TIZENHATODIK
FEJEZET

Nira mindig öregnek tűnt.

Ran il Tornja és kicsiny csestriim társasága halhatatlanná vagy majdnem halhatatlanná tette. Az atmanok megteremtésével módot leltek arra, hogy az emberi megcsapolókat nagyon sokáig életben tartsák. Életben, ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy fiatalon.

Amikor Adare először találkozott az asszonnyal, nyolcvan-kilencven évesre becsülte a korát. Nirának nyolcvanéveseket idéző ősz haja és ráncos arca volt. Barna bőre hamuszínűre fakult. Az évtizedek mintha súlyosan nehezedtek volna rá, meghajlították a gerincét, meggörbítették a vállát. Mindennek dacára azonban az öregasszony mindig erősebb volt annál, mint amilyennek látszott – mozgékony volt, fürgén bánt a pálcájával, egész nap képes volt fáradhatatlanul gyalogolni –, olyan erős, hogy Adare minden bizonyíték dacára kezdett ifjúként gondolni rá.

Most félholtnak tűnt.

A tűz félig leégette a haját, megperzselte arca és álla bal felét, émelyítő vörös hurkákat égetett a nyakára. Bal kezét vastag kötés borította. Adare látta, hogy vér és sárgás genny szivárog át a gyolcson. Egyik felső metszőfoga hiányzott, kettő majdnem kettéhasadt, az orra eltört, majd rosszul forrt össze. Úgy nézett ki, mintha valaki képen verte volna egy kovácsoltvas serpenyővel, aztán a tűzbe dobták volna, hogy meghaljon. A sérülései szörnyűek, ijesztőek voltak, de nem annyira a sebei ijesztették meg Adarét, hanem az, hogy az asszony egyáltalán ott volt.

A hírt akkor kapta, amikor éppen a Csiszolatlan Trónon ülve tartott udvart. Egész délelőttjét ott töltötte, egy sor audienciát tartott, amelyek felváltva voltak végeérhetetlenek és ostobák – amikor egy rabszolga érkezett oda kétrét görnyedve, remegve és egyfolytában hajlongva a trónig, kezében a palota Nagykapujánál álló őrkapitány sürgős üzenetével: Futár északról. Egy csúnyán megsebesült öregasszony. Azt mondja, a mizran tanácsosod.

Ezek csak betűk voltak – apró és precíz betűk, sötét tinta az összegöngyölt, csontfehér pergamenen –, de mintha tüskék lettek volna, és mindegyik beleállt Adare mellébe, miközben olvasott, belefúródon a torkába, hogy előbb mocorogni, majd marcangolni kezdje. Nira érkezett sebesülten, és a testőr üzenete egy szót sem szólt csecsemőről. Egy szót sem Sanlitunról.

Adare legszívesebben leugrott volna a trónjáról, hogy kirohanjon a hatalmas, dupla szárnyú ajtón, és megkeresse az asszonyt, akinek a fiára kellene vigyáznia, hogy válaszokat csikarjon ki belőle. Viszont ő a császár volt, be kellett tartania a formaságokat. Az egész nevetséges lépcsőt – az egytonnás, fecskefark csapolású, fényesre csiszolt tíkfából készült, ezüstkerekeken guruló alkalmatosságot – ki kellett gördíteni az árnyékból, hogy császári méltósággal ereszkedhessen alá. El kellett hangzania a hagyomány diktálta szófordulatoknak, a felajánlási imáknak, majd jött az összegyűlt miniszterek térdhajtásainak végtelen sora. Adarénak mindvégig sikerült felszegett fejjel állnia, tekintetét előreszegeznie, kezét mozdulatlanul tartania az oldala mellett. Sikerült eljátszania a szerepét, kimondania a szavakat, amiket ki kellett mondania, miközben mindvégig ugyanaz a három kérdés fojtott el minden egyéb gondolatot.

Miért van itt Nira?

Mi baj történt?

Hol a fiam?

Amikor végül a nagy gongok hangjába beleremegett a levegő, és kisétálhatott az Ezer Fa Csarnokából, csak remélhette, hogy császárnak látszik. Inkább érezte magát szellemnek.

A Láng Fiai elkísérték a Nagykaputól nem sokkal északra cső, magukba a vörös falakba vájt kis lakosztályba. Egyszerű, de elegáns helyiség volt, a váratlan látogatók, bizonytalan rangú vagy tisztségű férfiak és nők, külön helyiséget érdemlő futárok vagy külhoni miniszterek elhelyezésére szánták, míg nem döntenek a megfelelőbb szállásról. Nira lényegében az ajtó mellett ült, a vérfa asztalra dőlve, fikarcnyit sem törődve a csiszolt falapon pihenő boros- és vizeskancsóval.

Adare minden más helyzetben megrémült vagy feldühödött volna tanácsosa láttán. Minden más helyzetben orvosért, ágyért, váltás ruháért, kötszerért kiáltott volna. Jelen pillanatban azonban, ahogy remegve megállt az ajtóban, mindössze egyetlen gondolatnak tudott hangot adni.

– Hol a fiam? – kérdezte hamuszáraz hangon. – Sanlitun? Hol van?

Nira elfintorodott.

– Életben van.

– Életben? – kiáltotta Adare, és a rettegéstől hangja egyre sivítóbb lett. – Életben? Te vigyáztál rá, te védelmezted, erre most felbukkansz itt... Így, és csak annyit tudsz mondani, hogy életben van?

Az a Nira, akit Adare ismert, erre feldühödött volna. Rácsapott volna Adare ujjaira a botjával, vagy adott volna egy pofont. Most csak egy biccentésre futotta.

– Mikor kijutottam, még életben volt. És életben is marad. Annak a rohadéknak szüksége van rá.

– Kinek? – kérdezte Adare. – Milyen rohadéknak?

Az asszony belenézett a szemébe, és Adare úgy érezte, lyuk nyílik a gyomrában.

– Il Tornja – suttogta.

Nira fáradtan bólintott.

– Nála van a fiad. A fiad és a fivérem.

Adare egy pillanatig csak tágra nyílt szemmel bámult. Nézte, ahogy keze az üvegkorsóért nyúl, mintha saját akarata volna, nézte, ahogy színültig tölt borral egy kecses poharat. Nála van a fiam. Elkezdte húzni maga felé a poharat, aztán a székében összeroskadva ülő Nirára pillantott, és átnyújtotta neki a bort. Az öregasszony úgy nézett a borra, mintha még soha életében nem látott volna ilyet. Adare töltött magának is egy pohárral, aztán jó nagyot kortyolt belőle. Nira összerándult, mintha csak álomból ébredt volna, és követte a példáját. Mikor ismét megszólalt, a hangjában egy villanásra melegség vibrált. Csak egy villanásig tartott, aztán vége lett.

– Sajnálom, te lány.

Adare felhajtotta a bort, megrázta a fejét, aztán töltött még egy pohárral. Érezte a szorongató kérdéseket, de képtelen volt megszólalni. Hirtelen fontosnak rémlett, hogy hallgasson, mintha azzal, hogy nem kérdezi meg, mi történt, ha Nira nem válaszol, mindez nem lenne valóságos. Hogy amíg csendben van, addig lehet, hogy csak álmodja az egészet.

Mikor felhajtotta a második poharat is, tenyerével megtámaszkodott az asztalon: lassú, kimért mozdulat volt, mintha az asztallap megtarthatná. A fa erezetét kezdte nézni, elidőzött a finom vonalakon és spirálokon, mintha beleveszhetne ebbe a képzelt világba. Gyáva, gondolta komoran. Gyáva vagyok. A pillantása súlyos volt, akár egy malomkő, ahogy nagy nehezen ismét Nirára szegezte.

– Meséld el!

Az asszony bólintott, egyetlen nagy korttyal felhajtotta a borát, aztán ismét bólintott.

– Meg kellett volna ölnöm őt – szólalt meg, hangja dühödt suttogás volt. – Meg kellett volna ölnöm őt Aats-Kylben.

– De a nyakörv! – tiltakozott Adare. – A tűzpóráz. Eltépte?

Nira felhorkantott.

– Az ilyesmit nem lehet eltépni. Viszont meg lehet szüntetni.

– De ő nem megcsapoló.

– Nem is. Oshi viszont az.

Adare értetlenül bámult rá.

– De Oshi gyűlöli. Oshi kibelezte volna, ha arra kéred.

– Ez még azelőtt volt, hogy a csestriim beszélgetni kezdett vele. – Nira keserű képpel csóválta a fejét. – Kicseszett bolond voltam. Mivel a nyakára tettem azt a pórázt, és megmondtam neki, hogy segítsen helyrehozni, amit tett, azt hittem, hogy segít, hogy próbálkozik. Órákig ültek együtt, il Tornja pedig folyamatosan kérdezgette. „Mi az első, amire emlékszel? Kinek az arcára emlékszel legkorábbról? Mikor sírtál először? Mikor láttad először a saját véredet?” Meg ilyesmiket kérdezett. Százával. Ezrével.

Hosszan, reszketegen kifújta a levegőt, és összerezzent, mintha valami fájdalmat keltett volna benne, majd folytatta.

– Én haszontalannak láttam az egész csevejt. Nem egy sor kérdéssel tettek minket azzá, amik voltunk, és ezt meg is mondtam neki. Erre csak elmosolyodott – ismered azt a mosolyt –, és azt mondta, hogy mielőtt megjavíthatna bármit is, látnia kell, hol tört el. Azt hittem, csak az időt húzza – hogy az egész haszontalan, de ártalmatlan. Hogy nem árthat, ha még várok egy kicsit...

A hangja elhalt, de Adare már tudta, mi történt ezután.

– Il Tornja a maga oldalára állította. Valahogy átállította a fivéredet, Oshi pedig levette a nyakörvet.

Nira bólintott.

– Az én szerencséden, buggyant fivérem... Jobb napjain a tengert sem bírja megkülönböztetni az égtől. Egyszer arról kellett meggyőznöm, hogy ne indítson háborút a fák ellen. Hűségesküt követelt egy nyavalyás haltól. Nem tudott... semmit, és az a csestriim fattyú mindvégig ott mesterkedett megtört elméjében, kifacsarta a múltat, emlékeket törölt ki, hogy a saját hazugságaival cserélje ki azokat. Nyilván nagyon könnyű lehetett.

– És nem próbáltad megállítani?

– Nem tudtam róla. Addig nem, míg a nyakörv le nem került. Aztán megpróbáltam megállítani mindkettőt. – Ráncos kezével leárnyékolta a szemét, mintha annak emléke, ami történt, túlságosan vakító lenne. Mikor ismét megszólalt, éppen csak suttogott. – Akkor kellett vón megölnöm... a fivéremet. Meg is próbáltam. De erős. Noha Oshi elméje megzápult, de még így is erős.

Mintegy mellékesen végigsimított a fején ott, ahol leégett róla a haj, összerezzent, majd elhúzta az ujjait.

– Megtámadott téged?

– Igen. Talán. – Nira elhallgatott, a fejét rázta. – A lángok csak úgy repkedtek... szent szar, ennyi biztos... de nem tudom megmondani, felismert-e egyáltalán.

Nira a boroskancsóra nézett, aztán kisvártatva kinyújtotta egyik ráncos kezét, és mindkettőjüknek öntött még egy pohárral.

– Te is a hatalmadhoz nyúltál – szólalt meg Adare vontatottan.

Az öregasszony felhorkantott.

– Azt vártad, hogy a világ egyik legerősebb megcsapolójának a körmeimmel essek neki, he?

– Azt hittem – felelte Adare, és gondosan megválogatta a szavait –, hogy igyekszel nem használni a hatalmadat. Hogy a fivéredet eleve az őrjítette meg, hogy túl mélyen és túl gyakran merített a kútjából. Hogy ettől őrült meg az összes atman.

Nira a borra meredt, megforgatta a poharat, aztán úgy emelte az ajkához, mintha nem is hallotta volna Adare szavait. Egyetlen húzásra megitta a bort, aztán olyan óvatosan tette le a poharat az asztalra, hogy a kristály még hangot sem adott a fához érve.

– Igen – közölte végül, és megint a poharat nézte a váladékos szemével.

– És?

– És mi? – kérdezte Nira, és felemelte tekintetét, hogy belenézzen Adare szemébe.

– Aggódnom kellene?

Nira élesen, érdesen felnevetett.

– Úgy érted, megőrültem-e?

Adare alaposan szemügyre vette az öregasszonyt. Nira szinte a kezdetektől vele volt, attól fogva, hogy elmenekült a Hajnalpalotától. Ő volt a világon az egyetlen, aki mindent tudott.

– Szükségem van rád – felelte végül a lány. – Ha túl akarjuk élni ezt az egészet, ha le akarjuk győzni il Tornját, erőd teljében és épeszűen van rád szükségem.

– És mi haszna volt annak, hogy épeszű maradtam? – kérdezte! Nira. – Hmm? Több mint ezer éve nem értem a kutamhoz. De mindvégig éreztem. Bizony. Úgy kívántam, hogy arról fogalmad sem lehet, jobban, mint ahogy a nedves ara kívánja a lába között tudni azt a fürge nyelvet, jobban, ahogy egy haldokló asszony vízre vágyik. – Megcsóválta a fejét. – Magasságos ‘Shael, hogy mennyire akartam!

– Mégsem nyúltál érte – fújtatott Adare, és megacélozta magát, hogy állja azt a szörnyű pillantást.

– Nem kell, hogy emlékeztess rá – csattant fel az öregasszony –, hogy mit tettem és mit nem. – Egy pillanatra mintha a nyelve visszanyerte volna régi élességét, az ismerős tűz árnya csillant a szemében. Aztán tekintete ismét távolba révedő és homályos lett. – Ugyan mi haszna volt?

– Megmentetted a fivéredet – mondta Adare, aki lassan ejtette a szavakat, mintha csak egy kisgyerekhez beszélne.

– Megmentettem? Mitől mentettem meg? Több mint ezer éven át vigyáztam rá, etettem, félig-meddig elkábítva az álmok világában tartottam, megakadályoztam, hogy eszébe jussanak a legrosszabb dolgok, amiket tettünk, és mindezt miért? Hogy annak a szemétládának a kezére játsszam, aki összetörte. – A fogait csikorgatta. – Hagynom kellett volna, hogy évszázadokkal ezelőtt meghaljon – morogta Nira. – Amikor még megtehettem, egy késsel kellett volna elvágnom az inas nyakát.

– A fivéred volt – mondta Adare, bizonytalanul, mert ugyan mi mást felelhetne erre?

– Eggyel több ok arra, hogy irgalmas legyek hozzá.

– A késsel átvágott torok nem az irgalmasság jele.

Nira komoran szemügyre vette a császárt.

– Bármit is gondolsz arról, hogy mit tudsz az irgalomról, te lány – tévedsz.

Adare bármikor máskor vitába szállt volna vele. Most nem úgy tűnt, mintha számítana. Il Tornja kiszabadult, az egyik atmant az oldalára csábította, és nála volt Adare fia. Szinte képtelen volt rávenni magát arra, hogy ez utóbbira gondoljon, mintha azzal, hogy elég sokáig nem foglalkozik vele, kiderülne, hogy ez az egész egy nagy tévedés, hogy a vénséges asszony megzápult elméjének tévútra futott gondolata csupán. Csakhogy Nira nem volt őrült, legalábbis még nem. Még mindig túl sok értelmes dolgot mondott. És túl erős volt a sajnálkozása.

– És Sanlitun? – kérdezte Adare. A szavait alázatosan, már-már kérlelően ejtette. – ő... jól van? – Érezte, hogy a szemébe könnyek gyűlnek, hogy egyre dagad a haragja, forrón készül feltörni torka mélyéről. – Il Tornja bántotta?

Adare az egész délnek tartó út során úgy érezte, mintha kést forgatnának meg benne, amikor arra gondolt, hogy Sanlitun mennyire félhet és össze lehet zavarodva. Ott voltak persze a szoptatós dajkái, de csak az anyja volt képes biztosan megnyugtatni őt, ő volt az egyetlen, aki el tudta oszlatni rettegését, aminek megfogalmazásához még túl kicsi volt. Az anyja eltűnését árulásnak érezhette, és most Nira is elment. Ki fogja megvigasztalni? Ki öleli szorosan magához, és suttog a fülébe félig-meddig rémlő altatódalokat, míg a gyermek nyugtalan álomba merül? Adare elképzelte fiát, egyedül valami hideg vártoronyban, ahol körülöleli a sötétség, ahogy pirinyó ujjai reményvesztetten szorítják és engedik el takaróját, úgy markolászva, mintha a puha gyapjú bármiféle vigaszt nyújthatna, és hiába kutat anyja arca után, fülel hangja után.

– A gyermek jól van – mondta Nira, megelőzve Adare ébredező rémületét. – Il Tornja szoptatós dajkája még jobban elkényezteti, mint ahogy te valaha is tetted.

– De miért?

Nira elfintorodott.

– Mert eszköz a kezében. Ugyanazért, amiért nem engedte, hogy Oshi megöljön. Szüksége van rád. Szüksége van mindkettőnkre.

– De mihez van szüksége ránk?

– Hogy elkapjuk a megcsapolót.

Adare dühösen, értetlenül rázta a fejét.

– Milyen megcsapolót?

– Akit az öcséd tart a toronyba zárva.

Adare próbálta felidézni a lány nevét.

– Tristét?

Emlékezett a beszámolókra. Amikor Triste először megjelent a Hajnalpalotában egy hullahalom közepén, Adare kémei megpróbálták kideríteni, hogy ki lehet, hogy honnan jött. Mindenféle szóbeszéd keringett: a lány egy Koponyára Esküdt, antherai kém, vagy az aedoliak kiképezte megcsapoló, aki valamiért kötődik az új császárhoz. A Jázminudvarban lezajlott mészárlás egyik szemtanúja esküdözött, hogy a lány nyakán a leinák tetoválását látta. Egyik állításnak sem volt semmi értelme. Biztosan csak annyit lehetett tudni, hogy Kadennel érkezett, hogy több mint száz emberrel végzett, és hogy bezárták. Adare megcsóválta a fejét.

– Mit akar il Tornja Tristétől?

– Hogy mit akar? – húzta fel Nira a szemöldökét. – Holtan akarja látni a kis kurvát.

Adare rámeredt az idős asszonyra, próbált valami értelmet lelni abban, amit hallott. Hónapok óta zsonglőrködött vagy százféle dolgot fejben tartva: az urghulokat, a Deréknál élő törzseket, a Láng Fiait és az Északi Sereget, il Tornját és Kadent, Hosszú Ökölt. Mintha egy akkora ko-táblát nézett volna, mint maga a világ, ahol többezres, több tízezres seregek álltak, többmilliós birodalmak terültek el, a minták elágaztak, át óceánokon, sivatagokon, sztyeppéken, erdőségeken. A tekergőző támadó és védekező vonalak között Adare szinte fikarcnyit sem törődött azzal az aprócska kővel, ami Triste volt.

– Nyilván veszélyes – állapította meg vontatottan.

– Persze hogy veszélyes – vakkantotta Nira. – A jelentésed szerint alig egy fél délelőtt alatt mészárszékké változtatta a palotádat.

Adare vett egy nagy levegőt, megpróbálta lassan és nyugodtan végiggondolni a dolgot.

– Tudtuk, hogy a lány megcsapoló, de több száz megcsapoló létezik a világban. Több ezer. Il Tornja mégsem próbálja megölni mindet. Nyilván tart Tristétől...

– Az a rohadék egy csestriim. Nem szokása tartani semmitől.

– Akkor hát tud... valamit, amit mi nem. Talán tudja, hogy ki Triste. Talán ismeri a hatalma forrását, a kútját. – Adare elfintorodott. – Lehet, hogy a lány egy második Balendin, és Intarra a tudója, hogy mi még az elsővel sem boldogulunk.

Nira fáradtan bólintott.

– Én is így látom a dolgot. A lány egy kés. A hadvezérünk pedig nem akarja, hogy az öcséd használja.

– Kaden – mondta Adare, és fivére nevét mérlegelte, ahogy kimondta. – Kaden nem teljesen az a gyermeteg, szerzetesi lélek, akit vártam. A köztársasága egy merő katasztrófa, de olyan meglepő húzás volt, ami kis híján megtört minket az északi háborúban. Értem, hogy il Tornja miért akarja elvenni az öcsémtől a késeit.

Lassan, kínlódva, de kezdett valami alakot ölteni Adare kezdeti rettegéséből és belső zűrzavarából. Még mindig forrón és szaggatottan fújta ki a levegőt, de már nem érezte úgy, hogy a szíve mindjárt felrobban a mellében. A fiam biztonságban van, mondta magában, és mintha a szavaktól ismét levegő áramlott volna a tüdejébe, mintha a szavak a bőrét simogató napsugarak lettek volna. A fiam biztonságban van. Il Tornja elárulta ugyan, de Adare egy része mindig is számított erre az árulásra. Ha túl sokat gondolt volna arra, hogy Sanlitun il Tornjánál van, hogy az aprócska, nyűgös, tűzszemű gyermeket a hadvezér egyik szajha cinkosa, egy szoptatós dajka emeli a melléhez, ha hagyta volna, hogy mindezt lássa lelki szemeivel, talán összeomlott volna. De il Tornjától kapott valami mást, amire figyelhetett, egy megoldandó kérdést, egy elpusztítandó ellenséget.

– Vagyis csak a közelébe kell férkőznöm. Triste közelébe. Oda kell jutnom, és meg kell ölnöm.

– És aztán mi lesz?

– Utána visszakapom a fiamat.

Nira rámeredt a másikra, szóra nyitotta a száját, hogy feleljen, nyelvét végighúzta ferde fogain, majd elfordította a fejét, hogy a fényesre suvickolt keményfa padlóra köpjön.

– Te még mindig azt hiszed, hogy alkut köthetsz vele? Mindezek után? Még mindig azt hiszed, hogy megbízhatsz benne?

– Dehogy! – felelte Adare, és nagy nehezen szétnyitotta eddig ökölbe szorított kezét, ellazította vállát. – De il Tornjának van oka rá, hogy fenntartsa a szövetségünket. A nevem törvényessé teszi a tetteit. Még azután is, hogy a... Triste-ügylet lezajlott... szüksége lesz rám.

A szavai valahogy igaznak tűntek, de mégis rossz szájízt hagytak maguk után, mintha mérget nyelt volna. Epe tolult a torkába. Igazság szerint fogalma sem volt, mi il Tornja szándéka, miért akarja holtan látni Tristét, mit tenne, ha ő, Adare nemet mondana, vagy éppen akkor, ha belemegy. Nem mintha számított volna. A kenarangnál volt a fia, így neki, Adarénak meg kell ölnie Tristét. A többi várhatott.

– Kadennek igaza volt – szólalt meg végül.

Nira oldalra billentette a fejét, de nem mondta ki a kérdést.

Adare fáradtan fújtatott egyet.

– Azt mondta, hogy il Tornja gondolatai túlságosan átfogóak ahhoz, hogy megérthessem, hogy bármelyikünk is megérthesse. – A kezét kétségbeesésében ismét ökölbe szorította az asztalon maga előtt, de úgy, hogy belefehéredtek az ujjai. – Kitervelte az egészet – folytatta. – Mikor megérkezett az első békeajánlat, ő már ezt tervezgette.

Nira kelletlenül ugyan, de bólintott.

– Ha ugyan nem korábban.

Adare gondolatai visszarepültek Andt-Kylbe, ahol a csestriim hadvezér törökülésben ült a jelzőtorony tetején, és olyan parancsokat osztogatott, amiket senki nem értett, menekülésre vagy harcra vagy fegyverletételre utasította embereit, és nézte, amint lemészárolják őket vagy ők mészárolnak le másokat, valami olyan logika szerint, amit csak ő értett, a vérontás olyan mintázatát szemlélve, amit csak ő láthatott. Az emberei lángelmének hívták, de ennél többről volt szó. A csata kaotikus macskakaparása Ran il Tornjának egy tökéletesen olvasható szöveg volt. Azért ment Andt-Kylbe, hogy megvívjon egy isten által egybegyűjtött haderővel, és győzött.

Éppen elég rémisztő látvány volt akkor is, amikor il Tornja még Adare ellenségeivel csatázott, a csestriim hadvezér könyörtelen, idegen lángelméjétől a lány halandó része már akkor visszarettent. De most ráadásul visszájára fordultak a dolgok.

Adare rámeredt Nira megtépázott képére és fejére, az égési sérülésekre és a megalvadt vérre ott, ahol a hegek felszakadtak. Ebben az egész kusza, kapkodós összevisszaságban egyvalami maradt tökéletesen, rémisztőén világos: Ran il Tornja már nem volt többé a császár hadvezére. Eljön az idő, hogy szembeszálljon vele, hogy megvívjon vele, hogy saját gondolatait és akaratát összeszedve nekifeszüljön annak a rettenetes, messze világló észnek, Adare pedig rádöbbent, ahogy a levegő megrekedt a mellkasában, mi több, tudta, olyan bizonyossággal, mintha egy pengét mártottak volna a testébe, hogy nincs sem esélye, sem reménye, sem lehetősége a győzelemre.