én nem vagyok Kettral.

– Nem mindig az emberen múlik – vágta rá a Bolha gyorsan –, hogy micsoda vagy mi nem az. Bizonyos dolgokat nem választhatsz meg. – Valyn hallotta, hogy a másik megmoccan, elképzelte, ahogy a fák közti sötétséget fürkészi. – Ki itt a vezér?

Huutsuu valahol Valyntól jobbra volt, még mindig rejtőzött. Az ifjú érezte rajta, hogy készen áll, de azért éber.

– Én vagyok – szólalt meg kisvártatva a nő.

– Dobd le az íjadat és a pengéidet! Mondd meg a harcosaidnak, tegyék ugyanezt!

– Titeket kerítettek be – állapította meg Huutsuu. – A nyílt terepen.

Ez igaz volt. A Bolha egész támadása a gyorsaságra, a meglepetésre épült. Hogy sikerüljön, és hogy túl is élje, még azelőtt el kell tűnnie a kis tisztásról, hogy az urghulok teljesen magukhoz térnek, mielőtt még létszámfölényük érvényesülhetne. A szárnyvezér szörnyű kockázatot vállalt azzal, hogy a támadás közepén leállt. Miközben beszélt, Valyn már hallotta, amint az urghulok – azok, akik a tűztől távolabb aludtak – íjaikat harcra készen tartva megindulnak a sötétben.

– Nem mondanám, hogy be vagyunk kerítve – felelte a Bolha. – Hálótokon lyuk tátong ott, ott és ott. Megöltük az északi őreiteket, vagyis ott is van kiút. – Hallgatott egy sort, hogy a lényeg leülepedjen. – De ezt ti nem látjátok, igaz? Merthogy újhold van. Nem láttok egyáltalán semmit.

És ez volt a döntő. Az északi égbolton szétkent csillagok bőséges fényt szolgáltattak a Bolhának és szárnyának. Úgy mozoghattak a fák között, mintha fényes nappal lenne, és öldökölhették az urghulokat, akik majdnem olyan vakok voltak, mint maga Valyn.

– Viszont hallak titeket – felelte Huutsuu. – Ahogy a harcosaim is. Ha elég nyilat lövünk ki, meghaltok.

– Nem valami jó így kezdeni egy tárgyalást – mondta erre a Bolha fáradtan. – De próbáljátok meg bátran!

Ostoba gúnyolódásnak hatott, eszelős lépésnek, míg Valyn rá nem döbbent, hogy amit a sötétlátás adta pillanatban látott, és amit hall, az nem egyezik. Mélyen beszívta a levegőt. Sigrid és a Bolha mostanra a tisztás túlsó felén voltak, igen messze onnan, amerről a szárnyvezér hangja hallatszott. Bűvhatalmat használnak, döbbent rá az ifjú. A megcsapoló kivetíti a hangot. Hallotta, amint Huutsuu megindul előre, talán azért, hogy világosabb helyet keressen, vagy csak jobb helyet, ha minden elszaródik. Halkan mozgott, de közel sem elég halkan.

– Huutsuu – szólalt meg. – Állj meg! Ismerem ezt az embert és a csapatát. Láttam, mire képesek. Ha békét akarsz kötni, tedd, amit mond!

– Én egyenlő felek közti békét akarok, nem a gazdák és fegyvertelen rabszolgák közti békét.

– Nem nagyon érdekelnek a rabszolgák – válaszolta a Bolha. – Ölni jöttem, szóval az a tény, hogy nem ölök, eléggé sejteti, hogy hajlandó vagyok tárgyalni. Viszont ráuntam a vitára, és a hátam is kezd viszketni a lapockám alatt, így még egyszer, utoljára mondom: dobjátok a földre az íjaitokat és a pengéiteket, utána pedig eldönthetjük, hogy kinek kell még meghalnia és esetleg ki maradhat életben.

Huutsuu szégyenkezése és haragja olyan sűrűn áradt belőle, hogy Valyn szinte tapintani tudta. A Bolha közömbös követelése, kézzelfogható közönye minden fenyegetőzéssel szemben minden késnél mélyebbre vágott. A nő előhúzta pengéjét a tokjából: acél súrlódott bőrhöz. Az urghul ugrásra készen állt: valósággal bűzlött tőle.

– Holtan akarod látni Balendint, Huutsuu? – kérdezte Valyn. – Vagy szívesebben vetnél véget ennek a lehetőségnek máris, itt az erdőben, csakhogy megvívj egy értelmetlen csatát?

Az igazat megvallva, Valyn keze még mindig reszketett, olyannyira rá akart fonódni fejszéje nyelére. A teste belesajdult, annyira támadni akart, hangosan felbömbölni, majd fegyverét suhogtatva kitörni a fák közül. Az szinte mellékes volt, hogy az urghulok vagy a Kettralok oldalára áll-e. A harc meghozza a rettenetes látást, ő pedig oly régóta élt a sötétben. Ismét beszélni kezdett, és nem is állt le, mert csak szavakból húzhatta fel az egyetlen falat, amivel visszafoghatta az őt belülről marcangoló ölni vágyást.

– Még ha nyersz is, akkor is veszítesz. Azért jöttél ide, hogy megtaláld a Bolhát. Mihez kezdesz, ha tényleg sikerül megölnöd? Visszamész a csatatérre? Megpróbálod elintézni Balendint, elbuksz, aztán az utolsó napodat azzal töltőd, hogy sikoltozol, míg felhasítja a mellkasodat és kiveszi belőle dobogó szívedet, hogy a magasba emelje?

– Én nem félek attól a megcsapolótól – felelte Huutsuu fojtott hangon. – Se tőle, se az általa okozott kíntól.

Valyn a fogát csikorgatta.

– Nem tudom, mit mondanak a sztyeppen, amikor egy nő reménytelen, értelmetlen harcban dobja oda az életét, de a Szigeteken mi csak ostobának hívtuk az ilyet. Haszontalannak. Nem kell keresned a kínt, mert az fog rád találni.

Huutsuu nem válaszolt. A többi urghul óvatosan lépkedett a tisztáson túli fák között. Egyikük sem értette, hogy miről beszélgetnek, de ez aligha számított. Vezérük hangjából tisztán kiérezhető volt a kihívás. A tűz körül szanaszét heverő testek is rohadtul egyértelműek voltak. A Bolha, noha elrejtette a sötétség, noha Sigrid máshova vetítette ki a hangját, még így is kockáztatott azzal, hogy várt, hogy hagyta, az urghulok teljesen magukhoz térjenek, és tájékozódjanak.

Ekkor egy csupasz penge koppant a tisztás egyik göcsörtös gyökerén – Huutsuu fegyvere, döbbent rá Valyn. Egy pillanattal később követte az övkése, majd az íja. Anyanyelvén kurtán elkiáltott valamit.

Hosszú, feszült hallgatás volt a válasz. Majd a tisztás túloldalán az egyik urghul – egy férfi – dühösen, dacosan felelt, a gyorsan elhadart szótagok egyre erősödtek a haragjával egyetemben. Mielőtt Huutsuu felelhetett volna, a szavai elnyújtott, torokhangú nyögéssé torzultak.

– Sajnálom – szólalt meg a Bolha, de nem úgy tűnt, mintha tényleg sajnálná. – Nem beszélem a nyelveteket, de nem úgy tűnt, hogy ő annyira szeretne beszélgetni.

– Bolond volt – felelte Huutsuu röviden.

– És még hány bolond van?

Mintha csak értették volna a gúnyolódást, két ksaabe rontott ki üvöltve a fák közül, és rohamozta meg vakon azt a helyet, ahol a Bolha nem állt. Gőte íjhúrja pendült egyszer, majd rövid szünet után még kétszer. Közel sem volt olyan gyors, mint Annick, de azért elég gyors volt így is. A testek a földre zuhantak, a zajból ítélve egymástól vagy egy tucat lépésre.

Ekkor Huutsuu lépett ki a tisztásra.

– Piat! – vakkantotta el magát. Valyn nem ismerte a szót, de a célja elég egyértelműnek tűnt. – Elég! – folytatta a nő, nyelvet váltva, majd lassan, egy helyben körbefordult, így a rejtőzködő Kettralok kedvük szerint célba vehették. – Ezzel a pörlekedéssel nem jutunk semmire, csak a megcsapolót derítjük jobb kedvre, akit megölni remélünk. Tokjába lökjük a kardunkat, és egyenlő felekként beszélünk.

– Nagyszerű – válaszolta a Bolha. – Beszélgetni fogunk, amint a kardjaitok a tokjukba kerülnek, és mindannyian kiléptek a fénybe. Ez rád is vonatkozik, Valyn.

– Nincs fény – mondta erre Huutsuu. – A tűz rég kialudt.

Mielőtt azonban befejezhette volna a mondandóját, erős szélroham támadt, olyan moraj, mintha egy házmagas hullám csapódna a sziklás partnak több mérfölddel odébb, majd Valyn arcát és mellét valami nagy tűz forrósága járta át, ami még a több réteg gyapjú- és a bőrruhán át is melengette.

– Most már van tűz – közölte a Bolha. – Melegedjetek meg! Gondoskodjatok a halottaitokról! Amint készen álltok, beszélünk.

– És te? – kérdezte Huutsuu óvatosan.

– Én itt vagyok – felelte a Bolha. Valyn hallotta, ahogy a frissen fellobbant tűz felé tart.

– És a többiek? A mesterlövészed? A megcsapolod?

– Azt hiszem, ők maradnak a fákon – felelte a Bolha. – Arra az esetre, ha a beszélgetés nem alakulna jól.

* * *

Az éjszaka nagy része eltelt, mire az életben maradt urghulok összeszedték a holttesteket, lecsutakolták őket a fák között kelet felé csörgedező patakban, majd visszavitték azokat a tűz mellé. Mikor kiterítették őket a földre, Huutsuu halk és bódító hangon beszédet mondott róluk: hangja félúton járt a kántálás és az ima között. Mikor végre befejezte, Valyn már érezte a pirkadat előtt mindig feltámadó szelet. Ahelyett, hogy az urghulok hagyták volna kialudni a tüzet, még inkább megrakták. A sztyeppen nem álltak temetők, hiszen a dögevők úgyis kikaparták volna az eltemetett tetemeket. Az urghulok halottaikat a tűznek adták.

Az égő hús szaga sűrűn, fojtogatón ülte meg a tisztást, ugyanolyan bűzös volt, mint a füst, ami Andt-Kylre telepedett még napokkal a csata után is. Valyn pár lépésre állt a lángoktól, és igyekezett szenvtelen képet vágni, noha a keze reszketett az emléktől. Több százan égtek el elevenen abban a városkában, favágók és urghulok egyaránt, amikor csapdába estek a rönkházakban, vagy a lángoló torlaszok alatt rekedtek. A most előtte égő élő friss, zöldellő ágak sistergése és gőzölgése olyan volt, mintha sikoltoznának.

Nem sikoltoznak, ismételte magában újra meg újra. Már halottak. A tűz nem árthat nekik.

Ekkor az egyik taabe lépett elő.

Valyn hallotta, ahogyan a tűz közvetlen közelében kántálni kezd. A szavakat átitatta a leplezetlen bánat. Aztán a férfi dacosan beleüvöltött a végtelen éjszakába, Valyn pedig hallotta, ahogy a máglya elmozdul, ahogy szikrazápor közepette önmagába roskad, amint valamit kirántanak) belőle. Az égő hús bűze hirtelen felerősödött, élesebb lett.

A Bolha eddig némán figyelte a szertartást, de most megszólalt.

– Nem lesz könnyű megölnünk Balendint, ha egyik embered sem tud majd kardot fogni.

Huutsuu csak úgy bűzlött a megvetéstől.

– Az egyik harcos, akit az imént tettünk máglyára, Moahe fivére volt. A Gyávák Istene olyan helyre vitte, ahol nem érezhet fájdalmat, így Moahe helyette tartja a lángoló ágat. Ő érzi a kínt a fivére helyett, aki már nem érez semmit.

A Bolha felhorkant erre, de hallgatott.

Az első kiáltást követően a taabe elhallgatott. Valyn megpróbálta elképzelni a jelenetet, megérteni, milyen érzés lehet csupasz kézzel egy füstölgő husángot fogni, miközben az ember bőre felhólyagzik, megreped, aztán lemállik. Tiszta. A szó kéretlenül férkőzött a gondolatai közé, és megdöbbentő volt, akár a szembe döfött kés. Égni tiszta dolog. A kín is tiszta dolog. Szörnyű gondolat volt, de mégsem tagadhatta. Valahol a tágas, hideg északi rengetegben olyanná lett, mint amilyenek ezek a lények, meghajolt a legnyersebb istenség előtt, mintha csak az élet szépsége teljesen kiégett volna belőle, és nem maradt utána más, csak harag és éhség.

Végül befejeződött ez is. Valyn hallotta, ahogy a husáng csattanva visszazuhan a tűzbe, majd egy test rogyott a földre.

Huutsuu mondott valamit urghulul – Valyn a harcos ész kéz szavakat vélte kihallani –, majd a nő lassan odafordult a Bolhához.

– És most – szólalt meg – beszélni fogunk Balendin...

– Mielőtt rátérnénk Balendinre – vágott Huutsuu szavába a Bolha halkan, de élesen –, Valynnak és nekem lenne egy-két szavunk egymáshoz. Mikor utoljára találkoztunk, meghalt az egyik emberem.

Valyn bólintott, de nem mozdult. Elég közel volt a tűzhöz, hogy a Bolha láthassa. Ennyinek elégnek kell lennie.

– Tedd fel a kérdéseidet!

– Mi történt Andt-Kylben?

– Laith meghalt. Gwennának és Talalnak sikerült feltartóztatnia Balendin támadását, míg be nem futott Adare és kedvenc hadvezére, hogy befejezzék a csatát.

– Úgy értem, veled mi történt.

Valyn nagy levegőt vett, mielőtt felelt volna.

– Megpróbáltam végezni il Tornjával. Adare kést döfött az oldalamba, aztán az a rohadék il Tornja megvakított.

– Ahhoz képest elég sok fegyvert viselsz, hogy nem látsz.

Ez nem kérdés volt, így Valyn nem is felelt rá.

A Bolha felsóhajtott.

– Azért mentél il Tornja után, mert azt hiszed, ő ölte meg az apádat.

– Tudom, hogy ő tette – mordult fel Valyn. – Adare maga mondta el. Beismerte.

– Jól van – felelte erre a Bolha. – Il Tornja megölte az apádat. – Nem úgy tűnt, mint aki meglepődik ezen. – És úgy döntöttél, beállsz az urghulok közé.

– Nem állt be közénk – mondta most Huutsuu.

– Ő itt van – mutatott rá a tényre a Bolha. – Te itt vagy. Én mindkettőtöket látlak.

– Véletlenül találkoztunk – árulta el Valyn. – Több mint egy hete. Huutsuu mesélt arról, hogy egy Kettral szárny támadásokat intéz a népe ellen, hogy szeretne megtalálni titeket, és részt venni a Balendin elleni harcban. Én beleegyeztem.

– Az az érzésem, hogy ennél több van ebben a történetben.

– Mindig több van a történetben.

A Bolha felhorkant.

– Ez igaz. Jól van hát. És akkor most Balendinről: mind szeretnénk holtan látni a szarházit. Mikor utoljára néztem – és elég gyakran nézem –, még élt. Hogyan fog ezen változtatni a mi bimbózó barátságunk?

Huutsuu megmoccant a tűz mellett.

– Te ismered őt. Tudod, mi a gyenge pontja. Mondd el nekünk, és mi megöljük.

Valyn meglepetésére a Bolha felkuncogott.

– Ez a terv? Nem túl részletes, hm?

– A részletek – felelte Huutsuu hűvösen – attól függnek, hogy mit mesélsz a gyenge pontjairól.

– Nos, ez itt a gond – közölte a Bolha. A szárnyvezér aztán elhallgatott annyi időre, míg valamit hangosan szívogatott a fogai között. Kisvártatva a tűzbe köpte, és folytatta. – Ha Balendinnek van is gyenge pontja, nem tudom, mi az. A kölyök már a Szigeteken is veszélyes volt, de ez semmi volt ahhoz, amire most képes. Ha jártál északon vagy nyugaton, láthattad.

Mikor Huutsuu felelt, hangja valahol a gyűlölet és a kelletlen csodálat között rekedt.

– Láttam, ahogy két hidat tart a levegőben, miközben több száz lovas halad át rajtuk. Láttam, amint hamuvá perzsel egy fél mérföld hosszú karósáncot. A népünk között élnek megcsapolók, de nem ilyenek.

– Az ő kútja... – kezdte a Bolha.

– Mi vagyunk – vagon közbe Valyn, noha nehezére esett ezt kimondani. – Balendin egy érzelemcsapoló. Belőlünk táplálkozik, bárkiből, aki bármit is érez iránta.

Egy darabig senki sem szólt. A tűz sercegve hunyt ki. Az urghulok a túloldalon, a Bolhával átellenben éberen figyeltek, noha nem érthették, miről folyik a diskurzus.

– Sig – szólalt meg végül a Bolha. – Gőte. Végül is csatlakozhattok hozzánk. Úgy fest, hogy mindenkit, akit meg kellett ölni, már megöltük.

A két Kettral a harc elülte után nagyon gyorsan közrefogta a tüzet. Valyn érezte a szagukat – az Aforizmagyártóé sáros volt és büdös, míg Sigridé megmagyarázhatatlanul tiszta. Mikor a nő mögötte kilépett a tisztásra, az ifjú érezte a meglepett morajt, szinte tapintható volt az értetlenkedés a hidegben. Elképzelte, ahogy az urghulok nagy szemeket meresztenek, mintha csak egy atrepa hitvese lépne ki a fák közül teljes díszben, miután úgy dönt, leereszkedik közéjük.

Valyn kilencéves volt, amikor először találkozón Sigriddel – már ha a „találkozás” az ideillő szó. A nap nagy részében tájékozódási gyakorlaton volt Shirrin nyugati partján az ottani mocsárban, és ezt az időt zömében fülig sárosán, piócákkal a testén töltötte: mindenütt kék-zöld foltok borították a tekergőző gyökereken való átmászástól. Mikor végre nem sokkal napnyugta előtt visszatért Qarshra, kimerült volt, és csak egy tál hallevesre meg néhány órányi alvásra vágyott a priccsén. Már majdnem elérte az ebédlőt, amikor egy csapat hadapród érkezett futva a gyakorlótéren át.

– Gyerünk! – ragadta meg Ha Lin Valyn átázott, fekete gúnyáját a karjánál fogva.

– Gyerünk, de hova?- tiltakozott a fiú.

– A Bolha szárnya harcol a küzdőtéren – vagy legalább egy része.

Mint kiderült, az egy rész egyetlen katonát jelentett: Sigrid sa’Karnyát.

Egyáltalán nem volt furcsa, hogy veteránok is lejártak a gyakorlóvívásra, de a Bolha nem egyszerűen csak egy veterán volt, ahogy a vele repülő férfiak és nők sem. Az az ember már akkor legenda volt, és ő meg a szárnya az év legtöbb hetében küldetéseken vett részt. Valyn sosem kapott egyenes választ arra, hogy mit keresett aznap Sigrid a küzdőtéren, de azt a harcot sosem felejtette el.

A nő feketét viselt, de a többi Kettral által előnyben részesített szívós gyapjú helyett Sigrid ruházata hibátlan szabású fekete selyem volt. Harci gúnya volt ez is, de valaki úgy szabta és varrta meg, hogy pontosan ugyanúgy ölelte a testét és hullt alá róla, mint azok a finom ruhák, amelyeket Valyn a Hajnalpalota hölgyein látott. És Sigrid ugyanúgy mozgott, mint ezek az asszonyok, legalábbis részben: kecses mozgása a kurtizánokét és a gyilkosokét elegyítette. A fiú látott már korábban is ilyen világos bőrű nőket, mind Annurban, mind a Szigeteken, de soha nem látott még az aranyhajú megcsapolóhoz hasonlót, aki olyan mogorva arccal lépett a küzdőtérre, mintha csak egy istennő lenne, aki kegyeskedik c világra ereszkedni.

A Bolha is ott volt a gyorsan gyarapodó tömegben. Fáradtnak és kissé türelmetlennek tűnt, és egyáltalán nem úgy festett, ahogy egy legendának kellene. Szárnya többi tagja már lelkesebbnek látszott. Feketetollú Finn csizmáit egy székre felrakva ejtőzött, a küzdőtér felé mutogatott, és bőbeszédűen csevegett pár másik veteránnal. Chi Hoai Mi berúgott, és fakupájában lötyögtette italát, miközben kötekedett bárkivel, aki hajlandó volt odafigyelni rá. A rettenetesen rút robbantómester, akit az emberek csak Aforizmagyártónak hívtak, még fogadást is kötött, apró érmekupacokat halmozott fel és tologatott a durva kövön, ami a küzdőteret körülvette, miközben érthetetlen bölcsességeit mondogatta.

– Kivel fog harcolni? – kérdezte Laith, aki láb ujj hegyre állva próbált átlátni a tömeg feje felett.

– Felp szárnyával – felelte valaki.

Valyn halványan emlékezett a névre – a nő a harmincas éveiben járt. Úgy rémlett neki, hogy rengeteg küldetésben vettek részt a mandzsar területeken.

– De Felp szárnyából kivel? – firtatta tovább Ha Lin.

– Mindenkivel – mondta Valyn lassan, ahogy a küzdőtérre sorjázó öt, zord arcú Kettralt figyelte. Szentséges Hull! Kiáll mindnyájuk ellen.

És Sigrid megharcolt velük, már amennyiben azt harcnak lehetett hívni.

Felp szárnyának katonái nagyjából félkör alakban helyezkedtek el, óvatosan suhogtatva maguk előtt éleden fegyvereiket. Sigrid csak a fejét csóválta, előhúzta az övkését, majd végighúzta sápadt bőrű karján. Valyn még olyan messziről is látta a kiomló vért, olyan sötétnek tűnt a vakító napsütésben.

– Ez a kútja – sziszegte Laith. – A vér.

Lin tarkón legyintette

– Senki nem tudja, hogy mi a kútja.

– De mindig ezt csinálja – tiltakozott Laith. – Mindenki ezt mondja. Mindig megvágja magát harc előtt.

És valóban, hegek pókhálója tekergőzött végig a nő karján egészen a válláig.

– De a küzdőtéren nem használhatja a bűvhatalmát – mutatott rá Valyn. – Ellenkezik a szabályokkal.

– Nem hiszem, hogy érdeklik őt a szabályok – suttogta a jól láthatóan ámulatba esett Ha Lin.

Úgy tűnt, a megcsapolót semmi más sem érdekli: sem a minden oldalról neki kiabáló, hangoskodó Kettraltömeg, sem az előtte ívben felsorakozott öt katona. Vérző karját az ajkához emelte, és végignyalta a sebet. A szájáról vér csöpögött, mikor elvette. Valyn látta a tökéletesen fehér fogaira kenődött vörösséget. A nő a Bolhára pillantott, aki türelmetlenül intett: Legyünk már túl rajta! És aztán kitört az őrület.

Mikor már mindennek vége volt, Valyn még akkor sem tudta teljesen megmondani, mit látott. Nem történtek lehetetlen dolgok a bűvhatalom jóvoltából, nem törtek fel lángnyelvek a földből, sem jégkardok nem jelentek meg a semmiből. Sigrid két tompa ikerkarddal küzdött, ugyanúgy, mint bármelyik Kettral, ugyanazokat a mozdulatsorokat csinálta, mint amiket a fiú és a többiek azóta tanultak, hogy megérkeztek a Szigetekre. Gyorsabb volt, mint némelyik Kettral, de nem annyival gyorsabb; pontosabb volt, de nem annyival pontosabb. Az ellene felsorakozott öt katonának alig pár pillanat alatt le kellett volna terítenie, de valami lehetetlen módon mégsem sikerült nekik.

Mintha csak egy évre elég balszerencse érte volna Felp szárnyát alig száz szívdobbanás alatt. Minden csapás csak egy kevéssel bizonyult lassúnak, minden támadás csak egy hajszállal tévesztett célt. Szúrások, amiknek el kellett volna találniuk a megcsapolót, elkerülték a testét, a csapások megmagyarázhatatlanul szélesre sikeredtek. Térdek rogytak meg a döntő pillanatokban. Talpak csúsztak meg. Valyn semmi olyat nem látott, egyetlen olyan különös dolog sem akadt, amire rámutathatott volna, felkiáltva: Tessék! Ott használta a bűvhatalmat! Sigrid egy forgószél szívében harcolt. Pengéi összefolytak, lába szüntelen mozgott a homokon, de az arcáról egy pillanatra sem tűnt el az a közönyös megvetés.

Alig fulladt ki, mire az öt másik Kettral nyögve hevert a földön. Lenézett rájuk, megcsóválta a fejét, aztán feltört a torka mélyéről az a rettenetes, elkínzott köhögésszerű hang. Valynnak sokáig tartott, mire rájött, hogy ez nevetés akar lenni, hogy csak ezeket a torz torokhangokat képes kiadni magából kivágott nyelve miatt. A nő aztán felnézett, felszegte az állát, vért köpött a homokba, aztán szózatot intézett a tömeghez. Gyönyörű ajkát érthetetlen hangfoszlányok hagyták el.

– Nagyra becsült nézőim – fordította Gőte –, szeretnék köszönetét mondani Felp parancsnoknak és katonáinak a kemény harcért.

Sigrid szája sarka felfelé kunkorodott. A Bolha felsóhajtott, mikor a nő elhagyta a küzdőteret. Gőte pedig nagy, csillogó kupacokba gyűjtötte nyereményét.

Sigrid sa’Karnya a maga módján veszélyesebb volt a Bolhánál, és most ott állt Valyn mögött a kis erdei tisztáson. Persze nem láthatta, de érezte az illatát, a jázmin és a levendula alatt, és az ennél is forróbb, vörösebb haragját.

– Mit gondolsz, Sig? – kérdezte a Bolha. – Balendin érzelmeket csapol? Lehetséges ez egyáltalán?

A nő sokáig nem felelt. Mikor megtette, az Aforizmagyártó fordította le azokat a szakadozott hangokat a tűz túloldaláról.

– Bűbájos útitársam szerint a válasz igen.

– Mi igen? – tudakolta a Bolha.

– Mindenre igen a válasz. Nemcsak, hogy lehetséges, de úgy véli, hogy Valynnak igaza is van.

– Balendin beismerte – mondta most Valyn. – Még a Csontokban. Becsapott minket, aztán megkötöztetett, és akkor nyíltan kimondta, hogy egyetlen okból tart minket életben: hogy így csapolja meg az érzelmeinket.

– Jól van – bólintott a Bolha. – És ez mit jelent?

Sigrid elharákolt egy pár hangot.

– Hogy erős – fordította Gőte. – Erősebb Sigridnél. Az egyik legerősebb élő megcsapoló.

– És egyre nő az ereje – közölte Valyn. Andt-Kyl óta vagy ezerszer végiggondolta a dolgot. Egyetlen ember rémületének megcsapolásával (szegény Amie-ével még a Kampón) Balendinnek elég hatalma lett arra, hogy egy egész épületet leromboljon. Most viszont, mint az urghulok harci főnökét, tízezrek rettegték: nomádok és annuriak egyként. – Ahogy nő a hírneve – folytatta Valyn komoran – úgy nő vele a hatalma is. Minél több ellenféllel kerül szembe, annál nagyobb az ereje, amíg tudják róla, hogy ki ő.

Sigrid elmondott pár mondatot, aztán elhallgatott. Gőte most először késlekedett a fordítással.

– Mi az? – szólalt meg végül a Bolha.

Valyn hallotta, ahogy az Aforizmagyártó megrázza a fejét.

– A sötét szavak még a legfényesebb tüzet is elhomályosítják.

– Jártunk már korábban is sötétben – felelte a Bolha. – Csak áruld el, mit mondott!

– Azt mondja, hogy ha Valynnak igaza van, akkor Balendin kútja olyan mély, hogy a kisujja egyetlen pöccintésével képes lenne eltemetni egy egész légiót.

Valyn erre a homlokát ráncolta.

– És akkor miért nem tette meg?

– Mert – dünnyögte Bolha – valaki meggátolja benne.