– Logikusan hangzik.

– Deha fijatal kölökk vóná, és még nem kapta vóna abbó a varázsos izébó, akkó alig bínná várni. Izganna a dolog.

– Mire akarsz kilyukadni, Kham?

Kham megköszörülte a torkát. Ő sem tudta pontosan, mire akart kilyukadni. A gondolatai gyorsan követték egymást, és nehéz volt rendszerezni őket.

– Minket mektámatt eggy türemmetlen tünde, asztán figyemmeztet eggy másikk, aki aszonta, hoggy nem szerenné, ha meghónánk. Eza másikk tünde nem monta, mér figyemmeztet. Talán csak utájja a gyiloklást, legalábis aszonta, de lehett, hoggy valammi másró van szó. Lehett, hoggy utájja a gyiloklást, de asztat nem utájja, hoggy a népek maguktó hónak meg. Eza másikk tünde talán csakk vánni akart, hoggy a zidő megóggya a bajját. Pláne, hoggy mink semmit se tuttunk arró, hoggy mibe kavartunk bele. Ahhó meg nem kő varázsló, hoggy tuggya, a gyiloklás mindég hulámmokat vet, oszt a zemberek kédezőskönni kezdenek. Oszt a kédések meg csak bajt csinának ezennek a tündéknek. De eza tünde utánunk gyütt, ezeggy fijatal tacsi, türemmetlen, mintha aggódnana, hoggy a zidő nem óggya meg neki a baját.

– És te már csak megismered a türelmetlen népeket, nem igaz, Kham?

Kham csípőset akart válaszolni, de aztán visszafogta magát. Nem akarta újrakezdeni a régi vitát.

– Talán innen tom, hoggy a zeggyík tünde, fijatal vót.

– A rablóból lesz a legjobb pandúr – mondta Harry, továbbra is gúnyolódva.

– Ja, olyasmi – mondta Kham. Miután elképzelte magának, hogy mi folyhatott a háttérben, a régi téma nem nagyon érdekelte.

– Aza kristály, amit kiástukk a tündéknek, talán úggy csinájják. A hóhatatlanságot, mámint. Ha a mijénk vóna, talán hasznáhatnánk. Rákűdenénk mágusokatt, hoggy deríccsék ki.

Rongyos felkapta a fejét. Mohón Khamra nézett, de nem szólt semmit.

– Mi jár a fejedben, Kham? – kérdezte Harry. Kham Sarah-ra nézett, és csöndben maradt.

Harry tekintetével követte, merre nézett Kham, és megcsóválta a fejét.

– Ő már öreg, Kham. Még ha a kristály azt is csinálná, amire te gondolsz, nem hiszem, hogy képes lenne visszafordítani az öregséget.

– De Lissának nem kéne íggy végeznije – felelte Kham csöndesen.

– Álmodozol, Kham – Harry kortyolt egyet a kupájából – Gondold csak meg, mit javasolsz. Ahhoz, hogy megszerezzük azt a micsodát, hatalmas mágusok ellen kéne mennünk.

– Verekettem má mágusokkal korábba.

– Mágikus támoptással a hátad mögött – jegyezte meg Harry.

– Szerzek segíccséget – mondta Kham dacosan.

– Hol?

– Vanakk barátajim.

– Akik azt hiszik, hogy meghaltál.

– Maj megmondom nekikk, hoggy tévennek.

– Kham, ez nem orkok közötti bunyó. Ez mágikus ügy; neked pedig nincsenek meg hozzá az erőforrásaid. Mellesleg semmi bizonyítékod nincsen rá, hogy igaz a feltételezésed.

– De lehet, hogy igaz – mondta Rongyos.

Lehet. Ha Kham meg tudná szerezni a tündék nyilvánvaló halhatatlanságának titkát, Lissának soha nem kellene többé megöregednie. A gyerekei erősek lennének, és erősek is maradnának. Nem kellene meghalniuk abban a korban, amikor a humánok éppen életerejük teljébe kerülnek. És nem csak őértük csinálná a dolgot, Kham nem volt olyan zsugori disznó, mint azok a tündék. Megosztaná másokkal is. Igen, ő nem lenne olyan önző. Az egész orkfajért csinálni, hogy minden ork szebb világban éljen.

Igen, biztosan.

Persze lehet, hogy csak saját magát áltatta, szivárványt kergetett, és azt akarta, hogy dicsőséget szerezzen magának, és soha többé ne kelljen semmi miatt aggódnia. A tündékhez hasonló erőforrásokkal ellátott ellenség ellen öngyilkosság volt a küzdelem. Lehet, hogy Kham csak elmenekülni akart, Megint.

– Lehett, hoggy csak meg akarom víni eztet a harcott, oszt nyerekk vaggy veszíttek.

Harry a kupájába nézve mondta:

– A te döntésed, de ha úgy határozol, hogy harcolsz, akkor tudnod kell, ki ellen.

Harry szavai egyenesen Kham félelmeire világítottak rá.

– Nem hiszem, hogy ebbe bele kéne keveredned – mondta Harry. – De ha mégis, akkor okos légy. A jó generális mindent megtud az ellenségről, mielőtt harcba indulna. Kideríti a gyenge pontjait, és előnyt húz belőlük, Megtervezi, hogyan húzzon belőlük előnyt.

Kham ezt jól tudta.

– És ha nincs is neki gyenge pontya?

– Akkor rossz ellenséget választottál. Nem győzhetsz, ha nem éled túl az ütközetet.

Jogos. Néhány ork úgy tartotta, hogy egyedül csak harcban érdemes meghalni, de azok az orkok fiatalok voltak és ostobák, Nem igaz?

– Ez attól függ, hogy miért küzdesz – szólt bele Neko a beszélgetésbe.

Harry bosszankodva bámult a macskafiúra, de aztán megenyhült az arckifejezése. Önkéntelenül is dörzsölgetni kezdte az agyarát.

– Nem tűnik túl jó győzelemnek az, amit nem ünnepelhetsz meg.

– Lehet – mondta Neko. – De biztosan nem győzelem az, hogyha a tested túléli a harcot, miközben a szellemed elvész.

– A szellemed? Úgy érted, a lelked? – horkantotta Harry. – Olyasmi miatt aggódsz, kölyök, aminek ebben a világban nincs túl nagy értéke.

– Nincs neki?

Lelkek. Kham emlékei közül előbukkant a rovarlényekkel teletömött tengeralattjáró és a Janice nevű vendigó. A kutyafiú rengeteget beszélt a lelkekről, mielőtt leküldte volna őket abba a tengeralattjáróba. Úgy tűnt, az egész ügy valami nagy harc része volt, hogy megmentsék az emberiséget valami mágikus szörnytől, de a kutyafiú szavai mögött még bujkált valami más jelentés is. Valami a lelkekről, különösen Janice lelkéről; úgy tűnt, hogy egyben azért is küzdöttek. Vajon a lány megnyerte a csatáját, vagy elvesztette? Az biztos, hogy a vadászat után már nem volt közöttük.

Ezenkívül Verner volt az, aki olyasmikről is beszélt, hogy mások számára is csinálni kell dolgokat. Akkoriban Kham elengedte a füle mellett a kutyafiú szavait, de mostanra minden megváltozott.

Kham most először döbbent rá, hogy valami lényegeset, valami fontosat is csinálhat. Talán tényleg mindenki számára akarta ezt a halhatatlansági izét. Félt. Nem attól; hogy esetleg nem sikerül nagy dolgot művelnie, hanem attól, hogy esetleg mégis sikerül.

Kham nem szokott ilyeneken gondolkodni.

15.

Egy ideig még beszélgettek Harryval. A beszélgetés a filozófiai megfontolásokról egyre inkább a gyakorlati megközelítés felé tolódott el. Azt vitatták meg, hogyan dolgozzon az ember erős ellenfelek ellen. Amikor Khamék távoztak, továbbra is nyitva maradt az a kérdés, hogy legyen-e vadászat, vagy sem, de Neko tudta, hogy Kham már elhatározta magát, még akkor is, ha erről a nagydarab ork maga még mit sem tudott. Lakhelyükre visszafelé menet Neko megpróbált kérdezősködni, de Kham egyszótagos válaszaiból hamar rájött, hogy a további megbeszéléssel egyelőre várnia kell.

Azonban Harry is mondta, hogy az üzlet első szabálya, hogy az ember ismerje meg az ellenfelét. Nekónak határozottan nem tetszett az ötlet, hogy valami ismeretlen tünde meg akarta ölni őket. Ki akarta deríteni, mi is történt valójában, és ezzel nem akart addig várni, amíg Kham elhatározza magát, hogy csinál-e valamit, vagy sem.

A volt megbízójuk elleni közvetlen felderítő akcióról szó sem lehetett. Az felfedné Cog nyomeltűntető manőverét, és így újabb rajtaütést eredményezne. Maradt tehát a közvetett megoldás, ami amúgy is jobban feküdt Nekónak. Ha nem mehet el egyenesen az ellenfélhez, akkor elmegy egy olyan valakihez, aki tudja, ki is az ellenfél.

Az üzlet első szabálya azonban azt diktálta, hogy először meg kellett tudni, miről is van szó tulajdonképpen. Kham úgy vélte, hogy őt, az orkjait és Nekót azért támadták meg a tündék, hogy titokban tudják tartani a fiatalságuk megszerzésére irányuló akciójukat: A bizonyítékok azonban arra utaltak, hogy a tündék mással is rendelkeznek, nemcsak egyszerű fiatalsággal. Neko is hallotta, hogy a Zip nevű zsoldos gyerekkori barátjának nevezte Svindlert. Teljes mértékben, elképzelhetőnek tartotta, hogy a mágiával átitatott Hatodik Világban a tündék rendelkeznek egyfajta „halhatatlansági összetevővel”.

Világos, hogy nem minden tünde volt egyforma. Svindler és Zip beszélgetése alapján gyanítani lehetett, hogy a tünde rendelkezett ezzel az összetevővel, vagy legalább annak egy részével. Svindler féltő gondoskodása pedig arra engedett következtetni, hogy kettejük közül a vörös hajú tünde volt az idősebb. A mágus Svindlertől eltérően talán azért rendelkezett ezzel az okkult öngyógyulási képességgel, mert ő mágus volt, nem pedig pusztán evilági ember, mint a dekás. De az is lehet, hogy a gyors gyógyulásra való képesség a mágus magasabb szintű halhatatlansági összetevőjének köszönhető. Kham szerint a tündéknek meg kell szerezniük ezt a halhatatlansági összetevőt, és ez meg is magyarázhatná a két tünde közti különbséget. Mint ahogy megmagyarázná, miért vágyott ennyire mohón arra a különös kristályra a volt megbízójuk. Egyikük – talán mindketten, de a fiatalabbik egészen biztosan – érthetően biztosítani kívánta a halhatatlanságot saját maga számára. Ez a magyarázat elfogadhatónak tűnt, de Neko egészen addig nem lehetett benne biztos, amíg nem ellenőrizte ezt a halhatatlansági tényezőt, és meg nem tudta az ellenség kilétét.

Miután eldöntötte, hogy az ellenfél ismerősein keresztül megszerzi magának a szükséges információkat, Neko a Kham nagytermében látogatást tett két tündét próbálta kielemezni. Ki volt ez a Vörös Mágus? És ha már itt tartunk, ki volt egyáltalán Svindler? Az e kérdésekre adott válaszok esetleg arra is rávilágíthatnak, hogy egyáltalán létezik-e ez a halhatatlansági összetevő. A két tünde viszonya valóban nagyon érdekesnek bizonyult. Svindler úgy viselkedett a Vörös Mágus jelenlétében; mint egy tanítvány a sensei előtt. Azzal a tisztelettel, ami az idősebbnek, bölcsebbnek és képzettebbnek kijár. Érdekes viszony. Apa és fiú talán? Izgalmas elképzelés. Neko megígérte magának, hogy még utánajár a dolognak, de a sürgősebb ügyek prioritást élveztek. Előbb a megbízók kiléte, és csak utána a két tünde kapcsolata.

A Vörös Mágust legalább egy kicsit érdekelte Neko és az orkok baja; eljött hozzájuk, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre. Kham arra célzott, hogy a mágus kivárásra játszik, hogy az ügyben érintettek természetes úton haljanak meg, de Neko ezt igazából nem hitte – túl sok így az elvarratlan szál, túl sok helyen végződhet rosszul az ügy. Mellesleg a Vörös Mágus figyelmeztetése előtt nyoma sem volt veszélynek. Ha a Vörös Mágus is részese az ellenség eltitkoló akciójának, akkor a látogatásával aláásta a stratégiájukat. Kit ne érdekelnének azok, akik éppen el akarják tenni láb alól?

Nem. Lehet, hogy a Vörös Mágus ismeretlen, személyes okokból tette, amit tett, de Neko biztos volt benne, hogy nem állt szövetségben az ellenséggel. Legalábbis ebben az ügyben nem. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a mágus ellene volt valami olyasminek, amit az ellenség szeretett volna elérni. De minden potenciális jóakarata ellenére, a Vörös Mágus aligha örülne neki, ha közvetlenül megkérdeznék ót az ügyről. A kívánt információkat tehát úgy kell majd összecsipegetni innen-onnan.

A mágus védelmi intézkedései legalább nem őellenük irányultak. Pontosabban, nem közvetlenül. A Vörös Mágus arra célzott, hogy vannak más ellenségei is, akik ellen védekeznie kell. A másik tündék – vagy közülük csak az egyik, ha a Vörös Mágusnak hinni lehetett – már bebizonyították, hogy elég paranoiásak. Végül is nem azért küldték a zsoldosokat, hogy mindenkit öljenek meg, aki csak tudott arról, hogy a tündék megszerezték a kristályt? Az ő védekezésük nyilván aktív és agresszív. De még ha be is dőlnének Cog megtévesztő akciójának, igen valószínű, hogy különleges figyelemmel őriznek majd minden olyan dolgot és adatot, ami a paranoiájuk forrásával, vagyis a kristállyal és annak, tulajdonságaival kapcsolatos. Ugyan ki adná ki másnak a halhatatlanság titkát?

Nyilvánvalónak látszott, hogy némi kutatómunkát kellett végezni. Neko nem akart Khamra várni, ezért elhatározta, hogy inkább belekezd a maga nyomozásába. A Mátrix néven ismert, az egész világot behálózó számítógépes hálózat kínálta a legegyszerűbb kutakodási terepet. A kulcs az információ volt, és ha azt egyszer megszerezte az ember, ki tudja, miféle ajtókat nyithat ki vele? A Vörös Mágus valamiféle kapcsolatban állt azokkal a tündékkel. Végül is tudta, hogy az egyikük le fog csapni, nem igaz? A kapcsolatuk pedig nem lehetett szövetségesi kapcsolat, hiszen akkor az orkok semmilyen figyelmeztetést nem kaptak volna a támadás előtt. Ha tehát nem szövetségesek voltak, akkor ugyan miféle kapcsolat létezett közöttük? Ha ezt sikerülne kideríteni, akkor talán a titkos támadókról is többet meg lehetne tudni.

Azonban az is nyilvánvalónak látszott, hogy Neko nem rendelkezett megfelelő erőforrásokkal. Nem volt dekás, és nem is volt annyi pénze, hogy megfizessen egy olyan világklasszis dekást, aki át tudott volna hatolni a várhatóan igen kemény Mátrix védelmen. A legutóbbi vadászatért kapott pénz nagy részét felemésztette Cog akciója, amikor Nekóék a saját „halálukért” fizettek.

Így aztán Neko beszélt Coggal és addig főzte a közvetítőt, amíg az fel nem ajánlotta egy bizonyos, Krómos név alatt tevékenykedő dekás szolgálatait. Ez az illető állítólag az izgalomért, és a zsákmány egy bizonyos százalékáért végzett Mátrix vadászatokat. Neko nem örült, hogy olyan emberrel kell együtt dolgoznia, aki veszélyes helyzeteket is vállal garantált ellenszolgáltatás nélkül, de Cog kezeskedett Krómos képességeiért és megbízhatóságáért is.

Mivel Nekónak sem elég ideje, sem elég pénze nem volt, belement a javaslatba. Mégsem mert vakon bízni, ezért úgy döntött, hogy levizsgáztatja a dekást néhány egyszerűbb adatbeszerzési feladattal. Néhány személy standard dossziéja volt a célpont. A lenyomozandó személyek között egy Svindler nevű árnyvadász dekás, és egy egyelőre ismeretlen nevű mágus is szerepelt. A mágus portréját Neko egy rendőrségi csempészeti dossziéból szerezte még korábban. Egy nappal később a chipek megérkeztek a megbeszélt találkahelyre. Neko a legtöbbjüket biztonságban elrejtette – az ember sohasem tudhatta, mikor veheti még hasznát bizonyos adatoknak –, és az igazán érdekes két chipet bedugta zsebszámítógépébe.

Mivel Svindler fájlja néhány megabájttal vékonyabb volt, Neko azzal kezdte az olvasást. Az első helyen Krómos megjegyzése szerepelt, melyben a dekás azt állította, hogy még ez a szegényes adatállomány is több annál, amit Neko más dekástól beszerezhetne. Igazán kemény adatok sehol sem szerepeltek, a fájlt javarészt Krómos következtetései és spekulációi töltötték ki. Persze ezek nagy részével Neko már eddig is tisztában volt. Krómos szerint Svindler elsőrangú dekás, és kapcsolatban áll Sally Tsunggal, ezenkívül feltehetőleg közreműködött néhány tavalyi vadászatban. Krómos pontosan tippelt ezeket a vadászatokat illetően, hiszen maga Neko is részt vett az egyikben, és tudta, hogy egy másikban Svindler is szerepet vállalt. Krómos ugyan nem említette még, hogy Neko is részese volt az ügynek, azt mindenesetre feltételezte, hogy ezek az akciók több helyen zajlottak egyidőben, és egyetlen, ismeretlen személy irányította őket. Neko alaposan átrágta magát azokon a részleteken, amiket eddig nem ismert, és már láthatta, az egyes vadászaink hogyan álltak össze egyetlen, hatalmas, Pók elleni háborúvá. Nekót lenyűgözte Krómos következtető képessége. Ami viszont Svindlert illeti, semmi tényszerű, érdekesebb adat nem szerepelt a fájlban.

Miközben Neko éppen azon töprengett, vajon miért nincsenek adatok Svindlerről, a képernyő megvillant. Az adatok gyors tempóban kezdtek eltűnni. Neko nekiesett a billentyűzetnek, és vad tempóban utasításokat kezdett pötyögtetni, hogy elmentse a még meglévő adatokat, de mindhiába. Minden tudását latba vetette, de végül szomorúan kellett konstatálnia, hogy a chipről minden adat törlődött. Néhány más fájl is megsérült, de egyedül Svindler fájlja volt az, amelyik teljes egészében eltűnt. Ha ez Krómos csele volt, hogy garantálja magának a fizetséget…

Neko megpróbálkozott a Vörös Mágussal kapcsolatos fájllal is, félig arra számítva, hogy az is el fog tűnni, mielőtt végigolvassa. De aggodalmait hamar elfelejtette, amikor meglátta a fájlban látható elektronikus napilap kivágásokat. Mindegyik cikk egy jóképű, vörös hajú tündéről szólt, akit Sean Lavertynek hívtak. Neko alaposan megnézte a képeket, és meggyőződött róla, hogy Laverty és a Khamék nagytermét meglátogató, vörös hajú tünde egy és ugyanaz a személy. Persze lehet, hogy Khamék látogatója csak hasonmás volt, vagy mágikus úton valakit Lavertynek álcáztak, de Neko ezt nem nagyon hitte. Hiszen stressz hatására a korábbi megbízóik álarca is lehullott, így aztán Neko biztos volt benne, hogy az álcavarázslat megszűnt volna, amikor Laverty megsebesült. Neko most már értette, Kham miért veszítette el hidegvérét, amikor Svindler barátja belépett a nagyterem ajtaján. A dolog talán Svindler tiszteletteljes viselkedését is megmagyarázza. Sean Laverty Tir Tairngire kormányzó tanácsának tagja volt.

Egy igazi nagykutya. Laverty ugyan nem tartozott a tanács híresebb tagjai közé, mint például Aithne herceg vagy Ehran, az írástudó, de a Hercegek tanácsának bármelyik tagja jelentős politikai erőt képviselt Tirben, és bárhol másutt, ahol Tirnek befolyása volt. Seattle pedig egyike volt ezeknek a bárhol másutt-oknak. A tündeország elsősorban a metroplexumon keresztül szerezte be a kereskedelmi javakat, és ez Seattle-t is tekintélyes bevételhez juttatta. Ha Neko információi pontosak voltak, akkor a kormányzó valóban örömmel megtett mindent a tündék kedvéért, csak fennmaradjon a Tir Tairngire-rel kötött kereskedelmi egyezmény. Egyes helyeken még azt is suttogták, hogy egyenesen a tündék irányítják titokban Seattle-t.

Amikor a felfedezés okozta meglepetés hatása elmúlt, Neko egy másik arcot is észrevett a képeken. Az illető férfiről nem írtak külön, sőt a nevét sem említették, Neko mégis felismerte. Ez volt az, akit Neko korábban csak Világos Tündének nevezett.

Neko gyorsan belépett a nyilvános adatbázisba, és elindított egy rögtönzött keresést. Abból indult ki, hogy ha valaki annyira közel áll Tir Tairngire-hez, hogy együtt fényképezzék a tanács tagjaival, akkor annak a valakinek közismert figurának kell lennie. Kivéve, ha szárnysegédről, vagy biztonsági emberről van szó. A Világos Tünde pedig túl elegánsan öltözködött ehhez. Neko hirtelen ötlettől indíttatva a Sötét Tünde leírásáról és fantomképéről is kért adatokat. Nagy sóhajtással még jobban megcsapolta eddig is veszedelmesen vékonyodó pénztárcáját, és utasította a könyvtári rendszert, hogy a két archoz keressen neveket és életrajzokat Amikor a rendszer munkához látott, Neko visszatért Laverty dossziéjának tanulmányozásához.

A keresés eredménye néhány órával később meg is érkezett. A rendszer a Sötét Tündéről semmilyen egybevágó adatot nem talált, amiből kiderült, hogy a sötétbőrű tünde sem a Tir tanácsának tagja, sem a Tir kormányának hivatalnoka nem volt. A Világos Tünde viszont nem volt más, mint Tölgyerdő Glasgian, Aithne herceg legidősebb fia. Nem tagja ugyan a tanácsnak, de elég közel áll hozzá ahhoz, hogy nagy bajt tudjon keverni. Glasgian 2034-ben született, mindössze tizennyolc évvel ezelőtt, vagyis elég fiatal volt ahhoz, hogy megfeleljen Kham leírásának, amikor az ork egy lelkes, türelmetlen fiatalembert említett. Ha Glasgian egyike volt azoknak, akikre Laverty felhívta Khamék figyelmét, akkor a fickó terveit nem lesz könnyű meghiúsítani. És mindezek mellett előfordulhatott, hogy a még mindig ismeretlen Sötét Tünde még Glasgiannál is keményebb diónak bizonyul.

Sok mindent meg kellett még tudni. Neko anyagi források híján kénytelen volt saját találékonyságában megbízni.

* * *

Az apartman ugyan nem a város legszebb részében kapott helyet, de a környék legalább nem volt teljesen lerobbant. Az ittlakók közül néhányan még mindig küzdöttek azért, hogy szép kertek vegyék körül a viszonylag szépen kifestett házakat Neko a parkoló gépkocsik között csak néhány elhagyott járművet látott Nem ismerte a környéket, ezért nem tudta eldönteni, hogy az most éppen felszálló vagy leszálló ágban van. Persze ez nem is nagyon érdekelte. Üzleti ügyben jött ide.

Az utcasaroktól nem messze lévő elektromos elosztódoboz arról árulkodott, hogy a keresett házhoz nagyteljesítményű, jól védett elektromos kábelek vezettek. Ez szinte minden dekás házánál így volt. Vajon a szomszédos házakban is dekások ügyködtek? Vagy a lakóknak más okból volt szükségük egy kis extra elektromos energiára? Ez az elosztódoboz csak Krómos kedvéért állt itt? Sok kérdés, de jelen pillanatban nem fontosak.

Túl sok tényező közrejátszott ebben az ügyben, túl sok nyomon el lehetett indulni, és Nekónak nem volt elég pénze ahhoz, hogy minden egyes nyomra rázavarjon egy dekást, és utasítsa, hogy járjon utána minden felbukkanó információnak. Ha ő maga dekás lett volna, akkor saját kezűleg végezhetné a munkát, időt és pénzt megtakarítva ezzel. És ha dekás lenne, akkor most a Mátrixban mászkálna valahol, ahelyett, hogy az utcán sétálna. Mivel sem magának nem tudta megcsinálni a melót, sem nem tudta megfizetni az ilyen feladatoknál szokásos oda-vissza keresgélést a Mátrixban, kénytelen volt beérni egy kompromisszummal: ma közvetlenül Krómossal fog együtt dolgozni. Együtt fog utazni a dekással a Mátrixban, így a dekás tudását a lehető leggyorsabban a megfelelő irányba tudja majd fordítani.

Nemsokára rátalált a Wayward Home apartmanokat jelző táblára. Zajtalanul végigsétált a kerten át a házhoz vezető ösvényen. A külső, rácsos ajtó csukva volt, de a belső ajtó tárva-nyitva állt. Neko belesett a rácson, és csak akkor lépett be, amikor meggyőződött róla, hogy az előtérben nem tartózkodik senki.

Felment a lépcsőn, megkereste a 7-es ajtót, és a megbeszélteknek megfelelően először kétszer, majd háromszor kopogott.

Lenyomta a kilincset. A megállapodás szerint az ajtó nem volt bezárva. Neko belépett rajta, és bezárta maga mögött.

A 7-es apartman egy nappaliból, egy apró konyhácskából és a csukott ajtó mögött rejtőző legalább még egy szobából állt. A nappalit szegényesen bútorozták be, egyedül egy heverő, egy rozzant ebédlőasztal három székkel, egy magányos könyvespolc és egy kárpitozott fotel kapott benne helyet. A fotel előtt a földön egy személyi számítógép pihent, tetején egy kibernetikus sisakkal. A sisakot adatvezeték kötötte össze a géppel. A számítógépből egy másik adatkábel is kiindult, mely eltűnt a falban, következésképpen nem lehetett tudni, hová vezetett. A kábel azért a falon ment át, mert azt könnyebb volt átfúrni, mint az ismeretlen szobába vezető vaskos fémajtót Az ajtón nem látszottak zsanérok, három zár viszont igen. Elég biztos alkotmány volt ahhoz, hogy mire valaki áttöri, a túlsó szobában tevékenykedő dekás közben el tudjon menekülni.

– Jó napot, Neko – szólalt meg egy kellemes, de gépi hang a monitorból. – Az oldalkocsi készen áll.

Neko megfordult. A monitor sötéten állt. Neko azért mégis a géphez intézte a szavait.

– Jó napot, Krómos.

– Figyelj csak, ha együtt fogunk vadászni, akkor nevezhetsz nyugodtan Jennynek. Az a Krómos izé csak az öltönykéknek van fenntartva.

– Rendben, Jenny.

Lehet, hogy a dekás a Krómos nevet csak az öltönyösöknél használta, de még mindig nem bízott meg Nekóban eléggé ahhoz, hogy szemtől szembe találkozzanak. Persze a nő egyszerűen csak körültekintő volt. Nekót nem zavarta a dolog; a legtöbb dekáson úgysem volt mit nézni.

– Minden készen áll?

– Bemelegítve, felturbózva. Csüccsenj le az ülésbe, húzd fel a sisakot, és már repülünk is.

– Egy pillanat

Neko körbesétált a szobában és a megfeleld helyekre kicsinyke érzékelőket helyezett el. A sisak el fogja takarni a fejét, így semmit sem fog látni, és a sisakból szóló hangok valószínűleg el fogják majd nyomni a külső hangokat Nem akarta, hogy meglepjék, ezért érzékelőket kellett használnia, hogy tudomást szerezzen róla, ha valaki megpróbálna belépni a szobába. Lehet, hogy Jenny egy rejtett kamerán keresztül látja, mit csinál Neko, de ez most nem számított. Meg fogja érteni, hogy a társa is körültekintően akar eljárni Neko hamar végzett az érzékelők felszerelésével, így beleült a fotelbe, és kezébe vette a sisakot.

A műanyag sisak mérete ellenére könnyű volt. A sima külső felület alatt apró áramkörök és chipek rejtőztek. Neko beállította saját méretére a sisak belső karimáját, de amikor a fejére tette, kiderült, hogy újabb igazítás szükséges. Levette hát a sisakot, és ismét beállította. A sisak most már pontosan ült a helyén. Neko érezte a neuro-szenzorok finom tűszúrásait, és elégedetten nyugtázta, hogy a zöld LED tökéletes illeszkedést jelez. A szemfedő mögül fény szivárgott ki, halvány derengésbe vonva a sisak belsejét.

– Kész – szólalt meg Neko.

Ebben a pillanatban sötétség borult rá, majd szélvész módjára átsuhant néhány fénygyűrűn és csillagokkal pettyezett éjfekete égboltot látott. Odalent a Mátrix világa tündökölt neon szépségével. Neko mintha egy éjszakai város fölött lebegett volna, de soha, semmilyen földi város nem festett így, mint ez. Milliónyi különböző méretű és formájú ikon lebegett a talaj fölött, a különféle mamutcégek számítógéprendszereit jelképezendő. A nagyobb ikonok a kisebbek fölé tornyosultak. A sötét űrön át itt-ott villogó fényimpulzusok cikkantak tova, neonfényekkel megvilágított adatjárművek rohantak a számukra kiépített adatsíneken. Neko fülében ott dübörgött a Mátrix szélvihar csöndje.

– Akarod látni, hogy nézel ki?

Nekóban felébredt a kíváncsiság.

– Meg tudod csinálni?

– Naná. A képgeneráló outputját átkapcsolom a monitorodra. A Mátrix csillogása eltűnt, helyét matt, szűkre háttér váltotta fél.

A végtelenbe nyúló szürke síkon egy csillogó bőrruhát viselő lány ült egy króm motor nyergében. Jobb vállán amolyan modernkori famulusként egy króm fényű macska ült.

– Tetszik?

– Megfelel – motyogta Neko.

A Mátrix képe visszatért, de a Neko által látott képhez ezúttal hozzátartozott a motoros lány ezüstös haja is. Megpróbált lenézni, hogy megpillantsa saját krómozott mancsát, de rájött, hogy nem képes ezt megtenni. A nézőpontja teljes egészében a dekástól függött. A lány haja pedig állandóan a kép szélén lengett, figyelmeztetve Nekót, hogy ő itt most csak megfigyelő szerepet játszik.

– Hová? – kérdezte Jenny.

– Kezdjük azzal, hogy még egyszer ellenőrizzük a múltkori adatok némelyikét.

– Nem bízol bennem?

– Nem arról van szó. Laverty fájljában találtam néhány nyomot, amit szeretnék megvizsgálni.

– Izgis. Akkor repüljünk.

És repültek. Alattuk vad tempóban suhant tova a Seattle Mátrix képe. Aztán váratlanul zuhanni kezdtek és miután a másodperc törtrésze alatt elérték a felszínt, szempillantásnyi idő alatt ráálltak egy adatcsatornára. Az adatcsatorna falai szédítő tempóban száguldottak el mellettük. Egy másodperc múlva újabb képváltással felemelkedtek a magasba, de ezúttal a Mátrixnak egy egészen másik részén. Az előző pillanatban még olyan dölyfösen terpeszkedő Aztechnology piramist most sehol sem lehetett látni. Néhány régebbi ikon továbbra is megvolt, de úgy tűnt, mintha a méretük megváltozott volna. Újabb ikonok tűntek fel, közöttük, szikrázó kristályobjektumok; melyek ragyogó hópelyheknek tűntek.

– Olyanok, mint a jég.

– Minthogy jegek is – válaszolta Jenny. – Mármint JG-típusú jegek, jelenlét gátló programok. Ez az a jég, ami megégeti a kezed, ha rossz irányból nyúlsz hozzá.

– Mégis olyan gyönyörűek.

– Azok hát.

– Feléjük közelítünk.

– Ide akartál jönni. Jobbról a második Lavertyé.

– Akkor ezek a tanács adattároló rendszerei.

– Gyors a fiú agya.

Elsuhantak az első jégpehely kiálló csúcsai mellett és a második jégpihe felé vették az irányt. Nézőpontjuk egyre lejjebb haladt. Elsuhantak a jégpehely szerkezetének nagyobb ágai mellett, megkerülték a kisebb ágak szövevényét. Nemsokára az objektum jeges pókhálóként terpeszkedett a fejük fölött. Neko arra számított, hogy el fognak bújni egy megfelelő árnyékba, de aztán eszébe jutott, hogy a Mátrixban csak akkor léteztek árnyékok, ha azokat beleprogramozták valaki interfészébe. Az egyik legalsó fájl mellett megálltak. A többi ággal összehasonlítva ez szinte simának és dísztelennek tűnt.

– Laverty nyilvános irodarendszere – mondta Jenny.

Aztán már odabent is voltak. Mintha egy gleccserben álltak volna, de egyetlen földi gleccsernek sem voltak rácsos falai. Neko előtt két, fekete kesztyűt viselő kéz jelent meg. A kezek lehúzták egymás kesztyűjét, majd kinyújtóztatták hosszá, krómosan csillogó ujjaikat.

– Válassz kedvedre, Neko. A fájlok tisztának tűnnek.

– Kezdjük egy korrelációs próbával bármely Laverty nevű személy nyilvános tevékenységeinek helyszíneit illetően.

– Ahhoz sem neked nincs elég pénzed, sem nekem nincs elég időm.

– Le tudod szűkíteni az utóbbi néhány száz évre, és ki tudod szűrni azokat, akik nem álltak kapcsolatban a régebbi Egyesült Államokkal vagy Tirrel?

– Naná. Ez leszűkíti egy kicsit a dolgot, de azért még így is baromi nagy meló lesz.

Neko összeráncolta a homlokát

– So ka. Akkor kezdd magával Sean Lavertyvel. Hol végzi a legtöbb nyilvános tevékenységet? Csak azokra a helyszínekre vagyok kíváncsi, ahol egy évben többször is járt, vagy ahol üzleti érdekeltségei vannak.

– Nyugi, meglesz.

Neko látképében a csillogó kristályfalak előtt helyszínek hosszú listája jelent meg. Néhány kivételtől eltekintve Sean Laverty hivatalos tevékenységei Ausztráliában, Angliában, Írországban, a volt Amerikai Egyesült Államokban és a volt Kanadában zajlottak.

– És mi a helyzet az üzleti érdekeltségekkel?

– Nincs közvetlen kapcsolat – felelte Jenny. – Viszont a pasas rengeteg jótékonysági szervezetet támogat.

– Ugyanezeken a helyeken?

Jenny kis szünet után válaszolt.

– Ja.

– Miféle jótékonysági szervezetek ezek?

– Nézd meg magad, kíváncsi macska.

A Mátrix látképét elektronikus újságcikkek váltották fel. A cikkek túl gyorsan átsuhantak Neko képmezején ahhoz, hogy meg lehessen jegyezni a tartalmukat, de Neko azért jó képet kaphatott belőlük Laverty jótékonysági tevékenységeiről. Segélyek katasztrófák károsultainak, orvosi segélyek, segélyek a RASZtalanoknak, stb. Nekónak különös érzése támadt. Úgy tűnt, a férfi túl jól ismeri az árnyvilág működését ahhoz, hogy patyolattiszta lelkű emberbarát legyen.

– Jenny? – A suhanó képek megdermedtek. – Ez a Xavier Alapítvány rengetegszer felbukkan. Nézzünk bele.

– Őrzik.

Nekóban azonnal felébredt a gyanú.

– Fekete jég?

– Neeem, csak szürkés árnyalatú.

– Akkor kezdjük a nyilvános adatokkal.

– Oké. Átvágok a nyilvános adatbázishoz.

Jenny úgy tett, ahogy mondta, így Neko nemsokára már az Alapítvány nyilvános adatai közül azokat nézhette át, amelyeket csak akart. A szervezetet a huszadik század vége felé alapította egy ismeretlen korú férfi, aki a leírások alapján huszonéves lehetett. Az az ember mára már a nyolcvanas éveiben járna. Neko egyeden képet talált. A fotó valamikor a századfordulón készült, az Oregon állambeli Portland egyik kórházának megnyitásán. Az eredeti fotót már régóta átdolgozták számítógépes formába. A legérdekesebb a dologban az volt, hogy ezt a szintén Laverty nevű fiatalember pontosan ugyanúgy festett, mint az a vöröshajú tünde, akivel Neko találkozott. Sem öregebbnek, sem fiatalabbnak. A képen látható férfinak persze nem volt hegyes füle; vagy pontosabban a füle nem látszott, mivel eltakarta gyönyörűen formált hajzata. A hasonlóság túl szoros volt ahhoz, hogy apáról és fiúról legyen szó, kivéve, ha a fiú teljeskörű plasztikai műtéten esett át, ami nem túl valószínű.

A válaszok mindig újabb kérdéseket vetettek fel. Neko elmosolyodott. Szerette az ilyesmit. Az Ébredés előtt ez a Laverty több „különleges gyermeket” is támogatott.

– Jenny, azt hiszem mélyebben bele kell néznünk ebbe az ügybe.

– Gondolod, találtál valamit?

– Majd meglátjuk, nem?

– Azt hiszem, csíplek, Neko. Már majdnem elég kíváncsi vagy ahhoz, hogy dekás legyél.

– A kíváncsiság átok is lehet. Olyan helyekre is elvezethet, amelyeket pedig jobb lenne nem meglátogatni.

Jenny nevetett.

– Az biztos, de ha minden szép és szabályszerű, akkor nincs benne semmi poén.

Áthatoltak a gleccser falán és szikrázó szépségű jégcsapok között suhantak előre. Jenny előzetes figyelmeztetése ellenére jó néhány másodpercig semmi sem állt az útjukba. Aztán az őket körülvevő jégtömbökbe belefagyott levegőbuborékok mozogni kezdtek. Mind feléjük tartottak.

– Hoppá… – motyogta Jenny.

– Mi az?

– Kiszúrtak minket.

Neko szeme előtt a kép hirtelen meglódult és vad cikkcakkban száguldozni kezdett.

– Mi történik? Mit csinálsz?

– Fedezék után rohanok. Rengeteg jégvágót be kellett pakolnom erre a vadászatra, és nem maradt elég hely a kemény harci programoknak.

A vad rohanás ijesztő hirtelenséggel megtorpant.

– A francba! – A Jenny hangjából kicsendülő bosszúság még a hangmodulátoron is átjött.

– Hello, Jenny.

Neko hallotta a szavakat de nem látta, hogy honnan jöttek. Körbecsavarta a fejét, megpróbálván rákényszeríteni az interfészt, hogy változtasson látóteret. Látni akarta, ki szólt hozzájuk. Végül Jenny lassan mozogni kezdett és szembefordult a hang tulajdonosával.

Egy ezüstös szikrákból álló, csillogó köpenyt viselő, ében kisfiú állt előttük. Az ikon kisebb volt, mint Neko elképzelte. Ha a valóságban lettek volna, akkor a kisfiú talán éppen akkora lenne, mint Neko maga.

– Elnézést, Jenny – mondta az ében kisfiú. – Ide még a főnökeid kapcsolatai sem juttatnak be – Viszlát.

A kisfiú intett az egyik kezével, és Neko olyasmit érzett, mintha valaki alaposan fejberúgta volna. A képernyő elsötétült. A másik szobából tompa puffanás jelezte, hogy Jenny is hasonló élményen ment át. Neko letépte fejéről a sisakot és az ajtóhoz rohant. Mivel tudta, hogy úgysem lenne képes betörni, ezért nekiállt, hogy kipiszkálja a zárakat. A háta mögül a számítógépből megszólalt Jenny hangja.

– Minden rendben. Csak egy kis kilökési sokk.

– Ki lettünk rúgva. Egy másik dekás?

– Ja.

– Vissza tudunk menni?

– Vissza tudunk, de nem megyünk. Legalábbis én nem megyek. Megpróbálkozhatsz valaki mással is, de nem hiszem, hogy jutna valamire a Svindler ellen.

Neko mintha nem hallotta volna jól, amit hallott.

– Ez a Svindler volt?

– Az elektronikus változata.

Neko meglepődött, de igazából nem döbbentette meg a dolog. Tudta, hogy Svindler dekás, és hogy kapcsolatban áll Lavertyvel. És ugyan ki más védelmezhetné jobban Laverty titkait? Az őrző dekás gyors reagálása arra utalt, hogy fontos információkat őriztek abban a rendszerben.

– Ő ennyire jó?

– A Svindler mindig is jó volt. Most viszont egészen különleges.

Különleges? Lehet, hogy valóban az. És vajon elég különleges ahhoz, hogy ő is egyike legyen Laverty „különleges gyermekeinek”? Úgy tűnt, Laverty akkor született, amikor a tündéknek még nem lett volna szabad létezniük. Vajon ugyanez állt Svindlerre is? Zip utolsó szavai erre engedtek, következtetni.

Tündék, akik öregebbek a mágiánál. Ez ellentmondásban állt az elfogadott elméletekkel, melyek a Felébredésről, a mágia és a Hatodik Világ születéséről szóltak. Tisztán látszott, hogy a tündéknek titkaik voltak. És nagyon is elképzelhető volt, hogy a titkaik között a halhatatlanság is szerepelt. Lehet, hogy Kham fején találta a szöget azzal a kristállyal és annak képességeivel kapcsolatban.

Elrabolni ezt a titkot komoly feladat volt, felhasználni pedig még nagyobb. Az a vadász, aki ezt megcsinálja, halhatatlanná válna – és nem csak az árnyakban. A haláluk után is sokáig élnének az utánuk jövők száján a legendákban és regékben. Naná, hogy veszélyes a dolog, de Neko tudta, hogy nem fogja kihagyni élete vadászatát.

Eltűnődött azon, vajon mit szólna ehhez a régi tanítómestere?

16.

Az Andalusian Light Industries biztonsági igazgatónője, Agnes Tsossie úgy kuporgott Glasgian előtt, mint egy emberi féreg. Jogosan félt Glasgian haragjától; a feladatát nem teljesítette kifogástalanul. Jelen pillanatban azonban a herceg nem kívánta kifejezésre juttatni haragját. Várni fog vele egészen addig, amíg meg nem tudja, miért vallott kudarcot a nő, és amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az így előállt helyzet nem fenyegeti a terveit. És egészen addig a nő még hasznos eszköznek bizonyulhat. És ha nagyot alkot az általa okozott szemét eltakarításában, Glasgian talán még az életét is meghagyja neki Végül is, a nőnek ez volt az első hibája.

Glasgian végignézett a folyosón, a golyó ütötte lyukakon, a robbanás nyomain, a füstnyomokon és a vérfoltokon; Kis harc volt, mégis harc. Olyan harc, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

– Bízom benne, hogy meg kívánja magyarázni a dolgot – szólalt meg anélkül, hogy a nőre kegyeskedett volna nézni.

Az igazgatónő egy kis ideig csöndben maradt. Összegyűjti a bátorságát, gondolta Glasgian. A nő értett a szakmájához, és bár Glasgian nem mondta el neki, mi történt az elődjével, a nő ettől függetlenül megtudhatta valahonnan. Az igazgatónő hangja csodálatosan fegyelmezetten csengett, amikor végre megszólalt.

– Mint ön is látja, uram, az északi peremvonal mentén hatoltak be, és elkerülték a riasztórendszereinket. A törmelékből ítélve nagyon fejlett felszereléssel dolgoztak, jóval fejlettebbel, mint amit egy innen-onnan összeállt árnyvadász csapattól elvárhatnánk. Arra következtetek, hogy egy cég szerelte fel őket. A védelmi rendszerekre fordítható költségkeretünk kizárja a hasonló felszereltségű csapatok elleni tökéletes védelem létesítését. Nem tudtunk foglyokat ejteni, így sajnos nem tudom meghatározni, ki szponzorálta az akciót.

Glasgian lekicsinylően intett a kezével.

– Nem érdekelnek sem a részletek, sem az ön kifogásai. Azt akarom tudni, hogy honnan tudták, hogy be kell törniük.

Glasgian szeme sarkából látta, hogy az igazgatónő idegesen hátrasimítja a haját.

– A céljuk ismerete nélkül erre nem tudok válaszolni. Mivel nincsenek kikérdezhető foglyok, ez az információ ismeretlen marad.

A herceg megfordult és a nőre bámult. Kimutatta megvetését.

– Észak felől törtek be, vagy nem? Kevesebb, mint százméternyire a könnyű összeszerelő üzem északi szárnyától. A 4-es pinceszint felé tartottak, nem igaz?

Tsossie amúgy sem volt szép nő, és a szemöldökráncolása még kevésbé tette azzá.

– Elképzelhető. De nem érték el, így aztán nem tudhatjuk, valóban az volt-e a céljuk. A telepen rengeteg potenciális célpontot lehet találni.

A nő ugyanolyan jól tudta, mi volt a behatolók célja, mint Glasgian. A herceg ezt látta a nő szemében.

– 4-es pinceszint.

A nő megrázta a fejét, nyíltan kimutatva ezzel, hogy nem ért egyet Glasgian kategorikus kijelentésével.

– Tudom, hogy ön meg kívánta erősíttetem a terület őrzését, de erről kívülállók nem tudhatnak. Nem tudhatják, hogy ön rendkívül értékesnek tartja azt, amit ott őriznek. Úgy tűnik, hogy a projektje biztonságának megőrzésére irányuló akarata indokolatlan következtetések levonására készteti önt.

Hogy merészeli! Glasgian kinyitotta a száját, hogy a helyére tegye a nőt, de nem juthatott szóhoz.

– Lehet, hogy áttörtek a peremvonalon, de egyik behatoló sem távozhatott; következésképpen semmit sem veszítettünk. Az ön projektjei, a 4-es pinceszinten lévőt is ideértve, továbbra is biztonságban vannak. Nem tagadom, hogy létezik bizonyos veszély, de felkészültem rá, hogy továbbra is kellő őrzést biztosítsak a számukra. Mindazonáltal hatékonyabb munkát végezhetnék, ha tudnám, hogy mit őrzünk. Az esetben ugyanis sokkal biztosabban értékelhetném az esetleg minket érintő fenyegetéseket, és sokkal hatékonyabb védelmi eszközöket állíthatnék szolgálatba.

Ez valóban így volt. De az is lehet, hogy a nő ezt a tudást a saját javára használná fel; ha ugyan ezt eddig még nem tette meg. Ő is csak egyszerű humán volt, és mint ilyen, a saját érdekeit tartotta szem előtt, még akkor is, ha csak pillanatnyi előnyökről volt szó. Talán ő maga is közreműködött a támadásban. Ha így tett, akkor viszont nagyon ostoba volt. Glasgian erre előbb vagy utóbb rájönne; és ha kiderülne, hogy Tsossie részese volt az árulásnak, akkor ezt alaposan megkeserülné rövidke élete hátralévő részébe. Piti, tűnő előnyök. Az ilyenek mindig is annyira vonzották a humánokat. Glasgian arra gondolt, talán azért, mert a humánok amúgy is csak rövid ideig éltek.

– Ami a hatékonyabb ellenintézkedéseket jelenti, azokat majd én elintézem. Megszervezem, hogy több mágikus támogatást kapjon. Feltételezem, ez ellen nincs kifogása.

– Nincs, uram.

Talán nincs. Talán van.

– Felkérem Madame Guiscadaeaux-t, hogy reggel jelentést tegyen önnek, ő a tanítványom, én pedig feltétlenül megbízom a képességeiben és a hűségében. Ön ugyanúgy fog vele viselkedni, ahogy énvelem.

– Igen, uram.

– Ami pedig az ön ismereteinek szintjét illeti, ön már mindent tud, amire szüksége van – mondta Glasgian. – Sajnos azonban én nem. Tudnom kell, hogy ki küldte őket.

– Erre ebben a pillanatban még nem tudok válaszolni. A laboratóriumban már folyik a támadók felszerelésének azonosítása, de az előzetes jelentések nem túl biztatóak. A behatolók profik voltak.

– Nem is számítottam rá, hogy magukkal hozzák az azonosítókártyájukat is.

– Természetes, hogy nem, uram. Ezt senki sem tenné. De a céges zsoldosokat gyakran a saját cégük, vagy a kereskedelmi partnereik termékeivel szerelik fel. Gondolom azért, mert az ilyen felszereléshez könnyű hozzájutni. Ezek a támadók több cégcsalád termékeit is használták; ezzel is megpróbáltak független árnyvadászoknak látszani. Semmi olyasmit nem találtunk náluk, amiből megbízható következtetéseket lehetne levonni, jóllehet a felszerelésükben található áramkörök többsége a Miltron gyártási jeleit viseli magán. Ezzel együtt nincs elég bizonyítékom arra nézve, hogy joggal vádolhatnám a Miltront az akció megszervezésével.

Mikron? Glasgian nem ismerte ezt a nevet, persze ebben semmi meglepő nem volt. Senki sem emlékezhet a világ összes cégének nevére. A mamutcégek után csak nagyon nehezen lehetett nyomozni. Az ember sosem tudhatta, kik voltak a leányvállalataik, kereskedelmi partnereik és szállítóik. Ha Tsossie úgy látta, hogy érdemes megemlíteni a Miltron nevét, akkor valószínűleg tudott is valamit a cégről. Glasgian úgy döntött, megengedi a nőnek, hogy felvilágosítsa őt.

– Miltron?

– Kisebb multinacionális cég, amelyik biztonsági technikák és mágikus eszközök kereskedelmével foglalkozik. A telepünkre való betöréshez magától értetődően választhatták az ő felszereléseiket. Ebből kifolyólag nem biztos, hogy maga a Miltron is benne volt az akció megszervezésében.

– Hozzon róluk egy fájlt.

– Igen, uram.

Tsossie elindult a folyosón, és félúton belépett egy szobába. Glasgian végignézett a sérült folyosón. A vadászok megsemmisítése megzavarta a hely nyugalmát. Tsossie néhány perc múlva visszatért.

– Ha utánam jön, uram, előkészítettem önnek egy terminált. Glasgian elindult a nő után. A terminál valóban készen állt, így leült elé, és átnézte az adatokat. A jelentés nem volt teljes.

– A társaság tulajdonosairól nincsenek adatok.

– Lehívhatok egy listát azokról a cégekről, amelyek közreműködnek a Miltront irányító holding működtetésében, de ezen cégek halmazán túl a háló túlságosan kibővül. A végső tulajdonosok kiléte bizonytalan, és úgy gondoltam, jobb, ha puszta feltételezéseket nem tüntetek fel a bizonyosság színében.

– Lássuk ezeket a cégeket.

A nő odaállt Glasgian mellé a terminálhoz. Néhány másodperc múlva cégek nevei jelentek meg a képernyőn. Tsossie félénken hátralépett. Glasgian egy ideig a képernyő helyett a nőre nézett, Tsossie pedig megmerevedett a pillantás súlya alatt. A nő mindig is hatékonyan dolgozott, gyakran már akkor megválaszolta, Glasgian kérdéseit, amikor azok még el sem hangzottak. Nem vallott Tsossie-ra, hogy a Miltron tulajdonosainak listáját nem készítette elő. Talán rejteget valamit; Glasgian úgy döntött, hogy figyeltetni fogja a nőt. Másfelől viszont elképzelhető, hogy az igazgatónő egyszerűen csak óvatos volt. Glasgian még nem büntette meg; mivel Tsossie egyszer már hibázott, lehet, hogy egyszerűen egy másik, személyes szempontból sokkal riasztóbb hibától tart, Glasgian visszafordult a képernyő felé, és szemügyre vette a neveket.

– Ássanak mélyebbre.

– Ez időt vesz igénybe.

– Csinálják meg. És ne használjanak el túl sok időt hozzá.

Glasgiannak tudnia kellett, hogy az ellenségei tudták-e, mit rejtegettek Urdlival a 4-es pinceszinten. Eddig sikerült titokban tartani a zsákmányuk hollétét. Legalábbis Glasgian így hitte. Egészen az előző napi betörési kísérletig. A képernyőn sorakozó nevek egyike hirtelen felkeltette az érdeklődését, és egy olyan lehetőséget vetett fel, ami eddig még nem fordult meg a fejében.

– Az anyacégek egyike, a Southern Cross Pharmaceuticals különösen érdekel.

– Miért, uram?

Tsossie hangjából semmilyen félelem nem csendült, inkább határozott kíváncsiság. Az SCP-nek dolgozna? De még ha nem is így lenne, és a nő nem akarná kitalálni Glasgian szándékait, akkor sincs joga ilyen kérdést feltenni.

– Csak végezze a munkáját – csattant fel Glasgian.

– Igen, uram!

– Gyerünk! Lásson hozzá!

A nő kimenekült a szobából, Glasgian pedig ott maradt a terminál előtti székben ülve.

Lehetséges, hogy a támadást nem külső személyek irányították?

Amint az a cég nevéből is kiderült, az SCP a déli féltekén működött. Ausztráliában, hogy pontosabbak legyünk. Véletlen egybeesés lenne?

Glasgian visszaemlékezett rá, hogy az SCP az ausztrál üzleti társadalom prominens tagjainak sorába emelkedett Egy ásványi anyagokkal kapcsolatos ügylet során váratlanul nagy sikert aratott.

Egybeesés? Aligha. Egy nagyobb ásványianyag lelőhely felfedezése Urdli számára csak egyszerű ujjgyakorlat.

Urdli tudja, hol őrzik a kristályt, és tud a biztonsági intézkedésekről is. Abban sántikálna az ausztrál, hogy kiüsse Glasgiant a nyeregből? Talán Urdli azt képzeli, hogy ha elveszi a kristályt Glasgiantól, akkor végre a saját csigatempójában haladhat a vizsgálattal.

Ha ez így volt, akkor a sötétbőrű öregúr nem is tudja, milyen hatalmasat téved.

Bármit mondott is Glasgian Urdlinak, a saját analízisei nagyon is jól haladtak, és arra számított, hogy nagyon hamar megkapja a kívánt válaszokat. És ha egyszer megszerezte azokat, Urdlira már nem lesz szüksége: Külön jól fog esni, hogy nem kell majd állandóan hallgatnia Urdli okoskodásait és szentbeszédeit. Épp eleget hallott már ilyeneket az apjától.

És ha Glasgian megkaparintja a kristály titkait, akkor meglesz az a hatalma, amire vágyott. És senki sem fogja megakadályozni őt e hatalom felhasználásában, senki sem fogja megakadályozni őt abban, hogy végleg lerázza magáról az apja árnyékát, és elfoglalja méltó helyét az új rend urai között.

17.

Khamnak fogalma sem volt, a macskafiú hogyan tudott megszervezni egy találkozót Svindlerrel, de mindenesetre úgy ítélte meg a dolgot, mint annak a jelét, hogy Neko kezdte kiismerni magát Seattle árnyvilágában. A kölyöknek nem voltak meg azok a problémái, mint Khamnak és a vadászainak. A humánok Seattle-ben sokkal megszokottabb látványnak számítottak, és tekintélyes részük ázsiai volt. Neko könnyebben el tudott vegyülni a fentiek között, következésképpen biztonságosabban elhagyhatta az Alvilágot. Bár már két hét eltelt a nagyterem leégése óta, Kham még mindig nem mert felmenni a felszínre.

A macskafiú viszont ragaszkodott a magáéhoz, és azt hajtogatta, hogy ez a találkozó segít majd Khamnak abban, hogy elhatározza magát. Így aztán most egy padláson várakoztak Bellevue Redmond felöli részén. A motorjaikat odalent parkolták le egy garázs háta mögé. Kham nem örült, hogy csak úgy le kellett tennie a Scorpionját – bárki besétálhat a sikátorba, ráülhet a motorra, beindíthatja, és már el is húzhat vele –, de nem volt más választása. Még csak a helyi bandákat sem ismerte, hogy védelmet vásároljon tőlük. Ha Rabo és Patkánylapító is jöttek volna, akkor ők most ott állnának a motorok mellett, de Kham úgy ítélte meg, hogy a helyzet túl meleg ahhoz, hogy rajta kívül más is kimerészkedjen az Ork Alvilágból. Vagyis senki sem felügyelt a motorokra. Bellevue-ban ugyan nem volt magas a bűnözési arány (a nagyobb lopásokat is beleértve), de hát végül is a kormányzónő szerint egész Seattle-ben nem volt magas a bűnözési arány. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy Khamnak viszketni kezdett a hátsó fele arra a gondolatra, hogy őrizetlenül kellett valahol otthagynia a Scorpionját.

Aztán megérkezett Svindler, és baráti üdvözlések következtek. Khamot meglepte, hogy a tünde udvariasan viselkedett. A meglepődés pedig azonnal magával hozta a gyanakvást is. Talán nem is Neko szervezte meg a találkozót. Talán ez Svindler találkozója volt, és a macskafiú abban mesterkedik, hogy Khamot még több tünde ganéjba rángassa bele. De Kham gyanakvása egy kicsit alábbhagyott, amikor a tünde belesüppedt az egyik székbe, és egyik, fekete bőrbe öltöztetett lábát átvetette a szék karfáján. Ez Svindler könnyed testtartása volt, és akkor szokta ezt felvenni, ha ki akarta mutatni, hogy nem igazán érdekli Sally legújabb vadászata. Ha a tünde üzletet kötni jött volna, akkor nem viselkedne ilyen lazán.

Neko minden bevezető formaságot mellőzve egyenesen a tündére nézett, és megszólalt.

– Te az Ébredés előtt születtél.

Ez a megjegyzés egészen meglepte Khamot, de a tünde meg sem rezzent. Nyájasan Nekóra mosolygott.

– Abszurdum, Macska Úr. Mindenki tudja, hogy az Ébredés előtt nem léteztek tündék.

– Amit mindenki tud, az ritkán felel meg az igazságnak, és léteznek bizonyos különleges történetek, amit csak a különleges kevesek ismernek, vagy nem így van?

– Úgy fest, egy tündérmesét akarsz felhozni, amiben természetesen bőven vannak konspirációk és sötét ügyletek is – Svindler ásított egyet. – Nagy Ég, Macska Úr, ha lehet, csak röviden. Könnyen elunom magam, különösen akkor, amikor a valós világban is vannak elintézni való ügyeim.

– Nem történetet hoztam, Svindler. Csak következtetéseket. Te vagy a legfőbb bizonyítéka annak a konkrét következtetésnek, melyet muszáj volt levonnom.

– Rimánkodom, mi légyen az a következtetés?

– Az, hogy a tündék régebbről valók, mint a mágia.

– Mily könnyedén mondod mindezt, Macska Úr. El kell ismernem elméd fürgeségét, jóllehet szavaid bölcsességét egyelőre nem látom. A nagy titkod egyáltalán nem titok, és a csodás következtetésedben is hiba rejlik. A tünde faj az emberi faj genetikai kódjának egyszerű mágikus kifejeződéseként jött létre. Mana hiányában tündék sincsenek.

– Te mégis 2011 előtt születtél.

– Nyilvánvaló, hogy összeszedtél némi adatot, mely erre a következtetésre indít – Svindler csodálkozó arccal Kham télé fordult. – Te láttad már ezt a szabadalmaztatott baromságot, Agyar Úr?

– Nöm.

Minthogy nem is. De jelen pillanatban Kham úgy döntött, hogy belemegy a játékba, és elfogadja a macskafiú vezetését.

– Deha a macskafijú aztát mongya, akkó abban van valami. Tisztárra akarod magad mosni, tünde?

– Tiszta? Tiszta? És mit tudsz te arról, Agyar Úr?

Kham nagyot lélegzett, és ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben jól képen törölte volna a simaszájú tündét, hogy azokból a gyöngyfehér fogakból néhány lecsússzon Svindler torkán, de Neko halvány érintésére türtőztette magát. Neko megvárta, hogy Kham kifújja magából a levegőt, és csak utána beszélt tovább.

– Nem fogsz félrevezetni minket sértegetésekkel és gúnyolódással, Svindler.

Neko valahonnan előhúzott egy adatchipet és széles mozdulattal felmutatta.

– Ismerjük a történetedet.

– Valóban?

Neko úgy mosolygott, mint ahogy a névrokona tenné egy sarokba szorított egér fölött.

– William Randall őrnagy, és tragikus körülmények között elhunyt felesége, Angelica. Beverly Park, Zip és a Huligánok. A tűz az Everett Közösségi Kollégiumban. Jégszemű Estios. Teresa.

Kham a nevek hallatára összeráncolta a homlokát. Semmi sem ugrott be neki a nevek hallatán, de úgy tűnt, a tündének igen. Svindler szeme vékony réssé szűkült, arcára pedig kemény és nyers kifejezés ült ki.

– Elég!

Kiugrott a székéből és körbesétált a szobában. A falnál megállt, várt egy kicsit, majd a válla mögött Nekóra meredt.

– Igazán kíváncsi macska vagy te, Neko san.

– Nem vitás – felelte a macskafiú vigyorogva. – Akkor hát elégítsd ki ezt a kíváncsiságot, és áruld el nekünk, hogy születhetett egy tünde azelőtt, hogy bármely tünde megszületett volna?

Svindler lassan visszatért a székéhez, majd megállt fölötte, mintha azon vívódna, hogy leüljön-e vagy sem. Végül leült, de már nem olyan könnyed pózban, mint megérkezése után. Amikor megszólalt, lassan és halkan beszélt.

– Csúcsgyerek vagyok, és akkor születtem,, amikor a mana egy időre némileg erősebb volt. A tünde gének akkor mutatkoznak meg, amikor a manaszint elég magas. Bizonyos időkben és bizonyos helyeken ez a szint elég magas volt ahhoz, hogy a gének aktiválódjanak. Nem olyan nagyon titokzatos tehát a dolog. Vannak mások is, akik hozzám hasonlóan születtek, ők a bizonyítékai annak, hogy a mágia rövid időszakaszokban létezett korábban is.

– Sötét helyeken – mondta Neko.

Svindler vállat vont.

– Talán úgy van, ahogy mondod. Nem tettem semmit annak érdekében, hogy eltitkoljak ilyen tényeket. Miért is tettem volna? Ezek az események már évtizedekkel ezelőtt történtek; a csúcsgyerekek olyan jelenséget képviselnek, amely már nem bír fontossággal, mivel a Hatodik Világban élünk, ahol a tündék megszokottnak számítanak, és a létezésük észrevehető, ha nem is mindig észrevételre érdemes. Úgy teszel, mintha valami gonosz és sötét titkot akarnál a fejemre olvasni. Nagy Ég, mi a célja ennek a fárasztó gyakorlatnak? Nyilvánvalóan nem másról van szó, mint céltalan és tapintatlan kíváncsiságról.

Kham felhorkant.

– Talán. A zember sose tudhassa a macskafijúnál.

– Szegényes blöff, Agyar Úr. Látom az arcodon, hogy nincs közöd a társad tevékenységeinek legtöbbjéhez, jóllehet vele együtt érkeztél. Mindezidáig a saját érdekedet mindig másoké elé helyezted, és jelen pillanatban sem utal rá semmi, hogy ezen szokásodon változtattál volna. Következésképpen te egy húron pendülsz Macska Úrral a magánéletembe való jelen behatolási kísérlet tekintetében.

– Rengetegszer vadásztunk együtt, Agyar Úr. Azzal fordulok hozzád, hogy lépj túl a társad kifürkészhetetlen titokzatosságán. Mi a célod velem? A korábbi bajtársi mivoltunk emlékére kérlek, fejezd be ezt a kis vívóleckét. Csapj oda, és essünk túl a dolgon!

Kham nem tudta biztosan, a tünde színpadias beszédéből mennyi volt a díszlet, és mennyi volt az igazság, de érzett valami őszinteséget Svindler monológjában. A tündét valóban kényelmetlenül érintette a téma. Ez tetszett Khamnak. Olyan jó volt a tündét könyörögni látni, hogy változtassanak a témán.

– Szóvval, milyen öreg vagy?

– Emlékszem arra a rádióadásra, amiben bejelentették, hogy New Yorkban egy földrengés következtében leomlott az Empire State Building – mondta Svindler csöndesen.

– Bameg! Ammá tömmiűt ötven évvel ezelőtt vót. Temmeg csak tinédzsernek láccó.

– A tündék ilyenek.

– Sohase öreksző meg?

– Minden nappal öregszem.

– Basszameg, te csavarpofályú tünde! Tuddod, mirő beszélek.

– Nyugalom, Kham – mondta Neko finoman. – Felesleges inzultálnunk Svindlert, akármennyire is igyekszik kerülgetni a kását. Elvégre te is megérted, hogy az ember nem mindig beszélhet egyenesen, nem igaz?

Neko odafordult Svindlerhez.

– Kötnek bizonyos dolgok ez ügyben, igaz?

– Hidd, ahogy kívánod – felelte a tünde.

– Ó, hiszem is – biztosította Neko. – Laverty is olyan tünde, mint te vagy.

– Így van, láttátok őt. Tudjátok, hogy olyan.

– Ennél egy kicsit konkrétabban értettem a dolgot – mondta Neko hűvösen. – Laverty idősebb, mint te. Ő is ilyen csúcsgyerek?

Svindler igenlően bólintott Neko ismét szúrt egyet.

– A manacsúcsokat bizonyára észrevették volna, ha azok a mágia általános megérkezte előtt történtek volna.

– Ha gyakori esetről lett volna szó – bólintott Svindler. – De azok igen ritkák, vagy inkább azt kell mondanom, hogy ritkák voltak. A csúcsok rövid ideig tartó, átmeneti jelenségek. Akkor jönnek létre, amikor a manaszint megemelkedik, és már véget is érnek, amikor az ismét lecsökken. Némely, az újkor kezdete előtt általában nem lehetséges dolog megtörténhetett ilyenkor. Nem gyakran, és egészen bizonyosan nem mindenütt. És valóban igaz, hogy egyes csúcsjelenségekre felfigyeltek, és be is számoltak róluk, de magukat az eseményeket és a lényeket fantáziameseként és olcsó újságírói fogásokként kezelték, és mellőzték.

– Ha valaki ilyen könnyedén beszél a történelemről, az feltehetően mély ismeretekkel rendelkezik a témában.

– Vagy pusztán csak érdeklik a régmúlt dolgok – jegyezte meg Svindler mintegy mellékesen.

– Talán. De mivel te olyan könnyen beismered a manacsúcsok létezését, így nekem is hinnem kell bennük, és azt hiszem, hogy minden további nélkül elfogadhatom, hogy valóban megtörténtek ilyenek. A dolog igen izgalmas. A manacsúcsok létezéséhez a manaszint mozgása szükséges, mivel minden egyes csúcshoz definíció szerint tartozik egy felszálló és egy leszálló ág. Egyszer fel, egyszer le, és ez többször is megtörtént.

– Nem mondtam, hogy a csúcsok ismétlődtek volna.

– Nem, de azt igen, hogy több csúcs is volt. És ezeknek nem kell ugyanazon helyen, vagy valamely határozott időtartamon belül megtörténniük ahhoz, hogy az ember a csúcsjelenségek ismétlődő mivoltára gondoljon. A dagály is jön és megy, de minden alkalommal különböző szintet ér el, és a dagály nagyon is ciklikus jelenség. A te manacsúcsokról adott leírásod engem hullámokra, a mana jelenlétében történő ismétlődő jelenségekre emlékeztet. Ciklusokra talán. Hallottál már Ehran, az írástudó cikluselméletéről?

Svindler szinte azonnal válaszolt.

– Semmit sem említettem ciklusokról.

– A mágia visszatértére és a feltámadására utaltál. Többször is. Ezek a szavak ismétlődésre utalnak, melyek erősödő és gyengülő komponensekből állnak.

Svindler elfordult, és kibámult az ablakon.

– Nem vagyok mágiaszakértő.

– De ismersz valakit, aki az – mondta Neko, és rámosolygott a tünde hátára.

– Nem tudok sokat beszélni a mágia ciklusairól, de annyit azért tudok, hogy figyelmeztesselek, nem túl egészséges ezekben a dolgokban áskálódni – Svindler szembefordult velük. – Kerüljétek el a témát.

– Fenyegetés?

– Figyelmeztetés. Az ilyesfajta tevékenységgel felkeltitek bizonyos személyek figyelmét…

– Tündékét?

– Személyekét, Macska Úr. Olyan személyekét, akik rossznéven veszik az ilyesfajta kíváncsiságot. A túlzott kíváncsiság következményeiről még a te országodban is szólnak közmondások.

Lehet, hogy Svindler megpróbálta takargatni a dolgot, de Kham úgy vélte, hogy a dekás által említett „személyek” valóban tündék. Tündék, akik már eddig rejtegettek bizonyos titkokat, tündék, akik nagyon odavoltak azért, hogy kiássanak egy nyomorult, faragásokkal díszített kristályt. Nos, ezeknek a tündéknek nem kell feltétlenül tudniuk arról, hogy Kham és a macskafiú a nyomukban vannak, egészen addig, amíg már túl késő bármit is tenni ellene. Jelen pillanatban viszont a tündék figyelme, legyen szó bármilyen tündéről, nemkívánatos volt. A tündék dolgainak ismerete azonban értékes dolognak számított, a macskafiú pedig eltökélte magát, hogy megszerzi ezt az ismeretet.

– Urdli egyike ezen személyeknek? – kérdezte Neko könnyedén.

Svindler összerezzent azon név hallatán, amely Khamnak semmit sem mondott.

– Honnan ismered ezt a nevet?

– Kutatómunka. Kapcsolatok. Néhány véletlen egybeesés kinyomozása, melyek feltehetően nem véletlen egybeesések voltak. Fogalmazzunk úgy, hogy adott egy kis időre megpillantott arc, adott bizonyos könyörtelenség, adottak egy színesbőrű tündét is érintő akciókban előfordult bizonyos könyörtelenségek emlékei, adott a te közreműködésed az ügyben, és adott a te korábbi közreműködésed egy másik ügyben. Ezeket összerakva adódik a következtetés.

Kham feje valósággal beleszédült a hallottakba. Kezdett örülni annak, hogy a macskafiú az ő oldalán állt. Svindler sóhajtott egyet.

– És mindez a céltalan kíváncsiság kielégítésének érdekében?

– Aligha céltalan.

– Ja – bólintott Kham. – Mevvannak a salyát okajink.

– Ez igen valószínű. És merem remélni, hogy ezen okok elég nyomósak ahhoz, hogy kiegyensúlyozzák a veszélyeket.

– Má válaltam veszélyt korábba is – mondta Kham. – A vadásszok mind áztat csinájják.

– Ez igaz. Nagyon is igaz.

– Mennyi idős Urdli? – kérdezte Neko.

Svindler sokáig nézte a macskafiút, és csak utána válaszolt.

– Hadd szabadjon úgy fogalmaznom, hogy már jóval túlhaladta az ifjúkorát.

Kham ismét jól képen akarta törölni a kígyónyelvű tündét, de Neko nyugtatólag ismét megérintette a karját. Kham rájött, hogy a macskafiúnak igaza volt. Erőszakkal nem lehetett volna választ kicsikarni Svindlerből. A macskafiú tudta, mit csinál. Kham pedig hagyta, hadd csinálja.

– Szóval ő is idősebb. Ennyire számítottam is. Idősebb, mint Laverty?

Svindler magabiztosan felelt.

– Nem fogsz a születésére utaló feljegyzéseket találni.

Neko élénk tekintettel előrehajolt.

– Mennyi idős, Svindler?

– Amint azt már mondottam, nem fiatal. Más választ tőlem nem kaphatsz, mivel nem ismerem az igazságot ez ügyben. És ha hazudnék neked, azt bizonnyal nem vennéd jó néven. Ha pedig az általam ismert igazságot mondanám el, azt hinnéd, hogy hazudok.

– Akkor tehát nagyon idős – mondta Neko.

Utána senki sem szólt semmit.

Kham nem tudta, ki volt ez az Urdli, de volt egy gyanúja. A macskafiú azt mondta, hogy „színesbőrű tünde”, Kham a közelmúltban pedig csak egyetlen ilyennel találkozott – a Sötét Tündével. A többi tündéhez hasonlóan, ő is csak kölyöknek tűnt, de Svindler itt most azt mondta, hogy ez az Urdli már öregember. Kham most már látta, hogy igaza volt; a tündék valóban az ifjúság titkát őrizték, sőt talán a halhatatlanságét is. Neko tehát azért szervezte meg ezt a találkozót, hogy bebizonyítsa Khamnak az igazát, hogy megmutassa neki, tenniük kell valamit.

– Mevan neki, nem?

– Mije van neki? – kérdezte Svindler ártatlanul. Kham többet tudott annál, hogy elhiggye a színjátékot.

– Mos mi gyüvünk a titkokkal – mondta.

– Nem tudjátok mi felé haladtok.

– Többet tudukk, mint áztat te hisszed, tünde.

– Agyar Úr, a tudás nem ment meg, ha a szokásos stílusodban baklövést baklövésre halmozol.

– Nem lessz baklövéss.

– Reméljük, hogy így lesz – felelte Svindler ünnepélyesen.

Neko elmosolyodott.

– Semmit se félj – mondta a tündének. – Én csöndben járok, akárcsak a névrokonom.

Svindler szemében szomorúság tükröződött, amikor Nekóra nézett.

– Ha ezt az utat kívánod járni, Macska Úr, akkor a legjobban teszed, ha halkan lépdelsz, és erre a barátaidat is megtanítod. Ellenkező esetben csak remélhetem, hogy ha macska a névrokonod, akkor ennek megfelelő számú élettel is rendelkezel.

18.

– Hová megyünk? – kiabálta túl a macskafiú a motorok bömbölését.

– Beszélükk Lavertyval.

– És ezt hogyan csináljuk?

– Aszontad, azér beszéttük a Svindlerrel, mer begyütt a várossba Lavertyval, he?

– Hai, egy kormánykonferenciára. De oda nem juthatunk be. Mellesleg lehet, hogy Glasgian is ott van. És ha meglát minket, tudni fogja, hogy nem haltunk meg.

– A frász akargya Glasgiant látni. A kofferenca az valami álami üzlet, he? Hát, ha a pízes fijuk nem túlóránnak, akkó a nagyfőnökkök se. Szóvval vége lessz, mire a züzletnak vége lessz. Vaggyis mostan. Várukk, aztá utánamegyükk Lavertynak, amikó kigyün.

– És ha repülővel távozik?

Kham erre nem gondolt.

– Van job ötletted? – horkantotta mérgesen.

– Nem látom, miért kellene Lavertyvel beszélnünk. Svindler már beigazolta a gyanúnkat. Jobban tennénk, ha beszereznénk a kristályt tartó állvány letört forgácsának elemzését.

– Menny, ha akarsz. Én hallni akkarom, mitet mond a Laverty.

Neko nem válaszolt, de nem is távozott. Egy utcai árus utánfutója mögött leparkolták a motorjaikat, alig fél háztömbnyire a Jarvis épülettől. Vártak. Hogy ne keltsenek feltűnést, vásároltak egy kis kaját Kham behabzsolta az első hot-dogját, Neko viszont némileg finnyásán kóstolgatta a tengeri növényekbe csomagolt akármicsodát, amit errefelé hot-dognak hívtak. Kham már félig a második adagot is elpusztította, amikor észrevette, hogy az épület előtti lépcsőkön amolyan riporterkülsejű emberek kezdenek gyülekezni.

Könyékkel oldalba bökte a macskafiút, és a fejével az épület felé intett.

Néhány perccel később néhány tünde lépett ki az épületből, és a riporterek szinte szempillantás alatt körülvették őket. Két tünde elegánsan ellépett a tömeg elől, mintha láthatatlanok lettek volna. Kham tudta, hogy ehhez a trükkhöz igazi mágiára volt szükség. Így aztán nem volt meglepő, amikor kiszúrta, hogy a két tünde egyike maga Laverty. A járda mellett egy karcsú, fekete Euró Westwind limuzin várt rájuk. Laverty beszállt a hátsó ülésre, a segédje pedig előbb meggyőződött róla, hogy Laverty biztonságban odabent van, és csak utána ült be a sofőr melletti ülésre. Az ajtók becsukódtak, és a limó kigördült a forgalomba.

Kham és Neko elindultak utánuk.

Néhány háztömb múlva utolérték őket. Kham felpörgette Scorpionjának motorját, majd odahúzott a Westwind bal oldala mellé. Amikor a hátsó ajtó mellé ért, kinyúlt, és megkopogtatta az ablaküveget. A sötét üveg átlátszóvá világosodott, majd leereszkedett, és Kham máris szemtől szembe találta magát Lavertyvel. A tünde egyedül ült a limó hátsó utasterében, és az elülső, átlátszatlan fal fel volt húzva, teljesen elszigetelve őt ezzel a vezetőüléstől. A vöröshajú tünde nyugodtan nézett Khamra, mintha mindennapos élmény lenne a számára, hogy egy Harley Scorpionos ork a kocsija mellé húz, és bekopogtat az ablakon. Kham gyanította, hogy a tünde valahogyan tudta, hogy ő közelít.

– Ínnem lehhet jól beszégetni – kiabálta Kham, igyekezvén túlharsogni a motorja dübörgését.

– Én nem is terveztem beszélgetést.

A tünde nem kiabált, Kham mégis jól hallotta, amit mondott.

– Akkó tervezzen.

Kham kezét motorjának arra a pontjára csúsztatta, ahová a Svindler utáni találkáját követően újra felszerelte Uziját. Laverty tekintete a fegyverre villant, majd ismét magállapodott Khamon. Szemernyi aggodalom sem látszott a szemében, és ez elég ijesztő volt. Persze Kham erre számíthatott volna. A tünde korábban ennél többnek is ellenállt, még a páncélozott limuzin védelme nélkül is. Kham és az Uzi abszolút semmi veszélyt nem jelentettek a mágusra nézve.

– A Xavier Alapítvánnyró akkarok beszéni magával.

Laverty szeme egy villanásnyi időre kissé összeszűkült.

– Csak néhány percem van. Maradjon hátra és kövessen.

Kham tette, amit mondtak. Nem maradt sok választása. Kockázatos volt így szembetalálkozni Lavertyvel, de úgy tűnt, a dolog kezd kifizetődni. És Khamnak semmi más nem jutott az eszébe, hogyan kellene a Tir Tairngire-i Hercegek Tanácsának egyik tagjával úgy találkozni, hogy az ne keltse fel Glasgian figyelmét.

A karcsú, sötét kocsit könnyű volt követni, különösen motoron. Amikor más kocsik a motor és a limó közé kerültek, Kham és a macskafiú egyszerűen átsuhantak közöttük. Néhányan káromkodtak, sőt akadt, aki fenyegetőzött, de Kham a káromkodókat motorja felpörgetésével hallgattatta el, a fenyegetőzőknek pedig bemutatott egyet.

Félóra elteltével a limó behúzott a belvárosi üzletnegyed peremének egyik sikátorába. Az üzleti órák már elmúltak, így a környék elcsöndesedett. Korán volt még ahhoz, hogy megérkezzenek az éjszakai szállítójárművek. Ilyenkor csak néhány koldus kotorászott a szemét között, hogy kihasználja azt a rövidke kis időt, ami az esti rendőrőrjáratok megérkezéséig még hátravan. A limó egy garázsépület felhajtójának fordulójában állt meg. A kocsi orra az épület sötétségébe rejtőzött. Laverty átlátszóra állította az ablakát, így Kham látta, hogy végig őket figyeli, ahogy közelednek a limóhoz.

Kham leállította a motorját, de nem hajtotta ki a támaszkart. Ujjait a magasan álló kormányrúd köré fonta. Az izzadtság áztatta fogantyúk meleget és biztonságérzetet sugároztak élő tenyerén keresztül, és a kiberkarjának kéz részébe épített nyomásérzékelők is hasonló érzetet keltettek. Ebből a pozícióból bármelyik kezével könnyedén elérhette az Uzi elsütőbillentyűjét. Kham megvárta, hogy a macskafiú is odagördüljön mellé.

– Svindler aszongya, maggá öregeb, mint ő.

– És ön ezt elhiszi neki, igaz?

– Tuggyuk, hoggy maggá a Zébredés élőt születet.

– Valóban?

Laverty felmérte őket beszéd közben. Nyilvánvalóan meggyőzőnek találhatta őket, mivel tovább folytatta.

– Látom, hogy így vélik. Nos, rendben, akkor nem tagadom. Svindler nyilván beszélt önöknek a csúcsgyerekekről. Mi más lehetnék, ha nem egy ilyen csúcsgyerek?

– Sokminden – mondta Neko.

– Jól tuggyuk, mitet tud csinánrii a maggá fajtájja – mondta Kham.

– És mi a helyzet Urdlival? Svindler azt mondja, ő még idősebb – mondta Neko.

– Ezt ő mondta?

Kham nem felelt, és igazán örült annak, hogy a macskafiú is hasonlóképpen tett. Hadd találgasson a tünde a hallgatásuk okát illetően. Laverty játszott az információval, félrevezetést és hallgatást használva pajzsul. Hadd kóstoljon bele egy kicsit a saját módszereibe.

– Nagyszerű. Függetlenül attól, hogy mit mondott Svindler, és függetlenül attól, hogyan reagálnak önök arra, amit én mondok, látom, hogy le fogják vonni a maguk következtetését. A tények ebben nem zavarják önöket – Laverty halkan sóhajtott egyet. – Kétségkívül igaz, hogy nem én vagyok a legidősebb a metatípusomból. Vannak, és mindig is voltak olyan helyek, amelyek fókuszálják a mágikus energiát. Amikor a mana amúgy is erős, ezeken a helyeken még erősebb. És ezeken a helyeken néha működtek különleges mágiák. Urdli ausztrál, és Ausztráliában sok ilyen fókuszpontot lehet találni. Európában is van néhány, például Stonehenge, vagy az ókori kripták Aachenben. Itt, Északnyugaton megintcsak sok fókuszpontot lehet találni, és amint azt önök már minden bizonnyal kitalálták, ez az oka annak, hogy Tir Tairngire ott fekszik, ahol.

– Ausztrália és az Északnyugat vad környékek, vagy legalábbis részben azok. Ezeken a helyeken az ember nem zavarta meg annyira a természetes környezetet, mint például Európában, ahol már évszázadok óta szinte teljesen beszennyezett mindent – mondta Neko.

– Ahogy ön is mondja, az élővilág minden mana fonása, és az emberiség nem bánt kíméletesen a természetes világgal – felelte Laverty ünnepélyesen.

– Akkó vót magija a Zébredés élőt is – mondta Kham.

Laverty félénk hangon válaszolt.

– A bizonyíték erősnek tűnik, nem igaz?

– És léteznek mágiaciklusok is – mondta Neko.

– Ha önök a ciklusokban kívánnak hinni, akkor talán beszélniük kellene Ehrannal, az írástudóval. Biztos vagyok benne, hogy örömmel fejtené ki önöknek az elméletét. Másfelől viszont egy ilyen jellegű próbálkozás nem érné meg önöknek egy ideig.

Ehran? Vajon Urdli az írástudó tünde utcai neve volt?

– Ő a mássik tünde, mi? – kérdezte Kham gyanakodva. Laverty felnevetett és az ablaka lassan elindult felfelé.

– Az ön alacsony barátja ezt jobban tudja.

A tünde még akkor is mosolygott, amikor az ablaküveg átlátszatlanná villant, és a limó lassan elindult. A beszélgetés véget ért.

Kham bután bámult, miközben a limó begurult a garázsba, majd a bejárat elé leereszkedett a rács, hogy ne mehessenek a kocsi után. De mit is mondhatott, vagy mit is csinálhatott volna még? Segített volna Laverty, ha Kham megkérte volna? Nem valószínű. Akármennyire barátságosan is viselkedett a vöröshajú tünde, továbbra is a saját játékát játszotta, akármi is legyen az. De Laverty minden fenyegetés és figyelmeztetés nélkül távozott, és ez arra utalt, hogy feltehetően nem avatkozna közbe, ha Kham és a többiek szembeszállnának azokkal, akik megpróbálták kinyírni őket. De az is lehet, hogy ez az egész ügy csak egy tünde stílusú csőbehúzási módszer.

– És most? – kérdezte Neko.

– Mos megyükk, ászt megnézzük azta nyűves forgáccsot.

* * *

– Jó estét, uraim – köszönt a fehérköpenyes férfi.

A laboratóriumi létesítmény hátsó ajtajánál találkoztak. A férfi fehér hajával, hegyes orrával és sima arcával maga is úgy festett, mint egy laboratóriumi patkány, de Cog kezeskedett a képességeiért. Mellesleg elég kellemes áron is dolgozott. A férfi bevezette őket az épületbe, és végig egy folyosón. A folyosó mindenféle dolgoktól bűzlött. Kham ugyan egyik szagot sem tudta azonosítani, de azért így sem tetszettek neki. Végül beértek egy zümmögő gépekkel, számítógépkonzolokkal és, üvegfalú ládákkal telezsúfolt terembe. A fehérköpenyes felemelt egy kis üvegcsét, melyben a Khamék által begyűjtött forgács maradványai pihentek.

– Sok kérdésem van azzal kapcsolatban, hogy hol szerezték be önök ezt a mintát.

– Nem azér kapod a pízt, hoggy kédezz, hannem azér, hoggy válaszój.

– Nem kell felkapni a vizet. Tisztában vagyok a megegyezésünkkel. És amint meggyőződtem róla, hogy a megbeszélt ár hátralévő része megérkezett a számlámra, legjobb tudásom szerint válaszolni fogok a kérdéseikre.

Kham úgy vélte, volt valami nem odaillő a fehérköpenyes viselkedésében. A fickó túlságosan is élesen reagált. Kham azért beleegyezett a dologba, és átutalta a pénzt. Csöndben nézte, amint a tudós ellenőrzi a számláját. Újabb pénzt kellett kiadni. Kham remélte, hogy nem hiába. Aztán hagyta, hogy türelmetlensége jól látszódjon, és megkérdezte:

– Mijén réggi?

A fehérköpenyes hátradőlt a székében és összefonta mellén a karját.

– Nagyon.

– Emminden, amit moddani akkasz? – Kham arca elvörösödött. – Aszonták, szakértő vaggy.

– Csak semmi erőszak! – A férfi izzadni kezdett. – Bármikor behívhatom az őröket.

– Azok nem lessznek elég gyósak – mondta Kham, miközben előhúzta Uziját. – Vaggy meggyün a zeszed, vaggy kiszelőzztellek.

Neko is megszólalt mellette.

– Ez nem segít rajtunk, Kham. Nagyon sok őr van odakint,

– Eggem nem zavar.

– De engem igen. Talán hagynunk kéne, hogy ez az ember többet is elmondjon. Fizettünk érte. Biztos vagyok benne, hogy egy hozzá hasonló kaliberű szakértő ennél többet is tud.

Kham elfintorodott, majd vonakodva eltette a fegyverét.

– Reméltem is.

Úgy tűnt, a férfi megkönnyebbült, de a hóna alatt terjedelmes izzadtságfoltok jelentek meg, és elég kellemetlen szagot árasztottak. Mindenesetre megpróbált jó képet vágni az egészhez.

– A szakértelmem nem is kétséges, cimborák. De amit nem tudok, azt én sem tudom elmondani. Ez a ti kis forgácsotok nagyon rejtélyes.

– Talán, ha bővebben kifejtenéd – javasolta Neko.

– Ja – bólintott Kham. – És mindett mongyá el.

A fehérköpenyes elmosolyodott. Khamnak az volt a benyomása, hogy a fickó ismét nyeregben érzi magát.

– Normális esetben egy faanyag korát úgy tudjuk megállapítani, hogy az évgyűrűinek mintázatát ismert korú fák évgyűrűivel hasonlítjuk össze. A ti mintátok azonban túl kicsi volt a dendrokronológiai elemzéshez. A szerves anyagoknál alkalmazott szokásos kormeghatározó technika a radiometriás karbon-14 teszt. A teszt azon alapul, hogy az anyag széntartalmát összehasonlítjuk a hasonló anyagú, élő organizmusokéval, ez ugyanis meglehetősen állandó érték szokott lenni. Az idő függvényében léteznek némi eltérések, így aztán korrekciós faktorokat is alkalmaznunk kell, de maga a módszer meglehetősen pontos. Maga az elemzés elég egyszerű, mégsem akartam elhinni az eredményét, mivel a forgács olyan frissnek tűnt.

– És ménnem hitté el?

– Az összes szén átalakult nitrogénné.

– És akkó mijén öreg a forgács?

– Nem tudom.

– Mrjaz, hoggy nemtuddod?

– Azt, hogy nem tudom. A karbon-14 módszer csak ötvenezer évig visszamenőleg működik. Az ennél öregebb szerves anyag széntartalma teljes egészében átalakul, és ennél a forgácsnál is ez az eset áll fent. Tehát mivel nem tudom a forgács történetét, és mivel nem áll rendelkezésre olyan másik anyag, aminek a korát egy másik módszerrel meg lehetne határozni, nem tudom pontosan megmondani, mennyi idős a fadarabotok – A férfi feltartotta az üvegcsét, és bánatos arccal meredt rá. – Azon túl persze, hogy ötvenezer évnél idősebb. Talán, ha több információt adnátok. Van más minta is onnan, ahol ezt találtátok?

Kham kis híján megint elveszítette az önuralmát, de Neko szokás szerint ismét megérintette a karját. Az utóbbi időben ez már bevett szokássá vált kettejük között. Kham tehát lenyelte az indulatát, miközben a macskafiú kinyúlt, és elvette az üvegcsét a fehérköpenyestől.

– Arigata, doktor. Megköszönjük az igyekezetét.

Egészen addig egy szót sem szóltak a dologról, amíg el nem érték a Penumbra klubot. A zaj és a klub személyzete hatékonyan elszigetelte őket a külvilágtól, így biztosak lehettek benne, hogy senki sem hallgatózott. Jim sört hozott nekik. Kham leöntötte a torkán a saját sörét, de Neko csak fölébe hajolt a korsójának és megszólalt.

– Érted, ez mit jelent?

– Ja – morogta Kham. – Tússok nujent attá eggy hűje laboránsnak. Aza kúva forgács semmitse ér.

Neko felkacagott.

– Közvetlenül nem is. De a létezéséből bizonyos dolgokra lehet következtetni.

– Mijén dogokra?

– A tündék és a mágiájuk korára. Azt az állványt humánok vagy metahumánok építették, több mint ötvenezer évvel ezelőtt. A faragás és az állvány szerkezete túl fejlett ahhoz, hogy az adott időszak primitív kultúrái képesek lettek volna ilyet előállítani. Már ha egyáltalán létezett akármilyen kultúra akkoriban a Szelis-Síd Tanács területén. Az állvány faragásai a kristály faragásának a továbbfejlesztett változatai, ami arra enged következtetni, hogy kristály, és annak készítői még az állványnál is régebbiek.

– Aszondod, a tündék csináták?

– Ők tudták, hol keressék.

– Naná, hoggy tutták.

A képdarabkák kezdtek összeállni, és a gyanú kezdett bizonyossággá változni. Ha voltak tündék, akkor volt mágia is, és ha volt igazán öreg mágia, akkor a tündék valamit elhallgatnak. Talán Ehran, az írástudó beszél igazat. Talán tényleg léteztek mágiaciklusok. Minden információfoszlány összekeveredett, majd egyetlen követelőző gondolattá állt össze Kham fejében. A régi mágia öreg tündéket jelent. Öreg tündéket, akik tinédzsernek tűnnek, Halhatatlanság.

– Mevvan nekikk, mi?

– Úgy tűnik, igen.

– Akkarod, macskafijú?

Neko egy darabig nem szólt semmit.

– Személyesen? Nem.

Kham nem erre a válaszra számított, de úgy tűnt, a macskafiú komolyan mondta, amit mondott.

– Mérnem?

– Személyes okokból.

– Jó havver vaggy. Nem kédezlek. De valamit tunnom kell, segíttesz?

Neko felvonta egyik szemöldökét.

– Ez attól függ.

– Nem tok fizenni, legalábiss, mos nem.

– Akkor meg akarod szerezni.

Kham torka kiszáradt. Be volt gyulladva. A kristály megszerzése azt jelentette, hogy Glasgian és talán az egész tiri tanács is az ellensége lesz. Minden oka megvolt tehát rá, hogy be legyen gyulladva. De a jutalom. Ó, a jutalom!

– Mekkő próbánni.

Neko összeszorított szájjal elmosolyodott.

– Be kell ismernem, hogy érdekel a dolog kimenetele.

– Akkó benne vaggy?

– Benne vagyok.